30

Ha az emberek oly nagylelkûleg bánnának mindennel, amit bírnak, mint gondolataikkal, való boldogság volna élni! Egyéb birtokunkra nézve abban gyönyörködünk, hogy másokat belõle kizárunk, csak gondolatjait közli mindenki szívesen, s ha valami eszébe jutott, nem nyugszik, míg elméje legújabb gyümölcsében nem részesíté szomszédait. Történjék, sõt mondassék csak valami új, s az emberek között azonnal gondolatcsere támad, a legigazságosabb csere a világon, hol ritka ad mást, mint ócska dolgokat, s még ritkább kap mást, mint ócskákat vissza. A boldogság, mely reánk mennyországban vár, úgy hisszük, nagy részben az angyalok s üdvezültek énekében áll; e földön az emberek örömei természet szerint egy fokkal alantabb keresendõk, s kétségen kívül abban találhatók, hogy beszélhetünk... Mint a méh minden virágból mézet: úgy az ember a legkellemetlenebb tárgyból egy hosszú beszélgetés minden édességeit vonhatja ki, s pedig nemcsak azon ritka, a természettõl megáldott teremtések, kiknek az ég tulajdon gondolatokat adott, hanem mindenikünk; mert hisz eszmék, mint a pénz, szaporodni látszanak körözések által, s a zacskó inkább peng, ha felette tele nincs. Valamint azon arany, melyet Krözus egykor a görög bölcsnek mutatott, valószínûleg el nem veszett, hanem aranyokra verve, talán éppen, midõn ezeket írom, örömdobogó szívvel olvastatik át, valamely tõzsér által: úgy van az eszméinkkel is. A gondolat, mely ezeredek elõtt egyben támadt, milliók által használtatott azóta; ezerek hivék gazdagoknak magokat, ezerek hetvenkedtek birtokával, mert hisz a gondolat, mint a pénz, azé, ki vele él. Ki nagy sommákat penget, az gazdagnak tartatik, habár minden darab elõtte ezer kezeken fordult volna meg. Van még egy hasonlat, mely a pénz s beszéd között létezik, s mert véletlenül e tárgyra jöttem, miért ne mondjam el?... Valamint azon országokban, hol arany s ezüst a földben terem, ritkán találunk sok nemesércet forgásban, s áldott hazánkban papírral fizetünk, míg Anglia s Franciaország aranyinkat méri: úgy van a gondolatokkal is... ki velök élni akar, nem keresi fáradságosan, hanem felgyûjti, mit mások homlokuk izzadságával napvilágra hoztak; mert hisz pénznél csak az, hogy legyen mit kiadnunk: gondolatoknál, hogy legyen mit elmondanunk - képezi az egésznek becsét; az eszmék újsága, sõt a tárgy kellemetlensége közönyös; maga a beszélgetés az, mi élvet ad.

Az emberi nem ezen természete mellett olvasóim nem bámulhatják, ha a tiszaréti kastély lakóit Macskaházy meggyilkoltatása után nem találják oly levert állapotban, mint azt elsõ pillanatban talán gondolák. A borzadás, melyet az ügyvéd halála okozott, megszûnt, s az esemény most csak a beszélgetésnek kimeríthetetlen tárgya maradt, melyben a konyha tüze mellett az egész ház részt vett. Noha csaknem az egész háznép mindjárt a gonosztett után majdnem egyszerre rohant Macskaházy szobájába, mégis nem volt közöttük, kinek valami különös mondanivalója nem lett volna, s reggelig, hol a társaság együtt maradt, a történet majdnem annyiféleképpen adatott elé, mint Hannibalnak az Alpokon való átmenete... mindenik külön hipotézist állíta fel, melynek bebizonyítására egész erejét megfeszíté.

Ezen elõadások között a legnagyobb különbség a haldoklónak végszavai iránt fejlõdött ki. A szakácsné, a kulcsártól s mindenestõl pártolva, esküvés mellett azt állítá, hogy Macskaházy, mikor kérdeztetett, ki ölte meg? egyenesen ezen kérdésre felelve nevezte Tengelyit. A szakács, kinek ily roppant hazugság ellenében lehetetlen vala tisztán az igazságnál maradnia, s ki, mint vitatkozás között sok becsületes ember, szükségesnek tartá az igazságnál még valamivel többet mondani, szinte istent s annak minden szenteit hívá tanúbizonyságul arra, hogy az ügyvéd csak azt mondta, hogy Tengelyi úrral szólni akar, mire nézve szinte a konyhaszolgáló, az inas s egy pesztonka vele tökéletesen egyetértettek. Tengelyire, ki még éjszaka a házhoz jött, s a szobát, melyben a gonosztett elkövettetett, a bírák által bepecsételteté, az, hogy a haldoklónak utolsó szava az õ neve volt, észrevehetõ hatást tett, s képzelhetni, hogy ez nem kissé nevelé a viták élénkségét. Reggel végre a szolgabíró, kire az egész éjszakán át szakács s szakácsné egyaránt hivatkoztak, eljött.

- Megölték fiskálisunkat - mondá a szakács még azalatt, hogy Nyúzót kocsijából kisegíté.

- Szegény teins úr! - vága közbe a szakácsné - és utolsó szava...

Itt a szakács nagy örömmel jelenté, hogy a gyilkos megfogatott.

- Azt én fogtam - szólt a hajdú.

- Igen, a kályhalyukban fogták - pótolá a pesztonka.

- Nem fogták meg! - mondá hangosabban a szakácsné.

- Az az üveges zsidó, akit a teins úr ismer - szólt közbe a szakács, ki mint a legmagasabb rangú személy, különösen felhívatva érzé magát, hogy a szolgabírónak õ adja a szükséges felvilágosításokat.

- Csakhogy elszökött - szólalt fel Ferkó kocsis, ki most szinte elõre tolakodott -, a Tiszáig kergettük, ott...

- Lenn van a pincében - mondá a mindenes -, úgy megkötöztem kezét, lábát, hogy...

- Igen, teins uram - folytatá a kocsis -, úgy szaladt, nem tudtuk elérni; mikor a bokrokhoz jött...

- Az ajtó maga rendjében be van pecsételve, a zsidót bezárattam... - mondá a szakács méltósággal.

- Nem volt biz az zsidó soha életében - vágott szavába a szakácsné.

- De bizony a zsidó volt! - kiáltott a szakács, pesztonka a konyhaszolgáló egyszerre.

- Hát ha zsidó volt - kiáltott a szakácsné -, a teins fiskális úr minek rázta fejét így ne? - s ezzel a szakácsné fejét irtózatosan rázni kezdé, míg a többiek, azt, hogy a zsidó volt, s hogy nem volt zsidó, kiáltozák egymás ellenében.

- Megbolondultak-e valamennyien? - harsogott végre szolgabíró hatalmas szavával a lárma között - az ember tulajdon szavát nem hallhatja e fecsegés között.

Mind hallgattak, csak a szakácsné rázá még mindig fejét, azt súgva az esküdtnek fülébe, kihez közel állt s kiben türelmesb hallgatót remélt, hogy a fiskális úr, miután megölték s a zsidót látta, éppen így tett.

- Édes szakács úr - szólt végre Nyúzó, ez érdemdús férfihoz fordulva, szelídebb hangon -, nem kaphatnánk-e früstököt? szörnyen megfáztunk. - Mire a megszólított arra kérve a teins urakat, hogy addig csak az õ jól fûtött szobájába menjenek, rövid idõ múlva a reggelire szükséges sligovicát s kenyeret hozá, csak addig, míg a kávé, vagy más, amit parancsolnának, elkészül.

Míg a szakácsné panaszkodva, hogy ki sem is hallgatják, rosszkedvûen szobájába ment, s a kávécsinálást a pesztonkának engedé által, addig a szakács a fõbírót egészen akképp értesíté a történtekrõl, mint azokat magának képzelte. Szerinte Macskaházy minden kérdésen kívül a zsidó által öletett meg, ki mihelyt a tettet elkövette s embereket hallott, még mielõtt valamit elrabolhatott volna, a kályhalyukba menté magát, honnan a hajdú által kihúzatott. - Ha az embernek a gyilkosságról csak egy kis fogalma van - folytatá a szakács elõadását -, világosan látja, hogy nem is lehet más. Minden gyilkos, ha tetten kapják, elbújik hordó vagy deszka alá, vagy valami kályhalyukba, százszor olvastam ily históriákat; de az a szakácsné nem tud semmit, és azután disputál.

