|
Mondják, nincs nehezebb dolog, mint embereket észre hozni, s
meglehet, igaz! Hisz mióta e föld tengelye körül forog s rajta emberek
körüljárnak, hány kísérté meg e nehéz feladatot! s hány tapasztalta, hogy
hasztalan fárad! Nehéz dolog embereket észre hozni; de vannak alkalmak, midõn
az is nehézséggel jár, hogy õket eszöktõl megszabadítsuk - s Kálmán az este
százszor átkozá végzetét, mely úgy látszott, nem engedé, hogy Nyúzót lerészegíthesse.
Macskaházyról nem is szólok. Az ügyvéd azon szerencsétlen teremtessék közé
tartozott, kik mindig józanok. - Ennél Kálmán még kísérleteket sem tett. A
többiek, a bárót sem véve ki, nagy erõltetés nélkül, mintegy önként teljesíték
fiatal gazdájok kívánatát. De a fõbíró, mint szikla, melyen a zápor nyom nélkül
patakzik le, mint sziget, melyet a tenger árjai hasztalan mosnak, a legjobb
vörös s fehér bor hatalmának ellentállt. - Nyúzó közönségesen kerti borral élt,
s Kálmán pincekulcsát arra használta, hogy azon jó, de közönséges vörös s fehér
bort, melyet Kislaky vendégei máskor kaptak, a legerõsebb egri- s hegyaljaival
cserélje fel. A fõbíró nem is tartozott azok közé, kiken - mint mondani szoktuk
- soha a gyengeség erõt nem vesz, s magok olvasóim Garacson oly állapotban
látták õt, minõbe õt most Kálmán helyheztetni kívánná; de a gyûlölt Völgyesynek
jelenléte, Macskaházynak intései, leginkább pedig a nemes dicsvágy, hogy eddig
szerzett hírét, mint Taksony megyének legerõsebb ivója, ne kockáztassa, oly
tökéletesen ellensúlyozták a bornak hatását, hogy ivási remekletei után is a
részegségnek még semmi nyomai nem mutatkoztak.
- Le akarsz részegíteni, ugye? - mondá Nyúzó, miután ismét
egy pohár vörös bort ürített ki, oly képpel fordulva Kálmánhoz, mintha keserû
orvosságot ivott volna. - Hagyj fel ily bolondságokkal. Nincs ember, ki engem
részegen látott.
- Láttalak, bruderkám - szólt az esküdt, barátságosan
mosolyogva -, s pedig emberségesen részeg voltál.
- Kicsoda? - kiáltott Nyúzó.
Zátonyi, ki két könyökére támaszkodva, mély gondolatokba
merülten nézé Macskaházyt, ki épp a kártyákat keveré, a lármára felnézett s
megjegyzé, hogy csakugyan szép statáriális eset, melyet ma láttak. - A
tizenhatodik, melynél életemben jelen vagyok, s mindeniknél végeztünk valamit.
- Az nem tartozik a dologhoz - mondá haragosan Nyúzó -, én
kérdeni akarom ezt az én esküdtemet...
- Nem tartozik a dologhoz - szakítá félbe Zátonyi, mindazon
elevenséggel, melyet nehézzé vált nyelve engedett. - Nem vagyunk-e most is
statáriális eljárásban? A törvényszék együtt marad, míg az ítélet végrehajtva
nincs.
- Bolondság! ez sem tartozik a dologhoz - válaszolt a másik,
fejét haraggal rázva -, mikor én Kenyházyt akarom kérdezni...
- Bolondság! - szakítá félbe a táblabíró, a kiosztott
kártyákat, melyeket éppen kezébe vett, méltósággal az asztalra csapván - mikor
én mondom... mit is akartam mondani... igaz, ez nem bolondság, domine
spectabilis, kövesse meg magát, gondolja meg, kivel beszél s hol szól. A hely szentségét vegye figyelembe,
mi itt statáriális sedria vagyunk.
Nyúzó
mindig türelmetlenebbé vált. Kálmán, ki egy becsületes veszekedéstõl céljának
elérésére többet remélt, mint még hegyaljai borától is, helybenhagyást integete
Zátonyinak, míg ez nagy önmegelégedéssel folytatá: - Igen, igen, semmi tréfa!
semmi nevetség! míg a gonosztevõ kivégezve nincs, mi mint statáriális bíróság
ülünk együtt. Benn áll az instrukcióban; mint statárium eszünk, mint statárium
tarokkozunk, mint statárium...
- Ne
kiabáljon a teins úr úgy - harsoga a fõbíró, betartva füleit.
- És én
akarok kiabálni, és én fogok kiabálni - folytatá Zátonyi mindig hevesebben -, s
szeretném látni, ki fog megakadályoztatni benne. Én Taksony megyének oly
táblabírája vagyok, mint bárki más; most harmadikszor kandidáltak alispánnak.
A báró, ki
a vitatkozás alatt kártyáit megnézve hatalmas játékra készült, a lehetõ
legnagyobb türelmetlenséggel játszásra inté társait, de hasztalan. Minden
tárgyak között, melyek felett emberek vitatkoznak, nincs egy, melynél több
lárma s keserûség támadna, mint ha az forog kérdésben: ki józan köztök? s sok
ember, ki soha életében egy pohár bort nem emelt ajkaihoz, hajba kapott legjobb
barátjaival, csakhogy józanságát senki kétségbe ne vegye. Ki várja, hogy akár
Nyúzó, akár Kenyházy ez alkalommal oly könnyen megnyugodjanak, fõképp miután
Kálmán mindent elkövetett, hogy vitájok keserûségét nevelje, s a fõbíró
Völgyesy ajkai körül gúnymosolyt vélt észrevehetni, melyet nem tulajdoníthatott
egyébnek, mint hogy e gyûlölt ellenség azon merész ajánlkozásának kivihetõségén
kételkedik, miként õ, Nyúzó Pál, minden pohárra, melyet Kenyházy iszik, hármat
ürítend ki, anélkül, hogy megrészegednék.
