23

Midõn Völgyesy a törvényszéket elhagyva a kastélyhoz visszatért, az udvaron Kálmánt s Ákosnak huszárját, az öreg Jánost találá, kik fel s alá járva egymással beszélgettek. Kálmán, kezében nyitott levelet tartva, a másiknál valamivel elõbb járt. A nyugtalanság, mellyel majd megállt, majd sebesebb lépésekkel tovább ment, majd követõjéhez fordulva, valamit kérdezni látszott - mutatták felgerjedését, míg az öreg huszár komoly kifejezésébõl, mellyel idõrõl idõre bajszát pödré, látszott, hogy a hír, melyet hozott, nem lehete örvendetes. Az udvar másik oldalán egy lovász két paripát vezetett körül, s a nemes állatok párolgásából gyanítani lehetett, hogy kik rajtok jöttek, inkább az idõ, mint lovaik becsét vették tekintetbe.

Völgyesy inkább fel vala gerjedve e pillanatban, semhogy valakinek társaságát keresné, s midõn látá, hogy Kálmán által észre nem vétetik, már a házhoz közelített, midõn az elõbbi, figyelmessé téve követõje által, utánarohant, s õt karjánál feltartá. - Vége van? - kérdé a legnagyobb felgerjedésben Völgyesyt, ki megijedve az indulatosságon, mellyel e kérdés tétetett, megállt.

- Amennyiben oly dolgot, melynek kimenetelét tudjuk, bevégezettnek mondhatunk - válaszolt Völgyesy ‑, vége van, sõt az ítélet ki volt mondva, még mielõtt összeültünk; egyébiránt még együtt ülnek.

- S akkor hogy jõsz te ide? - kérdé Kálmán tovább, bámulással - azt hivém, a törvényszék tagja voltál.

- Igen, szavazat nélküli tagja - válaszolt a másik keserûen -, s elmentem, mert... e hely - tevé hozzá félbeszakasztva magát - nem arra való, hogy ezekrõl szóljunk. Ha a történteket tudni akarod, menjünk szobádba, ott szólhatunk. Magamnak is kérésem lesz hozzád.

- Menjen addig legényemhez, János - mondá Kálmán ehhez fordulva -, s adasson magának egy pohár bort. Lováról majd az én legényem gondoskodik.

- Az nem járja, teins uram - felelt az öreg, fejét rázva -, elébb a ló, aztán az ember, elébb abrak, aztán bor, ez régi huszárrégula, s azután nem látja a teins úr, hogy Ákos úrfi Fecskéjén jöttem ide? Azt ily fickóra nem bízom.

- Amint akarja, János - mondá Kálmán mosolyogva -, csak ha lovával készen van, jõjön fel mindjárt, beszédünk lesz együtt. - S ezzel Kálmán s Völgyesy az elõbbinek szobájába mentek, míg János, még egy ideig körülvezetve lovát, vele együtt az istállóba ment, s míg lenyergelé s megtisztogatta a lovász, a kocsisnak nem egy érdekes szabályt közlött a paripatartás legjobb módjáról, melynek bizonyításául a felejthetetlen sárgának példáját hozá fel, mely a lipcsei csatában alatta agyonlövetett.

- Az istenért, mi történt? - mondá, mihelyt a szobába jöttek, Kálmán - miért hagytad oda a törvényszéket?

- Mert nem akartam részt venni a gyilkolásban - szólt a másik, fel s alá járva szenvedéllyel -, mert nem akartam eszköz lenni, még akaratlan eszköz sem, oly tettnek végrehajtásánál, melynél személyes bosszú s alávaló érdekek a bírói hivatal szent palástja alatt követik ocsmány céljaikat.

- Fel vagy gerjedve - mondá Kálmán, bámulva a szenvedélyes módon, mellyel a máskor oly nyugodt Völgyesy e szavakat mondá -, az nem lehet, hogy hol apám jelen van, ily dolgok történjenek.

- Magam is azt hittem - viszonzá Völgyesy -, nem lehet senki, ki apádat nálamnál inkább tisztelné. Apád jó, áldott ember, ha soha nem ismertem volna õt, azok után, miket ma láttam s hallottam, szinte nem mondanék egyebet. De apád - engedd meg õszinteségemet - gyenge, s ez az, mi szívének nemes indulatait hasztalanokká teszi. Hidd el barátom! mi e világon rossz s alávaló történt, annak feleletterhe nemcsak azokon, kik azt gonoszságukban tervezék, hanem nagyobbrészt azon becsületes embereken fekszik, kik gyengeségökbõl tûrték az alávalóságot. A gonoszok hatalma nem bennök, hanem a jók gyengeségében fekszik. Tátott torokkal hirdetik hazugságaikat, mi nem merünk felszólalni a való mellett; emelt fõvel járnak céljaik után, mi alázatosan visszavonulunk elõttök; gonosz szenvedelmeik elérésére nincs fegyver, melyhez nem nyúlnának, mi gyáván félünk a harctól, legfeljebb szavunkat emelve, néha azt is úgy, hogy az istenért, senkit meg ne sértsünk, mint Pilátus, megelégedve mosván kezeinket, ha az ocsmányság, melyet megakadályoztathatánk, megtörtént, csak mi magunk ne járultunk légyen hozzá szavunkkal. Kinek merészsége nincs, hogy meggyõzõdése mellett felszólaljon: annak jósága ingó nád, mely ha a vész megragadta, hajlongva sóhajtozik, de bús szavával az ellenkezõ elemet nem fogja feltartani futásában.

