26

A sebekrõl, melyeket keblünkben szerelem okozott, sokat beszélünk; de nem igazságtalanság-e, hogy a szerelem gyógyító hatalmáról nem emlékezünk meg panaszaink között; hogy elfelejtjük, miként az érzelem, mely annyi kínok kútforrása lehet, szívünket egyszersmind a világ más csapásai ellen megedzi, midõn reánk új, elõbb nem ismert fájdalmakat áraszt, azoktól õriz meg, melyeket egyébként tûrnénk?... Nem tapasztalá a szerelem e gyógyerejét senki inkább, mint Ákos, ki elûzve apai házától, megfosztva fényes kilátásaitól, melyekrõl csak fájdalommal mondhatunk le... mégis szerelme által a föld legboldogabb emberének érzé magát.

Vándory, mihelyt vendégét lakába vezette, elment Tengelyihez. A jegyzõ egy távolabb lakó barátjától, kivel helyzetét tanácsot kérve közlé, csak az elõbbi nap késõ este érkezett haza s éppen Kislakra készült, hogy Violával szóljon, midõn a rab megszökésérõl hírt vett. Olvasóim képzelhetik a fájdalmat mellyel magát a reménytõl, hogy irományairól valami bizonyost halljon, újra megfosztva látá, fõképp, miután az, mit Kislakon hallott, gyanúját a Rétyek ellen még inkább megerõsíté. Vándory szelíd biztatásai azonban félig-meddig megnyugtaták kedélyét, s egy majdnem félórai beszélgetésnek, mely alatt a lelkész barátjának elmondá azt is, hogy Ákos apai házától kitiltatott, eredménye az volt, hogy Tengelyi megígéré, miként részérõl leánya választásának többé akadályokat tenni nem fog. Mire Vándory örömragyogó szemekkel megölelve barátját, Ákoshoz sietett, s õt magával hozá.

Mennyire hatott a jegyzõ határozatának megváltoztatására barátjának szónoklata vagy azon meggyõzõdés, hogy a történtek után Vilmának jövõjét csak úgy biztosíthatja, ha az Ákos nejévé válik; vagy végre Vilma maga, kinek minden tekintete egy ellenállhatatlan könyörgésként emelkedett apjához?... nem fogom elhatározni; bizonyos csak az, hogy midõn Ákos Vándoryval a házhoz jött, a jegyzõ melegen szorítá az ifjú kezét... s midõn ez védelmére csak véghetlen szerelmét hozva fel, a múltért engedelmet kért, sokkal hamarébb teljesíté e kérést, mint azt közönséges szigorúságától reményleni lehetett.

- Végre - mondá, miután Ákost leányához vezetve szobájába visszatért (az érzelmeket, melyekkel a hölgy az ifjút fogadta, leírni szép olvasónéimra bízom, kik azokon éltökben vagy már átmentek, vagy bizonyára egyszer átmenendenek) -, végre - mondá - mit tegyünk? Szeretik egymást, s úgy látszik, maga a sors így akarta.

- Régen mondom - válaszolt Vándory mosolyogva -, csak nem akartad hinni... e két ember együvé való.

- Bár igazod legyen! én más véleményben voltam - szólt Tengelyi komolyan. - Ha a szabadságról lemondunk, legalább egyenlõséget kell érte becserélni, hogy magunkat boldogoknak érezhessük... s a szerelem könnyen elfárad, ha szüntelen felemelkednie vagy leereszkednie kell a tárgyhoz, melyet körülfogott. Én lányomnak más, hozzá külsõ helyzetben is hasonló férjet kívántam, kívántam olyant, kinek karjai között soha eszébe ne jusson, miként kínos még kedvesünktõl is szerfelett sokat elfogadni, mit hasonló adományokkal nem viszonozhatunk; de a sors másképp akarta... s valamint meghiúsítá kívánataimat, úgy a jövõ által, reménylem, meg fogja hazudtolni okoskodásimat. Ákos becsületes ember, olyan, ki szegény s most nemtelenné vált fiamnak talán pártját foghatja... Vilmának híre, csak ha Réty nejévé válik, állíttathatik helyre... s képzelhetni, miket fog az alispánné elkövetni, hogy jó nevében gázoljon... képtelenség volna e házasságot tovább akadályoztatni, bármennyire ellenkezik is az elveimmel.

