35

Azon ponthoz értem, hol elhagyva elõadásom eddigi modorát, történetem fonalát megszakaszthatom. A regény- s történetírónak legszebb kiváltságai közé tartozik, hogy érdektelen korszakokon átlejtve, csak azt veszi fel elõadásába, mit legszebbnek vagy nagyszerûebbnek tart; miért ne élnék e kiváltsággal, melyet az életben is néha oly nehezen nélkülözünk? Ha a gazda tavaszkor földjét megmunkálta s elvetette, néha mi jól esnék neki aludva átlejteni az idõszakon, mely e pillanat s az aratás között fekszik; s ha életünk regényét bevégeztük - mert hisz van regénye minden életnek, s a legszárazabb tanárnak voltak napjai, midõn a kevés nedvesség, mely még benne volt, könnyekben pergett le arcain - mi jól esnék alunni a rövid ábránd után, mely néha oly unalmas valósághoz vezet! A sors az embertõl ez adományt megtagadta, s csak a regény- és történetíró tartotta fel e kiváltságot.

A regény- s történetíró - a komoly tudományt s derült mûvészetet miként mertem egymás mellé állítani? - De valóban oly nagy-e a merény? Kik való vagy legalább valóknak tartott történeteket azért adnak elõ, hogy belõlök többnyire hamis erkölcsi tanokat vonjanak ki, magasabban állanak-e azoknál, kik, hogy bizonyos morális igazságokat elmondhassanak, egy történetet költenek, mely sokszor hasznosabb, sõt néha valóbb is igen soknál, mit történetkönyveinkben tanulunk? Ki a jelen erkölcsök képét adva, kortársaink jellemén, a századokon keresztül viselt láncok nyomait mutatja fel, nem inti-e az embereket ugyanarra, mint azok, kik régiség-táraikban a valódi láncokat csörgetik elõttünk, melyeket apáink viseltek? nem intenek-e arra mindketten, hogy õrizkedjünk a szolgaságtól? A valónak felkeresése az, mit a regény-, mint a történetíró feladatául kitûz; s az elõbbi, ha állításainak bebizonyítására az emberi természetre hivatkozhatik, miért pirulna a tudós elõtt, ki minden tényt tíz írott oklevéllel bizonyíta be. - A történetíró nagy jellemek leírásával foglalkozik - a regényíró néha a mindennapi élet szerényebb körében választja személyeit; de csakugyan oly nagy-e e különbség? Azon jellemek, melyeket nagyoknak nevezünk, nem koruk s körülményeik által váltak-e azokká? A történészet egy nagyszerû mikroszkóp, ahová fordítod, óriásokat látsz, de azért az általad bámult egyén nem válik nagyobbá, s a dicsõ jellem néha tökéletes képmása annak, mely évekig észrevétlenül melletted állt. Nem tetteinek színhelye, nem a lárma, mellyel fellép, nem címe teszi valóban érdekessé az embert. Az egyetlen jel, min valóban nagy szíveket a gyáva csoport között, mely nagyságot utánoz, kiismerhetsz: a nagy szeretet, mellyel valamely nemes tárgy iránt elteltek, s a történet nem mindég ilyenekbõl választja marionettjeit, melyekkel az egyes korszakoknak eszméit eljátszatja.

De ismét tévelygek, s mint a világon sok becsületes ember, kötelességeimrõl szólok, ahelyett, hogy azokat teljesítsem, azaz regényemet folytassam; - azonban három hónapra (s pedig ily hosszú idõszakon lejtettem át) ennyi elmélkedés talán nem sok, s ha olvasóim megfontolják, hogy egy egész kellemetlen tél leírásával kíméltem meg õket, megbocsátják e kitérést, fõképp ha tekintetbe veszik, mennyi történhetett Taksony megye fõhelyén a farsangon által, mi engem leírásra csábított már csak azért is, hogy az ellenem emelt vádat - miként történetem csak aljas körökben forog s paraszt-szenvedések apoteózisát foglalja magában - megcáfoljam.

