31

Tengelyi, ámbár az ellene támadt gyanúról még mit sem sejdíte, az éjet kínos érzelmek között tölté. Késõn térve vissza házához, fáradtan ágyára vetette magát, de lelkének felgerjedt állapota nem engedé, hogy nyugalmat találjon. Azon meggyõzõdés, hogy a szerencsétlen ügyvéd Viola által gyilkoltatott meg - érzete annak, miként õ maga a zsivány jelenlétét tudva, ahelyett, hogy a gonosztettet megakadályozná, a Tisza partján várá annak véghezvitelét, melybõl minden haszon egyedül reá háramolhatott -, borzadással töltötte lelkét. Neki úgy tetszett, mintha a gonosztevõ cimborája volna; mintha õ, ki eddig majdnem túlzott szigorúsággal teljesíté minden kötelességeit, most az emberek tiszteletére egyszerre érdemetlenné tette volna magát. Mihelyt szürkülni kezdett, elment Vándoryhoz, hogy tõle ez új szerencsétlenségében tanácsot kérjen.

Vándory, ki télben-nyárban négykor kelt, már fenn vala, s midõn ajtaját nyílni hallván, könyvérõl feltekintett, nem kevéssé bámult, Tengelyire ismerve, kit ily korán ritkán s ennyire elváltozott arcvonásokkal soha nem látott.

Tengelyi röviden elmondá a történteket.

- Szörnyûség! - sóhajtott elborzadva Vándory. - Vétkeinek közepette, anélkül, hogy egy perc engedtetnék, melyben bûneit megbánhatná!

- Igen - szólt kétségbeesve a másik -, s nem fekszik-e az egésznek feleletterhe rajtam, ki gyanítva, hogy irományaim Macskaházynál vannak, elgondolhatám, hogy Viola csak erõszakos módon juthat hozzájuk, s ki ahelyett, hogy õt ebben megakadályoztassam, a zsivány meghívását követtem, hogy véres zsákmányát tõle átvegyem?...

- Viola tette szörnyû! - vágott szavába a lelkész - én értem a borzadást, mellyel a gondolat szívedet tölti, hogy e szerencsétlen azt hihetõképpen csak irományaid visszaszerzése végett követte el; de vajon tudtad‑e ezt? s miként állt volna hatalmadban Violát tettétõl visszatartóztatni?

- Ha kötelességemet teljesítem - válaszolt a jegyzõ komolyan -, mely azt parancsolá, hogy mihelyt a zsivány ittlétérõl tudomást szereztem, annak elfogatását eszközöljem.

- Elfogatását? - mondá Vándory szinte elijedve a gondolattól - oly embernek elfogatását, ki magát reád bízta? s oly körülmények között, hol nem arról, hogy bírájának, hanem csak hogy hóhérjának adjad által, van a kérdés?... miként szólhatsz így?

- Való, a kötelesség, melynek teljesítését tõlem polgári állásom követelé, nehéz vala - szólt Tengelyi szomorúan -, de kevesebbé volt-e kötelességem? Ha minden polgár, valahányszor az, mit a közjó követel, egyes nemesebb érzelmeivel ellentétbe jõ, magát kötelessége alól felmentheti, nem bomlik-e fel állományunk?... ha irgalom annak, ki a gonosztevõt az igazság sújtó karja ellen oltalmazza, mentségül szolgál, kit fogsz mint orgazdát büntetni?

Vándory felhozá, hogy ha ezen okoskodás más esetben állna ott, hol halálos büntetésrõl van szó, senkit, még polgárilag sem lehet kötelezni arra, hogy felebarátjának halálához segédkezet nyújtson; hogy õ, részérõl készebb volna a legszigorúbb büntetésnek kitenni magát, hogysem valaha ily kötelességet teljesítsen; hogy Tengelyi helyzetében minden becsületes ember bizonyosan ugyanazt tette volna... szóval, felhozott mindent, mi barátját vigasztalhatá. Tengelyi mindezekre csak azt válaszolá, hogy õ az egész dolgot egészen más világban tekinti, s hogy azok, kik felõle ítélni fognak, kétségen kívül, vele egy értelemben lesznek.

Vándory, ki jól látta, mily károsan hathat barátjára, ha a levél, melyet Violától kapott, közhírré válik, mindent elkövetett, hogy õt az egész történet bejelentésétõl visszatartóztassa, melybõl semmi haszon, s reá a legnagyobb kár háramolhatik, miután számos ellenségei, kik õt már azért is gyanúsíták, hogy Viola nejét házába felvevé, most kétségen kívül újabb rágalmakra fogják használni e hírt. De Tengelyi e tekintetben hajthatlan volt. - Csak nyíltság által óvhatjuk meg magunkat hazugság ellen - így szólt -, ki a valót el akarja titkolni, elõbb-utóbb annak megváltoztatására fog kényszeríttetni, s tudod, ha akarnám is, én nem erre születtem! Ez esetben pedig nem is volnék reá feljogosítva, miután Macskaházy meggyilkoltatása iránt egy embert nehéz gyanú terhel, s vallomásom arra szolgáland, hogy az róla elháríttassék.

Minden, mit Vándory barátjától elérhetett, az volt, hogy felfedezésével várni fog, míg Réty visszatér, s azt neki teendi.

- Igazságod van - mondá Tengelyi keserûen -, ki tudja, ha az egész történetet elmondom, Nyúzó vagy alispánod, kit úgy hiszem alap nélkül a másiknál jobbnak tartasz, nem küldenek-e vasban a megyeházhoz? Való! hogy helyzetemben szintúgy cselekedtek volna... legalább Rétyrõl az egész világ tudja, miként zsiványokat eleséggel tart, csakhogy nyájait ne bántsák; de hisz õk nemesemberek, parasztnál, mint én, ez más!

