21

Mikor Violáné magához tért s követõivel az ütközetnek színhelyére jött, minden nyugodt s hallgatag vala ismét. A léptek, melyekkel a gyõzedelmes sereg kötözött rabjával s sebesült pajtásaival Sz.-Vilmos felé sietett, rég nem hallatszottak; a kurjongatás, mellyel diadalát ünnepelé, a távolban elhangzott, s csak a varjúk nagy serege, mely álmából felijesztetett, szállonga még károgva az erdõ felett. A kunyhó körül a nyitott helyen, mely mindenfelõl bokroktól körülvéve a hajléknak mintegy udvarul szolgált, itt-ott szétszórva parázzsá égett fatöredékek hevertek, s egy félig megmaradt gerenda - mely még néha lángot vetve, mint gyászszövétnek lobogott a kiégett falak felett - gyenge bizonytalan világot terjesztett a romokon.

Violáné nyugodt vala. Az emberi szívben az öröm- s fájdalomnak csak egy bizonyos mennyisége fér meg; ha a kehely egyszer színig telve van, a tenger árjai átmehetnek rajta, s egy cseppel sem fogják nevelni tartalmát; ha a mérleg egyszer elveszti egyensúlyát s a serpenyõk egyike bizonyos pontig lement, rakj rá mázsákat, s míg terhe alatt el nem törik, mélyebbre nem nyomhatod le. A szerencsétlen asszony rég elérte e pontot. Midõn a kunyhóhoz jött, kezével takarva szemeit egy ideig hallgatva állt. Peti s a gulyás, ki Violánét vezette, szinte nem szóltak; végre az asszony, erõt véve önmagán, sebesen a kunyhóhoz ment, s benézett.

- Peti - szólt visszafordulva, a füsttõl elfojtott lélegzettel -, gyújts tüzet, elég fát s parázst találhatsz a földön, hadd keressem férjemet.

Peti, sóhajtva, parázst ment szedni. A gulyás - kinek e kétségbeesett nyugalom, melyet a szerencsétlen asszonyon észrevett, százszor borzasztóbb vala, mintha õt haját tépve látná, kezével törülé szemeit. - Zsuzsi lelkem - szólt végre -, menj oda hátrább a fák alá, majd mi keressük... azaz nem férjedet, az, meglátod, nem is volt itt, hanem csak a többieket, ha csakugyan valakinek baja történt volna. Légy nyugodt, Zsuzsim - tevé hozzá, megfogva kezét - férjed nem is volt itt, meg mernék esküdni reá. - A szegény ember tudta, hogy hazud, tudta, hogy mihelyt Peti tüze fellobog, Violát - talán félig elégve - a romok között fogják találni; vagy hogy legalább üldözõinek kezeibe került; de õ üdvösségét adta volna, ha e szerencsétlennek szívében csak egy percre ismét reményt önthet.

- Hagyja el kend, István - mondá Violáné nyugodtan -, tudok mindent, el vagyok készülve mindenhez. Meglátják, nem lesz bajok velem, ha félig elégve találom is; csak még egyszer láthassam. Neki jobb itt ez elégett falak, mint ott ellenségei között, legalább nem szenved többé.

- De mikor már mondom, hogy Viola nem volt itt - válaszolt István -, teremt-úgysegéljen, üdvösségemre mondom, nem volt itt! Hát mi az ördögnek keresgélnél a füst között? Ez, látod, nem asszonynak való, ha véletlenül valami undorítót találsz, ki tudja, nem árt-e meg. Menj vissza, s mi majd mindent megnézünk.

