32

Minden elválás bánatos érzéssel tölti lelkeinket. Kevés napok leforgása alatt annyi történhetik, hogy még a boldogabb ember is, midõn kedveseitõl búcsút vesz, alig titkolhatja el megindulását, midõn barátja kezét utolszor szorítja. - De mi ezen érzés ahhoz képest, mely a keblet eltölti, midõn kedveseink körét életünk szomorú pillanatainak egyikében kényteleníttetünk elhagyni!... A szív, mely a múltat s jövõt mindig a jelennek világításában látja, csak fenyegetõ veszélyeket sejt maga elõtt ily pillanatokban, s nem szabadulhat a gondolattól: hogy a kört, melybõl habár csak napokra kilép, mikor visszatér, úgy, mint elhagyá, nem fogja többé feltalálni. Hogy Tengelyi veszélyes állásában mindezt kettõsen érezé, természetes; s valóban egész férfiasságára vala szüksége, hogy kesergõ családja számára vigasztaló szavakat találjon, hol semmit, mihez reményei horgonyát köthetné, maga elõtt nem látott, s fõképp leányának vigasztalatlansága szívét soha nem érzett keserûséggel tölté el.

- Ne sírj, kedves leányom! - mondá Vilmához fordulva. - Lám, apád ártatlan, azt tudhatod. Kevés nap, s a dolgok való állása ki fog világlani, s akkor visszatérek hozzátok, s te ismét szép víg leányom léssz, nemde?

- Oh, atyám! - szólt Vilma s hangja remegett - te tömlöcben, ott a rossz emberek között, ha csak egy napra, egy órára is, s ha meggondolom, hogy mindennek én vagyok oka!

- Te, leányom? - kérdé Tengelyi bámulva - miképp kínozhatod magadat ekképp? Azt gondolod talán, hogy vallomásod helyzetemet nehezítheti?

- Atyám - mondá a hölgy szomorúan -, ne szóljon ily nyájasan velem, én nem érdemlem szeretetét. Nem fogják-e most e rossz emberek atyámra fogni, hogy Viola elrejtését maga is tudta, s csak el akarja titkolni, s ha ez nem lenne is, mi hozta mind e szerencsétlenséget reánk, ha nem az, hogy Zsuzsit s gyermekeit házunkhoz fogadtuk? s azt én tevém!

- S éppen mert ez oka szerencsétlenségteknek - szólt közbe Vándory -, isten nem fog elhagyni bajaitok között. A gondviselésnek útjai csudálatosak, de jótett soha embert nem vezetett még romláshoz.

Tengelyi e szavaknál mélyen felsóhajtott; de Vilma nyugodtabbnak érzé magát, s maga Erzsébet csendesebben zokogott, midõn Vándory által arra emlékeztetett, hogy talán éppen ez igazságtalan vád leend az út, mely ellenségeinek megszégyenítéséhez vezetend, s melyen talán elrabolt irományaihoz juthat.

Tengelyi maga azzal vigasztalá nejét, hogy fogsága mindenesetre csak rövid lehet, s hogy addig is, miután Vándory nálok marad, nem fognak pártfogó barátok nélkül hagyatni.

Erzsébet újra kéré, hogy õt Porvárra követhesse, de a jegyzõ érzé, hogy ha azon kínos pillanatokban, midõn lába a tömlöc küszöbén átlép, családja keservét látná maga körül, szilárdsága megtörne ennyi szenvedés alatt, s Vándory segedelmével arra bírá feleségét, hogy legalább most az elsõ napokban álljon el feltételétõl.

- Ha, amitõl nem félek - tevé hozzá -, rabságom tovább tartana, bejöhettek késõbb. Az elsõ napokban szükség, hogy egészen enhelyzetemmel foglalatoskodjam. Völgyesy, mennyire ismerem, becsületes ember, s szívesen magára vállalandja védelmemet. Ákos módot fog szerezni, hogy tõletek minél többször tudósítást kapjak. De hol van Ákos?

Erzsébet mondá, hogy midõn az alispán elment, õ is eltávozott, hihetõképp, hogy vele szóljon, s rövid idõvel ezután, melyet Tengelyi a kevés holminak összerakására használt, mit magával vinni szándékozott, Ákos maga lépe a szobába. Az ifjúnak arcai lángoltak, szemein látszott, hogy sírt.

- Szóltál apáddal? - kérdé Erzsébet a belépõt élénken.

- Szóltam! - mondá emez remegõ hangon.

- S mit mondott? - kérdé Erzsébet s Vándory majdnem egyszerre.

- A legszebb, legépületesebb dolgokat, arról meg lehettek gyõzõdve - válaszolt Ákos keserûen. - Sírt, valósággal sírt, nyakamba borult, kedves fiának nevezett; mondá, hogy Tengelyinek ártatlanságáról meg van gyõzõdve, hogy szíve vérzik, ha arra gondol, miként ily becsületes ember s ki egykor barátja volt, ennyire szerencsétlen helyzetbe juthat. Mit tudom én! Õ elmondott mindent, mi akárkit a világon meggyõzhetne, hogy Tengelyi ártatlan, s hogy minden becsületes ember kötelessége pártját fogni; de mind e szép beszédnek vége az vala, hogy kérésemet nem teljesítheti, s miután Nyúzó kezességet elfogadni nem akar, õ nem kényszerítheti reá - szóval, hogy nem tehet semmit. Hisz nem mondta-e, hogy szíve vérzik... mi többet kívánhatunk tõle?

- Azt elõre mondhattam volna - szólt Tengelyi nyugodtan.

- Nem, barátom! - folytatá Ákos indulattal - azt te nem mondhattad volna elõre. Ha istennek angyala jõ le, s azt mondja nekem, hogy apám így fog felelni kéréseimre: én nem hiszek neki. Ti nem tudjátok, miként kértem õt. Sírtam, mint a gyermek, lábaihoz borultam, anyámnak emlékére hivatkoztam; mondtam: ha életében valaha szeretett, ha tõlem örökre megválni nem akar, ha nem akarja, hogy átkozzam végzetemet, mely õt adta apámnak, csak ez egy kérésemet teljesítse... s õ megtagadta!

- S ki tudja - mondá Vándory, kinek a keserûség, mellyel Ákos apjáról szólt, fájt -, nem szólt-e igazat, midõn mondá, hogy kérésedet nem teljesítheti?