- Miként gondolhatsz ilyenekre? - szólt a másik megnyugtatva.

- S miért nem? - válaszolt Tengelyi keserûen mosolyogva. - Olvastam többször, hogy a tizenhetedik század alatt több udvarnál, a nevelendõ koronaörökös mellett más szegény gyermek tartatott, ki, valahányszor a herceg leckéit meg nem tanulta, vagy más valami csínt követett el, derekasan megveretett, hogy példáján amaz lássa, mit érdemlett volna õ; nálunk, úgy látszik, e szokás fenntartotta magát. Koronánk úgynevezett tagjai nem büntettetnek... de hogy a példa ne hiányozzék, annyival keményebben sújtatnak mások! Mi ezt illeti, Réty s Nyúzó közt nem nagy különbséget fogsz találni.

- Hidd el, barátom - mondá a lelkész fejét rázva -, igazságtalan vagy Réty iránt. Megfoghatom, hogy te, ki vele egykor oly szoros viszonyban álltál, most, miután barátok lenni megszüntetek, szigorúbb vagy iránta, mint mások; de én õt jobban ismerem. Õ belsejében nem romlott meg úgy, mint gondolod; vétke inkább csak gyengeség, mi miatt neje akaratának ellentállani nem tud.

- Igen, gyengeség - szólt Tengelyi -, nevezd annak, ha úgy tetszik; de ha e gyengeség minden alávalóságnak mentségül szolgálhat, miért vagy hát Nyúzó vagy mások iránt szigorúbb?... Ha az, ki legjobb barátját szükségében elhagyá, sõt szerencsétlenségét tulajdon emelkedésére használta, ki elveit százszor megtagadta; ki meggyõzõdését vitorlaként használta, hogy egyszer egy, másszor más oldalra igazítva azt, minden széllel az óhajtott part felé haladjon, ha az nem érdemli megvetésedet, s már igazolva látod, ha gyengeségére mutatsz; mily joggal fordulsz el a gonosztevõtõl, kinek tette borzadást gerjeszt, hisz õ is, lám, csak gyengeségbõl vétkezett! A szenvedély, mely õt gonosztettére kényszeríté, erõsebb vala, hogysem annak ellentállhatna. Ne vesd meg Nyúzót, mert az igazságot áruba bocsátja... szegény, nem tehet róla! gyengeség, semmi más... Hiába, a pénznek nem tud ellentállani!... Nincs ok, miért a hazugot utáld, õt is csak képzete ragadta el, vagy oly körülményekben él, hol az igazság kimondására erõt magában nem érez. Fogadd el a gyengeséget mentségül, s a különbség, mely jók s rosszak között létezik, megszûnt; nincs gonosztett, melynek elkövetõje iránt másra, mint sajnálkozásra érezhetnéd feljogosítva magadat, hisz bûnének oka nem más, mint hogy érdeke vagy szenvedélyei õt szerencsétlenségére rossz irányban ragadták el.

- Távol legyen tõlem, hogy ezt tegyem - mondá Vándory nyugodtan -; jól tudom, hogy az erény nem más azon erõnél, mellyel elveinkhez ragaszkodunk... s nem akarom védelmezni Rétyt azokért, miket tett. Csak azt állítom: hogy bármi menthetetlen legyen is gyengesége, van egy bizonyos pont, melyen túl az bizonyosan terjedni nem fog, s hogy sem neje befolyása, sem más érdek õt olyakra nem bírhatja, miket felõle feltevél. Nyúzóra nézve nem vagyok meggyõzõdve errõl.

- Ez az, miben csalódol - szólt a jegyzõ felgerjedve. - Réty, mint Nyúzó, s ez, mint a többiek; ha az egész megyén végig mégysz, nem fogsz találni hármat, kik oly ember iránt, ki magát nemesi kiváltsággal nem védelmezheti, a legkisebb kíméletre érzenék lekötelezve magokat; s ez az, mi, ha eszembe jut, hogy fiam hihetõképp a nemtelenek sorához tartozik, szívemet keserûséggel tölti.

Vándory szólni akart, Tengelyi szenvedéllyel folytatá:

- Tudom, mit akarsz mondani. Mi gazdagok vagyunk szabadelvû emberekben... nemcsak a hazában, itt e megyében is szebbnél szebb kijelentéseket hallhatsz mindenfelõl... A szabadság, az egyenlõség, a népnek jogai... mit tudom én!... A mívelt világban nem hangzik szép frázis, melyet nem fordítunk le, melyet nem hirdetünk tátott torokkal, de tekints a szavak értelmére, s ha magadat ámítani nem akarod, mit találsz? Szabadságot s egyenlõséget? igen, azon szabadságot, mellyel a nemes saját s a népnek dolgait viszi, anélkül, hogy tõle istenen kívül valaki számot kérhetne!... azon egyenlõséget, melynél fogva az utolsó kortes a jobbágyra szint azon megvetéssel néz, mint a zászlós úr!... A népnek jogait? igen, azon népét, melyrõl Werbõczi szól, s mely alatt a nemesség értetik! tovább e szabadelvû urak nagylelkûsége nem terjed. Hisz a magyar paraszt nem szavaz tisztújításoknál, nem éljenez, nem szokott fáklyászenéket csinálni, miért keresse valaki kegyeit?!

- Fel vagy gerjedve - mondá Vándory -, nem szólnál másképp ily általánosságban. Vannak egyesek, ezt, ha igazságos vagy, nem tagadhatod, kikre vádjaid nem illenek.

