37

Vándorynak elsõ gondja, midõn betegét elhagyá, természetesen az volt, hogy teljes hitelességû tanúkat találjon, kik a zsidónak jelenlétökben ismételendõ vallomásairól bizonyságot tegyenek. A megyeházánál volt; éppen a tavaszi közgyûlések tartattak, s így bizonyosan tudhatá, miként ha csak a nagy lépcsõn felmegy, a kisebb vagy nagy teremben mindenesetre ülésre fog akadni, honnan egypár tagot magával vihet. Ide sietett.

Találunk minden országban valamit, mi, mihelyt határain átléptünk, figyelmünket magára vonja, s az egész nép életének különös jellemet ad. Angliának világkereskedése van; Franciaországban az egész népet a hadi dicsvágy lelkesíti; Hollandiában ott vannak a csatornák eredményei s egyszersmind képe azon csendes munkásságnak, mellyel e nép hazáját a tengertõl elõbb kiküzdé, késõbb megõrizte s kertté varázsolá; Németországot megáldotta isten filozófjaival, kik azon határok között, hová az emberi ész nem hathat, országokat találtak magok s bámuló hallgatóik számára. Hazánkban minden idegennek, kétségen kívül, azonnal - üléseink számtalansága tûnik szemébe. Kereskedés s ipar, tudományok s mûvészet, dicsõség, sõt még a szorgalom is oly dolgok, melyekben az elsõséget másoknak kell engednünk; egy van, miben a magyar népet - e szót természetesen csak alkotmányos értelemben, azaz Werbõczi szerint a kiváltságosokra értve - senki felül nem múlja: üléseink. Nincs nép e földkerekségen, mely annyi üléseket tartana, mint mi.

Vannak, kik azt hirdetik, hogy nyolcszázados alkotmányunk még most is egész erejében fennáll. Ez nézetem szerint óriási csalódás. A magyar nemességnek fölkelési joga, melyet az aranybulla adott - a leülés s gyûlések tarthatása jogává változtatott át, s csaknem kivétel nélkül elmondhatjuk, hogy minden, mi e hazában egykor állt, az most leülepedett. E hon - hogy egészen új hasonlattal éljek - egy óriási karszékké változott, melyben a táblabírák ezrei ülnek; ki vonhatja kétségbe, hogy azon módon, melyen annyi egyes aranyeret szerez, végre e hon rejtett kincsei is napvilágra fognak jõni? Nálunk, úgy látszik, mindenki ezt várja, legalább nem tapasztaljuk, hogy a közjó elõmozdítására üléseken kívül más eszközök használtatnának.

Külföldiek hazafiságunk ezen nemét hihetõképp nem méltányolják eléggé. Õk nem tudják, mi az: angaricalis gyûlésén részt venni s ülni reggel a közgyûlésben - mert szükséges, délután egyletek választmányainál - mert hasznos, este játszóasztal mellett - mert gyönyörûséges. Ha ezt életökben csak egyszer megpróbálták volna, fogadom, azt bámulnák inkább: miként találkozik e hazában annyi ember, ki ezt kitartja? minek magyarázatára nem tudok más okot mondani, mint hogy azok, kik legbuzgóbban járnak üléseinkbe, egyszersmind szólás végett legtöbbször kelnek fel, s így legalább terhes ülési foglalatosságukból néha kipihennek. Igen, nem fogja tagadni senki, az ülések száma, ahelyett, hogy kevesednék, naponta szaporodik; s valóban nem foghatom meg: a magyar orvosok egyesülete miért nem tûzte még ki jutalomkérdésül azon okoknak megfejtését, melyek krónikus ülési betegségünket elõidézték s fenntartják? Hogy e kérdés az õ körükhöz tartozik, világos azon számos betegségi szimptómákból, melyeket, ki csak ülést látott, észrevehetett, s melyek annyira különbözõbb alakban mutatkoznak. Nehányan légvonalt éreznek s megfázástól félnek; egyik izzad, a másik szomjúhozik, míg a harmadik tyúkszemeit érzi; sokan ásítanak - mi, mint tudva van, a romlott gyomornak legbiztosabb jele; s egy rész - mintegy lázban - félrebeszél. Mennyit nem vehetne ügyes orvos észre e betegségnél! mily szép könyveket írhatna az ülési nyavalya okairól!

De hol vagyok? Vándoryt a megyeház teremébe akartam kísérni, hol a megye színe ismét ülést tart, s üléseink nagy számáról s ennek okairól szólok. E tévelygések, melyek elbeszélésem fonalát minden pillanatban félbeszakasztják, mint olvasóim láthatják, csak szerfölötti lelkiismeretességemnek tulajdoníthatók, mellyel minden egyes tényt motiválok. Annak, hogy Taksony rendeit, kik az egész reggelt gyûlésben tölték, délután ismét ülésnél találjuk, miként adjam okát, ha azon általános ülési szenvedélyre nem emlékeztetem olvasóimat, mely hazánkban létezik? Más embernek könnyû dolga. Az egyik híres tudós, a másik dicsõ hazafi, vagy nagy ember, vagy talán nagy úr; ha kérdezed: miként lettek azzá, s miben fekszik érdemök? senki nem tartozik felelni; a dolog úgy van - miért? ahhoz nincs közöd; csak mi szegény regényírók vagyunk a szomorú kénytelenségben, személyeink minden egyes cselekvésére elégséges okokat adni elõ. Mintha az életnek való képét festvén, nem lenne igen természetes, hogy személyeinknek legalább fele soha nem tudja, tulajdonképpen miért tesz egy vagy mást.

