|
Sírva vigad a magyar, így szól a közmondás; miért is vigadna
másképp? Ha az õsöknek arcvonásai ivadékról ivadékra fenntartják magukat:
bámulhatjuk-e, ha azon kifejezés is, mely az eldõdök vonásainak életet adott,
szinte átszáll a késõ unokákra? S hajdanában a magyarnak annyi oka volt sírni!
Más nemzeteknél az újabb kor meggyógyítá a múltnak sebeit. A népdal majdnem
mindenütt megtartá a bús melódiát, mely oly korban támadott, midõn az elnyomott
népnek érzelmei nem lehettek egyebek, mint szomorúak; de nálok régen vígabb
szavak tétettek az elõbbiek helyébe, vagy legalább az énekesnek vígabb hangja
feledteti a dalnak valódi jellemét. Nálunk alsóbb osztályainknak nincs okuk
vígságra a jelenben sem, s a dal szomorúan hangzik most is, mint azon napokban,
midõn Budának falain félhold uralkodott. Hisz vannak emberek e hazában, kik
csak falujok viszonyait ismerve, nemigen gyanítják, hogy ez ország, mióta a törököt
elûztük, változáson ment keresztül, s a jobbágy, midõn füstpénz forintját a
kastélyba viszi, a török garasra emlékezve, félig sem borzadhat annyira a
múlttól, mint azok, kik egy századdal ezelõtt, végsõ krajcárig letisztázva
hazájok iránti tartozásukat, azért, mióta a töröktõl megszabadultunk, adót nem
ismernek. A komorság, mely a magyar népet jellemzi, azonban meggyõzõdésem
szerint, történetén s jelen állásán kívül még vidékünk szomorú jellemének
tulajdonítható. Ki az, ki e hon rónáin végigtekintve meg tudná tartani
vidámságát? Az õserdõ, mely e tájakat talán egykor eltakará, rég kivágatott, s
az áthatlan növényfátyol, mellyel e föld szûz testét egykor takarta, az ember
fejszéje alatt eltûnt, de helyette csak pusztaságot találunk. Ha más országok
lakója a vidéken körültekint, mennyi van, min szíve örülhet! Mindenfelõl házak,
fák, kerítések, viruló vetés, mindenütt valami, mi õt eldõdeinek munkásságára
emlékezteti, mi új, elevenebb szorgalomra inti, hogy mint õk, úgy õ munkája
által földi létének nyomait hagyja maga után. Pusztáinkon csak a határhalmok
intenek arra, hogy e föld egyesek által tulajdonnak neveztetik, noha alig
tudjak, lehet-e azt tulajdonnak nevezni, mi csak abban áll, hogy másokat
valaminek használatától kizárunk, s nem abban, hogy vele magunk élünk, s az
általános elhagyottság, a munkátlanság csendje, mely e tájakon elterül,
szomorúsággal tölti lelkünket. Hány ivadék tûnt el e határokon anélkül, hogy
létének nyomát hagyná maga után! S az átmenõ miként ne emlékeznék, hogy egykor
sírjába fog szállni õ is, eltûnve a nagy róna alatt, nyom nélkül, mint az, kit
a határtalan tenger habjaival elborított.
Ha ily vidéket - pedig a mondottak szóról szóra illenek
Tiszarét egész környékére - novemberi nap szürke világításában látunk, a szív
akaratlanul szomorú sejdítésekkel telik el.