- Nagyon is igaz - mondá Kálmán sóhajtva -, s félek, néha apámra is illõ. De kérlek, mondd el hát, mi történt?

Völgyesy, mennyire lehet, röviden elbeszélé a történteket, személyes megsértéseit is, melyekért mihelyt a törvényszéknek vége lesz, Nyúzótól, mint mondá, elégtételt fog kívánni. Kálmán a lehetõ legnagyobb nyugtalanságban hallá az egészt. - Az nem lehet - szóla végre, felugorva székérõl, melyre az elbeszélés alatt leült, midõn Völgyesy elhallgatott -, halálra ítélni embert, ily viszonyok alatt. Ne hidd, atyám nem fog megegyezni soha.

- Meg fog egyezni - mondá Völgyesy keserûen, de nyugodtan -, szíve fájni fog, talán egész életén át szemrehányásokat fog tenni magának gyengeségéért, de meg fog egyezni, vagy hihetõképp mostanig már megegyezett, arról biztos lehetsz. Mihelyt azon kérdés, hogy Viola vallomásának azon része, mely Tengelyi irományait illeti, a perben nem fog említtetni, eldöntetett: az ítélet kétséges nem lehetett többé. Viola esete minden egyéb tekintetben statáriális bíróság elébe való; az egy, mit a halálos ítélet ellen felhozni lehetett, azon körülmény vala, hogy több tárgyak felvilágosítva nincsenek. Mihelyt ezekre nézve felvilágosítás nem kívántatik, a rab halála bizonyos, fõképp ha - mint mindebbõl meglátszik - a bíráknak egy része azt személyes érdekbõl kívánja.

- Szörnyûség! - szóla Kálmán, fel s alá járva a szobában - s e levél, melyet Tiszarétrõl kapok. Meg kell õt mentenem, ha még százszor halálra ítélték.

- Levelet kaptál? az alispántól? - kérdezé a másik.

- Nem - válaszolt Kálmán -, tudod, Ákosnak jobb karja sértetett meg, s helyette Etelka írt. Olvasd magad - tevé hozzá, a levelet általadva, míg arcai Etelka nevénél elpirultak. - A levél így szólt:

Az irományok, melyek Tengelyitõl elraboltattak, a legnagyobb fontosságúak. Okunk van hinni, hogy Ákos, talán egész családunk szerencséje, ez irományok feltalálásától függ, melyek most egy alávalónak kezei közt vannak. A rablást nem Viola követte el. Minden, mit hihetõképp e tárgyban, vallott, való. Viola az egész ügyben nemesebben viselte magát, mint hasonló viszonyok között akárki a világon; szörnyû volna gondolni, hogy ártatlanul halált szenvedett. - Némelyek mindent el fognak követni, hogy elítéltessék, mert ha Viola nem él, Tengelyi irományai iránt senki tanúbizonyságot nem tehet. Mentse meg õt! Az elsõ kérés, melyet életemben önhöz teszek, s a nemes mód, mellyel magát a tisztújítás alatt Tengelyi irányában viselte, azon reményre jogosít, hogy nem hiába tettem, s valamint Ákos, úgy én örök hálára leendünk lekötelezve e nemes tetteért.

Etelka

- Látod, meg kell õt mentenem, ha éltembe, ha üdvösségembe kerül, meg kell mentenem - szólt szenvedéllyel Kálmán, fel s alá járva.

- Itt nagyszerû gazság történik - mondá Völgyesy, gondolkozva -, e levél megerõsít mindenben, mit a törvényszék alatt gyanítottam.

- De mit tegyünk? - szólt, mindig növekedõ nyugtalansággal, a másik. - Lemegyek egyenesen a törvényszékhez, s megmondom Macskaházynak: hogy gazember, hogy a tolvaj õ, hogy...

- Nyugodtan, barátom - mondá Völgyesy, megfogva Kálmán kezét, ki már az ajtó felé indult -, mindent, ami zajt üthetne, kerülnünk kell. Azok után, miket eddig e dologban hallottam, Macskaházy maga is csak eszköz, s félek, oly emberek vannak érdekelve, kiket te s még kevesebbé Etelka és Ákos, büntetõ perbe keverni nem akarhattok.

- De talán mégis, ha lemennék - mondá Kálmán, ki e megjegyzésnek helyességét érzé -, hisz csak egy felmentõ szó szükséges.

