22

Vannak a megkülönböztetésnek sokféle nemei. Az eledelek, mikkel az emberek testöket táplálják, alig különböznek annyira, mint azon tárgyak, mikben hiúságuk kielégítést keres; s ha azon dolgokat tekintjük, mik által egyesek magokat a közönség fölébe emelve gondolják, bámulhatnánk, ha nem jutna eszünkbe, miszerint rákok, csigák s más ehhez hasonló tárgyak, melyek mintegy természetes undort gerjesztenek, mégis a legfinomabb eledeleknek tartatnak, noha kétségen kívül csak a legnagyobb éhség bírhatá az elsõ embert arra, hogy azokat megízlelje. Pedig ki tagadhatja, hogy ami hiúságunk kielégítését illeti, mívelt országokban mindig ily szükség uralkodik, a megtiszteltetés után vágyók tömege minden arányon kívül felülmúlván azon megtiszteltetések számát, melyekben részesülhetnek. - A dolgoknak ezen állásában a természet fõ jótéteményei közé tartozik, hogy miként testi táplálékra nézve nem az eledelek egy nemére szorítá az embert, úgy hiúságát olyképp alkotta, hogy az kielégítését a legkülönbözõbb tárgyakban találhassa. Való, vannak emberek, kiket anyagi eledelekre nézve tisztán húsevõ állatoknak mondhatnánk, s a hiúsági étvágyban ezekkel azokat hasonlíthatjuk össze, kiknek nem is megtiszteltetés, mi vagy egyszerre, vagy évenként ennyit s ennyit nem jövedelmez; mások ellenben ártatlan növényemésztõk, s alig élnek egyébbel, mint zöldséggel; nyájas jámbor teremtések, érdemesek, hogy egy sorba állíttassanak azokkal, kiket egy ártatlan cím, jel, vagy taps egekig emel. De csak jöjjön a szükség ideje a hús- és növényemésztõ, az, ki jövedelmezõ, vagy ki csak szépen hangzó megtiszteltetést kíván, nem lesznek válogatók, hanem egyenlõ hévvel fognak nyúlni mindenhez, mihez férhetnek, s a természet a hiúságnak gyomraink felett még azon nagy elsõséget adá, hogy ez utóbbi, ha sokáig koplaltunk, vagy szerfelett jóllaktunk, emésztésre alkalmatlanná válik, mire a másiknál alig találunk példát.

Mi magyarok e tekintetben a mívelt nemzet nevét minden szomszédainknál talán inkább érdemeljük, s alig ismerek hazát, hol a megtiszteltetésnek annyi, s meg kell vallani, oly olcsó nemei léteznek, mint nálunk. Ha hallgatok is azon számos élvezetekrõl, melyeket csak maga a népszerûség nyújt, az egyszerû helyesléstõl a szûnni nem akaró éljen kiáltásokon keresztül egészen a fáklyás zenéig (melyekre nézve rosszul világított városainkban csak a ritkaságot sajnálhatjuk, miért a rendes világítást velök nem pótolhatjuk még), hány fokozat, s mégis mennyi gyönyör mindenikben! Mily ellenállhatlan hatalom, mely tettre vagy legalább szólásra lelkesít (a magyar kocsisok némely vidékekben szólításnak nevezik, ha lovaikat tettlegesen megverik, miért ne nevezhetnõk mi a megzavart súlyegyen helyreállítását tettnek, ha csak szólunk?), s mégis mily olcsóság ennyi haszon mellett! Soha a népszerûségnek nagy eszköze ily kiterjedésben s ennyi ügyességgel, mint hazánkban, nem használtatott fel. Mi más nemzeteknél a legnagyobb fényûzésnek tartatik, mire csak a természettõl leggazdagabban megajándékozottak számolhatnak, az nálunk mindennapi kenyérré vált, s Pyrrhus követei, kik elbámultak, midõn a római senatust látva, mintegy királyok gyülekezetében gondolák magokat, mit mondanának, ha tapasztalnák, miként országunk határai között a népszerûeknek egy egész népét bírjuk, kik közül népszerûségben egyik a másikat fölülmúlja, anélkül, hogy közülök a legnagyobb rész valaha azon veszélybe jöhetne, hogy Aristidesként polgártársai által amiatt küldessék számkivetésbe, mert mindenkitõl a legerényesebbnek tartatik. Tudja mindenki, nem vagyok túlzó magasztalója honi állapotainknak, sõt olyakat is mondtam már életemben, mik által az isten földi szavával - mi alatt, mint tudva van, a nép szava értetik - ellentétbe jöttem, noha ildomos férfinak ez isten szavát is csak magyarázni kellene; de Magyarországnak felsõbbségét e tekintetben nem tartom kevésbé tagadhatatlannak annál, mellyel Anglia a pamutszövetekben bír, s mely szinte nem a kelme minõségében, hanem az ár csekélységében fekszik.

Mutasson nekem valaki országot, hol a népszerûség kevesebbe kerülne. Máshol egész életedet kell hazádnak szentelned, sõt néha meg kell halnod. Testedet, véredet kívánják, hogy érettök nagy nevet cserélhess be. Nálunk, ha a marhahús tizenkét krajcárba kerül s indítványt téssz, hogy tíz krajcárra szállíttassék le, elérheted e célt. Ez az, mi által, mint Angliában a pennykiadások által a tudomány, nálunk a dicsõség mindenki által megszerezhetõvé válik, s minek azt köszönhetjük, hogy a népszerûség, mely a világ minden részeiben, mint tudva van, könnyen arisztokráciához vezet, nálunk a legdemokratikusabb institúcióknak egyike. A közvélemény annyit karol fel, hogy közöttök senki magát emiatt a többiek lenézésére feljogosítva nem érezheti, s mégis mindenik azon üdvös korlátok között tartatik, melyeket a népszerûség máshol csak egyeseknek állít; pedig tudva van, mennyire üdvösek e korlátok s mily áthághatlanok. Valamint sok férfi, a szentírás azon parancsára nézve, hogy a nõ urának szót fogadjon, eretnekségben él, csakhogy házi csendjét feltartsa, úgy azok, kik népszerûséggel bírnak, többnyire ez akaratos kedves irányában való papucskormány alatt élnek, csak hogy az ingatag, melytõl megválniok nem lehet, más bálványt ne válasszon magának.

De ha a népszerûségrõl - bármennyire közönséges nálunk a megtiszteltetésnek ezen neme - hallgatok is, nem bír-e hazánk a táblabírói institúcióban számnélküli hiúságok kielégítésére oly eszközt, minõvel Európa népei között egy sem büszkélkedhetik? E nem szûnõ forrása megtiszteltetésünknek, ez eleven példája az evangélium öt cipója- s hét halának, melybõl ezerek jóllaknak, s ahelyett, hogy az eleség fogyna, mindig többel kínáltatnak; az emberi észnek e bámulatos találmánya, mely által mindenikünk ötvenkétszer felhághat ugyanazon egy lépcsõn s mindig azon meggyõzõdéssel, hogy most ismét magasabban áll, s mindenikünk legalább valami címre tehet szert - Magyarországot megtiszteltetés tekintetében irigyelhetõ helyzetbe állítja, s ha ehhez még azon számos küldöttségeket adjuk, melyekhez annyi megyében többnél több tagok neveztetnek; annyi kaszinót s egyéb egyesületet, melynek mindenikénél ismét számos választmányi tag szükséges, kiknek mindenike kineveztetése által különösen megtisztelve érezheti magát: nem tagadhatni, hogy e világon alig találunk helyet, hol az egyes polgár annyi kitüntetésre, vagy - mi ugyanaz - annyi különbözõ hivatalra számolhatna, mint nálunk.

Olvasóim talán kérdeni fogják: miért írom mindezt? Mire nem mondhatok mást, mint hogy azért teszem, hogy tudtokra adjam; miszerint az öreg Kislaky, ki a megyét soká mint alispán szolgálta, ezen érdemeiért a tiszaréti járás rögtönítélõ törvényszéke elnökének neveztetett ki, s mert olvasóim nem értenék, miért fogadta el a szelíd öreg kegyetlen hivatalát, ha õket azon általános szokásra nem figyelmeztetem, mely szerint minden ember, ki az alispánságon keresztülment, hivatalra vágyódik, s ha más nincs - még a statárium elnökségét is örömmel elfogadja, fõképp, ha az, mint a kislaki járás vérbírósága eddig, azon kellemetes magyar hivatalok közé tartozik, melyeket viselve mindig mondhatjuk, hogy nekünk is valami s pedig fontos dolgunk van anélkül, hogy valaha fáradoznunk kellene.