- Már
barátom, ami sok, sok - mondá Kálmán -, ezt soha életemben nem hiszem.
- Nem
hiszed? - kiálta Nyúzó.
- Nem én -
válaszolt Kálmán -, fogadok akármibe.
- Jól van;
két fejõs tehén, agaram ellen.
- Nem
bánom, noha az agár nem sokat ér, úgyis elveszted.
- Áll a
fogadás, ide a poharakkal.
Kálmán alig
titkolhatta el belsõ örömét. Macskaházy mindent elkövetett, hogy a fogadás
visszavonassék; Kenyházy azonban nevetve kiüríté elsõ poharát. Nyúzó, ígérete
szerint, felhajtott utána hármat, s a játék valamivel lármásabban tovább folyt.
Míg Kálmán
ily módon az urakkal foglalatoskodott, addig János nem kisebb sikerrel mûködött
a hajdúk s õrök között, úgyhogy egy kislaki parasztot s egy vén hajdút kivéve,
ki maga is katonaviselt ember vala, nyolc óra után alig találkozott valaki az
udvarban, kit a legnagyobb hízelgõ józannak mondhatott volna.
A rabnak
kamarájában, melynek ajtaja elébe éppen e két józanabb õr állíttatott, mély
csend uralkodott. Miután Vándory, ki õt a vallás vigasztalásaival a halálhoz
elkészítette, távozott, neje ment hozzá, s azóta az õrök, ha néha fülöket az
ajtóhoz tevék, csak a halk suttogást vevék észre, melyben a két szerencsétlen
egymástól végbúcsút vett, a fõbírónak szigorú parancsolata szerint csak kilenc
óráig levén megengedve akárkinek, hogy a rabbal szólhasson.
E külsõ
csend leírhatatlan nyugtalansággal tölté Viola s nejének szívét. Sokszor
gondolt életében azon halálra, melynek most elébe megy. A pillanattól, hol a
sz.-vilmosi erdõben megfogatott, sorsa el vala határozva, s õ nem kért, nem
mentegeté magát bírái elõtt, nem annyira büszkeségbõl, mint mivel tudta hogy
minden ebbeli fáradsága sikertelen. A halál végre mi más, mint éltünk
elvesztése, s vajon az élet e szerencsétlennek mit nyújtott olyast, minek
veszte felett keseregnie lehetett volna? Maga neje s gyermekei, kiknek
szeretete azon egyedüli kincs, mely neki e világon megmaradt, nem lesznek-e
boldogabbak vagy legalább nyugodtabbak, ha a szerencsétlenség, melynek
szüntelen fenyegetõ veszélye egész éltöket egy hosszú kínná teszi, végre
megtörtént? Hisz mit tehet õ nejeért, ki általa házi boldogságának örömeitõl
megfosztatott s földönfutó koldussá tétetett? Mit tehet gyermekeiért, kiknek
atyjok neve szégyenbélyeget süt életökre, kiknek nem kívánhat, kiktõl nem
kérhet mást, mint hogy soha példáját ne kövessék? „Ha majdan nem leszek - így
gondolkozott magában -, senki e vidéken Violáról szólni nem fog. Ki tudja? talán
nõm is végre el fogja felejteni az elátkozott teremtést, ki egész életére csak
kínt s szégyent hozott. Gyermekeim megváltozott névvel máshol fogják keresni
szerencséjöket, s minden jó lesz ismét. Jobb ma, mint holnap meghalni...” s
Viola oly nyugodtan várta sorsát, mint kit egy hosszú ideig elõre látott csapás
ér, melynek gondolatával rég megbarátkozott. Ez élet iránti közönyösség nem oly
ritka népünk között, mint azt olvasóim talán gondolják. - Valamint a rosszabb
római imperátorok korában bámulattal látjuk a könnyûséget, mellyel annyian
életöktõl majd önként, majd a zsarnok parancsolatára megváltak, s valamint e
tüneménynek okait nem annyira a stoa tanainak befolyásában, mint azon praktikus
meggyõzõdésben kereshetjük, hogy az életen nem sok veszíteni való van: úgy
népünk könnyen válik meg életétõl, hol napibére vajmi sokszor nem éri fel a
fáradságot, mellyel érte szolgált. - Maga Violának neje, mikor a halálos
ítéletnek meghallása után ismét eszmélethez tért, nyugodtabb vala, mint, elõbbi
kétségbeesését látva, valaki gondolhatá. A fenyegetõ vész, mely fejök felett
annyi ideig lebegett, lecsapott - e világon nem vala többé semmi, mitõl félniök
kellene; - s a végsõ reménnyel eltûnik nyugtalanságunk is.
Az öreg
János jó hírei felzavarák e nyugalmat. A vén katona eleinte feltette magában,
hogy az egész megmentési tervet az utolsó percig Violával nem közli. - Isten
mentsen meg! - így szólt Kálmánhoz, midõn ez azon szándékát nyilatkoztatá ki,
hogy a szegény embereket tovább reménytelen állapotukban hagyni nem akarja - a
teins úr mindent elrontana. Ha az asszony megtudja, hogy férjét megszabadítjuk,
nem fog uralkodhatni magán, észreveszik, és akkor vége mindennek. Legjobb, ha
utolsó percig nincs reményök, akkor legalább senki változást rajtok észrevenni
nem fog.