Tudva való dolog, hogy a magyar nemesség, mely a nemzet többi rendeivel mindenben testvérileg osztozik, Castor és Polluxként a parasztokkal úgy rendezte el dolgait, hogy nyárban, õszkor s tavaszkor ezek, télben õ maga fáradjon, s pedig nemcsak nappal, hanem egész éjszakákon keresztül; azt tûzvén ki magának feladatul, hogy a híres csárdás, melynek fenntartása, mint mindenki átlátja, a nemzet legnagyobb érdekében fekszik, mindig nagyobb tökélyre emeltessék. Csak tõlem függ, s ha e három hónap történetét elmondom, oly bálokat írhatnék le, melyeknek leírásánál szép olvasónéim szívöket dobogni, tiszteletreméltó anyáik, kik õket táncvigalmakra vezetni szokták, egész testöket izzadni érzenék. Bálokat, mondom, olyakat, melyek a szegények számára tartattak, s melyekbõl mindent levonva, harminckét for. tizenkét kr. tiszta jövedelem az ínség enyhítésére maradt; egyet, mely a kisdedóvó intézet javára adatott, s melybõl ez intézetre nézve anyagi haszon ugyan nem, de annyival nagyobb morális jó háromolt, miután egy földesasszonynak gyermeke, azalatt, míg anyja idegen kisdedek javára táncolt, szamárhurutban meghalván, a kisdedóvás szüksége az egész megyében elismértetett; bálokat, mondom, melyek a polgári kaszinó termeiben tartattak, s melyeken felvilágosodott századunk szelleméhez képest az egész nemesség részt vett, noha a nemes kaszinó polgári meghívóitól soha ezen megtiszteltetés viszonzását nem kívánta meg. Ebédekrõl szólhatnék, hol, ha a közmondás: in vino veritas, igaz, az, ki a fölköszöntéseket hallá s megérté - mihez legalább négy pohár bornak kiivása kívántatott -, meggyõzõdött, miként e haza nemcsak jó borokban, de nagy férfiakban is gazdag - s hol olvasóimat annyira jó társaságba vezethetém, hogy azok között, kik lerészegedtek, a legalsóbb rangú legalább is fõesküdt volt. Játszó társaságoknál mulathatnék, hol azon franciák, kik a nyilvános játék törvény általi eltiltását hazájokban ellenezték, meggyõzõdhetnének: mennyire hibáztak e törekvésökben, miután a játék törvény által el lehet tiltva, s azért a kávéházban a fáraó-asztal mellett szintoly jól mulathatni, fõképp, ha a bank az alispánok egyike által tartatik, mert - bírálóim engedelmével ismét deák szavakkal élve - a közmondás szerint praesente medico nihil nocet, ha az, ki a törvények fenntartásával megbízatott, jelen van, a törvények megszegése természetesen senkinek nem árthat. Elmondhatnék sok nemzetes esti mulatságot, vitézlõ szerelmet, sõt nehány tekintetes házasságot is, s azok, kik regényemet szívesen nemesebb körökben látnák mozogni, elbájolva olvasnák harmadik kötetemet - de ki tehet róla! nem mindenki bír azon finom tapintattal, mely ily dolgok leírására kívántatik, s annyi ideig foglalkoztam regényem szegény személyeivel, hogy végre magam is szinte elparasztosodtam. Senki sem tiszteli a nagy világot inkább, mint én. Voltak idõk, hol szerettem is, s ez érzemény - mint sokszor - azzal végzõdött, hogy hajlandóságom egykori tárgyát csupa tiszteletbõl, amennyire lehet, kikerülöm. Azt is tudom, hogy oly regény soha nem érdekelt szobaleányt, melynek hõse nem legalább gróf; inasok pedig a színházban nem tapsolnak, ha pénzökért nem valami herceget látnak meghalni. De hiába! azon különcök közé tartozom, kiket a kis világ - melyet isten teremtett - az úgynevezett nagy világnál inkább érdekel; kik a napkeletet szebbnek tartják, mintha az utcáról valamely nagy úr termeiben a gyertyák gyújtását kémlelhetik, s oly szerencsétlen valék, hogy több érdekes egyediséggel találkoztam, ki gyolcsingben - mint olyannal, ki divatos köntösben járt; a minta-regénynek írását, melynek minden kitûnõ személye tizenhat õssel bír - s az egy jóravaló ember is, ki parasztnak látszik, a regény végén felnyitja ruháját s csillagot mutat, hogy mindenki a hercegre ráismerjen - ügyesebb kezekre kell bíznom. Ez utódom Porvár magasabb társaságában sok egyént fog találni, kit én olvasóimmal nem ismertettem meg, s kit õ igen jól használhat.

Ott van mindenekelõtt Csatlósy táblabíró úr, híres hazafisága által ismeretes, nemcsak Taksony, de a szomszéd megyékben is. Ha kedves ételeit kérded: a kocsonya- s disznótokánnyal nem mérkõzhetik semmi; ízlése szerint Beethoven mûvei Bandi cigány nótáit nem pótolhatják; soha idegen kelmét - kivévén csak, ha a magyarnál olcsóbb - nem vásárol. És mennyire szereti hazáját? Ha vele egy ideig társalkodtál, a haza, a szabadság mindazon felséges szavak, melyeknek hallásánál máskor szívedet dobogni érzed, annyira szokottakká válnak, hogy kimondásuk csak oly hatást tesz, mintha valaki jóreggelt, vagy alázatos szolgát mondana. Nem mindennapi szeretet ez, mely tolakodás által kedvesének alkalmatlanná válik, hanem rendkívüli érzemény, minõt Schiller Toggenburgjában leírt, hol a lovag ott ül zárdája elõtt, s felnéz kedvesére, s néz mindig, néz végsõ órájáig, és soha nem tesz semmit, de szeret véghetlenül. Schiller egy más lovagról is énekelt, kinek kedvese kesztyûjét vadállatok közé dobta, s õt felszólítá, hogy azt hozza vissza. A lovag megtette, de elhagyta kedvesét. Csatlósy, ha egyetlen kedvese, a haza, tõle ily valamit követelne, egészen másképp viselte volna magát. Õ otthagyta volna a kesztyût, de szeretete nem változott volna - e szeretet benne második természetévé vált. Tudja mindenki, nincs érzelmünk állandóságára nézve semmi veszedelmesebb, mint ha kedvesünk sok költségünkbe kerül. A rendes fizetés elöli legszebb érzelmeinket. A táblabíró tudta ezt, s azért õrizkedett, hogy kedves hazájával ily viszonyba ne jöjjön, legfeljebb néha egy kis ajándék vagy nagy ígéret - ez az, mi szerelmünknek nem árt, s mire õ késznek mutatkozott. Csatlósy tagja, sõt választmányi tagja vala majdnem minden társaságnak. Azoknak egyike, kik a választmányi ülésekben meg nem jelennek, s évenkinti aláírásukat meg nem fizetik, de minden névkönyvben feltalálhatók, s így a számos részvétleneknek például szolgálhatnak. Szóval Csatlósy egyike a legtiszteletreméltóbb egyedeknek, valóban népszerû jellem, habár nem oly ritka, mint ennyi érdemei után gondolhatnók.