- Engedd meg, barátom - szóla fejét csóválva Vándory -, elveid egészen hibásak. Valakit vagyonaért tisztelni balgaság; de vajon az, ki valaki iránt csak birtokaért igazságtalan, kevesebbet hibázik-e?... Az emberek becse önmagában fekszik.

- Kétségen kívül - vága közbe Tengelyi -, de vajon a tölgy, ha szûk üvegházban ültetéd el, fel fogja-e annyira emelni sudarát, mint az, mely az erdõ közepette hajtja ágait?... S a gyümölcsfa nem válik-e terméketlenné, ha örök árnyékba állítod, hol a nap meleg érintése nem hathatja át törzsét?... S nincs-e ez így emberekkel is, kikben a természettõl nyert hasonló csírák aszerint fejlõdnek ki vagy vesznek el, mint azt a helyzet, melybe állíttattak, magával hozza?... Hidd el, barátom, én tapasztalásból szólok. Ritkábban csalódunk, ha az embernek becsét megítélve, értékét személyes tulajdonaitól levonjuk, mintha azt azokhoz hozzáadjuk. Egyébiránt vannak kivételek, s reménylem, Ákos ezek közé tartozik. - Mit, hogy a jegyzõ nemcsak mondott, hanem hitt, arcának derült kifejezése mutatja, mellyel leányát, kire a boldog szerelem minden bájait önté, Ákos mellett látá.

A szerelem, mely a jegyzõ csendes házának nyugalmát nemrégen feldúlta, most elárasztá minden örömeit lakói felett... s Erzsébet, férje meleg kézszorításából észrevevén, hogy hibája megbocsáttatott, örömkönnyezõ szemekkel néze majd a boldog párra, majd férjére, kinek megelégedése neki e föld minden kincseinél többét ért.

Annyival több aggodalmat találunk a tiszaréti kastélyban.

Az alispán, ki mindjárt a jelenet után, melynek tanúi valánk, nejétõl minden eddig történteknek titkába beleavattatott, s Macskaházytól a törvényszéken elõfordult vitatkozásokat meghallá, mély gondolatokba merülve járt fel s alá szobájában. Rétyné azalatt hálószobájának pamlagán indulatos keservének engedé át magát.

- Hát ezért tettem mindent, ezért kockáztattam lelki nyugalmamat, becsületemet, egész létemet, hogy e háládatlan tulajdon házamban ekképp bánjék velem? - így szólt magában. - Miért fáradtam, miért adám magamat ez alávaló Macskaházy kezébe, kit utálok? Nem-e azért, hogy a család tekintetét neveljem, hogy neki, éppen neki, a semmirekellõnek dús birtokot szerezzek, hogy elõtte nagyobb kilátást nyissak?... És most!... - Az indulatos asszony sírt haragjában. - Oh, én szerencsétlen! Mi volt éltem egy hosszú küzdésnél egyéb, hol érzelmeimet mindig oly céloknak áldoztam fel, melyeket nem érhettem el. Szerettem, de az, ki szerelmemet bírta, nem bírt egyebet, s én érzém, hogy szívem azon nyugodt szerencsénél többre vágyódik, melyet kedvesem karjai közt találhattam volna, s Rétyvel léptem az oltárhoz, mert úgy látszott, birtoka s tulajdonai által oly helyre emelkedhettem, hol magamat jól fogom érezni... s ím, tekintetes alispánné vagyok, s mint az fogok meghalni. Férjemben nincs annyi lélek, hogy többet reménylhetnék. Lemondtam fellengzõ álmaimról, s más alapra kezdém építeni terveimet. Talán Réty gyermekei emelkedhetnek a helyre, melyet apjok elfoglalni gyenge. Mi közöm nekem e gyermekekhez? nem vérembõl származnak, nem az enyimek; de végre azon nevet viselik, melyet én... s bármint utálják mostohájokat, az állást, melyre emelkedhetnek, én megosztom. Velek emelkedek én is. Éltem új irányt vett. Minden fáradozásom ide célzott.... s most minden megsemmisül, minden terv, hosszú évek számolása, minden! s csak mert Ákos Vilmát szereti... Õ, ki elõtt a világ nyitva áll, s ki mindent odavet egy jegyzõleányért... s én még bosszút sem állhatok érte!