Jánosnak
okoskodása oly helyesnek látszott, hogy Kálmán által ellenmondás nélkül
elfogadtatott, s az öreg huszár késõbb önmagán tapasztalá, mennyire veszélyes
valakire titkokat bízni, midõn vén bolond létére - mint késõbb többször
életében mondá - alig találkozott Violánéval magányosan, alig látá ez asszony
szótalan kétségbeesését, midõn az egészt maga kilocsogá, s a leírhatlan
boldogság kifejezését látva, mely a szerencsétlennek arcain egyszerre
átsugárzott, örömében észre sem vette, hogy ha e pillanatban valaki a szobába
lép, Zsuzsi szerencsés mosolygásából, mellyel Jánosra tekintett, igen sokat
gyaníthatott volna. Ki tehet róla! az élet, bármennyit beszélünk tervekrõl s
elõre tett számításainkról, nem sakkjáték. A legildomosabb játszó, tudva, hogy
nyerése nem kizárólag ügyességétõl, hanem nagy részint a sorstól vagy
véletlentõl függ, nem óvhatja meg magát azon szenvedélyektõl, melyeket minden
sorsjátéknál mûködni látunk; az alakok, melyekkel terveinket kivisszük, nem
érzéketlen fabábak, hanem érzõ s hozzánk hasonló lények, kik szenvednek s
örülnek, mint mi, kikhez százféle érzemény s indulat köt... ki bírja ily
viszonyok között mindig megtartani tervét? Midõn az öreg huszár a szobába
lépve, hol Violáné gyermekeivel ült, a halvány asszonyt látá, ki alvó gyermekét
ringatá karjai között s szomorú gondolataiba merülve nem is vevé észre
beléptét; midõn a kis Pista vörösre sírt szemekkel elébe lépett s õt a gyermek
ellentállhatlan nyájasságával kezénél fogva anyjához vezeté, s kéré, hogy
vigasztalja õt, s midõn a gyermek Zsuzsi karjai között a neszre felébredett, s
mosolygva nyitá fel szemeit anyjára, kinek szemei e mosolygásnál könnyekbe
lábadtak; akkor Jánosnak feltételei mind füstbe mentek, s midõn Violáné
kisdedét ajkaihoz szorítva felsóhajta: - A szegény nyomorult nem tudja, mi
hamar árva lesz... az öreg kemény kezével szemeit törülve, nem válaszolhatott
mást, mint - Nem lesz bíz’ az, lelkem Zsuzsi, éppoly keveset, mint belõled
özvegy nem lesz... - s csak a bámuló tekintetbõl, melye az asszony reá vetett,
vevé észre, mit mondott.
A titkot e
szavak után már nem lehetett többé megtartani; a kis Pista kiküldetett tehát, s
János suttogva elmondá minden készületeit. - Látod - tevé jókedvûen hozzá -,
hogy mindenrõl gondoskodtunk. Sebaj, pár óra múlva, mikor az urak s a strázsák
hortyognak, pedig derekasan feltöltöttek a garatra, férjed szabad lesz, jó lóra
kap, s azután kereshetik. Nem kell mindjárt lemondani a világról, nem kell
kétségbeesni. Azaz, mit is mondtam? - igazítá ki magát - kell bizony,
szomorkodjál csak, essél kétségbe, jajgass, rimánkodjál, másképp az urak
észreveszik. Vén szamár létemre nem is kellett volna megmondanom az egészt, nem
fogod magadat tettethetni, s akkor mindennek vége volna.
Violáné,
mindig suttogva, férje elszöktetése iránt mindenféle kérdéseket tett Jánosnak.
- Add ide
egy kissé gyermekedet - mondá, miután ezekre felelt -, hadd nézzem meg, hadd
táncoltassam meg térdemen. Ej, be szép gyerek ez! - mondá, s egész arca
mosolygott, midõn a kisdedet vigyázva kezeibe vevé. - Soha szebbet nem láttam...
s hogy nevet a csintalan, mintha százszor körülhordoztam volna: dehogy
engedjük, hogy apjának baja történjék! Ej, Zsuzsi, ha nekem ily gyermekem
volna!
- Az
enyimek szeretni fogják kendet, mint második apjokat - szólt az asszony,
tekintetet vetve Jánosra, melyben az anyának boldogsága, midõn gyermekét
dicsérni hallja, egész háladatosságával vegyült.
- Igen,
mint második apjokat - válaszolt az öreg, sóhajtva -, de ha az embert úgy
szeretik, mint elsõ apjokat, az mégis egészen más lehet. Látod-e, Zsuzsi, én
sokszor gondolkozom arról, miért nem adott isten nekem is gyermekeket? Azt mondják, mert nem volt feleségem.
Igen, de miért nem volt feleségem? Ha háborúba nem kellett volna mennem, most
már unokám lehetne, s hidd el, itt ez ezüst emlékpénzt és keresztemet odaadnám
ma, mindegyiket egy ily gyermekért, mint a tied... mind a kettõt od’adnám biz
én egyetlenegyért. De isten neki! talán azért nincs gyermekem, mert valamennyit
egyformán szeretném akkor is. A gyermek mikor kicsi, mind egyformán
szép, nincs is különbség köztük, fürgék, elevenek, mint a kis halak, s késõbb a
felébõl is béka válik.
János ekkor közelgeni látá a kis Pistát, ki Vándoryval
együtt visszatért, hogy anyját apjához hívja, s csak még hamarjában azon intést
adva, hogy a világért el ne árulja magát, távozott nem kis aggodalmak között,
midõn a szobát elhagyá s meggondolá mindazon veszélyeket, melyek titkának
közlése által támadhatnak, ha Violáné reményeit elárulná.