Palaczkay, volt fõbíró, szinte érdekes egyéniség. Miután Solon azt, ki az athenei polgárok között semmi párthoz nem tartozott, büntetéssel fenyíté, ha e törvény Corpusjurisunkban állna, Palaczkay jutalomra számolhatna - mindig nemcsak egy, hanem valamennyi párthoz tartozván. Senki nálánál nem tudta jobban, miként arra, hogy haladjunk, szükséges egyszer jobb, másszor bal lábunkkal elõre lépni; senki nem volt inkább meggyõzõdve, hogy a természet, midõn két fület s pedig mindeniket fejünk különbözõ oldalán s csak egy szájat adott, mely e két fül között áll, arra akart figyelmeztetni: hogy hallgassunk jobbra s balra mindenre, mit mások körülöttünk mondanak, de beszédünkkel maradjunk mindig a két vélemény között. Szóval Palaczkay a világ legildomosabb embere volt.

Nem kis szerepet játszik ezeken kívül Talléros János, Porvárnak millionáriusa, kinek legalább kétszázezer forintja van, s ki Taksony megyében az új kor arisztokráciáját, azaz a pénzarisztokráciát képviseli. Nevetségessé szoktuk tenni az arisztokráciának ezen nemét éppen úgy, mint a régiebbet tiszteljük. Én nem látom át, miért? A régi arisztokráciának kezdete homályos, s valóban nem egy család alig tudja megmondani, kitõl származik; nincs-e ez így újabb arisztokráciánknál is, hol senki nem tudja: a tõzsérnek apja vagy nagyapja hol szerezte az elsõ forintot, melyen roppant vagyona épül? Az elsõ, ki nagy családokból magát kitünteté, sokszor híres rabló volt, ki hatalmas kárával egész vidékeket rémülésben tartott. A tõzsér néha híres uzsorástól vagy csalótól, vagy tolvajtól származik. Nagy családok emlékei legalább hazájok, de néha a világ történeteivel összekötvék; de nem úgy van-e az pénzarisztokratáinkkal is, kik egész vagyonukat az öt vagy három per centeseknél szerezték. Nagy családok, ha valamely uralkodó meghal, gyászt öltenek fel; de volt-e valaha királyoknál hasonló gyászolás ahhoz, melyet Európa tõzsérei között Filep Lajos halálánál látni fogunk? Nagy családok ivadékát néha arcvonásairól ismerjük meg; de nincsenek-e jellemes vonásai a pénzarisztokráciának is? - azoknál különös hajlamokat s szeszélyeket találunk - ezeknél is; azok a nem nemest néha megvetik - ezek azt, kinek pénze nincs - mindig; szóval a hasonlatosság tökéletes, s csak észre mutat, ha Porváron az új arisztokráciának képviselõjét a fõispán után leginkább tisztelik.

Még sokakat említhetnék; Zászlósy urat, ki mióta a diáknyelv divatból kijött, elszomorodott nagyon, mert - mint mondá - eszerint egészen hasztalanul járt iskolába. Egy mezei táblabírót, ki soha regényeket nem írt, hanem szántatott, vettetett, pálinkát égetett és sõréket hizlalt, s így egészen oly ember vala, ki a politikára kiképezte magát, miután hihetõ, hogy egész életében gazdálkodva megtanulta, miként válhatik ez is jövedelmezõvé, legalább magára nézve. A megye fõmérnökét, kinél senki jobban tarokkozni nem tudott, s egy tudóst, ki úgy járva körül, mintha õ valami különös volna, miután semmi másnak nem tartathatott, végre nagy tudományosság híréhez jutott; de amint mondám, másokra kell bíznom mindezeket, s visszatérnem Tengelyi családjához, mely - Porváron egészen visszavonulva élt.

Tengelyiné kevés nappal, miután férje elzáratott, szinte Porvárra jött, s egy kis házban vevé lakását. A szegény asszony alig bírta el keservét. Erzsébet büszke vala férjére. Igaz, egy falusi jegyzõ feleségének büszkeségre talán kevés oka lehet, de a tisztelet, melyben férje az egész megyében állt, Vándorynak s egykor magának az alispánnak barátsága, az általános bizodalom, mellyel majdnem mindenki iránta viseltetett: feljogosíták õt, hogy emeltebb fõvel járjon körül, mint más jegyzõk feleségei. Ahová jött, mindenütt férje magasztalását hallá - nincs becsületesebb ember a megyében, mint Tengelyi -, ez vala a közvélemény, s ennek tudása Erzsébetnek jobban esett, mintha nagyságoltatnék. És most - férje tömlöcben, ocsmány gonosztettel vádolva, kitéve oly veszélyeknek, melyekre csak borzadva gondolhatott. - Erzsébet erõs lelkû asszony vala; Tengelyi minden bajai közt benne mindig támaszt talált, melynek szilárdságában bízhatott; de az, mi most történt, több volt, mint amit a szegény nõ elbírhatott. Mintegy elkábulva fájdalmában járt körül, kis háztartásának gondjai elveszték elõtte érdeköket - leánya maga sem bírá többé felderíteni kedvét, s kik õt elõbb ismerék, most résztvevõleg suttogták egymásnak, hogy Erzsébet szerencsétlenségét túl nem fogja élni.

