1

Aki tiszai alföldünknek egy részét bejárta vagy annak bármely táján csak pár napig tartózkodott: bátran mondhatja, hogy az egészet ismeri. Mint bizonyos családok arcain, úgy itt az egyes vidékeknél csak közelebbi ismeretség után vehetni észre egyes különbségeket, s az utas, kit homokos síkjainkon kocsijában álom nyomott el, ha pár óra múlva fölébred, csak izzadó lovain s azon: hogy a nap alább szállt, veszi észre haladását. A vidék általános jelleme, sõt egyes részletei éppoly kevéssé emlékeztetik õt erre, mint azt, ki a tenger közepén duzzadó vitorlákkal elõrehalad. - A messze elnyúló legelõk, melyeknek változatlanságát csak itt-ott egy vedertelen gémeskút vagy félig kiszáradt láp körül sétáló gólya váltja föl, s a rosszul mívelt szántóföldek, melyeknek tengerijét s búzáját isten után csak az õrzi meg, hogy a lopás is némi fáradságba kerül; - itt-ott egy magános tanya, hol bozontos kuvaszok ugatva a birtok szentségét hirdetik, s a múlt évrõl fölmaradt széna- s szalmaboglyák arra intenek: hogy a birtokosnak vagy fölötte sok takarmánya, vagy igen kevés marhája van; - ezt látta, midõn szemeit behunyta, ezt, midõn azokat ismét fölnyitá. Magok a tornyok, melyek, midõn utószor körültekintett, hegyes oszlopokként álltak a róna távol határain, úgy látszik, mintha vele utaztak volna, legalább köztök s azok közt, melyeket most lát, éppoly kevés különbséget vehetni észre, mint a falu, melyhez akkor közelített, s azon helység között (habár város volna is), mely felé lovai most ügetnek. S ha kocsisától megtudja, hogy déltõl esteli hat óráig aludva egy egész mérföldet s egy darabot haladt - elálmélkodik a csuda fölött. - Ismert dolog, miként kedélyünkre semmi nem hat inkább, mint azoknak jelleme, kikkel társalkodunk, s így természetes, hogy a Tisza is eltáblabírósodott jurátusként felejtve vagy megbánva ifjúságának Mármarosban elkövetett kicsapongásait, végre azon tájnak jellemében - melyen tekervényes utakon tovább halad - részesül, s kivévén azon eseteket, hol mértéktelen sarkantyúzások miatt türelmét veszti, vagy valamely biztosság által tulajdon ágyából igaztalanul kiszoríttatott, még kiöntéseiben is megtartja azon mértéket s méltóságos lassúságot, melyet az iránta kiküldött választmány tanácskozásain s a folyó magyar juris pereken kívül - semmi, mi széles e világon foly, megtartani nem tud; úgyhogy ezen áradásokat is, melyeknek idõszakát ismerjük, s melyeknek kiterjedése földabroszainkon följegyeztetett - éppoly kevéssé nevezhetjük kicsapongásoknak, mint azt, ha hivatalviselt tekintélyes férfiak: installációk-, tisztújítások- vagy lakadalmaknál minden becsülettel eláznak. - Ha az áradás ideje megszûnt, a víz, miként zaj nélkül jött, úgy zaj nélkül távozik ismét, s a szõke Tisza nyugodtan foly tovább alacsony partjai között, valamint legjobb polgára hazánknak (mert hány van nagyjaink közt, ki csak honában osztja el kincseit!), úgy egyszersmind a legboldogabb, mert csak az õ szabadsága nem gátoltatik senki által; s Európa nagyobb folyói közt õ az egyetlen, ki nemes öntudattal elmondhatja: hogy egészen az maradt, mivé isten teremtette.

Valahol a tiszai alföldön tehát - hogy végre történetemhez fogjak -, a Tiszán inneni vagy túli kerület valamely megyéjében, nevezzük Taksony megyének - szorosan a folyó partja mellett, ott, hol az nagy S‑sé kanyarodik, nem messze három nyírfától, melyek kétöles homokdombon állanak (ezt jegyezzék meg különösen olvasóim, mert miután mérföldekre domb, s fõképp olyan, melyen fa állana, nincs, ezen jel által legkönnyebben akadhatnak történetünk színhelyére), fekszik Tiszarét helysége, a Réty családnak, a magyarok elsõ foglalása óta bírt tulajdona, mint ezt a nemzetség ügyvédje, teins Macskaházy Jónás hiteles s ugyanakkor készült irományokkal minden órán bebizonyítni kész, ha tudniillik Taksony megyében valaki találkoznék, ki a Réty család ázsiai eredetét kétségbe vonni bátorkodik.

A Réty család egyike a leggazdagabbaknak. Fiai született táblabírák. Mint a mostani családfõnek boldogult apja egyszer nemes büszkeséggel mondá: nem halt meg egy is közülök, kiben a megye alispánját ne siratta volna (reménylem, haláluk után); s így természetes, ha azon fénybõl, mely a családot környezé, kiáradtak egyes sugarak Tiszarét helységére is, s határát - a megye mérnökének állítása szerént, ki azt fölmérve a fönnemlített dombon kívül semmi egyenetlenséget nem talált - valódi paradicsommá varázsolták.

A nagy kiterjedésû ángolkert, melynek már majdnem harminc év elõtt ültetett fái a homokos földben hihetetlen magasságra nõttek; a nagy tó, melynek vizét némelyek ugyan kevesellték, de melyben a kevés víz szebben zöldellt, mint maga a pázsit, valamint ez ismét esõs napokban sokkal homokosabbnak látszott az utaknál, melyek noha mindig új meg új földdel hordattak meg: ilyenkor, a kertész csudálkozására - idegenek által sárosaknak tartattak; a nagyszerû kastély, melynek kúpos födelét arany gombok ékesíték, s melynek dóriai rendszer szerint épült tornácán az alispán úr délután pipázni szokott, s gót kapuja elõtt mindig az instánsoknak egy egész serege mélázott; a nagy udvar, jobbra istállóival, balra nagy üvegházzal, mely mellett többemeletû tyúkólak látszottak, nem is említve itt a nagyszerû szemétdombot, mely az istállónak egyik felét majdnem eltakarta - minden a kényelem s nagyszerûség nyomait hordozá; s ha fõképp a kapu elébe lépve, egyszerre töltésen találtad magad, mely a háztól kezdve egyenesen a megye fõhelyére vezet, s csak ez egy ház számára épült - érzéd, hogy alispánok közelében járnak lépteid.

Minden, mit a Rétyek építének, monumentális jellemet horda magán; s amennyiben közemlékeknek egyik fõ megkülönböztetõ jelök az, hogy közköltségen épülnek - ez ismét egyike azon tényeknek, melyeken, mint a család százados nemességén, Taksony megyében nem kételkedett senki, s mit ha némelyek rosszalltak is, a bölcs többség azon igazságos nézetnél fogva helybenhagyott, hogy miután a közmondás szerint is: egyik kéz a másikat mossa, itt még azt sem állíthatná senki, hogy ezen mûtétnél - mely a Rétyek s a megye adózói közt annyi idõ óta folyt - az alispánok kezei tisztákká váltak.

De miután e történet folyamában úgyis alkalmam leend olvasóimat a Rétyek lakhelye s Tiszarét helységének minden szépségei- s kényelmeivel ismeretségbe hozni, most az egyszer legyen szabad a hosszú utcán végig, velök egyenesen a mezõire sétálnom, azon dombhoz, mely, mint elõbb említém, mintegy negyed mérföldnyire áll a falutól s törökdombnak neveztetik; s ha három fa nem volna is fölötte, már azért megérdemli a látogatást, mert egészen tiszta napokon - minõ az, melyen történetünk kezdõdik - tetejérõl a tokaji hegy csúcsa sötétkék boglyaként látható.