Kislakon, hová Viola elfogatásának híre másnap virradóra eljutott - mert Nyúzó a tiszttartót hivatalos levélben kérte, hogy a rögtönítélõ törvényszék elfogadására s a rab õrzése- s kivégzésére szükséges elõkészületeket tegye meg -, rendkívüli mozgást találunk. A vastag tiszttartó, ki máskor annyira távol vala minden túlbuzgóságtól, hogy a szomszédok nemegyszer mondák, miként csak azért tartatik Kislakon, hogy a sõrék magoknak rajta példát vehessenek, ma jókor reggel felhúzta legszebb, ezüst gombokkal fölékesített köntösét, s fel s alá járva udvarán fiatal ispánjával s öreg béresével tanácskozott, ki, mint faragó, a szükséges akasztófa elkészítését magára vállalta.

- Aztán csak hogy minden kommoditás meglegyen - mondá az elsõhöz fordulva -, s fõképp az akasztófára vigyázzon kend - szóla folytatólag a másikhoz -, szedje össze eszét, hogy jó magas s fõképp erõs legyen. Az urakról gondoskodva van - szólt ismét megfordulva az ispánhoz -, maga csak arra vigyázzon, hogy a pandúrok s cselédek is megkapják a magokét. Kend cöveket ver be itt a fészer alatt jó erõsen, oda kötjük; és a béresek ma ne menjenek szántani, egy kis példa nekik sem árt; a vízipuskát készen kell tartani. - S így tovább, míg az érdemes tiszttartó elfáradva megállt, s homloka izzadságát törölve felsóhajtott: - Ej, be sok dolga van az embernek! - mire két társa helybenhagyólag intve fejével, szinte felsóhajtott.

De még nagyobb zavart okozott e hír magában Kislaky házában. - Az érdemes tiszttartó fáradott, azt nem lehet tagadni, sõt annyi szorgalmat tanúsíta, hogy ki õt ma látá, szinte sajnálta, hogy a faluban nem tartatik naponként egy-egy statárium, mi által õ a polgári társaság igen munkás tagjává válhatnék; azonban mind e fáradságot személyes fontosságának érzete bõven pótolá. Ránézve e nappal új epocha nyílt, mely szerint éveit ezután szintúgy számíthatá, mint eddig a nagy jégesõtõl. Szegény Kislakyné mindezzel nem vigasztalhatá magát, s midõn tiszttartójától elõször hallá, hogy a törvényszék házában fog összeülni, s Viola tulajdon határán akasztatik fel, kétségbeesve csapta össze kezét, mintha házát nagy szerencsétlenség érte volna.

- De hát miért jõnek éppen hozzánk? - mondá a legnagyobb fölgerjedésben - nem elég nagy-e a vármegye, hogy éppen itt szemem elõtt kell felakasztani zsiványaikat?

- Nagysád elfelejti - válaszolt a tiszttartó, ki a határnak ily módoni megtiszteltetését sokért nem adta volna -, hogy a teins úr, mint a vármegyének volt igen érdemes alispánja, a tiszaréti járásban a rögtönítélõ törvényszék elnökének neveztetett ki. Már az igaz, hogy a törvényszék más helyen is összeülhetett volna, azonban az illendõség úgy kívánta, hogy a többiek inkább elnökük házához jöjjenek, mi reá nézve legkisebb alkalmatlansággal jár. Nagysád látja, csak megtiszteltetés, és...

- Köszönöm a gráciát - vága közbe földesasszonya -, ha itt akasztják fel, nem merek kimenni házamból.

- Nagysád tévedésben van - jegyzé meg a vastag tiszt -, sõt a közbátorság igen nevekedni fog ily példa által. Magam is tudok hasonló esetet, pár év elõtt történt a szomszéd vármegyében. Két egész esztendeig egymást érték lopás s gyújtogatás; arra felakasztanak kettõt, pedig az egyik nem is tartozott a zsiványokhoz s egészen ártatlan volt, s attól a pillanattól fogva a gonosztettek megszûntek. Csak akasszanak fel ezúttal egyet, oly nyugodtan fogunk élni, mint a mennyországban.

- De hisz minket a zsiványok most sem bántottak - mondá Kislakyné.

- Igen - válaszolt a tiszttartó -, de csak látná nagysád a gulyás számadását, amit megettek, felér egy becsületes rablással.

- Inkább ették volna meg esztendei termésemet, mint hogy tulajdon határomon egész esztendõn át felakasztott embert kellessék látnom. - S ezzel a jámbor háziasszony kiment, hogy vendégeinek elfogadására mindent elkészítsen; míg a tiszttartó nem bámulhatva eléggé asszonyának rendkívüli szeszélyét, mely szerint akasztott zsiványtól inkább fél, mint ha az elevenen járna körül határán, minden elébbi parancsolatait még egyszer ismétlé, s fel s alá járva folyosóján, pipával várta a rabot vagy a teins törvényszéket - amelyik éppen elébb érkezik; míg a kapu elõtt a falu lakóinak nagy része ácsorogva várá a történendõ dolgokat.

Kislak csak egy magyar mérföldnyi távolságra van Sz.-Vilmoshoz, és Nyúzó rabjával s esküdtjével, ki hírt véve hivatalos társát fölkereste, az elsõk, kik a szomorú dráma személyei közül Kislakon megjelennek. Valamivel késõbb érkezett meg Macskaházy, ki elébb még Tiszaréten volt, s végre két kocsin a háziúr s a bírák, kik Porvárról jöttek.

Az elsõ hintóban Kislaky báró Sóskutyval, a másikban Zátonyi táblabíró s Völgyesy alügyész ültek, ez utolsó, valamint hivatalában, úgy a helyre nézve, mely neki a kocsiban jutott, mindent elborító szomszéda mellett csak tiszteletbeli helyzetet látszék elfoglalni. A fõügyész elébb maga akart eljõni, részint azonban, mert azon ritka fõügyészek közé tartozott, kik mindennemû polgári eljárást, mint például tagosítás s úrbéri rendezéseket, hol az adózó nép védelmével bízatnak meg, magoknak tartván fel, alattvalóikat inkább a büntetõ tárgyakkal bízzák meg, részint, mert a törvényszéknek jegyzõre volt szüksége, s maga e hivatalt elvállalni nem akarta, az ifjú Völgyesyt küldé maga helyett, ki csak most neveztetvén ki, e tisztet örömmel fogadta el, s elég készültséggel bírt, hogy szükség esetében a többieket törvényes tanácsával segítse. - Azon számos okok között, melyek a többség kormánya mellett szólnak, egy ritkán említett, de azért nem kis fontosságú az, hogy hol valamely tárgyról egyenlõ joggal többen határoznak, e többség majdnem mindig egynek vezérletét követi, míg hol a dolognak eldöntése csak egyre bízatik, ez sokszor több tanácsadóhoz folyamodik, s így épp ott, hol legtöbb egyezséget várhatnánk, közönségesen legkevesebbet találunk; s ki hazánk közdolgaiban járatos, fõképp a törvényszékekre nézve meg fogja vallani, hogy többségeink e tulajdonnal kitûnõleg bírván, mindennek a lehetõségig célszerû elintézését nem is gátolja egyéb, mint hogy többségeink tanácsadók helyett néha kegyenceket választanak magoknak, s azokat, mi kegyencekkel mindenütt történik, sokszor változtatják.

Völgyesy külsejében nem vala semmi, mi a nézõre kellemes hatást tehetett volna. Alacsony, gyenge termete, kissé púpos háta s a halvány, beteges arc, melynek vonásait himlõhelyek ferdíték el, azon fiatal emberek sorába helyhezék õt, kik, ha vagyonuk nincs, még arra sem formálhatnak igényeket, hogy csak csinosaknak tartassanak; azonban míveltsége s fõképp azon szerénység, mellyel tudományát inkább elrejté, mint mások elõtt fitogtatá, azon ritka emberek közé helyhezé õt, kiket majdnem mindenki dicsér, mert bennök oly tulajdont, melyet irigyelhetne, nem lát. - Porváron csaknem általános vala a vélemény, hogy Völgyesy kedves ember mindamellett; - mi alatt mindenki púpos hátát érté - s az öreg Kislaky, ki megtudván, hogy Viola elfogatott s hogy elítélésénél neki kell elnökölni, talán nejénél is inkább megijedt, nem örült kevesebbé, mint a báró s a vastag táblabíró, midõn hallák, hogy jegyzõül a fiatal alügyészt vihetik magokkal. Az elsõ, mert a jegyzõnek szép törvényes ismeretei vannak, a másik, mert órákig hallgatni, a harmadik, mert igen jól tarokkozni tud.