Rétyné újra s újra átgondolá helyzetét, módot keresve, mely által Ákost feltett szándékában akadályoztathassa; hasztalan! Lelkét tehetetlenségének érzete sújtá le s azon meggyõzõdés, hogy az utált jegyzõ, kit gyûlölt, mert meg nem vetheté, rajta diadalmaskodni fog.

Az asszony elmerülve e kínos gondolatokban ült pamlagán, midõn az ajtó megnyílt, s Macskaházy lépe be. Az alispánné, feléje fordulva, férjérõl kérdezõsködött.

- Az alispán úr igen fel van gerjedve - mondá az ügyvéd, kényelmesen asszonya mellé a pamlagra ereszkedve, min Rétyné a dolog szokatlansága miatt nem kissé hökkent meg, miután Macskaházy máskor õnagysága elõtt csak sok ajánlásra s akkor is tisztelõ távolságban foglala helyet. - Nem képzelheti, nagysád, a jó úr mennyire aggódik; nekem is szemrehányásokat tett. Nem is csuda, a dolog fõbejáró... s persze az õ állásában...

Már esteledni kezde, s a szobában homály terjede el; de Macskaházy hangjában, egész magaviseletében valami olyan vala, mi Rétynének feltûnt. - Ön ma különös kedvben van - szakítá félbe a szólót, - különös jókedvben, mint látszik, s én nem látok semmi okot reá.

- Én látok, édes nagysám - mondá a másik vígan -, ha az ember hosszú ideig valami után fáradt s végre céljánál látja magát, én azt hiszem, joggal lehet jókedvben.

- Igen, de mi elértük-e célunkat? - válaszolt az alispánné sóhajtva. - Viola ismét szabadságban van, s ránk nagy gyanú nehezedik.

- Nevetség! - mondá Macskaházy mindinkább jókedvûen -, mintha Viola szabadsága nekünk árthatna. Nem ítéltetett-e halálra? nem tudja-e, hogy ha ma jelenik meg, hogy ellenünk vádat emeljen, holnap felakasztják? s azt hiszi nagysád, a zsivány, csak hogy Rétyné õnagysága s szegény magam ellen oly dolgokat beszélhessen, melyeket senki nem hisz, meg fog jelenni a törvényszék elõtt? Az ellenünk emelt gyanú agyrém, mellyel kár magunkat kínozni, mennyivel súlyosabb a vád, melyet Viola emelt, annyival kevesebb hitelt fog találni.

- Oh, ha ma Ákost hallotta volna, nem szólna így! - viszonzá az alispánné - neki biztos hírei lehetnek.

- Tréfa! - szólt a másik - tréfa, mondom... Ákosnak biztos hírei? kérdem, honnan? Kétségen kívül hallotta, mik a törvényszéken történtek, s haragjában elmondta, éppúgy, mint nagysád valamely vénasszonyt, ha rosszul súrolt, boszorkánynak nevez, anélkül, hogy egy percig azt hinné, hogy seprõn a Szent Gellért hegyére táncolni száll. A jó hír olyan, mint a tõke, ki egyszer megszerezte magának, késõbb kamatjaiból él, sõt, ha egy kis ügyességgel bír, háromszor annyit kap hitelre, mint tõkéje valaha ért, csak mivel az egész világ gazdagnak hiszi.

