|
Vándor! Ha Taksony megye tiszai járásába igazságot jöttél
keresni - s miért ne tehetnéd ezt? miután a jámbor igazság sokszor úgy elbúvik
elõttünk, hogy az egész világot kikutatnók utána - s Garacs helységéhez jössz:
húzd le saruidat! Így kezdhetném e fejezetet, ha - mint sokan kívánják - azon
pátoszhoz emelkedni tudnék, mely újabb idõben legjelesb magyar mûveinket - mert
bennök úgyis semmi természetes helyén nem áll - csaknem fordíthatlanokká teszi.
De szerény író létemre, egyszerû gondolataim kimondására is alig találok
szavakat. A gazdagokat, kik minden tárgynak három substantivumot találva,
mindeniket három adjectivum kíséretében küldhetik a világba, s trópusaik és
figuráik gazdag tárházában felhalmozva tartják beszédök ékességeit - csak
irigyelhetem, de példájok követésére nem érzek erõt magamban, s azért
visszatérek egyszerû elbeszélési modoromhoz. Igen, olvasóm, ha Garacsra jössz,
hová történetemmel átmegyek, húzd le saruidat; nem azért mondom, mert e falu
Nyúzó Pál fõbíró úr lakhelye, s fõképp ha járásában tartózkodol, neked szent
hely, melyet így kellene megtisztelned; nem is azért, mert sz. Ágoston szerint
még vallási tárgyaknál is, minõ a böjt, legjobb azon helynek szokását követni,
melyen tartózkodunk, s Garacson az egész világ mezítláb jár; hanem minden
magasabb szempontokat mellõzve, hogy jó bagaria csizmát húzhass lábaidra, mik
nélkül õszi idõben, mint most, az utcán végig nem mehetsz.
Valamely történetfilozófiában olvastam - nem mondhatom
hamarjában, melyikben, mert volt idõ, midõn még nem tudva, hogy az emberek a
történetben, mint minden tudományban, csak azon igazságokat keresik, melyeknek
éppen hasznát vehetik, sokat foglalatoskodtam ily munkákkal -, valamelyikben
tehát, a sok között, mondom, olvasám, hogy a föníciaiak csak annak köszönhetik
a hajózási tudományban tett nagy haladásaikat, mert mindazon anyagoknak
bõségében voltak, melyek a hajózásra szükségesek. Aki csak egyszer Garacson
volt, meggyõzõdhetik ezen állítás helytelenségérõl. Soha emberek a plasztikai
mûvészetekre kedvezõbb helyen nem lakhattak. A föld a legtisztább agyag, az
egész utca olyan, hogy belõle mintázni lehetne, ahová lépsz, lábad legszebb
lenyomata visszamarad, úgy, hogy mihelyt a föld megszárad, rézöntéseket
tehetnél nyomaid után; valóságos lelke a sárnak, mint mondani szokták: s mégis
szobrászt, sõt még egyetlenegy fazekast sem találhatni a faluban. És aztán
higgyen az ember a tudósoknak! Egy öreg ösmerõsöm van, fõõrmester volt egykor
az inszurrekciónál, valahányszor õt Bécs felõl kérdi valaki, alázatosan
megvallja, hogy ott nem volt; de említsd csak Párizst, Rómát, Lisszabont,
Konstantinápolyt: s egész órákig fog szólni az egyes utcákról s piacokról s a
boldog napokról, melyeket ott töltött. Úgy látszik, tudósaink néha õt
utánozzák. Ha a jelen pillanat- s óriási mozgalmairól szólunk velök, megvallják
alázatosan, hogy nem tudják, mit jelentenek; de csak menjünk pár századdal vagy
ezreddel hátrább, s minden csupa világosság, a legkisebb tettnek legparányibb
indoka, az eszmék sorozata, az érzelmek minden következései, elõttök semmi
rejtve nem maradhatott. Ha kérdenéd: mi lehet oka, hogy Pharao hét vastag s
éppannyi sovány tehénrõl álmodott? talán volna tudós, ki értekezésben elmondaná
az aegyptusi király vacsoráját, melynek ez álom tulajdonítható. Szegény népek!
