33

Még a nap nem nyugodott le, midõn Tengelyi Völgyesytõl búcsút véve, tömlöcébe vezettetett. Mielõtt a szerencsétlen küszöbön átlépne, még egyszer körültekintve nézé a nap végsõ sugárait, melyek az õszi ködön napok óta elõször áthatottak s a megyeház kéményeit fénybe boríták. Szíve szorult a gondolatnál, miként istennek ezen adományai, a napfény s szabad levegõ, melyeket minden koldus élvez, tõle ezentúl elvonatnak. Lenn a tömlöcben már sötét vala. Az alacsony ablakok mocskos üvegtábláin kívül, melyek itt-ott papírral beragasztva a világosság kiszorítására már magokban is elégségesek lettek volna, erõs vasrostélyzat s drótfonás a nap sugárait e szerencsétlen helyrõl annyira kizárák, hogy ott még déltájban is legfeljebb félhomályt lehete találni. Alkonyat felé, mint most, az, ki a világos udvarról lejött, míg szeme lassankint a homályhoz szokott, tökéletes setétben érezte magát. E setétség, fõleg pedig a nedves rosszbûzû levegõ, melyet a belépõ már a negyedik lépcsõn érezni kezde, annyira lenyomó hatást gyakoroltak Tengelyire, hogy a tömlöctartó biztatásait alig hallá, ki minden vagyonosabb rabban jövedelmi kútforrást látva, iránta sem mulasztá el ily alkalommal közönséges udvariasságát. Miután ez érdemes tisztviselõ, ki egyébiránt káplári címet is viselt, rabjának a kamarában a lehetõségig jó helyet csinált, hová poggyászát lerakta, s a többi, helyeikbõl kiszorított rabokat káromkodva megintette, hogy új társuknak semmiképp ne alkalmatlankodjanak, még egyszer kérdé Tengelyit, nem kíván-e semmit éjszakára?

A jegyzõ mondá, hogy legfeljebb még egy szalmazsákot vagy matrácot óhajtana.

- Meglesz - mondá a másik -, természetesen még kölcsön kell kérni valakitõl, s az nem tudom, mit fog érte naponként követelni; de ha az úr megfizeti, bizonyosan meglesz.

A jegyzõ késznek nyilatkozott.

- No, semmi baj! - folytatá az elõbbi - kinek pénze van, nálunk mindent kap: bort, pálinkát, húst, akármit, csak pénz legyen. Nem rossz lesz - tevé hozzá halkan Tengelyihez -, ha ezeknek itt egy kis bort vagy pálinkát hozat. Valahányszor új rab jõ, mindig meg szokták inni áldomását, s ezek ma igen rosszkedvûek, mert helyökbõl kiszorítottuk. Jó volna egy kissé kedvökbe járni, másképp ezer baja lehet velök.

Tengelyi mondá, hogy ha jónak látja, hozzon akármit, csakhogy rabtársai által békében hagyassék.

- Természetesen az illendõ fizetés mellett.

Tengelyi kérdé, mennyire lesz szükség? s a kívánt pénzt azonnal kezeibe adá.

- Halljátok-e! - szólt most a tömlöctartó - ez az úr jó becsületes ember. Ma lámpagyújtáskor bort s pálinkát hozat nektek, igyátok ki egészségére, s hogy senki ne háborgassa semmiben. - S ezzel a tömlöctartó, míg a setétben több hang az ígéret felett zajosan kinyilatkoztatá örömét, a vasrostélyt bezárva eltávozott. Tengelyi leült poggyászára, s fejét kezére támasztva, szomorú gondolatokba mélyedett.

Ha volt valaha ember, ki szilárd jelleme által a férfi nevet megérdemlé, õ vala az. Elhagyatva barátjaitól, vagyon s pártfogó nélkül, üldözve a sors által, Tengelyi eddig férfiasan megküzdött végzetével, s habár sokszor remény nélkül, soha a bizodalmat önmagához nem vesztette el... most elõször érzé elcsüggedni lelkét. Helyzete szörnyebb vala, mint hogy azt átgondolva vigasztalást találhatna. Eddig minden bajai közt legalább szabadságát s becsületes nevét tartotta meg... most megfosztatott ezektõl is. Gonosztevõk társaságába zárva, minden jobb ember iszonnyal fordul el tõle, s nincs mód kezében, mely által ártatlanságát bebizonyíthatná.