Az öreg Jánosnak aggodalma azonban e tekintetben egészen
felesleges volt. A jó hír, melyet Violánénak hozott, s melyet ez, mihelyt magát
férjével magányosan látta, vele közlött, mondhatatlan nyugtalansággal tölté
szíveiket. Ez természetünk... a lombatlan fa nyugodtan áll, s a legerõsebb szél
alig ingatja száraz ágait; a zöld sudarak remegve hajlonganak a leggyengébb
szellõ érintése alatt... s ki Violát most látá, midõn szabadulása oly
valószínûnek látszott s felgerjedésének okát nem ismeré, nem gondolhata
egyebet, mint hogy a szilárd férfiún végre a haláltóli félelem erõt vett. És
bámulhatjuk-e ezt? Nem lüktetett-e minden erében azon életerõ, mely bármennyi
kínok között folyjanak napjaink, mindenikünket ösztönszerûleg létéhez köti? Nem
látá-e nejét maga mellett? Nem jutott-e szükségképp eszébe, hogy gyermekeinek
reá még szükségök van? - Viola régen gondolkozott élete módjának
megváltoztatásáról. Most biztos kilátás nyílt elõtte. A kislaki gulyásnak
öccse, miután elõbbi urától bizonyítványát s elbocsátó levelét s a megyétõl
útlevelét megkapta, meghalt, éppen azon pillanatban, midõn nejével s három
gyermekével a harmadik vármegyébe készült, hol neki bátyja ajánlatára, ki elõbb
maga ott lakott, gulyási szolgálat ígértetett. Az irományok az öreg Istvánnál
valának, ki Violát, öccse helyett, maga oda akará vezetni. Ott - húsz mérföldre
elõbbi élete színhelyétõl, magányos tanyán, senki által nem ismerve, nem
nyílik-e új élet, új szerencse az ennyit üldözöttnek? s mind e boldogság,
melyet oly közel, melyet maga elõtt látott, nem függ-e egy hajszálon?... Ha
valakinek a házban eszébe jut, hogy a tiszttartó padlását a magtártól csak egy
ajtó választja el, s a magtár elébe õrök állíttatnak? ha a dörömbölésre, melyet
a padlás deszkáinak felfeszítése okozni fog, a strázsák felébrednek? - száz
lehetõség, s mindeniknél a boldogság helyett, melyet maga elõtt lát, ocsmány
halál s neje- s gyermekeinek nyomorúsága!
Ily állapotban találá rabját Nyúzó, ki miután esküdtjét holt
részegen szobájába viteté, Macskaházy s a tiszttartó kíséretében, nem ugyan
biztos lépésekkel, de annyival több méltósággal arcain, tíz óra felé lépett a
kamarába. - A változás, mely Violán történt, sokkal szembetûnõbb volt, semhogy
fõképp Macskaházy s a tiszttartónak figyelmét elkerülhette volna... s miután
Nyúzó a kamarában körüljárva, a falakat a legnagyobb figyelemmel tapogatta s a
szalmát botjával felturkálta, a tiszttartó neki fülébe súgá, hogy a zsivány
egész bátorságát elvesztette.
- Elvesztette!? - mondá Nyúzó felkacagva. - Ugyebár, hát hol
most a bátorság, Viola?... Miért vagy most oly alázatos, hisz máskor
legénykedtél?
- Teins uram - válaszolt a megszólított, ajkait harapva -, a
lépés, melyre készülnöm kell, nem gyerekség, s az embernek szíve is van.
Feleséget s gyermeket hagyok magam után, s ki tudja, szegényekbõl mi lesz.
- Feleséged persze, Zsuzsi?... no - tevé mosolyogva hozzá -
arról majd gondoskodom.
Violának felforrt vére, de erõt vett magán, s hallgatott.
- És gyermekeid? hát, ha majd felnõnek - folytatá a fõbíró
jókedvûen -, oda kerülnek, hova te. De minek ennyi locsogás? - szakítá félbe
magát egész fõbírói méltósággal. - Te, Zsuzsi, lódulj, elég idõtök volt
pityeregni, és te készülj holnap reggelre.
A rab, kiben e pillanatban helyzete bizonytalanságának kínos
érzete éppúgy feltámadt, mint nejében, remegve megölelte õt, s a szerencsétlen
asszony nem bírt megválni férjétõl, kit görcsösen átfogva karjaival,
fájdalmának egész szenvedélyével szorított kebléhez.
- Mondom, elég idõtök volt pityergésre! - kiáltott Nyúzó,
botjával türelmetlenül egy székre csapva - ki innen, s azzal vége. - Zsuzsi,
kit a fõbíró, midõn szava nem fogadtatott, kendõjénél fogott, ellentállás
nélkül elvált férjétõl, s az ajtón kiigazíttatott, hova õt Macskaházy és a
tiszttartó követték. Nyúzó még egy percig megállt, s szemeit a rabra
függesztve, megelégedett mosolygással nézé sápadt arcvonásait s a remegést,
melyet ajkai körül észrevett s félelemnek tulajdonított. - No, Viola - mondá
végre nevetve -, ki akasztatja fel holnap a másikat? Megígértük egymásnak,
ugye?... lám, én szavamat tartom. - S ezzel a fõbíró kiment, s az ajtót bezárta
maga után.
A tömlöc ajtaja mellé, mint mondám, a két legjózanabb õr
állíttatott fel; miután azonban a regényíró is a valószínûség keskeny korlátai
közé szoríttatik, meg kell vallanom, hogy annyi bor után, mennyit János
biztatására e két ember ivott, e józanság nem vala olyan, hogy vele Macskaházy
megelégedett volna, s éppen sóhajtva panaszlá a tiszttartónak, miként ura
túlvitt vendégszeretete következtében az egész ház részeg, midõn Nyúzó a rabtól
kijött.