- Persze, szakács úrnak igazsága van - mondá Nyúzó, miután második poharát kiitta, s gondolataiba mélyedve véletlenül harmadikat töltött magának. - A dolog világos, kár is minden nyomozás.

- De nem mondtam-e én mindjárt? - szólt az esküdt a legnagyobb önmegelégedés kifejezésével integetve fejével.

- Mit mondtál mindjárt, Bandi? - kérdé a fõbíró, ki csak arra emlékezett, hogy esküdtjét alig bírta felkölteni.

- Hát azt mondtam - válaszolt a másik büszkén -, hogy ezt a gyilkosságot bizonyosan valami oly semmirevaló gazember követte el.

- Igazság, Bandi mindjárt mondta ezt - szólt a fõbíró -, én nem gondoltam volna, hogy ez a zsidó ilyenre vetemedék; szegény Macskaházy, áldott jó ember volt!

- És még minap hogy tarokkozott - mondá elérzékenyedve Kenyházy -, kétszer húzta be a zsidó... Zátonyinak öt tarokkal elfogta ultimóját... és most az a zsidó!

- De a zsidó mindent tagad - szólt, midõn az éppen behozott kávét, vagy mi annak neveztetett, vendégei elébe helyezé a szakács -, hacsak a teins úrnak nem sikerül.

- Nem sikerül? - kérdé Nyúzó, bosszús tekintetet vetve a szakácsra, hogy ily valamit csak gondolni mert - egy haszontalan zsidónál, s nem sikerül! Húsz esztendeig szolgálom a vármegyét, s még mindent kisütöttem, amit csak akartam.

- Hisz az egész világ tudja ezt - mentegetõdzött a szakács -, mindenki irigyli járásunkat, hogy a teins urat bírjuk; de ezek a zsidók néha szörnyû makacsok.

- Ha szólni nem akar - mondá Nyúzó, félretaszítva kiivott findzsáját -, majd kiált.

- Elöl Pali, hátul a hajdú - mondá megelégedett mosollyal az esküdt -, én meg az asztal mellett tentával s papirossal. No, majd lát valamit, szakács úr, fogadom, ilyent még nem látott. Ha mi valakit körülfogunk, az nem tagad sokáig, azért jótállok.

A kávézás, melyre a két tisztviselõ inkább csak azért határozta el magát, hogy mívelt embernek tartassék, ezalatt be vala végezve. Kenyházy bámulva, mint ily alkalomkor mindig az emberek balgatagságán, kik Magyarországban, hol a legjobb bor s pálinka terem, a kávéra vetemedtek, egy pohár sligovicával mosá le a kellemetlen italnak emlékét. Nyúzó meggyújtá az ivás közt félretett pipáját, s miután torkát köszörülve a szobában egypárszor fel s alá járt, a szakácsnak tudtára adá, hogy a rabot felhozathatja, s hogy a hajdú készen legyen. Mire emez, ki már úgyis alig mérsékelheté kíváncsiságát, azonnal elment, s Kenyházy jókedvûen, mert egypár ív konyhapapírt talált az almáriumon, melyre az önkéntes vallomást felírhatta; anélkül, hogy a megyének beszámolandó papirost fogyasztaná, pennákat vágva készült munkájához.

Olvasóim ismerik a módot, mellyel Nyúzó az elébe állított gyanús személyekkel bánni szokott, s azért ne várják, hogy az üveges zsidónak vallatását hosszasan elõadjam. Igaz; vannak, kik azt hiszik, hogy bánásmódunkat mindig azon egyedek jelleméhez kell alkalmaznunk, kikkel dolgunk van; de ezen általánosnak látszó elv többnyire csak oly személyek irányában alkalmaztatik, kiknél bánásmódunkat késõbb megbánhatnók... alsóbbakra nézve majdnem mindenki bánásmódját Prokrustes-ágynak tekinti, melyet mindenkire egyenlõen alkalmaz. Ha az egyed, ki kezei közé akadt, nem illik belé, annyival rosszabb neki, húzni, vonni fogja, vagy összetörni, míg beléillesztheti... mit bánja õ, hogy tetszik neki? s Nyúzó ezen többség közé tartozott. A fõbíró egyike vala azon embereknek, kiknek a természet, úgy látszik, kötelességül tevé, hogy azzal, kivel éppen szólnak, mindig paralelvonalt képezzenek; ha ez fejét felemeli és hátraveti magát: meghajlanak; ha a másik hajlik meg: felemelik fejöket s hátra görbülnek méltóságuk érzetében. Ily jellemek, melyeknek magyarázatára e geometriai formánál jobb módot nem ismerek, hazánkban nem ritkák, s olvasóim talán ismerõseik között is fognak találni olyakat, kikre jellemzésem illik; én részemrõl fájdalom! sokra akadtam, kinek emberekkel való bánását jóváhagyni csak akkor lehetne, ha az alsóbbak iránt mutatott büszkeség pótlékául azon kutyaalázatosságot fogadjuk el, mellyel felsõbbek iránt mindig viseltetnek. Ha azon tiszteletet, melybõl egy résznek kelleténél többet, a másiknak kevesebbet adtak, összeszámítjuk, s az egész mennyiséget az egyesek közt újra felosztjuk, talán kisülne, hogy mindenkinek megadták a magáét. - Nyúzótól az üveges zsidó más bánásmódot, mint melyet Peti cigány a törökdombon tapasztalt, nem várhata; sõt sorsa nehezebb vala, amennyiben senki jelen nem volt, ki pártját foghatá; és mind Kenyházy, mind a szakács, ki a zsidókat utálá, mindent elkövettek, hogy a fõbírót még inkább felgerjesszék szerencsétlen vádlottja ellen. A zsidó azonban, noha minden kérdés úgy intéztetett, hogy feleletét mintegy magában foglalá, a gyilkosságot állandóan tagadta.

Nyúzó nem osztá a zsidók iránti elõítéletet. Ellenszenve semmi esetre nem ment annyira, mint a szakács, ki oly nép iránt, mely hurkát s kolbászokat megvet, sódartól undorodással elfordul, s kocsonyáról hallani sem akar, természetesen semmi rokonszenvet nem érezhetett; sõt voltak, kik a fõbírónak az úr választott népe iránt részrehajlást hánytak szemére, s azt állíták, hogy elõtte zsidó ellen pert nyerni majdnem éppoly nehéz, mint? (elfelejtém hamarjában, mily vármegyében). De mindennek megvannak határai, s ha a fõbíró a zsidó népnek gazdagabb részét korunk felvilágosodott szempontjából tekinté is, ebbõl nem következik, hogy ugyanezen elvek szerint járjon el oly egyed irányában, ki, mint az üveges - egész töredékeny vagyonát hátán hordá, s drágakövet az egy gyémánton kívül, mellyel tábláit vágja, nem bírt. Az emancipáció, tagadni nem lehet, hazánkban nagy lépéseket tesz. A zsidók - mert magukat egyenesen nem emancipálhatják - lassanként mindenféle kötelezvények által a keresztényeket kezdik mancipálni, s ez, mint tudva van, eredményre nézve egyre megy. A zsidóság hazánkban e pillanatban oly hegyhez hasonló, melynek alja még sötét homályban áll, de melynek aranyozott csúcsára nézve a nap már feljött... s ha az üveges népének ezen részéhez tartozik, bizonyosan más volna helyzete; - így, miután senkinek gyapját vagy gubicsát meg nem veheté, sõt még a dohánykereskedésben sem vett részt, kedvezésekre számot nem tarthatott, s bírája bizonyosan nem felejté el, hogy elõdei üdvezítõnket keresztre feszíték.