Bántornyi James úrról azonban, kit a terembe lépve az elnöki székben találunk, ezt, fõképp e pillanatban nem mondhatta senki. Az állatkínzás elleni, általa alapított egyesület alakításának ki nem látja elégséges okát abban, hogy ilyetén egyesület Angliában is létezik? s ily egyesület elnöki hivatalára hol lehetne hazánkban alkalmasabb egyedet találni James úrnál, ki lóversenynél s rókavadászatokban mindig élénk részt vesz, s így az állatok iránti hajlandóságát már tettlegesen bebizonyítá? Mindjárt, miután Angliából visszatért, Bántornyi egészen más gondolatokkal foglalatoskodott. Tudjuk, Wilberforce és mások mily dicsõséget szereztek magoknak a fekete rabszolgák felszabadítása által, melyet fáradságos küzdelmek után a brit birodalomban keresztülvittek. James hasonló dicsõség után vágyódott. Való, hogy tökéletesen fekete embereket - mi kétségen kívül sokkal szebb volna - nálunk találni nem lehet; azonban számos cigányaink legalább barnák, s anyagi tekintetben nem is sokkal kedvezõbb helyzetben vannak, mint az angol gyarmatok rabszolgái valaha voltak; s Bántornyi indítványozott társasága, melyet: e haza színes népessége javát elõmozdító társaságnak nevezett, legalább oly címmel bírt, mely angolra fordítva is igen szépen hangzanék. A részvét sem hiányzott volna. Mióta Bántornyi az angol rabszolgaemancipációnak rendszerét a megyében megmagyarázta, a táblabírák, kik arról eddig csak rövid újságcikkek szerint ítéltek, miután megtudák, miként a fokonkénti emancipáció azzal kezdõdik, hogy a szolga tíz esztendeig mint úgynevezett tanítvány hetenként legalább négy napig dolgozni tartozik, a filantrópiának ezen neme iránt különös részvéttel viseltettek, s azt úrbérünknél, hol a házatlan zsellérek oktatásáról ennyire gondoskodva nincs, sokkal jobbnak tarták. Azonban, ki hinné, a cigányok magok éppen nem mutatkoztak hajlandóknak sorsuk ilyetén javítására, s miután e nevelési rendszer a megye nehány emberbarátai által több cigányon megkísértetett, s ezek a hetenkénti négynapos munka elõl megszöktek, Bántornyi átlátá, hogy hazánk ily társaságnak mûködésére még meg nem érett, s hogy más térre kell fordítania munkásságát.

Az állatkínzásnak megszüntetése volt a tárgy, melyet magának választott, s elsõ tekintetre úgy látszott, nem választhatott volna jobban. Mindenekelõtt nem tagadhatja senki, hogy ebbeli törekvése tisztán angol volt. Azután valószínû, hogy ez esetben azok, kiknek javítása céloztatik, nem fognak ellentmondani. A természetes rend is úgy látszik ezt követeli, miután tudva van, hogy isten az állatokat az embereknél egy nappal elõbb teremté, s ha e sorozatot felzavarni nem akarjuk, elébb kell gondoskodnunk az állatok, mint az emberek biztosításáról. Azonban nem hiszi senki, James úrnak itt is mennyi nehézségekkel kelle küzdenie. Voltak elõször részvétlenek, olyanok, kik az elsõ pillanattól részvétlenek valának, s még számosabbak, kik csak késõbb, miután megtudták, hogy az egyesületi pénztárba évenként egy forint pengõt kell fizetniök, váltak azokká. Maga Vándory, kinek részvétérõl ismert filantrópiájánál fogva James legkevesebbé kétkedett, rendkívül hidegnek mutatkozott, s mihelyt az állatkínzás szóba jött, kórházakról, kisdedóvó intézetekrõl s más hasonló tárgyakról kezdett beszélni, melyek az állatkínzással semmi összeköttetésben nincsenek. Mintha bizony nem volna meg mindennek a maga ideje, s mintha az iskolákról, a halálos büntetés eltörlésérõl s a botozás megszüntetésérõl nem lehetne szólni késõbb, mint azt Anglia példája legszebben mutatja, hol az állatkínzás ellen mûködõ egyletek, mint tudjuk, a hétfarkú macskával igen jól összeférnek. A részvétleneken kívül fölléptek az egyesület ellen azok, kik Cassandraként mindent mélyebben látva, valamint az elsõ kaszinónál, a jakobinus klubot már alakultnak hivék, úgy most az állatkínzás megszüntetésének veszélyeire figyelmezteték polgártársaikat, világos levén, hogy azok, kik most csak állatokról szólnak, könnyen oly tárgyakra terjeszkedhetnek, melyek alkotmányunkat veszélyeztethetik. Mások ismét az elsõ rész kilencedik címét láták megsértve, ha a magyar földesúr, a Szent Koronának valóságos tagja, oly szolgaságra jut, hogy tulajdon igáslovát kedve szerint nem is verheti meg; s mikor James úr, azon megyének példájára, mely kölcsönös tûzkármentesítést hozott be, de úgy, hogy a nemesek magokat ezen szabálynak alávetni ne kényteleníttessenek, alapszabályai közé azt vevé fel, hogy az, egyesület az állatkínzást csak a megye nem nemes lakosai között fogja megakadályoztatni, új nehézségek támadtak azon kérdésnél: mennyiben nevezhetõ kínzásnak az, ha valamely jobbágy elõfogatra hajtatva, az utak rosszasága végett lovait megverni kényteleníttetik? s csak James úr rendkívüli tapintatának köszönhetni, hogy a társaság e csiklandós kérdésnél föl nem bomlott. Miután ti. a szabályokban kimondatott: miként állatkínzásnak nem neveztethetik azon verés, mely vonó- vagy más marhán nemesember vagy annak parancsolatára követtetik el, úgy szinte azon verés sem, melyet a jobbágy úri munka vagy elõfogat alkalmával lovain véghezvisz, vagy mely szeptember hó végétõl ápril kezdetéig a megye fõútvonalain történik, hol ostor nélkül ezen hónapokban haladni lehetlen, a társaság legnagyobb ellenei elhallgattak.