- Hát azt gondolod - válaszolt Ákos még keserûbben -, ha apám Tengelyiért csakugyan kezességet vállalt volna, vagy ha mit tõle késõbb kértem, õt tulajdon házának valamely szobájában akarja õriztetni, míg e szerencsétlen dolog világosságra jõ, Nyúzó ellent merne állni kívánatának? Igen, de mit fog mondani a nagyméltóságú fõispán? Nem veszik-e rossz néven a teins Karok és Rendek, ha õ Tengelyinek, kit e megyében sokan gyûlölnek, pártját fogja? ez az, mi apámat, most, mint mindig életében, meggyõzõdésének követésétõl visszatartóztatá, miért fiát magától eltaszította.

- Ne ítélj apádról ily szigorúan - mondá Vándory meghatva -, ki tudja, mily nehéz küzdelmeibe került, hogy kérésedet megtagadja.

- Hagyjuk ezt! - szakítá félbe Ákos. - Mikor a háztól elmenék, Nyúzó már a kocsikat rendelé. Kevés idõnk marad; ne keserítsük ezt oly vitatkozásokkal, melyek semmihez nem vezethetnek. Ha megengeded - szólt Tengelyihez fordulva -, veled megyek Porvárra.

A jegyzõ ismétlé, mit már családjának mondott, s csak arra kéré Ákost, hogy amennyiben lehet, õt fogsága alatt Vilma s Erzsébet hogylétérõl tudósítsa. - Hogy pártfogásodba ajánljam - tevé hozzá mosolyogva -, nincs szükség.

- Oh, bár e pártfogásra még több jogom volna! - mondá Ákos Tengelyinek kezét szorítva - bár Vilmát nõmnek nevezhetném! Ki tudja, mit apám fia boldogságáért nem tett, azt talán megtenné nevéért.

- Értelek - válaszolt Tengelyi nyugodtan. - De, hála az égnek! ártatlanságom bebizonyítására pártfogóra szükségem nincs; becsületes nevénél nem adhatok leányomnak más hozományt, de mielõtt azt helyreállíthatám, nem fogom soha engedni egyesülésteket.

Ákos felelni akart; a kocsi zörgése, mely a ház elõtt hallatszott, minden gondolatoknak más irányt adott.

Tengelyi, nehogy családja könnyeit látva elcsüggedjen, sietve megölelé nejét s leányát, s felvéve bundáját, a kocsiba veté magát, melyet Réty érte küldött, Nyúzónak nem kis bosszúságára, ki a jegyzõt teljességgel szekeren s vasban akará Porvárra vitetni.

Tengelyi mellé az esküdt ült. A kocsis mellett s hátul a bakon egy-egy hajdú foglalt helyet... s a szerencsétlen jegyzõ áldá istenét, midõn Ákosnak még egyszer kezét szorítva, a lovak végre elindultak s õt kétségbeesett családjának látásától elvonák. - Bármi vár reá ott, hová megy, jobb embernek semmi kínzóbb e világon nem lehet, mint ha keservekben kell látnia azokat, kiket szeret.

Hagyjuk most Vilmát anyjával s Ákossal, kikhez késõbb Etelka jött, fájdalmukban, s kövessük a jegyzõt a megye házához.

Midõn lord Byron Velencében az úgynevezett „fohászok hídján” állt, a gondolat, hogy minden oldalán palotát s tömlöcöket lát, a nagy költõnek szép elmélkedésekre adott alkalmat:

I stood in Venice on the bridge of sighs
A palace and a prison on each side.

A velencei dózsepalota, mint tudva van, egyiránt híres pompás termei s szörnyû börtönei által, melyek fenn az ón tetõ, s lenn a kanális alatt a palota fényét szenvedésekkel keríték be. Való képe ez sok közállománynak, hol, kik a boldog középnél magasabban vagy alantabb állnak, az állomány áldásainak élvezetébõl kizáratnak; s mondhatlan szenvedéseket látunk mindenfelõl, melyek között egypár száz bohóc vagy ámító a szabadság feltartásáról tanácskozik. Velence kétségen kívül szép, szép a dózse palotája, szépek Byron sorai is, melyek az utasnak - ha gondoláján a szomorú híd alatt, melyen a velencei rab bírája elébe, vagy a halálhoz vezettetett, átmegy - akaratlanul eszébe jutnak; de abban, hogy a dózsepalotában palotát s tömlöcöt együtt látunk, magyar ember csakugyan semmi bámulásra méltót nem találhat; sõt nálunk minden gyermek tudja, miként a tömlöc nem is lehet máshol, mint a megye palotájában vagy legalább palotája alatt, mi kétségen kívül a legcélszerûbb, már csak azért is: mert miután a karok és rendek valahányszor nagy számmal összegyülekeznek, elõre gondoskodnak, hogy tanácskozásaik alatt szomjúság által ne kínoztassanak - a megyeházban borpincére szükség nincs, s így a rabok számára oly helyet, mely minden másra haszonvehetetlen, a pincéken kívül alig találni.

Vannak emberek - mert e kétlábú tollatlan állatnak, miként Pláto az embert értelmezé, mi nem jut eszébe, fõképp miután természetének hiányát a jámbor lúd tollaival pótolá, s ezekkel emelkedik? - Mondom, vannak emberek, kik tömlöceink ezen helyzetét rossznak hirdetik. Hígvelejû ábrándozók, mizerikordiánus fráterek, politikus különcök... kiknek gyenge fejökbe nem fér, hogy minden dolgok között éppen tömlöceink igénylik legkevésbé figyelmünket; s kik, midõn örvendenek, hogy a pest-budai part lánchíddal köttetik össze: egyszersmind nem tartják közönyösnek, hogy rabjaink - s közöttük talán sok ártatlan - harminc vagy még több fontos láncokkal járnak körül. De az ildomos többség, hála végzetünknek! nem hallgat e holdkórosok szavára, s Taksony megye rendei börtöneiket eddig minden haszontalan újításoktól menten tartották.