éltetekben politikusok próbálják rajtatok teóriáikat, s ha kihaltatok, eljõ a
történetbúvár, s ismét teóriáira használ fel. Nincs mit irigyleni sorsotokon!
Eltértem! Ne vedd rossznéven, nyájas olvasó; tudod, régi
szokásom, s azonkívül az író kötelességeihez tartozik a tárgyakhoz alkalmazni
modorát, s Garacsról szólva miként ne élnék egyes kitérésekkel? A fõbíró
lakhelyének épp az vala legkitûnõbb jelleme, hogy benne egyenes úton senki sem
járhatott, annyira összevissza álltak az egyes házak, annyira tekervényesen
kígyózott a majd keskeny, majd szélesebb tér, mely utcának neveztetett, s mely
e címet legalább annyira megérdemli, mintha azon jobbágylakásokat, melyek
között elnyúl - házaknak nevezzük; mert ha az adó, mint Angliában, az ablakok
vagy kémények száma szerint vettetnék ki, az egész faluban nehéz lenne egy
házat a közterhek alá vonni, talán ez az ok, hogy Garacson csak füstpénz követeltetik.
Taksony megye nem tartozik azok közé, melyeknek falui jólét
s kényelem tekintetében nevezetesek, s az angol farmer nem sok gazdaházat
találna, melynek sárból tapasztott falai s vasvillával felhányt szalmafedele
alatt magát jól érzené; - s mégis Garacs nyomorult kinézésben jóval meghaladta
szomszédait. Akaratlanul elszomorodtál, ha a rongyosfödelû s roskadó kunyhók
közt áthajtattál s a halvány, beesett arcú népet látád, mely a falut lakta, s
mely úgy látszik, soha e határok között jól nem érzi magát, míg egyenkint a
falu túlsó oldalán bekerített helyre kivitetik, a keresztjei alatt elõször
pihen meg, mióta e földre jött. Maga a templom - e palotája azoknak, kiknek a
földön csak kunyhók jutottak, melyre a nép máshol büszkén tekint, melyet
virágokkal s zöld ágakkal ékesít, mint tulajdon házát soha nem - itt
roskadófélben áll. Az alacsony falak, melyeket a rohadt zsindelyzet az esõ
emésztõ hatalma ellen rég nem óvhatott már, csak támaszok által tartatnak fel a
végsõ süllyedéstõl; a torony, mely a templomnak bemenetelül szolgál, több
helyen szétrepedve, alig bírja csak a kettõs vaskeresztet is, mely magas
födelén inkább csügg, mint áll, a harangok rég levétettek s külön faálláson
függnek. Minden pusztulásnak indult, minden a szegénység nyomait hordja magán,
mintha a vallás, mely az embereknek vigasztalásul adatott, e roskadó födél alá
azért vonult volna, hogy híveiben kielégíthetlen vágyakat ne ébresszen. A
templomot s paplakot, mely (ha lehet) még szegényebb állapotban áll mellette -
három oldalról tó környezi, benõve náddal és sással, hátul egypár lelkésznek
szerény emlékköve áll, s ha véletlenül vasárnap jössz ide, mikor éppen
harangoznak, míg a tóban a békák örökös dalukat szomorúan tovább zengik, s a
falu szegény lakói rongyosan, roskadó templomukba zarándokolnak: szomorúság
lepi meg szívedet, melynek kifejezésére talán alig találhatnál szavakat. Garacs
örömtelen hely egész éven át, de csak vasárnapon, ez áldott ünnepen, melyet
isten az embernek öröm- s pihenésre rendelt, érzed e nép egész nyomorúságát.
