20

Ha boszorkány szemekkel bírnánk, kik - mint jámbor apáink hitték - éjszaka, mint nappal, mérföldekre láttak, s ha a téren, melyen történetünk játszik, valamely magasabb hely volna található, most valóban ritka dolognak lehetnénk tanúi. A rónán, hol õszkor, fõképp miután az estharang a távol faluk tornyain elhangzott, csak a tanyákról áthallatszó kutyaugatás s néha távol lókopogás szakítják félbe az ünnepélyes csendet, most egy hintó és egy szekér hajt egyszerre Sz.-Vilmos felé. Két rendbeli utasok ilyenkor s e téren!... a dolog oly rendkívüli, hogy olvasóim talán hihetetlennek tartanák, ha nem beszéltem volna el, hogy ez éjjel a kislaki gulyás Violánéval, s Nyúzó Macskaházyval, mindketten a sz.‑vilmosi erdõ felé indultak, az egyik pár, hogy Violát akasztófára kerítse, a másik, hogy õt megmentse: az egyik mint kérlelhetlen ellen, a másik õrzõ angyalként. Mi e történetet még rendkívüliebbé teszi, az, hogy ez alkalommal a barátok az ellenségeknél inkább sietnek, mi, mint tudva van, a legritkább esetek közé tartozik, miután a közmondássá vált tanácsot: lassan haladj, tovább érsz, senki barátainknál inkább követni nem szokta, úgyhogy tíz eset közt kilencszer éppen akkor érnek segítségünkre, mikor hasznukat többé nem vehetjük, s õk azon keserû panasszal vádolhatják végzetüket: mért nem jöttek csak valamivel elõbb? Hogy a jelen esetben ellenkezõt tapasztalunk, az leginkább két oknak tulajdonítható. Az elsõ, hogy Viola barátai nem mûvelt emberek, s így azoknak szokásait magukévá nem teheték; a második, hogy ildomos emberek - s Nyúzó s Macskaházy kétségen kívül ezekhez tartoztak - még inkább szeretik magukat, mint amily mértékben másokat gyûlölnek, s ha valakit fel akarnak akasztatni, az eljárást nem szívesen kezdik azon, hogy tulajdon nyakukat töressék, mi - Nyúzónak tántoríthatlan meggyõzõdése szerint - okvetlenül megtörténik, ha a tiszaréti kocsis öt igáslovával úgy hajt az egész úton, mint Garacs faluban megkezdé.

- Átkozott gazember! - kiáltott a fõbíró, fejét dörzsölve, mely hatalmas zöttyenés által a kocsifödél vas részeivel nem a legnyájasabb érintkezésbe jött - zsákokat viszesz a vásárra, hogy a lyukakra nem vigyázsz? Lassan! mondom: lassan! másképp úgy nyakad közé vágok...

- Kérlek, ne félj - szólt Macskaházy, szinte fejét dörzsölve -, nincs a megyében biztosabb kocsis, mint ez; a nagyságos asszony is vele jár.

- Biztos ember? részeg, mondom, Macskaházy barátom, részeg, mint a csap.

- Dehogy részeg, mióta Porvárról jöttünk, nem is fogott ki.

- Jaj nekem! - kiáltott Nyúzó, kikapva pipáját, mely egy második zökkenéssel oly mélyen beütõdött szájába, hogy ha nappal lenne, mindenki azt hitte volna, hogy a fõbíró ez elválhatlan kedvesét végre szeretetében el akarta nyelni - jaj nekem, ez végsõ ítélet. Állj meg, kocsis! állj meg, mondom! én kiszállok.

- Várj csak egy keveset - mondá Macskaházy türelmetlenül -; itt csak nem szállhatsz ki a sár közepette, mindjárt kijövünk a gyepre, s az sima, mint az asztal.

- Csupa disznótúrás - sóhajtott a fõbíró, ki azalatt pipáját félretevé, de az utolsó élvezet után, melyet szárából szítt, még mindig köpködött -, az még veszedelmesebb, itt legalább lágyan eshetnék az ember. Én kiszállok.

- De ha kiszállsz, holnapig nem érünk Sz.-Vilmosra.

- Jaj, jaj, jaj! mindjárt felfordulunk - kiáltott Nyúzó -; uram teremtõm! állj meg! tartsd a kocsit, te gazember! Jancsi! - E felkiáltások, melyek alatt Nyúzó kezeivel görcsösen a vánkosokhoz kapaszkodva egyszersmind arról gondolkozott, mily oldalon lehetne legjobban kiugornia, egy lejtõs helynek valának tulajdoníthatók, melyen a kocsi farolva kissé meghajlott. Mielõtt azonban az ily nyájasan felszólított hajdú magas bakjáról leszállhatott, a kocsi ismét egyenesen állt.

- Menjünk! menjünk! - szólt Macskaházy, elnyomva nevetését - a gyepen vagyunk, itt egyenes az út; csontig átfázunk, ha ily lassan megyünk.

- Csak a csont maradjon meg épen - jegyzé meg a fõbíró, ki míg a kocsi állt, kissé nyugodtabbnak látszott.

- Igen - mondá a másik -, de reumatizmusom... tudod, mennyit szenvedek; a levegõ oly nedves, az egész vidék teli van betegekkel.

- Már hogy lehet az ember ily hypochondricus? - gondolá Nyúzó magában, míg a lovak lassan ügetve tovább haladtak, s Jancsi régi magyar szokás szerint szarkaként egy felhágóról a másikra ugrándozva a kocsinak majd egyik, majd másik oldalához csimpaszkodott. - Meglásd - szóla szomorúan útitársához, miután a kocsi minden erõsebb mozdulatát káromkodás vagy jajkiáltások követék -, nem jövünk ép tagokkal Sz.-Vilmosra.

- Ej, barátom, ne légy oly poltron - mondá Macskaházy -, látod én nyugodt vagyok, és én is csak csüggök éltemen.

- Neked könnyû - sóhajta a fõbíró -, nõtelen ember vagy; de lám, én! feleségem s négy gyermekem.

Az ügyész, ki, midõn eszébe jutott, hogy neki sem felesége, sem gyermeke nincs, ebben arra, hogy életéhez ragaszkodjék, talán éppoly erõs okot talált; csak a nedvesség s hideg szél ellen panaszkodott. - S pedig még bodzateát sem hoztam magammal - mondá nyugtalanul -, ha nem találok Sz.-Vilmoson s jól ki nem izzadhatom magamat, meglátod, halálos beteg leszek.

- Ne légy oly hypochondricus - mondá a fõbíró, miután nem szûnõ kiáltozásaira a kocsis lovainak gyenge ügetését lépésre változtatá. S a két férfi egy ideig hallgatva ült egymás mellett, álmélkodva mindenik pajtásának gyávaságán.