E pillanatban lépett be János a hírrel, hogy a teins urak már jõnek, s Viola halálra ítéltetett.

Kálmán kétségbeesve csapott homlokához. - Átkozott! kiálta - hogy éppen ma kelle távol lennem. Ákos kérésére, mert tudtam, hogy gulyásunk Violának jó embere; s talán az irományokat megszerezheti, tegnap este hazajöttem. Miután gulyásunk azt mondá, hogy Violát nem látta, virradatkor kilovagoltam pusztánkra, hogy csikósunkkal is szóljak. Mikor elmentem, Viola elfogásáról s hogy ide hozzák, még szó sem volt. A puszta jó három órányira van, s csak miután ott lovamat jól kipihentettem s már visszafelé jöttem, jutott e levél kezembe.

- Persze, mert nem tudtam, hogy a teins úr a pusztán van - mondá János -, egész reggel lovagoltam ide s tova, míg egy pásztorembertõl hallottam, hogy arra nyargalt.

- Kend, János, nem tehet róla - mondá Kálmán -, átkozott végzetünk! Ha honn vagyok, Violának baja nem lett volna, arra esküszöm; de most, miután halálra ítéltetett...

- És hát aztán? - kérdé János, bajszát pödörve.

- Kend tudja, mi áll e levélben - szólt Kálmán -, miként mentsem meg most, miután el van ítélve?

- Ha a teins úr Etelka kisasszony, akarám mondani, Ákos úrfi kedveért - javítá ki magát János, midõn a pirosságot, mely Kálmán arcain elfutott, észrevevé - Violát meg akarja menteni...

- Akarom-e? életemet adnám, ha tehetem.

- No, akkor ez a kis ítélet nem nagy baj. Hej, teins uram! tevé hozzá János - ha mindaz, ki Magyarországban akasztófára ítéltetett, függene, nem gyõzné az ember kötéllel.

- Kend elfelejti - szólt közbe Völgyesy -, hogy statáriumról van szó, ez más dolog, de...

- Persze, persze - mondá János fennszóval -, teins uram - tevé hozzá halkan, Kálmánhoz -, ne beszéljünk ily dologról idegenek elõtt.

- Völgyesy úr elõtt bátran szólhatsz - mondá Kálmán fennszóval -, õ mindent tud. S ha módot találhat kend, mely által e szegény embernek életét megmenthetjük, mindent el fog követni, hogy becsületes szándékunkat elõsegítse.

- Már ez más - mondá János mosolyogva -, a teins urak különben nem szeretik, ha valakit akasztófára szántak s más beléelegyedik. Megharagszanak néha, ha gráciát kap, hát ily emberre, hogyne haragudnának, mint én!

- De hát mily módon akarja kend Violát megszabadítani? - kérdé Völgyesy érdekkel.

- Azt még nem tudom - válaszolt ez -, elõbb ki kell menni recognoscierungra; de majd találunk módot. Ma nem akasztják fel Violát, s mégis fura dolog volna, ha egy egész hosszú éjszakán át nem tudnám õt megszabadítani. Hisz a teins úr itthon van, pincéje tele borral, pénz is mennyi kell, kulcs, lajtorja, kötél, ló, hej! - tevé nevetve hozzá - nem hallották-e soha Trenk történetét?

- Öreg János, ha ezt véghez vihetnéd! - kiáltott Kálmán, örömében nyakába borulva. - Parancsolj mindennel, mire szükséged van, ne kímélj semmit, rám is foghatod az egészt.

- Jól van, jól - mondá János, bajszát simítva -, az öreg János sem oly bolond, mint sokan gondolják. Mikor az ember annyi esztendeig a császárt szolgálta, csak tanul valamit. De csengetnek, menjenek a teins urak enni, másképp észreveszik, hogy meuterungat csinálunk, én lenn körülnézek, s majd ebéd után szólunk.

- Számolhatsz hálámra, míg élek - szólt Kálmán Völgyesyvel kimenve.

- Jól van, jól - mormogott az öreg huszár -, mikor az ember a császárt szolgálta annyi esztendeig, és az asperni ütközetet megnyerte és azután Párist is elfoglalta; az embernek nincs szüksége háladatosságra, fõképp ha oly ura van, mint az enyim, s öreg napjaira nem kell kenyerérõl gondoskodnia. No ugye, de Kálmán úrfinak jólesnék, ha kisasszonyunk õiránta volna háladatos - gondolá magában tovább, midõn a szobából kiment -, azt se bánom; derék fiú, úgy megüli lovát, majdnem mint az én uram, pedig az tõlem tanulta. Kálmán s Etelka szép pár, a fiú jól illik házunkhoz. - S ezzel a tiszttartólak felé indult, hol Peti jöve elébe.