Egy októberi nap meleg sugárai önték el fényöket Tiszarét messze terjedõ határára. Az égen nem vala felleg, mely tiszta kékjét elsötétítné; a téren, merre csak a szem érhetett, nem volt egy szekér, mely zöld színét porfellegekbe borítná, csak a pacsirták ezerhangú éneke, mely az eget eltölté, a távolban legelõ falucsordának kolompolása s itt-ott egyes munkás, ki kaszájával vállán danolva hazafelé ballagott - szakíták félbe az ünnepélyes csendet, mely között a nap a láthatár felé szállt. A dombon, honnan a sz.‑vilmosi erdõig láthatni, s ha Tiszarét ákáckerített házain túl tekintünk, a Tisza folyását mérföldekre követhetjük, két férfi ült egymás mellett, elmerülve a vidék látásában, vagy talán azon gondolatokban, melyek sokszor látott tájak elõtt az emberi szívet mintegy önkénytelenül megragadják, s régmúlt napok emlékeit hívják vissza. Van egy érzelem, a honvágyhoz majdnem hasonló, mely minden emberi kebelben, ha éltének férfikorán túllépett, fölszólal, s a pálya végéhez közelgõt gyermeksége szebb napjaira inti; s mennyivel szûkebb körbe szorul életünk, mennyivel kevesebb az, mit valóban emlékezetre méltót tevénk vagy tapasztalánk: annyival szívesebben tekintünk azon korunkra, midõn legalább feltételeink voltak dicsõk s ezekbõl látjuk, hogy ha nem is a kiválasztottak, legalább a meghívottak közé tartozánk mi is. S ha a férfiak, kiket itt a dombon találunk, éltöket egy alföldi faluban töltve, midõn agg korukban hosszú munkásságuknak terén körültekintének - néha fölsóhajtnak, mert eszökbe jut, hogy egykor az élet is messze rónaként terjede körülöttök, hol a szem akadályt nem talált, s hogy a messze terjedettnek csak oly kis darabját járhaták be! mert itt is elõbb nem gyanított határhalmok állának melyeken túl munkásságukat nem terjesztheték - valóban nincs mit bámulnunk! De bármiként legyen ez, gondolatok - melyek még annak is, kit éppen eltöltenek, többször urai, mint tulajdonai -, a történetíró birtokához nem tartoznak; azért nem háborítva új barátinkat kényelmes ábrándaikban, csak azon leszek, hogy személyöket ismertessem meg olvasóimmal.

Az ember külseje egy része sorsának. Az arc, mellyel a társaságba lépünk, néha részvétet, sokszor elidegenedést szül, s valamint Angliában a teknõsbéka hátára íratik a nap, melyen fölemésztetni fog, úgy sok ember arcán, anélkül hogy maga gyanítaná - fölírva hordja végzetét; s talán olvasóim is, bármi gyönge leírásom után, több érdekkel tekintenek személyeimre, kiket a törökdombon eleikbe vezetek, mint ha száraz szavakkal csak azt mondanám, hogy Tengelyi Jónás, Tiszarét helységének jegyzõjével és Vándory Boldizsár, ugyane falu reformált lelkipásztorával találkoztak.

Ezen férfiakra az, mit elõbb külsõnknek életünkre gyakorlott befolyásáról mondék, többé nem illik ugyan; elõttök arcuk a szerencse kapuit megnyitni vagy bezárni nem fogja többé. Õszülõ fürteiken látjuk, hogy az élet azon szakához értek, hol bármi rossz legyen a sorstól vetett ágy, nincs egyéb hátra, mint lepihenni s elvárni az álmot; de ha az emberismerõ e férfiak arcain jóslatra nem talála is alkalmat, annyival több s érdekesebb vala az, mit e vonásokon a múltról olvashatott, s az idõ - mely mint uralkodók pénzeikre, az emberarcra mindig rányomja bélyegét - talán soha ismerhetõbb nyomokat nem hagya maga után, mint e két férfi tiszta vonásain, éppen mert talán soha nemesebb anyagra nem gyakorlá hatását.

Minden arisztokráciának megvannak jelei, melyek tagjait a tömegtõl megkülönböztetik. Itt hosszabb körmök, ott inkább tetovírozott arc; egy hazában, mint Törökországban, zöld, másban, mint Velencében, fekete öltözet; néhol egy gomb a süvegen, más helyen szalag a gombházban, fegyver az oldalon, vagy mint a régi perzsáknál, kezökben bot s rajta alma, lovaikon cafrang vagy magokon egy pávatoll. Ki számíthatná el e jelek s kiváltságok hosszú sorát, melyeknek mindegyike vágyakat ébreszt, irigyeket s gyûlölõket szül, s melyek az embereket, ha a természeti állapoton túl emelkedtek, azaz - mint egy elmés barátom néha mondani szokta: vadállatokból háziállatokká fejlõdtek, születésök elsõ órájától az utolsóig egymástól elválasztják, s némely helyen, hol a mûvelõdés még továbbra haladt, az akasztófánál is arra emlékeztetik az átmenõt: hogy ki ott függ, nemcsak tolvaj, de nem nemes vala. - A természetnek is megvan nemessége, s nemeseinek õ is különös jeleket ád, melyek által kiválasztottjait a tömegben megismerhetéd, bármennyit peroráljon is istentelen korunk az egyenlõségrõl. Nem mondom én, hogy a természet oly tökéletesen tudná elérni célját, mint államaink. A természet nemesítési hatalmát soha annyira nem terjesztette ki, hogy mint a kínaiaknál valakinek már meghalt elõdei, vagy mint máshol, még nem született utódai egyszerre nemesekké emeltessenek; s a megkülönböztetõ jelekre nézve is csak magasabb civilizációnk emelkedett e részben oly tökélyre, hogy minden egyén magasabb állását világosabban látjuk be, mielõtt hintajából kiszállt, mint miután vele beszéltünk. De vannak esetek, hol a természet adta nemesség mégis világos jelek által mutatkozik némely egyedekben, s ki például Tengelyi Jónást, a falusi jegyzõt csak egyszer látta, s ezeket olvasandja, kétségkívül el fogja ismerni: hogy reá nézve ez állításom helyes; minek magyarázatára egyébiránt szükségesnek látom megemlíteni: hogy Tengelyi százados nemes lévén, a fennforgó esetben a természet az úzus által is segített.

Ha Tiszarétre érve, hogy lovakat válts, a jegyzõ csinos háza elébe hajtatál, s régi szabású, de tiszta köntösében Tengelyi lépe elédbe, a kiáltó hang, mellyel alsóbb osztálybeliekkel beszélni szoktunk - mintha azt gondolnók: hogy a természet által kevesebb füllel áldattak meg, mint mi -, akaratlanul szelídebbé változott. Elõtte a katonai biztos nem mívelé szenteit, s maga a fõbíró, mire - bármi hihetetlen - szemtanúkat tudnék állítani, le szokta venni azon süveget, melyet talán azért, hogy magasabbnak látszassék, vagy hogy testének leggyöngébb részét a levegõ gonosz befolyásának ki ne tegye, más jegyzõ elõtt levenni egyébiránt még nem láttatott, noha ily alkalommal, nehogy tekintélye szenvedjen - mindig rendkívül meleg, vagy azáltal iparkodék megmagyarázni e szerfölötti megalázását: hogy hajait igazítá. - Tengelyi mintegy ötvenéves lehetett, s a ritkuló hajfürtök, melyek már régen õszülni kezdének, s a mély barázdák, melyeket az idõ homlokára szántott, inkább még idõsebbnek hirdeték õt. De valamint a tölgynek rögös kérge s görcsös ágai századokról szólnak, holott ha föltekintesz, lombjainak vidor zöldje csak tavaszra int, s az agg fának dús életerejét hirdeti: úgy ha e redõs homlok alatt e szem lángoló tekintetét, ha ez õsz fürtök után a magas, férfias termetet nézéd, meggyõzõdél, hogy azoknak egyike elõtt állsz, kiket az idõ inkább megkeményített; mint megtört; - s kik e hosszú életcsatában, mint zászlók a harc között, csak ékességeiktõl fosztattak meg.

A férfi, ki Tengelyi mellett ülve, míg amaz a tokaji hegy kékellõ csúcsára függeszté szemeit, egypár virág magszálait számolá - valamivel idõsebbnek látszott, s szabályos arcának szelíd kifejezése mintegy ellentétet képezett a komoly szigorral, melyet Tengelyi arcain észrevevél. Ha Tengelyi érdekes vonásain hosszú küzdések nyomát látád, melyeket az idõ még el nem takarhata, és szemeinek sötét lángjai arra intének, hogy e kebel szenvedélyei nyugosznak, de nem úgy, hogy többé fölébredniök ne lehetne, Vándory arcai, mint az ég, melynek színén az átvonuló vész nem hágy nyomot maga után, zavartalan nyugalomban mosolygtak elédbe. Ott látád a küzdõt, látád a férfit, ki a sors igazságtalanságát érezve, magát legyõzni nem engedé, s küzd remény nélkül, de bátran, mint a bajnok, ki csak még azért ví, hogy magát gyõzöttnek vallani kénytelen ne legyen. Vándorynál, papi köntösére nem vala szükség, hogy eszedbe juttassa, miszerént azon férfiak egyike elõtt állsz, kiket isten helyetteseinek küldött földünkre, hogy szenvedõ embertársaiknak vigasztalói legyenek; s ha az elõbbinek látása azon szomorú gondolatot ébreszté benned, hogy ismét egy becsületes emberrel találkoztál, ki a világon boldoggá nem lett; a másik arcairól azon vigasztaló meggyõzõdés mosolyga reád: hogy az erénynek nemcsak külön szenvedései, de külön, semmi által föl nem ért örömei is jutottak e földön.

Vándory végre letéve virágait, félbeszakasztá a hallgatást, melyben a barátok majdnem fél óra óta ültek egymás mellett.