Midõn e társaság Kislaky házához ért, Nyúzó s Macskaházy már a tornácon vártak, s az utolsó nem kis megelégedéssel dörzsölé kezeit, midõn a törvényszék tagjait látva meggyõzõdött, hogy közöttük egy sincs, kinek túlzó filantropiájától félnie lehetne.

A háziasszony, ki a kocsikat hallva szinte a tornácra jött, vendégeit a lehetõ legnagyobb nyájassággal reggelire hívá meg, mi azonban Macskaházynak azon igen alapos észrevételére, hogy az idõ már közel jár tizenegy órához, s hogy miután a napok rövidek, sietniök kell, ha valamit végezni akarnak - elmellõztetett.

- Hiszen ma már úgysem végezhetünk - jegyzé meg Kislaky szerényen.

- Ugyan kérem, domine spectabilis, miért nem? - kérdé a vastag táblabíró. - Méltóztassék meggondolni, míg a delinkvens exequálva nincs, a statáriális sedrianak együtt kell maradni, és nálam holnap vetnek s krumplit szednek, okvetlenül haza kell mennem.

- Persze, persze - mondá Sóskuty -, minek az a sok húzásvonás, rögtönítélõ törvényszékre küldettünk ki, nekünk rögtön kell ítélnünk, ebben fekszik fõ kötelességünk. A delinkvens megvan, mi is öten vagyunk itt; öcsémuram - tevé hozzá, Völgyesyhez fordulva -, szokott ügyessége szerint az ítéletet fél fertály óra alatt felteszi, s azzal punktum. Isten mentsen meg - folytatá úriasan meghajtva magát a háziasszony elõtt -, hogy nagysádnak soká alkalmatlankodjunk.

- Semmi alkalmatlanság - mondá emez szokott szívességével -, de hisz talán ezt a szegény embert csak nem fogják felakasztani?

- Dehogynem, édes nagysám - mondá a táblabíró nevetve -, mintha már függne; tizenöt statáriumnál voltam életemben, s mindig felakasztottunk valakit. Az egész vármegyében nincs senkinek több praxisa, mint nekem.

Ezelõtt egy órával Violának neje s gyermekei voltak Kislakynénál, mert a rabbal, mielõtt a törvényszék elõtt megjelent, a fõbíró parancsa szerint senkinek szólni nem lehetett. A jószívû asszony a szerencsétleneknek külön szobát adatott, s megindulva a szegény nõ könyörgésén, megígéré, hogy ha csak lehet, férjének életét meg fogja menteni. Az elhatározott mód, melyen Zátonyi szólt, egyszerre leveré reményeit, s csak azt jegyzé meg, hogy Viola talán nem oly vétkes, mint sokan gondolják.

- Kérem alássan, nagysám - válaszolt Sóskuty szokott udvariasságával -, oly vétkes, vagy nem oly vétkes, az nekünk tökéletesen mindegy; a kérdés csak az, aki elõnkbe állíttatott, zsivány-e vagy nem? Száz embert ölt-e meg vagy egyet sem, egy milliót rablott vagy tíz krajcárt, ahhoz semmi közünk; csak azt kérdjük, zsivány-e és hogy fogták meg? ha fegyverrel s ellentállva - függ.

- De kérem méltsádat - mondá Kislakyné melegebben -, egypár garasért embert csak nem lehet felakasztani?

- Lehet bizony - vága közbe a táblabíró méltósággal -, egypár petákért, ha az eset másképp statárium alá való. Magam is jelen voltam párszor, mikor az, kit felakasztottunk, három heti rabságra sem ítéltetett volna talán, ha rendes törvényszék elébe kerül, s azért mégis lógott.

- Én csak gyenge, tudatlan asszony vagyok - mondá a háziasszony mindinkább lelkesedve -, de azért, ha én ott vagyok, az mégsem történt volna.

- Elhiszem - válaszolt Sóskuty, ki elv- s megszokásból, hol asszonynak valami szépet mondhatott, soha az alkalmat nem mulasztá el -, nagysád csupa kegyesség, csupa angyali grácia: de lám, mi férfiak vagyunk, s az egészen más, hozzánk ily engedékenység nem illik. A teins vármegye azért küldött ki, hogy példát állítsunk fel, nekünk e szép bizodalomnak meg kell felelnünk.

- Kérem alássan - szólt most Macskaházy, ki már régen türelmetlenségének jeleit adá -, fogjunk hozzá, az idõ múlik.

- Igazság, - mondá Kislaky, ki addig majd feleségére, majd táblabíró társaira tekintve, a legnagyobb zavarban melegíté kezeit a kályhánál -, még tanúkat is kell kihallgatnunk, és...

- A tanúkkal nem sok bajunk lesz - szólt Nyúzó -, minden világos. Ha úgy tetszik, a tiszttartó házában minden készen van, ebédig kétszer is túleshetünk rajta.

- Hisz Viola tízszer megérdemlette, hogy felakasztassék - mondá Macskaházy már az ajtó felé indulva.

- Az majd a vallomásból fog kitûnni - szólt egy szép férfihang, melyre valamennyien Völgyesy felé fordultak -, meghallgatás nélkül elõre ítéletet senkire kimondani nem szabad.

- Ez az ember nekem nem tetszik - suttogott Macskaházy, ki e szavakra szinte megfordult, Nyúzó fülébe.

Kislakyné, ki a kis fiatal embert eddig alig vevé észre, midõn szavát, melynek a természet azon szépséget adá, melyet testétõl megtagadott, hallá, barátságos tekintetet vete reá. - Igazsága van - mondá nyájasan -, ne ítéljünk senki felett, kit meg nem hallgatánk. A teins úr bizonyosan irgalmas lesz e szerencsétlen ember iránt.

- Nem vagyok táblabíró - válaszolt az ifjú -, nincs szavam. - S ezzel Völgyesy meghajtva magát, a többiekkel elment, s Kislakyné férjével, ki egypár percre visszamaradt, maga maradt.

- Gondold meg, Bálint - szólt az asszony, férjét érzékenyen kezénél fogva -, ha mind nem egyeznek meg, halálos ítéletet kimondani, nem lehet. Ha emberhalál történik, minden egyesnek lelkiismeretén fekszik.

- Hisz, lelkem - válaszolt a férj sóhajtva -, ha tõlem függ, ha csak lehet, én bizony nem kívánom senkinek vesztét, de...

- Tudom, öregem - mondá az asszony -, teljesítsd kötelességedet; de gondold meg, egy ember élete nem oly valami, mit ismét visszaadhatsz; légy inkább kegyesebb.

- Ha csak lehet, lelkem, bizonyosan.

- Még egyet - mondá a jószívû nõ a már távozóhoz -, ha anélkül, hogy kötelességedet sértenéd, a szegény ember feleségét s gyermekeit hozzá eresztheted, engedd meg, hogy legalább e pár órát még együtt tölthessék.

- Mihelyt a törvényszék megengedi - mondá az öreg, ki alig nyomhatá el könnyeit; s ezzel sóhajtozva s nemegyszer átkozva a pillanatot, melyben a törvényszéki elnökséget elfogadá, indult a többiek után a tiszttartói lak felé.

Itt a törvényszék elfogadására már minden el vala készítve. A kapu elõtt vasvillás béresek s parasztok lökdösék vissza az oda tolongó népet, melynek nagyobb része, mint ily alkalomnál közönségesen, asszonyokból állt. A fészerben, melynek egyik oldalán ekék s boronák halomra hordattak, Viola cövekhez kikötve hajdúk s pandúrok között várá ítéletét. A folyosón Cifra s Üveges Jancsi, kik tanúknak berendeltettek, s a másik oldalon Liptákné és a tiszaréti kovács, kik önként jöttek, álltak, s midõn a törvényszék tagjai a mélyen hajlongó tiszttartó által a tanácskozásra készített szobába vezettettek s az ajtó utánok bezáratott, az ünnepélyes csend, mely e sokaság között egyszerre támadt, mutatá a pillanat fontosságát.

- Isten könyörüljön rajta - mondá Liptákné suttogva a kovácshoz -, nekem nincs reménységem.