Midõn Macskaházy meggyilkoltatásának minden környülményeit átgondolá, meggyõzõdött, hogy hacsak Viola a hatóság kezébe nem kerül, s tettét meg nem vallja - minek mindkettejére semmi valószínûség nem létezett -, a gonosztettnek gyanúja rajta marad, s reá csak becstelen halál vagy élte fogytáig tartó rabság vár; s mi lesz akkor gyermekeibõl, kikre egyedüli örökségül csak meggyalázott nevét hagyhatja?

E szomorú gondolatokból Tengelyit a tömlöc másik oldaláról hozzá intézett szavak ébreszték fel.

- Nem kell szomorkodni, atyafi - szólt egy rekedt gyenge hang -, itt ez átkozott pincében elég hideg van úgyis; aki búsul, megbetegszik.

Tengelyi a setétben nem láthatá a szólót, de a megtörött hang, a nehéz lélegzet s köhécselés, mellyel beszélt, meggyõzé, hogy a beszélõ igen öreg lehet.

- Már mit ér ez az örökkévaló hallgatás? - mondá az elõbbi, midõn észrevette, hogy az új jövevény válaszolni nem akar. - Ha az ember együtt lakik, meg kell ismerkedni egymással; mi mindössze is nem oly szomorú életet élünk, mint sokan hiszik. Ugye fiúk?

- Nem bizony! - válaszolt itt egy férfi- s gyermekhang egyszerre a setétbõl.

- Nem bizony! - szólt az elõbbi rekedt nevetés közt - csakhogy kis Imrécskémet itt minden fertály esztendõben megvesszõzik, Pistát meg, ha ítélete Bécset megjárta, le fogják fejezni, ez egy kis baj!

- Minek szól kend ilyenrõl? - mondá most a férfihang, látszólag remegve.

- No, sebaj! - mondá az elõbbi - talán gráciát kapsz. Csak húszesztendõs voltál, mikor a tót gyereket megölted; úgyis elég szamárság volt, hogyha már valakit megölni akartál, e haszontalan olajkárost kerested ki magadnak. Csak tizenöt garast láttál volt nála. Én is már kétszer voltam halálra ítélve, s azért mégis itt vagyok; s ha lefejeznek, gondold, édesapádat meg felakasztották, s utoljára talán mégis késõbb halsz meg, mint én. Hej, mikor az ember kilencvenhárom esztendõs...

- Kilencvenhárom esztendõs! - sóhajta fel mintegy akaratlanul Tengelyi, kit ez egész beszélgetés borzadással töltött.

- Kilencvenhárom esztendõs - folytatá a másik köhécselve -, ugye sok? s pedig ötvennégy esztendõt töltöttem a tömlöcben... s csak megvagyok... s ha isten éltet, sz. István napjára megint kiszabadulok.

- Ötvennégy esztendõt?! - kérdé a jegyzõ bámulva.

- Bizony, inkább több, mint kevesebb - válaszolt az elõbbi. - Lólopásért is voltam zárva; marhalopásért nem tudom hányszor; aztán meg gyilkosságba keveredtem. Kétszer bezártak gyújtogatásért, de akkor ártatlan voltam; most pedig azt fogták rám, hogy a pásti rablásnál, hol három embert megöltek, én voltam az egésznek fõmestere. No - tevé hozzá nevetve -, sz. Istvánra kiszabadulok; meglehet, a teins uraknak mégis igazságuk volt, mikor rám fogták.

- Kend, apó, próbált ember - mondá a gyermeki hang -, ugyan beszélje el azt, mikor a zsidót megölték.

- Majd neked - szólt köhögve az öreg -, nem látod, hogy köhögök? Kérd meg Pistát, hogy õ beszélje el, miképp ölte meg a tótot.

- Az nem tud oly jóízûen beszélni, mind kend, apó - válaszolt a gyermek. - Ha kend szól, szinte kedve jõ az embernek.

- No, ne félj, neked is lesz részed benne - mondá az öreg nevetve s köhécselve egyszerre. - Ha te nem ölsz meg valakit, mielõtt még bajszod nõ, ne jöjjek ki soha tömlöcömbõl.

- Megölök biz én akárkit! - mondá a gyermek dicsekedve - csak eresszenek ki egyszer.

- Nem mered te azt - mondá az öreg ingerkedve.