A fõbíró, miután vádlottján a vallatásnak minden nemét - a Kenyházy által említett körülfogást is ide értve, melyhez a hajdú botjával felhívatott - megpróbálta, a legnagyobb felindulásban jára fel a alá a szobában. - Farkasgúzsba köttetlek, agyonveretlek, ha nem szólsz! - kiálta, midõn a szerencsétlent ismét mellbe löké, s az remegve könyörgõ hangon újra ártatlanságát bizonyítá.

- Ártatlan! - kacagott a fõbíró - s így néz ki az ártatlanság? - mire Kenyházy s a szakács, a zsidóra fordítva szemeiket, szinte nevetni kezdének, míg Üveges Jancsi egy szemébõl nehéz könnyek gördültek le arcain. Meg kell vallani, a zsidó külsejében nem vala semmi, mi õt arra jogosítá, hogy bárki által az ártatlanság képének tartassék. Veres haja, mely a pincében, hol az egész éjt tölté, megnedvesedett, s még mélyebben lógott le homlokába, mint máskor; ruhája s szakálla még mocskosabb vala, mint közönségesen, s csúnya arcvonásait a fájdalom, melyet kötéllel összeszorított kezei okoztak, még inkább elvadítá... gonosztevõt nem lehetne másképp festeni... de a zsidó azért mindegyre hirdeté ártatlanságát. - De kérem a tekintetes fõszolgabíró urat - rimánkodott - és a tekintetes esküdt urat és a szakács urat is, aki engem régen ismer...

- Igen, hogy semmirevaló gazember vagy - szólt az utóbbi -, aki, valahányszor valamit csináltattam, mindig megcsalt.

- De kérem alássan, biz én nem csaltam meg senkit! - sóhajtott a másik - a kastélyban az ablakoknak nagy táblái vannak, és az üveg igen drága, és én...

- Megint másról locsogsz, akasztófáravaló! - kiáltott a fõbíró - még egyszer kérdezlek, utolszor, ha nem vallasz, meglátod, mi történik veled; miért ölted meg a fiskális urat?

- Nem öltem meg biz én - válaszolt sírva a kérdezett -, már miért öltem volna meg? Macskaházy úr jó kegyes uram volt, ha õ élne, nem bánnának így velem!

- Persze, ha nem ölted volna meg - vága szavába a fõbíró.

- Én nem öltem meg - folytatá a másik mindig zokogva -; mikor szakács úr engem Macskaházy úrhoz vezetett s kérdezte: én öltem-e meg? a fiskális úr nem tudott szólni, de mindegyre rázta fejét. Mondja szakács úr maga - szólt tovább ehhez fordulva.

- Az igaz - mondá emez -, mikor e gazembert az ágyhoz vezettem s a fiskális urat kérdeztem: ez gyilkolta-e meg? õ fejét rázta; de ki tudja, mit értett alatta! talán már magánkívül is volt.

- Nem volt magánkívül - mondá a zsidó könyörgõ hangon -, már hogy lett volna magánkívül, mikor szakács úr kétszer kérdezte még, s az áldott szegény fiskális úr mindig rázta fejét.

- Alkalmasint ez lesz - szólt most Kenyházy -, mirõl a szakácsné, mikor jöttünk, szüntelen fecsegett.

- A szakácsné igen - folytatá a rab -, és az egész ház mind ott voltak, s látták, hogy a fiskális úr fejét rázta; áldott ember! Nem is tett semmi mást, mihelyt a szobába jöttem, hanem mindig rázta fejét.

- Hívja be valaki azt a szakácsnét - szóla Nyúzó, ki most szinte ez asszony különös magaviseletére s szüntelen fejrázására visszaemlékezett.

- Bizony kár, ha a teins úr ezzel fárad - mondá a szakács -, fecseg, mint a kofa, s végre mégis bizonyos hogy a fiskális urat csak az az átkozott zsidó ölte meg.

- Azt én is tudom - mondá Nyúzó méltósággal -, de a formákat minden vallomásnál meg kell tartani -, s ezzel hajdúját elküldé a szakácsnéért.

Katalin, vagy mint közönségesen neveztetni szokott, Kata asszony, mert mint õ maga többször helyesen megjegyzé, szegény özvegynek senki nem adja meg a magáét, s még nevét is megrövidítik, mintha csak konyhaszolgáló volna, míg természetes ellensége, a szakács, benn a vallatásnál volt, párthíveivel, azaz a kulcsár- s mindenessel folyvást a fõbíró ostobaságáról beszélt, ki okos embert nem is kérdez. A szakács bizonyosan tévedésbe fogja hozni... nincs árulkodóbb ember a világon! A nagyságos asszonynál is minden izgágának õ oka, s most mindent a zsidóra fog tolni, pedig a zsidó oly ártatlan, mint a ma született gyermek. Mikor Macskaházy ágyához vezették... stb.

Alig lépett be a hajdú fõbírájának parancsával, hogy az ifjasszony mint tanú elébe jõjön, midõn e panaszok helyett: a fõbíró egyszerre fain emberré vált... s Kata, egy kis tükördarab elõtt, mely a konyhaablakon állt, helyreigazítva fõkötõjét, miután azon meggyõzõdését nyilvánítá a jelenlevõk elõtt: hogy most az igazság bizonyosan ki fog sülni, a meghívást követve nem kevés bókkal jelent meg a vizsgálók elõtt.

Kata, ki még soha mint tanú bíró elõtt nem állt, elsõ pillanatban meghökkent, midõn tõle neve s élete módja, melyet úgy hivé, az egész világ tud, s fõképp kora kérdeztetett... A gúnyos mosoly, melyre a szakács ajkai vonultak, midõn magát alig hallható hangon negyvenkét esztendõsnek mondá... s még inkább az, hogy a fõbíró által mindjárt ezen elõleges kérdések után arra intetett, hogy vallomására meg fog eskettetni, s ha az igazságtól eltér - büntettetni: azon gondolatot támaszták benne, hogy az egész csak az alávaló szakácsnak kabalája, ki õt bajba akarja keverni... minek elkerülésére mindjárt ez intés után megjegyzé, hogy ami korát illeti, õ keresztlevelét nem látva, semmi bizonyost nem mondhat, hogy azonban ami saját meg gyõzõdését illeti, õ még sokkal fiatalabbnak tartja magát. A szakács s esküdt felkacagtak, s Nyúzó mosolyogva kijelenté, hogy csak a többiekre nézve mondjon igazat, saját korára nézve akár huszonnégyet mondhatott volna... minek oly késõni megtudását a szakácsné kétségen kívül sajnálta.

Az ezt követõ kérdések: - Ismerte-e Macskaházy urat? Mióta? Látta-e már a zsidót életében? Mit tud felõle? stb. - a szakácsnét azon kellemetlen benyomásért, melyet kikérdeztetése alatt elsõ pillanatban érzett, bõven kármentesíték. Õ azoknak vala egyike, kik istentõl nyert szónoki tehetségeiket el nem ássák; Katalin asszony beszélt reggeltõl estig tisztán jószántából is... ki várhatna most rövid feleleteket tõle, midõn neki talán életében elõször kötelességül tétetett, hogy beszéljen, s a fõbíró õt különösen arra inté, hogy elõadásában semmit el ne hagyjon. Katalin elmondott mindent, hol szolgált elõbb, miként jött a házba, mi történt azóta, mikor veszett elõször össze a szakáccsal, miként csalatott meg ugyanezen zsidó által egy forint huszonnégy krajcárig, midõn múlt vásárkor tizenkét réf kékkartont hozatott magának Debrecenbõl.

A jó asszony a szó szoros értelmében nem hagyott el semmit; ha tudós társaságunknak tagja volna - mire, ha mindazok, kik a nyelvet mívelik, e címre alkalmasak, neki is nem kis hivatása van -, ez egy vallomás után parentációját lehetne írni.

Nyúzó rosszkedvûen jára fel s alá a szobában. Az esküdt, ki egy egész könyv írására magában hivatást nem érzett, félretette pennáját; a szakács mosolyogva néze majd az egyik- majd a másikra, mintha mondani akarná: nem volt-e igaza, midõn elõre mondta, hogy ez asszony kikérdezése haszontalan?