- Hol járnak gondolatid, barátom?

- Tudom is én - viszonzá Tengelyi, barátjára fordítva szemeit; - oskolaéveim - Heidelberg - jurátus-korom körül. Emlékezel-e még Heidelbergre, barátom? Jó ideje, hogy nem láttuk, közel harminc éve, hogy az egyetemet elhagytam, de valahányszor e dombra feljövök s a tokaji hegy csúcsát látom, a kedves város tûnik fel emlékemben: a zöld hegyek s szõlõk, a nagyszerû rom, mely a város fölött emelkedik; s ha ezt vidékünk véghetlen unalmasságával összehasonlítom, sírhatnám a sors óriási igazságtalansága felett, mely emberi lényeknek ily sivatagot adhata lakhelyül.

- Ismét kedves vidékünket ócsárlod - szólt Vándory mosolyogva megfogván barátja kezét -, e mezõ nem zöldell-e szépen itt, mint bárhol a világon? A folyó, mely ingó füvek közt kígyózva tovább halad, ott az erdõ sötétje, s távolban tornyok s a tokaji hegy; nem szép-e mindez? ha már az égre föltekinteni nem akarsz s megfeledkezel, hogy tiszta kékje s az alkonyodó nap sugárai mindenütt egyenlõ szépek. Az igazságtalan te vagy, barátom, ki végzeted adományait megismerni s éldelni nem akarod.

- Optimisták legnagyobbika! - szóla közbe nevetve Tengelyi - nem elég-e, hogy nincsen ember, kinek jó tulajdonait elszámolni ne tudnád: - ha még Tiszarét vidékére is kiterjeszted oltalmadat, valóban azt kezdem hinni, hogy isten maga egész mindenhatóságával nem bírna semmit teremteni, miben te valami igen jót ne találnál.

- S rosszabb vagy szerencsétlenebb vagyok-e, mert isten bölcs határozataiban megnyugszom - szóla mosolyogva Vándory -, s mert e síkon s az emberek közt, kikkel napjaimat töltöm, a lehetõségig sok jót keresek? A vidék, mely nagyszerûsége által bámulatra ragad, ha részleteiben nézed, többnyire szegény; s így jársz az úgynevezett nagyobb emberek közelebbi ismeretségével is. A sík, melynek unalmas egyenlõsége felett szemeid elfáradnak, közelebbrõl nézve annyi termékenységet, annyi egyes szépségeket mutat, hogy szinte elfelejted, mennyire szegénynek látszott az egész. A magas csillagoktól a föld legmélyebb gyomráig, hol rejtett erekben ágazik el az arany, nincs semmi, min az ember gyönyört ne találhatna magának; miért ne keresnõk hát e számunkra rejtett kincseket? Miért ne választanánk oly álláspontot, honnan szemeinknek a legszebb kilátás nyílik?

- Azaz, ha ezt tenni bírjuk.

- Bírjuk - viszonzá nyájasan megszorítva barátja kezét Vándory -, hidd el, bírjuk, született optimisták vagyunk valamennyien, te, mint én, vagy akárki más. Isten boldogságra teremté lényeit, s valamint a szent könyvek szerint a pokol és mennyország a paradicsomból népesíttetett, úgy minden szenvedés s öröm nem természetünk, de önakaratunk mûve.

- És tapasztalásaink? - szóla közbe Tengelyi.

- Csak azt bizonyítják, mit velök bizonyítni akarunk - viszonzá Vándory. - Ki a jelennek jó oldalát föl tudja találni, múltjában is elég olyasra fog akadni, mi õt vidám életnézetében megerõsíti. Annak, ki vidám arccal néz az élet folyójára, sima tükörén vidám arc mosolyg elébe, s a föld minden helyén öröm hangzik vissza bérceibõl, ha örömhangokat küldél feléjök.

- Látom, nem bírok veled - szóla nevetve Tengelyi -, reménylem, ha majdan Macskaházyt szentnek nevezik, te lépsz föl, mint az angyalok prókátora, s be fogod bizonyítani, hogy soha ember több erénynek oka nem volt, mint õ, miután mindenki, aki õt meg nem verte, a legnagyobb gyõzelmet vívá ki önmaga felett; s maga a nyúl, melyet az úrfiak ott ûzõbe vettek - szóla, ujjával nyugot felé mutatva, hol a távolban több lovas vágtatva közelgett agaraival -, ha téged kérdez, azt fogja nyerni válaszul, hogy nyúlnak szebb halála nem is lehet, mint halálra ûzettetni. - Hisz ha vasárnapokon híveidet boldogságukra emlékezteted, s mindarra, miért a gondviselésnek köszönettel tartoznak - tevé keserûen mosolygva hozzá -, nem sokkal könnyebb feladatod.

- Ez durva, emberhez illetlen mulatság - szóla Vándory, egész figyelmét az agarászatra fordítva, mely éppen a törökdombnak vevé irányát. - Meg nem foghatom, mívelt ember miként gyönyörködhetik benne?

- Nemde, s mégis akaratlanul magára vonja figyelmedet? - szóla Tengelyi - s érdekkel nézed az egyenetlen harcot?

Olvasóim között kevesen lesznek, kik az agarászat öröméit legalább ifjúságukban ne élvezték volna. - Férfiaknál az elsõ elfogott nyúl éppoly eltörölhetetlen emléket hagy maga után, mint elsõ szerelmök; sõt vannak, kik talán alig mondhatnák, melyik kellemetesebb az emlékek közt. A gyöngéd nõk pedig, kik e falusi történetet figyelmökre méltatják, bizonyára annyiszor hallották, sokkal kedvesebb ajkakról az agarászat örömeinek részletes leírását, hogy én ezúttal Szellõ és Cigány hõstetteit, s mennyiszer fordult meg a nyúl s miként szaladt végre ellenkezõ irányban, s miként fogatott el ez alkalommal éppen a legutósó s legrosszabb agár által - bátran elhallgathatom.

A nyúl végre el vala fogva, az agarászó társaság leszállva lovairól, a lihegve körös-körül fekvõ kutyákat cirógatá, s Tengelyi vágyteli tekintetet vetve a csoportozatra, fölsóhajtott:

- Hej, barátom, be boldogok ezek!

- Ami engem illet - ismétlé Vándory -, én nem foghatom meg, mívelt ember hogy találhat örömet ily durva idõtöltésben?

- Elhiszem, barátom - szólá Tengelyi mosolyogva -, ritkán értjük más emberek bánatát s még ritkábban örömeiket; de mindent összevéve - mivel esztelenebb ez más örömeinknél, melyeket képzelt erõnk érzetében találunk. Aki a célt, melyet magának kitûzött, szemmel tartva, magát hozzá minden percben közelíteni érzi, s azt végre elérheti - az boldog; egy nyúl elfogása vagy egy világ meghódítása legyen az, mit magának kitûzött, az érzet egy marad. - Csak a nézõ-, s nem a cselekvõre nézve létezik különbség.

- És a kegyetlenség - szóla Vándory -, nem jut-e eszedbe e szegény állat szenvedése, a tusának egyenlõtlensége, annyi kutya s lovas egy gyáva nyúl után! szinte undorító.

- A vita egyenlõtlensége - sóhajta Tengelyi - igaz, de a nagy küszködõ világon ugyan hol találsz egyenlõ harcokat? Az ángol gyáros s napszámosa; az amerikai gazda s rabszolgája; a gazdag s a szegény közt e világ minden részeiben egyenlõbb harc foly-e, mint milyet most látál? S ha azokat, mik a mindennapi életben körülted történnek, figyelemmel tekinted, nem jut-e eszedbe, hogy ama római császár, ki mulatságára fegyvertelen szolgákat ölt meg cirkuszában - bármennyi undorodással említjük nevét -, több követõkre talált, mint bármily más példa, mely a történet évkönyveiben számunkra fenntartatott. Oh, hidd el, barátom, az úri mulatságok legkegyetlenebbike nem az agarászat, vannak olyanok, melyeknél az üldözött nem élt üldözõje vetésein, mint e nyúl, s nem futhatott a kegyetlenség elõtt.

Vándory csak nehéz sóhajjal felelt e kemény szavakra, s ha optimista létére talán belsõképp azt gondolá is, hogy Tengelyinek igaza nincsen - hallgatott.

A vadászatnak vége levén, Réty Ákos, ki barátainkat messzünnen meglátta, vadásztársaival hozzájuk a törökdombra jött, s jó estvét kívánva beszélgetéseiknek véget vetett.