Dél rég elmúlt, midõn Zsuzsi, Liptáknétól kísérve a falut
elhagyá. A külcsárdánál egy ideig pihenve megálltak, s a fiatal asszony, kis
poggyászával hóna alatt, melyben férjének kevés eleséget vitt, magánosan
haladott Kislak felé, hol a gulyásnál Violáról valamit hallani remélt. A gulyás
tanyája Tiszaréttõl jó kétórányi járás, és Zsuzsi, ha néha mély gondolataiból
feleszmélt, érzé betegségébõl visszamaradt gyengeségét. Nemegyszer ült le
fáradtan, s ha ilyenkor szemeit körüljártatva a nagy pusztaságot látá maga
körül, és magát rajta oly magánosan, oly elhagyatva, a nagy csend, melyben
önlélegzését hallhatá, rémüléssel tölté lelkét. Eszébe jutott, hogy a napokban
farkasokról hallott beszélni, eszébe jutottak gyermekei, férje, ki talán e
pillanatban új veszélyben forog, s ismét útnak indult, nem új erõt, hanem új
nyugtalanságot érezve szívében, mely annyival inkább növekedett, mennyivel
inkább érzé, hogy célját jelen gyenge állapotában a nap leszállta elõtt el nem
éri. Egyszerre lódobogás ébreszté fel ábrándaiból, lelkén a gondolat villant
át, hogy Violája száguld utána; dobogó szívvel fordult meg, de a lovas Kálmán
vala, ki gyorsan hazafelé nyargalt. Így ért a kõfeszületig, mely a kislaki
határon áll, s noha romlásnak indult, mióta a pápista földesasszony, ki azt
részbirtoka mellett felállíttatá, meghalt, lépcsõkövén a vándornak nyughelyet
nyújta. E kereszt mellé ült Violáné. Eszébe jutott, hogy hány szerencsétlen
térdelt e lépcsõkön, hány panaszlá itt keserû bajait annak képe elõtt, ki
földünkre szállt, csakhogy az emberi szenvedéseket egész keserûségökben ismerni
tanulja; hány kelt fel vigasztalva e feszülettõl, s a kálvinista asszony lelkén
a pápista keresztnél azon nyugalom terült el, melyet nem egy vagy más vallásos
rendszer, hanem csak az isten által jobb emberek keblébe teremtett vallásos
érzemény ad, s melyet sok, ki egyes vallások tanai felett könyveket írt, talán
sohasem ismert életében.
Az asszony felkelt, hogy tovább menjen, midõn egyszerre
nevén szólíttaték. A hang ismerõs vala, de nem annyira, hogy elsõ pillanatban
tudná, kitõl jõ, s midõn megfordulva Cifrát látá, ki a kereszthez támaszkodva
fejével köszöntést integetett, Zsuzsi visszaijedt. Mióta Cifrát elõször látta,
mindig borzadással tekinte reá. Ismerte alávalóságát, tudta, hogy minden
kegyetlenség, mely Viola cinkosai által elkövettetett, ez embernek mûve, s az
egész szeretet, mellyel férjéhez viseltetett, sokszor nem vala elég erõs
legyõzni undorodását, ha õt ennek társaságában látá. Viola is egy idõ óta
gyanakodni kezde ezen társa hûségén, s többször mondá, hogy még júdásává lesz.
Mindez összevéve megmagyarázza a borzadást, mellyel a szegény asszony a
zsiványra nézett, midõn ez furkós botjára támaszkodva, különös mosolygással,
mely arcának még csúnyább kifejezést adott, kérdé: hová megy?
Violáné felelt, hogy a kislaki gulyáshoz.
- Ugye férjedet keresed? - szólt a másik, bundáját vállán
igazítva - a gulyás talán tudni fogja. Mi újság nálatok a faluban?
- Hát nem tudja kend? - szólt Violáné, szemeit a szólóra
szegezve - azt mondják pedig, kend is ott volt férjemmel.
- Violával? Hát a faluban volt?
- És kend nem tudna semmit a rablásról, mely a nótáriusnál
tegnap éjjel történt?
- Hát
kirabolták? - szólt nevetve - no, mit mondtam? Mihelyt hallám, hogy Violának
szabad járata van a házhoz, elõre mondtam, hogy rablás lesz a vége. Oly legény,
mint Viola, nincs három megyében, vele nem lehet tréfálni.
- Nem
beszéljen kend ilyeket. Esküdni mernék, nem Viola követte el a rablást.