Az ebéd, mint olvasóim a történtek után gondolhatják, nem vala a vígabbaknak egyike. Völgyesy s Kálmán elmerülve gondolataikba ültek székeiken. A vendégszeretõ háziasszony nem kínálá ételeit senkinek, s nem kért engedelmet a rossz fõzésért, ámbár a sült, mely jó három órával tovább forgattatott, mint közönségesen, hogy sokat ne mondjak, a legbarnábbak közé tartozott; s az öreg Kislaky, ki a nején történt változást észrevevé s megérté a szemrehányó tekintetet, mellyel e jámbor asszony õt életében elõször fogadta, szótlanul ült tányérja elõtt. Nyúzó s Kenyházy, kik most ismét hivatalos szokásuk szerint egymás mellett ültek, elkövettek ugyan mindent, hogy a jó kedvet, mely kívülrõl jõni nem akart, belülrõl azzal pótolják, mi a szentírás szerint az emberi szívet felderíti, de anélkül, hogy a hatalmas poharak, melyeket kiürítének, a két érdemes úriemberre más hatást gyakorolnának, mint hogy az elsõ mindig mérgesebb ráncokba szedte arcát, a másik nagyokat ásított.

Mindenki örült, midõn a hosszú ebédnek vége lett, s fõképp Kálmán, ki az utolsó ételeknél alig titkolhatá el türelmetlenségét, mihelyt a többiek felkeltek. Völgyesyvel odahagyá a termet.

- No, hogy vagyunk, öreg János? - mondá Kálmán, mihelyst az öreg huszárt meglátá, ki a folyosón pipázva állt.

- Jól, teins uram! - válaszolt a megszólított - jerünk szobájába, ott elmondok mindent.

- Hát azt gondolod, hogy a szerencsétlent megmenthetjük? - szólt az elõbbi, midõn a szobába jöttek.

- Semmi kétség - válaszolt János -, akit a kommandáns valami várba be akar ereszteni, vagy mit is mondok, akit a profusz, mert hisz most teins uraimék a profuszok, ki akar ereszteni, annak kutya baja.

- De hogy? miként? szólj!

- Hát csak úgy - mondá a huszár halkabb, majdnem suttogó hangon. - Tiszaréti tiszteletesünk itt van, s mihelyt látta, hogy Viola e hideg novemberi éjszakára szabad ég alatt van kikötve, alatta csak kis szalma, hogy lefeküdhessék, mellette szegény felesége s a gyermekek, úgy dideregve szegények - pedig isten úgyse szép gyerek mind a kettõ, a kisebbik mindig mosolyog s kapkod bajszom után, az ember nem gyõzi nézni. - Hát amint mondtam, mihelyt a tiszteletes úr ezt látta, mindjárt mondta, hogy ez nem szabad, hogy valóságos kínzás, és a királyi parancsolatban az áll: hogy ha hideg van, a rabot szabad ég alatt tartani nem szabad. Gondolom magamban én: ej, be okos ez a parancsolat! mert már töprenkedni kezdtem magamban, ha itt a fészer alatt marad, hogy szabadíthatjuk meg? mikor a szamarak négy lámpást állítottak melléje, hogy minden mozdulatát láthassák. De errõl persze nem szóltam semmit, hanem csak azt mondtam a tiszttartónak, ki maga is ott volt, hogy jobb is lesz, mert bizony csak biztosabb, ha a rabot zár alatt tartják.

- De mit használ ez? - mondá Kálmán türelmetlenül. - Ha Violát bezárják, mivel vagyunk közelebb célunkhoz.

- Ej, sokkal, teins uram, igen sokkal - válaszolt János mosolyogva. - Mikor az ember maga van s csinálhat, amit akar, s nem látja senki: akkor az ember sokat vihet véghez. Egynek sokszor több esze van, mint száznak, és az ember egymaga erejével is csudákat tehet, csak meg lehessen próbálnia erejét. De mikor az embert mindenfelõl nézik és látják, a legerõsebbnek elvész bizodalma. Mihelyt mozdul, tíz rohan rá, s egész bátorsága csak arra való, hogy kinevessék. Csak tegyék egyszer Violát a polyvakamarába, mert a tiszttartó mondta, hogy más helye nincs - holnapig - kereshetik.

- De hogy? - kérdé most Völgyesy, szinte türelmét vesztve a huszár hosszadalmasságán.

- Hát úgy, teins uram - szólt a huszár, még halkabban suttogva, mint azelõtt -, a polyváskamara a tiszttartó házának túlsó végén van. A magtárból, mely a ház másik oldalán áll, ajtó nyílik egyenesen a tiszttartó pallására, nemde?

- Úgy van, úgy! - válaszolt Kálmán érdekkel - tovább!

- Nohát a magtárból a tiszttartó pallására, mint mondtam, ajtó nyílik. Ha magtár az enyim, nem csináltattam volna, de a tiszttartó úrnak kommoditására van, s most nekünk is.

- Tovább, tovább! - mondá Kálmán, mindig türelmetlenebbül.

- A magtárkulcs - folytatá az elõbbi nyugodtan - édesanyjánál van, azt a teins úr megszerzi, ugye?

- Meg.