Ha nyájas olvasónõim a társaságot, mely az öreg lelkész s jegyzõ körül öszvegyûlt, szemrõl szemre láthatnák, nem kétlem, Réty Ákos s Kislaky Kálmán vonnák magukra figyelmöket. Szebb fiatalembereket, mint Taksony megyében mondani szokták, hatod vármegyében sem láthatni, s fõképp a vadászat után, midõn az ifjak arcai lángolnak, sötét hajfürteik, miután kis kerék kalapjukat levevék, rendetlenségökben még szebben körítik homlokaikat, s a kék agarászó mentében sugár termetök jobban kitûnik - mely nõi szem nem pihenne ez ifjú barátokon örömmel? Képeiken éppannyi szép dolgokat olvashatni, mint Tengelyi vagy Vándory redõs vonásai közt, csakhogy mindez az ifjú sima arcokon szebb betûkkel áll feljegyezve s a szemeknek becsületes tekintete melegebb. - Én magyar író létemre - ismerem állásomat, s tudva, miként e hazában a szolgabíróval tulajdon járásában senki sem versenyezhet, mindenekelõtt erre s esküdtjére, kik Rétyt a vadászatban s most a törökdombhoz követték, fordítom figyelmemet.

Tudósaink szerint e hazát szittya vér lakja. Vannak napok, hol errõl megfelejtkezhetünk, sõt azok között, kiknek neveik legvilágosabban bizonyítják ázsiai származásukat, nekünk, nem filológoknak néha egészen más dolgok jutnak eszünkbe.

De Nyúzó Pál, e járás fõbírája, ki fakó - s pedig nem forspontos - lován az agarászatban részt vett, s éppen pipára gyújt, mintegy vigasztalásul áll elõttünk, hogy a szittya vér, melybõl fajunk származik, még el nem apadt e hazában.

Ha külföldieknek írnék, most * alatt szép értekezést írhatnék a szolgabírói teendõkrõl, s talán nõnemünk, mely éltében annyi szolgabíróval társalkodott, nem is gyanítja mindazon terhes foglalatosságokat, melyek legjobb táncosaik vállain fekszenek, s egy munkás írónk által két vastag kötetben leírattak; azonban elbeszélésem távol lévén minden politikai célzástól, elég legyen a tudatlanok számára mondanom, hogy a szolgabírói hivatal minden kérdésen kívül a legnehezebb, legtöbb bajjal s fáradsággal járó, mely széles e világon valaki által viseltetik. Õ a közrend fenntartója, a gazdag s szegény védõje, bírája s apja járásának, kinek közbenjárása nélkül igazságot senki sem találhat, kinek kezein alólról minden panasz, felölrõl minden parancs keresztülmegy. Õ a vizek szabályozója, utak s hidak építtetõje, szegények pártfogója, oskolák fölvigyázója, fõvadászmester, ha farkas mutatkozik, protomedicus, ha dögmirigy közelg, békebíró, váltótörvényszékek végrehajtója, büntetõtörvényi vizsgálódó, rendõrségi bíró, hadi biztos a szállásoló katonákra nézve, mezei rendõr, kórházak felügyelõje - szóval minden, in quo vivimus, movemur et sumus.

Ha azon öt-hatszáz férfi közül, kik hazánkban e hivatalt viselik, hanyagságból egy nem teljesíti kötelességét, ezrek szenvednek. Ha egy közülök részrehajló, több négyszögmérföldnyire az igazság kiszolgáltatása megszûnt e hazában. Ha egy tudatlan, legalább az adózó népre nézve országgyûlésünk hasztalan alkotja törvényeit. S ha kegyes olvasóim e terhekhez azoknak jutalmát mérik s meggondolják, hogy ez - évenkinti száz vagy százötven forint fizetésen kívül - azon biztos kilátásban áll, hogy ha hivatalában részrehajlás nélkül járt el, három év múlva valamely hatalmas ellenség által hivatalától megfosztatva táblabírónak neveztetik -, meg fogják vallani, hogy honunknak vagy öt-, hatszáz élõszentje, vagy legislegalább éppannyi százezer szenvedõ polgára van.

A szolgabírói hivatalnak eszerint, mint mindenki láthatja, két nagy hibája van: fölötte sok munka s fölötte kevés fizetés, s ha egyesek, kik e hivatalt viselik, ez alkotmányos bajon nem segítenek, s egyikbõl - értem a munkát - jó részt el nem hagynak, míg a másikból - értem a fizetést - többet vesznek magukra, mint minek elvállalására törvény szerint kényszeríttetnének, sõt ha a legügyesebbek, kik hivataluk titkaiba beavatvák, e két javítást, mellyel hibás polgári szerkezetünkön segítenek, nagy bölcsességgel nem egyesítik úgy, hogy azt, mit hivataluk oly bõséggel nyújt - a munkát -, csak akkor vállalják el, ha egyszersmind abból, minek hiányában vannak, ti. a fizetésbõl valamire számolhatnak, nem láthatom át, miként nevelhetné tekintetes Nyúzó Pál négy fiát a haza istápjainak, s miként léphetne fel fõképp azon méltósággal, melyet hivatala megkíván s mely az egész tiszaréti járást, valahányszor fõbírája határain átment, jótékony rémülésbe helyezé - értve természetesen ennek legaljasabb, ti. azon részét, mely a polgári szabadság legdrágább kincsét, az igazságot ingyen követeli.

De nem is szükséges ezeket tudni, hogy Nyúzó Pál elõtt mindenki azon szent félelemmel teljék el, mely a rend fönntartására szükséges. Már maga külseje rémüléssel tölté el, s pedig nemcsak a vétkest, hanem az ártatlant is. Csontos, szikár termete, a redõs arc, melynek mord kifejezését sötét szakálla s hosszú lelógó bajsza még inkább nevelék, zöld villogó szemei, melyek istentõl nemcsak hogy lássanak, de hogy sértsenek is, látszának teremtve: hozzá a rövid szárú pipa, mely nélkül az angaricalis gyûléseken kívül a szolgabírót még senki sem látta, s mely eszerint mintegy testének tagjai közé tartozék; s rikácsoló hang, mely minden vallatásnál vagy más törvénykezési eljárásnál az egész falut rémülésbe hozá, oly egészet képezének, mitõl a járásban - gazembereket kivéve - mindenki remegett; s fõképp ki õt kocsijában látá, kénytelen vala megvallani, hogy az igazság sehol rettenetesebb alakban nem lépne föl. A négy forspont ló, hadarászó kocsisával, ki bármit mondjanak némely elméncek, legjobb bizonyságot tehetne: mennyire siet a magyar bíróság; a lovagló kocsis után cifra forgós hajdú - post equitem sedet atra cura -, a hajdú után egy egész kötelék bot, mely a klasszikus régiségek búvárát akaratlanul a római liktorokra emlékezteti; a botok után a pipázó s néha káromkodó szolgabíró; s végezetül az üres s ah, oly bõ bõrzsák! - mely - quia natura horret vacuum - azért utazott urával, hogy betöltessék; nagytól nagyobbhoz az ijesztõ eszközöknek oly fokozatát képezé, mely elõtt nyugodtan a legbátrabb sem állhata meg.

Szolgabíró esküdt nélkül nem is képzelhetõ. Valamint a természet párosan alkotá lényeit, úgy a magyar alkotmány, mely mint tudjuk, egészen a természet rendszabályain alapul, csak két lény: szolgabíró s esküdt együttmunkálása által hozza létre az igazságot; s miután Nyúzóról szóltam, Kant szerint a gyakorlati ész postulatuma, hogy Kenyházy urat állítsam olvasóim elébe, ki nem éppen mellette, de valamivel hátrább, a fõbíró egyik agarával a legérdekesebb beszélgetésbe ereszkedett, s szíve jó kedvében némely nemzeti kifejezésekkel élt, melyek miatt az utósó törvényszék alatt egy pásztorember megfenyíttetett.

Kenyházy András vagy Bandi bácsi, miként leghívebb barátai által közönségesen neveztetett, fõbírájának jobb keze vala, s pedig nem olyan, milyenek az esküdtek között néha találhatók, kik az írás szavai szerint, nem tudva, mit a bal - ti. szolgabírájok - tett, annak épp ellenkezõjét teljesítik; hanem olyan, ki elöljárójának minden akaratát ismerve, csak azon iparkodik, hogy az egész, melynek felét képezi, minél inkább gyarapodjék. Jó keresztény létére Kenyházy fõesküdt egészen az írás azon szavaihoz alkalmazá életét, melyekben rendeltetik, hogy: ha egyik pofánkon megcsapattunk, a másikat is tartsuk oda... s valahányszor fõbírája megsértetett - értvén a sértés alatt azon legnagyobbat, mely bírót érhet, ti. a megvesztegetést -, õ is odatartá kezét, sõt kész volt a legnagyobb haragra lobbanni, ha ezen méltatlanság rajta el nem követtetett. Azonban csalatkozik, ki Kenyházit ezért könnyen megvesztegethetõnek gondolá, sõt e világon nem volt nehezebb, szinte veszélyesebb dolog, s ki azon gorombaságnak, mellyel az esküdt nemes fölindulásában minden megvesztegetõ iránt élt, egyszer tanúja volt, bizonyosan remegve nyújtá ajándékit a szilárd jellemû bírónak, ki egyébiránt ilyen megbántások után is soha esküjérõl meg nem feledkezett, s olyanoknak, kikre ily alkalommal leginkább megbosszankodott, nehogy indulatának engedjen, inkább szerfölött kedvezett, ha csak az ellenfél még nagyobb megbántásokban nem keresé üdvét, mely esetben az esküdt mindenkinek, ki bízva ajándékában õt már megvesztegetve gondolá, legszebben bebizonyította függetlenségét.