Tagadni nem lehet, itt is történtek újabb idõben dolgok, melyek nemzetünk géniuszából fejlõdött büntetési rendszerünket veszéllyel fenyegeték. Nemrégen ezelõtt egy fiatal táblabíró utazott keresztül a megyén, csak azért, hogy tömlöceit megtekintse; s noha a várnagy ez napon minden rabnak egy fél messzely pálinkát adatott, s rájok parancsolt, hogy valamennyien kártyázzanak, csakhogy az idegen meggyõzõdjék, mi jól bánik Taksony megye rabjaival: ez, magyarázhatatlan vakságában, sokat lármázott Karvaly úr tömlöctartása ellen. Még nagyobb veszély fenyegeté a régi állapotot, midõn éppen e látogatást követõ télen, egyik szomszéd megye börtönében öt vagy hat rabnak lába megfagyott. Mert ámbár a megye minden tõle kitelhetõ gonddal járt el, s az illetõ lábakat fafûrésszel levágatá, s ámbár a betegek, kiken e sebészi mûtét véghezvitetett, egyen kívül mind meghaltak s így nem panaszolkodtak, s ámbár ehhez hasonló esetek már többször történtek s soha elébb különös figyelmet nem gerjesztének, most az egész hazában egyszerre hallatlan lárma támadt az említett megye rendeinek kegyetlensége ellen. Mintha bizony õk lennének okai, hogy az említett tél rendkívül hideg volt, s mintha éppen akkor, mikor az alsó tömlöcben e lábak elfagytak, fenn, hol egy szobában nyolcvan rab együtt tartatott, nem panaszkodott volna mindenik a hõség ellen, világos tanúságul, hogy ily gonosz emberek a legellenkezõbb vádakkal lépnek fel felsõbbségök ellen. De miután az idegen táblabíró, ki a porvári kaszinóban a börtönök mikénti javításáról szép felolvasást tartott, tovább utazott, s a szomszéd megye azok irányában, kik az elfagyott lábakról kérdezõsködtek, fel tudta tartani autonómiáját, úgyszintén az ezen esetbõl támadt lárma megszûnt, s az erre vonatkozó parancsolatok a levéltárba tétettek - Karvaly úr is megmaradt régi, tisztán magyar rendszerénél, melynek célirányossága mellett már az is szól, hogy e nevelõ-intézetnek (hisz minden börtön újabb idõben annak tekintetik) növendékei évrõl évre szaporodnak.

Olvasóim tudják, hogy megyeházaink nemcsak tanácskozó helyül szolgálnak. Ez épületek, melyeket ha nem is a nemesség épített, kizárólag a nemesség használ - kivéve a tömlöcöt, hol a nem nemest is eltûri ‑, kellemesb célokra is használtatnak. Például a nagyterem - melynek zöld asztala mellett reggel a legszebb hazafiság szavai hangzanak, vagy néha illõ komolysággal (melyet, mint tudva van, semmi a pipázásnál inkább nem nevel) halálos ítéletek mondatnak ki - kétségen kívül a legillendõbb hely, hol az alispán nagy ebédjeit tarthatja... Ez azon hely, hol a rendnek hiányát, melyet reggel a tanácskozásnál tapasztalánk, helyrehozza - az esti táncvigalom, midõn száz pár, a hegedûk és brugók hangjainál, a legszebb tánc-rendben mozog. A megyeház ezen mellékes céljainak egyik legfõbbike az: hogy találkozó helyül szolgáljon... s noha a megyei fõhelyeken egy idõ óta majdnem mindenütt kaszinók jöttek létre, s a táblabírák társalkodásra más termeket is találhatnának, a legkényelmesebb mégiscsak a megyeháza marad, melyet hosszú megszokás mindenkinek kedvessé tett; s alig mehetünk jegyzõi vagy fõügyészi hivatalba anélkül, hogy a dolgozó egyedeket egész társaságtól ne találnók körülvéve, mely, hogy a munkán segítsen, beszélgetve s pipázva szobában fel s alá jár. A magyar nemességben sok van, mi Rómára emlékeztet... s ilyen azon hajlamunk is, melyet követve a lehetõségig legtöbb idõnket megyeházainkban töltjük. A római csak forumán érzé jól magát - a táblabírónak a megyeházánál kedvesebb helye nincs. Itt mulat, itt dolgozik, nem eszik sehol jóízûbben, mint azon az asztalon, mely mellett tanácskozott, nem kártyázik senkinél szívesebben, mint a fõügyész vagy fõadószedõ hivatalában. E szokás divatozott Taksony megyében is, s így olvasóim nem bámulhatnak, ha Nyúzó - ki mihelyt vallatását Tengelyi házánál bevégezé s az alispánnét annak eredményeirõl tudósította Porvárra indult - itt megérkezve a fõügyész szobáiban egész társaságot talált, s mely, miután a fõbíró által a történtekrõl értesíttetett, ott maradt, hogy az egykor oly büszke s most rabságra jutott falusi jegyzõnek megérkezését várja. A háziúr közelében a megye egykori adószedõje Sáskay, Zátonyi táblabíróval, egymásnak burnótszelencéjöket kínálva, a mostani világ romlottságáról szólnak. A kandalló mellett Bántornyi James néhány al- s a fõjegyzõnek, ki székén elaludva nem távozhatott, a zsürinek eljárását magyarázá meg, tudományos elõadását egyes igen érdekes s épp azért már sokszor elmondott angol példákkal világosítva fel; míg egy nyugalmazott kapitány, ki Porváron élt, ezen esetet is a jelen büntetõ eljárás felette nagy szelídségének tulajdonítá, s néhány táblabíró, fejét hajtogatva, mélyeket sóhajtott, vagy legfeljebb egyes felkiáltásokkal, mint: bizony igaz! már két esztendeje, hogy nem fejeztek le senkit! végre minket is megölnek! - buzdítá a szenvedélyes elõadású szónokot. Maga Völgyesy, ámbár ily társaságoknak nem nagy kedvelõje, ma jelen volt, s a többiek - fõképp Nyúzónak - nagy megbotránkozására többször kijelenté azon meggyõzõdését, hogy Tengelyit e vádra nézve egészen ártatlannak tartja.

Porvár elõkelõbb férfiai közül csak a másodalispánná lett Krivér hiányzott, ki, miután Nyúzótól hallá, hogy az alispánné a rabot a lehetõ legnagyobb szigorúsággal kívánja tartatni, míg az alispán ellenkezõleg a legnagyobb kíméletet parancsolta, ily ellenkezõ kívánatokat egyesíteni nem tudván, sokkal célirányosabbnak tartá, ha a megyeháztól távozik és Tengelyi fogadását másokra hagyja.

Kenyházynak belépte s a hír, hogy rabjával együtt szerencsésen megérkezett, minden egyes beszélgetésnek véget vetve, a közfigyelmet az esküdtben központosítá, s mondhatom, hogy Bandi, minden érdemei mellett, fellépése soha ily nagy hatást nem tett, még akkor sem, mikor szürke báránnyal bélelt mentéjét, melyben most a szoba közepén áll, elõször húzta fel. Van egy római közmondás, hogy: ki jól el tudott a világ figyelme elõl rejtõzni, jól élt; s én, részemrõl, nem vonom kétségbe ez állítás valóságát. Természetünkben fekszik, hogy a tapshoz, melyet ez élet színpadán találunk, éppoly könnyen szokunk, mint nehezen azon tojás- s rothadt almával való dobáltatáshoz, mely szinte e mesterséggel jár; - s úgy hiszem, kevés ember tüntette ki magát, ki élete végén be nem vallotta volna legalább önmaga elõtt: hogy sokkal jobb vala elrejtve maradnia. Nálunk azonban, úgy látszik, e régi közmondás nem nagy meggyõzõ erõvel bír, s alig van valaki, ki magát kitüntetve látván, a dolgot oly felette kellemetlennek hinné... s midõn a világ által mázsának tartatik - mindamellett, hogy oly könnyen érzi magát, mintha csak egy fél fontot nyomna - mégis ne nézne éppoly megelégedéssel maga körül, mint Kenyházy e pillanatban.