- De végre - mondá a fõbíró, nem mérsékelhetve többé türelmetlenségét - mit akar az ifjasszony mindezzel? Gyóntatóatyának tart-e, vagy bolondjának, hogy egész életét kezdetétõl mostanig elmondja?

- Követem alássan - szólt a szakácsné bámulva, hogy ily dolgok valakit nem érdekelhetnek -, mikor a teins úr mondta hogy ne hagyjak el semmit.

- Hogy ne hagyjon el semmit, mi a dologhoz tartozik - szakítá félbe Nyúzó a szólót -, ezek voltak szavaim.

- Igen - folytatá a másik -, de ha nevemért s állapotomért kérdeznek, s én azt mondom, hogy özvegy vagyok, akkor csak férjemet is meg kell nevezni, és hogy meddig éltünk egymással, s kérem alássan azt is, hogy jól éltünk, s mikor halt meg, s mily betegségben, és...

- Jól van, jól - vágott szavába a fõbíró, belsõképp átkozva fecsegését -, de most mondja meg, ha lehet röviden s egyedül e kérdésre felelve: igaz-e, hogy mikor ez átkozott zsidót szakács úr a haldoklóhoz vezette, Macskaházy fejét rázta?

- Igaz bizony - válaszolt a kérdezett, kihívó tekintetet vetve a szakácsra -, persze, rázta fejét; és ha a teins úr még látta volna, miként rázta, mióta férjem halálos ágyánál voltam szegény ember, isten nyugtassa, szakács volt...

- Tudjuk, tudjuk - vága közbe a fõbíró türelmetlenül -, és vízibetegségben halt meg; de mondja meg, ifjasszony, most csak azt, vajon igaz-e, hogy szegény meghalt barátom, midõn szakács úr másodszor is ugyane kérdést intézte hozzá, ismét rázta fejét?

- Igen, és a teins urak nem is hinnék - folytatá az elõbbi -, miképpen rázta fejét; amint mondom, éppen úgy, mint boldogult férjem, isten nyugossza, az utolsó tizennégy nap és éjszaka mindig nála voltam...

- Ki tudja, talán már magánkívül is volt - szólt közbe a szakács.

- Kicsoda? férjem magánkívül? - mondá az elõbbi - férjem magánál volt végsõ pillanatáig, nem tudott már szólni, szegény ember, nem is értette senki, csak én magam, de amit akart...

- Ki szólt itt férjérõl? - vága szavába Nyúzó - isten nyugtassa, neki is elég baja lehetett a világon; csak az a kérdés: Macskaházy, mikor kérdezték s fejét rázta, nem volt-e magánkívül?

- Magánkívül? - kérdé a szakácsné -, követem alássan, azt csak oly bolond mondhatná - a tekintet, melyet a szakácsra vetett, mutatá, kit ért -, aki az embert, ha szólni nem tud, nem érti. Én férjemet, mikor a víz mellére jött s többé nem beszélhetett, végsõ pillanatig megértettem. Oly szomorú édes szemeket csinált rám, mintha csak úgy mondaná, mint máskor: édes galambom, köszönöm. De hogy a fiskálishoz visszatérjek - tevé hozzá, szemeit törülve, midõn a fõbíró türelmetlenségét észrevevé - szegény hogy lett volna magánkívül, hiszen mikor kérdezték, még szólt.

- Szólt? és mit? - kérdé kíváncsian a fõbíró.

- Hát nem sokat, az igaz - válaszolt az asszony -, de világosan, mind, akik jelen voltunk, hallottuk. Mikor szakács úr kérdezte: ki ölte meg? csak azt mondta... Tengelyi; azután mindjárt rájött a hörgés.

- Tengelyi?! - kiáltának a fõbíró s esküdt elbámulva; majdnem egyszerre - ez különös!

- Miként is hallgatnak a teins urak ily haszontalan fecsegésre? - mondá a szakács türelmetlenül - ez asszony, csakhogy szólhasson, halálos ítélet alá hozná tulajdon apját.

- Haszontalan fecsegés, amit én mondok?! - kiáltott a szakácsné. - Hát miért kérdez engem a teins fõbíró úr? s miért írja fel esküdt úr azt, amit mondtam? Ha a teins fõbíró úrnak terhére vagyok, nem bánom, én nem láttam, nem hallottam semmit: ha nem kérdeznek, én bizonyosan nem szóltam volna senkinek.

A fõbíró alig juthatott szóhoz, hogy a szakácsot arra intse, miként a tanút ne zavarja; s emezt újra kérdezé: - Tisztán emlékezik-e, hogy Macskaházy csakugyan Tengelyit nevezte halála elõtt?

- Hogyne emlékezném! - folytatá emez félbeszakadt beszédjét - mikor a fiskális, szegény tekintetes úr, csak oly tisztán szólt, mint mi most szólunk. Tengelyit mondott, az egész ház ott volt, valamennyien hallották.

- Azt nem is tagadja senki - szólt közbe a szakács, ki minden intés mellett nem bírhatá magát hallgatásra -, a kérdés csak az, mikor nevezte Tengelyi urat? miért nevezte? és itt én mondom...

- Akkor nevezte, mikor a zsidót ágyához vezették, s azt kérdék tõle: ez ölte-e meg? - vágott szavába a szakácsné, ki a régi vitát újra megkezdve, mindig inkább nekilelkesedett. - Elõször fejét rázta, azután Tengelyit hítta, azután...

- Nem úgy volt! - szakítá félbe a szakács a szólót - elõször nevezte Tengelyit, azután csak késõbb rázta fejét.

- S én meg azt mondom, hogy elõször rázta fejét, azután nevezte Tengelyit - kiáltott a másik -, mind azt fogják mondani.

- S én az ellenkezõt mondom! - lármázott még hangosabban az elõbbi - s aki nem úgy vall, az hazudik, ha száz esküvést tesz is le reá.

- Az egész házat felhíhatom tanúbizonyságul - szólt ismét a fõbíróhoz fordulva, lángoló arcokkal az asszony.

- És én szinte felhíhatom tanúbizonyságul - válaszolt a szakács.

- Az egésznek tisztába hozására - mondá végre a fõbíró -, alig is leend más mód, mint további tanúvallomások... - s míg a hajdú kiküldetett, hogy a háznép közül azokat híja be, kik Macskaházy halálánál jelen voltak, a szakács és szakácsné tovább veszekedtek. Nyúzó Kenyházyt figyelmezteté, hogy jegyezze fel különösen, miként a szakácsné vallomása szerint Macskaházy, midõn halála elõtt gyilkosa iránt megkérdeztetett, Tengelyit nevezte.

Ha a fõbíró a többi tanúkat, kiket a hajdú a konyhában mind együtt talált, s kik vele most a szobába jöttek, csakugyan azért rendelte maga elébe, hogy a kérdésben levõ pontot tisztába hozza, nem csalódott senki reménységében inkább, mint õ. Kettõ helyett, az igaz, hat tanú álla most elõtte, de közöttök az igazságnak azon szegény kritériumához sem juthatott, melyet a többségben keresünk, miután a kulcsár és mindenes most is a szakácsnéval, a szolgáló s pesztonka a szakáccsal tartva, egészen egyenlõ voksokkal álltak egymás ellenében.

- Végre - mondá a fõbíró, miután e lármát egy ideig békességesen meghallgatá, vállát vonítva -, a dolog tökéletesen mindegy. Elébb rázta-e fejét Macskaházy, vagy késõbb, ahhoz semmi közünk; fõdolog csak az, hogy mikor kérdezték: ki ölte meg? világosan a nótáriust nevezte, s erre nézve valamennyien megegyeznek. Ezt, reménylem, feljegyezted? - szólt Kenyházyhoz fordulva, ki még tovább írva, fejével intett.