- Bizony nekem sincs - szóla a másik -, csak azt sajnálom, hogy azt a kettõt ott nem akasztják fel inkább helyette. - S ki e pillanatban Cifrára s a zsidóra nézett, alig tehetett volna mást, mint osztakozni véleményében; legalább az elõbbi - kinek e pillanatban talán eszébe jutott, mi közel állt többször ahhoz, hogy hasonló sorsra jusson -, nyugtalanul körültekintve, mélyen arcára vont kalapjával éppen nem látszott olyannak, minõnek a jólelkû tanút magunknak képzelni szoktuk.

- Szeretném tudni, ki fogja felakasztani - szólt egy vénasszony szomszédjához, ki minden erõlködése mellett a villás embereken keresztül nem törhetett -, csak ügyes ember lenne, hogy a szegény nyomorult ne szenvedjen sokáig. Azt mondják, ha a hóhér nem érti mesterségét, az ember felakasztva egy napig is elél.

- Igazán, komám - felelt emez, ki azalatt elõbbre fészkelõdve nyert jobb állását egy béresnek lökése által ismét elveszté -, hát én csak azt hiszem, hogy valami cigány fogja felakasztani. Talán a vicispán cigánya, látja kend, ott jár. Ni, hogy néz, bizonyosan az lesz, szinte félek tõle.

- Ne beszélj oly bolondokat, Verus - szóla közbe egy öregebb ember, ki az elõbbiek mellett állt -, Peti Violának testi-lelki barátja, most is õ hozta gyerekeit Tiszarétrõl, s nem láttátok elébb, mily barátságosan szólt feleségével. Ha õ lenne a hóhér, Violáné csak nem szólna így vele; azt még te sem tetted volna, mikor boldogult férjed élt. Neked nem volt hóhérra szükség, ugyebár, te magad kínoztad agyon.

- Már hogy beszélhet kend ilyeneket - mondá az özvegy hangosan -, mikor utolsó betegségében doktort is hívattam neki.

- Igen - mondá a másik asszony -, de ki fogja felakasztani hát?

- Mit tudom én - válaszolt a férfi.

- Cigánynak kell lenni - jegyzé meg a kisbíró felesége, ki férjének minden pártolása mellett a házba mégsem juthatott be. - János pandúr, sógorasszonyom keresztkomájának testvéröccse, azt mondta, hogy akasztani mindég cigánynak kell, ha mást nem találnak, aki jószántából teszi, contribució fejébe kényszerítik rá.

- Talán nem is akasztják fel - mondá a férfi -, mert ha a határon akasztják, tudja komám, egész esztendeig szél lesz.

- Talán gráciát kap - jegyzé meg egy vastag fiatal asszony, ki az egész beszélgetést figyelemmel hallgatá s nagyokat sóhajtozott a szorongatások között.

- Gráciát - mondá a férfi -, igen, majd gráciát: ahol azok odabenn egyszer összeültek, várhatsz reá. Statárium van.

- Hát mi az a statárium? - kérdezé az asszony.

- Mi? hát a statárium csak az, hogy az urak összeülnek s azután egyet felakasztanak. Ennek úgy kell lenni.

- De hátha nem akasztja fel senki? - kérdezé ez kíváncsian tovább.

- Hej, be ostobán kérdez kend - felelt amaz -, arra, hogy valaki felakasztassa magát, az embert fogni kell; de mikor hallotta valaki, hogy olyan, aki mást felakasszon, nem találkozott?

- Igen, de ha mégis megtörténnék? - kérdezé a kis asszony tovább.

- Mit tudom én... akkor az urak magok akasztanák fel, vagy talán önmagokat aggatnák fel az ajtó küszöbéhez csupa szomorúságokban, hogy mást nem akasztathatnak.

A kapu elõtt ehhez hasonló beszélgetések folytak, s az ácsorgó sokaság, mely faluhelyen, mint városban, soha helyzetével nem elégszik meg inkább, mint ha fal elõtt állhat, mely megett valami történik, élénk figyelemmel követe minden mozdulatot. Minden, mi a házban s körülötte történt, midõn a tanúk a szobába hívattak, s a rab a törvényszék elébe vezettetett, mozgalmat s számtalan kérdést és észrevételt idézett elé: látták-e Violát? s milyen halavány? s hogy hosszú haja lenyíratott stb. A törvényszék azalatt megkezdette ülését.

A táblabírák szokás szerint megeskettettek, a rögtönítélõ bíróság szabályai felolvastattak, s Nyúzó, ki szinte a táblabírák között fogott helyt, írásban beadá jelentését. Azonban, ha már a szabályok felolvasásánál Völgyesy magaviselete, ki az egész hosszú szabályokat lassan s amennyire csak lehetett, értelmesen olvasá fel, igen különös vala, s ha Nyúzó nem kissé neheztelt, midõn az unalmas felolvasás alatt szomszédjával beszélni akarva, a fiatal ügyész által intetett, miként a szabályok felolvasása azért kívántatik, hogy meghallgassák, s ha Zátonyi, már akkor sajnálkozva figyelmezteté Sóskutyt: hogy denique e fiatal embernek praxisa nincs, másképp tudná, hogy e felolvasás csak éppen formadolog, s hogy életrevaló jegyzõ azt négy perc alatt, minden pontnak csak kezdetét olvasva, elvégezheti; milyen volt az egész törvényszéknek csudálkozása s haragja, midõn a fõbíró jelentését felolvasva, már a rabért akart küldeni, s egyszerre Völgyesy azon állítással lépett fel, hogy e jelentésbõl Viola esetét olyannak, mely rögtönítélõ törvényszék elébe való, nem tarthatja.

- Mit, nem a törvényszék elébe való? - szólt Nyúzó elbámulva - és Völgyesy úr azt nekem mondja, a megye legidõsebb fõbírájának? Már ez mégis sok!

- A tekintetes úr igen hibázik - szólt az elõbbi nyugodtan -, ha ebben részemrõl csak a legkisebb sértési szándékot keresi, de...

- Sértési szándékot - vágott közbe Nyúzó -, nem sértési szándékot, valóságos sértést keresek benne, s azzal vége. Nézze csak a teins törvényszék - folytatá a többiekhez fordulva, midõn a szabályokat, melyek az asztalon feküdtek, felkapá -, itt a hatodik szakasz nyolcadik pontjában mi áll: Az összegyûlt bíróságnak a történet tökéletes leírása elõterjesztendõ, melyben a rabnak vétke, kereszt- és vezetékneve, betûkkel, nem számokkal kiírandó életkora stb., stb. - és hát jelentésemben nem foglaltatik-e a történet tökéletes leírása, nincs-e itt a vétek, a kereszt- és vezetéknév, és a rabnak kora, pedig nem számokkal, hanem nézze, tekintetes elnök úr - betûkkel kiírva? És én hát nem tudnék tökéletes jelentést készíteni, én nem volnék képes valakinek életkorát betûkben kiírni? Kérem alássan, ez vexa, valóságos vexa, és inkább elmegyek, mint hogy így bánjanak velem.

Az elnök- s táblabíráknak közbeszólása az érdemes tisztviselõ felindulását lecsillapíták ugyan egy kissé, ha azonban e szenvedélyesség arra vala számítva, hogy Völgyesyt, ki az egész megyében mindig a legszerényebb fiatalembernek tartatott, további szólástól elijessze, a számítás nem mutatkozott helyesnek.

A fiatal ügyész, mihelyt szóhoz jöhetett, nyugodtan csak azt jegyzé meg, hogy tekintetes Nyúzó úr stilisztikus készültségén éppen nem kétkedik, de hogy a jelen leírásból, mely kétségen kívül hiteles, nem tûnik ki, hogy a rab folytonos üldözésben fogattatott el, mi minden rögtönítéletnek egyik fõ kelléke.

- Nem folytonos üldözés - mondá Nyúzó alig mérsékelhetve mérgét -, fejére díj van téve, egy évnél tovább kergetjük a megye egyik végérõl a másikra, s még a folytonos üldözést is tagadja.

- Igazság, domine spectabilis - mondá Zátonyi mosolyogva-, ez ugyan rossz argumentum volt; denique a fiatalság... de most vezettessük be a rabot.

- És én még egyszer mondom - folytatá mindig nyugodtan Völgyesy -, a folytonos üldözés e jelentésbõl nem tûnik ki. Violának utolsó vétkes tette a tiszaréti jegyzõnél tett háztörés, s e tett óta az üldözés nem folytattatott szakadatlanul.