- Bizony nehéz út volt! - mondá, midõn homlokát ráncokba vonva, képének a lehetõségig ünnepélyes kifejezést ada. - Sohasem hittem volna, hogy ennyi bajunk lesz!

- Hát volt baj? - kérdé Nyúzó élénken - mindjárt gondolám! sokkal késõbben jössz, mint vártalak. Tudtam, hogy valaminek kell lenni, mi utadban feltartóztatott.

- Feltartóztatott? - válaszolt az elõbbi - és még mennyire! Ha két hajdú nincs velem, nem tudom, mi történik.

- Mi a manó! - szólt a fõbíró bámulva - hát a nótárius végre ellentállt? vagy csakugyan megszabadítására tétetett kísérlet?

- Nem éppen ez - felelt az esküdt, ki az érdeket látva, melyet e kérdések a jelenlevõkben gerjesztének, igen sajnálá, hogy azokra tagadólag kell felelnie -, de elakadtunk. A hidak egyikét most igazítják, a kocsisnak le kellett menni a töltésrõl, s a hintó tengelyig süllyedt a sárba. Ha mint mondám, két hajdúm nincs, s én s a nótárius maga nem segítjük a kocsit tolni, holnapig ott maradtunk volna, s akkor a zsiványok, úgy hiszem, a rabnak megszabadítását megkísértették volna. De csak próbálták volna meg - tevé hozzá öklét felemelve hõsi kifejezéssel -, majd meglátták volna, kivel van dolguk!

Késõbbi érkezésének ezen magyarázata sokkal természetesebb vala, semhogy a hallgatókat egészen kielégíthetné; azonban a fõérdek, mely Tengelyi személyében központosult, megmaradt, s három-négy hang egyszerre kérdezé: a nótárius útközben mit csinált? Mirõl beszélt? Hogy viselte magát?

- Hát sehogy se! - válaszolt a kérdezett - miután a teins alispán nagyon szívemre kötötte, hogy rabommal a lehetõ legnagyobb kímélettel bánjak.

- Micsoda! - vágott szavába a fõügyész, kire e szavak még több hatást tevének, mint minden jelenlevõkre - az alispán úr csakugyan ezt parancsolta volna?

- Éspedig mennyire! - válaszolt az elõbbi. - Soha oly határozottan nem hallám beszélni, mint mikor azt mondá, hogy: Tengelyi úr... még úrnak is nevezte, úgy tudom, mintha most szólna... hogy Tengelyi úrnak, mondá, ártatlanságáról meg van gyõzõdve, s hogy mindent elkerüljek, mi úgyis kínos helyzetét még kellemetlenebbé tehetné.

- Csudálatos! - mondá fejét csóválva Sáskay.

- Én is annak tartottam - folytatá az esküdt -, de mert már a teins alispán úr úgy kívánta...

- Én a teins alispánnak ezen intését igen természetesnek tartom - szólt közbe Nyúzó, ki a hatást, melyet esküdtje szavai fõképp a fõügyészre tettek, látván, bensõképp átkozá Bandiját. - Szegény, mit tegyen? Fia belébolondult a nótárius leányába. Ha most, midõn Tengelyi bajba keveredett, nem tetteti magát, mintha mellette mindent elkövetne, Ákos, szenvedélyességében, ki tudja, mire vetemedhetnék. Azonban én ismerem való gondolkozását e tárgyban... A nagyságos asszony, még mielõtt elmentem, különösen megkért, hogy a gonosztett kinyomozásában, mely által leghívebb emberétõl fosztatott meg, a legnagyobb szigorúsággal járjak el, s tudva van, hogy az alispán nejével soha ellenkezõ véleményben nincs.

- Én nem tudom - mondá fejét vakarva az esküdt -, meglehet, hibát követtem; de mikor a teins alispán nekem ezeket mondta, biz én még nem is kötöztettem meg, s minden becsülettel bántam vele. Beszélni is akartam mindenfélérõl, de alig felelt.

- A rossz lelkiisméret - mondá Sáskay sóhajtva.

- Magam is azt hiszem - folytatá az elõbbi -, mikor még pipázni sem akart, pedig háromszor is megkínáltam.

- Az esküdt úr el is hagyhatta volna - mondá Zátonyi komolyan. - Rabok irányában mindig fel kell tartanunk auktoritásunkat... mindig egy bizonyos gravitással kell fellépnünk, másképp még egészen hasonlóinknak képzelik magokat.

- No, sebaj! - mondá Nyúzó jókedvûen, midõn ez intésnél esküdtjének levertségét észrevevé - hiába, te Bandi, mindig galant gyerek voltál. Hozasd fel rabunkat, hadd adjuk által; itt, ne félj, majd a kellõ gravitással bánnak vele.

Az esküdt kiment, s kevés perccel késõbb Tengelyi a várnagy s egy hajdú kíséretében lépett a szobába, Völgyesytõl követve, ki mihelyt érkezésérõl hírt vett, a szobát elhagyva eleibe ment. A jegyzõnek magaviselete komoly s férfias vala, mint mindig, egyenlõn távol kérkedéstõl s alázatosságtól, s a nyugalom, mellyel azok elõtt megjelent, kiktõl sorsa nagy részben függött, Zátonyit s Nyúzót kivéve, a többiekre nem maradt hatás nélkül.

- Nézd csak, mily átkozott büszke - mondá a fõbíró a fõügyészhez halkan -, majd megtörjük!

- Persze, persze! csak az alispán ne vette volna pártfogása alá - válaszolt emez sóhajtva.

A rab s irományok átadásának s átvételének formasága hamar be vala végezve, s Tengelyi hallgatva várá a pillanatot, melyben mint rab tömlöctartója által börtönébe vezettetik, midõn Karvaly azon kérdéssel fordult a fõügyészhez, mily vasat veressen rabjára.