James úr sokat fáradott; gyönyörû négy pej lovából kettõ döglött meg: annyit járt körül a megyében, míg az egész elõkelõbb nemességet részvétre bírhatá; de végre a társaság fennállt, s elsõ elnökéül egyhangúlag alapítója választatott. Voltak az egyesületnek ellenségei most is. Vándory például - ki máskor, ha szenvedések enyhítésérõl vala szó, annyira lelkesedett, s kinek az állatkínzás megszüntetése kedvenc eszméi közé tartozott - nem foghatá meg, hogy míg lenn e megye tömlöcében a rossz tartás miatt a rabok halnak, fenn a megye teremében arról folynak a tanácskozások: miként lehetne a lovak- s szarvasmarháknak szenvedésein könnyíteni; és azok, kik forintjokat, mellyel, mint a társaság tagjai, évenként tartoztak, már lefizették - szerencsére nem voltak sokan, mert a porvári társaságok tagjai is a hazaszeretettel járó dicsõséget szívesebben vették árjegyzékre, mint készpénzen -, de ezek, mondom, nem foghaták meg, hogy azon pénzbõl, melyet a marhák javára összeadtak, még eddig a társaság titoknokán kívül senki mit sem kapott; de minden ellenségeskedés s gyanúsítások mellett a társaság fennállt, s ez kétségen kívül a fõdolog.

„Élni, ez fõcélja életünknek”: így szólt, hamarjába nem mondhatom meg, melyik híres író, az sem jut eszembe, melyik híres munkájában. Ha olvasóim nem hiszik, hogy e szavakat német mondta: fogják rám - ez eszme nem a legrosszabb indigena lesz azok között, kiket már fölvettünk, s kiknek francia, angol vagy német természetöket egy kis bajsz által, melyet rájok pedertünk, szerencsésen megmagyarosítánk. Mi itt az emberi életrõl mondatik, áll igen sok dologra nézve a világon. Fennállnak, hogy fennálljanak, ez legfõbb céljok; a gyermeknek játék, a férfinak valami foglalatosság kell, hogy el ne unja magát, s azon dolgok nagy részének, melyeket a legkomolyabb képekkel s néha homlokunk izzadságában teljesítünk, alig van más hasznuk: kiveszek természetesen minden hivatalos foglalatosságot, mely fizetéssel jár, miután itt a haszon magában a fizetésben fekszik. - A porvári állatkínzás elleni társaság gyûléseket tartott, elnökkel s választmányi tagokkal bírt, sõt titoknokát s pénztárnokát fizeté; mi kell több? Ily viszonyok között Jamesnek nem volt szüksége túlzott optimizmusra, hogy az általa alapított egyesület fennállását, sõt kiterjedését remélhesse. A magyar különös utánzási hajlammal bír: mit a külföldön lát, fõképp mit az idegen szokások között feltûnõnek tart, azonnal megkísérti hazánkban is. Leghíresebb tudósunk talán azért látott széles e világ minden népeiben magyarokat, mert alig találhatunk a föld kerekségén oly valamit, mit némelyek nálunk meghonosítani nem akarnának. Ha a lófuttatás s rókavadászat Angliából áthozatott, miért nem az állatkínzás elleni egyesületek is? Én James úr ezen okoskodása ellen legfölebb azt mondhatnám: hogy a logikus egymásutánban hibázott, mely most, amennyire felfogom, a kakasviadalok meghonosítását igénylé - ez azonban csak egyedi nézetem, s James úr, látva elsõ egyletének sebes terjedését, talán pótolni fogja e hiányt, mely miatt Anglia virágzó állapotához eddig nem vergõdhettünk fel. Hogy az állatkínzási egylet virágzó állapotban volt, s már eddig is nagy eredményekhez vezetett, azt a társasági jegyzõkönyv bizonyítá. A jelen ülésnek titoknoki elõadásában igen sok eset adatott elõ, melybõl minden elfogulatlan meggyõzõdhetett, mennyire terjed a társaságnak szelleme Taksony megyében. Csak néhányakat legyen szabad felhoznom.

Nem egészen két hónapja múlt, hogy a porvári nagy utcán a fõügyész úr kocsisa egy fuvarossal találkozván, észrevevé, hogy ezen ember, midõn kitér, lovait igen veri. A kocsis megszólítja embertelen társát, de a sár nagy vala, s a másik, ahelyett, hogy e baráti intésnek engedne, még inkább ostorozza szegény páráit. A kocsis hangosabban kezdi dorgálni a megrögzött állatkínzót, de ez felelet helyett csak káromkodik, s a lovakat annál erõsebben üti. Erre a fõügyész úrnak ember szeretõ kocsisa leugrik bakjáról, s szép szavak nem használván, a fuvaroshoz visszafut, eléri - ami annyival könnyebb volt, mert szekere éppen akkor akadt fel -, lábánál fogva lerántja ülésérõl, s úgy megdöngeti, hogy alig ülhetett fel ismét.

Határozat. A társaság a kocsisnak ebbeli emberszeretõ tettét, melybõl örömmel tapasztalja, miként az állatkínzásra nézve már a nép alsó osztályai között is felvilágosodottabb nézetek kezdenek terjedni, különös méltánylásra tartja érdemesnek, s a kocsisnak nevét, mely Katona Péter, dicsérettel fogja említeni jegyzõkönyvében.

N. N. a megyének egyik táblabírája, utolsó februáriusban falujáról Porvárra utazva, út közepén észreveszi, hogy lovai a mély sárban eltikkadtak. Az említett úr, nehogy a szegény állatokon baj történjék, azonnal kifogatja lovait, s kocsisa által a szomszéd faluból nyolc elõfogati parasztlovat hozat magának, mellyel útját tovább folytatja.

Határoztatott: N. N. új bizonyítványát adá ezáltal is azon mívelt érzelmeknek, melyeket a társaság rajta mindig ismert, s ezen érdeménél fogva az egylet tiszteletbeli tagjának választatik, mirõl szóló oklevél az elnök által kiadni rendeltetik.

