34

Vannak az emberi életben pillanatok, hol az, ki munkássága céljául dús vagyont, hatalmat vagy kitüntetést tûzött ki, mélyen érzi iparkodásainak haszontalanságát. A széles úton is, melyen a többség a szerencse külsõ adományai után fárad, van egy pont, hol az, ki rajta halad, midõn annyi fáradság után még mindig távol céljától, midõn a körülötte tolongó tömeg által minden lépésében akadályozva, s mégis magányosan találja magát, azon szomorú meggyõzõdésre jut: hogy a megelégedés, melyet keresett, ezen úton el nem érhetõ, s ki a sokaságtól elválva, magányos utakon törekszik felfelé, nem hogy a tömeg fenséges állását bámulja, de hogy önmagát emeltebbnek érezhesse; nem hogy sokaktól láttassék, de hogy szemeinek tágasabb kilátás nyíljék; nem mert magasságáról uralkodni akar, de mert szabadság után vágyódik: az habár a kevesektõl járt ösvényen néha erejét lankadni érzi is, soha annyi keserûséggel nem tekinthet múltjára, mint most az alispán, ki szobájában fel s alá járva, midõn jelen helyzetét átgondolá, azon meggyõzõdéshez jutott, hogy egész életének irányát elhibázta.

Rétyt a természet nem alkotta érzéketlennek. Fiatalabb korában nem volt senki, kinek másokhoz simulni, kinek sokaktól szerettetni annyira szükséges vala, mint neki. A sors által nem rendkívüli, de nem is középszerû elmetehetségekkel, szép vagyonnal s azon külsõ tökéllyel ajándékozva meg, melyek arra, hogy szerencsések legyünk, belsõ jelességünknél talán még szükségesebbek, az ifjú Réty joggal boldognak mondhatá magát. Úgy látszott, személyes tulajdonaiból, valamint helyzetében nem hiányzott semmi, mi õt azzá teheté, s ha természetét követve a körön, melybe a végzet által állíttatott, túl nem emelkedik, most hihetõképp azon szerencsés egyediségek egyikét látnók benne, kiknek az élet majdnem minden kívánságaikat valósítá.

De volt Réty jellemének egy oldala, mely mind e reményeket meghiúsítá - gyengesége, s mi azt, hol az nem észhiányból ered, közönségesen követni szokta - hiúsága, s ezek nem engedék, hogy azt, mit sorsától nyert, nyugodtan élvezhesse. Kiragadva természetes helyzetébõl e hibái által, élte a csalódások s keserûségek hosszú sorává vált. Valamint azon ragaszkodás, melyet rajta iskolatársai s elsõ ifjúságának barátjai tapasztaltak, nem érzékenységének, hanem nagy részint annak volt következése, mert Rétynek mindig szüksége vala valakire, kihez támaszkodhassék, úgy, midõn az egyetemrõl visszatérve a gyakorlati életbe lépett, szüleinek nézetei s tanácsai nem maradhattak befolyás nélkül az ifjúra; s ámbár õ atyja nagyravágyó terveinek eleinte inkább engedett, mint bennök osztozott, rövid idõ kellett, hogy a hiúsághoz hajlandó ifjú a kilátást megkedvelje, mely naponként szemei elébe állíttatott, s azon kitüntetések után maga is vágyódjék, melyeket eleinte csak azért nem taszított magától, mert atyja kívánatainak ellenállni nem tudott.

Olvasóim tudják, miként Réty mindjárt, elsõ fellépésénél egyetemi barátjával, Tengelyivel jött összeütközésbe. Az ifjú érzé tettének aljasságát, s elkövetett mindent, hogy atyját e szándékáról lebeszélje. Százszor mondá, miként megvetné önmagát, ha legjobb barátja iránt ily bánásra képes volna. De mikor atyjától hallá, hogy ezáltal éltének legszebb reményét hiúsítja meg; mikor anyja rimánkodott, s a férfiak mondák, hogy soha a megyében ily fiatal, az asszonyok, hogy soha ily csinos fõbíró nem volt; s valamennyien abban megegyeztek, hogy Tengelyi e hivatalt úgysem nyerheti el: Réty nem állhatott ellent, s minden szebb feltétel s nemesebb érzés, mely keblében felszólalt, csak arra használt, hogy átlátva hibáját barátja társaságát ezentúl kerülje, nehogy elõtte megszégyenülve álljon.

A közélet körébe ragadtatva e lépés által, megszokva azon apró dicsõséget s haszontalan kitüntetéseket, melyeket a megyei élet nyújt, s melyek a hiúságnak inkább ingerül, mint kielégítésül szolgálnak (s felfogásom szerint fõokai annak, hogy e hiba nemzetünknél annyira elterjedett), Rétynek természetes hajlama ily körülmények között még inkább kifejlõdött; s csak természetes, ha apja után az alispáni széket elfoglalva, magát e helyen, hol õt hódolók fogták körül, teljesen kielégítve érzé.

Voltak, kik neki már ekkor elvtelenséget vetettek szemére s azt hivék, hogy a tartózkodás, mellyel minden tárgy iránt nyilatkozik, mélyen átgondolt tervbõl ered, de õk tévedtek. Az alispán sokáig nem kívánt mást, mint hogy Taksony megyében õ legyen az elsõ, õ az, kit leginkább szeretnek s magasztalnak; óvatossága csak onnan származott, mert senkit megsérteni s így magát egy magasztalótól megfosztani nem akará. Hiúsága szerény vala követeléseiben. Azon emberek közé tartozott, kiknek nem nagyszerû dicsõség vagy hatáskör szükséges, hogy magokat kielégítve érezzék, de kik örvendenek, ha lassanként lépcsõrõl lépcsõre mászhatnak, csakhogy mindig oly embereket találjanak magok körül, kik által bámultatnak; s miután a taksonyi alispánság e követeléseknek megfelelt, s Rétynek eszébe sem jutott, hogy minden párttól egyiránt kedveltetni férfinak a lehetõ legnagyobb szégyen, õ nem is kívánt egyebet.

E látszó megelégedés azonban csak addig tartott, míg körülötte senki nem találkozott, ki azt megzavarja, s a hiú férfi csak addig élvezheté jelen kitüntetését, míg benne senki magasabb vágyakat nem ébresztett. Ákos anyjának halála s második házassága elõidézte ezt.

Réty, ki elsõ házasságánál szívét követte, mert szerencséjére szüleinek akarata ez alkalommal önkívánataival ellentétben nem állt - midõn második feleségét választá, csak hiúságának kielégítését kereste, s oly nõt hozott házához, ki noha szegény, nagy családból származott, s részint szépsége, részint esze miatt, mindenkitõl egyiránt magasztaltatott. A gondolat, hogy sokak által irigyeltetik, hogy majdnem mindenki bámulja, miként õ özvegy létére a környék legszebb leányát kaphatta meg, szívének minden más boldogságánál jobban esett, s késõbb is, midõn átlátá, hogy neje szépségén s elmésségén kívül még más tulajdonokkal bír, legalább nagy vigasztalásul szolgált. E nõ, kit olvasóim ismernek, azon helyzetben, melyet mint Taksony megye alispánnéja elfoglalt, magát megelégedve nem érezheté.