Kit nevezhetni bátornak? ez egyike azon kérdéseknek, melyre felelni sokkal nehezebb, mint elsõ pillanatra látszik. Egy vén francia ismerõsömtõl hallám többször, hogy jól nevelt ember, ha veszedelemmel találkozik, elébb körülnéz, s ha maga van, elszalad; ha pedig tanúkat lát, bátran nekiáll; - és ez bizonyos tekintetben igaz; de végre mit bizonyít egyebet annál, hogy mûvelt ember mások ítéletétõl inkább fél, mint egyéb veszélyektõl; két veszély között az elõl hátrál, melyet más fel sem vesz - a közvélemény elõl; s lehet-e ezt bátorságnak nevezni? Ha öngyilkosság követtetett el, a társaságnak egy, fõképp fiatalabb része bámulja a bátorságot, mások fejet csóválva gyávának nevezik a szerencsétlent, ki élte terhét tovább vinni nem merte. Kinek van itt igaza? egyiknek sem, vagy mindenkinek? Nincs senki, ki e világon semmitõl sem félne; nincs senki, ki bizonyos tárgyak elõtt, melyeknek látásán mások elijednek, nem tartaná meg bátorságát. Barátom van, merész, hogy százakkal szembeszállna, mutass neki egy kis ártatlan kígyót, s elkergeted; egy földesurat ismertem, félt mindentõl, vízen és szárazon, kocsin, lovon s gyalog, a kutyáktól, mennydörgéstõl, az utolsó földindulás óta földindulásoktól, s mióta a pesti árvízrõl hallott, árvizektõl, nappal ökrök- s bivalyoktól, éjjel zsivány- s kísértetbandáktól; azt hivém, végre feltaláltam a gyávaság ideálját, s ím, akkor hallám, hogy mikor a kolera uralkodott, senki a megyében több bátorságot nem mutatott. Ez ember szüntelen kacagott a többiek gyávasága felett, s nagy gyönyörrel s azon élvezettel, melyet a bátor érez, ha oly valamit tesz, mit senki utánozni nem mer, evé töltött káposztáját s sárga dinnyéit bámuló vendégei elõtt, kiket a fõorvos mind szörnyû halállal fenyegetett, ha ehhez hasonló merényekre vetemednének. Ím, földesuramnak is megvoltak hõs pillanatai, õt sem lehete egészen gyávának neveznem, s valóban, azok, kik - mint sokan - nem a célt, hanem csak a bátorságot becsülik tetteinkben, nem tudom, hogy boldogulhatnak ítéleteikkel. Az elõtt fogják-e levenni kalapjokat, ki négy lábnyi magas akadályon lovával átszökik, s tánc után fagylaltot eszik; vagy az orvos elõtt, ki ha csak lovat lát, elhalaványul, de a pestises betegnek puszta ujjakkal megtapintja daganatát? Van egy neme a merészségnek mindenikben; az emberek ítélete hihetõképp akként fog különbözni, miként magukat vagy az akadály átugratására, vagy a beteg megérintésére képesebbnek érzik. Hisz az erényeket úgy értelmezi mindenikünk, hogy magát az erényesek sorából ki ne zárja: mindenki oly morált képez magának, mely mellett megélhessen.

Ismét eltértem... - sebaj. - A kocsi a gyepet elhagyva az országútra tért, s kit e hazában õszkor e szerencsétlenség ért, nem haladhat oly hamar, hogy bármennyi eltérések után nem volna utolérhetõ. Az utasok helyzete nem változott. A kocsis káromkodik, Nyúzó minden zöttyenésnél jajgat és káromkodik, Macskaházy pedig a kikerülhetlen betegség fölött sóhajtozik, míg a hajdú a kocsi egyik felérõl a másikra siet, s minden oldalon szidással fogadtatik, mert mindig késõ jõ, s éppen akkor csimpeszkedik a kocsi egyik vagy másik oldalába, mikor az úgyis arra hajlott s e segedelem nélkül is felfordulhatna. Cifra a kocsi hátán az egész idõ alatt mélyen alszik, s mi azon meggyõzõdéssel hagyhatjuk itt e társaságot, hogy ha így haladnak, a gulyás két sárga lovával jóval elõbb ér a sz.-vilmosi erdõhöz.

István gulyás maga is avval vigasztalá magát s szomorú társát. Igaz, jó három órája, hogy Violáné Garacs mellett Cifrával találkozott, s Garacs jó útban talán egy órával van közelebb a sz.-vilmosi erdõhöz, mint István tanyája. De a szolgabíró - kirõl Peti által tudta, hogy otthon van - talán nem indul el mindjárt; azután az urak kocsiban járnak, s útjok rossz, míg õ könnyû szekeren, a legjobb gyepen szinte repülhet. És végre van-e valakinek a világon két oly sárgája, mint István gulyásnak?

Már sötét volt, mikor elindultak. A hold elsõ negyede, melynek a debreceni kalendáriom szerint ma este kelle megjelenni, a nehéz ködfátyolon nem hathatott keresztül, s valóban magyar pásztorember tájismerete vala szükséges, hogy e roppant síkon irányát el ne veszítse. Itt egy határhalom vagy elhagyott gémeskút, mely a ködbõl setét kísértetként kiemelkedett; ott egy múlt évrõl fennmaradt fél szalmaboglya vagy árokhányás, vagy néha, messze távolságra egymástól magányos fûzfák, melyek az áradás-járta réten felnõttek, s véletlenül megmaradva, most az õszi szélben vékony lombatlan ágaikat suhogtatták: ez vala minden. A gulyás bátran tovább hajtott, kétkedés nélkül, mintha a világ legjártabb országútján haladna, s a sárgák nekifeküdtek a hámnak, mintha a garabonciás diák sárkányaival futnának versenyt. A lovak úgy mentek, de úgy... István nem tudta, mit tegyen örömében. Feje felett suhogtatá ostorát, barátságosan szólítgatva kedves tátosait: - Vércse, ne!... ne, te sárga!... hogy kapaszkodik az istenadta!... mondom, nincs oly jó ló Magyarországban.

Fûzfák s határhalmok, gémeskút s boglya mintha elrepülnének a szekér mellett. A lovaknak sörénye messze szállt párolgó nyakuktól; a gulyás visszavetve bundáját, lobogó inggel, mintha szélvész ellen hajtana, ült a szekér elején; a lovak rohanva haladtak, mintha a föld égne lábaik alatt, mintha ketté akarnák hasítani a ködfátyolt s túlsó felére érni, még mielõtt az utánok ismét összefolyhatott.

- Ne félj semmit, Zsuzsim - mondá a gulyás vígan -, ott leszünk, még mielõtt az az átkozott fõbíró kikapaszkodik szobájából. Ne te, Vércse!

- Adja isten! - sóhajta Zsuzsi.

- No, az ördög elvihetné, ha még így is késõ jõnénk - válaszolt a gulyás. - Monddsza, Zsuzsi, de igaz lelkedre mondd, mentél-e így éltedben?

- Soha - válaszolt ez, kinek gondolatai máshol jártak.

- Hiszem! Sárga, ne!... No Zsuzsi, semmi szomorúság, egy óra múlva ott vagyunk, s elmegyünk a sz.‑vilmosi csikóshoz gulyáshúsra; ha más nincs, egy csikó csak találkozik, s azzal vége. Teringettét, hogy húznak, egész kezem elzsibbadt! - tevé hozzá a boldog kocsis, jobb kezébe fogva gyeplõjét, míg megfájult balját éppoly gyönyörrel lógatá maga mellett, mint ki egy darab aranyat hordva fárad el, s a fájdalmakon, melyekét érez, kincsének nagyságát méri.

A lovak egyszerre hortyogva félreugrottak.

- Mi volna ez?! - kiáltott a gulyás, ki bal kezével hamar ismét a gyeplõket ragadta meg, s ostorához kapott. - Sárga! Vércse!... ah, ez a baj! - szóla, szemeit a ködbe meresztve, midõn a farkast, mely útjokon keresztülfutva most nem messze tõlök állt, meglátá: - Férget láttatok, no, csak menj Kislakra, átkozott, Tisza és Bodor majd megtépáznak. Reménylem, Peti nem találkozott vele; no, mi baj, vén cigányhús a farkasnak se kell.

A nyugtalanság azonban, melyet Violáné Petiért, a farkast látva, érezni kezdett, s melyet István természettudományi megjegyzése szétoszlatni képes nem volt, nem tarthatott sokáig, miután alig indulva meg újra, egy határdombnál, melynél át kellett menniök, maga a cigány állt.

Peti felült. - Idején jövünk - mondá, a gulyás mellé ereszkedve -, a garacsi út, melyen azok jõnek, feneketlen, s mi gyepen megyünk.

- Csak férget ne láttunk volna - szóla szomorúan Zsuzsi -, mindig hallottam, az nem jót jelent.

- Legyen eszed, Zsuzsi - válaszolt a gulyás nevetve -, hány férget láttam én életemben, mégis itt vagyok. Mi bajunk lehetne?... ni, a sárgák nem is izzadnak.

- Csak a szekér ne törjék el - mondá Zsuzsi aggodalommal -, higgye el kend, én ma mindentõl félek.

- Dehogy törik el - válaszolt a gulyás egyet suhogva ostorával -, hisz nem fakó, nem is hintó. A hintó és szekér közt épp az a különbség, mint az úr és paraszt között. Amaz nagy, magos, csupa vánkos, kifestve elöl-hátul, úgy ránézve egész pompa, de ha bajba jön rossz úton, vagy ha hidasra eresztik, zötty! oda van!... csupa sróf és haszontalan ág-bog mindenfelõl, mihelyt nem jár töltésen vagy lágy gyepúton, sárba marad; az ilyen szekér pedig elmegy mindenütt, fõképp az én szekerem! a kerekeket magam faragtam, a vasat Peti verte rá. Ne, te sárga!