- Egyesek? - szakítá félbe Tengelyi - igaz, vannak, kikre szavaim nem illenek s kik undorral fordulnak el a tömegtõl, mely körülöttük zajog. De az, hogy e hazában néhány száz vagy legfeljebb ezer ember van, ki úgy érez, mint mi, kiknek lelke, midõn ez óriási hazugságot, mely között élünk, látja, fáj, mint a mienk, vigasztalhat-e? Fiam kevesebbé fog-e megfosztatni polgári jogaitól, kevesebbé fog-e megvettetni, lábbal tiportatni?

- Fiad nem fog lábbal tiportatni senki által - mondá Vándory nyugodtan. - Bármi szomorú legyen az állapot, melyben hazánk nem nemes lakói jelenleg vannak, az nem tarthatja fel magát többé... s ki tudja, nem fognak-e jõni idõk, hol fiad áldani fogja végzetét, mely által nemességétõl megfosztva, a nép soraiba löketett vissza, de csak hogy egész osztályával azon állásra emelkedjék, melyet egykor mint kiváltságost elfoglalt, s melyet ezentúl mint jogot követelhet? Megengedem, hogy azok, kik most a szabadság elveit leginkább hangoztatják, nem komolyak szándékukban; de vajon a szó, melyet kimondanak, nem gyõz-e meg ezereket mindamellett?... s ha a kõ akaratuk nélkül, sõt ellene indult is meg, nem fog-e azért mégis odagördülni, hová azt természetes súlya vonja, elragadva mindent, mi neki ellentállni akarna?!... Igen, barátom - tevé hozzá, lelkesedéssel megragadva Tengelyi kezét -, szebb napok közelgnek, e nemzet minden osztályaira szebb jövõ vár, s bár hajam õsz, én még látni reménylem az idõt, midõn jelen állapotunk, egy nehéz álomként elvonulva, majdnem hihetetlennek fog látszani még azok elõtt is, kik egész éltöket benne tölték.

Tengelyi éppen válaszolni akart, midõn az ajtó megnyílván, Liptákné rohant a szobába. - Az istenért, jöjjön a nemzetes úr mindjárt haza - mondá az asszony lélegzetén kívül.

- Mi történt? - kérdé Vándory s Tengelyi majdnem egyszerre, megijedve mindketten a módon, melyen Liptákné szólt, s mely bennök azon gondolatot támasztá, hogy a jegyzõ házánál szerencsétlenség történt.

- A fõbíró s esküdt jöttek a házhoz - válaszolt amaz, még mindig az elõbbi hangon.

- Jó asszony, mi lelte kendet? - szólt Vándory bámulva. - Mi rendkívüli van abban, hogy a fõbíró barátom házához jõ? Nem jõ-e hivatalos dolgaiban hússzor évenként?

- De tudja-e a tiszteletes úr, miért jött? - mondá Liptákné. - A fõbíró azt mondja, hogy a fiskálist, azt az átkozott Macskaházyt, a nemzetes úr ölte meg! s ott van esküdtjével s hajdúival, s minden egyes embert egyenként kikérdez.

Tengelyi megszokta a sors csapásait; õ annyiszor érezte az emberek igazságtalanságát, hogy, mint többször mondá, semmi rosszat tõlök tapasztalni nem fog, min bámulna; azonban e hír, melyet Liptákné hozott, mégis készületlenül találta õt. - Ez sok! - mondá, s hangja remegett - el voltam készülve mindenre, de hogy valaha gonosztettel fogok vádoltatni, hogy valaha bíró elõtt aziránt leendek kénytelen védeni magamat, hogy gyilkosságot nem követtem el, ezt nem hittem soha!

- Lehetetlen! - szólt Vándory, ki barátjánál nem kevésbé megindulva, kalapját s botját keresé, hogy Tengelyit házához kövesse. - Az egész csak félreértés lehet.

- Én is azt gondoltam eleinte - mondá Liptákné szomorúan. - Mikor a fõbíró a nemzetes asszonynak mondta, hogy Tengelyi úron nehéz gyanú fekszik, s hogy õt vallatni fogja: azt hittem, csak tréfál; de mikor a szolgálót behítták, és a bérest és a szomszédokat, és egyiket a másik után kikérdezték, míg az esküdt minden betût felírt, láttam, hogy a gazember csakugyan úgy tetteti magát, mintha e szörnyû dolgot hinné. A nemzetes asszony, mikor õt akarta kikérdezni, mondta, hogy õ nemesasszony, s másra felelni nem tartozik, mint amire felelni akar; a fõbíró azt felelte, hogy a nemzetes úr nem nemes többé, s hogyha nem felel, majd õ tudni fogja, miként kényszerítse. Mikor ezt hallottam, elfutottam ide a nemzetes úrért, hogy csak valaki legyen a háznál, ki ilyen törvényes dolgokat ért.

- Hisz látod, minden rendiben van - mondá Tengelyi barátjához keserûen -, miért is fáradtak volna annyit, hogy nemességemtõl fosszanak meg, ha nem az vala szándékuk, hogy annyival jobban üldözhessenek?

- De... - szólt Vándory.

- Csak jerünk, jerünk - szakítá félbe Liptákné -, midõn a háztól elmentem, éppen az alispán is odajött.

- Jerünk! - mondá Tengelyi a lelkészhez még nagyobb keserûséggel - hallod, nincs mit aggódnunk, ott van Réty barátunk is, kinek pártolására számolhatunk. - S ezzel a férfiak Liptáknétól követve a jegyzõ házához mentek.