Fényes, habár elszegényedett családból származva, melynek egyes tagjai magasabb hivatalokat foglaltak el, s így az alispánnét szüntelen nemcsak arra emlékezteték, mennyivel szerényebb helyzetben él õ, hanem egyszersmind férje emelkedésére segédkezeket is nyújthatának, éppen a lehetõség, melyet emelkedésére maga elõtt látott, a büszke asszonynak jelen állását tûrhetlenné tevé, s azon pillanattól, melyben férje házába lépett, célul tûzte ki magának, hogy Réty hiúságát azon magasabb nagyravágyássá változtassa által, melyet õ maga érzett.

Ily befolyás ellenében az alispán megelégedése nem tarthatá fel magát. Ha eddig örült, hogy a megyében elsõnek tartatik, most naponként arra emlékeztetett, mi csekély e dicsõség, s mennyire nem érdemes, hogy egy élet céljaul tûzessék ki. A közszeretet s bizodalom hangos kitörései, melyek, mint a káromkodás, sehol nem közönségesebbek, mint hazánkban, elveszték becsöket Réty elõtt, mióta naponként arra intetett, hogy inkább borának, mint érdemeinek köszönheti. A helyzetében szükséges leereszkedés mindig terhesebbé vált a gúny által, mellyel õt neje ily önmegalázásáért - mint azt büszkeségében nevezé - üldözni szokta; szóval az alispán, ki egész élte boldogságát abban kereste, hogy vele mindenki megelégedjék, nejénél most csak elégedetlenséget, gúnyt, s mindazon céloknak, melyek után fáradott - megvetését találá, s mintegy megalázva érzé magát önszemei elõtt.

Csalódik, ki azt hiszi, hogy ki ifjú korában gyengének mutatkozott, késõbb, mint férfiú, szilárdabb jellemûvé válik. Sõt valamint az, ki meredek hegyen állva, lefelé kezd sietni, akaratlanabb szaladásnak indul, minél tovább ér: úgy az ember pályája kezdetén könnyebben állhat ellen, mint késõbb, midõn már egy bizonyos irányban elragadtatá magát; s Réty, ha nejét soha forrón nem szerette is, az eszes s mindig egy cél után törekedõ asszony nem szûnõ befolyása által hamar odavettetett, hogy eddig szerencsésnek tartott helyzetébõl magasabbra kívánkozzék. Rétynek élte azóta szerencsétlenné vált. Kit az ég hiúnak teremtett, nem arra való, hogy magának magasabb vagy távolabb fekvõ célokat tûzzön ki. A hiúság szüntelen kielégítés után vágyódik, neki minden szavára taps, minden tettéért dicséret, minden pillanatban magasztalók kellenek, s magasabb célok kivívása csak azoknak adatik jutalmul, kik mindezeket nélkülözni készek. Réty tudta, hogyha emelkedni akar, egy bizonyos utat kell választania, de midõn ezt tevé, az általános megelégedés helyett, mellyel hivatalát eddig viselé, egyszerre ellenségeket látott maga elõtt, kiknek megtámadása s ócsárlásai õt szerencsétlenné tevék. Ha ismét természetes hajlamának engedve céljairól megfeledkezett, s elõbbi modorához, mely szerint minden pártnak megelégedését keresé, visszatért, a köztapsot, melyet rövid idõre aratott, elkeseríté nejének elégedetlensége. Az alispán minden tetteiben habozás s bizonytalanság vala észrevehetõ, s nem érezé a kétes helyzetet, melyet elfoglalt, senki inkább, mint õ maga.

Mennyivel kellemetlenebbé vált azonban állása, s mennyivel inkább sejdíteni kezdé, hogy közte s azon párt között, melyet új céljainak feláldozott, való kibékülésrõl többé szó nem lehet; annyival nagyobbá vált a hatalom, melyet felette neje gyakorolt. Annyit áldozott fel megelégedésének, hogy legalább ennek tökéletes elérése után kelle fáradnia, és végre minden hiú ember könnyen változtatja meg hiúsága tárgyait, s ha magát egy téren reményeitõl megfosztva látja, vágyait más s néha ellenkezõ célok felé fordítja - s így Réty is. Meggyõzõdve, hogy a népszerûség, mellyel egykor bírt, visszaszerezhetlen, õ most egészen osztá neje kívánatát, s majdnem vakon követte tanácsait.

E gyengeség, mellyel neje iránt viseltetett, Rétyt odavezeté, hogy barátjai tõle mindinkább visszavonultak. Tengelyi, kivel, mióta õt Tiszarét jegyzõnek fogadá, fõképp míg elsõ neje élt, s özvegy korában, a régi lábon állt, ismét alig jött a házhoz. Vándory maga, ki nála eddig mindennapos vala, hidegebbnek látszott. Az öreg Kislaky s Bántornyi Tiszarétre, hol elõbb sok víg órát töltöttek, ritkábban jöttek. Az alispán körül csak hízelgõinek csoportja maradt. Macskaházy s hozzá hasonló emberek, kik az alispánné hatalmát ismerve, az uralkodó hatalomnak minden módon kedvében jártak, úgyhogy Réty, ha nejének ellent akart is volna állni, senkit, kihez támaszkodhatik, maga mellett nem látott, s nehogy a megalázó akaratlanság, melybe jutott, mások által is észrevétessék, végre a gyengeségnél közönséges színleléssel úgy tetteté magát, mintha az, minek ellent nem állhatott, tulajdon akaratjának lenne kifolyása.

Olvasóim tudják a részt, melyet Rétyné Tengelyi irományainak elrablásában vett. Midõn Viola vallomása által, mely, mint mindenki gondolhatja, titokban nem maradt, az egész dolog közbeszélgetés tárgyává vált, nem volt senki a megyében, ki a zsivány elõadásának hitelt adva, az alispánt az egész terv részesének nem gondolná. - Ezen szigorú ítélet azonban ismét igazságtalan vala. Réty, nejének tervét, mielõtt az véghezvitetett, nem ismerte, sõt bármennyire érzé azon irományok fontosságát, melyeket Vándory s késõbb Tengelyi kezében tudott, az alispán minden hibái mellett becsületesebb, s ha ez nem volna is, sokkal gyávább vala, hogysem a gonosztettben, melyet neje céloz, valaha megegyezett volna. Miután azonban a dolog megtörtént, s neje által Viola vallomásáról tudósíttatott, mit tehetett?

Elborzadva kérdé nejét: vajon a zsivány igazat mondott-e?

- És ha minden, amit a zsivány mondott igaz volna - válaszolt neje -, ha azt, mivel vádoltatom, tettem, nem tettem-e családod javára, nevednek fenntartására, érdekeid elõmozdítására? Fel fogsz-e lépni ellenem? Bíró elébe fogod-e idézni nõdet, mint rabot? Önmagad fogsz-e gázolni a névben, melyet viselsz? - Tönkreteszed magadat, s még ártatlanságodat sem fogod elhitetni az emberekkel. Az egész világ most is inkább téged, mint engem vádol. Ha ellenem fellépnél is, a világ ebben is egy új alávalóságot s nem bûntelenségedet fogja látni. Elõtted egy út áll, az egyedüli, melyen becsületedet megmentheted, az, hogy egész befolyásodat e szerencsétlen történet elpalástolására használd.