Violáné azonban nem vala azon gyenge érzékeny teremtéseknek egyike, minõket fõképp mûveltebb osztályaink asszonyai közt találunk. Azon lágyságot, azon akarat nélküli hozzánk simulást, mely az asszonyiasság nevezete alatt felsõbb osztályok hölgyeinél oly ellenállhatlannak tartatik, a falunak e test- s lélekben erõs leányában ne keresse senki. E szívet keményebb anyagból alkotá a természet. Ha férjét veszély környezé, ahelyett, hogy remegne, õ vele osztá veszélyeit; ha szenvedõt látott, õ nem sírt, de segített; õ nem halványult, nem ájult el a seb elõtt, hanem békötözé; nem sóhajtozott, hanem dolgozott gyermekeiért. - Ott az erdõ szélén, midõn hallva az üldözõk kiáltásait s a lövéseket, látva a vörös fényt, mely között talán férje leheli ki életét, s õ jelen sem lehetett szenvedéseinél, a lelki erõ, melynek hasznát nem veheté, elhagyá a szerencsétlen asszonyt, s magánkívül dõlt követõi karjai közé. De e gyengeség pillanatai elmúltak; érzé, hogy férjének s gyermekeinek talán szüksége van reá, s a tetterõ, mellyel kedveseinek használhatott, ismét feltámadt szívében.

- Köszönöm, István, hogy így gondoskodik rólam - szólt meghatott hangon -, nem szükség, hogy aggódjék, ismét jól érzem magamat. Akármit lássak itt a kunyhóban, valami bizonyost fogok tudni, s lássa kend, az jobb. Ha férjem meghalt, elássuk itt a fák alatt, legalább a helyet fogjuk ismerni, hol pihen, s eljöhetek gyermekeimmel sírjához, s itt sírhatjuk ki könnyeinket.

- Mondom, Viola nincs itt - szólt a gulyás -, de látod, ha félig elégett embereket látsz... a dolog mégis nem asszonynak való. Még ha egészen egészséges volnál, isten neki, de így! Mikor tanyámon most két esztendeje tûz támadt, csak két tehén égett belé, s mégis mikor nagyságos asszonyom jött, s a szegény fekete dögöket látta, úgy elborzadt...

- Nem vagyok én nagyságos asszony - viszonzá Zsuzsi keserûen -, õk borzadhatnak, elájulhatnak; én zsivány felesége vagyok, nekem ilyenekre nincs idõm. Hej, bátyám, ha tudná, mióta Viola zsivánnyá lett, mily gondolatok jártak át szegény fejemen, milyeket álmodtam: ha estétõl reggelig házamban vagy kinn a mezõn férjemet vártam, s õ nem jöhetett, mily iszonyú lehetõségeket képzeltem magamnak - akkor nem félne, hogy valamitõl még elborzadhatok e világon. Bármi vár reám, csak a szerencsétlenségnek egy neme lesz; én esztendõkig a pokolnak minden kínait egyszerre tûrtem képzetemben.

A tûz, melyet a cigány azalatt a kunyhó körül rakott, lobogó világot kezde terjeszteni. Violáné körültekintett. Az ajtó elõtt a sz.-vilmosi parasztnak holtteste feküdt, ki a kommisszárius mellett az ajtón keresztül agyonlövetett; valamivel távolabb, a bokrok közelében még egypár holttest vala látható. Violáné megnézé a halottakat, s látva, hogy egy sem férje, égõ darab fával bevilágítva a kunyhóba nézett.

Nem fogom leírni a látványt, mely elõtt maga az öreg gulyás elhalványodott. Az asztal feldõlve még füstölt, a kunyhó belsejében puskák s pisztolyok feketévé égett agyakkal hevertek. A szerencsétlenek, kik itt végzék éltöket, az egyik hamuvá égett szalmaágya felett, a másik a szegletek egyikében feküdtek.

- Õ nincs itt - szólt végre Violáné, miután a holttesteket; ámbár vonásaik ismerhetlenekké váltak, sokáig figyelemmel nézte. - Nincs ezüstgyûrû ujjaikon, s férjem gyûrûjétõl meg nem válik, Violát megfogták.

- Dehogy fogták - mondá a gulyás, ki még mindig reményeket akart ébreszteni a szerencsétlen asszonyban -, õ hihetõképp -

- És ez mi? - vágott közbe Zsuzsi, ki lehajolva egy kétcsövû puskát emelt fel - e fegyvert férjem mindig magával hordá. Fogja kend - tevé hozzá -, s tartsa meg emlékéül.

- Igen, mihelyt találkozom vele, visszaadom - mondá a gulyás.