- Már ha nem statáriális eset - mondá Kislaky, örömmel megragadva mindent, mi által kellemetlen hivatalától szabadulhatott -, utasítsuk a rabot a rendes törvényszék elébe... úgyis...

- Az istenért, kérem a teins urat, ne hagyja magát konfundáltatni, hallatlan skandalum volna, ha Violát a rendes törvényszék elébe utasítjuk. Ha ez történik, fogadni merek, a megye mindjárt elvesztené statáriumát, minek is volna neki, ha még ily esetben sem tudja használni.

- A teins jegyzõ úr mintha megfeledkeznék arról - mondá Macskaházy szokott éles hangján -, hogy a rögtönítélõ törvényszékek egyenesen haramják s zsiványok ellen rendeltetvék, s hogy mihelyt ezeknek valamelyike üldözése alatt fegyveresen ellentáll, e törvényszék illetõségérõl szó sem lehet.

- Éppen nem feledkeztem meg errõl - válaszolt Völgyesy -, de miként sül ki ezen jelentésbõl, hogy Viola csakugyan haramja?

- Mibõl sül ki?! - mondá Zátonyi összecsapva kezét - hát nem áll-e a jelentésben világosan, hogy Viola ismert zsivány s haramja?

- Kérem alássan - vágott közbe most Sóskuty, ki az egész vita alatt észrevételeit halkan csak Kislakyval közlé -, én a teins úrnak mindjárt meg fogom magyarázni, még fiatal s nem veheti rossz néven senki, hogy tapasztalása nincs, ilyeneket az ember nem tanulhat könyvekbõl. Itt az utasításban igen sok áll, kit kell zsiványnak nevezni, de ez mind nem praktikus dolog. Zsivány csak az széles Magyarországban, akit zsiványnak mondanak. Vox populi vox dei. Ha ilyent meg akarnak fogni s ellentáll, statárium elébe kerül s felakasztják.

- Csak azért, mert ellentállt? - mondá Völgyesy élesen.

- Csak azért - válaszolt Sóskuty méltósággal -, ellentállni a törvénynek nem szabad senkinek, kivévén - tevé hozzá - nemesembernek okkal-móddal.

- Nem jöttünk ide disputálni - szólt végre Zátonyi türelmetlenül -, Völgyesy úrnak voksa úgy sincs. Szavazzunk.

- Igen, de mégis - mondá Kislaky.

- Mondom: luce meridiana clarius, a napnál világosabb! - kiálta Zátonyi - a dolog világosan s törvény szerint csak elénkbe tartozhatik. Voksoljunk.

A táblabírák szavaztak. Az elnök sóhajtva kimondá, hogy a többség véleménye szerint, a tárgy a rögtönítélõ törvényszék elébe tartozik, s a tanúk behívattak.

Miután olvasóim a viszonyt, melyben Cifra és a zsidó egymáshoz álltak, ismerik, ha mondom, hogy tanúbizonyságaik tökéletesen megegyeztek, nem fognak annyira bámulni, mint én, regényíró létemre, kinek fõ feladata a közönséget meglepni, azt kívánhatnám.

- Duo testes omni exceptione majores, két becsületes tanú - mondá Zátonyi, midõn a tanúk visszavonultak, burnótszelencéjét körülnyújtva -, nincs kétség.

- Igazság - sóhajta Kislaky -, pedig megeskettettük, mikor a zsidó minden átkait elmondá maga felett, én magam elborzadtam, lehetetlenség, hogy hazudott volna.

Sóskuty, kinek mondásait a helyszûke miatt mindig csak kivonatban közölhetjük, igen szépen értekezve az eskü szentségérõl s fõképp Nathan és Abiran kellemetlen esetérõl, melyrõl a zsidóesküvésben említés tétetik, megjegyzé, hogy mióta Istenben boldogult felesége meghalt, s azon három konzíliumban, mely felette tartatott, valamennyi orvos azon meggyõzõdést mondá ki, hogy a lehetõ legcélszerûbb módon gyógyíttatik, soha nagyobb megegyezést nem látott, mint e tanúságok között.

A fõbíró egyet köpve örömében, azt meré állítani, hogy hosszú bírói gyakorlata alatt soha jobb tanúk nem fordultak meg elõtte.

- Legyen szabad a teins úr ezen állításán kissé kételkednem - szóla Völgyesy, ki, midõn látá, hogy Kislakyt kivéve a törvényszék egyéb tagjai a rabra bensejökben kimondták a halálos ítéletet, még mielõtt õt meghallgatták, feltevé magában, hogy részérõl megmentésére is mindent elkövetend. - Én éppen a bizonyságok szokatlan összhangzásában látok okot arra, hogy vigyázóbbak legyünk. Fõképp, ha a tanúk jellemét tekintem, nekem akaratlanul összebeszélés jut eszembe.

- Ah, amice, ami sok, az sok - mondá Zátonyi fejét csóválva -, még a tanúk megegyezésében is házsártoskodásra keresni okot, ez hallatlan.

- Mikor a tanúk ily tökéletesen megegyeznek - sóhajtott Sóskuty -, de minden szóban, minden betûben megegyeznek, összebeszélésrõl szólni - szörnyûség. Denique prokátor.

- Mennyiben ez utolsó szavak sértésemre valának talán célozva - válaszolt az ifjú ügyész, szemeit Sóskutyra függesztve, oly hangon, melynek hallásán amaz, ki éppen szomszédjának valamit súgni akart, elhallgatott -, biztossá tehetem méltóságodat, hogy célja el nem éretett. A prókátori cím a legszebb s legocsmányabb lehet, amint az, ki viseli, megérti valódi hivatását, vagy nem. Azonban, mi a tanúkat illeti, hogy a tárgyhoz visszatérjek, még egyszer figyelmessé teszem a tekintetes törvényszéket, hogy azon rendkívüli összhangzás, mely e két, legalábbis gyanús személynek tanúsága között létezik, bennem azon meggyõzõdést gerjeszti, hogy összebeszéltek.

- Csakugyan azt hiszi Völgyesy úr - mondá Kislaky nyugtalanul -, úgy talán inkább...

- Dehogy hiszi - mondá Macskaházy mosolygásra kényszerítve magát -, nekünk prókátoroknak mennyivel rosszabb az ügy, melyet védelmezünk, annyival több gyönyörûségünk van, ha a bírákat megakaszthatjuk.

- Teins Macskaházy úr csalódik - felelt Völgyesy -, a tárgy, melyrõl szólunk, oly fontos, hogy azt, ki esze fitogtatására e pillanatban kedvet találna, csak sajnálni lehet. De mondja maga a teins úr... Cifra az egész megye által ismert gonosztevõ, zsivány...

- Kérem alássan - vága közbe Nyúzó -, Szentvilmosi János - mert a tekintetes törvényszéknek valakit csúfnéven híni nem illik - jelenleg becsületes ember, hivatalosan jelenthetem, hogy mióta a megye fogságából megszabadult, tökéletesen megjavulva Viola cimboráitól elvált, s hogy az elõttünk álló gonosztevõ elfogásában is nem csekély érdemet szerzett.

- Jól van - folytatá Völgyesy mindig inkább lelkesedve védelme közben -, engedjük meg, de ezen Cifra vagy Szentvilmosi János, vagy bármiként hívják, ki jelenleg becsületes ember, de egész életén át zsivány volt, s napjainak nagyobb részét a megye tömlöcébe tölté, mit vall? Vallja elõször, hogy Viola vele rablási szándékát elõre közölte. De ha mellõzzük is, mennyire csudálatos, hogy ez történhetett, ha a tanú csakugyan becsületes keresetmódhoz fogva, a rab cimborája lenni megszûnt. Vajon hát Szentvilmosi János, ki a rablásról elõre tudósíttatott, ugyan miért nem akadályoztatta meg azt?

- Igazság; csalódol, Nyúzó barátom - mondá Kislaky -, ez nem lehet becsületes ember.

Nyúzó zavarodva vakarta fejét, Völgyesy tovább szólt. - A második, mit a tanú vall, az, hogy midõn a rablás éjszakáján Tiszarét falujához közelgett, egyszerre lövést hallott, s látta Violát, ki puskával mellette elszaladt. De miért jött a tanú Tiszarétre, holott, mint mondá, a többi sz.-vilmosi nemességgel tisztújításhoz készült? miként történt, hogy õt Tiszaréten senki nem látta? hogy, amint kérdésemre mondá, be se ment a faluba, melyhez oly közel volt, s hol kétségen kívül dolga lehetett, másképp éjjel Porvárról ennyire nem ment volna.