Réty soha szerencsétlenebbnek nem érzé magát, mint e pillanatban. Lelke eliszonyodott a gondolattól, hogy gonosztevõkkel akaratlan cimboraságba jutott. Õ elõre látá mindazon nehézségeket, melyekbe e tett elpalástolása által jõni fog. Sejdíté, hogy éltének nyugalma elveszett, s hogy mint a gonosztevõnek, ezentúl minden pillanatban a szörnyû titok felfedezésétõl kell remegnie - s mégis mit tehetett? - Neje helyesen fogta fel állását. Vagy mint a gonosztett üldözõje, vagy ha azt eltitkolni segíté, mint részese kelle fellépnie; középút nem volt. Hogy e kettõ között Réty a másodikat választá, jelleménél fogva természetes. A befolyás, melyet neje felette évekig gyakorolt, meggondolása annak, hogy a tett eltitkolása lehetséges, s ha az sikerül, becsületes nevét s jelen állását megtarthatja, holott ellenkezõ esetben, ha az egésznek felfedezéséhez segédkezeket nyújt, legtitkosabb családi viszonyai közbeszélgetés tárgyává válnak, s õ maga, ha nem is a bíró - legalább a közvélemény által elítéltetik, alig engedett választást, s az alispán oly irány követésére látá magát kényszerítve, melyet rosszallt, sõt melytõl egész valója borzadott.

Macskaházy meggyilkoltatása által ezen állás még nehezebbé vált. Macskaházy szobájában egyes irományok találtattak, melyek Tengelyi sajátjai voltak. Míg Tengelyi tartatik a gyilkosnak, ez irományoknak ottléte azáltal magyarázható, hogy a jegyzõ azokat gonosztette elkövetésénél ott vesztette; de ha õ felmentetik, nem válik-e ezen irományok ott-találása által a vád valószínûbbé, mely az alispán ellen ez irományok elrablása iránt emeltetett? nem fogja-e maga Tengelyi e körülményt annak bebizonyítására használni? - Vesztõhelyre hozni egy oly embert, kinek ártatlanságáról meg vagyok gyõzõdve, ki egykor barátom volt, s kinek leánya fiam neje lesz, vagy enmagamat örök gyalázat-, sõt szigorú büntetésnek kitenni: ez a választás, mely számomra marad - így szólt Réty magában, s szívét leírhatlan kínok tölték el.

Réty, mint gyenge emberek közönségesen, azt, kinek hatalmától megmenekülni nem tudott, azaz nejét, nem szerette soha; a hidegség, mellyel iránta viseltetett, most gyûlöletté változott. Elhagyva barátjaitól, megvetve s talán gyûlölve tulajdon gyermekei által, megfosztva a közbecsüléstõl, mely után egész életén át vágyódott, kitéve veszélynek s gyalázatnak - ez vala a helyzet, melyben magát látá; s Réty annyival inkább gyûlölte nejét, mennyivel kevesebbé bocsáthatá meg önmagának a gyengeséget, mellyel eddig tanácsait követte.

Az alispánné sokkal inkább ismerte férjét, semhogy a változást, mely kedélyében történt, észre nem vette volna. A büszke asszony azonban e látszó hidegséget azon megvetéssel viszonzá, mellyel oly emberek, kik bár rosszat, legalább erõsen akarni tudnak - olyanok iránt viseltetnek, kik magokat általuk eszközül használtaták, s meggyõzõdve arról, hogy férjének jóléte önterveinek sükerülésétõl elválaszthatlan, közönyösen látá annak haragját.

Az alispánnak nyugtalanságát, melyet helyzete eléggé megmagyarázhat, ez alkalommal azonban úgy látszott, nem kevéssé nevelé egy levél, mely asztalán feküdt, s melyet, midõn a szobában körüljárva, néha asztala mellett megállt, idõrõl idõre fölvett, s látszólag a legnagyobb felgerjedésben helyenként újra olvasott.

A levél, mint írásából láthatjuk, Vándorytól vala, s miután regényolvasók mindig azon kiváltsággal bírnak, melyet egyes kormányok néha igénybe vesznek, hogy mindenkinek legtitkosabb leveleit szabadon elolvashatják, legcélirányosabbnak tartom, ha a levelet, mely Rétyt oly nyugtalanságba hozá, itt egész kiterjedésében elõmutatom.

A levél így szólt:

Kedves öcsém!

Tudod, nem szoktam visszaélni e névvel, mely egykor szívemnek kedves vala, de mellyel élni megszûntem, mióta meggyõzõdtem, hogy használása neked káros lehet. Testvéred vagyok, de nem követeltem soha más jogot, mint melyet szíved ád, s most is csak azért akarlak emlékeztetni e viszonyunkra, hogy szavam, ha lehet, az ösvényrõl, melyen jársz, visszatérítsen.

Te egy örvényen állsz, Sámuelem! Tekints körül! még egy lépés, s a rossz, mit tevél, talán helyrehozhatlan; becsületed, mely most veszélyeztetik, talán elveszett; lelkedet oly tettek fogják terhelni, melyeket késõ bánatod helyre nem hozhat többé. Oh, térj magadba, öcsém! s gondold meg, azon külsõ fény s földi vagyon, melynek már ennyit áldozál, megérdemlik-e, hogy értök lelked nyugalmát örökre kockáztasd?

Volt egy idõ, hol Tengelyit barátodnak nevezted; de hagyjuk ezt! Jónak látád szétszakítani e kötelékeket, s ámbár egy becsületes embernek barátsága éppoly jótéteménye az istennek, mintha egy nagy férfi szeretetét nyerhettük meg, te eltaszítád e jótéteményt magadtól, ám legyen; de ha Tengelyi soha barátod nem lett volna, ha ellenségednek tartod, vajon nem szólal-e fel szíved, midõn õt ezen helyzetben látod? Meg vagy gyõzõdve ártatlanságáról, ismered a viszonyokat, melyeknek õ áldozatja, tudod, mindezen szerencsétlenségnek kik okai, ismered az alávalókat, kik, hogy öngonosztetteiket elpalástolják, ellene vádat emelnek; tûrheted-e, hogy e föld legbecsületesebb embere ellenei által így elnyomassék? hogy a legjobb, legszeretõbb család ennyit szenvedjen, miután segíthetsz, miután ennyi embernek megmentése csak tõled függ?

Nem gondoltam, hogy azt, mit tõled legszorosabb kötelességed kíván, kérni kényteleníttessem; meg voltam gyõzõdve, hogy miután Tengelyi szenvedéseinek oka nagy részben magad vagy, mindent el fogsz követni, mi önvétked helyrehozására kívántatik; úgy látszik, csalódtam, sõt tulajdon fiad kérései nem bírhattak arra, hogy e szerencsétlen, általad megrontott család sorsát csak enyhítsed is. Lelkemnek fáj, de szükséges, hogy emlékeztesselek azon sokszor tett ígéretedre, miszerint semmi igazságos kívánatomat megtagadni nem fogod; hogy eszedbe juttassam azon kötelességeket, melyekrõl, mint annyiszor állítád - soha megfeledkezni nem akarsz.

Igen, Sámuel, ha a múlt idõre visszatekintesz, nem tagadhatod, hogy mindig testvérileg bántam veled, s javadra sokat áldoztam fel, mi az emberek nézete szerint nagy beccsel bír.