Nem fogom olvasóimat több jegyzõkönyvi idézetekkel fárasztani; legyen elég mondanom: hogy a közszellem, mely mint nehány megyében, úgy Taksonyban is két-három ember által képeztetik - már egészen az egyesület mellett nyilatkozott, s bármit mondjanak nehányan a közszellem ellen, melyet haszontalan szélnek neveznek, tudjuk, hogy az emberek többsége mégis e szerint fordítja köpönyegét, s sokszor kezébe veszi elõtte kalapját, csakhogy valahogy le ne fújja fejérõl.

Midõn Vándory a terembe lépett - mert egyenesen ide vevé útját, hol tanúkra alkalmas egyéneket legkönnyebben találhatott -, éppen igen érdekes vitatkozások folytak egy szamár fölött, ki tulajdonosa által megveretett. Az egyesület mindjárt keletkezése óta három nagy pártra vala osztva. Az egyik, a túlsó baloldal, jótéteményeit minden létezõ állatra ki akará terjeszteni; a másik, mely e társaság megrögzött konzervatívjeibõl állt, az egylet mûködését csak a lovakra kívánta szorítani, míg a harmadik, mely mint Ancillon, e túlzó ellentétek közvetítésén fáradott, az egyesület fontolva haladó pártja, a szamarakat vevé pártfogása alá, kiket a lovak kiváltságos állásában részesíteni kívánt. Ez utolsó párt a legközelebbi gyûlésben már nagy gyõzelmet vívott ki, miután keresztülvivé, hogy az öszvérek fájdalom - hogy Taksony megyében ily állat nem létezett - ezentúl lovaknak tekintessenek; innen a szamarak emancipációjához csak még egy lépés vala, s olvasóim gondolhatják a lelkesedést, mellyel ezen párt a jelen, õt oly közelrõl érdeklõ esetben küzdött.

Bármi szépek voltak azonban az ezen alkalommal tartott beszédek, valódi mintái a magyar szónoklatnak, melynek szabályai szerint a legszárazabb politikai tárgynál majdnem épp annyi költõi szótag kívántatik, mint szerelmes jelenetekben édes nagysám s kedves teins uram címzések - bármennyi virággal fonták körül az általok pártolt szamarak füleit egyes szónokok, míg elleneik a lovak által régi idõben e haza iránt tett rendkívüli érdemeket emelék ki, különösen azon igazságtalanságra emlékeztetve, mely elkövettetnék, ha azon állatok nem részesíttetnének különös kiváltságokban, melyeken apáink Hunnia földjére jöttek, s minden csatáikban gyõztek, úgy, hogy a régi dicsõségnek majdnem fele õket illeti, s alig mondhatjuk meg, mi lett volna a magyar nemességbõl, ha valamit, mire felülhet, nem talál: Vándory, úgy látszott, az egész vitatkozást nem méltatá figyelmére, s miután elõbb Völgyesyt, ki anélkül, hogy tanácskozásaiban részt vegyen az ülésnél, s azután Bántornyi Lajost, kinek testvére kedveért az egyesületi ülésbõl elmaradni nem lehetett, félrehívá, s ezzel is az ablakok egyikében suttogva beszélt, a három férfi látszólag a legnagyobb sietséggel elhagyá a termet.

De mennyivel több közönyösséget mutatott Vándory az egyesület tanácskozásai iránt, annyival több érdeket gerjesztett jötte, s fõképpen az, hogy sietve távozván, Bántornyit s Völgyesyt magával vitte, kik azt, mi velök kétségkívül közöltetett, hallva, annyira meglepve s érdekelve látszottak, hogy az elsõ tulajdon testvérének legszebb beszédét még végig sem hallgatta, a másik pedig kesztyûit is az asztalon hagyá. Egy rész azon törte fejét: miért jött Vándory? a másik inkább azon: miért ment el, fõképp miért hítt még egypár embert magával? míg sokan legmegfoghatatlanabbnak azt tarták, hogy éppen Völgyesyt s Bántornyit hítta magával, hol kívülök még annyi mást találhatott volna.

A hipotéziseknek egy egész serege támadt, melyek között majd az, hogy Völgyesy s Bántornyi egy bizonyos, akkor igen beteg ügyészhez hívattak el, kit végakarata elkészítésére mindeddig senki sem bírhatott, s kit Vándory talán reávett; majd az, hogy tanúságuk valamely házasságnál kívántatik, látszott a valószínûbbnek. Az érdek, mellyel az egyesület tanácskozásait eddig mindenki követte, e perctõl lankadott, s James úr, miután egy ideig mindent elkövetett, hogy a jelenlevõket szórakozásukból a tárgyhoz visszavezesse, nem tûrhetve többé az ide s tova járást s a suttogásokat, kénytelennek látá magát az ülést feloszlatni, miáltal a szamarak igazságos igényeinek elismerése egy nappal késõbbre halasztatott.

Hogy James úr a dolgok ezen fordulatán bosszankodott, s Vándoryra, mert jött, s Völgyesyre s tulajdon bátyjára, mert az ülést otthagyák, neheztelt, nem veheti senki rossz néven. Keveset ismerek, ki a közfigyelmet másokkal szívesen megosztaná, s ki, elnöki székrõl a legszebb beszédet mondva, hallgatóit suttogni s ide s tova járni látja, mint James úr, annak ülés után egy kis rosszkedvet mindenki megbocsáthat; volt azonban a megyeházban valaki, kire Vándory magaviselete még sokkal kellemetlenebb benyomást tett - Rétyné.