Peti nem egészen osztá István nyugalmát. - Csak vizet ne érjünk - szólt többször, fejét vakarva -, mindig esik, s ha valahogy a lápok megteltek...

- Ne félj, Peti, minden rendiben lesz; s te is, Zsuzsi, ne búsulj. Öcsém, Pista, ki ott a Tiszán túl lakott, a múlt héten halt meg. Már régen felmondott uraságának, s elbocsátó levelet s passzust is kapott. Ezekkel a haszontalan írásokkal, melyekkel Pista felesége most úgysem tehet semmit, te Violával és gyermekeiddel elmehetsz akárhová. Magam is tudok szolgálatot húsz mérföldre innen, s ott ismét mint becsületes emberek élhettek. Ez a vármegye kemény dolog - tevé hozzá a gulyás egyet suhantva -, csak az jó benne, hogy nem messze tart. Mit mondasz, Peti?

De Peti nem szólt, nem felelt Zsuzsinak sem, ki e jó hírek hallására mintegy új reménycsillagot láta emelkedni sötét láthatárán, s remegõ hangon kérdezé: - Nem volna-e ez több boldogság, mint hogy azt szerencsétlen helyzetökben reményleni lehetne? A cigány keselyûszemeit a setét ködbe meresztve, mozdulatlanul ült helyén, csak néha, midõn aggályosan fejét csóválá, lehete látni, hogy nem alszik. A gulyás, ki ezt nehányszor észrevevé, ilyenkor egyet suhantva ostorával, csak azt válaszolá, hogy: - Nincs semmi baj, ne félj, Peti, mindjárt ott leszünk. - S õk hallgatva tovább mentek, csakhogy a köd, úgy látszott, még homályosabban ereszkedett le; a tér, melyen lovaik száguldva haladtak, még elhagyottabbnak látszott. Határhalom, fûzfa, boglyák s kutak rég eltûntek, s aki népünk bámulatos ügyességét nem ismeri, mellyel útján eligazodik, habár látszólag semmi sincs, mitõl irányt vehetne, alig foghatná meg, a sietõk miként nem tévedtek el régen. A pocsogás, mely egyszerre a lovak lábai alatt hallatszott, véget vetett haladásuknak.

A gulyás, noha nem szólt, régen osztá Peti aggodalmait. Egyes világosabb foltok, melyeket itt-ott, a köd között is észrevett, eszébe juttaták, hogy a Tisza talán mégis kiáradt. Most nem volt többé kétség. A hely, melyen szekerükkel megálltak, noha a kákás fû széles leveleivel a vizet eltakarta, már el volt borítva. A cigány leugrott s pocsogva elõre ment. Elõtte széles vízláp terjedett el, melynek határát a ködben nem láthatá. Visszafordult, s jobbra keresett utat, itt is víz mindenfelõl, csak egyes sötét foltok álltak ki szigetekként a nagy áradásból, mely az emelkedõ víz által mozgásba hozva a síkon s hullámozva tovább terjed. Csak balfelõl látszott egy hátasabb hely, mely még szárazan állt, s hova Peti a lovakat most kivezette. - Úgy, ezen talán még az erdõig jöhetünk - mondá elébbi helyére ülve -, az áradás még nem töltött el minden lápot; vigyázz, István, maradj mindig a víz mellett, másképp eltévedünk, ez a sárga ér...

- Jézus Krisztusom! - kiálta Zsuzsi, kinek lelkében egyszerre minden aggály újra fölébredt - késõn jövünk, és szegény férjem!

- Még jókor jöhetünk - válaszolt a cigány biztatva, noha szavának hangjából a legnagyobb nyugtalanság vala észrevehetõ -; ha a víz a békahágón át nem ment, a fekete tót szárazan találjuk; s akkor minden jól van. Csak rajta, István.

- Átkozott Tisza - mondá emez, párolgó lovait ostorával biztatva.

- Dehogy a Tisza! hogy beszélhet kend így - szólt a cigány fejét rázva -, mikor a víz innen jó. Még tegnap láttam a Tiszát Réten, s az alig mozdul; ez mind a Rákérbõl jõ, mióta az urak új töltést csináltak, egészen nekibolondult.

- A menkõ üsse meg, itt is víz! - kiáltott a gulyás, gyeplõjén visszarántva lovait, melyeknek egyike lebukott. Peti, térdig gázolva a vízben, a szekér elébbi irányában tovább ment. - Itt nincs baj - kiálta végre, miután a nem széles eren átjutván, ismét szárazon látá magát, s a szekérhez visszatérve, a hortyogó lovakat a víznek vezeté. - Ne féljetek, bolondok, Pista gulyásnál még többhöz fogtok szokni. - A szekér szerencsésen a túlsó parton ismét szárazra jött. S így mentek tovább, hol az árvíz a gyepet el nem borítá, vágtatva; az egyes kisebb ereken át Peti által vezetve, míg egy széles vízróna minden további haladást lehetetlenné tett.

- A fekete tó betelt - kiáltott a cigány összecsapva kezeit -, nincs ló a világon, mely ezen átmenne.

- Maradjatok itt - szólt Zsuzsi remegõ hangon -, átmegyek én magam.

- Te, Zsuzsi, az kellene még - mondá a gulyás, Violánét, ki már szekerérõl leszállni készült, helyén erõszakkal visszatartva - a tó teli van mélységekkel, s fõképp te, ki beteg voltál, ha egyszer elcsúsznál, nem bírsz fölkelni, s oda vagy.

- Ereszd bundámat! Isten megsegít; férjemet csak nem hagyhatom el végsõ nyomorúságában, tudod, föl akarják akasztani. - S ezzel a szegény asszony a szekérrõl leszállni készült.

- Legyen eszed, Zsuzsi - mondá a gulyás, hasonlóképp leszállva szekerérõl -, ha férjedet fölakasztják, s te itt fúlsz belé a vízbe, mi lesz gyermekeidbõl.

Zsuzsi leült a szekér mellé, s két kezével eltakarva képét, sírt keservesen.

- Ne félj, fiam - mondá a gulyás biztatólag -, majd elmegyünk, én vagy Peti: az erdõ, látod, elõttünk áll, csak valahogy átgázolunk... Ej, Peti! Peti! te is oly vén ember vagy! minek hoztál ide?

A cigány, ki azalatt szemeit mindenfelé jártatva, mint látszott, magát tökéletesen irányozni iparkodott, e panaszra csak azt mormogá: hogy az út, melyen jöttek, sáros idõben, két órával közelebb, s hogy mikor most négy nap erre járt, a víznek még nyoma sem volt. - Ne félj, Zsuzsi - tevé hozzá -, én átmegyek, ha az ördög elvisz is, átmegyek, csak hagy ismerjem ki magamat egy kissé. Nem az a nagy fa-e ez, hol minap voltunk? - szólt a gulyáshoz Peti, kezével a túlsó partra mutatva, hol a ködbõl az erdõ sötét, egyenes falként átlátszott, melybõl csak itt-ott egyes magasabb sudarak emelkedtek ki.

- Igen, meglehet - felele a gulyás, e magasabb sudarak egyikére fordítva figyelmét -, csak az az átkozott köd ne lenne... de, az erdõ szélén több magas fa van, az ördög ismeri meg.

- Balra a fától - folytatá a cigány gondolkodva -, mintegy kétszáz lépésnyire, az erdõben nyílás van. Aznap azon jöttünk át szekerünkkel; nem emlékezik kend?

- Hogy a menkõbe ne emlékezném, s jobbra, hacsak le nem kaszálták, a fához még közelebb nádasnak kell lenni.

- Igazság! - válaszolt ismét a cigány - még mondtad, mily jó lenne kerítésnek. No, menjünk, te jobbra, én balra, ha a nyílást megtalálom, s ez csakugyan a fa, akkor átgázolok. A fától egész a tóárok másik partjáig hátas hely van.

- Veletek megyek - szólt Violáné, ki, mint a rab ítéletét, e beszélgetésnek minden szavát remegõ figyelemmel hallgatá, felkelve -, nem maradhatok itt nyugtalanságomban magam.