Itt a dolgok azalatt Tengelyire nézve mindég rosszabb alakban tûntek fel. Erzsébet szilárdan ragaszkodva nemesi kiváltságához, nem bírathatott arra, hogy a fõbíró kérdéseire feleljen; de minden, mit a többi kihallgatott vallott, egyiránt a jegyzõ ellen szólt. A szomszédok bizonyságot tettek a szóvitáról, melynek következtében Macskaházy a házból tegnap bottal ûzetett ki. Az egyik világosan emlékezett Tengelyi szavaira, melyekben Macskaházyról szólva mondá: hogy ez ember még kezei által fog meghalni. A szolgáló urát tizenegy óra felé ki látta menni a házból, mi egyébként soha szokása nem vala. Az elõmutatott pálcát az egész háznép a jegyzõ tulajdonának ismerte, szóval minden oly összhangzásban volt, hogy az alispán, ki Nyúzót minden lehetõ kíméletre intve, a vallatás nagy részénél jelen volt, ámbár bensõleg meggyõzõdve Tengelyi ártatlanságáról, nem tagadhatá, miként a külsõ jelek csakugyan ellene bizonyítanak.

Midõn Tengelyi Vándorytól követve a szobába lépett, minden szem feléje fordult, s Nyúzót kivéve nem vala senki, ki a szenvedélyes keservet, mellyel Erzsébet férje nyakába borult, közönyösen nézte volna.

- Nyugtasd meg magadat - mondá Tengelyi nyugodtan -, nem ma tapasztaljuk az emberek üldözését elõször, s jó lelkiismeret mellett, isten segedelmével, most sem fogunk elnyomatni ellenségeink által.

A méltóság, mely Tengelyi egész magaviseletében mutatkozott, nem hatott senkire inkább, mint az alispánra, ki egykori barátjához közelítve, érzékeny hangon bizonyossá tevé, miként csalódik, ha a fõbíró ittlétét üldözésnek tekinti. - Különös körülmények találkozása által - így szóla tovább - a legbecsületesebb ember azon kénytelenségbe juthat, hogy magát igazolnia kell, s ez, meg vagyok gyõzõdve, Tengelyi úrnak a jelen esetben nem sok fáradságába fog kerülni.

- Nagy köszönettel tartozom - mondá Tengelyi szárazan - a jó véleményért, melyet a tekintetes úr irántam nyilvánítani méltóztatott, s meg vagyok gyõzõdve, hogy ha a teins úrtól függ vala, azon eljárás követtetett volna irányomban is, melyet hasonló esetben minden jóhírû ember joggal követelhet; azonban legyen szabad a fõbíró úrtól kérdenem: mik hát azon viszonyok s körülmények, melyeknél fogva reám Macskaházy meggyilkoltatására nézve, mert azt hallom, ezzel vádoltatom, a legkisebb gyanú háramolhatik?

- Mindjárt szolgálunk Tengelyi úrnak - mondá a fõbíró ki most, mint minden hivatalos eljárásnál, esküdtjét odaértve mindig pluralisban szólt, s Nyúzó egyenként elsorolá azon olvasóim által ismert körülményeket, melyek Tengelyire gyanút vetettek, míg esküdtje minden egyes pontnál fejét hajtogatá, mintha legalább jelek által akarna részesülni az eddig oly ügyesen vitt vizsgálódás dicsõségében. - Már miután Macskaházynak gyilkosa nem ismertetik - így végzé elõadását -, miután rablás nem történvén, senki nem tudatik, kinek e férfiú halála érdekében feküdhetett volna, ellenben Tengelyi úrnak iránta való gyûlölsége köztudomású dolog, melynek legújabb bizonyságára csak a jegyzõ úr tegnapi kitöréseit említjük, melyek között, mint több tanú állítja, világosan azt mondá: hogy a most meggyilkolt még a jegyzõ úr kezei által fog meghalni; miután tudatik, hogy a meggyilkolt iránt azon igazságtalan gyanúban élt, mintha némely irományai általa raboltattak volna el, s így e gyilkolás igenis érdekében feküdhetett: mi a legsúlyosabb gyanú okát találjuk Tengelyi úr ellen, annyival inkább, minthogy a gyilkosság éjjeli fél tizenkét óra felé történvén, egy tanúnak vallomása szerint a nótárius úr házát aznap éjjeli tizenegykor szokása ellen elhagyá, s midõn a rabot üldözõ kocsis és révész még néhány társaikkal éjfél felé e házhoz jött, Tengelyi úr ismét szokása ellen még ébren, felöltözve és pedig egészen összesározott ruhákkal találtatott, fõképp miután nemcsak a gyilkolás színhelyén lelt irományok, hanem a bot is, melyet a gyilkost üldözõ révész a Tisza partjától Tengelyi úr házához vezetõ úton talált, a jegyzõ úrnak valóságos tulajdonához tartoztak. Mit mond nótárius úr ezekhez?

E hosszú elõadás, mely, mint olvasóim látják, egészen a magyar törvényszéki ítéletek írásmódján mondatott el, azaz melynél a lehetõségig sok mindenféle tárgy a lehetõségig kevés pont felhasználása mellett adatott elõ - Nyúzót magát kivéve, talán nem bámultatott senki által annyira, mint hív esküdtje által; azonban ennyi bûnjeleknek ily módoni összeállítása nem kis hatást tett másokra is, s fõképp Tengelyi, ki azoknak egész fontosságát érezve átlátá önigazolásának nehézségeit, nem titkolhatá el meglepetését, s egy percig hallgatott.

- Ne méltóztassék megzavarodni Tengelyi úrnak - mondá Nyúzó gúnyosan -, csak a tiszta igazságot méltóztassék elõadni. Mi, amint nótárius úr látja, minden udvariassággal kérdezünk.