- Nem merem? - szólt a gyerek rikácsoló hangon - majd meglátja kend! Mikor ide zártak, akkor félénk mamlasz voltam, ha csak kést láttam, elfutottam elõle; de mióta kend, apó, annyi szép históriát mondott el, egészen megváltoztam. Még éjszaka is a vén zsidóról álmodom, kit az erdõben a fára akasztottak. Csak legyen ismét baltám, én vele fagallyakat nem vágok többé!

- Jól van, jól! - mondá az öreg - belõled derék gyerek lesz; de mit csinál pajtásod?

- Megint alszik - válaszolt a gyermek.

- Megint? - mondá az öreg mérgesen - rántsd meg üstökét, de jól, hogy felébredjen, azután vágd pofon. Utálatos gyerek, sohasem lesz semmi belõle.

A fájdalmas kiáltozás, melyet Tengelyi most hallott, s a könyörgõ hang, mellyel egy más gyermek irgalomért kért, mutaták, hogy a vén gonosztevõ parancsolata teljesíttetett; s ámbár a jegyzõ feltevé magában, hogy rabtársaival semmi érintkezésbe lépni nem fog, a gyermek jajgatásai elfeledteték feltételét. Felkelt, s a tömlöc azon oldala felé menve, honnan a szó hallatszott, haragosan kérdé: miért nem hagyják alunni a szegény fiút?

- Hagyja békével gyerekeimet - mondá az öreg zsivány nevetve -, néha meg kell õket tépáztatnom, az a neveléshez tartozik. Elég bajom van velök. Imrécskémbõl talán lesz valami, az becsületemre válik, de ebbõl az alamuszi fattyúból soha nem lesz semmi. Pedig egy esztendeje, hogy a két gyerekkel bajlódom.

- Kend is jobban tenné - mondá Tengelyi komolyan -, ha halála órájára gondolna, mint hogy vén korában e szegény gyermekeket rontja.

- Dehogy rontom - szólt a másik köhécselve -, sõt embereket csinálok belõlök. Megköszönhetik a nemes vármegyének, hogy õket hozzám záratta, itt legalább tanulhatnak valamit.

E pillanatban a tömlöc nagy ajtajának nyikorgása szakítá félbe beszélgetésüket. Lámpa hozatott, mely a folyosó azon végén függesztetvén fel, hol Tengelyi börtöne állt, az õt környezõ tárgyakra világosságot vetett. Borzadott, midõn a helyet látá, hová szerencsétlen sorsa s ellenségeinek gonoszsága által jutott. Nem a barna foltok, melyek az alacsony tömlöc falán szemébe tûntek, míg más helyeken, hová a lámpa világított, a leszivárgó nedvesség fényes cseppjei látszottak; nem a helynek elhagyottsága, hol félig rothadt szalmán s egy törött korsón kívül semmi, mi az embernek már szükségessé vált kényelmeihez tartozik, nem vala látható. Nem is az undorító mocsok, mely õt mindenfelõl környezé, tölté õt borzadással - mindez csak anyagi szenvedéseket foglalt magában! Minden nélkülözés, a legkínzóbb testi szenvedések, maga a halálnak veszélye, mely õt ez egészségtelen helyen talán környezé, szívét nem ijesztheté meg; de midõn a nehéz vasrostélyra nézve, melynek rúdjai a börtönfalra sötét árnyékot vetének, s lánccsörgést hallva maga körül, rabsága s az ocsmány bûn jutott eszébe, mellyel vádoltatik; midõn körültekintve azokat látá, kikkel együvé záratott: férfikeble nehéz fohásztól emelkedett.