Még gyermek valék, midõn anyám meghalt, de már eléggé kifejlõdve, hogy a változást észrevegyem, mely, fõképp miután apánk másodszor házasodott meg, helyzetemben történt. Mióta anyád e házba lépett, jó napjaim elmúltak. Mielõtt gyermeke született gyûlölt, mert arra emlékeztetém, mi után leginkább vágyódott; késõbb pedig, mikor a világra jöttél: mivel félt, hogy apám örökségét meg fogom osztani veled. Az egész világ sajnálta helyzetemet, nem hiányoztak, kik ellened gyûlölséget igyekeztek bennem ébreszteni; de én forrón szerettelek, mindemellett. Nekem úgy látszott: mindazon kínzás, melyet apám házában, mióta te a világra jöttél, tûrök, semmi az örömhöz képest, melyet élvezék, ha karjaim közé szoríthattalak, ha bátyádnak neveztél, ha egyes szavakra vagy valamely játékra taníthattalak. Mostohám üldöz, így gondolám magamban, apám nem véd, szidnak és kínoznak, de végre van testvérem, s ha majd az felnõ, mi boldogok leszünk egymással.

Gyermekségem annyira szerencsétlen volt, hogy reményeimmel mindig a távol jövõben kelle tévelyegnem, s minél idõsebb levék, annyival tûrhetetlenebbnek tetszett állapotom. Hétesztendõs korodban hozzád nevelõ jött, s elválasztattam tõled is. Apám egész szeretetét benned központosítva, irántam naponta hidegebbé vált. Anyád mindinkább gyûlölt, magok a szolgák visszavonultak tõlem, s úgy látszott, közmegvetés és üldözés tárgya lettem. Nem tûrhettem többé helyzetemet. Tizenhat éves korában mindenikünk többet remél az élettõl, s inkább bízik magában, mint hogy merész feltételektõl visszaijedne. A kötelékek, melyek mindenikünket késõbb oly ellenállhatlanul láncolják munkássága köréhez - még gyengék, s az ifjú nem gyanítja, hogy midõn más pályára lép, bajait közönségesen csak újakkal cseréli fel, s hogy az örömek, melyeket élvezett, kipótolhatlanok. Hosszú küzdés után elhagyám e hazát, s a külföldön kerestem nyugalmat s szabadságot.

Hosszú évek múltak, mióta ezt tevém, de ha szobádon körültekintek, mely akkor apámé volt, s a pillanat jut eszembe, melyben kezét utólszor ajkaimhoz szorítám, lelkemet még most is bánat tölti el. Ha egy szeretõ szót szól, ha nyugtalanságomat észrevéve, látva az el nem titkolható könnyeket, melyek arcaimon lefolytak, ahelyett, hogy mint máskor tevé, a pityergõ gyermeket türelmetlenül elküldi, csak egyszerûen szomorúságom okáért kérdez: soha határozatom véghezvitelére nem érzettem volna erõt magamban. Én apámat szerettem még e pillanatban is, egy meleg szó ajkairól, s nekem mennyi önszemrehányás, apámnak talán mennyi bánat meg lett volna kímélve.

Apám, mint sokszor mondád, szeretett, s én elhagyám õt. Oh, Sámuel, ez fáj lelkemnek! s noha még félig gyermek valék, fájt már akkor, midõn házunkat elhagyám. De ifjúságunk napjaiban, hol magunk elõtt, mit szívünk érez, nem titkolhatjuk el, ki gyanítja, hogy a szerelem, melyet mások irántunk érzenek, hidegség palástjába rejtõzhetik? S én azon meggyõzõdéssel mentem el, hogy senki által nélkülöztetni, senkitõl visszakívántatni nem fogok, téged talán kivéve, ki gyermekjátékaid között észre fogod venni a hiányt, mely távozásom által történt, s ki talán vissza fogod óhajtani bátyádat.

Anyámnak egy közel rokona, ki mindig különös szeretettel viseltetett irántam, s ki miután a módot látá, mellyel velem mindenki bánt, e lépésre leginkább bátorított, segédkezet nyújtott célom kivitelére is. Õ szerzé meg a szükséges irományokat, melyekkel azon név alatt, melyet most viselek, külföldre meheték; neki köszönöm, hogy távollétem elsõ éveiben, noha majdnem pénz nélkül indultam el, szükséget nem ismerék. Három év leforgása után e bátyám meghalt, s oly sebesen és váratlanul, hogy hollétemrõl senkit nem tudósíthatván, segélyezésem iránt rendeléseket nem tehetett, s Göttingában, hol akkor éppen egyetemi éveimet kezdém, egyszerre önerõmre hagyatva látám magamat. Senki a hontalanságnak kínjait nálamnál fájdalmasabban nem érzé. Könnyen simulok bárkihez, s mire késõbb tapasztalás tanított, azt már félig gyermekkoromban sejdíteni kezdém: hogy alig van ember, kiben közelebbi ismeretség után igen sok szeretetre méltót nem találhatnánk, s így nem voltam barátok nélkül külföldön sem; de a gondolat, hogy mindezen kötelékek, melyek szívemet egyes emberekhez fûzték, végre, ha hazámba visszatérek, mégis meg fognak szakadni; hogy azok, kiket szeretni tanultam, nem ugyanazon körben fogják késõbb használni erejöket, mint én; hogy semmi maradandó viszonyba nem léphetek: elkeseríté minden örömeimet. Olyanhoz valék hasonló, ki e földön élve halhatatlanságot nem hisz, s így félve a haláltól s azt gondolva, hogy ez mindennek véget vet: nem örülhet létének, mely ez élet szûk határai közé szoríttatik. Ha társaim hazájokról szólván, lelkesedésökben részt nem vehettem; ha láttam, miként köztök azok is, kik egymástól távol álltak, legalább honuk múltjában s jövõjében egy közös emlék- s reménykincset bírnak, mely õket egybefûzi, s melyben csak én, a számkivetett, nem részesülhetek - lelkemben véghetlen vágy támadott távol hazám után. - De nem bíztam atyám szeretetében, nem hittem, hogy gondatlan lépésemet megbocsáthatja, s magamba fojtám vágyamat. Az, hogy bátyám halála után senki által nem segíttetém, határozatom megváltoztatására indokul nem szolgálhatott. Kevés szükségeim voltak, s azoknak fedezésére munkám elég vala; sõt, mint hasonló helyzetben minden ifjú, a gondolat, hogy mindent magamnak köszönhetek, az önmegelégedésnek egy nemével tölté szívemet, melyet semmivel nem cseréltem volna fel.

Tíz évnél többet töltöttem így. Honi emlékeim távolabb estek tõlem, s kevesebb fájdalommal töltének. Maga nyelvünk, melyet csak ritkán gyakorolhaték, szokatlanná vált, s egyetemi gradust véve, új hazámban otthonosnak kezdém érzeni magamat; s habár a reményrõl, hogy szülõföldemre egykor visszatérek, le nem mondék, legalább már nyugodtan várám a pillanatot, melyben ezt tehetem, midõn hírt vevék, hogy a heidelbergi egyetemre jöttél. Az ottani deákok névsorában olvastam nevedet. Más Réty Sámuel is lehetett a világon, de nekem szívem mondta, hogy testvéremet fogom találni. Felhagytam a magántanítással, melybõl Göttingában éltem, félbeszakasztottam minden összeköttetéseimet, s hozzád jövék, hogy éltem tapasztalásait s azt, mit tanultam, hasznodra fordíthassam.