Egészen másképp hatottak e viszonyok Vilmára. Mint a virág, melyet minden szellõ ingat, s melynek a természet, hogy eltiportatástól megõrizze, csak szépségét adta - ilyen volt õ boldogabb napjaiban. Senki e szelíd teremtésben, mely a gyengeség minden szeretetreméltó tulajdonaival bírt, lelkierõt s szilárdságot nem keresett volna. Apjának szerencsétlensége s a kétségbeesés, melyben anyját látá, erõt adának neki, hogy azzá legyen, mire szüleinek szükségük vala - vigasztalójok. Vilma meg vala gyõzõdve apja ártatlanságáról, s erõsen remélé, hogy az igazság ki fog világlani nemsokára, de a helyzet, melyben e tisztelt férfit látá, mélyen fájt szívének, annyival inkább, mert azt hívé, hogy szenvedéseinek egyik oka õ maga. Éjszaka, ha észrevevé, hogy anyja alszik, néha órákig térden állva kérte istenét, hogy könyörüljön szülõinek ártatlan szenvedésein - arcát vánkosával takarva sírt sokszor reggelig, de mikorra anyja felébredt, Vilma már letörülte könnyeit, s nyugodtnak látszott. Színlelt derültsége néha megnyugtatá még anyját is; s kik e hölgyet elõbb ismerék, fõképp kik a szenvedélyes keservnek tanúi voltak, mellyel apjának szerencsétlensége õt az elsõ pillanatokban megragadta, alig magyarázhaták magoknak a változást, mely, mióta Porvárra jött, rajta történt. Kevés ember tudja, hogy azon gyengeség, melynek kútforrása a szív, erõvé válik, mihelyt nem kedveseinek kívánatai, hanem nagy viszontagságok ellen kell küzdenie. Az önzõ, ki, hol érdeke vagy csak szeszélye úgy kívánja, a mindennapi életben tántoríthatlanul ellenáll kedvese kívánatainak, gyáván enged, ha akarata nagyobb erõvel jõ összeütközésbe; de kinek szívét szerelem tölti el, arra a külvilág csapásai éppen ellenkezõleg hatnak. Így edzé meg Vilma szívét azon szeretet, mely mindent tenni képes, mert mindent tûrni kész, s Ákos szerelme több boldogságot nyújtott neki, mint mit a világ minden szenvedései tõle elvehettek. A szegény leány néha szinte szemrehányásokat tett magának, hogy családja bajai között ily szerencsésnek érzi magát.

Ha valaha fiatalember, Ákos megérdemlé e szerelmet.

Van egy kor életünkben, hol mindenikünk megunva a bizonytalan álmodozást, végre bizonyos célt keres magának. Életünknek egyik legkellemetlenebb idõszaka ez; de miként ifjú testünk a tavaszi lázban, úgy a lélek e betegségben fejlõdik ki - mely alatt mindent, mit maga körül lát, undorral tekint. - Ákos e koron túl volt. Ha más viszonyokban él, ha mindazok, miket apja körül lát, õt a pályától - melyen amaz járt - vissza nem ijesztik, vagy ha Vilmát nem ismeri - talán a közélet körébe vetette volna magát; hisz ki látja át ifjú korában, hogy azon eszmék, melyekért lángolunk - szebbek, mint hogy azokat valósítani lehetne; s hogy az, mit tevékenységünkkel a közélet mezején elérhetünk, nem érdemli, hogy érte lelkesüljünk. Ákos más helyzetben, mint sok jeles tehetség e hazában, valószínûleg szinte csak azon fáradozott volna, hogy azt, mi eszméiben magasabb, azon középszerûségre szállítsa le, mely mellett sokakkal együtt járhat; hogy nagyszerû érzeményeit hangos szavakra váltva, teli marokkal szórja ki az emberek között; de a tapasztalások után, melyeket apjánál tett, Ákosnak ily élethez kedve nem lehetett. Az ifjú többször jött érintkezésbe a tömeggel, s amit ilyenkor látott, nem buzdítá õt arra, hogy kegyei után fáradjon. A tömeget szeretni vagy gyûlölni, becsülni vagy bárminõ emberi érzelemmel viseltetni iránta, valóságos képtelenség - gondolá sokszor magában. - E lelketlen emberhalom, mely echoként közönyösen szólal fel minden hangnál, csak elég erõsen s azon helyrõl kiáltassék feléje, melyre felelni szokott, nem érdemli, hagy szeressed vagy gyûlöljed. Mint a homokoszlop, melyet a fergeteg a pusztán felkapott s mely a vándor karavánt eltakarja; mint a lavina, mely midõn a bércrõl dörögve a völgy be zuhan, erdõt s falut magával ragad - ilyen e tömeg mozdulataiban. Elem, melynek hatása fenséges, nagyszerû s borzasztó lehet, de melynek akaratlan hatalmát becsülni éppoly balgatagság, mint iránta megvetést színlelni. A legjózanabb vigyázni, hogy vele érintkezésbe ne jöjj. Ákos úgy hivé, hogy ki egy szeretett lénynek boldogítását tûzte élete céljául, elérhetõbb, de nem kevésbé szépet választott magának, mint ki babérért fárad, s fõképp miután Vilmát szenvedni látá, kizárólag neki szentelte életét.