E kérdés Karvaly helyzetében igen természetes vala, nemcsak, mert tapasztalásból tudta, hogy vannak az életben oly körülmények, midõn az elszökéshez rendkívüli hajlandóságot érzünk magunkban, de mert Taksony megyében, mint e haza igen sok törvényhatóságaiban, a vas és vas között nem kis különbség létezett, s a rabra nézve nem lehetett közönyös: ha egypár fontos lánc vagy azon félmázsás békók egyike veretik-e lábaira, melyek e megyében oly erõseknek mutatkoztak, hogy nemcsak a rabok szabadulási kísérleteinek, hanem azon felsõbb parancsoknak is ellentálltak, melyek által ily nehéz vasak használata tiltatott. Való, e megyében eddig azon szokás divatozott, hogy a láncok megválasztása Karvalynak bölcs belátására bízatott, s õ ismét e jogát egészen a hajdúkáplárnak adta által; de a jelen eset, hol az alispán, mint Kenyházytól hallá, a legnagyobb kíméletet kívánta, azok közé tartozott, melyekben Karvaly a felelet terhét inkább másra akarta hárítani.

Bármi természetes vala tehát e kérdés, mégis a fõügyész látszólag megzavarodott rajta, s csak azt jegyzé meg: miként részérõl jónak tartaná, ha a vasraveretéssel a másodalispán visszatéréseig várnának.

- Már minek? - mondá Nyúzó türelmetlenül - a rab a fõügyésznek adatik által, s nem látok semmi okot, melyért e dolog elhatározásával várni kellene. Veress reá akármicsoda vasat, egyet a nyolc vagy tíz fontosak közül, s azzal vége.

Mielõtt még a fõügyész e felszólításra felelhetne, Völgyesy lépe fel azon véleménnyel, hogy a vas felveretésében csak hasztalan kínzást lát, mennyiben az a rabnak biztos letartóztatására nem szükséges.

- Úgy látszik - mondá Zátonyi rosszkedvûen -, Völgyesy úrban minden gonosztevõ pártfogóra talál.

- Minden gonosztevõ nem - válaszolt emez komolyan -, de azt, ki valamely gonosztettel vádoltatik, s kinek ártatlanságáról meg vagyok gyõzõdve, védelmezni dicsõségemnek tartom, s ezen oknál fogva magam kértem meg Tengelyi urat, hogy ügyét reám bízza.

- Így hát alügyész úrban Tengelyi prókátorát van szerencsénk tisztelni? - mondá Nyúzó, megvetõ mosollyal tekintve Völgyesyre.

- Desperatarum causarum advocatus! - nevete Zátonyi. - Csak Viola ne szökött volna meg, majd megláttuk volna, védelmének mi hasznát veszi.

- Mily hasznát veszik védelmemnek, nem tõlem függ - mondá Völgyesy, megvetéssel nézve a szólóra -, én csak azt nyilatkoztathatom ki: miként kötelességem szerint mindent el fogok követni, hogy azt, kinek védelmét magamra vállaltam, minden sanyargatástól megoltalmazzam, melyet sem törvényeink, sem a környülményeink nem kívánnak... s meg vagyok gyõzõdve, hogy e részben tisztelt alispánunk egész támogatására számíthatok.

Ez utolsó szavak a fõügyészre nem hibázták el hatásukat... s miután Tengelyit a hajdúkkal kiküldé, a rövid tanácskozásnak, melyet a jelenlevõkkel nagy részint halkan tartott, az lõn eredménye, hogy Tengelyi további rendelésig csakugyan vas nélkül zárassék el.

Karvaly s Nyúzó igen rosszkedvûen hallák e határozatot, s fõképp az elsõ megjegyzé, mi borzasztó igazságtalanság (midõn az egész feleletterhe rajta fekszik), hogy Tengelyi elszökése ellen azon óvószereket nem használhatja, melyek nélkül rabot biztosan tartani nem lehet. Azonban az alispánnak akarata, fõképp pár héttel választása után, többet nyom, semhogy ellene egy várnagy okai gyõzhetnének, s Karvaly ellenmondásával csak azt nyeré, hogy Sáskay által arra emlékeztetett, miként rabot tömlöcben tartani sokkal könnyebb, mint bizonyos embereket a csatamezõn... s az általános hahota alatt még elmés feleletét sem teheté érthetõvé, mely szerint a megyeházban minden tárgynál kettõs vigyázat kívántatik, tudva levén, hogy bizonyos pénztárnak tartalma, noha lábatlan volt s vasban tartatott, mégis bizonyos emberek kezelése alatt eltûnt.

A várnagy megvetõ tekintet vetve maga körül, vállait vonítá, s miután a közvígság megszûnt, s maga a nyugalmazott kapitány valamivel mérsékeltebben nevetett, csak azon óvását adá elé, hogy miután a teins alispán azt kívánja, hogy Tengelyivel minden kímélettel bánjanak, legalább nem õt okolhatják, ha e parancsolat nem egészen teljesíttetik, természetes lévén, hogy mivel a rab vas nélkül záratik el, õt csak a legerõsebb alsó tömlöcöknek egyikébe teheti.

Olvasóim nem érthetik e szavak értelmét, s fõképp a borzadást nem, mely Völgyesy arcain mutatkozott, midõn azokat hallá - ha velök Taksony megye börtöneit meg nem ismertetem. Ne higgye az olvasó, hogy midõn ezeket leírom, talán azon törvényhatóságra célzok, melyben õ él, vagy hivatalt visel. Én a taksonyi tömlöcöket írom le; nem hibám, ha hazánk sok megyéjének fogházai hozzá mindmaiglan hasonlók maradtak.

Hajdanában a rabokat föld alá zárták, nincs is semmi célszerûbb. Ily eljárás mellett az ártatlanul láncokat viselõnek szenvedései botrányt nem okozhattak; a vétkesnek sorsa pedig még elijesztõbb példaként hatott, ha titkon elfogatva, zárt ajtók megett tanú nélkül elítélve, földalatti börtönbe vezettetett, s senki azt sem tudta, hova tûnt el. Kik a szentírás szavai szerint: nem a gonosznak halálát, hanem azt kívánták, hogy megjavuljon s éljen, azzal vigasztalhaták magokat, hogy pincében a bor megjavul, s hogy ugyanez történik talán oly emberekkel is, kiket sokszor éppen a bor vezetett gonosztetteikhez. Kik kevésbé érzelgõen gondolkoztak, elmondhaták, hogy miután a pokol köztudomás szerint alant fekszik, õk rabjaiknak csak az utat rövidítették meg, mely oda vezet.