- Zsuzsi lelkem - mondá a cigány, ki már futásra készült, megfordulva -, beteg voltál, a föld csupa sár és iszap, megfáznál, ülj le itt, s várj meg.

- De visszajöttök? nem mentek át nálam nélkül? Az istenre kérlek, Peti, ne hagyjatok itt - kiálta a szerencsétlen nõ a távozó után.

- Ha átmehetünk - kiálta vissza a cigány még egyszer megfordulva -, én magam viszlek hátomon a túlsó partra. - Ki e pillanatban a cigány mellett áll, egy cseppet láthatott volna, mely barna arcredõi közt lefolyt.

A férfiak a köd homályában eltûntek, csak Zsuzsi maga állt ott a víznek szélén, a túlsó partról átsötétlõ erdõre meresztve szemeit. - Ily közel, s én nem mehetek hozzá - sóhajta, s lelkét a szerelem minden fájdalmai dúlták szét.

A szegény asszonynak igaza volt; a vízen túl alig ezer lépésnyire a helytõl, hol neje feléje terjeszti vágyó karjait, találjuk Violát s társait. Taksony megyének a Tisza mentében fekvõ síkságán nagyszerû tölgyesei vannak, valamint a homok szép hajlongó nyíreit s remegõ nyárfáit termi meg, s némely helyen, a festõileg elhelyezett facsoportok között a legszebb kertben képzelhetnénk magunkat, ha az ember mívelõ keze itt-ott, burgonya és tengeri földjeivel az egésznek hatását nem rontaná meg: úgy a kemény agyagban, mely a Tisza két partját képezi, hatalmas tölgyek emelik sötét koronáikat, nem ápolva emberek által, de a természet egész pompájában emelve széles sudaraikat az ég felé, melyeket nem a fejsze, hanem csak az idõ vagy a Tisza döntenek meg. Miután a fának ára Magyarország e részében oly csekély, hogy ezen tölgyek kivágatása többe kerülne, mint mit fájokért kapni lehet, az egyetlen jövedelem, melyet belõle a birtokos húz, csaknem egyedül a makkolásban áll, mely jó esztendõkben az erdõket a tiszai földesurak egyik legjövedelmezõbb tulajdonává teszi. Ledõlt s helyökön rohadó fákat ily erdõben találni éppúgy nem ritkaság, mint Amerika õserdeiben; s az idõ még talán távol van, hol a mûveltség kiterjesztve hatalmát ide is, a Tisza sötét tölgyesei jövedelmezõbbek lesznek, de szebbek bizonyosan nem, mint most, midõn sötét ágaik alatt csak a varjúk ezrei ütötték föl tanyájukat.

E nagyszerû tölgyesek egyike vala a sz.-vilmosi határon is. Az erdõség, mely e határ kiöntéseknek kitett s így a gazdaság más nemeire alkalmatlan részét takarta, lenyúlt egész a Tiszáig, melynek túlsó partján hasonló, még mérföldekre terjedõ tölgyesek álltak. Jó esztendõkben, ha tudniillik makk termett, az erdõ teli volt zajjal s élettel. Makkolásra fogadott állatok ezreinek röfögése s száz kondásnak éneke s fütyülése hangzott a fák alatt, melyek nem egy sebet mutathatának, mit e pásztorok pajkossága baltákkal sötét kérgökbe vágott. Ha ilyenkor a sz.-vilmosi erdõ mellett átmentél, a fák között itt-ott nagy tüzet s körülötte bundájokba burkolt emberi alakokat láthattál. Néha a sûrûbõl egy magányos duda vagy furuglya is kihangzott, néha víg hahota, hogy szinte irigyelhetéd ez embereknek sorsát, kik oly kevéssel vígan s megelégedve lehetnek, s kiknek minden gondjait egy kancsó bor elûzi. Most halotti csend terül el az erdõ felett. A tölgyek ez évben éppen nem termettek, s a pásztorkunyhók, melyeket a kanászok múlt esztendõkben, csak éppen hogy a legnagyobb fergetegtõl legyen hová menekülniök, építének, most vagy elhagyatva állnak, vagy szétdüledeznek. A kanász építés közben nem gondol utódaira; ha a kunyhó, melyet rakott, másnap, miután nyájával tovább ment, szétomlik, annyival jobb; ha esztendõre visszajõ, újat épít magának nem nagy fáradsággal. Szíve éppen annak örül leginkább, ha holvoltának mennyivel kevesebb emléke marad.

E kunyhók egyikében, abban, mely Sz.-Vilmostól legtávolabb fekszik, vonult meg Viola társaival. Viola bandájának legbiztosabb s kedveltebb menhelye vala ez. Az erdõn át azon oldalon, hol a kunyhó állt, nem vezetett út; maga a kunyhó körül sûrû rengeteg, s mióta pár év elõtt nem távol e helytõl egy biztos és két pandúr agyonlövettek, a megye legbátrabb szolgái sem igen mertek e helyhez közelíteni. Ha árulástól nem kell félnie, Viola oly biztosan aludhatott e födél alatt, mint bármely király palotájában. S az miként juthatott volna eszébe? Petin s István gulyáson kívül titkát csak olyanok tudták, kikre ha azt felfödözik, akasztófa vár.

E kunyhó, melynek egyik szögletében, kis hordón ülve, Violát magát találjuk, egyike vala a nagyobbaknak, s ámbár bútorzatában nem látunk semmit, mi korunk kényelmeire emlékeztetne, a faajtóból, mellyel az alacsony bejárást el lehete zárni, s a nádfödelen, mely itt-ott ráborított ágakkal kijavíttatott, észre lehetett venni, hogy e kunyhó - soha egészen elhagyatva nem volt.

A fal mellett, mindkét oldalon, kevés szalma, mely bundákkal takarva a zsiványoknak ágyul szolgált, egy darab deszka négy faragott lábra szegezve, melyet asztalnak használtak, s egy kormos vasbogrács, mely a falon függött, volt egyébiránt a jelenlevõk fegyverein s két kulacson kívül minden, mit e szûk hajlékban találunk, s mire a kunyhó közepén pislogó tûz bizonytalan világát veti. A kunyhó nádfödele, mely a falak mellett annyira leereszkedett, hogy alatta egyenesen megállni nem lehetett, a sok tüzelés által koromfeketévé vált, de ámbár a kunyhónak kéménye nincs, s a füst csak a nyitott ajtón s egyes kis lyukakon, melyek a falban e célból csináltattak, megy ki, a bennlét az égõ tûz mellett elég tûrhetõnek látszik.

Viola mély gondolatokba merülve ül a szoba homályos szögletében, míg két cimborája, ki e pillanatban vele van, bundákon nyújtózkodik, s néha fölpiszkálva a parázst, vagy félig unalomból, félig bánatból - mint magyar ember tûznél szokott - nagyokat sóhajtva nézi a mindig inkább elapadó lángokat.