A börtön egyik szögletét a vén rab foglalá el, kivel Tengelyi imént beszélt. Összezsugorodva szalmája felett, háttal a falnak támaszkodva ült ott, s feje lehajlott, úgyhogy alig lehete látni vonásait; csak ha néha beszéd között feltekintett s villogó szemeit valakire függeszté, tûnt fel ez arc, melyre majdnem százados bûn nyomta rá bélyegét. - Egyike azon arcoknak vala ez, melyeket egyszer látva, felejteni nem szoktunk; s maga a tömlöctartó, minden érzéketlensége mellett, bizonyos félelemmel közelgett ezen rabjához, ki, mint mondá, inkább kísértethez, mint élõ emberhez hasonló. A fehér szakáll, mely képének alsó részét majdnem egészen eltakará, a fejérõl lelógó ritka ezüsthaj, mélyen beesett szemei s halántékai, minden azt mutatá, hogy oly korhoz jutott, minõt kevesen érnek el, s mely másnál tisztelet, vagy legalább könyörületesség tárgya. Nem úgy ezen embernél. Szemeinek tekintete, melyek, mintha az egész testet túlélték volna, ifjú tûzben ragyogtak hosszú szemívei alatt, s az egész arcnak leírhatlan s ijesztõ kifejezést adtak, mutatá, hogy e tömlöc-patriarchánál, ha a gonosz véghezvitelére szükséges erõ hiányzik is, legalább az akarat megmaradt; s midõn kiszáradt remegõ kezeit feléd emelé, könyörületesség helyett inkább megnyugtatást érezél, hogy e kéz tõrt ragadni nem képes többé. Az elgyengült hang, mely csak múlt gonosztetteinek elmondására s káromlásra használtatott, undorral tölté lelkedet, s bármily boldogtalan helyzetben látád õt, nem kívánhattad, hogy e szerencsétlennek szenvedései, kinek szívéhez soha bánat nem fért, másképp, mint a halállal végzõdjenek.

Az öreg mellett térdeire könyökölve s fejét kezeire támasztva, szinte a földön, egy gyermek ült; legalább gyenge tagjai s vékony gyermeki szava szerint ítélve, legfölebb tizennégy évesnek gondolád. - Képén idõelõtti vénség látszott. E halvány arcokon az ifjúság szelíd mosolygását hasztalan kereséd; a gyermeki homlokon redõk látszottak, s vidám tekintet helyett szemei tompa gondatlansággal néztek körül, kivévén, ha a mellette ülõ vén rab által néha nevénél szólíttatott, vagy reszketõ kezének érintését érzé, mely haját simogatá. Akkor érzelem kifejezése lelkesíté arcait, s úgy látszott, mintha a gyermek belsõ ösztön által szeretni kényszerítve, érzelmeinek egész kincsét ez egy alávaló teremtésnek akarná adni. A másik gyermek, kinek jajgatása Tengelyit elõbb közbeszólásra bírta, mióta a folyosóra lámpa hozatott, mozdulatlanul állt a vasrostély elõtt, s az égõ mécsre mereszté szemeit. Ha néha a láng fellobbant, a gyermek arcán leírhatatlan gyönyör látszott, összecsapta kezeit s felkacagott örömében, ha a mécs gyengébben égett, szomorúan panaszkodott, hogy bizonyosan rosszul igazították, s megint el fog aludni, mint minap! - Oh, csak kimehetnék! - sóhajta - csak én gyújthatnám meg! Kihúznám bélét szép magasan, olajt töltenék rá, s lobogna szépen, vörös, sárga, kék lánggal, még szebben, mint most. Ni, ni! hogy felnyúl a láng: csak nõj, nõj, lángocska, fel, fel egész a háztetõig, az egész város fölébe, fényesen s melegen. Oh, nézzék csak, mi szép! - S a szegény fiú a vasrostélyhoz szorítá égõ arcait. - Oh, csak közelebb mehetnék! csak hozzányúlhatnék!

- Majd bizony - mondá az ifjú gyilkos, ki a tömlöc másik szegletében bundájába takarva hevert -, hogy megint az egész tömlöcöt felgyújtsd. Takarodj a rostélytól, kölyök, mert üstöködnél fogva húzlak el.

- Jól teszed, Pista, ha megüstökölöd - szólt köhécselve az öreg -, minap is majd megfúltunk a füstben. Látod, a gyerek egészen magánkívül van, se nem hall, se nem lát.

Tengelyi, midõn a fiatal rabot, ki felkelve már a szerencsétlen gyermek után nyúlt, visszatartóztatá, kérdé: miként történhetett, hogy e fiú még a tömlöcben is valamit meggyújtott.

- Hát soha ilyen gyereket nem láttam - felelt amaz. - Órákig rimánkodott, csakhogy kovám- s acélomat adjam neki. Ha kezébe kapta, erõszakkal kellett visszavennem. Elcsaholt volna reggelig, s valahányszor a szikrákat látta, nevetett s kiabált, mint a bolond. Egyszer egy darab taplót lopott tõlem, meggyújtotta s az öregnek szalmájába dugta, majd megégett.