Alkotmányunk, mint egy elmés barátom minap megjegyzé, a középkor alkotmányaihoz tartozik... s igazsága van! Megromlott prózai századunk nem is érdemli, hogy fiai ily alkotmánnyal bírjanak, annyira szép s regényes az! Földmívelésünk állapotja, s a törvények, melyek azt elõidézték; közlekedési eszközeink, akár vízen, akár szárazon; iskolai rendszerünk; azon szabadság, melyet mi nemesek élvezünk, s melyet hazánkban még másoknak hasonló szabadsága sem korlátoz; polgári s büntetõ törvénykezésünk... lehet-e valami mindennél költõibb? Valóban, csak Scott kellene, s hazánk Skóciát regényességre nézve háttérbe szoríthatná, anélkül, hogy a költõnek szüksége volna történetével pár századdal hátramenni. A középkorban egyeseknek adott várhatalom nálunk még divatban van; s a regényes középkori kínpad helyett, dereseinkben legalább, igen szép pótlékra tettünk szert. Hazánk tehát, amint mondám, középkori alkotmánnyal bír; az egész, hogy új hasonlattal éljek, gyönyörû, egészen gót ízlésben készült épület! - Való, vannak egyes részei, melyek az úgynevezett parókamodorra emlékeztetnek, de az majdnem minden gót épületnél így van. Az is igaz, itt-ott ez épület düledezni kezd, úgyhogy csak támaszok által tartatik, melyek miatt néha alig mozdulhatunk belsejében... de végre gót, s ez a fõdolog, nemcsak regényíróra nézve, ki sehol jobban nem érezheti magát, mint hegyes ívek alatt, de azoknak megnyugtatására is, kik nem foghatják meg, rabjaink miért tartatnak sok helyen föld alatt? holott köztudomású dolog, miként gót épületben, minõ állományunk, a rabot máshol tartani nem is lehet.

Taksony megye, noha minden magasabb szellemi kérdésekre nézve a haladás zászlaját tûzte ki, aljas anyagi dolgokat, fõképp, ha azok pénzbe kerültek, nem tartá figyelemre méltóknak; s így a múlt században megyeházával együtt épült földalatti tömlöceit is változás nélkül tartotta meg. Ne képzeljenek magoknak olvasóim - kik közül sokan tömlöcöket csak a színpadon láttak - hosszú magas bolthajtást, melynek félhomályában az egyetlen rabon kívül, ki nagy lépésekkel fel s alá jár, csak egy ágyat, vízkorsót s darab kenyeret látnak. A porvári börtön félig sem oly borzasztó. Az udvaron van egy ajtó, ha azt felnyitják, tizenkét lépcsõt látunk magunk elõtt. Ha ezeken lemegyünk, folyosóra jutunk, s hosszán végig tekintve, húsz vasrostélyt veszünk észre, melyeknek mindegyike egy-egy külön börtönbe nyílik. Ez az egész. Sehol rémséges magasságú boltozat, melynek zárkövét a szem a homályban alig érheti el. - A porvári börtönök szép alacsonyak, valamivel magasabb ember nemcsak szemével, de kezével is felérheti. Sehol vízkorsó, hanem, amennyire a rabok pénzzel gyõzik, borkulacsok s egész palackok pálinkával. Semmi magányos fel s alá járás - mi az elzártak száma miatt nem könnyen volna eszközölhetõ, miután minden egyes három öl hosszú, s másfél öl széles börtönben nyolctól tizenkét rab található -; hanem a legmulatságosabb társaság, kényelmes pipázás s heverészés, hatalmas káromkodások, s ének... szóval, minden, mit magyar ember csak kívánhat. A porvári alsó tömlöcök, mint olvasóim ezekbõl láthatják, azokra nézve legalább, kiknek számára építtettek, korántsem voltak oly borzasztók, mint azt némelyek hirdetik; tanúk s vádlottak azonban, kik tömlöci élethez nem szokva, annak társasági örömeit nem élvezék, s néha hónapokig ide zárattak, mégis panaszkodni szoktak. Nem mintha attól kellene tartaniok, hogy tömlöctartójok által elfelejtve szomjan halhatnak meg, mert az utcára menõ ablakokon esõs napokon mindig elég víz folyt be börtönükbe, de fõképp a levegõ ellen, mely - mindig csak azokról szólok, kik hozzá nem szoktak - rossznak látszott, s talán oka volt, hogy e tömlöcben a skorbut soha meg nem szûnt, s az úgynevezett börtönláz évenként uralkodott.

Ennyire egészségtelen tömlöcök minden kérdésen kívül igen kellemetlenek, fõképp miután elõítéleteinknél fogva szokássá vált minden beteget orvossággal ellátni, s a gyógyszertárak oly méregdrágák; azonban nem hiszem, hogy ez maga Taksony megye rendeit új börtönök építésére bírta volna. Midõn a gyógyszertári árjegyzékek szerfölött magasra emelkedtek, a közgyûlés, a fõorvos ellenmondásának dacára, elhatározta, hogy bizonyos drágább orvosságok ne használtassanak... késõbb pedig, szinte határozatilag, börtönei számára a homoeopathiát fogadta el, mi által a költség igen mérsékelt mennyiségre szállíttatott le, úgyhogy az új börtönök felállítását bizonyosan nem aljas pénzérdek javaslá. - De van bizonyos szám, melyen túl bizonyos nagyságú börtönbe még Taksony mindenható rendei sem zárhatnak el többet, s egyedül ezen körülménynek lehete köszönni, hogy a megye, ámbár rabjainak felét kezesség mellett mindig szabadlábon tartá, végre mégis tömlöc építésére határozta el magát. Az újabb tömlöcök, mint felvilágosodottabb korunkhoz illik, már nem föld alá, hanem emeletes ház formájában építtettek, s mindössze nyolc középszerû s egy nagyobb szobából állottak, melyeknek elsõiben mindig huszonöttõl negyven, utolsójában ötventõl nyolcvan rabig tartatott. A rabok egészségi állapotja ez új, úgynevezett felsõ tömlöcben nem vala kedvezõbb, mint az elébb leírt pincékben, mi az idõsebb táblabíráknak egy részét teljesen meggyõzé, miként a számos betegségi esetek csakugyan nem a tömlöcök rosszaságának következései.

Ilyenek voltak a tömlöcök, melyekben Taksony megye ötszáz rabját tartá; s olvasóim nem bámulhatnak, ha Völgyesy borzadott a gondolatnál, hogy Tengelyi ezeknek akármelyikébe záratik. A megyeház elsõ emeletében azonban e tömlöcökön kívül még négy kisebb szoba volt, mely oly rabok elzárására használtatott, kik vagy polgári állásuk, vagy más tekinteteknél fogva a közös tömlöctõl felmentettek; s a fiatal ügyész védettje részére azt követelé, hogy míg pere tart, ezeknek egyikében helyeztessék el.