Nem azért írom mindezeket, hogy szemrehányásokat tegyek - úgy hiszem, a szorgalom, mellyel egyetemi éveid alatt segítélek, nem volt egészen hasztalan, és szeretetem a messze idegen földön szívednek jólesett -, de tudom, helyzetemben mindenki szintúgy cselekedett volna, s ha érdemem volt, azt bõven megjutalmazá a boldogság, melyet társaságodban élvezék. Honi nyelvemen ifjúságom boldog emlékeirõl szólhattam ismét, kérdéseimre testvérem felelt, s évek óta elõször ismét azon meggyõzõdés ébredt keblemben: hogy nem állok egészen elhagyatva a világon. Nem, Sámuelem, nem szemrehányásokat akarok tenni, de vissza akarlak emlékeztetni a boldog napokra, melyeket együtt tölténk - a napokra, hol közöttünk titok nem vala, hol az, hogy én tõled valamit kérjek, minek megadása neked kellemetlen volna, éppoly valószínûtlennek látszott, mint az, hogy te kérésemet megtagadhatnád.

A viszonyt, melyben egymással álltunk, senki nem gyanítá, sõt voltak, kik bámulák, hogy annyira különbözõ korunk mellett ennyire barátok lehetünk. Maga Tengelyi, ki elõtt egyébiránt titkunk nem vala, soha nem sejdíté, hogy testvérek vagyunk. Csak magunk között határoztuk el, hogyha egyetemi esztendeid elteltek, együtt térünk meg apám házához, együtt kérjük bocsánatát a meggondolatlan lépésért, mellyel agg napjait elszomorítám.

Az ég másképp rendelé. Ismerted az angyalt, kinek szeretete minden egyéb kötelékeket velem elfelejtete, s azon határozatra bírt, hogy Németországot válasszam hazámnak. - Cselekvésem vétkes vala kétségen kívül; bármi csekély legyen az erõ, melyet magában érez, elhagyni hazáját nem áll soha senkinek szabadságában, s vétkezik, ki az isten által számára kijelelt napszámot elhagyva, más térre fordítja talán csak itt valóban használható tehetségeit. Tudtam általad azt is, hogy apám vágyódik utánam; de egyszer szerettem éltemben, s midõn választanom kelle szerelmem s kötelességeim között, ennyi boldogságnak feláldozására nem éreztem keblemben erõt. Ha a hölgyet, kit magamnak választék, mint nõmet apám házához vezetem, õ, kinek büszkeségét ismerém, öröm helyett csak új fájdalmat fogna érzeni. A gondolat, hogy fia egy mesterember leányát választá párjául, nézetei szerint nagyobb szerencsétlenség vala, mint mit fiának megtalálása pótolhatna, s te magad jobbnak látád, ha a kis hivatalt, melyet nyertem, elfogadva, álnév alatt egy ideig még külföldön maradok.

Emlékszel-e még elválásunk pillanataira, Sámuel? A gondolat, miként egymást sokáig látni nem fogjuk, fájdalommal tölté szívünket, szemeink könnyekkel teltek, midõn utolszor kezet nyújtánk, s mégis boldogok valánk. Te egy munkás élet küszöbén látád magadat, melyben ifjúságod feltételeit valósíthatni gondolád; én szerényebb kilátásokkal, a viszonzott szeretet egész boldogságát hordva keblemben, tekinték a jövõnek elébe.

E legboldogabb korszaka életemnek, mint tudod, rövid vala. Kevés hónap múlva, miután te hazádba visszatértél, nõm meghalt, s annyi szerencsébõl, mellyel magamat környezve látám, csak emlékeim maradtak. Te, kinek bánatomat legjobban elpanaszolhattam volna, távol voltál; Tengelyi, ki, mint tudod, kívüled szívemhez legközelebb állt, még elõtted tért vissza hazájába. Volt idõ, mikor azon élvezet, melyet a tudományokban találtam, s azon örömek, melyeket az ismerõseimmel való társalkodás nyújta, lelkemet kielégíték; de a szív hamar megszokja a szerencsét, s most, miután a szeretet boldogságát ismerni tanultam, s tõle egyszerre megfosztatám, lelkemet leírhatlan szomorúság, ellentállhatlan vágyódás tölté el. Elhatározám, hogy hazatérek, s anélkül, hogy szándékomról tudósítanálak, útnak indultam.

Látni akartam apámat s házi viszonyait, mielõtt magamat elõtte fiának vallom. Amit e házban találtam, midõn kívüled senkitõl nem ismerve küszöbén elõször átléptem, meggyõzött, hogy jobban teszem, ha míg atyám él: magamat nem nevezem meg. Ha nevem- s követeléseimmel fellépek, anyádnak gyûlölsége talán újra fel fogott volna támadni ellenem, s vesztett fiának feltalálása csak apám végnapjainak nyugalmát zavarhatá. Feltettük, hogy nem szólunk, s miután közbenjárásod által e falu lelkészének nevezve itt telepedhettem le, minden ok megszûnt, melyért e helyzet változtatását kívánatosnak tarthatám. Mint a családnak egyik tagja éltem házunkban, apám, kit talán természetes ösztöne vezérlett, határtalan szeretettel fogadott, s bár nem ismerve, arra szentelhetém napjaimat, hogy végsõ éveit derültebbekké tegyem.

Végre anyád meghalt, kevéssel utána apám is, kinek hátralevõ erejét a fájdalom, melyet neje vesztén érzett, hamar felemészté. Midõn végórájához közelgett, ágyához borultam, s elmondva titkomat, bocsánatáért kértem. Szemeiben könnyek ragyogtak, végsõ erõvel kebléhez szorított, fiának nevezett, s áldást monda fölöttem. Te a szobádban voltál; atyánk ágyához hítt téged is, s mindkettõt kezünknél fogva kért, hogy egyetértõk legyünk, s egymást soha el ne hagyjuk.

Atyám halála után, annak, hogy álnevemet letéve mint testvéred lépjek fel a világ elõtt, semmi útjában nem állt. De az idõ alatt, melyet veletek töltöttem, sokat tapasztaltam, mi e természetesnek látszó lépéstõl visszatartóztatott. Atyám nem volt takarékos, s vagyonát adósságokkal terhelte. Te magad nõddel többet költöttél, semhogy, míg apánk élt, szinte adósságokban nem keveredtél volna; ha most, mint testvéred lépek fel s az apai örökségnek felét követelem, oly vagyonbeli állapotba hozlak, melyben megszokott életmódodat nem folytathatod. Fellépni nevemmel s nem követelni örökségemet, nem vala kivihetõ, nemcsak mert ily lemondás által magadat a jövõre biztosítva nem érezhetéd, de mert nem akartam, hogy a világ elõtt irántam ennyire lekötelezettnek látszassál. Azonfelül, az idõ alatt, melyet mint lelkész a faluban töltöttem, megtanultam kedvelni új hivatásomat, s érzém, hogy azt családi nevem alatt, anélkül, hogy különcnek neveztessem, nem folytathatom többé. Maga a lárma, melyet Réty Boldizsárnak fellépése okozni fog, az, hogy közbeszélgetés tárgyává válok, visszatartóztatott titkom felfedezésétõl, s két nappal apám halála után magam kértetek, hogy valóságos viszonyunkról senkinek ne szólj. Hisz veled maradhattam, testvérileg szerethettelek így is, s nekem más nem kellett.