S most ahelyett, hogy Kenyházynak, kivel úgyis e történet alatt sokszor találkozandunk, személyét leírjam, s ruházatának egyes részleteit festegessem, a kék spenclitõl, melynek hajdanában egy gombja sem hiányzott, a mellényt, mely mostani színét csak a nap befolyásának köszönheté, az idõ által öszvezsugorított nyakravalót, mely most urán, de melyen ura éppoly kényelmesen függhetett volna, a lovaglás alatt egész a térdekig fölcsúszott szép egérszínû lábravalókat, s így le a sarkantyús csizmáig, mely a kerek kalappal együtt az esküdt személyének különösen nemzeties kinézést kölcsönze: - legyen szabad olvasóimat egy elõítéletre figyelmeztetnem, mely ha köztünk, hála az égnek, gyakorlatilag nem is létezik, legalább elméletileg közönségesen elfogadtatott: értem azt, mely megvesztegethetõ bírák ellen létezik, s teljes meggyõzõdésem szerint egyike azon igaztalan állításoknak, melyek a millió szájú közönség által ellenünk, míveltebbek ellen csupa irigységbõl terjesztetnek.

Ugyanis - nem szólva itt hazai törvényeinkrõl, melyek szerint az ajándékok elfogadása bíráinknak megengedtetik, s melyek e részben még a legmerészebb újítók által sem neveztethetnek elavultaknak - vajon nem alapja-e minden morálnak a háladatosság? Nem egyike-e azon erényeknek, melyek nélkül jó embert nem is képzelhetünk? s van-e jogunk azt kívánni a bírótól, hogy csak õ maga legyen háládatlan az iránt, ki vele jót tett? „Amit magadnak kívánsz, azt tedd másoknak is” - ezt parancsolja vallásunk; már föltéve, hogy a bíró annak helyzetében volna, kitõl most ajándékot fogad el; azaz: ha oly perben állana, melynek igazságáról tökéletesen meggyõzõdve nincs, nem kívánná-e ezen esetben õ is, hogy bírája tõle ajándékot fogadjon el, s kedvezõleg ítéljen? S nem kötelessége-e tehát, midõn hatalmában áll -, azt tenni felebarátjával, mit ily alkalommal magának kívánna? A törvény általános elvei szerint minden bíró csak a perben elõadott s bebizonyított dolgok szerint mondhatja ki ítéletét; már ha az egymást majdnem fölmérõ okok közt az egyik fél még egypár bankjegyet rakott irományai közé, s az ellenfél ezen közhitelességû adatokra éppen nem felelt - a bíró tehet-e mást, mint annak adni az igazságot, kinek ügye jobban védelmeztetett? S nem int-e ugyanerre a história; mely Jákob lencsetálától a párizsi békességig, sõt talán annál még valamivel tovább, a megvesztegetéseknek hosszú sorát állítja elénkbe, például a jövõ ivadékoknak, melybõl tanulhassanak. Ha az Alkmoenonidák a delphii orákulumot meg nem vesztegetik, Athéne a Pisistradáktól talán meg nem szabadul; s ha a megvesztegetett pásztor Termopyláknál a perzsákat át nem vezeti az ösvényen, Leonidás nem viheti véghez hõs tettét. Ha az euboiak Themistoclest, Themistocles pedig a többi vezéreket pénzen nem vásárolják meg, a görög hajóssereg visszavonul, s a görög szabadság s vele talán a polgárosodás elvesznek: - s csak hely hiányzik, hogy hosszú árjegyzékben elõadjam, mennyibe került minden népnek s korszaknak, hogy szabad vagy szolga legyen. S kívánhatja-e valaki, hogy bíráink ennyi magas példa követésére föl ne buzduljanak? Hogy e nagy vásáron csak õk osztogassák ingyen a kincset, mely reájok bízatott, vagy hogy egy kis becsületért adják azt mindenkinek, miáltal - mert hisz a köztisztelet a tömegtõl függ - arisztokratikus országunk nem csekély veszélybe jöhetne. Igaz, voltak esetek, hol egyes uralkodók ez elõítéletben osztozkodva, egyes bírák iránt kegyetlenkedtek. Így tudjuk Herodotból, hogy Cyrus egy királybírót, mert pénzért igaztalanul ítélt, megnyúzatott, s bõrét azon székre vonatta, melyen helyébe lépett fia késõbb mint bíró ült. Hasonló okból Darius egy bírót felakasztatott; de hála az égnek, ez idõn rég túl vagyunk, s ha néha itt-ott botrány történik is - mert hisz az írás szavai szerint: szükséges, hogy botrányok történjenek -, legalább biztosak lehetünk, hogy ilyenen az írás azon szava is: „de jaj a botrányt okozónak”, kétségkívül be fog teljesedni, s hogy példája bizonnyal vissza fogja azokat ijeszteni, kik mint õ, elég szemtelenek lennének bíráik ellen kikelni.

Azonban nem törvénykezésünk, hanem egy falujegyzõ történetének leírása lévén feladatom, térjünk vissza a társasághoz, melyet a törökdombon hagytunk. Kálmán az öreg Vándoryval az agarászat kegyetlenségérõl vitatkozott; Tengelyi s Ákos csak kevés részt vettek a vitában, amaz, mert amint mondá, e tárgy azok közé tartozik, melyekre nézve, mint a párviadalról, elméletileg csak egy véleményben lehetünk, s gyakorlatban mégis valamennyien épp annak ellenkezõjét tesszük; ez, mert szívét más szenvedélyek, eszét egészen más gondolatok tölték el, s ki õt, midõn az öreg Tengelyit Vilma leányáról kérdezé, látta, meggyõzõdhetett: hogy vannak dolgok, melyek Ákost az agarászatnál sokkal inkább érdeklik.

Tengelyi száraz rövidséggel s látszólag rosszkedvûen felelt, s másról kezde beszélni.

Nyúzó, esküdtjével a tisztújításról s a közbizalom megszerzésének módjairól szóltak, mely beszélgetésbõl azonban távolabbról csak egyes helységek nevei s e szavak: tíz hordó, egy ezüst tallér stb. valának hallhatók, melyeknél Kenyházy mindig egy: „no, úgy megmaradunk”-at mormoga fogai közt, s nem bírva örömével, sarkantyúit csapta egymáshoz, mintha táncolni akarna, s oly füstöket ereszte pipájából, hogy teljes erõvel járó gõzerõmûhöz hasonlítanám, ha ily szünetlen dolgozó tárgyat magyar nemesemberhez hasonlítani nem tartanám illetlennek.

A társaság indulni készült, midõn a cselédek által két lovasra tétetett figyelmessé, kik míg a beszélgetés a dombon folyt, ahhoz mindinkább közeledtek. - A lovasok elõtt s néha közöttök egy gyalog ember járt, s Nyúzó, kit e jelenet különösen érdekelt, többször kérdé, vajon nem pandúrok-e? Miután a lovasok közelebb értek, az ütlegekbõl, melyekkel az elõttök gyaloglót idõrõl idõre illették, csakhamar minden kétségen kívül kitûnt, hogy a nemes megye szolgái közelgnek, kik a letartóztatotton a szokott elõleges eljárást megkezdték.

- Lovagoljon valaki oda a pandúrokhoz, s mondja nekik, hogy a deliquenst egyenesen ide hozzák - szóla Nyúzó esküdtjéhez; - hihetõképp egyike Viola bandájának. Statáriális eset, s kár volna õt a faluba vinni. Nemde mondtam - tevé hozzá Ákoshoz fordulva, ki azalatt szinte a lovasokra fordítá figyelmét -, megkerítjük a madarakat? Ha már kitesznek is hivatalomból, legalább azzal szolgálom meg a megye eddigi bizodalmát, hogy a tisztújítás elõtt itt e dombon még három ily semmirekellõt akasztatok fel.

- Azaz: ha megkapod - monda Ákos mosolyogva -, min, engedelmeddel, még egy kissé kétkedem. Eddig Tengelyi úr nézeteinek cáfolatául, ki mindig azt mondja, hogy e világon nehéz becsületes embert találni - ti csak ilyeneket kerítettetek hálóitokba; s ha nem csalnak szemeim, az, kit itt hoznak, Viola cimborája - tevé hozzá nevetve -, a hatalmas zsivány, kinek fölakasztásával megyénknek kedveskedni akarsz, az új Jaromir s Angyalbandi - vén cigányunk.