Az alispán maga nem ellenezte többé fia kívánatát, s Ákos boldogságának csak azon aggodalom álla útjában, melyet Tengelyinek még mindig bizonytalan sorsa felett érzett.

Kálmán osztá barátjának ezen aggodalmait, mégis soha ember talán boldogabbnak nem érzé magát, mint õ ez egész idõ alatt. Etelka az utósó történetek által ismerni tanulta ez ifjú jellemének jobb oldalait. - A lelkesedés, mellyel minden alkalommal, hol valakit elnyomatni látott, felszólalt, a férfias elszántság, mellyel ha segélye kívántatott, fellépett, elfelejteték hibáit, vagy inkább meggyõzék Etelkát, hogy miután e földön teljes tökélyt találnunk nem lehet, jobb olyanhoz ragaszkodni, kinek tévedései a fõbõl, mint olyanhoz, kinek hibái a szívbõl erednek. Igaz, hogy Kálmán vígabb óráiban még most is lármásabb volt, mint azt az illendõség kíváná, s minden szeretete mellett, mellyel Etelka iránt viseltetett, nem gyõzheté magát le annyira, hogy sokszor az agarászatról ne szóljon, sõt valahányszor az idõ engedé, ne vadásszon - de mindezen kis hibák mellett Etelka rég el vala határozva, s az egész világ által Kálmán jegyesének tekintetett, ámbár mostohája százszor mondá, hogy soha e házasságban megegyezni nem fog.

Magára Tengelyire az, mit rabsága alatt szenvedett s tapasztalt, nem maradt hatás nélkül, csakhogy e hatás, mint szilárdabb jellemû egyediségeknél mindig, ahelyett, hogy jellemét megváltoztatná, inkább eddigi erényei- s hibáinak megerõsítésére szolgált. Olvasóim ismerik Tengelyit. Azon egyediségeknek egyike vala õ, kiket a végzet nagyszerû tulajdonokkal keskeny körökbe állított. Mint a tölgynél, mely sûrû erdõtõl körülvéve szabadon nem nõhetett, a csomós, összevissza görbült ágakon a küzdelmek nyomát látni, melyekkel keskeny körén áttörni iparkodott: úgy ily férfiaknál sokszor csak szögletességökön vesszük észre, hogy tágasabb körbe valók, mint hol õket találjuk - s nincs e földön senki, ki szánakozásunkat inkább érdemlené, mint ezek. Egy nagy taposómalom az élet, melyben, ha lebukni nem akarunk, elõre kell iparkodnunk, s ezen emelkedési vágy, mely az egészt mozgásban tartja, szükséges az egyesnek boldogságára is, de csak annyiban, amennyiben a legközelebbi lépéseknél túl nem terjed. Mint a tudományokban, úgy az életben a legnehezebb, de egyszersmind a legszükségesebb kijelelni a határokat, melyek közé munkásságunkat szorítani akarjuk, s ki ezt nem teszi, mindig szerencsétlenné válik. Sokszor igazságtalan irántunk a sors, s nem teljesíti legszerényebb kívánatainkat sem; s ha mi magunk voltunk igazságtalanok követeléseinkben, mit várhatunk egyebet, mint hogy ifjúságunk felette szép reményei késõbb megbosszulják magokat? mit várhatunk mást, mint hogy magunkon is tapasztalandjuk, miként az embernek nem annyira az, amit vesztett, mint az, amit el nem ért: tölti fájdalommal keblét. Tengelyi érezte mindezt, s sokszor feltevé magában, hogy felhagyva minden magasabb vágyakkal, tisztán saját körére fogja szorítani munkásságát.

„E hazának átalakítása nem oly feladat, melyet a tiszaréti jegyzõ magának kitûzhetne - így szólt sóhajtva -, miért keressek ellenségeket magamnak, fáradságom nem vezethet eredményhez? A gyöngy is csak akkor nyeri egész becsét, ha átfúrva felsoroltathatik; az ember akkor ér legtöbbet, ha természetes sorából ki nem lép.” De nyugodtabb pillanatainak ezen gondolatai a szegény jegyzõnél csak addig tartottak, míg valakinek elnyomatásáról vagy igazságtalanságról hallva, ismét új sikeretlen küzdéshez felhíva érzé magát. Azon inpraktikus emberek közé tartozott õ, kik soha átlátni nem akarják, hogy mívelt századunkban az, ki az elismert morál parancsait mindig követni akarja, s elfelejti, miként minden erkölcsi parancsnak számtalan polgárilag parancsolt kivételei vannak - sokkal biztosabban jut vesztõhelyre, mint a mennyek országába.

Fõképpen most, mióta új szerencsétlensége által szíve elkeseredett, Tengelyi még hajthatatlanabbá vált. Völgyesy tanácsa s Vándory, sõt Ákos kérései nem bírhaták õt még arra sem, hogy Rétyvel csak szóljon. Minden eszközt, melyet vádlottak igazolásukra használni szoktak, de mely erkölcsi fogalmaival ellentétben állt, õ haraggal elutasított magától! habár Völgyesy nem egyszer figyelmessé tevé õt a nehézségekre, melyeket védelmének önmaga gördít elébe.