Azonban csak egyik oldalát láttuk a képnek, és sérteném azon
igazságot, mellyel mint író az olvasónak tartozom, ha nem említeném, hogy
ugyanezen falu magasabb szempontból, azaz azon födeleket tekintve, melyek
itt-ott a sárkunyhók felett emelkedtek - egészen más, sõt valósággal úrias
kinézést mutat. A Garacsiak, Bámériek, Andorfiak, Nyúzók s nem tudom, hány úri
család, mely e helységnek leányágat illetõ birtokába jutott, szebbnél szebb
kúriákat építének, s habár ezeknél is az utcán talált építési anyag vagy
legfelebb vályog használtatott: az ellentétnél fogva, melyben e magasabb
épületek a falu kunyhóival álltak, szinte paloták között képzeléd magadat, s a
sok oszlopzat, mely, mint tudva van, klasszikai ízlésünknél fogva minden nemesi
kúriának fõjellemei közé tartozik, néha Hellásra, fõképp Spártára emlékeztetett,
hol, tudjuk, a heloták száma a polgárokét mindig felülmúlta. Azon vastag
könyvekben, melyeket diákul a jog testének szoktunk nevezni (e test lelkének
természetérõl tudósaink sokat vitáztak anélkül, hogy tisztába jöhettek volna;
még halhatlansága sem állíttatott minden kételyen fölül), van egy törvény, mely
szerint a földesúr, ha gyermekei közül egynek lakásul belsõ telket nem adhatna,
egyes jobbágyteleknek kibecsülésére jogosíttatik föl. Nincs is semmi
természetesebb, mint hogy földesuraink, mind jobbágyaik, mind gyermekeik apái
lévén, közöttük úgy osztják fel földeiket, mint nekik tetszik; s ha Garacson e
törvény szorgalmatosabban követtetett is, mint azt a jobbágyok talán kívánták:
legalább a természetnek azon rendelése, miszerint az ember fõfeladata
nemesíteni az anyagi világ adományait, e közbirtokosok által annyira
teljesíttetett, hogy alig lehetett nemtelen földet találni e falu határai
között. A garacsi nemesség a szabadföld eszméjét rég valósítá birtokában, még
mielõtt az hírlapjaink által megpendíttetett, s a jobbágy szabad
költözködhetési joga annyira nem vétetett kétségbe senki által, hogy nem egy
parasztcsalád vándorolt tovább, s hogy mindenét magával vihesse, még szekérrõl
sem kelle gondoskodnia.
E kúriáknak, melyek a helységre ily jótékony hatást
gyakoroltak, legszebbike kétségkívül Nyúzó fõbíró úr lakháza volt, s olvasóim
Garacson - ha nekik kalauzul nem szolgálnék is, látva a szépen kijavított
kerítést, a mérgeszöldre festett falat, melyen hat ablak nyílik, s melynek
színét a tornác gyönyörû kék oszlopai még inkább kiemelik, máshova nem térnének
be, mint ide. Igaz, hogy a födélnek csak egyharmada zsindelyeztetett még be, de
miután a fõbíró ismét három évre választatott, valószínû, hogy a még eddig
szalmával fedett kétharmad is nemsokára zsindelyezve lesz; s a kéménybõl oly
vastagon gomolyog a füst, hogy akaratlanul jó vacsorára kell gondolnunk.
Nyúzó csak körülbelõl egy óra óta jött meg Porvárról. A
tisztújítás, melyet Tengelyivel együtt hagyánk el, késõbb szokatlan sebességgel
folyt le. A nemesség tudósíttatván, hogy Bántornyi emberei között nemtelenek
találtatnak, majdnem egyhangúlag ellene fordult, s már tizenkét órakor nagy
többséggel Réty kiáltatott ki alispánnak. Neje, ki a Tiszaréten történtekrõl
már valamivel elõbb hírt vett, mihelyt ezt hallá, kocsira ült, s Macskaházyval
hazafelé hajtatott. Krivérnél, mint másodalispánnál - mert Édesy, ki e hivatalt
eddig viselé, önként lelépett - nem volt nehézség; miután pedig azon párt, mely
az elsõ tisztviselõknél legyõzetett, itt is, mint közönségesen visszavonult, a
tisztújítás ezután csak papmarasztáshoz hasonlíta, s két óra elõtt
bevégeztetett. Mire a fõispán szinte értesíttetvén az állítólag Viola által
követett rablásról, a járásbeli fõbírót esküdtjével azonnal nyomozás s a rabló
üldözése végett kiküldé.