- Ön ma rendkívül jó kedvben van, s mindent rózsaszínekben lát - mondá az alispánné, csudálkozva ügyvédje szeszélyén, ki egyébkor minden nehézséget nagyítani szokott.

- Miként is ne? - szólt, mennyire tõle kitelt, bizodalmas hangon az elõbbi - mikor az ember egész életét egy család szolgálatának szentelé, s oly veszélynek tette ki magát, mint én utolsó idõben, s végre a jutalom pillanatját elérte. Szegény ember hogyne örülne!

- Nem értem önt - mondá Rétyné, midõn szemeit a szólóra mereszté.

- Dehogynem érti, édes nagysám! - válaszolt az ügyvéd, nyájas enyelgõ hangon, midõn az alispánnét kezénél fogá - már hogy tréfálhat szegény szolgájával így! nincs-e nekem, ha Vándory írásait kezembe keríthetem, hív szolgálatomért, propter fidelia servitia, inskripció ígérve?... Egypár nappal, mielõtt e házban az utolsó tisztújítási konferencia tartatott, szóltunk e tárgyról. Nagysád bizonyosan emlékezik; a kertben voltunk...

- Tudom, tudom - szakítá félbe a szólót Rétyné.

- És akkor - folytatá emez - mik voltak nagysád szavai?... Édes Macskaházym, aznap, melyen az átkozott írásokat kezébe keríti, együtt elmegyünk a káptalanhoz... Oh, nagysám, én jól emlékezem erre, e szavak, melyek által örök hálára kötelezett, arany betûkkel állnak feljegyezve keblemben, és...

- Minek hozza fel ön ez ígéretet? - vága szavába türelmetlenül az alispánné - vagy talán kételkedik szavamban?

- Isten ments meg! - szólt, bizalmasan ismét kezét szorítva Macskaházy - éppen ellenkezõleg; meg vagyok gyõzõdve, hogy ígéretét teljesíteni akarja... s éppen csak azért jöttem kérdezni, mily módon tegyük fel az inskripcionális levelet? Nagysád átláthatja, hogy miután az oklevélben érdemeimnek említése szükséges, szerénységem...

- Nem engedi, hogy az érdemek, melyekkel az inskripciót szerezte, különösen elsoroltassanak. - S Rétyné keserûen nevetett. - Ne féljen, gondom lesz reá, a kívánt oklevél kezébe fog adatni; de nem annyira sürgetõs, reménylem, hogy még ma vagy holnap kell történnie.

- Ki tudja! - válaszolt az ügyvéd sóhajtva - az ember halandó, és...

- Talán csak nem vagyok haldoklóhoz hasonló, reménylem?... - mondá Rétyné, ki Macskaházy szemtelen tolakodásai miatt mindinkább veszteni kezdé türelmét.

- Isten mentsen meg - szóla közbe ismét sóhajtva az ügyvéd -, hogy leghívebb szolgáját ily csapás érje!... de végre, ki biztos holnapjáról? és én, ki magamnak nagysád házánál ez ígért kegyes ajándékán kívül semmit nem szereztem, miként kockáztassam mindenemet?

Az alispánné elfojtá az indulatot, mely Macskaházy szemtelenségénél benne támadt, s a lehetõségig nyugodtan figyelmezteté õt, mennyire fogná nevelni a gyanút, ha az inskripció, mely titokban nem maradhat, éppen e pillanatban adatik ki.

- Várjunk még egy ideig - tevé az alispánné a lehetõségig nyájasan hozzá - csak egy ideig várjunk még, míg a most támadt zaj egy kissé elhallgatott... s becsületszavamra ígérem még egyszer, a jutalomra számolhat.