- Más nem is kell. Éjszaka, ha valamennyien a házban alszanak, elmegyünk a magtárba, onnan az ajtón keresztül a tiszttartó pallására, onnan a kamara fölébe. A kamara csak úgy ragasztatott a házhoz, s padlása csak deszkázva van. Peti cigány mindezt ismeri. Lassan felszedünk két deszkát, létrát eresztünk a szobába, melyen Viola feljön, s velünk vissza ki a magtár ajtaján. Ha egyszer künn van, s teins úr gulyása, kihez Peti már elment, lovát készen tartja, és az egésznek vége.

Kálmán örömében összecsapta kezét, Völgyesy megvallá, hogy a terv kétségen kívül a legjobb, mit e körülmények között kigondolni lehetett, hogy azonban kivitele még annyi dologtól függ, hogy már örvendeni idõ elõtti volna.

- Ha Viola a kamarában és a magtár kulcsa kezemben van - mondá János -, a többiekért jót merek állni. A kamarának nincs ablaka, melyen beláthatnának, s ha Viola mindenkit elküldött s aludni ment, csinálhatunk, amit akarunk.

- Igen, de az õrök? - jegyzé meg Völgyesy. - A tiszttartó, ki a palláson minden zajt meghallhat s lármát üthet?

- Az õröket magamra veszem - válaszolt megvetéssel a huszár. - A kommisszárius betegen fekszik, s ha a teins úr a fõbírót s esküdtet leitatja, úgyhogy inspekcióra nem jön, ami nem nehéz dolog, s mint jó háziúr a strázsáknak bort adat, hogy a hideg éjszaka meg ne fázzanak: a tiszttartó lármát üthet, amennyit akar. De ettõl nem kell félni: a tiszttartó, ha egyszer fekszik, nem könnyen kel fel ágyából. Csak a kulcsot kapjuk meg, s azután hogy Violát oda zárják, másképp baj.

- Ha más nem kell - mondá vígan Kálmán -, nincs baj - s ezzel Völgyesyt magával híva, ismét a terembe visszasietett. - Mégis jó fiú az a Kálmán - gondolá az öreg huszár magában, míg lassú léptekkel a tiszttartólak felé indult -, vétek volna másnak adni kisasszonyunkat. Igen, de ha nem szereti? lehetetlen! - vigasztalá magát belsõképpen - nem ül paripáján senki szebben, mint õ. Ily úrfit nem mindennap találunk kisasszonyunknak.

A teremben az elsõbbieken kívül az ifjak Vándoryt találák, ki miután kérését a törvényszék tagjai elébe terjeszté, élénken cáfolá az ellenvetéseket, melyeket fõképp Zátonyi s a báró kérése ellen tettek; az elsõ, mert mint mondá, a nép fogalma szerint statáriális gonosztevõt szabad ég alatt kell tartani; a második, mert ez úri háznak még több nyugtalanságot okozni nem volna illõ. De a tiszteletes kívánata Kálmán szülei s fõképp anyja által oly hévvel pártoltatott, hogy az ifjak közbeszólása e cél elérésére szükséges sem vala.

- Nem tartom ugyan szükségesnek - mondá Macskaházy nyájasan -, hogy a rab szobába zárássék. Az utasítás világosan téli idõrõl szól, s Viola, úgy hiszem, a hideg szelet, mely künn fú, megszokta.

- Ha nyaka megfázik - gúnyolódék közben Nyúzó -, holnap nyakravalót kap.

- No enyelegj - folytatá Macskaházy sóhajjal, midõn a rossz hatást, melyet a fõbíró szavai, esküdtjét kivéve, mindenkire tettek, észrevevé -, a dolog nagyon is komoly. Amint mondám, nem tartom ugyan szükségesnek, fõképp a felsõbb utasítás értelmében nem tartom annak, hogy a rab más helyre tétessék által. Ha azonban tisztelt háziasszonyunknak ezzel legkisebb kedvet szerezhetünk, éppen nem ellenzem Vándory úr kívánatát - feltéve, hogy a biztosságról gondoskodva legyen. Az ablakok rostélyozva, az ajtó bezárható állapotban, s hogy a szükséges strázsák felállítása el ne mulasztassék.

- Ha a teins urak parancsolják - szólt most közbe a tiszttartó, ki Vándory után szinte feljött -, én a rabot oly helyre tudom tenni, hol semmi ablak nincs.

- Igen, pincébe - jegyzé meg Zátonyi -, mindjárt gondoltam, ez lesz a legjobb.

Vándory felsóhajtott.

- Nem, nem - mondá a tiszttartó -, pincénkben bor van, oda nem ereszthetek senkit, a teins uraságnak jószágára, mi rám bízatott, vigyáznom kell; de a pelyváskamarába. Az lakattal zárható, körös-körül nincs ablak, s ha az ajtó elébe csak egy strázsát állítanak, Viola oly biztos, mint ha Munkács várában volna.