- S most isten áldja meg jószándékáért - folytatá Violáné -, ha tovább jõne velem, kend is bajba keveredhetnék. Peti elkísér Sz.-Vilmosra, bizonyosan oda hurcolták férjemet.

S ezzel a barátok elváltak. A gulyás szomorú gondolatokba elmerülve lovaihoz, s miután azokat elõbbi helyökön találá, tanyájához vevé útját. A zsivány felesége Petivel Sz.-Vilmos felé sietett.

Itt a zaj, melyet az üldözõknek kiindulása s még inkább gyõzelmes visszatérte okozott, lassanként elhallgatott. Nyúzó s Macskaházy a nemesek hadnagya házába aludni mentek. A falusi lakosok, kik az ostromban részt vettek, részint házaikban pihentek, részint a kocsmában felejték a veszélyeket, melyeken keresztülmentek. Maga Viola, ki a faluháza nyitott színében köttetett ki s két hajdú és épp annyi paraszt által strázsáltatott, fáradtan álomba szenderült. Midõn a szerencsétlen az erdõn keresztül Sz.-Vilmos felé hurcoltatván, elfogatása óta elõször magához jött, s körültekintve a szurokszövétnek bizonytalan világánál, mellyel a pandúrok egyike a sereget vezeté, reménytelen helyzetét látta, s a történtekre tisztán visszaemlékezett: azonnal Tengelyi írásai jutottak eszébe. Mikor az égõ kunyhóból kilépett, annyira elkábult, annyira volt elvakítva, hogy nem is tudta, kinek kezeibe adá, vagy inkább, ki által ragadtattak el, s többször kérdezé azokat, ki õt felváltva hordák - mert a fõbíró, midõn magához jött is, nem engedé, hogy saját lábain menjen -, nem tudnak-e semmit felõlök. A kérdezettek vagy éppen nem, vagy tagadólag feleltek, egyet kivéve, ki a többieknél beszédesebb, elmondá, hogy azon pillanatban, mikor a kunyhóból kilépett, az ajtóhoz közel csak a fõbíró és Macskaházy álltak, s hogy egyik közülök valamit ki is rántott kezébõl; mi volt azonban, azt nem mondhatná.

Viola, mióta ellenségeinek kezeiben látá magát, minden ellenállással felhagyott, s panasz nélkül tûre minden kínzást, melyet a hosszú küzdelem által felbõszültektõl tûrni kényteleníttetett. Miután Sz.‑Vilmosra értek, Viola többször kérdé Nyúzót - ki a színben állva, poroszlóinak megparancsolá, hogy kössék meg jó erõsen, ha feltöri is kezeit, csak el ne szökjék -, nála vannak-e írásai? A válasz azonban csak káromkodásokban állt, s hogy ehhez semmi köze, vagy hogy azt sem tudja, mily írásokról szól, s más ehhez hasonlókban, mikbõl Viola láthatá, hogy Tengelyi irományainak átvétele Nyúzó által el fog tagadtatni, vagy hogy azok Macskaházy kezébe kerültek, ki annyi ideig törekedvén, hogy birtokukba jusson, ez irományokat tulajdonosuknak visszaadni bizonyosan nem fogja.

- Hát ezért adám meg magamat, ezért kerülök akasztófára? - szóla végre magában, midõn Nyúzó a többiekkel távozván, õ õreivel egyedül maradt; s míg azok nehéz léptekkel fel s alá jártak, fáradtan a földre veté magát. - Miért nem maradtam a kunyhóban? miért nem lõttem inkább fõbe magamat, mint Rácz tevé? Õk most nyugszanak, rám ocsmány halál vár és hasztalan! Tengelyinek írásait mégsem menthettem meg. Engem isten elátkozott, mikor születtem!... Nem akartam-e a becsület ösvényére visszatérni százszor? s midõn ehhez minden út elõttem zárva volt, nem akartam-e legalább azon egy jó tettet, melyet valaha embertõl tapasztaltam, meghálálni? s mit használt?! Isten maga nem akarja, hogy életemben valami jót tehessek! Haljunk meg hát, nem bánom, az akasztófán, ha úgy kell. Az ember nem diadalmaskodhatik végzetén. - E gondolatok Viola lelkének visszaadák nyugalmát. Szomorú vala e nyugalom, minõ azé, ki látva, hogy végzetének ellenállnia nem lehet, miután reményével felhagyott, akarat nélkül átengedi magát a szükségnek, mely ellen küzdenie többé nem lehet, de nyugalom mégis; s a rab, álomba mélyedve, egy idõre elfelejté szörnyû helyzetét.