A taksonyi fõispán tehát - így csalódik a hatalom e világon
- a fõbírót esküdtjével együtt pandúrok s biztosok kíséretében hihetõképp
Tiszaréten képzeli; mi, belépve szobájába, nyugodtan, nagy tölgyasztala mellett
találjuk az érdemes férfiút, s ha Kenyházi esküdt mellette nem ül, talán alig
jutna eszünkbe, hogy a fõbírót hivatalos kiküldetésében látjuk. A két férfiú
mozdulataiban, melyekkel poharakat töltöttek s tálakat ürítettek ki, nem volt
semmi, mi arra mutat, hogy zsiványok elfogásában járnak el. Olvasóim ezen
bámulnak talán; ha azonban meggondolják, hogy éppen tisztújításról jövünk,
melyen Nyúzó három évre ismét fõbírónak választatott, s hogy a német közmondás:
mely szerint új seprõk legjobban sepernek - nálunk sokszor megfordítva áll, a
seprõk közt épp akkor tapasztaltatván legtöbb szorgalom, midõn azoknak
megújítása kívántatik -, bizonyosan nem bámulnak annyira, mint sok más dolgon,
fõképp ha azon számos okot meggondolják, mely érdemdús tisztviselõnket arra
bírá, hogy Tiszarét helyett, hová küldetett, egyenesen haza, Garacsra menjen.
Mindenekelõtt Nyúzó, hogy a fõispán iránti tiszteletét s
hivatalos buzgóságát tanúsítsa, még mielõtt megebédelt, indult el hivatalos
útjára; miután pedig minden mozgás s így az is, melyet a kijelölt tisztviselõ a
kortesek vállain tesz - az étvágyat neveli, ki kívánhatná igazságosan, hogy a
tiszaréti járás törvényes bizonysága éhgyomorral egész Tiszarétig hajtasson s
ne menjen inkább Garacsra, mi Porvárhoz jó másfél órával közelebb fekszik? Írva
áll a szentírásban, hogy boldogok, kik éheznek és szomjúhoznak az igazság után
(talán ez oka, miért tartatik hazánk, hol ily szomjúságra annyi alkalom van,
némelyek által a világ legboldogabb országának); - de hogy az is boldog
állapot, ha maga az igazság, vagy mi ugyanaz: ha azok, kikben az igazságot
személyesítve látjuk - éheznek, az nincs megírva sehol, s Nyúzó miért tenné
magán az elsõ kísérletet? Azonkívül Pista és János pandúrok Garacson, a biztos
hihetõképp Sz.-Vilmoson vala, s azután, mint Kenyházy esküdt úr igen helyesen
megjegyzé, a teins vármegye csak nem kívánhatja, hogy õk magok fogják el
Violát? Esteledett, s ily idõben ildomos ember - fõképp ha neki, mint Nyúzónak,
egy egész banda bosszút esküdött - zsiványt inkább kerül, mint keres; végre - s
ez ok a jellemdús tisztviselõkre talán nem volt minden hatás nélkül -, miután
az utósó rablás Tengelyin követtetett el, Nyúzó s esküdtje nemigen bánják, ha a
gonosztevõk csak akkor kerülnek az igazság kezei közé, midõn az elrabolt
tárgyak többé kezeik közt nem találhatók. Szóval Nyúzónak száz oka volt, miért
nem ment még aznap Tiszarétre, s ki õt ó-bõrszékén, pipával szájában ott látá
ülni nagy asztala mellett, melyen már édesapja ítéleteket írt s most két üres s
egy megkezdett borcilinder a jelen háziúr foglalatosságait mutatja, míg egy
félig felemésztett tál kocsonya, csontig lemetélt sódar s a brinza - mibõl
fájdalom! csak a faedény maradt meg - az ebéd élvezeteire emlékeztetének: nem
mondhatá, hogy Nyúzó, midõn hazajött, helytelenül cselekedett. A házban annyi
magyar kényelem látszék mindenfelõl: magyar ember szíve emelkedett, ha csak
körültekintett.