- Ártatlan vagyok - szólt ily alkalommal -, s az ki fog sülni, most vagy késõbb. Ha már be kell bizonyítanom, hogy nem vagyok gonosztevõ, nem fogom azt soha tenni oly eszközökkel, melyeket használva önmagamat lealacsonyítom.

Hasonló vitatkozásban találjuk a jegyzõt fiatal ügyvédjével most is.

Az alispán, mihelyt Porvárra jött, Tengelyit az alsó börtönbõl, hová elõször záratott, azon szobába helyeztette által, mely, mint tudjuk, eddig Rétyné eleségkamrájának használtatott. Mennyire a hely engedé, a rabnak azon szerény kényelmek megadattak, melyekhez tulajdon házában szokott, s melyek által helyzete, fõképp miután családja látogatásának akadály nem gördíttetett elébe, tûrhetõbbé vált. E szobának ablaka az udvarra nyílt, s Tengelyi a vasrostélyokon át nézé a derült márciusi napot, melynek sugárai alatt a tetõk hóborítékának végsõ fehér foltjai lassanként leolvadoztak. Völgyesy a legnagyobb felgerjedésben járt a szobában fel s alá.

- De gondolja meg, tisztelt barátom - szólt emez szinte az ablak mellett megállva -, mily megalázás lehet abban, ha Rétyvel egypár nyájas szót szól, vagy a fõispánt, ki oly barátilag nyilatkozott minden alkalommal, egyszerû levél által kéri, hogy perének döntése elhalasztassék.

- És én azt mondom, hogy van benne megalázás - válaszolt a jegyzõ türelmetlenül. - Én nem fogok koldulni senki elõtt, nem fogok kegyelmet kérni senkitõl, ártatlan vagyok, ítéljenek el, az az õ dolguk.

- De hisz nem szükséges, hogy kegyelemért kérjen - szólt az ügyvéd sóhajtva -, én nem kívánok mást, mint hogy csak barátságosan bánjék velök, hogy azokat, kik részvétet mutatnak, magától el ne taszítsa, mint minap Krivérrel s a fõügyésszel tevé, kikbõl ismét ellenségeket csinált.

- S minek köszönhetem e részvétet? - válaszolt a jegyzõ az elõbbi hangon. - Azt hiszi, ártatlanságomnak? Isten mentsen; ha a fõispán felõlem nem szól kedvezõleg, legnagyobb ellenségeim lennének, s ilyenekkel társalkodjam? Mikor Ádám a paradicsomban maga volt, vadállatokkal mulatott; sokan akarták ezt tenni napjainkban is, de a tapasztalás mutatta, hogy ily társalkodás nem marad büntetlen. Rúgnak, harapnak mind, legjobban tesz, ki tõlük õrizkedik.

- Édes Tengelyi uram - szólt ismét az elõbbi majdnem könyörgõ hangon -, gondolja meg a vád szörnyûségét, a következéseket!

- Fel fognak akasztani, le fognak fejezni, nemde? - mondá a jegyzõ keserûen, ki vita között, fõképp mióta szabadságától megfosztatott, többnyire inkább szenvedélyét, mint belátását követé. - Tegyék, s szálljon vérem fejeikre, nem az elsõ ártatlan leszek, kit meggyilkoltak: Végre így vagy amúgy, meg kell halnom egyszer, s rövid idõ múlva emlékem elvész az emberek között. A Lethe, mely a régiek szerint a halottak országát az élettõl elválasztja, nemcsak azoknál, kik rajta keresztülmentek, de az innensõ parton maradottaknál is eltörli az emlékeket.

- És családja? - szólt Völgyesy fájdalmasan - gondoljon családjára, barátom.

Tengelyi arcain mondhatatlan fájdalom kifejezése vonult át: kezével takarva szemeit, egy ideig hallgatott.

- Mit akar, hogy tegyek? - szól végre meghatásában remegõ hanggal. - Azt kívánja, hogy Nyúzót térden állva pártfogásáért kérjem? megvesztegetésekhez kell-e folyamodnom? pénzért hamisan esküvõ tanúkat vásárlani, vagy más ehhez hasonló eszközökhöz nyúlni, melyektõl undorodom? noha nem titok elõttem, hogy ilynemû perorvoslatoknak hatása sokkal nagyobb, mint azoké, melyekrõl iskoláinkban tanulunk. Hazánkban a büntetõjog a homoeopathia elveit követi, s ki alávalósággal vádoltatott, néha csak azáltal segíthet magán, hogy aljasságra vetemedik. Bíráink itt Porváron fajunk keleti származását akarják bebizonyítani, mely szerint tisztviselõhöz ajándék nélkül senkinek közelíteni nem szabad. Én tudom mindezt; de kívánhatja-e tõlem, hogy öreg napjaimra egész éltemet oly tettekkel gyalázzam meg, melyeket megvetek?

- Ön fel van gerjedve, barátom - mondá Völgyesy, a jegyzõt barátságosan kezénél szorítva.