- Ne felelj neki egy szót se - szóla közbe Tengelyiné szenvedélyesen -, még hála istennek, nem mutatta meg senki, hogy nem vagyunk nemesemberek, téged szólásra nem kényszeríthetnek.

- Én szólni akarok - mondá Tengelyi, ismét visszanyerve nyugalmát -, szólni fogok; nincs ember a világon, kit, ha tudnám, hogy ellenem ily gyanúban van, nem tartanék érdemesnek arra, hogy vele a dolgok való állását megismertessem.

- Hisz látja, Tengelyiné asszonyom, férje minket feleletére érdemeseknek tart - szólt a fõbíró mindig gúnyolva, mert miután az alispán által kíméletre intetett, csak ily módon töltheté bosszúját. - Hadd szóljon, fogadok, mihelyt beszél, minden tisztába jõ, úgyis ami a nemesi kiváltságot illeti, már elébb mondám, ahol a nemesség mellett írás nem szól, mi jó kálvinista létünkre az ily tradícióra nem sokat tartunk.

- Ha Nyúzó úr azt hiszi - mondá Tengelyi, kinek vére arcaiba nyomult -, hogy e gúnyoló szeszély hivatalos állásának tekintélyét nevelheti, a teins alispán úr talán kegyes leend õt tévedésérõl meggyõzni. Mi magát a dolgot illeti - tevé hozzá, erõt véve magán -, nem tagadom, hogy sok körülmény elsõ tekintetre ellenem látszik szólni: egyébiránt, a dolgok való állásának elõadása, úgy hiszem, meg fogja gyõzni még a fõbíró urat is, hogy csalódott. - S itt Tengelyi körülményesen elõada minden történteket. A gyanú, melyet irományainak elrablása iránt Macskaházy ellen nyilvánított, a kislaki törvényszéknél történtek után helyzetében csak természetes vala, valamint e gyanúnak alaposságát semmi nem bizonyíthatá inkább, mint az, hogy az ügyész szobájában oly irományok találtattak, melyeknek birtokához Macskaházy csak e rablásban való részvétele által juthatott. Annak magyarázatára, miért hagyá el házát tegnap szokása ellen oly késõn, s miként történt, hogy a révész s kocsis által összesározott ruhákkal találtatott, a jegyzõ elmondá a levélnek foglalatját, melyet Violától oly rejtélyes módon kapott.

- És ugyan honnan van - kérdé Nyúzó, ki egész idõ alatt kételkedõ mosolygással ült ott -, hogy Tengelyi úr Viola meghívását azonnal követte? hogy késõ éjszaka egészen magányosan s fegyver nélkül, mint mondá, egészen magányos helyre ment, csak azért, hogy az ország legnagyobb zsiványával találkozzék, kitõl mások harmadmagokkal is félnek?

- Én soha életemben Violát nem bántottam - válaszolt Tengelyi -, s azért nem is féltem tõle, fõképp miután a hozzám írt soraiból látám, hogy magát irántam háladatosságra kötelesnek érzi. Azonkívül, mit tehettem egyebet? más módot, mi által a tõlem elrablott irományokhoz juthattam, nem ismerék, elfogadtam azt, mely ajánlkozott.

- És ugyan kérjük - mondá ismét Nyúzó - a levélkét, melyrõl szó van, nem lehetne látnunk? érdekes volna, hacsak már azért, hogy a híres zsivány kezevonásával megismerkedjünk.

- A levélkét az író kérése szerint azonnal elégettem - válaszolt Tengelyi.

- Az igen kár volt - szólt Nyúzó -, fõképp ha Tengelyi úrnak ez igen rendkívüli és legalábbis csudálatos mesének, vagy akarom mondani, elõadásnak bebizonyítására, két jólelkû részrehajlatlan tanúja nincs, kikkel Violától vett levelét közlé.

- Én a dolgot csak Vándory barátommal közöltem ma reggel.

- Igen, ma reggel, értem - folytatá az elõbbi -, mikor már a faluban voltam s vizsgálataimat megkezdém. Más mondanivalója Tengelyi úrnak nincs?

Tengelyi kijelenté, hogy elmondott mindent, mi a dologhoz tartozik.

- Azokból, miket hallánk - szólt a fõbíró esküdtjéhez fordulva -, annyi legalább Tengelyi úr önvallomása szerint is bizonyos, hogy õ a gyilkolásnak szándékát ismerte.

Tengelyi megjegyzé: miként õ, mennyire emlékezik, ezt szóval sem mondta.

- Úgy tartom, e részben minden tagadás feleslegessé vált - mondá éles hangon a fõbíró. - Jegyzõ úr elismeri, hogy irományait Macskaházy birtokában gondolá. Már ha ez így van, Viola sorait véve... ha azok csakugyan írattak volna... miként gondolhatott csak egy pillanatig mást, mint hogy a zsivány erõszakos módon fog ez irományokhoz jutni? Sõt - folytatá a fõbíró rövid hallgatás után, mely alatt szemeit a jegyzõre szegezé -, már önvallomása szerint majdnem a bizonyosságig kisül, hogy a gyilkosságnak elkövetését nemcsak elõre tudta, hanem benne mint felbujtó részt is vett, miután Viola maga sem az irományoknak becsét nem ismerheté, sem magát megszerzésökért ily veszélynek, minõ e gonosztettével össze vala kötve, ki nem tette volna, ha arra más valaki által nem buzdíttatik... s hogy ez csak a jegyzõ úr lehetett, világos, minthogy ez irományok megszerzése senki másnak érdekében nem feküdt.