A kényelemnek, tudva van, elsõ kelléke, hogy semmi utunkban
ne álljon. Nyúzó szobája e tekintetben tökéletesen kielégítheté a legtúlzóbb
kívánatokat. Az ágy, mely a szoba egyik szögletében állt, nem lehete
keskenyebb; egy, hozzá mind barna színre, mind keskenységre, mind arra nézve
hasonló szekrény, hogy reá is ruhák, írások, kalap s bot, szóval minden, minek
egyéb helye nem volt, halomra hányatott; egy kis asztal az ablakok egyikében;
négy bõrszék s egy lábnyi szélességû hasonló pamlag nemigen akadályoztaták a
vendég mozdulatait; s maga a nagy asztal annyi különféle dolgokra használtaték
- a vendégek nagy része Garacson közönségesen rajta ül -, hogy a helyet, melyet
elfoglal, tökéletesen meg is érdemli, mit nem mindenkirõl mondhatunk hazánkban.
De ha a szabad mozoghatás magyar embernek Nyúzó szobájában jólesett, fõképp
korunkban, hol Pestet utánozva, faluhelyeken is a bútorok oly összevissza
rakatnak, hogy közöttük botlás nélkül elmenni majdnem lehetetlen: mi ezen
élvezet ahhoz képest, hogy belépve mindenki látá, miként itt azt teheti, mihez
éppen kedve van? Ádám s Éva akkor érzék elõször, hogy édeni boldogságuk elveszett,
mikor szégyenleni kezdvén magukat egymás elõtt, öltözetrõl gondoskodtak! s mit
mondjanak azon szegény honosink, kiket évrõl évre új korlátok fognak körül, kik
ha gõzhajón utaznak, mit kebleikben érzenek, azt ki sem köphetik, anélkül hogy
valaki ellenök keserû panaszokra ne fakadna; kik itt-ott elkorcsosodott
asszonyaink termeiben még pipára sem gyújthatnak, bár legfinomabb ezüstbõl
volna is kupakja. Kényelmes hely az, hol az ember magát kényelmesen érezheti,
hol magát zseníroznia nem kell - hála istennek! hogy legalább még magyar
szavunk nincs ez átkozott fogalom kifejezésére -, s ki ilyent keres, e háznál
jobb tanyát nem találhat. A pipa- s kandallófüstben rég elbarnult fal, melynek
egyedüli ékessége a magyar vezérek vörös s kék atillában festett képei (mind
szép, bajszos magyar ember, csupa izmosságból görbe lábakkal, fejökön kalpag,
kezeikben buzogány vagy zászló, lábaik alatt nevök aláírása, úgyhogy Attilára s
testvérére, Budára oly hamar reá ismersz, mintha évekig vele laktál volna), a
padozat, melyet régóta ismét föld takar, magok a pókhálók, melyek a szoba
gerendáiról kényelmesen lecsüggnek, mintha a belépõnek mondanák: ne zsenírozza
magát ön, úgyis azon világítás mellett, mely nappal a két kis ablak
elhomályosodott tábláin e szobába hat, vagy estve az egy faggyúgyertyától
elterjed, kár lenne.
Nyúzó érzi helyzetének mindezen kényelmeit, s
visszatámaszkodva székén, boldog ábrándokba merül, minõk csak szolgabírónak
lehetnek, ki magát ismét három évre megválasztva látja. „Megvagyunk! - szólt
néha nyájasan mosolyogva - megvagyunk! - szólt ismét, az asztalra csapva - no,
várjatok”, s összeszorítá fogait, hogy a rövid szárú pipa homlokáig emelkedett.