A vitatkozók bámulva néztek egymásra; a szakácsné, kinek nem az vala szándoka, hogy Tengelyi ellen gyanút támasszon, s ki minden mellékgondolat nélkül egyedül azon állítását akará bebizonyítani, hogy az ügyvéd csakugyan elébb rázta fejét s késõbb nevezte Tengelyit, most megijedve a fõbíró szavain, elhallgatott; csak a szakács tarta meg elég lelki nyugalmat, hogy Nyúzót figyelmetessé tegye, miként õ ezen állításban soha meg nem egyezett, s most is azt mondja, hogy a haldokló Tengelyit ugyan nevezte, de nem akkor, mikor gyilkosa iránt kérdeztetett. Valamennyien helybenhagyólag integetének fejeikkel, fõképp a szakácsné, ki mióta szavainak következtetését látta, csaknem sírva mondá: hogy õ szegény özvegy, s a nemzetes szakács úr bizonyosan jobban érti e dolgokat, hogy azonkívül a fiskális úr véres mellét látva úgy megijedt, hogy nem is tudta, mi történik körülötte. A fõbíró azonban a szerencsétlen tanút, ki elõbbi vallomását most minden módon visszahúzni akarta, azon figyelmeztetéssel némítá el, miként mi mondva van, az az esküdt által feljegyeztetett, s hogyha azokat, mik vallomásában Tengelyi ellen gyanút támasztanak, visszavonja vagy módosítja, majd meg fogja látni, mi történik vele azért, mert a bíróság elõtt hazudni merészelt. Mire az asszony elrémülve a kályhához vonult, s csak nehéz sóhajokban könnyíté keblét, nehogy ismét valamit mondjon, mit késõbb megbánna.

- Én nem tudom - szólt azalatt a szakács, ki Tengelyinek egyik legfõbb tisztelõje levén, mindazon hódolat mellett, mellyel a fõbíró hivatal iránt viseltetett, Nyúzó utolsó szavain látszólag megindult -, mindabban, amit a teins úr eddig hallott, mi ok volna a legkisebb gyanúra a nótárius ellen?

- Mi ok? - szólt a fõbíró megvetõ tekintetet vetve a szólóra - azt semmi esetre sem szakács uram fogja megítélni; egyébiránt úgy hiszem, némi ok csak van, midõn ez az asszony s még két tanú világosan állítják hogy Macskaházy haldokolva... pedig a halál pillanatában adott tanúság annyit ér, mintha száz esküvel erõsíttetnék... Tengelyit mondta gyilkosának.

- Én nem mondtam azt soha - sóhajta a szakácsné, midõn a kályhától ismét elõre jött -, én csak azt mondtam, hogy a fiskális elébb rázta fejét, azután szólt; soha nem juthatott volna eszembe, hogy Tengelyi úr azáltal gyanúba jöhet.

- Hiszen végre igaz - mondá a szakács elég szárazon, mert nemesember létére a módot, melyen Nyúzó hozzá szólt, rossz néven vevé -, gyanúja lehet, akinek tetszik, s az is igaz, hogy engem kérdezni nem fognak: csak azt gondolom, hol gyilkosságról van szó, ily ember ellen, mint Tengelyi uram, minden bolond beszéd után gyanakodni nem lehet.

- De nem mondta-e szakács úr maga - kérdé éles hangján a fõbíró -, hogy Macskaházy a nótáriust nevezte?

- És ez teljesen igaz - válaszolt a másik -, de éppen nem csudálatos, miután Macskaházy úr Tengelyivel egész életén át összeköttetésekben volt. Sokan hiszik, hogy a nótáriussal nem bánt úgy, mint kelletett volna; még tegnap is erõsen összeszólalkoztak... ki tudja, a fiskális utolsó pillanatban nem szállt-e magába?

- Ugyan úgy-e! hát még tegnap este erõsen összeszólalkoztak? írd fel ezt is Bandi! - mondá esküdtjéhez a fõbíró. - Igazság! õk ketten egész éltökön át halálos ellenségeskedésben voltak egymással. És hát azt mondja szakács úr, még tegnap este erõsen összevesztek?

A szakács nem tagadhatta ennek valóságát: a többiek szinte bizonyíték ezen állítását; a szakácsné pedig, ki azt hivé, hogy Tengelyinek az által használhat, mindazon nagyításokkal beszélé el a jegyzõ s ügyvéd között történteket, melyekkel azok a faluban elbeszéltettek.

- Különös, igen különös! - mondá Nyúzó esküdtjéhez fordulva. - A nótárius Macskaházyval összevesz, s a legszörnyebb fenyegetésekkel válik el tõle. Amint a szakácsné mondja, a nótárius azt esküvé, hogy szegény barátom az õ kezei által fog meghalni... s azután mindjárt reá ugyanazon éjszaka emezt meggyilkolva találják szobájában. Reménylem, ezt kiemelted, Bandi? - szóla esküdtjéhez fordulva, mély gondolkozás kifejezésére kényszerítve arcait, nehogy az öröm meglátszassék, melyet afelett érzett, hogy Tengelyit bajba keverheti.

A szakács szólni akart, de midõn látta, hogy Nyúzó reá éppen nem figyel, félhalkan csak azt jegyzé meg az esküdtnek: hogy ha a fiskálist nem a zsidó, hanem más valaki ölte meg, õ nem tudja, a zsidó mit kereshetett a kályhalyukban; mire a fõbíró, ahelyett, hogy felelne, azon kérdéssel fordult a zsidóhoz: kik voltak e gonosztette elkövetésére tanácsadói, segítõi vagy biztatói? Mert hogy a tettet magát senki más, mint te, alávaló kutya, el nem követte - tevé hozzá mérgesen -, arról kétség nincs. Vallj igazán! úgyis látod, hogy cimboráidnak már nyomán vagyunk; ha tétovázás nélkül megnevezed, talán segíthetsz magadon. Ha még egy perccel tovább tagadsz - itt a fõbíró nem monda többet, de jobb kezén, melynek éppen tenyerét mutatta, a zsidó chiromantia nélkül annyira olvashatá jövõjét, hogy mintegy ösztönszerûleg vállát felvonva egyik arcát rejté el, s amit valamennyien elõre láttak, kétségen kívül bekövetkezik, ha kocsizörgés éppen e pillanatban a fõbírót az ablakhoz nem csábítja.

Az alispán, ki, amint tudjuk, az elõbbi napot közel jószágán tölté, mihelyt a házában történt gyilkolásról hírt vett, nejével s leányával azonnal Tiszarétre indult, s vele majdnem egyszerre érkezett meg Serer, kiért a látlelet elkészítése végett még éjjel szekér küldetett.

Etelkát kivéve, a többiek azonnal a vallatás színhelyére siettek, hol egy ideig mindenki, a háziurat s asszonyt fogadva, a rabot nyugodtan hagyá.

Az alispán s fõképp neje mélyen meghatva látszának.

- Szörnyûség! - mondá Réty, midõn a fõbírótól a történet részletes leírását meghallá - ily gyilkosság s pedig tulajdon házamban, ennyi cseléd között; hallatlan merészség! Szegény feleségem, egészen oda van; már tegnap mintha sejdítette volna, hogy szerencsétlenség fog történni, soha úgy felgerjedve nem láttam.

- Ne beszélj olyakat - szólt türelmetlenül Rétyné, s ajkai körül különös reszketés vala észrevehetõ -, még végre holdkórosnak kiáltasz ki, ki mindent elõre lát. Rosszul éreztem magamat, mint ma is, ez az egész.

A fõbíró s esküdt kijelentették sajnálkozásukat. Serer azonnal az ütér után nyúlt; a zsidó arcain, kire az alispánné e pillanatban nézett, különös kifejezés vala látható, majdnem gúnyhoz hasonló, melyet azonban senki, figyelmet reá nem fordítva, észre nem vett.

- A gonosztettet - szólt ismét Réty - csak oly valaki követhette el, ki a házban jól ismeretes; a legkülönösebb az, hogy rablás, amint hallom, nem történt.

- Még nem tudjuk - mondá Nyúzó -, a cselédek azt mondják, hogy a meggyilkoltnak óráját s tárcáját a szobában találták, bõvebb vizsgálatot nem tevénk, miután Macskaházy a teins úr fiskálisa levén, gondoltuk, hogy talán irományok lehetnek holmijai között, melyek a családot érdeklik, s az ajtót, melyet a bírák bepecsételtek, zárva hagytuk, míg a teins úr visszajõ, vagy eziránt valamit rendelni méltóztatik.