- De üsd már nyakon, Pista - mondá az öreg, kiben e veszély emlékénél a gyûlölség, mellyel e gyermek iránt viseltetetett, újra feltámadt, s Tengelyi alig menthette volna meg a szerencsétlent bántástól, ha éppen akkor a tömlöctartó kulaccsal s egy iccés palack pálinkával nem jõ a rostélyhoz, s az öreg Pista és a kis Imre gondolatainak más irányt nem ád.

- Hozd csak ide azt a pálinkát, Imrécske - mondá az öreg -, te meg fogd a kulacsot, Pista, s hadd békével azt a haszontalan gyereket, ha az ott, ki a pálinkát hozatta, úgy kívánja; nem bánom, holnapig bámészkodhatik a lámpásra, csak taplódra vigyázz. Hát kigyelmed nem iszik? - szólt Tengelyihez fordulva, kire, mióta a lámpa hozatott, a legnagyobb figyelemmel tekinte, s kinek felelete, hogy inni nem fog, a tömlöcök régi lakóját talán még nagyobb bámulásba hozá, mint becsületes külseje, s börtönben szokatlan tisztaságú ruhája.

- Mit bánom én! - szólt végre, miután ismételt kísérletei, melyekkel Tengelyivel beszédbe ereszkedni iparkodott, nem sikerültek -, a pálinkát õ fizette, hagyjuk most békével. Holnap - tevé hozzá halkabban ‑, megkínozhatjátok, míg ismét pálinkát hozat, így pincének használhatjuk, úgy látszik, pénze van. Igyál, Imrécském, csak a pálinkához tartsd magad, már most is félreáll szemed, ne bánd, ehhez is szokni kell, azért mégis legény lesz belõled.

A vén rab ezen számításának köszönheté Tengelyi, hogy most békében hagyatott, s míg ifjú rabtársai az erõs italtól részegülve mindig hangosabb hahotában nyilváníták örömüket, s vén mesterök végre álomba szenderült, szabadon átengedheté magát gondolatainak. Vannak emberek, kik közdolgokkal nem foglalatoskodhatnak anélkül, hogy egy félórában tízszer személyes érdekeik ne jutnának eszökbe... de vannak olyanok is, kiket éppen ellenkezõleg minden gondolat, melyet személyes helyzetök bennök támasztott, általános, az egészet illetõ tárgyakra vezet, s Tengelyi ezekhez tartozott. A szerencsétlen állapot, melyben magát látá, s a veszélyek, melyek által környeztetett, eszébe juttaták: hány, az övéhez hasonló szenvedések takarvák e haza száz tömlöcfalai által... s a jegyzõ megfeledkezett személyes bajáról, midõn azon állapotra fordítá gondolkozását, melyben a büntetõ igazság honunkban majdnem általánosan találtatik.

És ha vannak tárgyak, melyek a férfiszívet is borzadással tölthetik, ez azokhoz tartozik. Nem szükséges, hogy érzékeny filantrópia szempontjából tekintsük tömlöceinket, hisz tudom, egy idõ óta a filantrópia gúny tárgyává vált. Mert az arany között itt-ott hamis érc találtatott, s voltak, kiket gyengeség, vagy mert valódi emberszeretet keblöket nem hatotta által, ez érzeménynek utánzása túlságokhoz vezetett - napjainkban mindenki szabadkozik a filantróp nevezettõl. De vessünk, mint hideg számolók, csak egy tekintetet börtöneinkre, s vajon mi, kik haladásunkban büszkélkedünk a tizenkilencedik század közepette, még tovább tûrhetjük-e ezen állapotot?