Nagylelkûségrõl szóltál akkor; amit tettem, az talán nem vala az. Megvallom, voltak percek, mielõtt magamat e lépésre határozám, hol az, mit tenni akartam, áldozatnak látszott. Nincs ember, ki néha életében vagyon után nem vágyódott volna, s míg emberek lesznek, kiknek szenvedéseit vagyonunkkal enyhíthetjük, e vágyban nincs, mit szégyenlenünk kellene. Miután azonban egész helyzetemet meggondolám, az okok, melyek azt javaslák, hogy benne megmaradjak, számosabbak voltak, s valamint soha tettemet meg nem bántam, úgy akkor önmegtagadás nélkül határozám el magamat. Biztosítva voltam a szükség ellen, s te önként ígérted, hogy soha semmit tõled nem kérhetek, mit te megtagadnál; így ha néha valakit segíteni akartam, saját birtokra nem vala szükségem.

Igen, Sámuelem, te nekem megígérted ezt; az idõ eljött, hol téged ez ígéretre emlékeztetlek.

A világ fogalma szerint sokat áldoztam neked. Nevet, melyre magad is büszke vagy, szép vagyont, polgári állást, melyet irigyelhetõnek mondhatni; bármi távol van lelkemtõl a nagyravágyás, nem egyszer érzém életemben, hogy embertársaimnak inkább használhattam volna, ha születési jogaimról le nem mondok. Oh, öcsém, ne ébreszd bennem a meggyõzõdést, hogy mindezt érdemetlenért tettem, hogy mindenemrõl csak azért mondottam le, hogy általad rosszra használtassék!

Tengelyi sorsa tõled függ, megmentheted s visszaszerezheted megtámadt becsületét. Nem szükséges, hogy a módokat elmondjam; de ha valaha szerettél, ha apád végkérése szent elõtted, ha nem akarod, hogy a pillanatot átkozzam, melyben szeretetem által arra bíratám magamat, hogy önérdekeimet jólétednek alája rendeljem: gyermekeid boldogsága-, önnyugalmadra kérlek, tedd azt, mit tõled kötelesség- s önlelkiisméreted kíván, mit tõled az kér, ki, miként minden vagyonát, úgy életét neked áldozta volna s áldozná, ha javad kívánja

bátyád: Boldizsár.     

Az alispán éppen ismét e levél végsõ sorait olvasva át, székére veté magát s szemeit az égõ gyertyákra meresztve szomorú gondolatokba mélyedett, midõn az ajtó megnyílt, s egyszerre bátyja állt elõtte.

Kálmán Porvárról visszatérve egyenesen Vándory házához ment, s elbeszélé neki Tengelyi helyzetét. S a lelkész azonnal az alispánhoz sietett, hogy vele barátja iránt szóljon.

Vándory jötte meglepé az alispánt; nem vala elkészülve, hogy bátyjával most szóljon, s látszó zavarban nyújtá kezét a belépõnek. A lelkész nem fogadá el kezét, s közönségesen oly szelíd arcain ünnepélyes komolyság vala észrevehetõ.

- Boldizsár - szólt az alispán szomorúan, rövid szünet után, mely alatt szemeit a lelkészre függeszté -, nem fogadod el kezemet, melyet szeretve nyújtok feléd?

- Sámuel - mondá emez komolyan -, ha a szívek megváltak, minek fogóddzanak kezeink? ezek az egymástól távozókat nem fogják együtt tartani.

- Hát te is - szólt az alispán fájdalmasan, midõn magát székébe visszaveté -, te is eltaszítasz magadtól?! Oh, Boldizsár! ha még te is, ki oly irgalmas s oly szeretõ vagy mindenki iránt, fölöttem pálcát törtél!

- Én nem törtem pálcát senki fölött - válaszolt Vándory mélyen meghatva a fájdalom által, mely testvére arcain mutatkozott -, s elhiheted, nem jöttem volna hozzád, ha nem lennék meggyõzõdve, hogy a jóindulat, melyet isten kebledbe teremtett, gyõzedelmeskedni fog a bûnös szenvedélyek fölött, melyeknek magadat átengedéd. De nincs idõd késni, ha magadhoz nem térsz, a rossz, mit tevél, talán helyrehozhatatlanná válik. Tengelyi tömlöcben...

Ritka az, ki azon ember iránt, kit megsértett, fõképp ha hibáját jóvá nem teheti, néha a gyûlölségnek egy nemét nem érzené keblében. Vétkes tetteinknek érzete oly kínzó, hogy tõle menekülni akarván, mindenhez folyamodunk, s inkább igazságtalanná válunk az egész világ iránt, hogysem a kínzó igazságot önmagunknak megvalljuk; nem bámulhatjuk tehát, ha Réty Tengelyi nevénél e pillanatban hasonló érzelmekkel telt el; s csak arra emlékezve, mit a jegyzõ végett szenvedett, Vándoryt félbenszakasztá. - Ne nevezd õt - mondá türelmetlenül -, bár soha nem hallottam, volna nevét életemben!

- Hát annyira jutottál - sóhajtott Vándory -, hogy tetteid megbánása helyett gyûlölséggel szólsz arról, kitõl bocsánatot kellene kérned?!

- Bocsánatot tõle?! - szólt Réty, s arcai lángoltak. - Ki dúlta fel életem csendjét, mint õ? kinek köszönhetem, hogy egyetlen fiam házamat haragban hagyta el, s fülem hallatára átkozá végzetét, mert neki engem adott apául? ki foszt meg benned az utolsó szívtõl, melyet eddig bírhattam? Mutass egyet fájdalmaim között, melyet nem általa vagy miatta szenvedek, s térden állva bocsánatot fogok kérni tõle.

- És ki mindennek oka? - kérdé Vándory nyugodtan.

Az alispán hallgatott.

- Ki oka - folytatá Vándory feddõ hangon -, hogy a szelíd kötelék, mellyel egykor az élet kettõtöket összefûze, szétszakíttatott? ki üldözé a másikat?

Az alispán szólni akart, Vándory félbeszakasztá.

- Tengelyi tömlöcben, a legnagyobb gonosztevõkkel egy börtönbe zárva, s te, a megye alispánja, csak arra használod istentõl adott hatalmadat, hogy kínoztad azt, ki egykor barátod volt, s kit most gyûlölsz, mert minden rosszat, mit neki tevél, elfelejteni nem tudsz. Kinek van itt oka panaszra?

- Én Tengelyi szenvedéseinek oka nem vagyok - mondá az alispán türelmetlenül -, meg vagyok gyõzõdve ártatlanságáról, de az igazság karját, habár látnám, hogy hibázik, én nem tarthatom fel.

- Sámuel - szólt a lelkész szomorúan -, e mentség jó lehet emberek elõtt, de fogsz-e vele felléphetni isten elõtt, ha tõled majdan Tengelyi szenvedéseiért számot kér?