A regényíróknak egy idõ óta szokása bájló színekkel festeni a vétket. Mint a lovagregény boldog emlékû korában, az írók egész új, soha nem létezett középkort alkottak képzetökben, csupa hívség- s hõsi erénybõl összegyártva, hogy az ember - én magam emlékezem gyermekkoromból ily érzeményekre - szinte vágyódott az ököljog boldog idõszaka után, s mintegy megvetéssel fordult el pulya századunktól, melyben senki várából az átmenõ kereskedõket megrohanni nem szokta, s a kínpad s boszorkányégetés megszûntével minden, mi költõi volt, elenyészett: úgy most a vétek minden nemeinek nyájasan mosolygó képei készíttetnek a jámbor közönség számára, oly szépek, oly csábítók, hogy szinte bámulni lehet, miként nem találkoznak többen, kik e képek utánzását tûzik ki maguknak célul. Költõk, egyéb mûvészekként, szívesebben választanak magoknak típusokat, mint hogy a természetet örök változékonyságában követnék, s ha egyszer egyike a nagyobbaknak bizonyos úton megindult, a többiek utána rohannak, anélkül hogy egyéb jutna eszökbe, mint az, miszerint eldõdeiknél ez ösvényen hátrább ne maradjanak. Ez az, mit századunkban a mûvelt világ majdnem minden irodalmában is észrevehetünk. - A középkor nem ismert irgalmat a gonosztevõ iránt, s mégis mennyi van sokszor a vétkesnek életében, mi, habár emberi igazságunk szerint tettét büntetnünk kell, részvétünket, könyörületünket érdemli! Felvilágosodottabb korunk jól tudja ezt. A vad szenvedélyek, melyek eldõdeinket kegyetlenségre ragadták, rég elnémultak, s mégis lázas állapotban, rohanva anyagi érdekeinek kielégítése után, korunk részvét nélkül elfordul a szenvedésektõl, melyeket szociális viszonyai által elõidézett, vagy melyeket legalább, ha ápoló kezeit feléjök terjeszti, enyhíthetne. Nagy írók érezték ezt, s midõn a társaság legundokabb sebeit merész kezekkel feltakarák, midõn emberi természetünk azon nemes részeire emlékeztetének, melyek a gonosztevõ keblébõl nem veszhetnek ki soha egészen, midõn figyelmessé tettek, hogy azon undoron kívül, mellyel tetteitõl elfordulunk, van még valami, mit a bûnös iránt érezhetünk - szánakozás szerencsétlensége felett: tettök nemes s tiszteletreméltó volt. A sokaság érzéketlensége elleni visszhatás lelkesíté õket mûveikhez, s éppen ezért sokszor - mi minden visszhatásnak szükséges következése - túlmentek elsõ szándékukon, s csak hogy az undort s gyûlölést, mellyel az emberek nem annyira a vétek, mint a vétkes ellen viseltettek - enyhítsék: szeretet vagy bámulat tárgyaivá emelték azokat, kik iránt csak sajnálkozást akarának gerjeszteni. S még egyszer mondom, e tett szép s nemes volt. Van az írónak egy magasabb feladata, mint hogy bizonyos mennyiségû fehér papírt fekete karcolással töltsön be, s ki ezt érzi, azt egypár kedvezõ bírálat, vagy azon mûvészi élvezet, melyet mûvei alkotásában talál, ki nem elégíthetik. A költészet kedves játékká aljasul, ha a kor nagy érdekeitõl különválva nem a létezõ hibák orvoslása, nem az érzelmek nemesítése után törekszik. S ki az istentõl nyert tehetségeit, ahelyett, hogy velök embertársai legszentebb érdekeiért küzdene, a mûvészi forma mélyébe elássa, csakhogy valamiképp csorbát ne szenvedjen; ki magas helikonáról, félistennek képzelve magát, kora szenvedéseiben csak mûvészi stúdiumok tárgyát látja, s míg a föld vérben áll, s az egész emberi nem vajúdások között új életnek indul, virágok- s a langy esti szellõrõl énekel: azt bámulhatjuk hideg magasságában, irigyelhetjük - tisztelet- s szeretetünket azonban csak az érdemli, kinek isten szívet adott, hogy embertársai szenvedéseit megérthesse. De ha a költõtõl, ki nemes emberi cél után fáradva, hogy erõsebben hathasson, azt, mi a mûvésznek legdrágább, mûve szépségét is feláldozá - tiszteletünket meg nem tagadhatjuk, ha bámuljuk az önmegtagadást, mellyel õ, ki keble mélyében gyémántokat találhatott, inkább éles ekével szántotta fel földjét, mert érzé, hogy e munkával öndicsõségére kevesebbet, de embertársainak hasznára többet tehet, ha az így támadott mûvek hibáit az érzelmért, melybõl származtak, szívesen megbocsátjuk, s megfeledkezünk gyengeségeirõl, mert érezzük, hogy mi ellen a kritikus kifogásokat tehetne, azt az embernek bámulni kell, hogy a könyvben nem szép mû, hanem szép emberi tett fekszik elõttünk: mit mondjunk a mázolókról, kik minden magasabb cél s indok nélkül e mûveket utánozzák, kik romlott képzetökkel gyönyörködve mindenen, mi szörnyû vagy undok, a rothadást, mely között amazok illatos virágot találtak, fölvájják, nem a virágért, hanem mert nekik jólesik az ocsmányságokban körülkapargatni; kik a vétekben nem a nemesebb emberi természet mindig fennmaradó töredékeit, hanem az erényben is mindig csak azon aljas indulatokat keresik, melyek szerintök minden tetteink egyedüli alapját teszik; kik, mint Diogenes lámpájával embert, úgy új szörnyeteget keresnek képzelmök mélyében, s inkább örülnek, ha feltalálták, mint ha embertársaiknak egy új vigasztaló gondolatot nyújthatnának. Oh, ha valaha ez oly regényesnek festett zsiványéletet közelebbrõl látnák, azon éhséget, mocskot s mindennemû nyomort, melyek között e kalandok játszatnak, e hõsöknek egész aljasságát, kiknek bátorsága sokszor nem más, mint az akasztófátóli félelem - a kép más volna, mint melyet adnak!

- Te, Mészáros! - mondá az egyik, kit az egész vidék Rácz Andor neve alatt ismert, õsz haját visszasimítva homlokáról - mit mondasz, nem jó volna egy kis gulyáshús?

- Az ördög vigyen el - dörmögött a másik, ki eddig a tûzben piszkálva, meredt szemekkel nézé a lángokat -, minek beszélsz ilyekrõl?

- Meg egy kis dohány - folytatá a másik nevetve -, ugye egy pipa dohány sem volna rossz?

- Átkozott hóhér! - kiálta a másik, kinek ifjú, részegeskedés által elbutult arcain bosszúság mutatkozott - mikor nincs, minek boszontod az embert?

- Hát csak úgy! - válaszolt Rácz - vagy talán nem tetszik - tevé hozzá, azon méltósággal függesztve szemeit ifjabb társára, mellyel ily öreg zsivány, ki mesterségét hat bandával egymás után majdnem huszonöt esztendeig ûzé, ily suhancra nézhet.

- De mikor mindig tréfálsz - mondá Mészáros, az égõ fát megtaszítva lábával -, kora reggeltõl vagyunk itt, s nincs egy falatunk. Ha ez soká tart, felakaszthatnak bátran, elébb, míg éhen halunk meg.

- Hát mért nem mégy valamiért? - mondá Rácz, gúnyosan mosolyogva.

- Mikor minden ember lábon van ellenünk - sóhajtott emez -, addszide a kulacsot, hadd igyam legalább egyet.

- Melletted van - válaszolt a másik, midõn nevetve nagy kulacsot mutatott, mely Mészároshoz közel állt.

- Nem ezt - szóla emez, fejét rázva, oly képpel, mintha méreggel kínáltatnék -, hisz ez csak víz, ott melletted áll.

- Ebbõl ugyan nem kapsz, fiú - mondá a másik, messzebb tolva a kulacsot, mely után a fiatal zsivány kezét kiterjeszté -, úgyis több pálinka van fejedben, mint ész, s éhgyomorra, tudod, megárt. - S az öreg zsivány nevetett.

- Addszide - szólt emez, mindig haragosabban -, én inni akarok, nem vagyok bolondod, nekem nem parancsol senki.

- Majd meglátjuk - mondá az öreg zsivány, s midõn sötét szemeit pajtására szegezve, kezét, mellyel ez ismét a kulacs után nyúlt, izmos markával megszorítá, mindenki láthatta volna, hogy a tekintetet, melyben a banda között áll, nem tisztán hosszú tapasztalásainak köszönheti -, ülj le, gyerek, és maradj nyugodtan.

- No várj, vén kutya - kiáltott a másik, ki, mint látszott, a kulacsból, mely után ismét vágyódott, már több s nem hasztalan libációkat tett, felugorva, s falról lekapva fokosát -, majd meglátjuk, ki parancsol nekem.

Rácz, ki minden mozdulatait figyelemmel követé, ekkor szinte felugrott, torkon fogta a fenyegetõt, s még mielõtt fokosát fölemelheté, falhoz szorítá, s kicsavarta fegyverét kezeibõl. - Majd adok, fattyú - szóla lángoló szemekkel -, a kanászok elég disznót öltek e fal mellett; ha moccansz, eggyel több lesz.

- Mi a baj? - szólt Viola, ki beszédeikre, míg azok e tettleges fordulatot nem vevék, nem figyelt, de most szinte felkelt hordójáról.