Miután jelen szociális viszonyaink mellett sokan vannak, kik hosszú meggondolás után sem igen láthatják által, hogy a jogállapotok fenntartása az õ érdekökben is fekszik, átlátom, hogy állományainkban szigorú büntetések kívántatnak. De vajon, hát szükséges-e azért, hogy a rab börtöne homályában büntetésén kívül ezer szenvedéseknek tétessék ki, melyeket sem õ, sem bírája, sem azok, kiknek büntetése például szolgálhatna, nem gyanítanak? vajon szükséges-e, hogy a rab sorsa inkább a tömlöctõl, melybe véletlenül került, vagy hajdúi kedélyétõl, mint bírájától függjön? hogy míg gyûléseinkben a halálos büntetés megszüntetésérõl szebbnél szebb beszédeket tartunk, a tanácskozó terem alatt rabjaink ragályos betegségeknek áldozatai legyenek? - Legyenek büntetéseink szigorúak, kegyetlenek, nem bánom. - Léptessük életbe Dráko törvényhozását, mely szerint minden bûntett halállal fenyíttetett. Közbátorságunk egyedüli védõje legyen a bakó; legyen államunk talpköve az akasztófa - borzadni fogunk ily törvényektõl, de a kegyetlenség csak látszólag nagyobb. Napjainkban nem végezzük ki rabjainkat hóhérpallossal, de ki tömlöceink küszöbén átlép, morális halálra ítéltetett, s a vesztõhelyet, melyen életét egy percben végzené, sokszor csak hosszú nyomorral cserélte fel, mely õt kínosabb úton sírjához vezeti. - S hány ártatlan, ki, mint Tengelyi, csak azért, mert valamely gonosztettel vádoltatott, hány, kinek bûntette csak pillanatnyi szenvedély vagy véletlennek vala eredménye, lakja tömlöceinket!

Ne vegyék olvasóim egészen eltérésnek a mondottakat. Azon szerencsés helyzetben vagyok, hogy nézeteim e tárgyra nézve hõsöm nézeteitõl nem különböznek, s a fönnebbiekben körülbelöl azon gondolatok foglaltatnak, melyek Tengelyi lelkén a pillanatban, hová történetünk jutott, átvonultak.

Ez álmélkodásokból, melyekben, miután lerészegült tömlöctársai álomba merültek, senki által nem zavartatott. Tengelyi a tömlöcajtók isméti felzárása s egy rabnak belépte által ébresztetett fel, ki, midõn Tengelyi mellé madrácot, takarót s vánkosokat rakott le, magát, mint Csavargós Gazsit, e tömlöcnek lakóját, jelenleg pedig a fõügyész konyhás rabját mutatá be, s még egy kis kosarat húzva ki a vánkosok közül, melyben egy palack bor, kenyér és sült vala, a jegyzõt tudósítá, hogy mindez Völgyesy úrtól jõ, s hogy csak ma legyen béketûréssel, holnap külön szobát kap. - Majd megcsinálom én az ágyat - tevé hozzá jókedvûen -, hogy király is elfeküdhetnék rajta. A fiskális úrnak is én csináltam.

- Nem akar kend valamit enni? - mondá Tengelyi, ki miután egész napon át ételhez nem nyúlt, minden szomorúsága mellett jóízûen falatozni kezdett.

- Köszönöm alássan - válaszolt amaz -, jóllaktam. Ma este a fõjegyzõnél vacsora volt, s ott szolgáltam én is... akár holnaputánig koplalhatnám. Reménylem, csak jó a bor? mondá, egyszerre megállva ágyvetésében, midõn észrevette, hogy Tengelyi borát alig kóstolja. - Völgyesy úr különösen szívemre kötötte, hogy a legjobból hozzak. Magam voltam a kocsmában, s ha én megyek, a kocsmáros nem szokott tréfálni, tudja, ha egyszer megcsal, mindjárt az „Oroszlánhoz” járok.

Tengelyi alig nyomhatá el mosolygását, midõn e rabot hallá. - Gyõzõdjék meg kend maga - mondá a palackot odanyújtva -, én úgysem iszom többé.

- Köszönöm alássan - szólt a rab a palackot ajkához emelve. - Ah - tevé hozzá, midõn ivott -, ez már bor! Isten tartsa Völgyesy urat s a nemzetes urat is. Ha mindennap ily bort adnak, életem fogytáig nem mennék el.

- Kend, úgy látszik, megelégedettnek érzi magát fogsága alatt? - szólt Tengelyi.

- Nem oly rossz dolgom van, mint akkor gondoltam, mikor behoztak - válaszolt a másik jókedvûen. - Szolgaember voltam egész életemen át, most konyhás rab vagyok, a különbség nem nagy. Sõt néha rossz idõben, ha én szárazon a konyha ajtajában ülök, s eszembe jut, hogy hajtottak máskor télben-nyárban munkára, úgy látszik, soha jobb dolgom nem volt. Koszt jó, ruha jó, néha egy kis borravaló, és a hajdúk se bántanak... szegényember ily szolgálattal mindig beérheti.