- Én mindent tettem, amit csak tehettem - válaszolt Réty mindig nyugtalanabbul -, tulajdon kezességemet ajánlottam; kértem Nyúzót, meghagytam esküdtjének, hogy míg Tengelyi rabsága tart, vele minden lehetõ kímélettel bánjék; többet józanul senki nem kívánhat tõlem.

- Én sem, testvéred sem kívánhat tõled többet? - mondá Vándory szemeit öccsére függesztve - az, ki érted mindent feláldozott, mit mások e világon becsesnek tartanak?

Réty látszó zavarral tekinte körül.

- Ne félj - mondá a lelkész, s évek óta talán elõször keserû mosolygás játszék ajkai körül -, nincs senki a szobában, ki szavaimat hallhatná, ki elõtt magadat szégyenlened kellene, midõn arra emlékeztetlek, hogy testvéred szól hozzád.

Réty szólni akart, Vándory félbeszakasztá.

- Igen, testvéred. Az irományok, melyekkel születésemet bebizonyíthatnám, elvesztek, s világi bíró talán elutasítana, ha most egyszerre nevemet s birtokomat követelve lépnék fel. Te tudod, hogy valót mondok, s nem fogod tagadni, hogy testvérileg bántam veled.

Réty háladatosságáról rebegett valamit.

- Ez háladatosságod? - kérdé Vándory keserûen - ez azon testvéri szeretet, melynek birtokában, minden egyébrõl lemondva, magamat gazdagnak érzém? ez teljesítése azon nem kért, de általad számtalanszor adott ígéretednek, hogy soha semmit, mi emberileg lehetséges, tõled nem kívánhatok, mit te megtagadnál?

Réty szólni akart, Vándory félbeszakasztá.

- Én bíztam szavadban, bíztam annyival erõsebben, mennyivel inkább meg valék gyõzõdve, hogy semmit tõled kérni nem fogok, minek teljesítése nagy áldozatodba kerülne. Boldogok voltunk mindketten e viszonyok alatt, s én midõn a befolyást látám, melyet helyzetemben a földmívelõ nép jobblétére gyakorolhaték, nem egyszer áldám istenemet, hogy magamat e pálya elhagyására elcsábíttatni nem engedém. Maga a viszony, melyben egykor Tengelyihez álltunk, helyreállt. A derék férfiú mindent, mit általad szenvedett, megbocsátva, szilárd lelkének egész barátságával fogott körül, s úgy látszott, a szeretet, mely közted s közte az egyetemen szinte közmondássá vált, tovább fog élni gyermekeitekben. S ki oka, hogy e szerencsés napok megváltoztak?

Réty ismét szólni akart.

- Nem akarok senkit vádolni - folytatá Boldizsár -, csak kérdeni akarlak: ha ezen idõt késõbbi életeddel összehasonlítod, hol lelkedet nagyravágyás ragadta meg s terveidnek szívedet feláldozád, mikor voltál boldogabb?... Sóhajtsz! - tevé hozzá rövid szünet után, mely alatt, mintha feleletét várná, szemeit reá függeszté. - Oh, Sámuelem, miért nem hittél akkor nekem, miért nem követted bensõ érzésedet, mely tetteid ellen felszólalt?... Nem szólok a szívtelen módról, mellyel Tengelyivel bántál. Ákos Vilmát szereté. Tudtad, éltem leghõbb kívánata, hogy e két fiatal ember, kiket én neveltem, s kikrõl tudtam, hogy egymást boldogítandják, el ne választassék egymástól; de büszkeséged nem tûrheté, hogy fiad egy jegyzõ leányát vezesse az oltárhoz, s Tengelyi, kit egész életedben barátnak neveztél, megszégyenítve küldetett el házadtól.

- Nem ismertem nõm szándékát - szakítá félbe Réty a szólót -, másképp bizonyosan nem tûrtem volna, hogy Tengelyivel így bánjék.

- Hagyján! - folytatá az elõbbi, ki mindig melegebben, majdnem indulatosan kezde szólni - nem fogok veled vitatkozni arról, mennyiben egyezik meg ezen állításod azokkal, miket késõbb tettél. Bármennyire ferde a nézet, apának a világ fogalmai szerint, joga van gyermekeinek jövõjérõl határozni, s én nem fogok szemrehányásokat tenni, ha e joggal visszaéltél is. De vajon irományaim elrablása...

Réty görcsösen megragadá a lelkész kezét, arcai égtek. - Hát te is?! - mondá fájdalmas hangon - te is képesnek tartanál ily ocsmányság elkövetésére?!

- Isten látja lelkemet - szólt szemeit az éghez emelve az elõbbi -, midõn házamnál az elsõ rablási kísérlet tétetett, a gondolat távol vala tõlem. Önként lemondék minden követelésekrõl, melyekhez születésem feljogosított, miként juthatott volna eszembe, hogy valakinek érdekében lehet engem azon irományoktól megfosztani, melyekkel jogaimat bebizonyíthatám; a levelek, melyeket egykor tõled vagy nõmtõl kaptam, magamon kívül ki elõtt bírhattak beccsel? Mennyire nem gyanakodtam irántatok, láthatád abból, hogy midõn a történet után irományaimat Tengelyi gondjára bíztam, e határozatomat elõtted s nõd elõtt magam beszéltem el. De miután a rablás Tengelyi házában megtörtént, miután Viola vallomásában egyenesen Macskaházyt s nõdet vádolá, miután meggondolám, hogy Tengelyi irományai senki elõtt annyi beccsel nem bírhatának, hogy ily gonosztett elkövetésére birják, s leveleid, melyek kezemben voltak, születésem bebizonyítására csakugyan elégségesek lettek volna...

Vándory, mielõtt mindezen egyes tételeknek következését kimondaná, elhallgatott; Réty kezével takarta el arcát.

- Nem vagyok természetemnél fogva gyanakodó - mondá a lelkész, midõn a fájdalmat látá, melyet szavai Rétynek okoztak -, életem legnagyobb keserve, hogy felõled csak egy percig ekképp kelle gondolkoznom. Magyarázd meg mind e szörnyû körülményeknek találkozását, s én áldani fogom istenemet, ha tõled igazságtalanságomért térden állva bocsánatot kérhetek.