Kislaky, ki most az öreg Petit - ez híres neve - hasonlóképp megismeré, szinte nevetni kezde, s az egész társaságból Vándoryn kívül - kinek szíve a rab szenvedésein megesett - senki sem tartá meg komolyságát.

- Szegény Peti - szóla tréfás sajnálkozással Ákos -, a hazának nincs hasznosabb polgára; ha ház épül, õ veti tégláit; ha valahol lakat romlott, õ igazítja meg, hogy a birtok biztosabb legyen; ha a ló patkóját vagy valamely táblabíró sarkantyúját veszti, õ veri fel; - a lakadalmaknál õ húzza a brúgót, s õ ássa a sírt, ha valakit eltemetnek; - sõt a rossz világ azt beszéli, hogy egyszer ifjúságában a közállományt még hóhér alakban is szolgálta, s most így bánnak vele! Csak hiába, mindig hálátlan a világ, s pedig még inkább hasznos, mint nagy emberei iránt.

- Nem tudom, miként enyeleghetsz - monda Nyúzó, mindinkább ráncokba szedve homlokát -, a dolog statáriális eset lehet; én részemrõl legalább nem hiszem, hogy akit pandúrjaim hoznak, az vén cigánytok, és ha...

- Ha nem az - szakítá félbe Ákos nevetve -, ha valahogy fehér merészlene lenni, természet szerint a felakasztásnak nem áll útjában semmi.

- Mármost elég - szakítá félbe a fõbíró Ákos enyelgéseit, egypár szót ragasztva beszédjéhez, mely minden eredeti magyarsága mellett is a tudóstársaság szókönyvében eddig hiányzik -; ki mondta azt, hogy ez nem cigányotok? de ki tudja, a vén gazember, kit ártatlan brúgósnak gondoltál...

- Nem tettette-e magát csak cigánynak, ugye? - kacagott föl Ákos, kit az érdemdús tisztviselõ haragja mindinkább mulattatott - s most majd kitûnik az igazság. Te kivetkezteted barna bõrébõl a gonosztévõt, megmutatod, hogy a híres Viola, kitõl az egész vidék retteg, nem más, mint Peti cigány, és...

- Nem fogom tûrni, hogy valaki által bolondnak tartassam - harsogá a felbõszölt fõbíró, kinek mérgében még pipája is kialudt. - Kövesse meg magát akárki, de Nyúzó Pál nem arra való, hogy vele tréfát ûzzenek, egyébiránt majd meglátjuk, ki nevet utoljára. Ki tudja - az oly igen becsületes vén cigány mikkel foglalatoskodik még téglavetésen kívül, s ha már egyszer a hóhér szerepet vivé, nem játszhatik-e éppoly jól más szerepet valamely akasztófa körül? - A vén gazember, úgy hiszem, lógva nem rosszul vehetné ki magát.

Mire a szolgabíró, elméssége fölött magát nevetésre kényszerítve, pipáját ismét meggyújtá, s káromkodva az ízetlen tréfák, a nem égõ tapló, a nem eléggé sebesen sietõ pandúrok s a vén cigány fölött - várá a szerencsétlen rabot.

Szegény Peti, ki azalatt a törökdombhoz mindig közelebb jött, s már ötszáz lépésnyire hajlongani kezde, nem is gyanítá a förgeteget, mely közelítése alatt feje fölött öszvevonult, s melyet Ákos, tréfáinak következését gyanítva, most minden módon enyhíteni iparkodott; - de hasztalan. Nyúzó bosszúsága teljes dagályban emelkedett, neki kelle valaki, kin mérgét kiadhassa, s Peti az elsõ szavaknál, melyekkel bírája által fogadtatott, látá, hogy rossz pillanatban került a tekintetes úr elébe.

- Hát végre hurokra kerültél, te drága madár - így harsoga, miután inquisitusának teremtését arra, hogy vele becsületesen szólhasson, eléggé keresztül mívelte -, no, ne félj, lakolni fogsz, vén gazember.

- Ugyan kérem a nagyságos teins fõbíró urat - sóhajta fel a szerencsétlen, hegedûbe szorított brúgós rekedt torkának legnyájasabb hangjával -, én...

- Hallgass - dörge közbe a bíró -, én tudok mindent, s ne félj, majd eszedbe juttatom neked is, ha tagadni akarnád.

- Nagyságos, méltóságos uram, hisz én ártatlan, szegény, vén ember vagyok - sóhajta föl Peti -, én...

- Ne ugass - lármáza Nyúzó -, vagy úgy pofon nyallak, hogy még föltámadáskor is emlékezni fogsz reám. Lássa csak az ember - az alávaló még tagadni mer.

- Hisz én nem tagadok semmit, édes nagyságos uram, semmit sem - tevé sírva hozzá -, csak...

- Jobb is, ha nem tagadsz; úgyis téged nemigen kérdezünk - szakítá félbe az öreget Nyúzó -, a tisztviselõk mindent tudnak, s most - szóla a pandúrok egyikéhez fordulva -, beszélje el kend, János, miért hozták elõmbe e vén gonosztevõt?

- Hát csak úgy, teins uram - viszonzá a megszólított -, mert azt parancsolták, hogy minden gyanús embert fogjunk el.

- S azért - szóla közbe Ákos, ki az egész jelenet alatt látszólag felgerjedve többé nem mérsékelheté haragját - a vén brúgóst fogtak el, kendtek valóban aranypénzt érdemelnének.

- Az majd késõbb válik meg - mondá Nyúzó, mérges tekintetet vetve a közbeszólóra -, szóljon kend bátran tovább - folytatá - pandúrjaihoz fordulva -, hát mit tett ez a vén gonosztevõ?

- Hát - folytatá a pandúr, ki Ákos szavain, amint látszott, kissé meghökkent, s fõbírája szokatlan nyájassága által ismét nekibátorodott -, az egész dolog csak úgy volt. Már délután valami három óra felé lehetett, ugye, Pista - szóla pajtásához fordulva, ki helybenhagyólag inte fejével -, midõn a Gyilkos-csárdából, hol kissé megpihentünk s falatoztunk, a sz.-vilmosi erdõ felé ballagtunk. Napkeltétõl már délig lovagoltunk, s félni kezdtünk, hogy a teins úr parancsolatának: miszerint mindenesetre hozzunk valakit, nem fogunk eleget tehetni; midõn Pista - kinek jobb szeme van - a sz.-vilmosi erdõnél egy lovast lát s mellette egy embert, ki vele beszélget. „Hátha ez Viola volna” - szólt Pista, ki épp pipára gyújtott. „Ejnye, ha ez Viola volna!” - szólék én - s oda nézve csakugyan meglátom...

- Violát? - kérdé Nyúzó oly hangon, melybõl ki õt úgy ismeré, mint pandúrja, könnyen észreveheté, mily felelet kívántatik.

- Õt, teins uram - viszonzá a kérdett -, mernék fogadni, hogy õ volt.

- Kend rosszabb szemeivel - szóla közbe Ákos - valóban csudálatos! Hát még Pista miket láthat, ha kend is fél mérföldnyire ismeri meg az embert.

- Majd megválik - szóla bosszúsan Nyúzó. - Ha rablók s útonállók ily protekciót találnak, az ördög tudja fenntartani a rendet. Szóljon kend tovább, mi történt azután, nem látták-e közelebbrõl a gonosztevõt?

- Dehogy láttuk, teins uram - viszonzá amaz -, alig indítottuk meg lovainkat - szegény párák oly fáradtak voltak, hogy alig bírhattuk farkasügetésre is - s a zsivány elillant, s mikorra odaértünk, csak e vén cigányt találtuk, ki Sz.-Vilmos felé sietett.

- No és - szóla türelmetlenül a fõbíró, ki mint látszék, reményében megcsalatott.

- Természetesen mindjárt hegedûbe szorítva idehozták - vága közbe Ákos -, hisz ki tudja, mily szörnyûségeket vihetett volna véghez, ha egész Sz.-Vilmosig eresztik! Ha a rablók ûzésére mindig ily okos embereket küldenek ki, maholnap vége lesz az útonállásnak, mert becsületes ember nem mer kimenni házából.

Az öreg cigány, ki azalatt hallgatva sötét villogó szemeit körüljártatá, észrevevé, hogy pártolókra akadt. Bátrabban álla vizsgálója elõtt, s csak azért rimánkodott, hogy hegedûjétõl, mely kezét már egészen feltörte, megszabadítsák.