- De hát nem jut-e kendnek eszébe a szabadság? - kérdé Tengelyi élénken. - Nem vágyódik-e, hogy e láncoktól szabaduljon?

- A láncok, az igaz, néha bosszantanak - válaszolt a másik nyugodtan -, fõképp ha csizmát váltok, nem hiszi senki, mennyi bajom van velök, pedig már a legkönnyebb vasat verték reám. De ki tudja, ha a láncokat leveszik rólam, nem kell-e, csakhogy mindennapi kenyeremet szerezzem, sokkal nagyobb terheket cepelni vállamon?... És a szabadság? no, ha igen szép idõ van, fõképp csillagos estéken, néha eszembe jut, hogy jó volna pajtásaimmal a mezõn körülnyargalni; s néha otthon is szeretnék lenni, mert ott a csapszékben a bor jobban esett, mint ez átkozott porvári kocsmárosoknál. De hát a szabadságnak is megvan rossz oldala... az embernek szolgálatba kell menni.

Tengelyi felsóhajtott. - No, nem kell szomorkodni - mondá Csavargós, ki e pillanatban mindent inkább gondolt volna, mint hogy a jegyzõ az õ erkölcsi romlottsága felett sóhajtozik. Holnap az urat külön szobába teszik, s nem lesz semmi baja. Ha Völgyesyt vallotta prókátorának, megszabadul, oly bizonyosan, mint én itt vagyok. Ebben a pincelyukban az ördög sem tartaná ki; nincs egy valamirevaló ember az egész tömlöcben.

- A társaság másokban sem lehet igen jó - szólt közbe Tengelyi, ágyára feküdve.

- Dehogynem! - mondá a másik. - Voltam én tömlöcben, hol egész boldogság volt lenni. Csupa próbált ember; soha szebb históriákat nem hallottam. Az egyik alig végzette, már a másik kezdte; még asszony is volt köztünk. De itt az embernek kétségbe kellene esni.

- Hát ez nem a kend tömlöce? - kérdé Tengelyi.

- Nem bizony - válaszolt a másik -, én közönségesen a fiskális úr konyhájában vagy az udvaron hálok. Ma csak azért jöttem le, mert Völgyesy úr mondta, hogy vigyázzak, hogy a nemzetes úrnak valami baja ne történjék.

- Bajom?

- Ettõl a vén gazembertõl minden kitelik - mondá a konyhás rab. - Az egyik gyereket egypárszor úgy megkínozta, hogy majdnem szörnyû nyavalyába esett.

- De hát miért hagyják e gyereket nála? - kérdé a jegyzõ borzadva.

- Hát azt mondják - felelt a másik, ki azalatt szinte bundájára feküdt -, hogy valahányszor csak férfit zártak hozzá, mindenik, mihelyt kiszabadult, nagy gonosztettet követett el. Pistát is azért zárták ide, mert azt, úgymond fiskális uram, bizonyosan le fogják fejezni. Az ilyen gyerek, ha kiszabadul is, nem tehet nagy csínyt.

- De mi csínyt tehettek azok eddig, hogy rabságra jutottak? - kérdé a jegyzõ ismét.

- Az furcsa dolog - válaszolt a kérdezett nagyokat ásítva -, a faluban, honnan valók, egy tûz a másikat érte, s a vizsgálódásnál kisült, hogy csupa gyerekek rakták, mind úgy tizenhárom-tizennégy esztendõs suhancok. Völgyesy úr azt mondja, hogy betegség! Meg is hiszem; a gyermekeknek egyike, már mióta fogva van is, gyújtogatott; de akár betegség, akár nem, a szolgabíró a többieket megvesszõztette, s ezt a kettõt, minthogy szüléik nem élnek, beküldte ide hozzánk. Ha felnõnek, szép gazember lesz belõlük. Jó éjszakát! - S ezzel Csavargós bundájába takarózva, rövid idõ múlva hortyogni kezde.

Tengelyi egy ideig ébren maradt, s a mécsnek mindinkább elapadó világánál alvó társait nézé. Végre a fáradtság, melyet szokatlan felgerjedése, az utazás, s az, hogy múlt éjszaka nem aludt, okoztak, meghozták álmát. - Hagyjuk õt pihenni; s adjon az ég boldog álmakat minden szenvedõnek.