- Azt jól tették - szólt közbe az alispánné élénken -, Macskaházy kezében mindenféle peres irományok voltak, melyek csak engem illettek... magam fel fogok menni.

- Nagysád - mondá kezét összecsapva Serer -, beteges állapotjában! hová gondol nagyságos asszonyom?

- Az az én dolgom - válaszolt az alispánné szárazon.

- Bizony jobb lenne, ha nagysád nem megy fel - jegyzé meg most a szakács minden alázatossággal -, még a holttest is ott van, és...

- A holttest? - mondá Rétyné, nem titkolhatva el borzadását - azt vigyék ki - tevé hozzá erõt véve magának -, majd azután felmegyek. Én legjobban tudom, hol szokta tartani írásait, s nem lehetek nyugodt, míg meg nem gyõztem magamat, hogy semmi el nem veszett.

Serer az esküdttel s a cselédekkel az alispánné kívánatának teljesítésére eltávozott. Rétyné a legnagyobb felgerjedésben járá fel s alá a szobában.

- Legalább a gonosztevõt - mondá Nyúzó Rétyhez, ki mély gondolatokba merülve mellette állt - hála istennek! megkerítettük. Ezt a zsidót - tevé hozzá a rabra mutatva - mindjárt a tett után a kályhalyukból húzták ki.

- Üveges Jancsi? - szólt fel az alispánné, egyszerre megállva - az lehetetlen!... Tudom, hogy Macskaházy mindig pártfogója volt, és...

- Lelkem - mondá Réty -, ez nem bizonyít semmit. Fájdalom, igenis sok példa van, hol ily alávaló teremtések éppen legnagyobb jótevõjökön követték el gonosztetteiket.

- Annyival inkább - vágott szavába a fõbíró -, minthogy minden kérdésen kívül áll, miként a zsidó az esetben csak más bosszújának eszköze volt.

Az alispánné annyira elhalványult e pillanatban, hogy mind férje, mind Nyúzó egyszerre kérdék: rosszul érzi-e magát? Mire amaz csak azt kérdé: vajon a zsidó megvallotta-e gonosztettét?

- Amit úgy szorosan véve vallásnak lehetne nevezni - válaszolt a fõbíró -, a zsidó még nem vallott semmit; azonban az legkisebb gondom. Kihozom én belõle, ha még oly makacs volna is; és a bûnjelek olyanok, hogy a tettesrõl kérdés sem lehet - s itt Nyúzó nagy megelégedéssel elmondá mindazt, mi nézete szerint Tengelyit terhelé.

Alig képzelhetni a hatást, melyet a fõbíró szavai mind az alispánra, mind nejére tettek. Amaz egyre rázta fejét, s mondá: hogy Tengelyirõl ily valamit feltenni nem lehet; ez egyszerre megnyugodva látszott, s csak azt jegyzé meg: hogy miután Macskaházy s a jegyzõ között csakugyan halálos ellenségeskedés létezett, nem tudhatja senki, szenvedélyes ember, mint Tengelyi, mire vetemedhetik.

- Majd kihozzuk - mondá Nyúzó önmegelégedéssel -, én kifacsarom a zsidóból, ha még egyszer oly gazember volna is.

- Már ha így bánnak velem - szólt emez, szemét az alispánnéra függesztve -, én bizony megvallok mindent.

- Bánni veled? majd meglátod, hogy bánnak veled - mondá Nyúzó mérgesen -, ha szépszerivel nem szólsz, majd megismertetünk a farkasgúzzsal.

- A nagyságos asszony - szólt a zsidó rimánkodó hangon - régen ismer, mindig becsületesen viseltem magamat; de a tekintetes úr úgy megkínoz, hogy végre inkább mindent magamra veszek. Hátul a hajdú ver, elöl a fõbíró úr maga mellbe lökdös, s szakállomat tépi. Én akárkit belékeverek inkább a bajba, semhogy tovább ennyit szenvedjek.

Az alispánné a fõbírót az ablakhoz hívá, s neki halkan mondá: hogy e zsidót csakugyan ártatlannak hiszi, s hogy jobbnak tartaná, ha vallatásánál semmi erõszakos eszközök nem használtatnának. Nyúzó, midõn lelkére esküdött, hogy a zsidó hazudik, s hogy a lehetõségig nyájasan bánt vele eddig is, belsõképp nem gyõzé csudálni az egész Réty család különös szeszélyét. „A fiatal - így szólt magában, míg az alispánt s nejét az ügyész szobájába követé, honnan a holttest azalatt kivitetett - a cigányokat veszi pártfogása alá; az öregek, úgy látszik, a zsidókat pártolják; ha így megy, maholnap az igazság kiszolgáltatása lehetetlenné válik.”

Midõn a szobába lépett, Rétyné nem titkolhatá el meghatását. A nagy vérfolt, mely a szobának egyik oldalán az asztal mellett látszott, közelében a még véres kés, mely a cselédek által ugyanazon helyre tétetett vissza, hol azt, midõn elõször beléptek, találták, a padozaton körülhányt irományok... minden a szörnyû tettre emlékeztetett, melynek e szoba tanúja volt; s az alispánné, midõn szemeit e tárgyakon körüljártatá, elborzadva állt meg az ajtó mellett. „Asszonyi gyengeség, semmi más! - mondá, midõn férje s Nyúzó, meghatását észrevevé, õt kérék, hogy inkább menjen vissza -, ne féljetek, el fog múlni. Ki tehet róla? Macskaházy hív emberünk volt, még nem szoktam meg a gondolatot, hogy ily, szörnyû módon kelle õt elvesztenünk.” - S ezzel erõt véve magán, elõször az asztalfiókban, késõbb az ügyvéd más szekrényeiben keresé az irományokat, melyekért ennyit tett, anélkül, hogy eddig birtokukhoz jusson, s melyek közül most is csak azon néhány levelet találhatá, miket, mint olvasóim emlékezni fognak - Macskaházy, meggyilkoltatása elõtt, külön tett.

Az alispánné jól tudva, hogy e néhány levél Vándory irományainak csak egy kis részét teszi, a legnagyobb türelmetlenséggel hánya fel mindent: hasztalan! s már hinni kezdé, hogy Macskaházy, a többit elégetve, csak e pár levelet tartá meg, mely - arra, hogy velök a kívánt váltókat kicsikarja, elégséges vala, midõn férje s Nyúzó beszélgetése, kik addig minden a szobában talált tárgyakat megvizsgálták, figyelmét magára vonta.

- Amint mondom, teins uram - szólt Nyúzó -, e véres irományok, miket a földön találtunk, mind Tengelyié, a két levél ott az asztalon egyik tekintetes, másik nemzetes és vitézlõ Tengelyi János úrhoz szól, s itt éppen most találok a földön egy számadást félig véresen, mely egészen a nótárius kezével írott. Vilmának könyveket, nyolc forint - tevé hozzá olvasva -, Erzsébetnek ruhára tíz; a munkásoknak stb., stb., méltóztassék maga általnézni.

- A dolog tagadhatatlan - mondá Réty, midõn az írást, melybõl Nyúzó olvasott, kezébe vevé -, ez Tengelyi írása; de miként jöhetett ez ide?

- Már ami engem illet - válaszolt Nyúzó sóhajtva -, azok után, miket a vallatásnál hallottam, én talán megmondhatnám.

- Lehetetlen, teljes lehetetlen! - mondá Réty, ki minden hibái mellett becsületesebb ember volt, semhogy a jegyzõrõl ily valamit feltehetne -; fõbíró úr nem szólhat komolyan. Tudja, nem szeretem Tengelyit, nincs is rá okom, de minden emberek között, kiket ismerek, bizonyosan õ volna az utolsó, kirõl ily valamit feltehetnék. Nem foghatom meg az egészt.