- Ki részeg? mi részeg? - mondá mérgesen a szólóhoz
fordulva, kinek csak utolsó szavát hallá - kikérem magamnak, itt senki nem
részeg, senki sem lehet részeg, azt mondom én, és punktum.
- Ne prostituáld magadat - súgott Macskaházy fülébe -, ki
szólt rólad? de itt ezek az emberek, nézd csak, leitták magokat, mint a csap.
- Igazság! - kiáltott most Nyúzó - mind részegek vagytok,
semmirekellõk, felakasztatlak. Ha a zsivány elszökik, egyik lóg közületek, úgy
vigyázzatok magatokra. Csúfság lerészegedni az embernek, elinni eszét, mint a
vadállat.
Az õrök természetesen esküdtek, hogy egy csepp bort sem
láttak s hogy rabjok, ha ördög volna is, bizonyosan nem szökhetik meg.
Macskaházy azonban biztosabbnak gondolá, ha mindemellett az ajtót lakattal
bezárván, a kulcsot magával viszi, mit azonban Nyúzó, mint egyenesen hivatalába
vágó beavatkozást, annyival kevesebbé tûrt, mennyivel inkább észrevevé, hogy a
kulcs Macskaházy által azért kívántatik, mert józanságához bizodalma nincs. A
fõbíró tehát önzsebébe dugta a kulcsot, s nem kevés káromkodással, mely között
a részegség ocsmány bûne ellen kikelt, aludni ment.
Kislakon minden ismét csendes lõn. A bírák nehéz fáradalmaik
után ágyaikba vonultak. A kapunál s ház körül felállított õrök, mihelyt a
fõbíró távozott, lefeküdtek, s a kislaki bor dicséretét hortyogák. A tiszttartó
fejére húzta hálósüvegét, s fontosságának s e napon mutatott ügyességének
érzetében dunnája alá bújt... s habár Violáné a bizonytalanság minden kínaival
keblében dobogó szívvel ült az ágy mellett, melyen gyermekei aludtak, s most
elõször életében nem érzé megnyugtatva szívét, midõn az angyali békét látá,
melyet az álom gyermekarcaikon elterít... habár Kálmán sebes léptekkel méré fel
s alá szobáját, alig várhatva a pillanatot, melyben terve kiviteléhez
hozzáfoghat, s maga az öreg Kislaky most elõször évek óta nem talált álmot, s sóhajtozva
hánykolódott ágyában: az úri udvar körül minden hallgatott, s csak a kutyák,
melyek a faluban idõrõl idõre felszólaló társaiknak feleltek, szakíták félbe
ugatásaikkal az ünnepélyes csendet.
A rab kamarájában szinte minden hallgatott, s az ajtó elébe
állított õrök, mihelyt a félelem, melybe a fõbíró által hozattak, hatni
megszûnt, nagyokat ásítva várák a pillanatot, melyben mások által felváltatnak.
Az éj sötét s hideg vala. A felhõk, melyek az eget egész
napon át takarták, leereszkedve nedves ködfátyolt borítának a tér felett, s
noha mindketten János segedelmével derekasan felmelegíték gyomraikat, a
nedvesség, mely ruhájokon keresztül kívülrõl jött, gyõzni kezde a nemesebb
nedvek felett, melyeket belsejök magában rejtett, s noha a katonaviselt hajdú
nyugodtan tûré sorsát, társa sóhajtozva panaszkodott a hideg ellen, melyben ha
fel nem váltják, õ bizonyosan megfagy.
János egyiránt megelégedve az éjszakával, mely oly setét
vala, hogy három lépésnyire sem lehetett látni, s a külsõ õrökkel, kik mind mélyen
aludtak, azalatt Petivel találkozott, ki Viola lovával a kert kerítése megett
várt. Az öreg cigány vasrudat, fogókat, szóval minden a padlás felfeszítéséhez
szükséges készületeket hozott magával, s azon hírrel jött, hogy István gulyás
éjfél elõtt lovaival s szekerével a szérûskertnél lesz, hogy Zsuzsit s
gyermekeit elvigye. Peti tanácsa szerint Viola nejét s gyermekeit a fõbíró
hatalmában hagyni nem lehetett. István gulyás legjobbnak találta, ha ezeket
egyenesen új rendeltetésök helyére viszi, Viola maga lóháton utánok jöhet.
Az öreg János e hírekre nem kis megelégedéssel pödré bajszát
- s miután Viola jó lovát megsimogatva a kerítéshez kötötte s Petinek
meghagyta, hogy a magtár közelében rejtezzék el: maga ismét a kamara elõtt álló
õrökhöz tért vissza, kiket bosszúságára még ébren talált.
- Hát nincs-e még tíz óra? - szólt, midõn Jánost megismeré
az egyik, ki elfáradva, leült, s hogy bundáját jobban összefoghassa, puskáját
maga mellé a földre fektette.
- Persze - szólt sóhajtva az elõbbi -, inkább hatszor
robotra mennék; még katonának is sok. Ím, pajtásom háborúba is volt, mégis azt
mondja, soha ily sokáig vártát nem állt.
- Ki tehet róla - mondá a másik -, mikor parancsolat?
- Persze, parancsolat - sóhajtott ismét az elõbbi -, az
uraknak könnyû parancsolni. Menj ide, menj oda, állj itt, fázzál, koplalj!...
õk jóllakva lefekszenek. Még ha legalább enni adnának, vagy egy kis pálinkát...
csak hogy meg nem fagyunk.
- No, várjanak kendtek - mondá János -, Kálmán úrfi, mikor
ma jöttem, égett bort adatott, fenn áll a szobában, még majdnem az egész palack
teli van, majd abból hozok.