Vándory s fõképp Kislakyné felszólaltak e terv ellen is, de miután megjegyzésök: hogy a kamarát nem fûthetni, még Kálmán által sem tartatott fontosnak, határozattá lõn, hogy a rab a kamarába zárassék, s maga Nyúzót esküdtjével s Macskaházyval, ki a rab biztosságáról tulajdon szemeivel akart meggyõzõdni, elkísérék Vándoryt a tiszttartó házához, hogy az áttételnél jelen legyenek.

- Vigyázz magadra - mondá Völgyesy Kálmánhoz, midõn hátrább maradva a többieket követék -, mikor a hideg kamara mellett nyilatkozál, Macskaházy gyanakodó tekintetet vete reád.

- Igazságod van - szólt a másik, homlokára csapva -, mihelyt politikára volna szükségem, mihelyt csak egy kis ész kell: kész az ostobaság. De majd helyre hozom; ha meglátjuk a kamarát, annyit mondok ellene, hogy...

- Ez is hiba volna - szakítá félbe Völgyesy, mosolyogva -, hadd õket magukra, s ha pelyváskamarátok a legrosszabb hely házatokban, bizonyos lehetsz, hogy Viola oda záratik.

Völgyesynek e jóslatát a történet igazolá: s miután Macskaházy túlvitt óvatosságból kérdezé: jó matériából épültek-e a falak? s a tiszttartó méltósággal megjegyezte: hogy teins Kislaky úr kuriális épületeit sárból rakni nem szokta; egy asztal, pad s kevés szalma vitetett a kamarába, az ajtó elébe két strázsát állíttatott, s Viola, minden jelenlevõk teljes megelégedésével, a jéghideg kamarában maradt Vándoryval, ki miután rabjának több testi kényelmeket szerezni nem tudott, legalább vigasztaló szavával akará deríteni életének végpillanatait.

Az öreg Kislaky azalatt nejétõl követve, fejfájás ürügye alatt szobájába vonult, s míg Zátonyi s a báró fel s alá járva egy másik szobában, háziurok nevetséges gyengeségérõl, Vándory bolond filantrópiájáról s Völgyesy szemtelenségérõl szóltak, nem egy vágyó tekintetet vetve az asztal felé, hol a tarokk-kártyák feküdtek, s csak Macskaházy és Nyúzó váratott, hogy játszáshoz fogjanak; addig a háziúr fejét kezére támasztva ült kandallója mellett, mély gondolatai között felejtve még azt is, hogy pipája régen elaludott.

- Trézsi lelkem - szólt végre az öreg nejéhez fordulva, ki szokása ellen munkátlanul ült mellette, s majd férjét, majd a kandalló ropogó tüzét nézve, szinte szomorú gondolatokba mélyedett -, én szerencsétlen ember vagyok.

Kislakyné felsóhajtott, de nem szólt. A jó asszonynak magának is úgy látszott, hogy derült életökre sötét felhõ borult, mióta házukban egy ember fordult meg, bármily gonosztevõ lett légyen is, kinek Kislaky életét megmenthette volna.

- Ugye, Trézsi - folytatá az öreg szomorúan -, te sem fogsz szeretni úgy, mint eddig, még Kálmán sem? Mindig az fog eszetekbe jutni, ha láttok: lám, ez az öregember megmenthette volna életét, s nem tette.

Kislakyné nehány vigasztaló szót monda közbe, férje szomorúan csóválta fejét. - Nem, nem, Trézsikém, én jól tudom, én megmenthettem volna ez embert, s õ mégis meghal. Vére lelkemen fekszik.

A jó asszonynak szíve megesett szomorúságán, s ahelyett, hogy mint akará, szemrehányásokat tegyen, azzal vigasztalá: hogy a feleletteher, ha csakugyan az ítéletért valakit feleletterhe nyom, egyiránt fekszik mindegyik bíró vállain, hogy egyébiránt már többször életében vett büntetõ törvényszékekben részt, s bizonyosan mindig a törvények s meggyõzõdése szerint ítélt!

- Az más, egészen más! - válaszolt Kislaky szomorúan. - Más törvényszéknél az ember kimondja voksát tiszta meggyõzõdése szerint, s amit a többség határoz, az történik. Oly eset, hol a rabnak élete csak egy ember szavától függne, nem fordul elõ. Az ítélet feljebb megy a királyi táblához, a felséghez, s ha végre a gonosztevõ a legkeményebb büntetést kapja is, senki szemrehányást nem tehet magának, hogy a rab halálának õ maga volt oka. De itt, ha meggondolom, hogy csak felmentõ szavazatom, sõt nem is az, hanem csak annak kimondása kívántatott, hogy a rab rendes bíráinak adassék által, s hogy én halálára szavaztam, hogy én tulajdon kezeimmel adom át hóhérjának e szerencsétlent: ez borzasztó! Teheti-e ezt oly ember, kinek szíve van, érdemli-e az, aki tette, hogy valaki szeretve közelítsen hozzá?!