Az alispánné éppen hálószobájának az udvarra nyíló ablakánál ült s dolgozott, midõn Vándoryt a zsidótól kijõni s sietve a megyeház lépcsõi felé menni látta. A dolog Rétynének feltûnt, de nem aggasztá õt. Mióta tudta, hogy a zsidó egészen magánkívül van s felgyógyulásához semmi remény nincs, nem kérdezõsködött többé felõle, s oly nyugodtnak érzé magát, mintha már meghalt volna. Most, midõn Vándoryt a zsidónak tömlöcéül használt kamarából kijönni látta, a szerencsétlen ismét eszébe jutott. „Mit bánom, akár él, akár nem - így szólt magában -, a zsidó magánkívül van; e hígvelejû pap bizonyosan ismét papolt neki valamit, mibõl amaz egy szót sem értett, s most megelégedve, hogy mondókáját elmondhatta, fölmegy Tengelyihez, hogy ugyane hangon tovább beszéljen.” S az alispánné folytatá munkáját, mindazon megvetéssel gondolva a lelkész hasztalan fáradozásaira, melyet úgynevezett praktikus emberek olyanok iránt éreznek, kik munkásságukkal forintok- s garasokban felszámítható hasznot nem aratnak. - Miután azonban rövid idõ múlva az udvaron ismét lépéseket hallott, s lenézve Vándoryt látá, ki Völgyesy s Bántornyi Lajos kíséretében a zsidó börtönébe visszament, s mindjárt azután a beteghez rendelt ápolóné onnan kijött: az alispánné szívét nyugtalanság tölté el.

„Mi lehet ez? - gondolta magában. - A zsidó magánkívül volt; felgyógyulásához semmi remény; mit kereshetnek ezek szobájában? Különös, igen különös. Völgyesy Tengelyinek ügyvédje, s Vándory... hátha a zsidó mégis jobban érzené magát, és?... Meg kell tudnom! - szólt magában tovább. - Az asszony, ki a zsidót betegsége alatt ápolá, ott áll az ajtó elõtt, neki mindent tudnia kell.”

Az alispánné leküldé szobaleányát, s kevéssel azután nem kis bókkal az öregasszony lépe be szobájába. A szegény egészen meg vala zavarodva, annyira bámulá, hogy a nagyságos alispánnéhoz fölhívatott.

Az alispánné, amennyire lehetett, titkolá fölgerjedését, s miután a még mindig csudálkozó asszonynak elmondta, mennyi ideig ismeri e zsidót kit most is ártatlannak gondol, s hogy éppen ezért nagy részt vesz sorsán, s miután õt eddig szorgalmas ápolásaért megdicsérte, dobogó szívvel kérdé, miként érzi magát a beteg most? s nem tudja-e, miért ment Vándory még két úrral éppen e pillanatban tömlöcébe?

Az asszonynak feleletei, bármi alázatos hangon mondattak el, nem valának olyanok, hogy az alispánné magát általok megnyugtatva érezheté, sõt még nagyobb aggodalommal tölték lelkét. A zsidó, kinek eszmélete tökéletesen visszatért, miért vágyódott Vándory után annyira? mi lehet azon titok, melynek felfödözése elõtt, mint az ápoló asszony mondá, nem halhat meg nyugodtan, miért küldetett ki ez ma, mikor a lelkész betegével egy óránál tovább szólt? s most Bántornyi Lajos s Völgyesy miért hívattak a beteghez, ha nem azért, hogy tett vagy teendõ felfödözésérõl tanúságot tegyenek?

- Kend nem tudja - kérdé az alispánné remegõ hangon, miután az asszony elég hosszas elõadását a legnagyobb figyelemmel végighallgatá -, a zsidó tiszteletes Vándory úrral mirõl szólt?

- A tiszteletes úr kiküldött - mondá a másik nyugodtan -, bizony pedig nem volt semmi szükség reá, nem voltam bõbeszédû soha, s az én koromban, úgy hiszem, csak rám is lehetne már bízni valamit. De a tiszteletes úr kiküldött, s így nem tudok semmit, csak azt hiszem, hogy alkalmasint gonosztetteit vallotta meg.

- Honnan gondolja azt kend? - kérdé ismét az alispánné, kinek szokatlan fölgerjedése most az öregasszony figyelmét is magára voná.

- Hát én bizony nem hallgatóztam - mondá amaz -, ha akartam is volna, füleim gyengébbek, semhogy a zárt ajtón át valamit érthetnék, de csak úgy hiszem, hogy arról szóltak. Soha a tiszteletes urat oly meglepett képpel nem láttam, mint mikor a zsidótól kijött. Isten tudja, mi szörnyû dolgokat hallhatott tõle! A zsidó, mikor én a szobába visszajöttem, egy percig nyugodtabbnak látszott, de alig ültem ott s megint újra türelmetlenné lett. - Ha akarják, hogy valamit valljak - mondá többször hozzám -, miért nem jõnek már? - Mondtam neki, hogy a tiszteletes úr csak most ment el, s hogy maradjon nyugodtan. De õ mindig hánykolódott és sóhajtozott; szörnyû volt látni, nagysás asszonyom, hogy bántotta lelkiismerete, s nem is volt nyugta, míg a tiszteletes és az urak vissza nem jöttek. Akkor csak azt kérdezte: ezen urak elõtt mondhatja-e el vallomását? s mikor hallá, hogy igen, egészen nyugodtnak látszott; engem pedig kiküldtek. De nagyságos asszonyom - tevé hozzá bámulva, midõn a halványságot, mely arcait elborítá, észrevevé -, talán nagysád is rosszul érzi magát?

Rétyné összeszedé minden erejét. - Nem, jó asszony - mondá a lehetõségig nyugodtan -, menjen le betegéhez, az urak hihetõképp mindjárt ki fognak jõni.

- Igaz, nagyságos asszonyom - szólt amaz -, úgyis a nyomorult nem él holnap reggelig, de ma éjjel még talán szüksége lesz reám. No, csakhogy az igazság süljön ki végre. Ugye nagyságos asszonyom, az a fõdolog?

- Jól van, jól - mondá Rétyné elfojtott hangon -, majd ki fog sülni az igazság. - S ezzel a vénasszony kezet csókolva visszavonult; míg Rétyné, nehogy jelen fölgerjedett állapotában valaki által láttassék, az ajtót elzárva, pamlagára veté magát, s egy ideig néma kétségbeesésbe merült.

A zsidó mindent megvallott; Rétynének errõl, azok után, miket az asszonytól hallott, kétsége nem lehetett, s remélheti-e, hogy Tengelyinek leghívebb barátai valamit, mi a jegyzõnek hasznára lehet, akármi áron elhallgatnának?