- Már kérdem én - szólt Macskaházy, elragadtatással csókolva az alispánné kezeit -, van-e ily asszony széles e hazában, mint az én fõnököm, ennyire meggondolt, ügyes, ildomos?! ritkállom az ügyvédet, ki ennyi elõrelátással vinné dolgait. Nagysádnak igazsága van, inskripció a jelen pillanatban a legnagyobb bajba keverhetne... s magam is azért jöttem tulajdonképpen ide, hogy nagysádat erre figyelmeztetve, más valamit hozzak javallatba, mi által nemes szíve szintoly nagylelkûen jutalmazhatja szolgálataimat, s minden a legbiztosabb titokban marad. Az egész dolog igen egyszerû - tevé rövid szünet után hozzá. - Nagysád nekem a teins úr által maga rendjében elfogadott öt darab váltót ad kezembe, mindeniket csak tízezer pengõ forintról, s természet szerint, hogy nagysádnak legkisebb alkalmatlanságot ne okozzon, oly fizetési idõszakokkal, hogy félévenként csak egy-egy ily váltó váltassék be, azután...

- Ön tréfál! - szólt az alispánné, bámulattal Macskaházyra tekintve - ötvenezer forint pengõ!

- Soha nem szóltam komolyabban - válaszolt a másik szelíden -, által méltóztatik látni, hogy...

- De hisz ez az ígért inskripciónál háromszor több! - szakítá félbe Rétyné, indulattal felugorva pamlagáról.

- Körülbelül, ha a földnek mostani becsét felvesszük - viszonzá a másik kis gondolkozás után, midõn szinte felkelt -, úgy fog kiütni; de amint mondám, által méltóztatik látni, az irományok megszerzése mennyivel több bajba került, mint azt elõre láthattuk; mennyi veszélyeknek tettem ki magamat... s nevem is mennyire kompromittáltatott Viola vallomása által. Azonfelül a zsidónak is sokat kelle fizetnem; ki tudja, mily drágán leszek még ezután kénytelen hallgatását megvásárlani, pedig az nagysádnak is szintúgy érdekében fekszik, minthogy a zsidó, úgy hiszem, az egésznek összefüggését igen jól ismeri... csak igazságos tehát, hogy...

- S ön azt hiszi, hogy ezen szemtelen kívánatát teljesíteni fogom? - mondá Rétyné a legnagyobb haraggal - hogy oly bolondok leszünk, akár én, akár férjem, s vagyonunk adóságokkal fogjuk terhelni?

- Meg vagyok gyõzõdve - válaszolt a megszólított nyugodtan -, ha nagysád minden körülményeket szokott bölcsessége szerint megfontolva, érdemeimet számba veszi, vele született nagylelkûségénél fogva...

- Soha! soha! - szakítá félbe Rétyné - erre ne számoljon. Ugye, Macskaházy uram? hát most ismerkedünk meg egymással, most tûnik ki azon buzgóság, melynél fogva szívén csak családom java fekszik!

- Úgy tartom, nincs köztünk új ismerkedésre szükség - mondá szokott éles hangján az elõbbi -, s valóban kár, ha nagysád felindulása által becses egészségének árt, holott elõre tudom, miként, amint mondám, minden körülményeket meggondolva, örömmel fogja elfogadni ajánlatomat.

- Ajánlatát? alávaló szemtelen! - kiáltott Rétyné mérgesen - szeretném látni, ki kényszeríthetne?... Nem függ-e tisztán kegyelmemtõl, fogom-e csak ígéretemet is teljesíteni? Hol vannak tanúi, hol a bíró, ki engem reá szoríthatna? Minden szabad akaratomtól, nagylelkûségemtõl függ; fõképp, miután a feltétel, mely alatt az inskripciót megígértem, ön által nem is teljesíttetett, s az irományok, melyeket kezembe szolgáltatni magára vállalt, soha szemeim elébe nem jutottak, s most is még Vándory vagy mit tudom én kinek kezében lehetnek, míg ön hallatlan szemtelenségével, hogy tõlem pénzt csikarjon, mindent, mit elégetésükrõl beszélt, csak hazudta.