Rétyné, kinek e beszélgetés élénk figyelmét vonta magára, jól érté az egésznek összefüggését. Miután tudta, hogy az irományok, melyek Tengelyi házától elraboltattak, Macskaházynál voltak, igen természetes, hogy a jegyzõhöz szóló egyes levelek s más irományok is itt találtattak; csak azt nem foghatá fel: ha Macskaházy, mint már hinni kezdé, a megtalált leveleken kívül a többi irományokat elégeté, miként történhetett, hogy szobájában Tengelyi egyes levelei elszórva találtattak? s pedig olyanok, melyek, a jegyzõt kivevén, senkire nézve fontossággal nem bírtak, s lelkén a gondolat villant át, nem raboltattak-e el mégis ez irományok - vagy maga Tengelyi, vagy felszólítására más által. E gondolatban az alispánnét még inkább megerõsíté az, midõn hallá, hogy a zsidónál hamis kulcsok, de semmi elrabolt tárgyak nem találtattak. „Ha az irományok akár a jegyzõ, akár más valaki által, kit õ erre felfogadott, raboltattak el - így gondolkozott tovább -, mert hisz ritkán találkozik, ki rosszban más valakirõl oly valamit feltenni nem akarna, mire magát késznek érezi: s így az alispánné is Tengelyit e tettnek elkövetésére nem tartá képtelennek - a legbiztosabb mód, mely által ezen irományok ártalmatlanokká válnak, az, ha a jegyzõ ellen támadt gyanú mindinkább neveltetik. Tengelyi maga azt állítá, hogy irományai Macskaházynál vannak, s most ha azok kezébe kerültek is, nem léphet fel velök, anélkül, hogy az ellene támadt gyanút megerõsítse.

„E gondolatok után, melyek agyán egy pillanat alatt átvonultak, Rétyné el vala határozva magaviselete iránt; s midõn az asztalra tett véres irományok egyikét felvéve megnézé, azon meggyõzõdését mondá ki, hogy a dolgot mindenesetre szigorúan kell megvizsgálni, ha csak azért is, mert a gyilkossággal más valaki vádoltatik, s õ, részérõl, a zsidót teljesen ártatlannak hiszi.

- Meglehet - tevé hozzá -, hogy a semmirevaló lopni jött a házhoz, de ha rajta a vérnek nyomai nem látszottak, lehetetlen, hogy a gyilkolásban részt vett volna... hisz az egész szoba csupa vér.

- Megvizsgálni!... igen - mondá Réty, ki a gondolaton, hogy az, ki ifjúságában egykor legjobb barátja vala, ily gonosztettel vádoltatik, annyira megindult, hogy e pillanatban az engedékenységrõl, melyet neje iránt máskor mutatott, megfeledkezett - meg fogjuk vizsgálni, meg fogom vizsgálni magam, hogy az alávaló rágalom, mely Tengelyi ellen koholtatott, egész semmiségében tûnjék ki még ma.

- Bámulom e nem szokott lelkesedést - szólt Rétyné halk, de keserû hangon, midõn Nyúzótól követve, férjével a lépcsõkön le ismét a szakács szobája felé ment -; nem volt eddig szokásodban Tengelyit ennyire pártolni.

- Ennyire pártolni - válaszolt az alispán szinte halkan, de a legnagyobb felgerjedésben -, úgy tartom, többet üldöztük ez embert, mint miért isten elõtt számolhatunk!... de mindennek megvannak határai... Ez embert, ki egykor barátom volt, ki évekig házamban élt, s ki mindent összevéve, nem vétett ellenünk semmit, mit mi bõven vissza nem fizettünk... oly bûnnel vádolni, mely fõbenjáró büntetést von maga után... ez több, mint hogy nyugodtan eltûrhetném.

Az alispánné, látva, hogy férje nincs oly hangulatban, hogy vele e tárgy iránt tovább szólhatna, csak azt jegyzé meg, hogy az egésznél rágalomról szó sem lehet, s hogy részérõl maga sem kíván egyebet, mint hogy a bûnjelek, melyek eddig mind Tengelyi ellen mutatnak, másképp magyaráztathassanak meg. Mire az alispán, ki azalatt a szakács szobájába lépett, csak azzal felelt, hogy ebbeli kívánata bizonyosan teljesedni fog.

Serer s az esküdt a látlelettõl már e szobába visszatértek, s fel s alá járva, a sebek nagyságáról szóltak, melyeket a sebész - megtudva, hogy a gyilkosság csak egy szegény zsidó által követtetett el - természet szerint éppen oly elõreláthatólag halálosoknak talált: mint megfordítva oly esetekben, hol a vádlott elõkelõ volt - tagadhatatlanul be szokta bizonyítani, hogy az agyonütött nem sebei, hanem egy e pillanatban bekövetkezett gutaütés, vagy más valami belsõ baj miatt halt meg. - A rab s mellette a hajdú elõbbi helyökön álltak, s az elõbbi nyugtalan tekintetet vetve maga körül, a legnagyobb felgerjedésben várá a pillanatot, melyben kikérdeztetése folytattatni fog.

Az alispán még egyszer behívatá a cselédeket, s miután õket vallomásuk következéseire inté, még egyszer kérdé Macskaházy halálának körülményeirõl. A szakácsné sírva fakadt, de nem tagadhatá, hogy neki csakugyan úgy látszott, mintha a teins fiskális úr akkor nevezte volna Tengelyit, mikor a szakács õt gyilkosa iránt kérdezé, de hogy bizonyosan csalódott, s hogy õ ostoba asszony, ki mindent csak félig ért. Szintúgy vallott a kulcsár és mindenes, s habár a többiek is elõbbi ellenkezõ vallomásuknál megmaradtak, nem tagadta senki, hogy a haldokló, midõn a zsidó elébe vezettetett, fejét rázta, s az egész idõ alatt Tengelyi nevén kívül semmit sem mondott, úgy mint az is valamannyiök által bizonyíttatott, hogy az ügyész meggyilkoltatása elõtti estén a jegyzõvel keményen összeszólalkozott, s általa bottal ûzetett ki házából.

- De hisz a zsidónak mindent tudni kell - szólt az alispán, ki mély gondolatokba merülve, a szobában egy ideig fel s alá járt. - A kályhalyukban találták, azt nem tagadhatja; ha nem is vett volna részt a gyilkolásban, neki mindent hallani kellett. Semmirevaló! - szólt a zsidóhoz fordulva - mit kerestél rejtekedben?

- Lopni jöttél, nemde, gazember? - szólt közbe, látszólag a legnagyobb felgerjedésben Rétyné - tagadd, ha merészeled, miután még a hamis kulcsokat is nálad találták.

A zsidó, ki régen észrevette, hogy a gyanú Tengelyi ellen fordul, felfogta az adott intést, s térdre borulva megvallá, hogy csakugyan lopási szándékkal jött. - A nagyságos kisasszonynak sok mindenféle drágaságai vannak - szóla rimánkodva -, minap, mikor az ablakokat javítottam, láttam meg... Szegény szerencsétlen ember vagyok, azt gondoltam, ha ezeknek csak egy részét szerezhetem meg, segítek magamon. A kisasszony nem volt idehaza... kérem, tekintetes nagyságos uraim, csak most könyörüljenek rajtam, nem teszem soha többé, becsületes ember leszek!

- Figura! - vágott szavába, gúnyosan mosolyogva, a fõbíró - most persze azt akarná, hogy csak tolvajnak tartsuk, mert ha a gyilkosság sülne ki reá, felakasztanák, de azért mégis bizonyos, hogy része volt az ölésben is.

- De ugyan kérem - rimánkodott a zsidó még mindig térdepelve -, már miként lett volna részem benne? Hisz a fiskális maga tízszer is intett fejével, hogy nem én öltem meg; azután ily gyenge ember, mint én, oly erõs urat, mint Macskaházy, hogy is ölhetné meg!?

- No már, zsidó - mondá Nyúzó -, keress más mentséget. - Macskaházy erejérõl most hallok elõször szólni életemben.

- Igen, kérem alássan - folytatá a rab, könyörgõ hangon -, de ha az ember valakit meg akar gyilkolni, így fegyver nélkül, mint engem találtak, csak nem megy oda!

- Egy nagy konyhakést találtunk a kályhában - vágott szavába a szakács.

- Bíz én nem tudtam, hogy az ott van - sóhajtott a rab -, talán a házhoz való, s valaki ott felejtette.

- Persze a házhoz való! - szólt közbe ismét a szakács. - Tegnapelõtt loptad a konyhában.