Tengelyi szólni akart, Nyúzó folytatá: - És ki teszi ezt? ki követi el e szörnyû bûnt? Kérdem: egy jegyzõ, oly ember, kinek a gonosztevõk üldözése kötelességében áll, s ki a bizodalmat, mellyel iránta a megye s nagyságos urasága viselteték, arra használja fel, hogy házát gonosztevõk tanyájává tegye. Ez súlyosabb eset - szólt esküdtjéhez fordulva, tovább -, hogysem mi róla végezhessünk. A vádlottat be kell küldenünk a megyeházához, s pedig jó õrizet alatt, nehogy Viola s cimborái, kik, amint látszik, vele szoros összeköttetésben állnak, õt az igazság kezei közül kiszabadítsák.

Az alispán, ki a dolgok kifejlõdésében érzékeny részt vett, Nyúzót figyelmessé tevé, hogy erre semmi szükség nincs, miután Tengelyi úrért, ha úgy kívántatnék, õ szívesen ma is felvállalja a kezességet; de Nyúzó, ki eddig az alispán kívánatát teljesítendõ, mind azon durvaságtól, mellyel máskor hasonló alkalommal élni szokott, visszatartóztatá magát, nem tartá szükségesnek, hogy elöljárójának e pontra nézve is engedjen, s ünnepélyesen kijelenté, miként a feleletteher rajta fekszik s õ ehhez hasonló esetben kezességet elfogadni nem fog, ha Tengelyinek nemessége nem vonatott is volna kétségbe, miután nyilvános rablók cimboráinak letartóztatására nézve még a nemesi kiváltság sem vétetik tekintetbe.

- Hogy merészel az úr engem rablók cimborájának nevezni! - kiálta Tengelyi, ki a mérsékletet, melyre magát eddig kényszeríté, tovább fenntartani képes nem volt - ön, kirõl az egész megye tudja, miként nem egyszer hivatalát orgazdaságra használta fel?

Ami Tengelyinek ezen vádját illeti, meg kell vallanunk, a jegyzõ alig mondhatott volna olyat, mely az érdemdús fõbírót, fõképp alispánja s ennyi emberek jelenlétében, kellemetlenebbül érinthette volna, miután a megyében csakugyan több esetrõl beszéltek az emberek, hol az elrablott marha a tulajdonosok által állítólag Nyúzó istállóiban találtatott meg, min természetesen ez emberek annyira elbámultak, hogy elsõ pillanatban nem tudva, mit mondjanak, elhallgattak, s ha késõbb valamely tanúval az istállóba visszatértek, a marhát soha többé nem találták ott. Azonban, a pillanatnyi zavar, melybe a fõbíró hozatott, csak arra szolgált, hogy elfojtott dühét kitörésre ingerelje, s minden kímélettel felhagyjon, mellyel magát eddig viselte. - Hogy merészelem így nevezni?! - kiálta a felbõszült tisztviselõ - hogy merészelem én így nevezni, ki a tekintetes nemes megyének fõbírája vagyok? s ha a teins alispán úr iránt kímélettel nem vagyok, régen vasra verettem volna, miután tudva való dolog, hogy mikor Violát múlt restauráció elõtt itt a faluban kerestük, a zsivány az egész idõ alatt e házban rejtve volt, hová midõn õreimmel belépni akartam, a nótáriusné még oppozícióval szemtelenkedett fenyegetni.

- Ki mer házam ellen ily rágalommal fellépni? - kérdé a jegyzõ mindig hevesebben. - Viola az én házamban?... Felfogadtam nejét s gyermekeit, mert nyomorúságban voltak; a zsiványt nem láttam soha!... Szólj te, Erzsébet - mondá nejéhez fordulva -, volt-e Viola valaha házunkban?

Erzsébet, ki mint Tengelyi maga, arról, hogy Viola Vilma megegyezésével Liptákné által a házban elrejtetett, mit sem tudott, esküvéssel bizonyítá, hogy az üldözött soha, mióta rossz életre adta magát, e házban nem volt; mire a fõbíró gúnyosan mosolyogva Liptáknét hívatá elé, ki azt, mit a rögtönítélõ törvényszék elõtt esküvéssel vallott, többé vissza nem veheté. - Igazság, teins uram - mondá az asszony sóhajtva -, hogy mikor Violát a faluban üldözték, szegény az egész idõ alatt itt a házban volt. Én magam rejtettem el a kamarába a hordók alá, de sem a nemzetes úr, sem a nemzetes asszony nem tudtak semmit felõle, annyira féltem, ha megtudják, hogy még azt sem beszéltem el nekik, amire szegény Viola, mikor elment, kért, hogy megmondjam: hogy a nemzetes úr írásaira vigyázzon; s pedig ha elmondom, ki tudja, mennyi bajt kerülhettünk volna ki.

- Aki hiszi, üdvezül - mondá a fõbíró gúnyosan -, miként vezethetted volna a zsiványt e ház kamarájába, anélkül, hogy valaki tudná?

- Ki mondta azt, hogy senki nem tudta? - válaszolt Liptákné. - Én csak azt mondtam, hogy a nemzetes úr nem tudta, s a nemzetes asszony sem, ki akkor már alunni ment. Mikor szegény Viola a házhoz jött, csak Vilma kisasszony s én voltunk ébren. Éppen Zsuzsi ágya mellett ültünk, mikor az utcán a lármát hallottuk. Én kimentem a kertbe, s ott találtam Violát, körül volt véve a ház mindenfelõl, sehol menekülés, azt tudtam, ha megfogják, fel fogják akasztani, s kértem Vilmát, hogy a szegényt a házba hozhassam. Az angyali leánynak megesett szíve szerencsétlenségén, s megengedte. Ez az egész; ne üdvezüljek, ha kívülünk más valaki tudta, hogy az, akit keresnek, itt van. Ha rosszul cselekedtünk, hogy Violát elrejtettük, ám nem bánom, csináljanak velem, amit akarnak, úgyis elég vén vagyok, s nem bûnös senki más, mint én!