- Gyanús, igen gyanús - mondá Kislaky, míg Zátonyi egyet szippantva burnótszelencéjébõl, megjegyzé, hogy a dolgok ezen állásában talán Cifrát sem ártana vasra veretni.

- De hol marad akkor a két jólelkû tanú? - szóla Völgyesy diadalmasan.

- Igazság - válaszolt a táblabíró minden zavarodás nélkül -, a Cifra elleni inkvizíciót el kell halasztani, most tanúságára szükségünk van.

- De ily tanúságra embert csak nem fogunk halálra ítélni? - mondá Völgyesy, alig titkolhatva el belsõ borzadását.

- A teins úrnak nincs voksa - válaszolt szárazon Zátonyi -, mi majd meglátjuk, mit teszünk. Most talán a rabért küldhetnénk - folytatá, Kislakyhoz fordulva.

- De kérem a teins törvényszéket - szóla ismét az elõbbi, látva, hogy fáradozása sikertelen, de nem lankadva azért -, ha a tanúk minõségét nem vesszük is tekintetbe, ha e két embert, kiknek egyike a megye fogházából kikerült gyanús személy, másika egy ismeretlen zsidó, tökéletes hitelességû bizonyságoknak tartjuk is, méltóztassék figyelembe venni, hogy e két ember nem ugyanazon tényeket bizonyítja, s így nem tekinthetik két tanúnak.

- Két ember nem két tanú? - szóla Zátonyi - hallott-e ilyet a világ?

Sóskuty ujjain kezdé bebizonyítani, hogy kettõ csakugyan kettõ s nem kevesebb, s Kislaky maga nem vala egészen tisztában magával, noha Völgyesy elég szorgalommal igyekvék bebizonyítani, hogy miután a zsidó s Cifra egészen más dolgokról szólnak, amaz a rablásról magáról, ez azokról, mik elõtte s utána történtek, minden egyes tényrõl csak egy tanú szól.

Sóskuty ujjain talán tízszer számolá elõ, hogy kétszer kettõ - négy, egyszer kettõ pedig kettõ s nem egy; ez okoskodás táblabíráink matematikus fejeire ellenállhatlan hatást gyakorolt; s a jelenlevõk mind meg valának gyõzõdve, hogy a fiatal ügyvéd óriási szofizmát mondott, mely ha nem ily intelligenciájú társaság elõtt mondatik el, a bírákat tévutakra vezetheté.

Macskaházy, mihelyt az irányt, melyet a tanácskozások vevének, észrevevé, nem gyõzé eléggé magasztalni fiatal kollégáját, ki az ördögöt magát fehérre tudná mosni prókátori fogásaival. Ez ügyes taktika által Kislaky, kire Völgyesy szavai eddig hatással voltak, lassanként elveszti bizodalmát, s csak ez vala az, mit Macskaházy kívánt, a többi bírákon nem volt oka kétkedni.

Völgyesy érezte e helyzetet, s felsóhajtva hallgatott, a törvényszék pedig a rabot akará maga elé hozatni, midõn a hajdú, ki a szoba ajtaja mellett állt, jelenté, hogy még két tanú van, ki meghallgattatni kíván, s az elnök engedelmével Liptákné vezettetett a szobába. Liptákné, elhallgatva, hogy Violát aznap Tiszaréten látá, csak aziránt adott bizonyságot, miként Viola Tengelyinek annyi köszönettel tartozott, hogy róla a rablást feltenni lehetetlen, annyival inkább, minthogy Viola, kivel régi ismeretségben élt s kinek hitvese atyafia is, neki, Liptáknénak, két héttel elébb maga mondta, hogy a nótárius írásait el akarják rabolni, s hogy tegye figyelmessé.

- S ugyan kirõl beszélte, hogy az írásokat el akarják rabolni? - kérdé Nyúzó gúnyosan.

- Nem nevezte meg, csak azt mondta, hogy hatalmas emberek.

Itt Macskaházy mosolyra erõlteté magát. - Mese - szóla megvetõleg.

- Olyan igaz, mint hogy itt állok, teins uram - mondá az öregasszony, felemelve kezét -, megesküszöm reá, s nem hazudnám, ha a világ kincseit nyerhetném vele.

- És a nótáriusnak megmondta-e kend, amit Viola üzent? - kérdé ismét a fõbíró.

Liptákné akadozott.

- Csak bátran, jó asszony - biztatá Kislaky nyájasan -, ne féljen semmit.

- Teins uram, megvallom - szólt Liptákné -, ha akarnék is, nem tudnék hazudni; csak azért nem mondtam meg az öreg Tengelyinek, mert házánál mondta, s féltem, ha a nótárius megtudja, hogy szegény Viola házánál megfordult, meg fog haragudni, s még szegény Zsuzsit is elküldi.

Macskaházy s Nyúzó mosolyogva integettek egymásra. - Más mondanivalója kendnek nincs? - kérdé az utóbbi. Mire az asszony kibocsáttatott.

Az utána jövõ kovács csak azt bizonyítá, hogy midõn a lövést hallására a jegyzõ házához szaladt, s a gyilkost, ki a kapun puskájával éppen akkor ugrott keresztül, ûzõbe vette, Cifrát ismerte meg benne, s hogy meg merne esküdni fejére, hogy az nem Viola, hanem Cifra volt.

Miután ez kibocsáttatott, s a két tanúbizonyság röviden leírva a még egyszer behívottak által aláíratott, a törvényszék a rabot hozatá fel fészerébõl.

- E két tanúbizonyság - mondá a várás alatt Nyúzó -, mint a teins törvényszék látja, épp annyit ér, hogy vele pipát gyújthatunk. Az öreg banya Violával közel rokonságban van, s így mellette bizonyságot nem tehet; a tiszaréti kovács minden este részeg, s ily állapotában Violát könnyen Cifrának nézheté.

- Igaz - mondá Kislaky.

- Mindenesetre e tanúbizonyságok is érdemelnek tekintetet - jegyzé meg Völgyesy -, legalább mi Cifra - vagy mint fõbíró úr õt nevezni szereti - Szentvilmosi úr hitelességének megítélését illeti. Száz eset van a világon, hol az, ki valamely gonosztettet követett, maga mint tanú áll elõ más ellen.

- Ez is igaz - mondá az elnök.

- Tudják-e, mit - mondá Zátonyi, mint kinek fején egyszerre nagyszerû gondolat villant át -, akasztassuk fel mind a kettõt.

- Mit gondol, amice! - válaszolt Sóskuty, míg Kislaky s Völgyesy bámulva fordultak a szólóhoz - hisz a másik nem áll a statárium elõtt.

- Ha oda állíttatik, ott áll - vágott közbe a másik, ki rögtönzött gondolatába, úgy látszék, belészeretett. - Magam tudok egy esetet. Egy gonosztevõ már az akasztófa alatt ráismert valamely cimborájára, ki éppen arra ment, megmutatja a szolgabírónak, ez utána küld. A gazember szaladni kezd, végre utolérik, védelmezi magát, visszahozzák, s oda akasztják mindjárt a másik mellé, s mikor a szolgabíró a statáriális sedriához visszajött, azt referálta, hogy egy helyett kettõt akasztatott fel.

Zátonyi nevetett, Völgyesy ég felé emelé szemeit.

- No, de lehetett is akkor lárma - mondá Sóskuty -, nem szerettem volna a fõbíró bõrében lenni.

- Lárma... igen - válaszolt a táblabíró még mindig mosolyogva -, egy kis lárma volt, nálunk minden akasztófáravaló talál protekciót; a szolgabírót kiszidták, azt hiszem, talán kasszálták is volna, ha nem rezignál, egyéb baj nem volt, s a gazember mégis függött.

- Valóságos gyilkolás - mondá Völgyesy -, szörnyûség!

- Amice - szólt Zátonyi, szánakozó tekintetet vetve az ifjú ügyészre -, denique nincs még praxisa; tudok én statáriumokról még szebb históriákat. Egyébiránt nem akarom a teins törvényszékre reá kényszeríteni véleményemet, csak azt mondom, bizony kár, ha nem akasztjuk fel mindkettõt. De itt jön a rab.

Most az ajtó megnyílt, s õreitõl körülfogva Viola lépett a szobába.