S ezzel János elment, s Kálmántól, kit a dolgok állásáról
tudósított, egy majdnem teli palack sligovicával s egy darab kenyérrel tért
vissza.
- Látják kendtek - szólt az öreg huszár, miután palackjából
egy kortyot nyelt s azt elõbb a hajdúnak, azután a másik õrnek odanyújtá -, ez
mind csak onnan van, mert a házban nincs senki, aki becsületesen kommandírozni
tudna. Ha akár a fõbíró, akár másvalaki ezek közül az urak közül valaha katona lett
volna, nem kellene itt állniok, gondoskodott volna ablõzungról, s most
pihenhetnének, hanem így...
- Hisz végre csak felváltanak! - szólt az õr elijedve a
kilátástól, hogy az egész éjt itt töltendi.
- Boldogok, akik bíznak az úrban - mondá János nevetve -,
szeretném tudni, kivel váltsanak fel, mikor a többiek mind alszanak.
- Add ide még egyszer azt a palackot, még mindig fázom -
mondá az õr türelmetlenül rázva fejét, míg társa nagyokat sóhajtva, fegyverére
támaszkodott.
János, mielõtt a kívánt palackot odanyújtá, úgy tetteté
magát, mintha õ is innék, s e cselekvés által a hajdút példája követésére bírá.
Az egész ideig az öreg huszár azzal mulatá õreit, mennyire bizonyos, hogy senki
felváltásukra jõni nem fog.
Azalatt a palack mindig kézrõl kézre ment, míg az egyik õr
végre szörnyet ásítva esküdött: hogy mi õt illeti, õ nem tarthatja ki tovább s
mindjárt lefekszik; a hajdú is, bár a szigorú parancsolatról szólt, megvallá,
hogy maga sem tudja, hogy marad ébren reggelig.
- Tudják-e kendtek, mit? - mondá János barátságos hangon. -
Katonaember vagyok, eleget strázsáltam életemben, s egy cseppet sem vagyok
álmos, menjenek a fészer alá, s feküdjenek a száraz szalmára, ha érzem, hogy
álmos leszek, felköltöm. Addig kialusszák magukat, s holnap, ha a szolgabíró jön,
ébren lehetnek.
Ez ajánlat a paraszt-strázsától azonnal, a hajdú által,
kiben régi katonai engedelmességének még némely nyomai megmaradtak, kételyek
után elfogadtatott, s János rövid idõ múlva a fészerbõl hortyogást halla,
melybõl valószínûvé vált, hogy terve kivitelének többé semmi útjában nem áll.
Az öreg huszár letevé fegyverét, melyet a hajdútól
általvett, s halkan a fészerhez lopódzott. Meggyõzõdvén, hogy csakugyan mindkét
õr már alszik, azonnal a magtárhoz sietett, hol Peti s Kálmán a legnagyobb türelmetlenséggel
várának reá.
János lehúzta csizmáit - a cigánynak erre nem volt szüksége
-, s miután a lépcsõzeten lámpást gyújtottak, csendes lépésekkel felsiettek a
magtár padlására, míg Kálmán utánok nézve az ajtó elõtt megállt, s köpönyegébe
burkolva dobogó szívvel hallgatódzott: nem történik-e valami, mi által terve
utolsó pillanatban megakadályoztatnék.
Nem soká álla így, midõn egyszerre lépéseket halla. A
közelgõ a házból jött, hol a törvényszéki tagok aludtak, s Kálmán, a magtár
másik oldalára vonulva, már káromkodni kezde magában, hogy Nyúzót nem bírta
eléggé lerészegíteni, midõn az alakban, mely nagy bottal s lámpással kezében
lassú lépésekkel közelgett, Macskaházyra ismert. Kálmán elsõ pillanatban
bizonytalan vala, mit tegyen, s volt egy perc, melyben az ildomos ügyész a
leütésnek legnagyobb veszélyében forgott, ha az ifjúnak eszébe nem jut, hogy az
zaj nélkül nem történhetik, s hogy minden perc, mellyel az elõbb történik,
Viola megmenthetésének valószínûségét kisebbíti.
Macskaházy lámpásával mindig tovább haladt a kamara felé, s
alig képzelhetni a meglepetést s haragot, mely keblét eltölté, mikor a
kamarához érve lámpájával körülvilágított s látá, hogy a rab õr nélkül
hagyatott. - Mindjárt gondoltam - szóla magában -, itt valami gazság céloztatik.
Kálmán úrfi Nyúzót s minden õröket és cselédeket lerészegített. Meg akarják
szabadítani, világos! A törvényszéknél nem sikerült, most erõszakot céloznak.
Vissza kell mennem, felköltök egypár embert, s akár magam strázsálok itt
reggelig... Violának meg kell halni! ha ügye rendes törvényszék elébe kerül,
vallomásaival engem kever belé, s ki tudja, számos elleneim mellett, mi lehetne
következése?!
Az ügyvéd már visszafelé fordult, midõn a rab kamarájában
hallatszó zaj figyelmét magára vonta. Úgy látszott, mintha recsegést hallana.
Az ajtóhoz illeszté fülét, s világosan hallá, miként emeltetik ki egy
padlásdeszka, s miként eresztetik le valami a kamarába. - A padláson törnek be!
- kiáltott fel - átkozott! nincs itt senki? Várjatok, semmirevalók, itt vagyok!
- S Macskaházy minden ildomossága mellett annyira megfeledkezett magáról, hogy
a rabhoz bement volna, ha Nyúzó a kamarát elzárva, a kulcsot nem viszi magával.