- Majd bizony - kiálta a fõbíró -, kend megszokta a brúgót, s e kis hegedû igen jól illik kezére. - S itt Nyúzó s esküdtje az elmésség fölött nagyot kacagtak. Miután azonban Vándory - ki az egész jelenet alatt látszólag meghatva, érzelmeinek többé nem parancsolhatott, a fõbírót kéré, s Kálmán és Ákos kérelmét pártolák - s Tengelyi embertelenségrõl kezde beszélni: Nyúzó fõképp azért, mert e kérelmekre, melyek a cselédek jelenléte miatt diákul intéztettek hozzá, nem tudott felelni: megparancsolá, hogy a hegedû vétessék le, s csak patibulandus s fautores criminum-ról mormogva valamit fogai között - tovább folytatá benevolumát.

- És azután, mikor a cigányt elértétek, mi történt? - szóla Nyúzó a pandúrokhoz fordulva, kik bámulva fõbírájok szokatlan kegyességén, éppen a hegedû leszedésével bajlódtak -, elfogása után mit vettetek észre? Nem találtatok semmit ez öreg akasztófáravalónál, mi õt különösen gyanússá tenné?

- Hát az csak úgy volt - viszonzá a pandúr, pederve bajszát s úrias méltósággal s nemes öntudatának érzetében egyet köpve -, mikor a cigányt utolértük - s ez pedig jó késõn volt, mert az öreg more átkozottan szaladt - Pista megszólítja - a cigány szörnyen megijed...

- Megijed - szóla közbe Nyúzó -, szeretném tudni, miért?

Mire az esküdt fejét csóválva szokása szerint - egy „valóban gyanús”-sal felelt.

- Kérem alássan - ellenzé, fájó kezeit dörzsölve a cigány -, mikor csak úgy káromkodva rám fogják a pisztolyt, nem is gondolhattam mást, mint hogy haramiák.

- Hallgass, átkozott barna kutya - kiálta a szolgabíró -, mert úgy megrakatlak, hogy fél esztendeig ki nem hevered; beszélj tovább, Jancsi.

- Azután - folytatá ez - Pista kérdezi: merre ment Viola? s õ azt mondja, hogy nem látta.

- Mikor mi pedig láttuk, hogy vele beszélt - szóla közbe Pista, ki észrevéve fõbírájának helybenhagyását, részesülni akart a becsületben, mely belõle pajtására háramlott -, „ez nem igaz, Péter cigány - mondtam én -, kend itt beszélt vele szemünk láttára, s ha nem vallja meg, mindjárt más nótán táncoltatjuk”. A cigány még mindig tagadta. „Hát ki lett volna azon lovas ember, kivel kend elõbb beszélt?”

- No, s mit mondott erre a cigány? - kérdé az esküdt, mély belátású kifejezésre kényszerítve arcát.

- Hát csak azt felelte: hogy nem ismeri - felelt János -, s mikor erre fölpattantam - mert hisz amint a teins úr is tudja, Peti minden embert ismer -, szaladni kezdett.

- Oh, édes nagyságos teins uram - rimánkodék a cigány -, hogyne szaladtam volna, mikor agyba-fõbe kezdenek verni, s a hegedût is rám akarják tenni.

- Becsületes ember - szólt közbe az esküdt - nem fél a hegedûtõl.

- Azt gondolám én is - viszonzá János -, mihelyt tehát tudtuk, hogy gonosztevõvel van dolgunk, mindjárt utána mint a forgószél - s fejére a hegedût s ide a teins úr eleibe - itt majd kisül az igazság.

- Kendtek becsületesen viselték magokat - szóla Nyúzó -, most vezessék elõbb hozzám ez öreg rókát s maradjanak ott; szükségem lesz kendtekre, majd holnap talán a megyeházhoz küldjük e drága virágot.

- De kérem - rimánkodék Peti -, mikor én ártatlan vagyok, oly ártatlan, mint a ma született gyermek.

- Tudjuk, tudjuk - viszonzá a fõbíró, szavának legkeserûbb hangján -, te nem is ismered Violát; nem is te patkoltad meg minap a lator paripáját, ugye?

- Hisz az igaz, hogy ismerem - sóhajta a cigány -, de mit tehetek én róla, hogy húsz esztendeig egy helyen laktam vele. Hisz mielõtt elõször a vármegye kezére került, oly becsületes ember volt, hogy bírónak választhatták volna. - Az igaz, hogy lovát egyszer megpatkoltam, de ily öreg ember mit tegyen, ha csákány- s pisztolyos zsiványok jõnek hozzá, s patkoltatni akarnak - szörnyû halált haltam volna, ha nem teszem.

- Hát becsületes kovácsokhoz mért nem járnak a zsiványok? - kérdé a szolgabíró, esküdtjére nézve, ki mosolygó helybenhagyással integete fejével.

- Én csak azt gondolom - viszonzá Peti nyugodtan -, hogy zsiványok azért járnak inkább hozzám, mint más kovácshoz, mert én a falun kívül lakom.

- És miért lakik kend (a címeket, melyeket az érdemes tisztviselõ ide ragasztott, ortográfikus nehézségek miatt elhagyjuk) a falun kívül?

- Mert a teins vicispán úr, mióta egyszer Barna Jancsi viskójában tûz támadt, nem tûri, hogy mi, cigányok benn a faluban lakjunk - felelt a cigány alázatosan -, elég baj ily öreg embernek!

Nyúzó, kinek az írás szavai szerint: „egy eltévedt bárány, kit az igaz útra - azaz a megye házához vezethetett, kilencvenkilenc olyannál, mely soha a jó ösvényrõl el nem tért” - kedvesebb volt, minden feleletben, mely valamely vizsgálat alatt álló személy által adatott, a bírói méltóság megsértését látta: s nem képzelhetik olvasóim a hatást, melyet szegény Peti egyszerû válaszai az érdemdús tisztviselõre tevének. Minden embernek megvan hiúsága, melynek megsértését más lényegesebb károknál nehezebben tûri; maga a jobb ember is neheztel, ha ítéletében csalódott, s embertársai hibáit könnyebben bocsátja meg néha, mint azt, hogy õket jobbaknak találta, mint gondolá; - mi csoda tehát, ha Nyúzó Pál - kit önismeret (mely bármint tagadjuk is, emberismeretünknek alapja) pesszimistává tett -, senkit, kit egyszer gonosztevõnek tartott, ártatlannak ismerni többé nem akart, s fõképp ez esetben felbosszantva Ákos tréfái által, mindent elkövetett, hogy az öreg cigány bûntettei napvilágra jõjenek.

- Jól van, jól - szóla elfojtva, amennyire bírá mérgét -; majd meglátjuk, ily hetykén viseled-e magadat nálam is; holnapig híres cimborád meglesz, s majd szembeállításkor meglátszik; vezessék õt kentek hozzám; s hogy el ne szökjék, mert...

A cigány rimánkodott, s már a pandúrok igazítani kezdték a hegedût, midõn Ákos megkönyörülve könnyein, kezességet ajánlt a fõbírónak, s kéré, bocsássa szabadon. Nyúzó örvendve, hogy tréfáit kérése megtagadásával megbosszulhatja, tagadólag rázta fejét.

- Tudod - szóla a lehetségig nyájasan -, örvendek, ha kedvedet tölthetem, de most az egyszer megbocsátasz; lehetetlen! Holnap reggelig Viola kezeink közt lesz, s meglátjátok, e cigány cinkosaihoz tartozik.

- Ha Petit addig tartod magadnál - szóla Kislaky nevetve -, míg Violát elfogod, örökös kenyérre fogadtad.

- Majd meglátjuk - viszonzá a fõbíró gúnyosan -, én csak azt mondom, hogy Viola még ma kezeim között lesz, s ha nem, nevessetek szemembe. Bizonyos hírbõl tudom, hogy estve s pedig magánosan a Tiszaréti csárdához jõ. Mihelyt elsötétedik, a csapláros cselédei s mind, kik épp a csárdában lesznek s hírt vihetnének, öszvekötözve a pincébe záratnak, s helyökbe parasztos ruhában a komisszárius s pandúrjaim várják a vendéget. A többi magában értetõdik.

- Igen, ha eljõ - szóla közbe Ákos -, de...

- Ez egyszer el fog jõni - viszonzá tisztviselõi méltósággal az elõbbi. - Nyúzó Pálnak vannak kémei, kikben bízhatik. Most - szóla a pandúrokhoz fordulva - induljatok.

Ki e rövid beszélgetés alatt figyelmét az öreg Petire fordítá, észreveheté kérdésen kívül a hirtelen változásokat, melyeken barna arca átment. A legnagyobb érdektõl, midõn Viola elfogatása elõször említtetett, egész a kétségbeesésig, midõn a készületeket hallá, tíz érzelem vala kimondva keleti vonásain, de szerencséjére csak Tengelyi vevé észre megindulását, s mikor Nyúzó figyelmét ismét reá fordítá, az öreg könyörgõ helyzetben álla ott a pandúrok között, kik fõbírájuk parancsára lökdösve indulásra inték foglyukat.