A rabnak belépte az egész törvényszékre észrevehetõ hatást tett. Kislakynak szívét azon könyörületesség tölté el, melyet nagy szerencsétlenség látásán minden jobb ember érezni szokott még akkor is, ha teljesen meggyõzõdött, hogy az nem érdemetlent ért: Völgyesy, ki azok után, miket eddig látott s hallott, kedvezõ ítéletet alig mert reményleni, borzadott a gondolatnál, hogy ezen ember, kit most ép egészségben lát maga mellett, egypár óra múlva az élõk sorából kilép, nem mert isten rendelé, de mert embertársai akarták - mert közöttök nem találkozott, ki az erény azon csíráinak, melyek e kebelben is kétségen kívül rejteznek, kifejlõdésére idõt akarna engedni. Macskaházy látszó nyugtalansággal tekinte maga körül, midõn a lánccsörgést hallá, s Sóskutynak arcán, ki a híres zsiványt nem látta még, épp annyi kíváncsiság vala kifejezve, mint Nyúzóén káröröm, midõn az elítélendõ elõttök megjelent; csak Zátonyi kínálá körül legnagyobb nyugalommal burnótszelencéjét, mintha az egész történetben nem lenne semmi, mi õt csak távolról érdekelné.

- Hát végre hurokra kerültél, te drága madár! - így szakítá félbe a csendet Nyúzó, a rab felé fordulva - no, most kit akasztunk fel?

Az elnök e váratlan kitörésre bámuló tekintetet vete a fõbíróra; ez midõn feléje fordult, nevetve folytatá: - A teins úr nem is tudja, mily viszonyban állunk mi ketten egymáshoz. Viola és én régi ismerõsek vagyunk. Ugyebár, Viola? - tevé hozzá, a rabot gúnyosan megszólítva - régen keressük egymást, s Viola eskü mellett megígérte, hogy ha kezébe kerülök, felakasztat. Ugyebár?

- Az nem igaz, teins uram - szólt a rab, s mély férfias hangja szinte jólesett a fõbíró rikácsoló szavai után -, ha a teins úrnak bosszút esküdtem, tudja a világ, volt okom reá, mert csak a teins úrnak köszönhetem, hogy nem mint becsületes ember haltam meg; de hogy felakasztatom, azt nem ígértem meg soha.

- Tudjuk, tudjuk - gúnyolódék a fõbíró -, most csupa alázatosság, de csak kerültem volna kezeid közé, te bizonyosan megtartottad volna ígéretedet. Látod, mikor hallottam, hogy nekem azt szántad, akkor én is megesküdtem reá, hogy ha meg te kerülsz az én kezembe, én akasztatlak fel. Csupa fogadás. No, és most kinek volt igaza?

- Hogy végem van, azt jól tudom - mondá Viola, sötét szemét a fõbíróra szegezve -, rajtam nem segít senki, és halál fia vagyok, de a teins úr nem jól teszi, hogy szerencsétlen emberrel tréfát ûz.

Völgyesy, ki az egész jelenet alatt alig tudott érzelmeinek parancsolni, megindulásában remegõ hangon, nehogy a rabtól értessék, deákul figyelmezteté a törvényszéket, hogy a vádlott s a bírák egyike között halálos ellenségeskedés levén, más bíróról kelletik gondoskodni, mi azonban csak annyiban méltatott figyelemre, hogy Nyúzó az elnök által eléggé rossz deákságban megintetett, miként hasonló nem ide tartozó tréfákkal hagyjon fel. Mire azonnal a rabnak vallatása kezdetett meg.

Viola nyugodtan s egyszerûen felelt az egyes kérdésekre; végre, mintegy megunva ezen eljárás hosszúságát, az elnökhöz fordulva így szólt: - Minek e hosszú kérdezõsködés? Kár, ha a teins törvényszék velem idejét veszti; a fõbíró úr elõre mondta, hogy fel fognak akasztani, minek fecsegjek életemért? Megvallok mindent, akármi, nekem mindegy. Higgyék el a teins urak, ha nem volna feleségem, gyermekeim, én nem vártam volna máig, s magam akasztottam volna magamat valamely fára az erdõben.

- Hogy vallhat meg kend valamit - szólt Völgyesy meghatva -, ha nem tudja, mirõl vádoltatik? Ím, igazságos bírái elõtt áll, szóljon úgy, mint istenéhez szólna, nyíltan s igazán, a bírószék még nem törte el a pálcát feje fölött.

- Köszönöm teins uram jóindulatát - mondá a rab -, de rajtam nem segít senki. Zsivány vagyok, fegyveresen fogtak el, reám nem vár más, mint akasztófa, s inkább elébb, mint késõbb. Kíméljenek meg a kérdésekkel.

- Ha makacsul vallani nem akar - mondá Macskaházy, ki a dolgok ezen fordulatát látva, ismét nyugodtabb lõn -, kényszeríteni nem lehet, az utasításban világosan kimondatik, hogy minden erõszakos vallatás ez esetben tilos. Felolvassuk a kérdéseket, s ha nem felel, úgy vesszük, mintha minden vádakat elismerne.

- Igen, de ezen embernek - szóla Völgyesy - elébb tudnia kell, hogy sorsa nem egyedül Nyúzó Pál fõbíró úrnak akaratától függ; hogy a teins törvényszék védelmét szívesen ki fogja hallgatni, s hogy ítéletében nem haragot vagy gyûlölséget, hanem a tiszta igazságot fogja követni, s akkor a rab talán nem fog hallgatásánál makacsul megmaradni. Látja kend - folytatá Violához fordulva -, élete ezen urak kezében van, kik érte csak isten elõtt fognak számolni. Gondolja meg, ha nem szól, számára mentség nincs a világon, gondoljon feleségére, gyermekeire, s mondja nyíltan, nincs semmi mit védelmére mondhatna?

Kislakynak szemei nedvesedni kezdének; Macskaházy mérges tekintetet vetett a szólóra; Zátonyi ásítozott.

- Én nem mondok semmit védelmemre - válaszolt a rab.

- Gondolja meg jól - sürgeté Völgyesy, szinte kérõ hangon -, lám a teins törvényszék figyelembe fogja venni minden szavát; hisz ezek az urak elég nehéz kötelességet teljesítenek, s nem akarják senkinek halálát, s bizonyosan csak az igazság szerint fognak ítélni. Ha van mentsége, adja elõ.

- Az instrukció hatodik részének tizedik szakasza szerint a rabot ígéretekkel vallomásra biztatni nem szabad - szóla közbe Zátonyi, legbölcsebb kifejezésre szedve össze arcát -, figyelmessé teszem tisztelt jegyzõ urunkat erre.

Völgyesy anélkül, hogy e szavakat figyelemre méltatná, még egyszer kéré a rabot mentsége elõadására. Kislaky ismétlé e kérést.

- Tekintetes uraim! - szólt a rab, kit a részvét, melyet Völgyesinél észrevett, látszólag meghatott - isten áldja meg a kegyességért, hogy rajtam segíteni akarnának, de lássák, mind hasztalan. Nem mintha semmi sem volna, mit mentségemre mondhatok, sõt ha majdan istenem elõtt meg fogok jelenni, ott, hol minden tudva van, én irgalmas ítéletet várok; itt a földön számomra nincs mentség. Lám, teins uram - tevé kis hallgatás után hozzá -, ha mondom, hogy egykor becsületes ember voltam, mire egész Tiszarét helységét hozhatom tanúbizonyságul, használ-e az valamit? ha mondom, hogy nem saját akaratomból, hanem kénytelenségbõl lettem zsivánnyá? hogy soha szegény embert nem károsítottam, s uraktól is én magam csak éppen annyit raboltam, hogy élhessek; hogy - kivevén, midõn magamat védelmeztem - senkit soha életemben nem bántottam: kevesebbé fogok-e büntettetni? Amit cimboráim tettek, az nekem számíttatik be; én zsivány vagyok, s azzal vége.

- Mindez a bíró ítéletére nagy befolyással lehet - mondá Völgyesy -; hogy volt az, amit kend mondott, hogy nem saját akaratából lett zsivánnyá?

- Kérdezze a teins úr a fõbírót - mondá, tekintetet vetve Nyúzóra, mely elõl ez szemeit elvoná -, õ meg fogja mondani, miért lettem zsivánnyá. - S ezzel a rab fölgerjedésében remegõ hanggal elmondá elsõ gonosztettének történetét.

- Mind szóról szóra igaz - sóhajta Kislaky -, Tiszarétre jöttem másnap, s az alispán úr maga beszélte.