- Mit tegyek? - szólt magában elborzadva a helyzet elõtt, melyben magát látá - nincs-e semmi mentség? - Rétyné felugrott pamlagáról, s mély gondolatokban sokáig fel s alá járt szobájában. - „Nincs semmi! - mondá végre, megállva. Tengelyi esete nagyobb lármát ütött, hogysem most ítélet nélkül elsimíttathatnék; s kire bízzam magamat szörnyû helyzetemben? kitõl kérjek tanácsot? kinek pártolására számolhatok? Férjemre?! - arcain leírhatlan keserûség látszott - tõle kérjek pártfogást? s minek? szeretett-e valaha? nem gyûlöl-e most, mennyire csak gyáva lelke ily érzésre képes? nem lehetek-e bizonyos, hogy azon percben, melyben veszélyben lát, elhágy, sõt nehogy az ellenem emelt vádak reá is kiterjesztessenek, üldözõimhez áll?... Nem! inkább akármit, mint hogy magamat ez ember elõtt megalázzam! De mit tegyek?” - Az alispánné ismét fel s alá kezde járni szobájában; nyugtalanságából, mellyel idõrõl idõre fejét rázá, látni lehetett, hogy magát addig semmire nem határozhatá el. Végre, mintha agyán egyszerre egy gondolat villanna át, megállt, s szemét a szoba egyik szegletében álló írószekrényre függeszté. Nem - mondá elborzadva -, ez nem szükséges, ez nem lehet! - S mintha futni akarna gondolatjai elöl, még sebesebben folytatá járását. A szekrény varázserõvel magához vonta tekintetét; úgy látszott, nem szabadulhata iszonyú gondolatától, s bármerre ment, szemei akaratlanul a szekrényhez tapadtak. - „Megbódulok! - szólt végre, midõn szemeit kezével takarva, a szoba közepén megállt - mióta ez iszonyú gondolat fejemben támadt, nem tudok szabadulni tõle. Istenem! istenem! segíts rajtam!”

Az alispánné egy ideig mozdulatlanul állt, szíve dobogott, melle feszült, mintha szét akarna repedni, s könny nem áztatá szemeit. - „De miért volna e gondolat oly iszonyú? - fûzé tovább gondolatait, nyugodtabban, miután kétségbeesésének elsõ rohama lecsillapult. - Meghalni... miért borzad szívem e gondolattól? A halál csak attól foszthat meg, mit e földön bírunk, s nekem van-e valamim, minek veszteért kesergenem lehetne? Gyermekeim nincsenek, nem is kívántam soha magamnak; de ha lennének, talán lekötve érzeném magamat e földhöz. Férjemet utálom. Azon állást, mely után vágyódtam, nem érhettem el... s most csak szégyen s büntetés vár reám. Balgatagság volna tovább kétkedni.”

Rétyné szekrényéhez ment, kihúzá egyik fiókját, s egy elég nagy üvegpalackot võn ki, mely fejér, a cukorhoz hasonló porral vala félig telve. - „Így - szólt félhalkan, midõn a palackot remegõ kézzel maga elébe tevé -, ezen arsenicummal a fél megyét másvilágra küldhetem. Míg ez kezemben van, büntetõ ítéletet nem fog fölöttem mondani senki!” Az alispánné egy ideig mély gondolatokba mélyedett; ezt fogják tenni hihetõképp olvasóim s mindenesetre bírálóim is, kik azt, hogy Rétyné, mihelyt reá szüksége van, azonnal mérget talál, valószínûtlennek hírlendik; azonban ily vád a lehetõségig igazságtalan volna. Sem abban, hogy Réty házában, mint annyi úri magyar házakban, patkányok voltak, sem abban, hogy az alispánné azokat kiirtani akarta, s e célra a legközönségesebb eszközt használá, valószínûtlenség nincs. Az, hogy Rétyné az arsenicumot, melyet ugyene célból hazánkban száz háznál találunk, mindig magánál s zár alatt tartá, ritka gondosság, de olyan rendes gazdasszonytól, minõ õ vala, kitelik. Ki pedig talán a méregnek mennyiségét hiszi valószínûtlennek, az mint tiszta teoretikus szól a dologról, tapasztalásból tudván mindenki, hogy arsenicumot csak patikában nehéz kapni, míg kereskedõknél fontszámra veheti, akinek tetszik, s magam egy festõinassal találkoztam egyszer, ki mestere számára egy font arsenicumot vitt kék papirosba takarva az utcán végig. Ki ezen kétkedik, kérdezõsködjék; nem ártana, ha azok tennék, kiket az orvosi rendõrség fenntartása illet.

„De azt mondják, méreg által a halál kínos - így szólt hosszabb gondolkozás után, szemeit az elõtte álló palackra függesztve Rétyné magában. - Hallottam emberekrõl, kik órákig iszonyú fájdalmakat szenvedve, s csak borzasztó szenvedések után, melyek alatt önmagokat elátkozták, tudtak meghalni. Hátha nekem is ez lenne sorsom? hátha erõs természetem a méregnek ellentállna, ha órákig ott kellene feküdnöm élet és halál között, érezve, mint szakítja szét a szörnyû méreg belsõmet, miként küzd testem minden egyes tagja az enyészet ellen? s e hosszú haldoklás, e határtalan kínok közt senki, ki szenvedéseimet részvéttel látná, senki, ki szeretõ kezekkel a halálos verítéket hideg homlokomról letörölné?! Tûrni mindezt magányosan, vagy olyanoktól körülvéve, kiknek minden szava, minden tekintete arra int, hogy nem szenvedéseim, de létem megszûnte az, mire vágyódva várnak?” - Borzadott, s mintegy akaratlan mozdulattal tovább tolá a palackot.