- Felgerjedve? - válaszolt amaz keserûen - képzelje magát helyzetemben, s mondja, maradhatok-e nyugodtan? Nagy reményekkel léptem az életbe, bolondság volt, de ki tehet róla! mielõtt tapasztalásait reményeibõl le nem vonta, minden ember, kinek isten lelket adott, úgy jár. Le kellett mondani reményeimrõl; meggyõzõdtem, hogy Sisyphus, ki, a régiek szerint, a hegyre fel egy sziklát hengerített, mely bizonyos magasságról mindig visszagördül: elõbb fogja bevégezni munkáját, mint azok, kik a mindig visszasüllyedõ népet aljasságából kiemelni akarják; hogy a Danaidák hordaja hamarább betelik, mint az igazságtalanság mértéke itt e földön - s egy kis kört választék életemnek. Hír s név nélkül akartam átmenni e világon, fáradva szüntelen kis körömben, de csak erre szorítva munkásságomat. Hány embernek élete hasonló az órához, melynek minden kereke szüntelen forog, melynek lógonya ugyanazon helyen jár fel s alá, s melynek más célja nincs, mint hogy a mutató végsõ órájához jöjjön. Így akartam élni én is, csak családom boldogítására, legföllebb, - hogy azoknak, kik hozzám legközelebb álltak, néha valami jót tegyek, ez vala egyedüli kívánatom... s ím, ezt sem kelle elérnem! Erzsébetemet szerencsétlenségem sírba dönti, leányom hasztalan titkolja elõttem bánatát, én jól tudom, hogy mit miattam szenvedett, örökre el fogja keseríteni; fiam talán megbecstelenített névvel lépend a világba, s most végre még az kívántatik, hogy meggyõzõdésemet áldozzam fel! Ez több, barátom, mint hogy nyugodtan elviselhetném.

- Barátom! - mondá Völgyesy meghatva - nem fogja tagadni senki, hogy becsületes ember önvétke nélkül soha szomorúbb helyzetbe nem jutott, mint ön; de én csak azt állítom, hogy abban ha a fõispánt és Rétyt kéri, hogy perének eldöntése elhalasztassék, nincsen legkisebb megalázás, sem más valami, miért e lépést tenni vonakodhatnék.

- Ha ítéletem elhalasztását kérem, mi más ez, mint világos elismerése annak, hogy ügyem igazságában nem bízom? - válaszolt Tengelyi fejét rázva.

- Mondja inkább - vágott szavába Völgyesy -, elismerése annak, hogy a szükséges környülmények még perében eléggé felvilágosítva nincsenek. Magunk kénytelenek vagyunk megvallani, hogy amint a dolgok most állnak, minden bûnjelek ellenünk szólnak. A közvélemény Tengelyi úr mellett nyilatkozik, jelleme annyira ismert, hogy habár a környülmények puszta elõadásán kívül ennyi vádak ellen semmi bizonyítványokkal nem léphetünk fel, mégis a legnagyobb rész ártatlanságán nem kétkedik. Ha esküdtszékeink volnának, ma ítélet alá bocsáthatnók a pert, de bírák csak a perben elõadottak szerint mondhatják ki ítéletöket, s így elmarasztalásnál jelenleg alig várhatunk egyebet. Idõvel, ki tudja, mily környülmények fejlõdhetnek ki. Talán a zsidó, ki most tífuszban halálán fekszik, kiépül, s ígéretek által arra bírható, hogy igazat valljon; talán Violának jöhetünk nyomára, s akkor az egész vád magában elenyészik; talán...

Itt az ügyvédet az öreg János szakítá félbe, ki anélkül, hogy valaki jöttére ügyelne, a beszélgetés alatt a szobába lépett s annak utolsó részét hallá. Az alispán engedelmével tudniillik és Ákos kérésére azon kevés szolgálat, melyre Tengelyinek tömlöcében szüksége vala, Jánosra bízatott, s az öreg huszár naponként tízszer jött, s ha más dolog nem volt, s a jegyzõt magányosan találta, pár vigasztaló szóval akará deríteni fogságát. Voltak pillanatok, hol e szerfölötti buzgalom Tengelyinek terhére esett, de még akkor is a jószívûség, mely a vén huszár minden szavából kitûnt, elfelejteté beszélgetéseinek unalmasságát, s Tengelyi nem egyszer mondá, hogy soha nemesebb szívet nem ismert, mint mely e bérruha alatt dobog.

- Hát kérem a teins urat - mondá az öreg huszár az asztalhoz közelítve, mely mellett Tengelyi Völgyesyvel szólt -, csakugyan igaz volna-e, hogy ha Violának nyomára jöhetünk, a nemzetes úr vádja alól felmentetik?

- Nem szenved kétséget - mondá Völgyesy -, csak Viola kerüljön kezünkbe. Ha õ, mit eddigi magaviselete után remélhetünk, Macskaházy meggyilkoltatását bevallja, ügyünk meg van nyerve.

- De hát akkor - szólt a huszár gondolkozva - fel kellene keresni Violát.

- Mióta Tengelyi úr itt van - mondá Völgyesy sóhajtva -, azon fáradunk. Kiadattuk a parancsot minden szolgabírónak, írtunk minden megyébe, de hasztalan! nem tud senki nyomára akadni.

- No, így nem is csuda, ha nem akadtak nyomára - válaszolt a huszár fejét csóválva. - Dobbal verebet fogni. Viola nem lesz bolond, hogy szolgabíró elébe álljon.

- De mit tegyünk? tud-e kend más módot? - kérdé Völgyesy.

- Tudok biz én - felelt János -, pedig nincs is más mód a világon. Ha valaki lopott portékára vagy zsiványra akar akadni, csak megint zsiványnál jöhet nyomára. Violát ismerõseinél kell keresni, azok bizonyosan tudják, hol van.

- Liptáknét kérdeztük; kérdeztük Peti cigányt - szólt Völgyesy.