- Nihil ad rem - jegyzé meg Zátonyi. - Völgyesy érzelmeit nem fogom leírni.

- De mit használ mindez? - folytatá a rab, kinek halvány arcai ez elbeszélés alatt lángolni kezdettek, s kinek keze akaratlanul ököllé szorult - mit ér, ha mindezen ocsmányságot, mely rajtam elkövettetett, s melynél vérem, ha rá gondolok, újra felforr, elmondom, kevesebbé zsivány vagyok-e azért? késõbb fogok-e akasztófára jutni? El kelletett volna tûrni a pálcáztatást, megcsókolni a hóhérok kezét, vagy éppen ott kelletett volna hagyni feleségemet vajúdásai között, mikor a nagyságos asszony velem Porvárra akart kocsizni; haszontalan paraszt létemre hogy mertem szeretni feleségemet, hogy merészeltem ellentállani, mikor a szolgabíró parancsolta, hogy lehúzzanak? ugye, teins urak? Bolond létemre azt gondoltam magamban, hogy habár paraszt vagyok, miután kötelességemet leszolgáltam, ott szabad maradni beteg feleségemnél nekem is; én nem gondoltam, hogy szegény ember kutya, kit verhet s üldözhet, akinek tetszik; itt vagyok, teins urak, akasszanak fel.

- Meg is lesz - mondá haragosan Zátonyi, ki minden érzéketlensége mellett a rab végsõ szavainak értelmét tökéletesen felfogá, oly keserû volt a hang, mellyel azok kimondattak. - Vakmerõ ellenszegülésedért, melyet, úgy látszik, még most sem bántál meg, két halált érdemelnél.

- Látja a teins úr - mondá Viola, Völgyesyhez fordulva, ismét nyugodtabban -, hisz mondtam, emberek elõtt nincs semmi, mit mentségemre felhozhatok. De még egy kérésem van a teins törvényszékhez.

Macskaházy látszó nyugtalanságban dörzsölé kezeit. A rab folytatá:

- Midõn az égõ kunyhóból kijöttem, hol Rácz agyonlõtte magát, s nekem sem volt többé maradásom, bizonyos irományokat hoztam ki magammal, melyek egy nappal elõbb a tiszaréti nótáriustól raboltattak el.

- Tehát a rablást elismered? - vága közbe Zátonyi.

- Nem ismerem el. Isten látja lelkemet, hogy a rablásban ártatlan vagyok - válaszolt a zsivány, kezét éghez emelve -, de az nem tartozik ide; én csak azt mondom, hogy az írások nálam voltak, s hogy kihoztam magammal a kunyhóból; s ha ez a rablásra nézve bizonyságot tesz ellenem, ám legyen, én csak azt mondom, hogy kihoztam magammal.

- Mese - dörmögött Nyúzó.

- Nem mese, teins uram, hanem tiszta igazság! - válaszolt a rab, reá függesztve szemeit. - Mikor az égõ házból kijöttem, el voltam vakulva, fegyver nélkül léptem ki, s csak az írásokat tartottam magam elõtt. Tisztán éreztem, hogy valaki a csomót kezembõl kiragadta, esküvést tehetnék rá. Mindjárt azután magamon kívül rogytam a földre, s mikor magamhoz jöttem, már kötözve a pandúrok s parasztok kezei között találtam magamat, kik Sz.-Vilmos felé hurcoltak. Mindjárt kérdezõsködtem az írások felül, mert Tengelyi uraméi, s csak azért adtam meg magamat, hogy ezek ne égjenek el velem, mert a nótáriusnak nagy szüksége van rájok; de a többiek mind csak azt mondták, hogy mikor kijöttem, senki a fõbírón s Macskaházy úron kívül közelembe nem volt, s a fõbíró úr egészen eltagadja, hogy írásokat hoztam volna magammal. Minden alázatossággal kérem a tekintetes törvényszéket, méltóztassék a fõbíró úrnak megparancsolni, hogy az írásokat adja által.

- Vigyen el engem mindjárt az ördög - szóla Nyúzó haraggal -, ha csak egy darab írást láttam.

- Teins uram - szóla Viola érzékenyen -, lám, kezében vagyok, szabadon töltheti rajtam kedvét, felakasztathat, mikor tetszik; de az írásokat ne tagadja el. Én Tengelyi uramnak nagy köszönettel tartozom, feleségemet s gyermekeimet fogadta fel legnagyobb ínségökben, s ezt azzal akartam meghálálni, hogy ezen írásokat, melyek reá nézve fontosak, visszaszerzem. Ocsmány halálnak tettem ki magamat...

- Semmirevaló, gazember! - kiáltott Nyúzó, felugorva székérõl - hogy mersz ilyeneket rám fogni? Ez alávalóság, én szatiszfakciót kérek a teins törvényszéktõl.

- A teins törvényszék kezeiben vagyok - mondá a rab felgerjedve -, verhetnek, kínozhatnak, nekem mindegy, csak az írásokat adják vissza.

- Bizonyosan kabala - súgott Macskaházy Zátonyinak. - Tengelyi azt beszéli, hogy nemességi irományai raboltattak el, ki tudja, mily összeköttetésben van ez emberrel.

- Persze - válaszolt a másik, fejét hajtogatva.

- Azt csak nem fogod mondani! - kiáltott Nyúzó még dühösebben -, hogy az irományokat én loptam el?

- Én csak azt mondom, hogy az írásokat kihoztam magammal - válaszolt Viola -, hogy azokat valaki kiragadta kezembõl, s hogy ez iránt a teins törvényszék mindazokat, kik ott voltak, megkérdezheti. Senki más, mint a fõbíró s teins Macskaházy úr hozzám közel nem állottak, s erre kész vagyok esküt letenni. Isten, kinek színe elõtt még ma meg fogok jelenni, úgy legyen irgalmas irántam, mint ahogy igazat mondok.

- Különös, nagyon különös - mormogá Kislaky.

- Azt a teins törvényszék csak nem fogja tûrni - mondá Nyúzó ellökve székét -, hogy színe elõtt közbíráinak egyike e zsivány által tolvajnak neveztessék?

- Ami sok, sok - szóla végre Zátonyi nemes haragjában, a rabra függesztve mérges tekintetét -, ha nem veszed vissza azonnal, amit mondtál s nem kérsz engedelmet a törvényszéktõl, ötvenet vágatunk rád, majd akkor másképp szólsz.

Viola nyugodtan válaszolá, hogy hatalmukban áll, de hogy amit mondott, ismételni fogja végsõ leheletéig; s Zátonyi talán már kimondta volna ítéletét, mely bizonyosan pártolás nélkül nem maradott volna, ha Völgyesy deákul nem emlékezteti, hogy ugyanazon hatodik rész tizedik szakaszában, melyre elébb a táblabíró maga hivatkozott, fenyegetések s veretés éppen úgy tiltatnak, mint kegyelemígéretek.

Miután azonban erre Sóskuty megjegyzé: hogy az instrukciónak ily módoni magyarázata képtelenséghez vezet, mert ha az elfogadtatnék, a rab az egész törvényszéket összeszamarazhatná, sõt megverhetné anélkül, hogy a felakasztáson kívül más bántása lehetne; a rab talán mégsem kerülte volna el ez új sanyargatást, ha Völgyesi minden komolysággal nem nyilatkoztatja ki, hogy bármit határozzon a törvényszék, ha a rabon vallatása alatt legkisebb sértés követtetnék el, azt õ nemcsak a vármegyénél, hanem felsõbb helyeken is be fogja panaszlani. Mire Sóskuty csak a mostani ifjúság szemtelenségérõl, Zátonyi alávaló denunciánsokról mormogott valamit, s a dolog abbahagyatott.

E rövid beszélgetés alatt, mely egy általa nem értett nyelven tartatott, Viola nyugodtan állt, csak arcának kifejezésébõl vala látható az érdek, mellyel az egyes szólók mozdulatait követé. Macskaházy Nyúzóval suttogva beszélt.

- A tekintetes törvényszék meg fogja engedni - szólt végre Macskaházy azon nyájas mosolygással, melyet közönségesen használt, s mely miatt a megyében mindenki azt mondá, hogy a tiszaréti fiskális csupa becsület, noha más országokban, hol a „becsület” szó udvariasság kifejezésére nem használtatik, talán egészen más ítéletre találna -, hogy miután a rab engem is vádol, néhány kérdéseket intézzek hozzá. Kend azt mondja, hogy mikor a kunyhóból kilépett, én is ott álltam. Látott-e kend?