E lármára, melyet a kamarában dolgozókon kívül, kik éppen a padláson talált
lábtót a tört résen leereszték, Kálmán is hallott, a fészerben alvó õrök
felébredtek, de nem annyira, hogy teljes eszmélethez jussanak; annyival nagyobb
rémülés tölté el a szegény tiszttartó szívét, ki egy idõ óta a halálos félelem
minden fokozatain szintúgy keresztülment, mintha õ lett volna az, kit a
törvényszék elítélt.
A tiszttartó, mint mondám, soha életében büszkébb
érzelmekkel nem tette fel hálósüvegét, mint ez este. A leereszkedõ mód, mellyel
a törvényszék minden tagjai s fõképpen a báró - ki mégiscsak szinte mágnás,
vele az egész napon át szóltak, a fontos megyei, sõt mondhatni országos
feladat, melyet ez nap teljesített, a bámulatraméltó találékonyság, melyet
minden dolgoknak célszerû elrendezésében tanúsított, s melynek híre kétségen
kívül messze száll, önszemei elõtt - noha az érdemes férfi magát soha lenézni
nem szokta - mintegy kettõzteték becsét. A tiszttartó tökéletesen meg volt
elégedve magával. - „Hej! - így álmélkodott - ilyenekre születtem én! mit ér az
ostoba gazdálkodás! Szemetet hordatni, szántatni, vettetni, nyomtattatni, ez
nem nekem való. Nekem juristának kellett volna lennem, az isten arra
teremtett.” Átgondolá, mi lehetne, ha jogot hallgatott volna... Alispán, ki
tudja, talán a hétszemélyes táblánál bíró, fõispán, kamarapraeses, vagy ország
zászlósa. Törvénytudóból mi nem lehet Magyarországban? Képzete, segítve az
erõsebb bor által, melyet a vacsoránál a többiekkel õ is ivott, nem ijedt
vissza semmitõl, és a vastag ember nyugtalanul hánykolódott körül ágyán, mintha
mind e hivatalok már-már vállait terhelnék.
De tudjuk, az álomnak nincs erõsebb ellenszere ily
ábrándozásnál. A hasonszenvi gyógyítás elveit látszik bebizonyítani, hogy éber
álmaink, melyeket szerelem vagy nagyravágyás elõttünk átvezet, elûzik azon
kedvesebbeket, melyek önként jõnek, s melyek között lelkünk éppúgy kipihen,
mint amazoknál elfárad, s a tiszttartó bármiként hunyta be szemeit,
bármennyiszer kényszeríté magát ásításhoz, teljességgel nem bírt elaludni, mi
más embernek is kellemetlen, hát még tiszttartónak, ki ahhoz szokva nincs. A
szerencsétlen, ki máskor, estefelé, beszélgetéseivel egész társaságokat el
tudott altatni, s kinek mestersége most önmagán kudarcot vallott, elkövetett
mindent, hogy tûrhetetlen helyzetébõl szabaduljon, s hogy magát álomba
szenderítse. Számlálni kezde. Hasztalan, a számlálás közt hivatalos számadásai
jutottak eszébe, s mennyivel inkább úgy látszott, hogy semmi össze nem üt. A
tiszttartó felnyitá szemeit, s körültekintett. A leégett gyertya világítása
mellett a szobában minden rémületes alakot vett magára. A múlt évek rovásai,
melyeket régi magyar gazdák szokása szerint a szoba gerendáin tartott, nagy
árnyékot vetettek, mindannyi óriási bot, mely feléje nyúlt, s a lobogó világban
ingadozva fenyegetõdzni látszott. Borzadva eloltá gyertyáját, de mit ért? A
számadások helyét most mindenféle rablások emléke váltotta fel. A megye
legnagyobb zsiványa halálra ítélve a házban tartatik, ki tudja, mily számos
bandája van. S ha ez, hogy vezérét megmentse, a házra törne, mi lesz belõle,
szegény tiszttartóból, ki a haramját legnagyobb szorgalommal õrizteti, maga
rendelte meg az ácsnál akasztófáját, s nemegyszer mondá az udvaron száz ember
elõtt, hogy Violának függni kell, mit a zsiványok eddig bizonyosan megtudtak? S
nem hált-e õ két esztendõ óta, mióta õt a guta keringeté, mindig nyitott
ajtókkal? Nem jöhetnek-e, miután a máskor a pitvarában háló hajdú ma strázsálni
ment, a zsiványok minden akadály nélkül szobájába? A tiszttartó félelmében
izzadni kezdett. E pillanatban feje felett a padláson mintha lépéseket hallana.