- Ez a fiú erõnek erejével pálinkát akar - mondá az idõsebb zsivány, ki most szerencsétlen pajtását eleresztette, s mosolygó megelégedéssel nézé, miként dörzsöli fájó nyakát -, s én neki mindjárt más valamit adok.

- Hát adj neki pálinkát, ha van - mondá Viola -, nekünk úgysem kell.

Mészáros reményteli tekintetet vetve a kulacsra, felkelt, s feléje indult.

- Nem adok biz én - mondá Rácz, elébe állva -, a fiú úgyis többet ivott, mint kellene, részeg ember mindig bajba kever.

- De mikor éhes vagyok - szóla a másik, kérõ tekintetet vetve Violára.

- Mért lett zsivány belõled - mondá Rácz gúnyosan mosolyogva -, hisz nem parancsolta senki?

- Hát neked ki parancsolta? - mormogott ez fogai között.

- Az más - mondá emez komolyan -, én desentor voltam! Tíz esztendeig szolgáltam a császárt, a legnagyobb háború idejében, s mikor hazajöttünk, s nem akartak elereszteni, tudja az ördög, mért, az jutott eszembe, hogy eleget katonáskodtam, s hogy most egyszer megpróbálhatja más is. Odadobtam puskát s patrontáskát, s azt hittem, meg tudok élni, ha nem állok is silbakot. Ha mészáros fia lettem volna mint te, bizony nem járnék itt az erdõben, és Viola sem, azt elhiheted.

- Mit bánom én - szólt a másik, kit a komolyság, mellyel az elõbbi szólt, úgy látszott, nemigen érdekelt ‑, zsiványélet, pajzán élet, én inni akarok.

- Add neki a kulacsot - mondá Viola ismét -, hadd töltse kedvét.

- Igen, de már most is részeg - válaszolt Rácz, ki a kulacsot a földrõl fölvéve még mindig kétkedve tartá kezei között. - Ahol csak megfordultam, minden bandának szerencsétlensége a részegségtõl jött.

- Ma nincs mit félni - mondá Viola -, legfelebb ha még Peti jön, ki által István gulyás húst küld. A szolgabíró Porvaron, s a hajdúk magukban, ne félj, nem jõnek ennyire, ha tudnák, hol vagyunk, elkerülnének inkább.

- Ej, nem kell azt hinni soha - mondá Rácz, fejét csóválva -, a veszedelem akkor üt ki, mikor az ember legkevesebbé gondolja. Isten neki, ha akarod. - S ezzel rosszkedvûen odanyújtá kulacsát, melybõl a másik minden szitkok mellett, melyek között vele megkínáltatott, az állati örömnek bizonyos kifejezésével nagyokat szörpentett.

Ezek után a kunyhó ismét békességben állt. - Mészáros, ki egy ideig hõstetteirõl beszélt, midõn látta, hogy a másik szavaira nem válaszol s nem is figyel, elhallgatott, s álomba merült. Rácz könyökét térdére támasztva ült a tûz mellett. Viola kiment a kunyhó elébe.

Az éj setét vala. A magas tölgyek, melyek a helyet környékezék, s melyeknek csúcsai a ködben eltûntek, még inkább nevelék a homályt, s csak a gyönge tûz, melynek fénye a kunyhó ajtaján keresztül az ellenében álló bokrok elszáradt lombjára esett, terjeszte némi világot az egészre. Miután a kunyhóban a beszélgetés megszûnt, véghetlen csend terüle el az egész vidéken. Néha az õszi szél egyes lökésekben szálla át az erdõ felett, a tölgyek száraz lombja, mely még az ágakon függött, csörögni kezde, a sudarak között mintegy hosszú fájdalmas sóhaj hallatszott, mindig távolabb s távolabb, míg a gyenge nesz eltûnt, s a fák ismét hallgató mozdulatlanságban álltak. Néha fenn egyes varjúkárogás hallatszott, a madarak, melyek az erdõben ezrenként tanyáztak, fölébredve, nehéz szárnyaikkal verdesék a csörgõ ágakat, azután ismét véghetlen csönd s hallgatás mindenfelõl. Viola ott állt a kunyhó elõtt, s lelkét leírhatlan szomorúság tölté el. A sötét éj, a hallgatás, az elhagyottság, melyben magát látá, s melyet még kínosabban érzett, ha a kunyhó ajtaján betekintve azon társakat nézé, kik neki e világon maradtak... minden fájdalommal tölté lelkét. Mi boldog volt õ egykor! Ha a mezei munka bevégeztetett, s az õsz, mint most, hosszú estéivel eljött, Viola ott ült meleg szobájában, térdén hintázva kisfiát, szemét Zsuzsira függesztve, ki a lobogó mécs mellett nem szûnõ szorgalommal táncoltatá orsóját. Künn köd borula el a vidéken, a kastély s parasztházak, a templom s a Tisza partjai eltûntek fátyola alatt; de a boldogságot, melyet a gazda szerény lakában talált, az idõ változásai nem takarhaták el szemei elõl. A természet elteríti ködét egész tájak felett, hóval takarja földünket, mely alatt a vidám zöldnek s virágozásnak nyomai is eltûnnek; azon boldogság felett, melyet keblünkben hordunk, a természetnek isten nem ada hatalmat, csak embereknek adta azt. Ki hinné, hogy a virág, mely az érzéketlen természetre bízatott, biztosabb gyenge tövén, mint boldogságunk, melyet csak érzõ emberek ronthatnak meg? Viola nyugodtan nézett a jövõ elébe, boldogsága nem ártott senkinek, nem akadályoztatott senkit élvezetében; mitõl félhetne, ki az emberektõl oly keveset kíván? A szerencsétlen visszagondolt mindezekre, s mellét nehéz sóhaj emelé ez emlékeknél. „S mégis - mondá magában, s öklei görcsösen összeszorultak -, mégis feldúlták házi boldogságomat! Teljesítettem minden kötelességemet, nem, én többet tettem, mint mire köteles voltam... teljesítettem minden parancsolataikat, levettem süvegemet a hóhérok elõtt, alázatos voltam, mint a kutya, megcsókoltam volna a sarut lábaikon, csak Zsuzsimat s fiamat hagyják békében, csak házi csendemet ne zavarják fel, és mégis!” - Viola még egyszer átgondolá a méltatlanságokat, melyeken keresztülment. Miként akarák õt kényszeríteni, hogy nejét vajúdásai között elhagyja; miként hurcolták õt végig a falun; miként akarta Nyúzó megveretni, s végre a pillanatot, melyben a fejszét meglátva, élét az ispán koponyájába vágá, s az emberi vér látására elõször borzadott el önmaga elõtt. „Nem, nem - szóla, kezét éghez emelve -, bocsássa meg isten vétkemet, én nem bánhatom meg, amit cselekedtem, ha most ott vagyok, körülöttem az örömükben nevetõ hóhérok, s egyszerre a fejsze elõttem csillog, felkapom ismét, s jaj annak, ki elõmbe jõ. De ti, kiket nem bántottam soha életemben, s kik nyomorulttá tettetek, kik miatt nõm s gyermekim koldusbotra jutottak, kik belõlem gonosztevõt csináltatok, kik kiûztetek az erdõ vadjai közé, kik miatt e világon s az örökkévalóságban elkárhoztam... te, fiskális és fõbíró, vigyázzatok magatokra, oly szentül, mint isten néz le reám, én bosszút állok rajtatok.”

E pillanatban az erdõben nesz hallatszott. Viola, elõrehajtva fejét, figyelni kezdte. Mintha emberek közelgenének. A földet takaró száraz levélben csörgés, néha egy törött ágnak recsegése hallatszott, s a varjúk károgva felszálltak, s az erdõt szomorú hangjaikkal tölték el. - Ki lehet ez? - gondolá Viola magában - talán Peti s a gulyás; de azok hogy jõnek Sz.-Vilmos felõl? S most az erdõ másik oldaláról hasonló nesz hallatszott, s a lépések mindinkább közelegtek. - Itt sok ember jár! - mondá Viola - ezek talán engem keresnek? - Nem vala többé kétség; az éj csendjében már a közelgõk suttogása is hallatszott. Viola berohant a kunyhóba, maga után zárá ajtaját, lábával meglökte Mészárost, s röviden elmondá Rácznak a történteket.