- Ha csak ez az, mi nagysádat aggasztja - mondá az ügyvéd gúnyoló hangon -, s igen természetesnek tartom, hogy úgy van... köztünk, amint látszik, mindenki jól teszi, ha magát a lehetõségig biztosítani igyekszik; ez aggodalmat el fogom oszlatni, miután az irományok kezeimben vannak, s nagysád által jelenlétemben akármikor áttekinthetõk.

Az alispánné, mintha elõtte villám csapott volna le, meredten, bámulat- s ijedségében állt Macskaházy elõtt s remegõ hangon kérdé: - Nem emlékezik-e, miként azt mondta, hogy az irományokat tûzbe dobta?

- Emlékezem - válaszolt az ügyvéd ismét gúnyosan -, sõt mi több, nemcsak mondám, hogy az irományokat elégettem, de elsõ pillanatban, midõn kezembe kerültek, tenni is akartam; hála az égnek, hogy nem tettem! legalább meggyõzhetem nagysádat érdemeim valóságáról.

- De miért nem adta kezembe? - mondá az alispánné remegõ hangon, melybõl meglátszott, hogy Macskaházy indokait sejdíteni kezdi.

- Miért nem adtam kezébe? - mondá az ügyvéd kacagva -, s nagysád azt most kérdi tõlem? Hát csak, mert nem akartam, miután egész éltemet e család szolgálatának szenteltem, haszontalan cselédként elküldetni; mert fáradságom érdemlett jutalmát bennszületett nagylelkûségére bízni tanácsosnak nem gondoltam; mert mindenesetre célirányosabb, ha magamat bolondnak tartani nem hagyom senki által!

- Szóljunk nyugodtan egymással, s ha elõbb indulatom elragadott, ily régi barátok, mint mi, miért ne volnának engedékenyek egymás iránt? - mondá az alispánné, mosolygásra kényszerítve magát. - Az írások ön kezében vannak, s mindenki tulajdonának maga szabja árát. De Macskaházy úrnak nem lehet komoly szándékában ötvenezer forintot kérni.

- Egy garassal sem fogadok el kevesebbet! - válaszolt a másik nyugodtan. - Oly irományok, melyekért ily jellemû asszony, mint nagysád, oly gonosztettekre vetemedik, minõket együtt véghez vittünk, kétségen kívül felszámolhatatlan becsûek.

- Hóhér! - mormogá Rétyné fogai között, midõn szobájában nyugtalanul fel s alá járt. - Barátom - szólt végre, midõn, magába fojtva mérgét, Macskaházy elõtt megállt -, gondolja meg helyzetemet, nekem magamnak ennyi pénzrõl rendelkeznem nem lehet. A váltók érvényességére szükséges, hogy azok férjem által fogadtassanak el; már hogy reménylheti ön, hogy férjemet ennyi pénz kiadására bírhassam?

- Én ismerem a hatalmat, melyet nagysád e házban az egész család felett gyakorol - válaszolt Macskaházy ismét gúnyosan -, s csak nagysádtól függ, hogy szokott szelíd módjával az alispánt a váltók elfogadására bírja. Nagysád ellenállhatlan, azt tudja mindenki.

Az alispánné nem felelt e gúnyoló szavakra, s a szoba sötétebb vala, semhogy Macskaházy a könnyeket láthatná, melyeket a harag szemeibõl facsart; de ki csak a sebes lépteket hallá, melyekkel fel s alá járt, képzelheté felindulását. Az ügyvéd kinézve az ablakon, nyugodtan egy nótát dobolt ujjaival. Hosszabb szünet után az alispánné egyszerre megállt az ügyvéd elõtt, s erõs, elhatározott hangon kérdé: - Az, mit mondott, utolsó szava-e?