- De ha így veszed a dolgot - mondá Kislakyné, kinek szemei könnyekkel teltek -, miért szavaztál, az istenért, halálra?

- Miért? - szólt a háziúr, felkelve székérõl s fel s alá járva szobájában - mert gyáva, haszontalan ember vagyok, mert midõn körülöttem mindenki azt mondá, hogy magamat nevetségessé teszem, ha a zsiványt el nem ítélem, nem tudtam ellentállni; mert Macskaházy s a többiek azt kiabálák, hogy ha Viola vallomása a perhez csatoltatik, Rétyék még inkább megbosszankodnak reám, s eszembe jutott, hogy azon esetben Kálmánunk Etelkát nem kapja meg. Völgyesy is elment s magamra hagyott, mintha minden összeesküdött volna ellenem.

- Én Rétyékrõl ily gazságot nem tehetek fel - mondá gondolkozva a nõ.

- Én sem - válaszolt Kislaky -, Macskaházynak alávalósága az egész... s én becsületes nevemet, lelkem nyugalmát vesztem általa!

- Nyugtasd meg magadat - szólt felesége, megszorítva kezét -, becsületes nevedet nem fogja senki megtámadni.

- Dehogynem. Völgyesynek talán igazsága van; most, midõn a dolgot nyugodtan átgondolom, magamnak is úgy látszik, hogy a jegyzõkönyv nem rendesen szerkesztetett. Kinek fogják ezt hibául tulajdonítani? mint az elnöknek, nekem. De hagyján; mondják, hogy szamár vagyok, mondjanak akármit, én nem bánom, de ha kimegyek házamból s e szerencsétlen embert látom, kit künn határomon felakasztottak, s kinek életét megmenthettem volna, ha eszembe jut felesége s gyermekei, kik lábamhoz borulva könyörögtek életeért: éltem nyugalma elveszett.

- Nem fog elveszni - szólt közbe Kálmán, ki azalatt halkan a szobába lépve, apjának végszavait hallá. - Ha atyámuram nem ellenzi, Viola szabad még ma, s vére ez egyszer senkinek lelkét terhelni nem fogja.

A szülék bámulva megfordultak. - Ne tréfálj, fiam - monda az öreg Kislaky -, amit mondasz, lehetetlen.

- Meglehet, törvényesen az - válaszolt az ifjú jókedvûen. - Valamint törvényesen lehetetlennek tartatik, hogy két tanú szintúgy hazudjon, mint egy, vagy hogy bíró részrehajló lehet s csalódhatik; azonban hála az égnek, vannak még más lehetõségek is.

- A statáriumnál nincs felebbvitel - sóhajtott az apa.

- Dehogy nincs - mondá a fiú -, azon felebbvitel, mely minden földi dolgoknál megvan. A felebbvitel a jövõhöz.

- Nem értelek - szólt az öreg bámulva.

- Én értem - vága közbe anyja, kinek szemei az egész idõ alatt kedves fia mosolygó arcain függtek -, el akarod szöktetni, nemde, fiam!

- Úgy van, kedves anyám. Fellebbezzük a pert. Ha Viola kiszabadul, vagy más bíró, vagy végre élete végén isten elébe kerül, s ott a mai törvényszéknek ítélete új bíró által fog megvizsgáltatni. A dolog törvényesen lehetetlen; de valamint sokan censurára úgy megtanulják hazai törvényeinket, hogy azokat, melyeket kebleikben a világra hoztak, elfeledik: úgy én e nem tanult törvényeket tartom eszemben, s nem bánom egy cseppet sem, ha az egész világ azt mondja is: Viola megmentése törvényes tekintetekben nem helyesen történt... csak belsõm mondja, hogy jól cselekedtem.

Kislakyné imádta fiát, s olvasóim képzelhetik az érzést, melyet ezen mosolygó arccal, de mély érzelemnek hangjaival kimondott szavak benne gerjesztének. - Igazságod van - mondá örömragyogó szemekkel -, embertelen törvény, mely azt rendeli, hogy egy szegény szerencsétlen embert itt tulajdon határunkon akasztassunk fel. Isten is megáld érte, ha megmentheted.

- Igen, de - szóla közbe az öreg Kislaky, kinek arcain a rövid örömsugár után, mely rajtok átfutott, midõn Viola megmenthetésének lehetõségérõl hallott, most ismét azon bizonytalanság vala észrevehetõ, mely e becsületes embert, valahányszor tõle valaminek elhatározása kívántatott, elfogá - én nem látom át, miként...

- Azt bízd rá - szakítá félbe a szólót neje -, mihelyt Kálmán elsõ szavait hallám, meg valék gyõzõdve, hogy termékeny fiatal eszével valami módot gondolt ki...

- Ez egyszer édesanyám csalódott - szóla nevetve Kálmán -, a termékeny fiatal ész, mely Viola elszöktetésére módot talált, az öreg János s a vén Peti cigány esze volt; azonban a mód azért jó marad. - S itt Kálmán elmondá János tervét, melynek végrehajtása Violának a kamarába záratása által már megkezdetett.