- Majd bizony! - mondá Zátonyi nevetve - magányos börtön egy falusi jegyzõnek! hallott-e ilyet a világ?

- I say - szólt közbe Bántornyi James -, Völgyesy úrnak igazsága van. Minden rabot magányosan kell elzárni, solitary confinement. Benn csak egy ágya van, faszék és asztal, melyen dolgozik, a szentírás, vagy ha pápista, nem bánom, egy feszület; nincs ennél jobb, magam láttam Angliában. Nem olvasta senki a második reportot, Second Report on prison discipline?

- Ugyan hagyjon fel a teins úr ezekkel az angol haszontalanságokkal - vágott szavába türelmetlenül Zátonyi -, hála istennek, Magyarországban élünk.

- De kérem, I say - mondá ismét az elõbbi -, a solitary confinementnál nincs szigorúbb büntetés; az auburni rendszer, melyet Bridewellben láttam, semmi hozzá képest.

- Persze, még cukrot, kávét kellene adni rabjainknak - szólt ismét nevetve Zátonyi -, és rizskását, mint minap valaki Amerikáról beszélte, hol az a tömlöcrendszerhez tartozik. De ugyan kérem, domine spectabilis, mikor az egész megyeházban mindössze harminchárom börtön van, miként fog ötszáz rabot úgy elzárni, hogy mindenik külön-külön lakjék? Hisz nincs hely!

- Nincs hely? - szólt itt a nyugalmazott kapitány szokott indulatos hangján - és miért nincs hely? Mert ahelyett, hogy az embereket, mint kellene, felakasztanák, ide zárják, ez az ok! Csak függne tõlem, majd lenne hely, jótállok. Ötven bot vagy akasztófa! a többi mind szamárság.

- Én éppen nem ellenezném, hogy Tengelyi magányosan zárassék el - mondá most Völgyesyhez fordulva a fõügyész, kire, úgy látszott, a hír igen hatott, hogy az alispán Tengelyivel minden lehetõ kímélettel kíván bánatni -, de valóban, nincs helyünk... a négy kisebb tömlöc, melyet magányos elzárásra használunk, el van foglalva.

- Tehát mégis négy tömlöc, melyben a rabok magányosan záratnak el! - vágott szavába élénken James úr. - Mit mondtam? végre oda jutunk mi is, hol Anglia áll. A solitary confinement be van hozva négy rabra nézve; lassanként ki fog terjedni a többiekre is. Én, mint O’Connel, elfogadom a legkevesebbet is részfizetésként.

- Igazságod van! - mondta a fõügyész már félve, hogy Millbanke tömlöcének századszor fogja hallani leírását - de mit tehetünk róla, hogy négy szobába egyenként elzárva csak négy ember fér, s hogy e magány-börtönök el vannak foglalva.

- Elfoglalva! s ugyan ki által? - kérdé James, kit, mint mindig mondá, semmi a tömlöctartásnál inkább nem érdekelt, majdnem éppen úgy, mint mindenikünket az érdekli, mi vele halála után történni fog, anélkül, hogy kíváncsiságát tapasztalás által kielégíteni vágyódnék.

- Hát, teins uram - válaszolt Karvaly -, az elsõben a bárót tartjuk. Szegény úr, már harmadik esztendeje, hogy itt van, pedig biz az ártatlanul szenved.

- Indeed? ártatlanul? - kérdé James.

- Biz úgy! - válaszolt sóhajtva a várnagy, ki minden rabjai közül talán ez iránt érze könyörületet. - A báró heves ember volt, s néha bizony megtörtént, hogy egyet-mást a parasztok vagy cselédek közül megveretett vagy maga is megzsákolt. Ki tehet róla? mikor a parasztokkal másképp bánni nem lehet! más becsületes emberen is megtörténik, s senki sem szól felõle. Õ szerencsétlen volt! Már vagy harminc esztendeje lehet, mikor egyik inasát oly erõvel fõbe ütötte, hogy véletlenül meghalt, s akkor mindjárt pert kezdtek. A per alatt, mely csendesen tovább folyt, s melyet már mindenki felejteni kezdett, a báró szerencsétlenségére újabb bajba keveredett. Igen sokat tart kertjére, s a parasztok egyre lopták gyümölcsét s virágait, úgyhogy végre bosszúságában megesküdött, hogy akárkit lopáson kap, arra negyvenet veret. Másnap szerencsétlenségére egy fiút fogtak, aki éppen cseresznyét szedett a fáról. A báró szavát akarta tartani... s ki tehet róla?... a fiú csak tízesztendõs volt... nem tartotta ki, s meghalt. Erre szörnyû lárma támadt... új per, s a nemes megye nem tehetett mást, mint hogy a bárót hathónapi fogságra ítélte; a hétszemélyes tábla az ítéletet négy esztendõre terjesztette ki, pedig már hetven esztendõs; valóban szörnyû kegyetlenség, ily embert négy esztendõre elzáratni!

- Yes, yes! emlékezem - mondá James -, mikor Angliából visszatértem, hallottam felõle beszélni. De azt hívém, hogy a báró régen megszabadult, hisz minap láttam jószágán.

- Ha néha ki nem eresztjük - mondá a fõügyész -, egész gazdasága tönkrejut.

- A második szobában - folytatá a várnagy - a fiskális van bezárva, aki, mint a teins úr tudja, hamis váltókért záratott el. A harmadikban egy mérnök ül, ki bankócsinálásért került fogságra.

- No, s mit tapasztalt Karvaly úr? - kérdé James a legnagyobb érdekkel - nemde a magányos elzárás, a solitary confinement, csudálatosan jó hatású a rabokra?

- Csudálatosan jó hatású - válaszolt a kérdezett egész komolysággal. - A báró, mióta nálunk van, meghízott; nincs is egyéb panasza, mint hogy - amint mondja - soha tarokkban ennyit nem vesztett, mint mióta esténként Sáskayval játszik, s hogy egy idõ óta kedve szerinti bort nem találhat... gyengéli mindegyiket.

- Bor s kártya a solitary confinementhez nem való - jegyzé meg James -, azonban már Angliában is felhagynak a felette szigorú rendszerrel. Hát a másik kettõ mit csinál?