- Nem mondtam?! - szólt az öreg zsivány felugorva s kétcsövû puskáját fogva - s ez itt - Mészárost meglökve - részeg, mint a csap.

Ez utolsóban Rácz nagy igazságtalanságot követett el; szegény pajtása, ki most a lökdösést angyali nyugalommal eltûré, mióta hallotta, hogy ellenség közelg, tökéletesen kijózanodott. - Nem szökhetünk-e el még valahogy? - szóla halkan, remegõ kézzel megszorítva Rácz karját.

- Körül vagyunk véve - válaszolt Viola -, ha nem sokan vannak, azért semmi baj. A fegyverek megtöltve?

- Négy dufla, hat pisztoly - mondá Rácz, kinek arcán vad merészségnek kifejezése vala látható -, csak jõjenek, itt jó vacsora vár rájok.

- Gyújtsd meg a mécset, s állítsd a szegletbe, hogy a nyílásokon ki ne világítson. Takard el a tüzet hamuval. - Mészáros remegve engedelmeskedett. - Te, Rácz s én a két elsõ nyíláshoz állunk az ajtó mellett. Te, Mészáros, ha valakit látsz, ki az oldalhoz közelít, azt lõdd le, kilõhetsz egyszer jobbra, másszor balra, csak hogy senki ne dughassa be fegyverét a nyílásokon. Ne félj, fiú, nem lesz bajod.

Mind e készületek sebesebben történtek, mint én elmondhatám.

A hamuval takart tûz füsttel tölté a kunyhót, mely között a mécs a kunyhó egyik szegletében az asztalra állítva, csak gyenge világot terjeszte. Az ajtó mellett puskával kezökben Rácz s Viola álltak, kinézve a kis nyílásokon, melyek lõrések gyanánt hasonló megtámadások esetére a fal ezen oldalán készíttettek. Hátul Mészáros jára fel s alá, nemegyszer hörpentve a lõpor mellett az asztalon álló kulacsból, melyre Rácz most nem vigyázott többé. A lelkesítõ ital azonban, úgy látszik, elveszté hatalmát az ifjú felett, ki mindig inkább elhalványodva s reszketve, mennél inkább közelgeni érzé a veszélyt, félig magánkívül járt fel s alá a kunyhóban. - Csak ez egyszer szabadulhatnék még - mormoga körmeit rágva - én becsületes ember leszek ismét. Istenem, ha megfognak, felakasztanak!

- A madarak itt vannak - kiálta egy erõs, rikácsoló hang, kiben mindenki Nyúzó fõbíró szavát ismerheté meg -, a kunyhóban világot látok. Körülvettétek-e mindenfelõl? szóljatok!

Negyven vagy ötven hang, mely e felszólításra egyszerre felkiáltott, a zsiványok tudtára adá, hogy meneküléshez reménység nincsen. Mészáros keresztet vetve letérdelt.

- Fõbe ütlek, kutya - kiáltott Rácz -, menj a nyíláshoz, s aki közel jõ, lõdd fõbe, ha jól védelmezzük magunkat, mind itt hagyják fogaikat. - Mészáros egy nagy korty pálinkát ivott, s az egyik nyíláshoz ment.

- Adjátok meg magatokat, zsiványok! - kiáltott Nyúzó - ha a nemes vármegye ezen felszólítására nem engedelmeskedtek, statárium útján fognak veletek bánni.

A kunyhóban minden hallgatott.

- Elõre, legények, törjétek be az ajtót, rajta! - kiáltott a fõbíró. Két pandúr s néhány paraszt az ajtó felé rohantak, de mielõtt fejszéik még a deszkákat érheték, néhány lövés hallatszott, s kettõ a megtámadók közül vérében váncorgott a földön, a többiek visszafutottak. A kunyhóból Rácz dörgõ szava hallatszott: - Akinek élete van, jöjjön.

A pillanatban, midõn társai lõttek, Mészáros, ki félig magánkívül álla nyílásánál, szinte elsütötte fegyverét; a sors úgy akarta, hogy e lövésre is egy, ki a kunyhó azon oldalára állíttatott fel, lerogyott, miáltal az ostromlók közé oly rémülés jött, hogy része szaladásnak eredt.

A harcnak ezen megkezdése után egy ideig csend vala, mind a kunyhóban, mind megtámadói között. Ott a zsiványok újra töltötték meg fegyvereiket, itt Nyúzó s a kommisszárius körül az ostromlóknak egy része tanácskozott. Emlékezetre méltó, hogy e haditanácsnál Macskaházynak szavát nem halljuk, e szerénység felülmúlja legvérmesebb várakozásainkat.

- Biz én nem tudom, hogy fogunk boldogulni, teins uram - mondá a kommisszárius, egyik kezében pisztolyát, másikban széles inszurgens kardját forgatva, mely az 1741-i nemes fölkelésbõl családjánál, mint sok nemes házakban, megmaradt, s melynek fringia felírású vasa nem jöhetett volna bátrabb kézbe.

- Hát neki kell rohanni még egyszer, és még egyszer, és ismét - válaszolt a fõbíró, lábával tombolva -, míg a gazembereket megfogjuk, megkötözzük, és akasztófához hurcoljuk.

- Hiszen ha lehet - mondá a másik, vállat vonítva -, rajtam nem múlik.

- Ha lehet! ha lehet! - kiáltá Nyúzó indulattal - minden lehet, amit én parancsolok. - Itt Nyúzó, ki vezéri tehetségeit már azáltal bizonyítá, hogy nagy hadvezérek módjára seregének mozdulatait kormányozta, de magát a golyók körén kívül tartá, újabb jelét adá azon hasonlóságnak, mely közte s századunk legnagyobb vezére, Napóleon között létezett, ki, mint tudva van, a lehetetlen szót nem franciának mondá.

- Én nem bánom - szólt a kommisszárius haraggal -, én nekimegyek, ha az ördög volna is, csak a többiek jõjenek utánam.

- Aki nem megy - kiáltá Nyúzó -, poltron kutya, fõbe kell ütni mindjárt.

- Hát jõjön a teins úr velünk, én nem tudok ezeknek az embereknek parancsolni.

- Hova gondol, komisszárius úr! - válaszolt Nyúzó sokkal csendesebb hangon - nem is az én kötelességem, és azután szemmel is kell tartani az egészt.

- Azt se bánom - mondá a kommisszárius megvetõ tekintetet vetve elöljárójára, melyet ha ez a sötétben nem látott is, legalább a hangból, melyen e szavak mondattak, gyaníthatott. - Elõre, legények! - kiáltotta a kommisszárius; a fõbíró még hangosabban ismétlé e parancsszót, és egy távolabb álló vastag tölgy megett is rikácsoló hang hallatszott, melyben az ildomos Macskaházy szép szavát ismerhetik meg olvasóim. A kommisszárius feje felett forgatá kardját, s a pandúrok- s néhány paraszttól követve, a kunyhó felé rohant. Midõn az ostromlók az ajtóhoz közeledtek, a kunyhóból ismét lövések fogadák, a csövek tüze villámhoz hasonló világot terjeszte egy pillanatra az egész felett, utána minden setéten állt, s csak fájdalmas nyögések, melyek a földrõl hallatszottak, mutaták, hogy e lövések is találtak.

Az egész csapat hátrálni kezdett. - Csak elõre, most elõre - kiáltott a kommisszárius -, még mielõtt újra tölthetnek. Nincs semmi veszedelem. - S ezzel a kommisszárius a csapat legbátrabbjaival ismét a kunyhó felé rohant, honnan ismét lövések irányoztattak feléjök, melyek által a kommisszárius bal keze s egy pandúr mellen keresztüllövettek.

A kommisszárius felkáromkodott dühében s fájdalmában. - Nincs több lövésük! rajta, rajta! - kiáltá, s egy mellette álló parasztnak kikapva fejszéjét kezébõl, újra az ajtónak rohant. A többiek részint, mert csakugyan hivék, hogy a zsiványoknak töltött fegyverök többé nincs, részint, mert a bátorság, mint a félelem, mindig ragadós, s maga a küzdelem, a veszélynek érzete a gyávábbat is indulatba hozza, felemelve fegyvereiket siettek utána. A kunyhóból egy lövés a másikat érte, s majdnem mindenik leteríté emberét. A megsebesültek jajgatása az ostromlók s ostromlottak káromkodásaival s a lövésekkel együtt oly zajt képezének, mely annyival szörnyûbbnek látszott, mennyivel sötétebb fátyolt boríta az éj az egész felett, melyen csak a lövések villanása terjeszte néha pillanatnyi fényt. A kommisszárius intõ szava s a fejszéknek döngése, melyekkel õ s egy paraszt az ajtót verék, áthangzott a lármán.