- Utolsó szavam - válaszolt a másik szinte határozottan.

- Ön nem adja vissza ötvenezer forinton alól írásait?

- Bizonyosan nem - válaszolt amaz, meghökkenve a hangon, melyen az alispánné a kérdéseket hozzá intézé.

- Hát tartsa meg! - kacagott fel Rétyné - s csináljon velök, amit akar; mit bánom én! Akár Ákosnak több, akár kevesebb vagyona lesz, miután velem így bánt, s Tengelyi leányát veszi nõül; nekem ehhez igen kevés közöm, s másra ez irományok úgysem használhatók.

- Csináljak az irományokkal, amit akarok? - szóla bámulva a fordulaton, melyet a dolgok vettek, Macskaházy - akármit?

- Akármit - folytatá Rétyné mindig kacagva -, alig foghatom meg, miként nem jutott eszembe azonnal, hogy mióta Ákos határozatát tudom, ez írások teljesen közönyösek elõttem, s mai bánásmódja után ön várhat, míg az egykor ígért, de most visszautasított inskripcióhoz jut.

- Majd meglássuk! - mondá legélesebb hangján a másik -, az irományok, miután nagysád Ákos határozatát ismeri, szemei elõtt minden becsöket elvesztették - meglehet; asszonyi szív mindig változékony; elõttem a közönyösöknek tartott papírszeletek megtarták értéköket. A mód, melyen szereztük, nagyságos asszonyom - tevé hozzá, az alispánnét kezénél fogva -, szabja meg ez irományok árát.

- Hogy érti ezt? - kérdé Rétyné ijedten.

- Igen egyszerûen, nagyságos asszonyom - válaszolt a másik, elõbbi gúnyoló hangján. - Viola az elõbbi törvényszék elõtt az alispánné õnagyságát lopás- s rablási bujtogatással vádolta. Egy tanú s hozzá zsivány, ki ily magas jellemû személy ellen emel vádakat, alávaló rágalmat mond, melyet senki sem hisz. De ha ezen egy tanú után még egy másik lépne fel, én példának okáért, ki a zsivány minden szavát szép körülményes elõadásommal megerõsítném, s szavaim bebizonyítására az irományokat mutatnám elõ, melyeket együtt loptunk, s melyeknek tartalmából mindenki látja, hogy azoknak elrablása nagysád úri családján kívül senkinek érdekében nem feküdt, nem volna-e roppant lárma a vármegyében?

- Ijesztgessen ezzel másokat - mondá az alispánné indulattal -, míg tudom, hogy meg nem ronthat, anélkül, hogy magát is megrontaná, nyugodt vagyok.

- Ne méltóztassék oly felette nyugodt lenni - mondá a másik keserûen -, talán ez egyszer a számolás csalhatna. Nem egészen egyenlõen állunk a dolognál. Nekem az elrabolt irományok tökéletesen közönyösek. Nagysádnak legnagyobb érdekében volt, hogy azokat magának megszerezze. Ha most én szegény prókátor létemre megjelenek a teins törvényszék elõtt, s elmondom, miként egész éltemet e házban töltve magamat háladatosságom által esküdt kötelességemen túl engedém ragadtatni, s nagysádnak ez irományok megszerzésére segédkezet nyújtottam; de hogy végre látva azon szerencsétlenséget, mely tettembõl következett, s ellent nem állhatva lelkiismeretem furdalásainak, inkább magamat adom fel, s az irományokat a törvényszék kezei közé teszem le: nem lesz-e az egész jelenet érdekes és szívreható? Nem számolhatok-e kegyes ítéletre azon bíráktól, kiknek mindegyike hasonló ügyvédet kívánna magának?

- Ördög! - kiáltott Rétyné, magát a pamlagra vetve, s égõ arcát kezeivel takarva.