- Kérem alássan, nagyságos úrfi - szóla ez Ákoshoz fordulva -, ha már éppen mennem kell, s ártatlan, öreg ember létemre tömlöcbe hurcolnak, mondja meg a nagyságos úrfi édesatyjának, hogy az öreg Petit elfogták, s hogy nem én vagyok oka, ha a leveleket át nem adtam.

- Mily leveleket? - kérdé Ákos.

- Hát azokat, melyeket a teins vicispán úr reám bízott - szóla a cigány, egypár ruharongyokba takart levelet vonva ki mellényébõl, melyet Ákosnak átadott. - Mindig én vagyok a nagyságos úr expresszusa, s most se késtem volna el, mert a nagyságos asszony is jó borravalót ígért, ha a leveleket még napvilágon Sz.-Vilmosra viszem, mert mondta, hogy igen fontos dolog; - s ha ezek... - a substantivumot Peti csak gondolá - ott az erdõben el nem fognak...

Soha iromány nagyobb változást nem tett még ember sorsában, mint mely e levelek átadása után szegény Petire nézve történt. S midõn Ákos az egyik nyitott ívet átfutva Nyúzónak adá s ez rajta végignézett, nem képzelheti senki a zavarodást s bosszút, mely arcain mutatkozott.

- Meg kell vallani, ezt ügyesen intézted el - szóla Ákos, valamivel halkabban a fõbíróhoz. - Ha a tisztújításnál kimaradsz, legalább azzal vigasztalhatod magad, hogy az ellenfélt gyõzelmében segítéd, mert hogyha a sz.-vilmosi háromszáz voks ellenetök szavaz, valamennyien kimaradtok, arról még kétség sincs - ez pedig alkalmasint úgy lesz.

- Dehogy lesz - mormogá Nyúzó fogai közt, míg esküdtje a kimaradást hallván említettetni, fejét csóválva nagyokat sóhajtott -, dehogy lesz, hisz a sz.-vilmosiak...

- Téged úgysem igen szeretnek - vága szavába Ákos -, s ha választanak, csak atyám vagy inkább jegyzõjök kedveért teszik, ki ismét nem szemeidért, hanem más lényegesb okok miatt ragaszkodik atyámhoz. - Ma reggel hírt kaptunk, hogy a bántornyaiak nótárius uramékkal egyezkedni kezdtek, de nem jöhettek rendbe. Atyám használta az alkalmat s e zárt levélben mindent megígér, mit a falusi penna kíván, egyszersmind holnapra meghívja az egész sz.-vilmosi nemességet, hogy velük kezet fogjon, s most ide állsz te pandúraiddal s elfogod a hírnököt, hogy ellenségeid, kik azalatt zsugoriságukat megbánták, megelõzzenek. - Ha ez nem vígjátékba való - én nem tudom, min nevethetnék jobb ízût.

- De ki gondolta volna - szóla Nyúzó -, hogy apád ily fontos üzeneteket ily ember által küld?

- Mikor már mondtam - viszonzá Ákos, látszólag örvendve a fõbíró zavarodásán -, hogy az öreg Péter hû emberünk, s évek óta hordja leveleinket; kinek juthatna eszébe, hogy az alispán fûtõ cigányát minden ok nélkül elfogják s hegedûbe teszik, s még kezességre sem bocsátják ki?

- Igaz - szóla Nyúzó kínjában fejét vakarva -, de mikor nem szól, mikor egy szócskával sem mondja, hogy ily fontos levelekkel jár. Átkozott vén gazember - folytatá legnagyobb mérgében a szolgabíró úr, ki azon kellemetes lények közé tartozott, kiknek mérge minden alkalommal fölforr, s kik soha nem gorombábbak, mint midõn engedelmet kellene kérniök; úgyhogy ha õk hágnak lábadra, majdnem nagyobb veszedelemben forogsz, mintha te tetted volna -, mért nem mondtad, hogy a teins alispán úr parancsolatában jársz? Kedvem volna olyan huszonötöt vágatni rád, hogy...

A cigány, ki most az egyszer hátulról biztosítva érzé magát, mondá: „hogy a pandúrok úgy bántak vele, hogy még azt is elfeledé kínjában, honnan jõ; azonkívül, folytatá -: a nagyságos asszony azt parancsolta, hogy ez írásokat senkinek se mutassam, fõképp ki a teins vármegyéhez tartozik, s én azt gondoltam, hogy végre úgyis kisül ártatlanságom.”

- Ártatlanságod? szörnyûség! - szóla kezeit öszvecsapva Nyúzó - táskájában levelet hord az alispántól, s õ ártatlanságában bízik. De most menj, lódulj, takarodj - itt vannak leveleid, s ha estig Sz.-Vilmoson nem vagy, vigyázz magadra.

A cigány, noha a nap már a láthatárt éré, ellentmondás nélkül fejet hajtva fõbírája teljesíthetlen parancsára, Sz.-Vilmos felé sietett. Nyúzó a cigány távollétében egész mérgét pandúraira fordítva sok káromkodás között álmélkodott szemtelenségökön, hogy az alispán tulajdon cigányát elfogni merészlették. Az esküdt vasraveretéssel vigasztalá a bámulókat, kik csak pár perccel elõbb már kancsó borról álmodoztak. Ákos s a többiek majd Nyúzó hadarászó gesztikulációin, majd a cigányon nevetve - ki idõrõl idõre visszanézve, Lóth nejének ellentéteként mindig sebesebb futásnak eredt, valahányszor a fergetegként háta mögött zúgó fõbírót látá - útra készültek: s csak a jegyzõ s lelkész tarták meg komolyságukat, s mikor a víg vadásztársaság tõlök búcsút véve a falu felé ügetett, s Nyúzó káromkodásai s a hahota, mellyel a többiek által kísértetett, a távolból többé nem hallatszott: Tengelyi megfogá barátja kezét s így szólt: - Mit mondasz - hát nincs-e igazam? az agarászat nem a legkegyetlenebb idõtöltés, ugye, mellyel ez urak mulatnak?

- Oh, istenem - sóhajta Vándory -, s ha arra gondolok, hogy ezek tisztviselõk, hogy ezerek sorsa oly emberek kezeiben fekszik, kik szenvedõ embertársokat látva még nevetni tudnak!...

- S ki az, ki nem nevet embertársai szenvedésein? - szóla Tengelyi keserûen; - a gyermektõl, ki társának játék közt lábat tart alá, hogy megbotoljék, a férfiúig, ki a láb alátartásokat nagyban ûzi vagy legalább látja: nincs egy, ki embertársai botlásán ne örülne néha, ki az elbukottat, fõképp, ha nagyobb bántalma nem történt, ki ne nevetné - miért volnának ezek jobbak másoknál? - De - tevé rövid hallgatás után hozzá - a nap leszállt, menjünk mi is hazafelé.

Vándory, ki most az egyszer ellentmondani nem mert, fölkelt s a két férfiú hallgatva indult egymás mellett a falu felé.

- Nézd csak - szóla Tengelyi, ki egy percre visszafordulva megállt s egy pontra mutatott -, nem vén cigányunk-e az, ki ott fut?

- Bizonyosan - viszonzá Vándory -, szemmel követtem, de nem tudom, nekem úgy látszik, mintha inkább felénk, mint Sz.-Vilmos felé sietne.

- Úgy látszik, barátom - felelt Tengelyi -, ez egyszer a teins alispáni parancsolatok nem fognak teljesíttetni. Peti vagy megvesztegettetett az ellenfél által, vagy ki tudja, talán Nyúzónak némileg igaza volt, s õ csakugyan szövetségben áll Violával, s most hírt visz a készületekrõl, melyek ellene tétetnek, s melyeket a fõbíró oly igen bölcsen közlött vele. De mi közünk hozzá - menjünk haza, hûvesedni kezd.

S ezzel a két férfi ismét elindult, s gondolatokba mélyedten, szó nélkül haladott a falu felé, honnét az estharang szelíd hangjai szálltak üdvözletként a közelgõk felé.

De hagyjuk õket most gondolataikra; éltök leírása - melyet a jövõ fejezetben találandunk - közelebb fog vezetni jellemök ismeretéhez, mintha jelenöket bármi részletesen leírnám. Csak a múlt azon egyetlen kulcs, mely által az egyes emberekben látszólag létezõ ellentétek megérthetõk. Mint a folyónál, úgy többnyire az embereknél is nem annyira természetük, hanem inkább azon út, melyen átfutottak, határoz jellemükrõl; ki ezt figyelemmel követi, néha messze távolban, de mindig föl fogja találni okát, miért zavarosak a folyam habjai? miért veszté tisztaságát az emberi kebel? s isten, csak mert mindentudó - azért véghetlenül irgalmas s igazságos egyszerre.