- Ne félj, meg fogsz lakolni te is, vén boszorkány! - mondá a fõbíró mérgesen. - Most még csak a kisasszonyt kell kérdenünk, úgy látszik, az egész család egyetértésben van. Hívja be leányát - tevé hozzá Tengelyinéhez fordulva -, hadd kérdezzük meg azt is.

- Mit, az én leányomat?! - szólt Erzsébet szenvedéllyel - abból ugyan nem lesz semmi! Leányom Réty Ákosnak jegyese, azt próbálja valaki megsérteni, ha merészli... Vilmám ily emberek elõtt! vallatva, mint a gonosztevõ! - S a jámbor asszony hihetõképp még többet mondott volna, ha Tengelyi maga nem kéri, hogy menjen leányáért, mint kívántatott.

- De meggondoltad-e, kedves Jónásom? - kérdé Erzsébet, bámulva férjét.

- Mondom, menj szobádba, s hídd ki leányodat - válaszolt Tengely komolyan -, én meg vagyok gyõzõdve, hogy Liptákné hazudik. Soha leányom nem titkolt semmit elõttem.

Erzsébet kiment, s rövid idõ múlva leányával tért vissza a szobába. A szépségnek hatalma ellenállhatatlan, s maga Nyúzó, minden természetes nyersesége mellett, midõn a hölgyet látá, ki anyjától vezetve elõtte megjelent, e halvány szabályos arcnak szelíd kifejezése elõtt elveszté bátorságát, s váratlan nyájassággal mondá: miként bizonyos környülményeknek felvilágosítása szükségessé teszi, hogy némely kérdésekre feleljen - azaz ha e pillanatban ellenére nincs, mert azon esetben õ kikérdeztetését szívesen máskorra is halaszthatná.

- Nem lesz szükséges - mondá Tengelyi szárazan. - Szólj nyíltan - tevé hozzá Vilmához fordulva -, igaz‑e, hogy Viola, mikor a faluban kerestetett, házunknál elrejtve volt?

- Atyám - szólt Vilma, s halvány arcait egyszerre pirosság futotta el.

- Ne félj semmit, kedvesem - folytatá amaz biztató hangon -, lám, te jó kedves leányom voltál mindig, soha semmit szüleid elõtt nem titkoltál el. Mondd meg tartózkodás nélkül: igaz-e, hogy Viola házunknál volt, s hogy te ittlétére engedelmet adtál?

Vilma hallgatott, a szegény leány egész testén remegett, s maga Nyúzó sajnálni kezdé a hölgyet, midõn a hatást látá, melyet e kérdések reá tettek.

- Mondom, ne félj, Vilmám - folytatá Tengelyi ismét -, én tudom, hogy az egész csak rágalom. Tudom, hogy nem lettél volna képes ily valamit tenni engedelmem vagy legalább anélkül, hogy késõbb tudósítanál. Lám ez asszony itt - tevé hozzá, Liptáknéra mutatva -, kitõl mást vártam s érdemeltem, azon hazugsággal mentegeti magát, hogy Violát engedelmeddel rejtette el házunkban.

A gondolat, hogy az igazságnak nyílt megvallása Liptákné igazolására szükséges, Vilma szívében háttérbe szorítá a gyermeki félelmet, mely õt eddig visszatartóztatá, s a szegény leány, könnytelt szemeit apjára emelve, bizonyságot tett, hogy ez asszony igazat mondott. - Bocsánatot, kedves apám! - tevé hozzá könyörgõ hangon - a szerencsétlenségnek egyedüli oka én vagyok. Én magam mondtam Liptáknénak, hogy ha lehet, Violát rejtse el házunkban; én magam kértem õt, hogy csak apámnak ne mondjon semmit, mert tudtam, hogy bármi természetes, ha mindent elkövetek, hogy egy szerencsétlent halálától megmentsek, mégis apám, mert Violát gonosztevõnek mondják, ez esetben neheztelni fog.

- Aki hiszi, üdvezül! - mormoga Nyúzó fogai közt, míg Kenyházy nagyokat sóhajtott, s Réty megjegyzé, hogy az egész elõadásban semmit, mi azt valószínûtlennek tenné, nem lát.

Tengelyi, ez egész idõ alatt szemeit éghez emelve, hallgatott, de arcának kifejezése mutatá, hogy lelkén azon fájdalmaknak egyike vonul át, melyeknek kimondására nyelvünknek szók, szemeinkben könnyek hiányzanak. Vilma néma kétségbeeséssel függeszté szemeit apjára, s a kínos hallgatást csak Vándory szakítá félbe, ki midõn barátjához közelített s kezét fogá, kéré, hogy ne nyomassa el magát fájdalma által.

- Ne félj - mondá Tengelyi komoran -, ha oda kelle jutnom, hogy tulajdon leányomtól csak úgy hallhatok igazságot, ha bíró elõtt kérdezem, nincs többé, min e világon bámulhatnék. De hagyjuk ezt! - tevé hozzá egy sóhajjal, a fõbíró- s esküdtjéhez fordulva - vessünk véget e kínos jelenetnek. Amit a teins urak vizsgálatuk által megtudni kívántak, tudják, a bûnjelek mind ellenem szólnak, nincs ok, miért többé fáradjanak. Engedjenek két órát, hogy dolgaimat rendbe szedve családomtól búcsút vegyek; nem bánom, õriztessék házamat addig, amint tetszik, s azután vitessenek be Porvárra.