- Sõt reám nézve az egész dolog, a dicsõségen kívül, anyagi haszon tekintetében sem oly rossz, mint elsõ tekintetre látszik - folytatá az ügyvéd, mintha csak fennszóval gondolkoznék. - Nincs semmi, mit Ákos, ha Tengelyi irományait visszaszerezhetem, nem adna. Ha elõre bizonyos kikötéseket teszek, talán szép hasznot szerezhetek magamnak. Maga Vándory, ki semminek inkább, mint megtért bûnösöknek nem örvend, szólni fog mellette. Ellenben nagysád...

- Ne kínozz, hóhér! - kiálta Rétyné, kezeit görcsösen összekulcsolva.

- Alispánné a megye tömlöcében! - folytatá a másik elõbbi hangján. - Megengedem, nemsokára a pártfogás a büntetést talán fél vagy fertály esztendõre fogja leszállítani. De mégis tömlöcben! éspedig lopásért, melyet zsidó cimboraságában elkövetett! és azután a szembeállítások, a tanúvallatások...

- Macskaházy! - kiáltott felugorva pamlagáról az alispánné - ön nem képes ezt tenni!

- Annyira vagyok - viszonzá a másik nyugodtan -, hogy ha a váltók egy hét alatt kezemben nincsenek, az egész dolog a törvényszéknek be fog jelentetni.

Rétyné legnagyobb felgerjedésben párszor fel s alá jára szobájában. - A váltók kezében lesznek - szólt végre remegõ hangon, megállva elõtte.

- Öt darab váltó, mindenik tíz-tízezer forintról, s az alispán elfogadásával - folytatá az elõbbi.

- Tudom.

- A lejárás minden egyes váltónál...

- Tudom, tudom! Csak hagyjon el - mondá az alispánné csaknem rimánkodó hangon.

- Mihelyt a váltók kezemben vannak, az irományok általadatnak - tevé hozzá, kalapját véve, a másik. - Alázatos szolgája. - S ezzel Macskaházy a szobát elhagyá, melybe az inas éppen gyertyákat hozva, nem bámulhatá eléggé, mi lelte egyszerre a nagyságos asszonyt, ki halványan, minden tagjában reszketve állt asztala mellett.

Midõn Macskaházy léptei a folyosón elhangzottak, a legközelebbi kályhalyuk ajtaja megnyílt, s Peti dugta ki borzas fejét. A fûtõ cigány, ki gyanítva, hogy Tengelyi irományai még Macskaházy kezében lesznek, mióta Tiszarétre visszajött, hallgatódzásra adta magát. Midõn az ügyvédet estefelé az alispánnéhoz látta menni, halkan utánasietett, s szokott foglalatossága helyérõl fülét a kályhához tartva, mely szerencséjére fûtve nem volt, az egész beszélgetést végighallgatá.

- Ejnye, Peti, mi lelt? - szólítá meg a távozót János, ki gyertyával kezében vele a folyosón találkozott - csupa korom s hamu képed.

- Nem csuda - mondá a megszólított, képét ingujjával törölgetve -, mikor kályhából kályhába bujkálok.

- Csak bujkálj - szólt a másik -, fûts nekik itt a házban jó melegen, hadd szokjanak a pokolhoz. Én uramhoz megyek, holmiját összeraktam, nincs több dolgom a kastélyban.

- Hát kend is elmegy? - kérdezé a másik sóhajtva.

- El biz én - válaszolt János -, nem hittem volna soha, e háztól, hol annyi kenyeret ettem, így fogok megválni, anélkül, hogy csak isten áldjont mondjak; de hisz úrfimnak is úgy kellett elmenni. Jó éjszakát!

S ezzel János, gyertyáját a konyhában letéve, a lelkészlak felé indult, míg Peti felvevé bundáját, s a kertbe lopódzott, hol sebes léptekkel tovább haladva, a homályban eltûnt.