- No, ami a cigányt illeti - vágott szavába az elõbbi -, fogadni mernék, hogy a vén kópé ma odavezethetne, ha akarna; de ki tudja, nem volna-e magának is valami része fiskálisunk halálánál? és azután Violának mindig jó embere volt. Azt gondolja magában: a nemzetes úrnak sok pártolója van, s nem sok baja lesz; s ha Viola a vármegye kezére kerül, felakasztják.

- Ami azt illeti - mondá Völgyesy -, Peti tudja, maga az alispán mondta neki, hogy Viola statárium elébe kerülni nem fog. Ha pedig rendes bíró elébe állíttatik, miután Macskaházy meggyilkoltatásán kívül semmi nagyobb gonosztettet nem követett el, s fõképp miután a halálos félelmet már egyszer kiállta, jótállok, hogy halállal nem fog büntettetni.

- A teins úr jót áll, de Peti nem hiszi - szólt a huszár -, legjobb barátját, hol akasztófáról van a szó, senki az elöljáróságnak feladni nem fogja, ha mindjárt az egész vármegye jótáll is, hogy nem lesz bántása; de vannak mások...

- De kicsoda? - kérdé Völgyesy.

- Hát teins uram - válaszolt a másik -, akármelyik a zsiványok közül, akiket itt fogva tartanak. A becsületes emberek nem ismerik egymást, de a zsiványok mind egy kompánia. Itt van példának okáért a fõfiskális úrnak konyhás rabja, Csavargós Gazsi, bocsássák azt szabadon, csak két-három hétre. Én magam elmegyek parasztruhában vele, jótállok, hogy el nem hagyom szökni, s ha Violát nem hozzuk magunkkal, nem bánom, ne higgye senki, ha elmondom, hogy megvertük a ferkót Aspernnál.

Völgyesy, mint megyei ügyész, ismeré a szoros összeköttetést, melyben tömlöcrendszerünk mellett rabjaink szabad társaikkal maradni szoktak, s melynél fogva a gonosztetteknek egy része a tömlöcben terveztetik, s senki ellopott portékáihoz csakugyan nem juthat, ha irántok nem a rabok között tudakozódik, s azért János tanácsát oly jónak tartá, hogy a konyhásrab elbocsátására való engedelmet az alispánnal még ma megszerezni ígéré, úgyhogy Jánossal már holnap reggel elmehessen.

- Jobb lesz még ma éjszaka - mondá János kis gondolkozás után. - Ha valaki a rabok vagy hajdúk között Csavargóst velem elmenni látja, holnap estig valamennyi zsivány az egész megyében megtudja. Espionnak tartanak, s nem akadunk rá Violára soha többé.

Völgyesy helyeslé óvakodását.

- És ezután, követem alássan - folytatá a huszár egy kissé zavarodottan -, nem mintha a nemzetes úron nem segítenék szívesen, isten látja lelkemet, mindent tennék, hogy ez átkozott tömlöcbõl megszabadítsam: de hát a szegény Viola is ember, és aztán a felesége is áldott teremtés, meg a gyerekei oly szépek, s úgy tépték bajszomat s bácsinak neveztek - teins uram, nem akarnék munkás lenni abban, hogy apjokat felakasszák. Más büntetés akármi, de halál, teins uram, az furcsa dolog.

Völgyesy ismétlé az elõbb mondottakat, melyeknek helyességét végre a huszár maga is átlátá.

- No, ha úgy van, teins uram - mondá bajszát pödörve -, és miért nem volna úgy, fõképp, ha még a vicispán úr is meg fogja ígérni - hisz a teins uraktól függ, kit akasztanak fel -, ne legyek becsületes ember, ha Violát magammal nem hozom. Neki is szegénynek jobb, ha stráfját kiállja; s hogy feleségének s gyermekeinek bajuk ne legyen, arról majd az én uram gondoskodik. No, csak eresszék ki velem Gazsit, s hallani fognak az öreg Jánosról nemsokára. Hej, furcsa kommandókkal mentem én ki életemben, s mindig becsülettel jöttem haza. Nem kell mindjárt lemondani a világról.

S ezzel a huszár elment. Völgyesy s Tengelyi még egy ideig e lépés valószínû sikerérõl szóltak, melyhez az elsõnek sok, a másodiknak igen kevés bizodalma volt; végre az ügyész, barátjának kezét szorítva, elment, hogy az alispánnal a konyhásrab szabadon bocsátása iránt beszéljen.

Tengelyi az emberi élet bámulatos bonyodalmairól gondolkozott. Ki áll oly magasan, hogy elõre mondhatná: ezen ember, kit megvetek, sorsomra soha befolyással nem fog bírni! Miként a legnagyszerûbb tények néha a legkisebb körülményeknek következései; úgy a legszerényebb körökben elfolyt élet néha a legnagyobb világtörténetekkel áll összefüggésben; s lehetnek, sõt vannak bizonyosan számtalan esetek, hol egy vagy másvalaki nem válik szabóvá, ha Napóleon sz. Ilona szigetére nem jõ. Ki ismeri az összefüggést, melyben az emberek élete egymással áll, s mely a jónak és gonosznak, a magasan álló- s az alávalónak sorsát egymástól feltételezi? bizonyos csak az, hogy nincs hang oly távolálló, mely életünk harmóniájával nem vegyülhetne, vagy azt nem ronthatná meg - s miért vagyunk hát büszkék?