Határozata meg vala törve. Nem tudá, mit tegyen, nem látott más utat, más menekvést maga elõtt, s ez egy ellen fellázadt egész valója. Ott állt néma kétségbeesésben, elõtte a méreg, melyhez szeme akaratlanul mindig visszatért, mely után néha kezével nyúlt, s melytõl ismét borzadással elfordult. „Sokat fogok bevenni, beveszem mind - szólt ismét magában, s ujjai görcsösen szoríták a palackot, melyet ismét kezébe vett -, úgy legalább nem fogok szenvedni, egy perc, s mindennek vége van... De meghalni most, midõn még húsz évig élhetnék!” Rétyné ismét elereszté az üveget, s egy székre vetve magát, szemét kezével takarta el.

„De hátha e vénasszony megcsalt? - szólt most egyszerre, mintegy meglepetve e vigasztaló gondolat által, mely most elõször villant fel agyában - ha minden, mit a zsidó vallomásáról beszélt, nem igaz? vagy ha a zsidó Vándoryt csakugyan magához hívatta, s vallomásokat tett, nem vallhatott-e egészen más dolgokat? Mi oka lehetett volna arra, hogy engem vádoljon, holott mindig jóltevõje valék?”

E gondolatok Rétynét egy pillanatra megnyugtaták. Visszatevé a mérget fiókjába, bezárta szekrényét, s szinte bámult, miként ragadtathatá el magát annyira félelme által, hogy mindjárt e kétségbeesett gondolatokra jutott. De e nyugalom nem tarthatott sokáig. Az alispánné sokkal eszesebb asszony volt, mint hogy helyzetét nyugodtabban átgondolva nem látta volna, miként az, mire minden reményét építi, legfölebb a lehetõségek közé tartozik, sõt alig valószínû... s Rétyné ismét elõbbi aggodalmaiba esett vissza.

„Bizonyosságot kell magamnak szereznem - mondá végre. - A zsidó hihetõképp még él, tõle tudhatom meg legjobban, mit vallott; s ha Vándory által elcsábíttatott, talán arra bírhatom, hogy vallomását visszavegye”, s ezzel Rétyné, köpönyegbe burkolva, elhagyá szobáját, s egyenesen a zsidó börtöne felé sietett.

Már este volt; senki az alispánnét, midõn a megye setét udvarán keresztülment, nem vevé észre; s miután a börtön, melyben a zsidó feküdt, mióta betegsége miatt senki elszökésétõl többé nem félt, majdnem mindig nyitva hagyatott, Rétyné a kamarában állt, anélkül, hogy valakitõl láttatott volna. S a vénasszony, ki a betegnek gondját viselte, nem kissé bámult, midõn mécse világánál egyszerre a nagyságos asszonyt ismeré meg, s tõle kérdeztetett: miként van a beteg?

- Nyugodtabban, sokkal nyugodtabban - válaszolt az asszony, fölkelve székérõl, melyen elsõ pillanatban ülve maradt. - Mikor az urak elmentek, mondta, hogy mióta mindent elmondott, mi szívén feküdt, sokkal jobban érzi magát. Azóta majdnem mindig szunnyadozik. Szegény ember, ha még azt tudná, hogy a nagyságos asszony is kérdezõsködött felõle, sõt hogy itt is volt...

- Menjen ki kend - mondá Rétyné reszketõ hangon -, s várjon reám az udvaron; ne mondja senkinek, érti-e, senkinek, hogy itt vagyok. Szólnom kell a szerencsétlennel, mielõtt meghal. Kend tudja - tevé hozzá, midõn az asszonynak bámulását észrevevé -, hogy Macskaházy, kit e zsidó megölt, leghívebb emberünk volt; errõl kell beszélnem vele. Ha csakugyan magába szállt, talán felelni fog az én kérdéseimre is.

- Már hogy magába szállt - szólt az ápolónõ, még mindig késve a kimenéssel -, az bizonyos. A tiszteletes úr egészen megtérítette. Csak mégis jobb volna talán, ha itt maradnék. A beteg szavamat jobban megszokta, nekem bizonyosan hamarább felelne; s azután az is meglehet, hogy ismét szörnyû álmaiba esik vissza, s akkor egészen dühös, és nagysád...

- Menjen ki kend, mondom - szakítá félbe Rétyné a szólót -, s várjon reám az udvaron; s amint mondám, ne merészelje senkinek elbeszélni, hogy itt voltam.

E szavak oly hangon mondattak, hogy az asszony minden kíváncsisága mellett tovább a szobában maradni nem merészelt; s miután rosszkedvûen bundáját fölvéve az ajtón kiment, az uraságok büszkesége ellen mormoga valamit fogai között, kik, ha beteget ápolni kell, szegény embert hínak, de mihelyt a beteg ismét magához jõ, úgyhogy tõle valami érdekest hallani lehet, az ápolót kiküldik, s csak magok beszélnek vele.

Rétyné, miután elõbb az ajtóhoz ment, s kinézve meggyõzõdött, hogy az asszony, kit elküldött, nem hallgatódzik, a betegnek ágyához ment, s a zsidót megszólítá.

A beteg nem felelt; egyenetlen lélegzete, a nehéz fohászok, melyek idõrõl idõre mellét emelék, míg ajkai körül s egész testén néha azon különös rángás vala látható, melyet haldoklókon észreveszünk, mutaták, hogy órái számítvák. Rétyné dobogó szívvel állt ágya mellett, s nézé az elszáradt arcot, melyet a halál már átváltoztatott, de a beteg behunyt szemekkel nem felelt megszólítására. Nyugtalan vala, mintha valamit keresne, körülkapart takaróján; de úgy látszott, tovább szunnyadott.

Rétyné, meggyõzõdve, hogyha a zsidóval szólni akar, idõt veszteni nem szabad, midõn ismételt megszólításaira nem felelt, a beteget gyengén megrázá. A zsidó felnyitá szemét, körülnézett, de midõn csak egy asszonyt láta, kit hihetõképp ápolójának gondolt, ismét a fal felé akart fordulni:

- Hát nem ismersz? - szólt az alispánné remegõ hangon - ne fordulj el, nézz reám, én vagyok.

- Hagyjatok békét - mondá a zsidó gyengén, majdnem érthetetlenül -, amit tudtam, megmondtam, mindent megvallottam; mi kell még?