- Elrémülve felült ágyában. Fülei csengeni kezdtek, de mégis tisztán hallá a
lépéseket s mindjárt utána a neszt s recsegést, melyet a deszkák felfeszítése
okozott. Nem lehetett kétség... „Irgalmas isten!” - szóla halkan, s kezei
akaratlanul imádságra szorultak össze. Mit tegyen? Be kell-e zárnia ajtaját? -
de fülei csengnek, mintha egy nagy madár szárnyütései lebegnének körülötte,
szíve oly csudálatosan dobog, keble feszül, hogy alig vehet lélegzetet, hozzá a
hideg veríték homlokán, s e remegés minden tagjaiban, mind a gutaütésnek
világos elõjelei. - „Ha bezárom az ajtót s senki segítségemre nem jöhet, veszve
vagyok” - így gondolá magában, s dunnája alá bújt. Másrészrõl e recsegés, mely
mindig erõsebb lett, s az éj csendjében úgy hallatszott, mintha a mellékszoba
padlása feszíttetnék fel, ki tudja, hány zsivány van, s miket kell szenvednie
kegyetlenségöktõl, ha az ajtót nem zárja be, hogy legalább, míg az feltöretik,
segítségkiáltásra idõt nyerjen? Halála így még biztosabb. Végre nem
valószínû-e, ha a hideg szobában így izzadva felkel, a guta azon pillanatban
ütheti meg, melyben ágyából kiszáll? A szerencsétlen sóhajtozott, imádkozott
kínjában; tíz esküvést tett, hogy soha magányosan egy szobában hálni nem fog,
hogy még holnap elveszi gazdasszonyát, hogy soha vacsorára bort nem iszik; de e
feltételek mind csak a jövõn segíthetének, s a jelenben mégis e két szörnyû
veszély állt elõtte, mely lelkét rémüléssel tölté, amely között nem tuda
választani. Végre, midõn Macskaházy kiáltó szavát hallá, melyet félelmében meg
nem ismert, a látszólag közelebb álló veszély legyõze minden más tekintetet, s
a tiszttartó magára véve dunnáját, felkelt s az ajtó felé ment. De ki képzeli
borzadását, midõn egyszerre a pitvar ajtaját megnyílni s valakit sebes
léptekkel szobája felé sietni hall? Sietett õ is, s leejtve dunnáját, már a
kulcs felé nyúlt, midõn ajtaja felrántatik, s egyszerre bundás ember áll
elõtte. Van egy pillanat, melyen túl a félelem kétségbeeséssé válik s a gyávát
hõsé változtatja, s ez tiszttartónknál bekövetkezett. Félig magánkívül,
dühösen, mint ki életeért küzd, kíméletlenül, mint ki kíméletet nem vár, ragadá
meg a belépõt, s a jövõ percben Macskaházy segedelemért ordítva a földön
hevert.
- Zsivány! - kiáltott a tiszttartó, ellenét torkánál
szorítva, míg a másik kezével fejét s vállait döngeté.
- Megbolondult! - sikoltott a másik, ki megtámadójának
fülébe kapaszkodva, magát szinte veréssel s karmolással védelmezé, míg az
iszonyú zajra emberek lámpákkal jöttek, s a két küszködõ, derekasan összeverve,
véres orral s szájjal elválasztatott s bámulással egymásra ismert.
- Hát a teins úr akart kirabolni? - mondá a tiszttartó
bámulva.
- A tiszttartó megbolondult! - kiáltott Macskaházy - az
világos, zárjuk be itt szobájába; de jerünk hamar, mert a rab szökik. - S ezzel
valamennyien e tanácsot követve, a lihegõ háziurat, rácsukva ajtaját, magára
hagyák, s Macskaházy után a kamarához siettek, míg amaz elbámulva az ügyész
szemtelenségén, remegve a félelem, harag s megerõltetés következtében, állt ott
fehér hálósüvegében. Végre a szoba hûvössége ismét gutaütésére emlékezteté, s
ágyába bújva vánkosai között álmélkodott tovább a világ álnokságán.
Hogy Macskaházy a rabot kamarájában, mely feltöretett, nem
találta többé, az, ha az idõt meggondoljuk, melyet a tiszttartó karjai vagy
inkább körmei között töltött, csak természetes. Macskaházy még a kamra
ajtajánál kiáltozott, mikor Viola már a padlásra ért, honnan egy percben
Kálmánnál termett, s rövid köszönetet mondva, szabadban látá magát. Kálmán, a
magtárt bezárva, Violánéhoz sietett, hogy neki hírt vigyen, s õt a hátulsó kert
ajtajánál gyermekeivel kibocsássa; s még alig értek a kertbe, midõn a sietve
távozó lókopogást hallva, meggyõzõdtek: hogy a rab biztonságban van. - Az
asszony, Kálmánnak erõszakkal kezet csókolva, szinte elsietett; õ maga, boldogan,
mint ki egy jó tett öntudatával bír, a tiszttartói lak felé ment, honnan
mindinkább növekedõ zaj hallatszott.
A zajt s rendetlenséget, melyet Kálmán itt talált, nem fogom
leírni, olvasóim ismerik a személyeket s az állapotot, melybe a kislaki pince
segedelmével jutottak. Elég legyen mondani, hogy az egész ház, urak, szolgák,
pandúrok s a faluból a lármára becsõdült parasztok gyertyákkal s lámpásokkal
vad zavarban futkostak egymás között, s miután mindenik a kamarába nézett, s
mindenik megmagyarázá, hogy a rab bizonyosan a padláson szökött ki - min senki
nem kételkedett -, mindenki tanácsolt s parancsokat osztogatott, s senki a
rabot üldözõbe venni a maga részérõl szükségesnek nem tartá, úgyhogy Macskaházy
éberségének csak véres orra s betörött fogai maradtak jutalmul.
Már szürkülni kezdett, midõn valamennyien bámulással
hallván, hogy senki a rab után nem küldetett - nagy valószínûség arra, hogy az
magától visszajõ, nem levén -, érezni kezdék, hogy éjjelöket álmatlanul
töltötték, s ennyi fáradság után rövid nyugalmat keresni ismét éji hajlékaikba
vonultak, Kenyházyt kivéve, kit sem a lárma, sem hajdújának ismételt rázásai,
sem Nyúzó káromkodásai, nec ardor civium,
nec frons instantis tyranni felébreszteni képesek nem voltak.
Midõn Kislaky fiával szobájába jött, a jó öreg Kálmánnak
nyakába borult. - Akármi legyen következése - szólt meghatva -, isten áldjon
meg, hogy lelkemet az örök szemrehányástól megmentetted. Én statáriális bíró
nem leszek soha többé életemben.
Kálmán, meghatva, megszorítá kezét, s szinte szobájába
vonult, s az úri ház s tiszttartólak körül ismét csend lõn.
|