Így találá Violát Peti, ki társát a falun kívül hagyva, a faluházához csak maga jött. Az udvarba Peti nem mehetett be, a fõbíró szigorú parancsa szerint a rabbal beszélni még õreinek sem vala szabad; azonban a kapu mellett õrt álló hajdútól, kinek azt beszélé, miszerint éppen most jött ki Porvárról, megtudá, hogy Viola reggel Kislakra fog vezettetni, hol a statárium összeül, s hogy az öreg Kislaky úrhoz - ki e járásban statáriális elnök - már lovas katona küldetett. E hírrel a cigány, miután még egy szomorú tekintetet vetett a szín felé, mely alatt Viola bundájába takarva a földön feküdt, Zsuzsihoz visszament.

- Láttad õt? - szólt az asszony, elébe sietve, midõn a cigányt közeledni látá.

- Láttam, a faluházánál van.

- Benn a faluházában? - kérdé az asszony élénken; mert mint olvasóim talán tudják, népünknek véleménye szerint, mihelyt valamely gonosztevõ födél alá jön, azaz rendes tömlöcbe, a dolog statáriális eset lenni megszûnt.

- Benn - válaszolt Peti felakadva -, nem éppen benn a házban, de a szín alatt.

- Kikötve? - kiáltott Violáné kezeit összecsapva - istenem, az éj mily hideg - tevé hozzá, most elõször észrevéve, hogy fázik -, s õ kikötve, ott szabad ég alatt.

- Nem szabad ég alatt - mondá a cigány vigasztalólag -, a szín födve van.

- Van-e bundája? - kérdé a nõ, félig levéve magáét - különben ezt vihetnéd neki.

- Hogyne volna! - válaszolt Peti - jó nagy bundával takarva láttam. Alszik.

- Alszik! - szóla Violáné, megfogva a cigány kezét - ugye, s az emberek látják, hogy alszik? nem hiszi senki, hogy csak tetteti magát?

- Már miért hinnék?

- És mit mondanak az emberek ehhez? nem látják-e, hogy férjem ártatlan? Ki hallotta valaha, hogy gonosztevõ aludhatnék? No, mondd, beszéld el, Peti, mit mondanak az emberek ehhez?

Peti csak azt válaszolá, hogy nem szólt senkivel, hogy egyébiránt talán fel fogják menteni. - Mihelyt virradni kezd - tevé hozzá -, Violát elviszik Kislakra; ha vele szólni akarsz, ott alkalmad lesz; Sz.‑Vilmoson nem eresztenek hozzá senkit.

- Tudom, tudom - szólt Violáné elfojtott hangon -, Kislakon statárium lesz, s fel fogják akasztani. Mit gondolnak õk vele, hogy ártatlan, s lelkiismérete oly nyugodt, hogy kemény földön jobban alszik, mint õk ágyaikban; nekik élete kell. De jerünk, jerünk - folytatá elindulva s Petit kezénél fogva, - jerünk Kislakra, hamar, látnom kell õt.

- Szegény asszony, hogy bírnál te Kislakig menni?

- Én - válaszolt Zsuzsi -, ne félj, én elmegyek; nem soká fogom lábaimnak hasznát venni úgyis, minek kíméljem!

Szerencsére Petinek Sz.-Vilmoson ismerõse vala, egy kovács pajtása, ki, mint õ, cigány létére a falun kívül lakott, s kétkerekû taligán, befogva a rossz gebét, mely viskóján s a kovácsszerszámon kívül egyedüli tulajdonát képezé, Violánét Kislak felé fuvarozá, míg Peti maga, hogy Tengelyinek hírt vigyen s Viola gyermekeit az asszony kívánata szerint magával hozza, Tiszarét felé vette útját.