- Hát azért ellenezted úgy, hogy Viola jobb szobába ne tétessék? - mondá Kislakyné - nem foghattam meg.

- És mi másért? - válaszolt Kálmán. - De amint látja, nekünk tervünk kivitelére két fontos dolog szükséges: a pince- és a magtárkulcs. Magyarországban, fõképp törvényes dologban, e kettõ nélkül nem mehetünk semmire. E kettõt, édesanyám, ez egyszer rám kell bízni.

- Teljes szívembõl - mondá az asszony, ki most egész derültségét visszanyerte, s asztalfiókjából sok közül két nagy kulcsot vett ki, melyet Kálmánnak általadott. - Ne kímélj semmit, igyák ki egész pincénket, adass tokajit a hajdúknak, ha szükséges, csak mentsd meg e szerencsétlent.

Az öreg Kislaky azalatt nagy léptekkel, látszólag a legnagyobb felgerjedésben járt fel s alá szobájában. - Mi bajod, öregem? - mondá neje nyájas hangon, midõn utána ment s kezét vállára tevé.

- Arról gondolkozom - szóla az öreg megállva -, mi szörnyû helyzetbe hozott gyengeségem. Hatalmamban állt, hogy a szerencsétlent megmentsem, egészen a maga rendén, törvényesen tehettem azt, s most, hogy hibámat jóvá tegye fiam, valóságos kriminalitásba keveredik, talán elrontja élete szerencséjét, s én nem is mondhatom, hogy ne tegye.

- Ne gyötörje magát agyrémekkel - mondá Kálmán -, már miként ronthatnám él éltem szerencséjét azáltal, hogy e szerencsétlenen segítek?

- Ha Rétyék megtudják, hogy Violát te mentetted meg - válaszolt apja -, ismered az asszonynak szenvedélyességét. Már azt is, mit a tisztújításnál Tengelyiért tevél, ki tudja, fogja-e valaha megbocsátani!

- Ami azt illeti - szólt Kálmán nyugodtan -, nincs mit aggódnunk. Én sem Rétyrõl, sem nagyságos nejétõl kegyelmeket nem kívánok, s ami Etelkát illeti, e sorokból látni fogja, hogy e dologról másképp gondolkozik. - S evvel a János által vett levelet apjának átadá.

- Angyali teremtés! - szólt anyja, ki férjével együtt olvasá Etelka sorait. - Igazságod van, fiam, Violát meg kell mentened.

- Az elsõ sorok, miket Etelkától életemben kaptam - mondá Kálmán lelkesülve -, ha gonosztettet kívánna tõlem, én megtenném, s hát még ezt!

- Isten mentsen meg, hogy visszatartóztassalak - szólt az öreg, visszaadva a levelet -, célod szent s nemes. De mindamellett törvényeink szerint mégis bûntett. Ha nem sikerülne! Ha megtudnák! Remegek.

- Ha nem sikerülne? - válaszolt Kálmán jókedvûen - de hát mi szükséges sikeréhez más, mint hogy a hajdúk lerészegedjenek, s hideg éjjel Nyúzót s esküdtjét a szobában tartsuk? Az ajtó, mely a magtárból a tiszttartó pallására vezet, a mi oldalunkról van bezárva: nincs nehézség, nálam van a pince- s magtárkulcs!

- De ha mégis megtudják? - mondá az apa még mindig nyugtalanul - ha kriminális pert kapsz?

- Kriminális pert? Nem tudja, édesapám - mondá Kálmán nevetve -, hogy a büntetõ kereset közgyûlésen határoztatik el? S mit féljünk? nálam van a pince- s magtárkulcs! - S ezzel Kálmán a kulcsokat, melyeket elébb diadalmasan felemelt, zsebébe dugva, elment.

- Boldog fiú! - mondá anyja, szeretetteli tekintetet vetve utána -, hogyisne lenne szerelmes Etelka belé!

- Boldog! - sóhajta Kislaky, a kandalló mellé ülve - csak ne tudja meg senki e tettét, szép tett, igaz, de kriminalitás.

- Ne kínozd magadat ily gondolatokkal.

- És ha eszembe jut, hogy mindezt elkerülhettük volna, ha felmentõ ítéletet mondok.

- Minek törõdni ezen? Viola megszabadul, s nyugodt lehetsz.

- Mégis szörnyû törvény - sóhajtott az öreg háziúr -, mely becsületes embert annak teszi ki, hogy ha teljesíti, egész életében nyugodtan ne aludhassék.

És a jámbor házaspár hallgatva ült egymás mellett, míg az asszony, a vacsorára teendõ készületekre emlékezve, kiment, s Kislaky pipára gyújtva, tarokkozó vendégeit keresé fel, kik számos contrájok között a háziúrról, a fõfájásáról, mely állítólag távollétét okozá, rég megfelejtkeztek.