- Meglehet,
én nem tudom. Hát ki lett volna? - szólt Cifra egykedvûen.
- Az egész
falu mondja, hogy kend.
- Az egész
falu? Peti cigány talán? - kérdé Cifra, lángoló szemeit az asszonyra szegezve.
- Petit nem
láttam, mióta Porvárra ment, de a kovács, ki kendet ûzõbe vette, az egész falu,
mondom...
- Az egész
falu bolond, és a kovács még bolandabb, ha olyvalakit vett ûzõbe, akit Cifrának
gondolt. Ha én lettem volna, nem sokat locsogna merészségérõl. Éjjel minden
macska fekete, szeretném tudni, mirõl ismert meg, talán bundámról - tevé hozzá
nevetve s bundáját vállára húzva -, az sem piszkosabb másénál. Sok jó
szerencsét! mennem kell. - S a zsivány az úton, mely a kereszt mellett Garacs
felé fordul, fütyörészve tovább ballagott. Zsuzsi soká nézett utána. Miután
elindult, kis idõ múlva kocsizörgést halla, s látá a hintót, melyen Macskaházy
szinte Garacs felé hajtatott. Mikor a hintó Cifrát utoléré, kit Violáné idõrõl
idõre visszafordulva szemmel követett, megállt, a bennülõ rövid ideig a
zsivánnyal beszélgetett, azután ez hátul a bakra ülvén, a kocsi tovább haladt.
Zsuzsi
bámulva kettõzteté lépteit; de már sötétedni kezde, mikor a tanyához közelgett.
Itt az öreg
gulyást, s Petit találta. - Nem láttad-e Cifrát? szólt emez nyugtalanul, ki
midõn az asszonyt meglátá, társával eleibe jött.
- Igen - felelt
Violáné.
- És hol?
Violáné elbeszélé
egész találkozását, mialatt Peti arcain, fõképp midõn hallá, hogy Macskaházy
Cifrát kocsijára vevé s Garacsra hajtatott, a legnagyobb kétségbeesés vala
látható.
- Mindennek vége
van! - szólt végre, kézével homlokára csapva - hogy is szólhatott kend Cifrával
Violáról? Most ha jókor nem jövök, elfogják.
- De az istenért,
mi történt? - kérdé az asszony remegve.
- Nincs idõm,
István mindent elbeszél, én itt egyenesen a legrövidebb úton futok a
sz.-vilmosi erdõ felé. Ha kendnek lovai elérkeznek, hajtson lóhalálba. Tudja a
helyet, talán még elõbb jövünk, mint a szolgabíró emberei. A Tisza, hála
istennek, még az idén nem öntött ki. Az istenért, ne kímélje lovait, István.
S a cigány sebes
ügetéssel Sz.-Vilmos felé sietett.
Violáné, ki Peti s
az öreg gulyás szavaiból észrevevé, hogy férje veszedelemben forog, remegõ
hangon kérdezé: - Mi történt?
- Még eddig
semmi, légy nyugodtan Zsuzsi - mondá emez -; ha valami történik, felakasztom
magam, de csak miután Cifrát izmokra téptem.
- De mi történt?
az istenért, mondd el könyörületességbõl - sóhajta Zsuzsi, midõn a házba lépve,
hova éppen értek, a tûzhely melletti padra ereszkedett. Az öreg gulyás nem
kevés káromkodással önmaga ellen elmondá a dolgok helyzetét, mely Violára nézve
éppen nem vala megnyugtató. Mindjárt a rablás után, melynek valódi történetét
Violáné a gulyástól hallá elõször, férje lóháton a tanyához jött, s Istvánnak,
kinél az egész banda majdnem naponkint megfordult, meghagyá, hogy ha Peti, kit
ide rendelt, vagy hívei közõl másvalaki õt keresné, a sz.-vilmosi erdõbe,
szokott rejtekéhez utasítsa, hol, míg a rablás által okozott lárma tart, s
Tengelyinek az írásokat valami módon vissza nem szolgáltatja, rejtve fogja
magát tartani; kérvén egyszersmind, hogy ez alkalommal pár napi eleséget
küldjön számára. A gulyás Cifra árulásáról még mit sem tudott. Viola
sietségében megfeledkezett felõle szólni. Petivel, mióta ez hallgatódzva az
árulásnak nyomába jött, a gulyás nem találkozott, és semmi sem természetesebb,
mint hogy midõn Cifra délután a tanyához jött s Violáról kérdezõsködött, István
egy kulacs bort s pár font húst adva kezébe, õt a sz.-vilmosi erdõ rejtekéhez
utasította. Csak egy órával késõbb, midõn Peti megérkezett, ki a rablásnál
Violától könnyebb szaladás végett elvált, hallá, hogy árulóra bízta titkát.