- De kérem alássan - folytatá igazolását a zsidó -, hát az a kés, melyet ott találtak, véres volt-e? és ha a fiskális urat én öltem volna meg a késsel, nem lettem-e volna véres én is?

A kulcsár itt megjegyzé, hogy a zsidók nagy mesterek, csak a minap egy olyan volt a háznál - így szólt ‑, aki felíratta papírosra mindenki által nevét, s alig fordult meg az ember, s az írás elenyészett... ki tudja, az üveges nem tanulta-e tõle meg e mesterséget? s pedig tudva levõ dolog, hogy vérfoltokat könnyebben moshatni ki akármily tentánál!

Ez okoskodás, az esküdtet s szakácsnét kivéve, senkire nagy hatást nem tett, s az alispán maga elismeré, hogy a vérmennyiség után, melyet Macskaházy vesztett, csakugyan alig foghatni meg, gyilkosa hogy maradhatott volna vérfoltok nélkül. - De - tevé hozzá, a zsidóhoz fordulva - ha nem te ölted is meg, azt nem tagadhatod, hogy a kályhalyukban voltál? Neked mindent hallani kellett, neked a gyilkost ismerni kell.

- Persze hallottam - mondá a zsidó sóhajtva -, mindent kezdettõl végig: még most is borzadok, ha eszembe jut!... Tízszer segítségére akartam menni a szegény úrnak, de elõször féltem, azután meggondoltam, ha ott találnak, s ha valahogy baj történt, még rám fogják.

- S hát mit hallottál? - vágott szavába élénken az alispánné - te legjobban mondhatod, csakugyan Tengelyi volt-e?... mint, úgy látszik, a fõbíró gyanítja - tevé hozzá, magát mintegy kiigazítva, midõn a tekintetet látá, melyet férje e kérdésnél reá vetett.

- Ha valahogy azt hiszed - szólt az alispán szinte a zsidóhoz fordulva -, hogy más becsületes embert gyanúba keverve magadon segítesz, úgy csalódol. Akármit mondasz, a fõgyanú rajtad marad.

A zsidó sokkal okosabb vala, semhogy ily viszonyok között Tengelyit egyenesen vádolná s mást mondana, mint hogy a gyilkos tettetett hangon szólt, s hogy csak azt hallá, miként bizonyos írásokat kért vissza. Tengelyi urat is hallottam egypárszor nevezni - tevé hozzá félénken -, de, amint mondom, a gyilkost én nem ismertem meg. Azok, akik ûzõbe vették, talán legjobban mondhatják meg.

Ferkó kocsis, ki eddig csak mint nézõ veve részt a vallatásban, midõn most az alispán által azoknak körülményes elmondására szólíttatott fel, miket tapasztalt, nem kis zavarodással vakará fejét. Vannak emberek, kik mindent, mi kötelességökhöz nem tartozik, határtalan buzgósággal teljesítenek... ezekhez tartozott Ferkó is. Midõn a házban lárma támadt, õ volt az elsõ, ki a béressel - kivel éppen beszélgetett - a zsiványt ûzõbe vevé, habár az istálló, melyben egy gyertyát égve hagyott, százszor kigyúlna azalatt. De mikor üldözése oly egészen más eredményhez vezetett, mint gondolá, s mikor ahelyett, hogy a gyilkost megfogja, nyomról nyomra Tengelyi házáig jött, s végre a jegyzõt magát látá, az élénkség, melyet az egész üldözés alatt mutatott, egyszerre megszûnt, s benne csak azon gondolat támadt: nem lenne-e jobb, ha semmit nem látott volna? - Benne, min bámulnunk nem lehet, a jegyzõ ellen csakugyan gyanú támadt; de akár azon félelem, mely a szegényebbet oly országban, hol, mint nálunk, személyes bátorsága a törvény által tökéletesen biztosítva nincs - tartóztat, hogy valami hatalmasabb ellen fellépjen; akár az, hogy Macskaházynak halálát oly nagy szerencsétlenségnek nem tartá, mely végett a jegyzõt, kinek õ maga is köszönettel tartozott, háborgatni érdemes volna: Ferkó egyszersmind elhatározá, hogy semmit, mi által a jegyzõre gyanú háramolnék, mondani nem fog, s miután e határozata legjobb barátja - azaz Peti cigány által helybenhagyatott, csak úgy adá elé egész kalandját, mintha a gyilkost a Tisza partjáig kergetve, ott nyomát elvesztette, s azután társaival azért ment volna a jegyzõhöz, hogy neki az egészrõl jelentést tegyen.

A kocsis most is egészen így beszélé el a történteket, s kétségen kívül mindenki megnyugodott volna elõadásában, ha a béres, ki szinte jelen volt - s mint Ferkóval elõre kicsinálta, mindenre nézve vele tökéletesen értett, csakhogy valami különöst mondva magát kitüntesse -, a botról nem szól, melyet az úton találtak s mely a révésznél van. Midõn most a révész hívatott, minden Tengelyit terhelõ körülmények egymás után kijöttek, s az egész annyival gyanúsabbnak látszott, mennyivel inkább iparkodtak a kérdezettek - a révész nem kevésbé Ferkónál -, hogy a gyanút a jegyzõrõl elhárítsák.

- De hát a bot, amelyrõl szóltok - mondá Nyúzó, kinek vonásain a vizsgálat ezen eredményénél a legnagyobb megelégedés látszott -, hol van?

- Hát kérem - válaszolt a révész -, a botot mi, mikor a Tiszától Tengelyi úr házához mentünk, ott az út közepén találtuk, szemlátomást ott feküdt.

- De hol van? - kérdé ismét Nyúzó élénken.

- Hát kérem minden alázatossággal - felelt az elõbbi -, kinn a konyhában hagytam, csak bottal a teins fõbíró úr elébe nem jöhetek!

- Hozza be kend mindjárt! - parancsolá a fõbíró; s a révész kimenve, pár perc után egy fekete pálcával jött be, melynek gombját rézfokos képezé. Ha tündér egyszerre pálcájával nyúlt volna a társaság közé, alig idézhetett volna elé nagyobb hatást, mint a révész, ki most e botot a fõbírónak átadá. Nyúzó diadalragyogó képpel átadá azt az alispánnak, ki összecsapva kezét, mintegy elmeredve bámulatában állt; míg Rétyné néhány halk szót válta az esküdttel, s a szakács mintegy akaratlanul felsóhajta: - Ez Tengelyi úr botja! - A révész s minden jelenlevõk elbámulva álltak.

- Kendtek meg fognak esküdni - szólt most Nyúzó a révész- s kocsishoz fordulva -, hogy ez ugyanazon bot, melyet tegnap találtak.

A révész, ki százszor elátkozá belsõképp önmagát, hogy a fokost nem dobta inkább a Tiszába, minden alázatossággal csak az jegyzé meg, hogy a bot ugyan bizonyosan az, melyet találtak, de hogy sem õ, sem pajtásai egy szóval sem mondták, hogy e botot a gyilkos vesztette el; miután a fokost Tengelyi kertje közelében találták, igen valószínû, hogy azt a jegyzõ aznap elvesztette. Mire Nyúzó a szólót csak arra figyelmezteté, hogy akkorra tartsa beszédét, ha kérdeztetik; s minden jelenlevõket azon intéssel külde ki a szobából, hogy senki a legszigorúbb büntetés alatt az udvart elhagyni ne merészelje.

A cselédek egymás után szomorúan kimentek, a rab elvezettetett, s a szobában csak Réty nejével, az esküdt s szolgabírája maradtak.

- Mit mondtam? - szólt végre emez Rétyhez fordulva - a dolog, úgy hiszem, világos!

- Nem lehet kétség! - mondá Rétyné, újra az asztalra tett fokost nézve - százszor láttam e botot Tengelyi kezében; s rezén nevének elsõ betûi állnak, T. J., szörnyûség!

- Én nem tudom - mondá Réty a legnagyobb felgerjedésben -, a bûnjelek mind Tengelyi ellen mutatnak, de belsõmben van valami, mi nekem azt mondja, hogy lehetetlen!