- A fiskális, akit a hamis váltókért zártak be - folytatá az elõbbi -, olyanoknak, akik pénzt keresnek vagy pénzt akarnak kiadni, törvényes tanácsokat ad. A bankócsináló pedig egyre ír s rajzol. A teins úr talán látta a quodlibetet, melyet minap csinált. A közepiben az alispán úr arcképe volt, körös-körül mindenféle írások, két vagy három ötös és tizes is, s oly tökéletesen utánozva, hogy senki nem ismerhette volna meg.

- Már ez jól van! - mondá James helybenhagyólag fejével integetve - munka a prison-disciplinák lelke, csak ez javíthatja meg a gonosztevõt.

- De kérem - szólt végre Völgyesy, ki az egész beszélgetés alatt alig titkolhatá el türelmetlenségét -, egyik e magánytömlöcök közül üresen áll, miért nem lehetne Tengelyit ide zárni?

- Lehetetlen - válaszolt a várnagy szárazon. - A teins megye azt határozta, hogy egynek e tömlöcök közül, váratlan esetekre számítván, mindig üresen kell maradnia.

- De hát ez nem váratlan eset-e? - kérdé Völgyesy.

- Akár váratlan, akár nem - mondá a várnagy bajszát pödörve s gránátosi méltósággal lenézve a kis ügyészre -, a teins megye azt parancsolta, hogy egy szoba üresen tartassék, s én ehhez tartom magamat. Azonkívül a nótáriust e szobába zárni semmi esetre sem lehet: Rétyné õnagysága három esztendõ óta eleségkamarának használja, s a kulcs nála van.

Ez utolsó ok, mint olvasóim látják, olyan volt, mely ellen Völgyesy nem gyõzhetett.

Maga a fõügyész sem hivé, hogy a kímélet, mellyel Réty a rabbal bánni kíván, annyira mehet, hogy kedvéért felesége eleségkamaráját kiüríttesse, s azért határozottan ellentmondott fiatal kollégájának, ki valóban rendkívüli tapintatlanságot árult el, midõn a dolgok állását megtudva, még tovább vitatá kívánatát.

- De végre - mondá Völgyesy, midõn látta, hogy e téren nem gyõzhet -, ha az alispán úr eleségkamarája csakugyan azon célra, melyre építtetett, nem fordítható többé, mi akadályoztat, hogy inkább a három rab közül, kik úgyis már elítéltettek, kettõt egy szobába ne tegyünk, s az így megürült egyik tömlöcöt Tengelyinek adjuk?

- Az kellene még! - kiáltott fel Karvaly - a báró szépen nézne szemembe, ha szobájába még valakit hoznék, fõképp ha hallaná, hogy ez egy nótárius kedvéért történik.

Völgyesy még többször emlékezteté a jelenlevõket, mennyire sértõ és igazságtalan, ha becsületes ember, minõ Tengelyi, elismert gonosztevõk közé záratik; de Nyúzó véget vetett e hosszú vitatkozásnak, midõn, oly tekintettel Völgyesyre, melyben megvetés haraggal párosult, megjegyzé, hogy ily gyermekség felett napokig vitatkozni nevetséges; s hogy Völgyesy úr a perben védelmezheti nótáriusát, amint akarja, de jól fogja tenni, ha nem felejti el, miként tiszteletbeli alügyész a megyeházánál nem parancsol.

- Hadd el, öcsém! - mondá egyik a táblabírák közül, midõn Völgyesy felelni akart - ha megharagítasz, nótáriusodat még vasra veretjük. - S a fiatal ügyész azért csakugyan jobbnak tartá, ha az érzelmeket, melyek keblét szorongatták, magába fojtja.

- Mindenesetre - szólt most a fõügyész Karvalyhoz - oly tömlöcbe kell zárni, hol kevesen vannak.

- Numero húszba teszem - felelt Karvaly -, ott mindössze csak öten vannak. A vén orgazda, ki most tizenkettedik esztendejét üli, egy gyilkos, egy lótolvaj s két gyerek gyújtogatásért.

- Jól van - válaszolt helybenhagyólag a fõügyész -, ott legjobban elfér. Ha Tengelyinek valamire szüksége van - tevé hozzá -, mindent, mit csak lehet, adni kell neki. A teins alispán akarja, hogy minden kímélettel bánjunk vele.

Völgyesy szorult szívvel követé Karvalyt a folyosóra, hol Tengelyi, padon ülve, nyugodtan várá a felette tartott tanácskozásnak végét.

- Bámulom, hogy legalább is félmázsás vasat nem verettek lábaimra - mondá a jegyzõ, midõn a határozatot hallván, Völgyesyvel a tömlöctartó kíséretében a lépcsõkön lement. - Hatalmukban vagyok; legyen bizonyos a teins úr, õk éreztetni fogják velem.

Az ügyész mondá, hogy ez embertelen bánásmód legfeljebb csak holnapig tarthat, s hogy maga kimegy az alispánhoz, ki midõn azt üzenteté, hogy Tengelyivel minden kímélettel bánjanak, nem akarta, hogy a legnagyobb gonosztevõkkel együvé zárassék.

- Kár fáradnia - mondá Tengelyi keserûen -, elõször, mert lépéseinek nem lesz sikere; másodszor, mert azon ponthoz értem, hol egy szenvedéssel több vagy kevesebb, közönyössé vált. Ön nagy szerencsétlenségnek tartja, hogy gonosztevõkkel egy börtönbe zárattatom... legyen csak ily idõs... s látni fogja, hogy ebben a tömlöc az élettõl nem annyira különbözik, mint most hiszi. - S ezzel a jegyzõ nem tûrve, hogy õt a tömlöc ajtajánál tovább kísérje, fiatal barátjának kezét szorítá, s isten szabad ege alatt még egyszer körültekintve, a tömlöctartó- s egy hajdúval a lépcsõkön lement.

Midõn Völgyesy, ki mély gondolatokba merülve soká a tömlöc elõtt állt, végre a nehéz ajtókat becsapni hallván, lassú léptekkel a megyeházat elhagyá, Kislaky Kálmán jött elébe. Tiszarétrõl érkezett, s mint mondá, azért, hogy Tengelyi mintlétérõl kérdezõsködjék, miután maga Ákos mátkáját a kedélyállapotban, melybe az utolsó történetek által jutott, elhagyni nem akarta. Az érzeményt, mellyel Tengelyi sorsát hallá, olvasóim képzelhetik. Visszasietett a kocsmába, hol lovát hagyta, s anélkül, hogy a szegény állatot kipihentetné, felült, s ismét Tiszarét felé nyargalt, meggyõzõdve, hogy az alispán, ha Tengelyi helyzetérõl értesíttetik, ez illetlen bánásnak azonnal véget vetend.