Keblét leírhatlan boldogságnak érzete tölté, a fél vármegyét megverte volna
örömében. Néha lelkét egyszerre szomorúság szállta meg; ez természete emberi
nemünknek. Ha öröm könnyet facsar szemeinkbõl, nem tudjuk soha, nem fogja-e
fájdalom tölteni szívünket, még mielõtt amaz arcainkon lepergett; s Nyúzónak e
ház oly teli vala emlékekkel. Ez asztal, mely mellett ült, nem volt-e ugyanaz,
melyen negyvenöt év elõtt, mindjárt születése után elõször, s mint a megyében
sokan mondják, utószor megmosatott, nem mellette élte-e legkedvesebb s
legboldogabb óráit, azokat, melyekben egy togátustól olvasni s melyekben egy táblabírótól
ferblizni tanult; nem e mellé ülteté-e kedves feleségét, midõn õt házához
hozva, örömében úgy megrészegedett, hogy még máig sem tudja, miként került
aznap ágyba; s annyi boldog lakoma s nehéz ítélet, miknek ez asztal vala
színhelye s miknek bor- s tentanyomait az máig megtartá! Eszébe jutott a hetven
forint negyvenhárom krajcár, mit a tisztújításra költött, eszébe jutott
édesapja, ki szinte szolgabíró volt e járásban, s õt nemegyszer megtépázta e
szobában, eszébe jött menteprémje, melyet a kortesek elszakítottak, s hogy
felesége most két éve két elsõ fogát törte ki, de egyszerre szomorúságának
közepette ajkai ismét mosolyogni kezdének. „Megmaradtunk!” szóla, félig
magában, s a bú messze elszállt homlokáról. A járásban sok zsidó van, így
gondolkozott magában, és ha édesapja meg nem hal, õ nem lehetne fõbíró; a prém,
melyet elszakítottak, úgyis semmibe se került, s hihetõképp hasonló utódot fog
találni; s ha felesége kitörte fogait, legalább csak a felsõ fogakat törte ki,
s mégis oly tokányt, mint õ, senki sem fõz a vármegyében; s mindent összevéve
boldogabb ember még sincs járásában nálánál. Kivéve talán esküdtjét, mert ha
mint némelyek hiszik, igaz, hogy annyival boldogabbak vagyunk, mennyivel
kevesebbet tudunk magunkról, boldogabbak álmunkban, mint ébren, legboldogabbak
akkor, ha végre álmaink sem bántanak többé: ez bizonyos valószínûséggel bír. Az
esküdt, két könyökét az asztalra támasztva, fél óra óta kedvenc dalát éneklé:
Aki Nyúzót nem szereti, haj! haj! haj!
Azt az ördög elviheti, haj! haj! haj!
De ámbár szava mindig erõsebbé s harsogóbbá lõn: mint félig
kiürített poharából észrevehetõ, nincs egészen magánál. Erre mutat arca is,
mert noha szemei nyitvák, mégis vonásainak kifejezése olyatén, minõt csak
alvajáróknál látunk.
- Te Bandi! - szólt végre a fõbíró, kit esküdtjének nem
szûnõ éneke kényelmes ábrándaiban zavart.
A másik tovább danolt, csakhogy szava hangosabbá lõn.
- Bandi, mondom, ne ordíts úgy. - Bandi a szólóra emelé
szemeit, de az ének csak még hangosabbá lett.
Részeg!” - gondolá Nyúzó magában, s felkelve nem minden
nehézség nélkül, esküdtjéhez ment s megrázá vállánál, mire a másik fölemelve
fejét mintha álomból ébredne, bámulva kérdé: - Mi kell, no?
- Hát megvagyunk - szólt a fõbíró, kinek fejébe, úgy
látszik, más gondolat e napon nem fért. És a törvényes bizonyság nevetni
kezdett hosszan, hangosan, a falakat megrázó hahotával, mint maguk a vezérek,
kiknek képei a falon függtek, sem nevethettek örömükben, midõn Szvatopluktól az
egész szép hazát egy fejér lóért kapták meg.
- Mit nevetsz? - szólt végre Nyúzó, kinek képe egyszerre
egész bírói komolyságát visszanyeré.
- Azon nevetek - válaszolt a másik, mindig kacagva -, hogy
készültek ellenünk, s azért mégis megvagyunk!