- Ide a puskával! - kiálta, elvetve fejszéjét, s a fegyvert pandúrai egyikének kezébõl ragadva. - Ez neked való, Viola - s ezzel fegyverét az ajtónak szegezve, elsüté.

E lövésre benn a kunyhóban valaki felsikoltott s összerogyott. De mielõtt a kommisszárius örömét szavakban kimondhatá, a kunyhóból egy második lövés hallatszott, melyre a fejszével mellette álló paraszt halálosan találva földre rogyott.

- Ide más puskával! - kiáltott a kommisszárius. De kik parancsát követheték, nem voltak többé mellette. Az egész tömeg tarthatatlanul futott a fõbíró felé, ki az egész jelenet alatt káromkodni s a küzdõket biztatni meg nem szûnt; de tántoríthatlan vezér létére a csata színhelyéhez egy lépéssel sem jött azért közelebb.

A kommisszárius, ki végre látá, hogy egymaga a zsiványokon nem gyõzedelmeskedhetik, miután az ajtórésen át ismét lövés történt, mely jobb vállát éré, káromkodva visszavonult a többiekhez.

Az ostrom vissza volt verve; a legyõzött had hatalmas vezére körül csoportozott. Nyúzó magánkívül vala mérgében. A zsivány, kit annyi ideig keresett, itt volt kétszáz lépésnyire tõle. Õ a tanyát körülfogta õreivel és seregeivel, õ mindent elrendezett gondosan, mint bármely hadvezér, ki várakat ostromol... és a lator társaival ellentáll tulajdon fõbírája parancsolatának, noha tudja, hogy mihelyt kezébe kerül, fel fogja akasztatni! Azután ez alávaló emberek, kiknek kötelessége, hogy a zsiványokat megfogják, kiket õ különösen e célból hozott magával, s kik most el merészelnek szaladni, ha hátok megett tulajdon szolgabírájok áll, áll pedig bokáig sárban, hideg novemberi éjszakán, midõn magát a legnagyobb náthának teszi ki, s így alattvalóinak példát ad, hogy veszély nincs, mellyel a hazafi a közjó kedvéért szembe nem szállna. A dolog hallatlan! És még pipája is. A nedves dohány nem ég, szára nem szelel, és Nyúzó Pál ne káromkodjék, ne szidja az egész világot teremtésétõl e napig, hol ötször csaholt tüzet egymás után, s nem bírta meggyújtani pipáját. Ha nem lett volna sötétebb, semhogy valaki Nyúzó arcának dühös kifejezését láthatá, a lövések elõtt szaladók aligha fõbírájok elõtt meg nem álltak volna, ki haragjának egész hatalmával fújva nem szelelõ pipájába, mint szikrát szóró tûzjáték, vagy illõbb hasonlósággal élve, mint lángokat okádó griff állt a magas tölgyek mellett.

- Hát semmirevalók! hol van a zsivány? - kiálta földhöz csapva pipáját, melyen minden erõlködésével nem segíthetett - hol van Viola? hogy merészeltetek visszajõni nála nélkül?

A gyülekezet hallgatott, a hajdúknak egyike a szerencsére lágy sárba esett pipát emelé fel.

- Verd ki, de jól, te gazember - mondá ehhez fordulva a fõbíró -, nem szelel. Nem mondtam-e százszor - kiáltá ismét a többiekhez -, hogy nekem a zsiványokat kötözve hozzátok el?

- Teins uram - fohászkodott az egyik alázatos hangon -, mi mindent elkövettünk, három vagy négy halva fekszik, a többieknek fele sebet kapott, a kommisszáriusnak is bal karjába lõttek.

- Legalább tíz zsivány van a kunyhóban, amerre az ember csak néz, csupa puskacsõ - mondá egy másik -, lehetetlen boldogulni.

- Lehetetlen! ki mondta azt, hogy lehetetlen? - kiálta a fõbíró dühösen - szeretném tudni, ki merte mondani, hogy lehetetlen. Amit én parancsolok!... hol van a gazember?

- Igazsága van - mondá a kommisszárius, ki azalatt szinte a többiekhez jött -, ily emberekkel, mint ezek, Violát nem fogja meg senki. Vedd kendõmet - tevé hozzá, a pandúrok egyikéhez fordulva -, s kösd be bal karomat. Akárhogy, csak erõsen, hogy a vér kevesebbé folyjon, míg feldsert találunk.

- De mikor én mondom, hogy meg kell fogni - kiáltott Nyúzó sértett méltóságának érzetében -, ki parancsol itt?

- Próbálja meg a teins úr, ha tetszik, én nem tehetek semmit; két lövést kaptam, se jobb, se bal kezemet nem bírom, gyereket sem foghatnék meg.

- Baj - mondá Nyúzó, fejét csóválva -, hogy kommisszárius úr éppen most kapott sebet, de hát maradjanak vissza azok, akik lövést kaptak. Ti többiek álljatok sorba. No úgy, fiaim! no, rajta, hogy az ördög vigyen el.

A fõbíró felkiáltását a kunyhóból egypár lövés követte, és soha gorgon feje sereget úgy nem állíta meg helyében, mint ezeknek hallása az ostromlókat. Nyúzó, úgy látszott, még hátrált.

- Rajta, rajta, semmirekellõk! - így kiáltoza a fa megül, de mindenki helyén maradt; ha a megtámadók helyett õk lennének a megtámadottak, soha sereg szebben nem viselte volna magát.

- Nem fogsz engedelmeskedni? - szólt Nyúzó méregtõl elfojtott hangon, az egyik mellette állót torkánál megragadva; nem lódulsz mindjárt a kunyhóhoz?

- Nem biz én - válaszolt a másik nyugodtan, félreállva.

- No, várj, hogy hívnak?

- Kovács Miska, sz.-vilmosi nemesember; nem megyek én az istenének sem!

- Nem ismertem meg kendet. És ez? - kiálta egy másikhoz fordulva.

- Ez öcsém, András, ez is nemesember, ez se megy.

- De hát a parasztok hol vannak?

- Akiket nem lõttek agyon, elszaladtak.

- Gyáva, haszontalan paraszt nép - kiálta a fõbíró -, no, majd adok!

- Teins uram - mondá a kommisszárius a fõbíróhoz -, menjünk haza. Megtettünk mindent, mit tõlünk a nemes megye megkívánhat, többre senkit kötelezni nem lehet. Mindössze alig vagyunk tizenöten, a többi halva és sebesülve fekszik, vagy hazaszaladt; ha utolsóig agyonlövetjük magunkat, Violát mégse foghatjuk meg. Mihelyt észreveszi, hogy ily kevesen vagyunk s a kunyhó emberektõl körülvéve nincs, el fog illanni, s a sötét erdõben ki mehet utána?

Nyúzó már hajlani kezde ez okokra, melyeknek fontosságát maga is átlátá, midõn Macskaházy, ki miután a küzdés zaja megszûnt, s hosszú tapasztalásból meggyõzõdött, hogy a zsiványok golyói ennyire nem érnek, rejtekébõl a többiekhez jött, s új tanáccsal lépett fel. - Fel kell gyújtani a kunyhót - mondá -, ha melegök lesz, majd kijõnek. A puskásokat a fák megé állítjuk, mihelyt egy a zsiványok közül kijõ, le kell lõni.

A szavak alig kimondva, új életet hoztak az egészbe. A kommisszárius kacagott örömében. Tûzszerszám, kéngyertyák s egy szurkos fáklya adatott a pandúrok egyikének, ki a felgyújtás tisztét magára vállalá, s e gyújtószerekkel a kunyhó hátulsó részéhez lopódzott, hol nyílás, melyen lövéstõl tarthatna, nem volt. A puskások a bokrok között rejtõztek el, s Nyúzó, ki Macskaházyval maradt, örömében megölelé barátját ez angyali gondolatért.