- Ha Tengelyi úrnak mentségére semmi több mondanivalója nincs - szólt Nyúzó felkelve -, csakugyan véget vethetünk az egésznek. A dolog világos. Két óra múlva szekere készen lesz, addig rakja össze holmiját, s elõre mondom, jól fogja tenni, ha hosszabb maradásra készül.

- Mi vele megyünk! - mondá Erzsébet könnyekre fakadva - én férjemet nem fogom elhagyni végsõ nyomorúságában.

- Kedves Erzsébetem - szólt a jegyzõ meghatva -, maradj te itt házamnál. Miután ily terhes vád emeltetik ellenem, szükség, hogy védelmemre készüljek, s legjobb, ha egy ideig magamra hagytok.

Erzsébet még inkább sírt, s Nyúzó, miután még megjegyzé, hogy úgysem tudja, mennyire egyezett volna meg a tömlöc szabályaival, hogy a vádlott családjával szólhasson, esküdtjével együtt a szobát elhagyá; s én, részemrõl azt hiszem, hogy valamint e viszonyok között a jegyzõ családjának semmi kedvesebbet, úgy önmagára nézve semmi célirányosabbat nem tehetett volna, miután alig hagyá el a házat, midõn Ákos a legnagyobb felgerjedésben a szobába lépett.

Ákos, ki, miután Vándoryval tegnap este mátkájától hazatért, a fél éjet szobájában fel s alá járva boldog ábrándok között tölté, midõn szerencséjének érzetében végre lefeküdt, oly édes álomba szenderült, hogy noha szobája a lelkész szobájához a második vala, sem Tengelyi, sem Liptákné jöttérõl mit sem hallott, s csak most, midõn az öreg János által felébresztetett, tudá meg mind az elkövetett gyilkosságot, mind azon lépéseket, melyeket a fõbíró Tengelyi ellen tesz. - Az érzelmeket, melyek Ákos szívét e híreknél eltölték, s melyekkel midõn a jegyzõ házához sietett, kedvesét halványan, síró anyja mellett látá, nem fogom leírni. - Az istenért, mi történt itt? - mondá, mihelyt a szobába lépett.

- Kedves Ákosom - szólt kezét megragadva Erzsébet -, odavagyunk, nevünk megbecstelenítve. Férjemet gyilkossággal vádolják, s a megye tömlöcébe fogják vinni... - itt könnyei elfojták szavait.

- És apámat én rontottam meg - szólt kétségbeesve Vilma. - Ákos! Ha valaha szeretett, mentse meg õt... - s ezzel a szerencsétlen leány magánkívül az ifjú karjai közé rogyott.

Ákos, Erzsébettõl követve, kedvesét a mellékszobába vivé; a jegyzõ hallgatva nézett utánok, s szemében könny ragyogott, midõn Vándorynak kezét szorítva halkan mondá: - Ha elmegyek, légy te e szegényeknek apjok.

Réty mélyen meghatva állt ott az egész jelenet alatt; azonban a hideg formaság, mellyel Tengelyi, valahányszor az alispán mellette szót emelt, pártfogását visszautasítá, visszatartóztatta õt e részvétnek nyilvánításától. Most erõt véve magán, midõn a jegyzõ- s Vándoryhoz közelített, megindulásától elfojtott hangon kéré, hogy bármi történt is közöttök eddig, most legyen meggyõzõdve, miként õ mindent el fog követni, hogy egykori barátját e szerencsétlen helyzetbõl megmentse.

- Igen köszönöm a meleg részvétet, mellyel a tekintetes alispán úr helyzetem iránt viseltetik - mondá Tengelyi hidegen, midõn a szólóhoz fordult. - Megvallom, nem is vevém észre, hogy még szerencsénk van, úgy hivém, hogy miután a dolog, mely érdekét ébreszté, bevégeztetett, a fõbíróval együtt eltávozott. Hisz a teins úr látja, minden rendiben van, a gonosztett, úgy látszik, egészen kisült ellenem.

- Tengelyi! - mondá Réty mélyen meghatva - ne legyen igazságtalan irántam! Engem e házhoz semmi más nem vezetett, mint hogy jelenlétem által önnek, ha lehet, hasznára legyek, s Nyúzót azon kíméletre bírjam, melyet hivatalának teljesítése ily esetben megkíván.

- Ha a teins úrnak ez vala szándéka - szólt Tengelyi keserûen -, egyszerûbb lett volna, ha a tisztújításnál nem használja befolyását arra, hogy oly szolgabíró választassék, kit csak elöljárójának jelenléte tartóztathat vissza attól, hogy hivatalával vissza ne éljen.

- Nem fogok önnel errõl vitatkozni - válaszolt az alispán zavarodottan -, csak arról akarom biztossá tenni, hogy bármi súlyosaknak látszassanak a jelek, melyek ön ellen szólnak, én ártatlanságáról meg vagyok gyõzõdve; reám számolhat.

- Teins uram - mondá Tengelyi komolyan -, volt idõ, hol a számolás ezen nemével foglalkoztam. Barátaim elég jók voltak meggyõzni, hogy azon véghetlen s határtalan érzés, melyet barátságnak nevezünk, sokkal fenségesebb, semhogy reá e földön számolhatnánk. Rövid idõ múlva talán meg fogok jelenni bíráim elõtt, s ha a teins úr elég erõt érez magában megfeledkezni a barátságról, mellyel irántam eddig viseltetett; örömmel fogom látni közöttök; most megbocsát, ha távozom. Csak két órát tölthetek házamban, s azt családommal akarom tölteni. - S ezzel mélyen meghajtva magát, Tengelyi, Vándoryt magával vezetve, a mellékszobába ment.

Réty sokáig utána nézett, azután mélyen felsóhajtva a házat elhagyá.