- Igazság, bruderkám, megvagyunk - szólt a fõbíró most ismét
mosolyogva -, csak úgy van az, szemesé a világ!
- És fülesé - pótolá a másik a félig tölt poharat kiürítve.
- Igazság! mi megmaradtunk, no, várjatok csak - szólt
öklével az asztalra csapva -, mást akartak szolgabírónak, majd meglássuk, kinek
volt igaza.
- És helyettem kit akartak! - folytatá a másik szinte nemes
haragra gyúlva - azt a Görögi Vincét, jöttment embert, éppen most került ki az
utósó iskolából. - Mit az esküdt annyival nagyobb hibának tartott; minthogy
maga soha az utósó iskolában nem volt s tudományait a negyediknél végzé, mi,
mint tudva van, némely megyében bírói hivatalok viselésére untig elégnek
tartatik.
- Fõképp az a Tengelyi vigyázzon magára - vágott közbe
Nyúzó, s arcán mindazon keserûség vala látható, mely azt józan állapotában
jellemzé -; rég föltettem magamban...
- Jó, hogy nem nemesember többé - mondá az érdemes esküdt. -
Jobban hozzáférhet az ember.
- S még mi menjünk - mormogá a másik -, hogy kárát
megkerítsük.
- Igen, s késõ éjszaka, rossz idõben, mikor becsületes ember
otthon marad - tevé hozzá pótolólag az esküdt -, s a zsiványok az embert minden
bokorból agyonlõhetik. Majd bizony, ki hallott ilyet?
- No, látod, Bandi - válaszolt a másik, mélyebb belátás
kifejezésével -, az csak onnan van, mert ezeknek a nagy uraknak nincs semmi
megyei praxisok. Magunk között legyen mondva, Bandi, a mi fõispánunk se jobb a
többinél. De sebaj! õ parancsol, s az ember aztán azt teszi, amit akar; látod,
öcsém, minden hivatalnak megvan a maga hatásköre.
- Igen, de éjjel mégse kellene kiküldeni az embereket - s az
esküdt hihetõképp folytatta volna bölcs megjegyzéseit, ha kocsizörgés, mely az
udvarban hallatszott, figyelmét magára nem vonja.
- Ki lehet ez? - szólt a fõbíró gondolkozva - azt hittem,
nem is tudják, hogy hazajöttem.
- Valami instansok - mondá Kenyházy nyugodtan s friss pohár
bort töltve magának -, most egymás után fognak jõni, hisz megmaradtunk!
Macskaházy, ki bundájában a szobába lépett, minden további
találgatásnak véget vetett.
- Te vagy, barátom? - szólt Nyúzó, a száraz ügyvédet
kebléhez szorítva s kétszer megcsókolva, úgyhogy más országban a legszebb
asszony megelégedhetett volna - jó, hogy jössz, majd preferáncozhatunk.
- Servus humillimus! - dörmögött az esküdt, ki a felkelést
ez egyszer inkább nehéznek, mint szükségesnek tartá.
- Ma nem játszunk - szólt Macskaházy, alig szabadulhatva
Nyúzótól, ki ismét csókoláshoz fogott -, azonnal indulnunk kell.
- Indulnunk, s hová? - kérdé Nyúzó.
- Igen, hová? - visszhangozá Bandi - ma egy tapodtat sem
megyünk, preferáncozunk, ugye, Pali?
- Dehogy megyünk, dehogy! - mondá emez, ismét Macskaházy
után nyúlva, ki látva a két tisztviselõ állapotát, türelmetlenül rázá fejét -
ha nem maradsz itt jószántodból, kivesszük kocsikerekedet, ugye Bandi?
- Igen, kivesszük, és aztán a teins úr mehet, hová tetszik.
- Bizony, választatástoknak késõbb is megihattátok volna
áldomását - szólt Macskaházy vállvonítva.
- Talán bizony azt hiszed, hogy részeg vagyok - kiálta Nyúzó
-, hogy nem vagyok eszemen? Átkozott prókátor! Ki az elsõ alispán? Réty, és a
második? Krivér, és...
- Tudom, tudom, de az istenért, szóljunk hát józanon.