Azok után, miket Violáné tulajdon szemeivel látott, Cifra szándékáról nem
lehete többé kétség, s a szegény asszony meggondolva minden körülményeket,
kétségbeesve ült ott a padon, a fájdalomnak azon nemébe merülve, melynek az ég
könnyeket nem adott vigasztalásul.
Két óra múlt,
hogy Cifrát s Macskaházyt látta, Garacs a sz.-vilmosi erdõhöz félórával
közelebb, a fõbíró házánál kész lovaskatonák s kommiszáriusok - s õk gyalog
miként érhetnének elõbb Viola rejtekéhez, hogy neki hírt vigyenek? Itt nem vala
mit reményleni! -
- Csak szekerem
jõne már - szólt a gulyás, háza elébe menve. - Beküldtem a faluba két óra
elõtt, s mégse jõ. No, várj, átkozott fattyú! Ha lovaimhoz juthatok, még idején
ott leszünk. Azok a szolgabírák sem sietnek úgy, mint kend, Zsuzsi
lelkem gondolja, fõképp most restelláció után. Ki tudja, otthon van-e már?
Igaz, Peti mondta, hogy a fõispán hazaküldte. De átkozott én magam is. Hogy az
ördög harmincháromszor leütött volna menkõ teremtésével, mikor számat tátottam
az elõtt a gazember elõtt! Na, ne félj semmit, Zsuzsi lelkem, jókor jövünk még,
meglásd, nincs jobb lova senkinek. De ki is gondolta volna, hogy Cifra ily
gazember lehet, harminc esztendeje, hogy zsivány, s még õ árulkodik, no várj,
várj! Mindjárt Cifra után Kálmán úrfi volt itt, s elbeszélte, hogy a
nótáriusnak írásai vesztek el, s kért, hogy szerezzem vissza, hogy mondjam meg,
hol van Viola; az istenre kért s hozzá káromkodott is, s én nem mondtam neki
egy szót, csak azt ígértem, ha Violával valamikor véletlenül találkozom, majd
szólok vele; s ennek a kutyának mindent elmondok. De - kiálta föl, midõn
baltáját s bundáját, egy sebesen közelgõ kocsi zörgését hallva, felkapta - itt
vannak lovaim.
A kis szekér, két izmos sallangos sárgával a konyhaajtó
elõtt állt meg. - Úgy, Zsuzsi, jer, ülj hátra a kocsiba, s takard be magadat
jól - szólt Violánét szekérre emelve -, te pedig lódulj - mondá kocsisának,
kit, kezébõl kivéve gyepõit, ülésérõl lelökött -, majd adok én neked kocsmában
mulatozni.
S a lovak száguldva megindultak a mezõn. A szekér csengõ
zörgése nemsokára elhangzott, s a kuvaszok, kik utána futottak, rég
elhallgattak, csak Bandi kocsis állt még elõbbi helyén, minden sötétség dacára,
mely a téren elterjede, a távozó szekér után bámészkodva. - Istók bácsi - szólt,
fejét, mely nem éppen nyájasan érintetett, vakarva -, talán csak nem lopja el
Viola feleségét, hiszen nem marha!
|