Réty fölkelt, s szobájában egypárszor a legnagyobb felgerjedésben fel s alá járt. Azon pillanatok egyikéhez jutott õ, hol a szív, tovább nem viselhetve terhét, kitárja legtitkosabb érzelmeit. Ha bírája elõtt áll, ha vallomása életébe kerülne, a szerencsétlen férfi elmondott volna mindent. Minden tûrhetõbbnek látszott, mint hogy senkivel helyzetérõl ne szóljon. - Vess meg - mondá szenvedéllyel, miután elbeszélte, mi részt vett neje az irományok elrablásában, mit õ csak a tett elkövetése után tudott meg -, vess meg, bátyám, vond el tõlem örökre szeretetedet, melyre úgyis érdemes nem vagyok, de én nem cselekedhettem másképp. Szerencsétlen végzetem úgy akarta, hogy e szörnyeteget válasszam nõmnek. Családi összeköttetései, szépsége s a magasztalók, kik õt az egész vidék legkitûnõbb hölgyének nevezék, elvakítának. Mielõtt õt az oltárhoz vezettem, nehogy határozata, melyre, mint jól tudtam, vagyonom befolyás nélkül nem volt, megváltozzék, nem említém soha testvéremet; miután nõmmé vált, napról napra felvetém magamban, hogy õt e titokba beavatom, napról napra vártam a kedvezõ alkalmat, s mindig elhalasztva feltételemet, soha annak kivitelére elég bátorsággal nem bírtam; így történt, hogy nõm e viszonyról mindaddig semmit sem tudott, míg annak felfödözését, meggyõzõdésem szerint, továbbra nem halaszthatám. Észrevéve Ákos szerelmét e szerencsétlen asszony, ki büszkeségének mindent feláldozni képes, azt kívánta tõlem, hogy Tengelyit vagy inkább leányát kitiltsam házamból. Megvallom, szerettem volna, hogy fiam másképp válasszon, de részint mert téged, ki iránt annyi köszönettel tartozom, megsérteni nem akartalak, részint mert fiam önbelátásától vártam szándéka megváltoztatását, mindig elleneztem nõm akaratát. Ekkor õ, hogy - mint mondá - gyengeségemet jóvátegye, önmaga tette azt, mire engem nem bírhatott. A gondolat, nem fogsz-e te, midõn legjobb barátodat általam megbántva látod, annyira neheztelni, hogy megbánod nagylelkû tettedet, melyért ily hálátlansággal fizeték, mondhatlan aggodalommal tölté lelkemet. Szemrehányásokat tettem feleségemnek, s miután általa kigúnyoltatám, hogy egy szegény lelkész- s egy falusi jegyzõtõl annyira félek, elmondtam a viszonyt, melyben hozzád állok, s miként, ha a hatalmadban levõ irományokkal, melyeknek nagy része saját kezemmel írt levelekbõl áll, élni akarsz, csak tõled függ, hogy jószágaink felének birtokába helyezzed magadat. A szerencsétlen asszony nem bízott nagylelkûségedben, s elcsábítva az alávaló által, ki teljes bizalmát bírá, gonosztettekre vetemedett. Mondd magad, elõre láthattam, vagy csak képzelhettem-e, hogy midõn a viszonyt, melyben hozzád állok, nõmmel közlöm, szavaimnak ez lesz következése?

- Szegény Sámuelem! - sóhajta Vándory.

- Oh, bátyám - folytatá a másik, szemeit ég felé emelve -, nem sejdíti senki, mit szenvedek! Gyermekeim megvetéssel fordulnak tõlem el, becsületes nevem veszélyben forog, te magad gonosztevõk cimborájának gondolsz.

Vándory szólni akart.

- Ne szólj, ne vigasztalj - mondá emez. - Gonosztevõk cimborájának! s hát nem vagyok-e az, kényszerítve helyzetem által, hogy minden befolyásomat ez alávalóság elpalástolására használjam?

- Való, a kötelékek szentek, melyek nõdhöz kötnek - mondá a lelkész rövid gondolkozás után ‑, te el nem hagyhatod õt bajában, sõt bármi mélyre süllyedett, te õt, amennyire lelkiismereted engedi, védelmezni tartozol! Fel szabad, sõt fel kell áldozni önmagadat, ha java kívánja; de hol egy embernek élete forog veszélyben, s vétkes nõd büntetlensége csak úgy érethetik el, ha érte az ártatlant áldozod fel...

- Értelek - válaszolt a másik -, s hidd el, ha nõm feláldozása Tengelyinek hasznára lehetne, egy percig sem kételkedném. Én ez asszonyt ismerni s gyûlölni tanultam. De ha nõmet a bíró elébe állítom, ha tulajdon, ha gyermekeim nevét megmocskolom, mit használok? Mennyivel bizonyosabb, hogy Tengelyi irományai ügyvédünk által nõm parancsára raboltattak el, annál valószínûbbé válik a bíró elõtt, hogy a gyilkolás, mellyel vádoltatik, csakugyan Tengelyi által követtetett el.

Vándory átlátá e nézet helyességét, s midõn maga is meggyõzõdött, hogy az alispán Tengelyi megszabadítására jelenleg semmit nem tehet, szomorúan csak arra kérte, hogy a jegyzõt fogsága alatt legalább minden haszontalan kínzástól oltalmazza meg.

Réty bámulva hallá a módot, melyen Tengelyi iránt adott parancsai teljesíttettek, s megígéré, hogy holnap maga Porvárra megy, s a szerencsétlen rabot minden lehetõ kényelemmel látja el.

- Így, Sámuelem - szólt Vándory meghatva -, tégy mindent, mit szegény Jónásunk sorsának enyhítésére tehetsz; a többit bízd istenre.

Réty felsóhajtott.

- Ne mondj le reményeidrõl - folytatá az elõbbi biztató hangon -, meglátod, végre minden jó lesz.

- Bátyám - mondá Réty szomorúan -, kit önkeble vádol, annak nincsenek reményei!

A hang, mellyel e szavak mondattak, mélyen hatott Vándoryra. Azért jött, hogy öccsének szemrehányásokat tegyen, de mihelyt fájdalmát látá, e föltétel feledve volt, s a jámbor lelkész most csak vigasztalásra érzé fölhíva magát. Elmonda minden lehetõséget, mely által Tengelyi szomorú helyzetébõl megmenekülhet; emlékezteté öccsét azon üdvös befolyásra, melyet õ mint a megye alispánja a vádlott sorsára gyakorolhat; szólt azon boldogabb napokról, melyek bizonyosan jõni fognak, hol Ákos- s Vilmának szeretete felbonthatatlan kötelékekkel fogja újra összefûzni az egykori barátokat. - Valamint a félelem, úgy ragályos a remény is, s Réty nem állhata ellent a bizodalomnak, mellyel bátyja a jövõrõl szólt, s végre önmaga is nyugodtabbá lett.

- Boldizsárom - szólt végre -, mi boldog vagy te, kinek keblét annyi bizalom tölti el, hogy a kincs, melyet magadban hordasz, elterjed azokra is, kik hozzád közelítenek.

- Boldog? igen, Sámuel, én az vagyok - válaszolt emez testvére kezét fogva -, de hidd el, ti is azzá lesztek. Optimistának szoktál nevezni; meglátod, hogy életnézetem nemcsak a legboldogítóbb, de a leghelyesebb. Kinek hite nem puszta szavakban áll, az nem kétkedik isten jóságán. Én, részemrõl, elõbb hiszem, hogy a nap többé fel nem jõ láthatárunkon, mint azt, hogy isten nem boldogságra teremtette az embereket. Te más úton akartál szerencséssé lenni, mint melyet a végzet elõdbe jelelt, s nem panaszkodhatsz, ha boldogtalanná váltál. A bányász, ki a föld gyomrában kincseket keres, s munkássága céljául oly tárgyat jelelt ki, melyet a sors elõtte elrejtett, örök setétben dolgozik, de a hegytetõn melegen világít a napsugár most is, mint mikor aknájába merült. Térjen vissza homályos ösvényérõl, s e szép világot minden örömeivel oly bájlón fogja ismét találni, mint azt elhagyá. De öcsém - tevé hozzá -, isten veled, éjfél elmúlt, mennem kell. Holnap reggel veled megyek Porvárra, addig is vigasztalják boldog álmok lelkedet.

Réty a távozót kebléhez vonta, s midõn hosszú ölelkezés után elváltak, mindkettõnek könnyek ragyogtak szemeiben.