- És ki az esküdt? - dörgé Bandi. - Kenyházy András, éljen!
- Jól van, hát szóljunk józanon - válaszolt a fõbíró,
összeszedve magát -, hát hová kellene mennünk?
- Sz.-Vilmosra.
- Nem vagyok én részeg, hogy most kimenjek - kiáltott az
esküdt.
- És miért? - kérdé tovább Nyúzó.
- Viola ott van, ma kell õt megfognunk, vagy soha; holnapig
a rablott írásokon túladott.
- Majd elfogjuk holnap - válaszolt Nyúzó méltósággal.
- De mikor mondom, hogy holnapig az írásokat nem találjuk
többé nála.
- Annál jobb - mondá a másik nyugodtan -, majd bizony
éjszaka fogok járni nyakamat törni, csak hogy Tengelyi uram írásait szerezzem
meg; járjon maga utána, ha tetszik.
- Igen, járjon maga utána, ha neki tetszik - ismétlé nevetve
az esküdt. S Macskaházy kétségbeesett tekintetet vete a két érdemdús
tisztviselõre. Végre Nyúzót karjánál fogva az ablakok egyikéhez vezeté, hol
vele sokáig halkan beszélt, míg az esküdt, elõbbi melódiájához visszatérve,
ismét fejét kezére támasztva, halkan énekelni kezde:
Aki Bandit nem szereti, haj! haj! haj!
Azt az ördög elviheti, haj! haj! haj!
- Ha úgy van - szólt Nyúzó némi idõ után, mely alatt
Macskaházy, mint látszék, egész szónoki tehetségét kimeríté rajta -, az egészen
más. Bandi! hallod-e? menj ki s mondd a pandúroknak, hogy mindjárt
nyergeljenek.
- No, ez már más - szólt emez az ajtó felé tántorogva -, a
pandúrokat elküldhetjük.
- De miért nem mondád ezt mindjárt? - szólt a fõbíró, ki
most sokkal józanabbnak látszott, mint elõbb maga Macskaházy reménylé.
- Hisz csak esküdtedre nem bízhatok mindent. Küldd elõre a
pandúrokat Sz.-Vilmosra, s mondasd a biztosnak, hogy nehány vasvillás emberrel
s pandúrral az erdõ melletti csárdánál várjanak. Esküdtedet hagyd itthon, csak
bajunkra lenne.
- Igazság, de ha Cifra rászed, s az egész csak cselszövény,
mely vesztünkre koholtatott - s Nyúzó sápadtabbnak látszott -, Viola nekem
bosszút esküdött, s Cifra bandájához tartozik.
- Ne félj, nem szükséges, hogy éppen közel menjünk, magam
sem szeretem a puskalövéseket. Egyébiránt Cifra biztos ember s kezünkben van.
Egy idõ múlva Kenyházy bejött s mondá, hogy a pandúrok már
Sz.-Vilmos felé indultak.
- Menjünk hát - szólt Macskaházy, ismét magára akasztva
bundáját.
- Hát te is elmégy, Palikám? - szólt bámulva az esküdt,
midõn Nyúzót szinte bundában látá.
- El, te itt maradhatsz.
- De mit csinálhatsz nálam nélkül?
- Majd csak próbálunk valamit - szólt Nyúzó nevetve -, te
vigyázz a házra.
- Furcsa - gondolá magában Kenyházy, midõn azok ketten
kocsira ültek, s Cifra, ki ez idõ alatt a pitvarban várt, hátul felkapaszkodott
-, szolgabíró esküdt nélkül!
És Nyúzónak elhagyott jobb keze, midõn a kocsi elhajtott,
visszament a szobába, többször csóválta fejét, egy pohár vörös bort ivott, s
tovább énekelé:
Aki Bandit nem szereti, haj! haj! haj!
Azt az ördög elviheti, haj! haj! haj!
Míg végre az álom lelkes dalának is véget vetett, s a
Nyúzó-kúrián csak a kutyák ugatása szakítá félbe a nagy éjjeli csendet.
|