- De hát nem ismersz? - szólt ismét Rétyné, majdnem könyörgõ hangon - nézz reám, én vagyok, Rétyné.

- Rétyné?! - szólt a zsidó bámulva, midõn megfordulván az alispánnéra mereszté fénytelen szemeit.

- Ki más jõne hozzád? - mondá a másik nyájasan - ki gondoskodik felõled? kinek fekszik jóléted szívén?

- El tõlem, iszonyú asszony - szakítá félbe szavait a beteg -, hadd haljak meg legalább békében. Miért jössz? hisz látod, nincs erõm, hogy raboljak, vagy valakit meggyilkolhassak.

- Magadon kívül vagy - mondá Rétyné halkan -, hogy beszélhetsz így? ha valaki hallaná.

- Bánom is én - válaszolt a zsidó nyugodtabban -, én nem félek többé senkitõl.

- Ne hadd magadat rászedni - mondá Rétyné halkan - azt mondják, ugye, hogy meggyógyulásodhoz semmi reménység nincs? De lásd, ezt csak azért teszik, hogy belõled vallomásokat csaljanak ki. Én az orvostól magától tudom, hogy minden veszélyen kívül vagy, csak még gyengeség maradt betegséged után hátra, ez is nemsokára elmúlik. Csak most vigyázz magadra. Ma is, mint hallom, Vándory még két úrral volt nálad...

Az alispánnét itt a zsidó kacagása vagy inkább hörgése szakítá félbe, melyre a félig haldokló e szavak hallatára fakadt.

- Hát azért jössz, nemde - szólt tompa hangon, midõn kiszáradt ujjaival Rétyné kezét görcsösen megszorítá -, tudni akarod, mit vallottam gonosztetteimbõl, melyeket veled követtem el? Nyugodt lehetsz, mindent megvallottam, érted-e? mindent! Azon pillanattól, midõn Macskaházy velem elõször az írások elrablása iránt szólt, azon estéig, mikor éppen ezen írásokért Macskaházyval összevesztél, s magadhoz hívatál, hogy pár új táblát vágjak ablakodba, s akkor munka között azt mondád: ha Macskaházyt valaki megölné...

- Hallgass, szörnyeteg! - szakítá félbe a szólót Rétyné, midõn kezét a zsidó ujjaitól megszabadítani iparkodott.

- Szörnyeteg! nemde, szörnyeteg? - mondá a zsidó, s tompa szava, midõn beszélésre kényszeríté magát, a hallgatót borzadással tölté - de hogy fogják nevezni azt, ki engem azon tettekre bírt, melyekért tõlem mindenki eliszonyodik?

- Alávaló zsidó! - szólt Rétyné - ki hisz neked, ha ellenem vádakat emelsz?

- Fognak hinni - válaszolt a zsidó -, amit én mondtam, azt mondta Viola is; nem fog senki kételkedni rajta.

- Vissza kell venni vallomásodat - mondá Rétyné remegõ hangon -, új tanúkat fogok hozni, s azok elõtt elmondhatod, miként elõbb ígéretekkel bírtak arra, hogy ellenem hamisan valljál, de hogy minden, amit mondtál, csupa koholmány, érted-e?

- Én nem fogok visszavenni semmit vallomásomból - válaszolt a beteg -, egy szót sem.

- Zsidó - mondá az alispánné szenvedélyesen -, ha nem teszed...

- Fenyegetõddzél másnak - szakítá félbe amaz -, reám ígéreted s fenyegetéseid nem hatnak többé; holnapig ott vagyok, hol zsidó létemre is e világ hatalmasai fölöttem nem uralkodhatnak többé. De te, te - tevé hozzá végsõ erõvel -, ki engem minden rosszra csábítál, s mikor miattad szerencsétlenné lettem, elhagytál, te bíró elébe fogsz állíttatni... börtönbe kerülsz, mint én... a vesztõhelyre. Megálmodtam betegségem alatt... Közepén te és én, mellettünk a hóhér nagy fényes karddal. Cifra is ott volt, s Macskaházy, s körös-körül roppant nép, és a székre ültettek... - Itt a beteg megtörött szavai érthetlenné váltak, tovább szólt, de magánkívül vala, s Rétyné a beteg hideg kezének rángatásaiból, mellyel karját még mindig erõsen megszorítá, érzé, hogy végsõ, halálos küzdelmeihez közeleg.

Az alispánné, miután karját nem kis nehézséggel a haldoklótól megszabadítá, mintegy magánkívül rohant ki a kamarából, hol az ápoló asszony betegét, midõn hozzá visszatért, magánkívül s végsõ vonaglásaiban találta.

Az érzelmeket, melyek Rétynének keblét e pillanatban eltölték, nem fogom leírni. Vannak szörnyek, mint az anyagi-, úgy érzelmeink világában, melyeknek festésére ecsetet nem találunk, s miket ez asszony most szenvedett, ezek közé tartoztak. Szobaleánya, kivel a lépcsõn találkozott, s ki által gyertyákat s egy pohár vizet rendelt magának a szobába hozatni, elborzadott, midõn asszonyát ily állapotban látá. Arcait halotti halványság takarta, egész teste remegett, szemei elvadult tekintetet vetének körül.

- Nagysád talán beteg? - mondá Julis, midõn a gyertyákat az asztalra állítá - talán a fõorvosért mehetnék? itt van a háznál.

- Mi közöd ehhez? - szólt Rétyné csillogó szemeit a szegény leányra vetve - állítsd a vizet ide mellém, s takarodjál.

A leány kiment, s Rétyné, bezárva szobáját, maga maradt. Az emberek részvétét elutasíthatjuk magunktól, de kíváncsiságukat bizonyosan nem; s ki fõképp szobaleányról azt teszi föl, hogy szót fogad - ha óvakodásra intetik oly valamitõl, mihez semmi köze nincs, teljes meggyõzõdésem szerint csalódni fog. Legalább a jelen esetben így volt; s Julis, mihelyt asszonyától a fent írt módon kiküldetett, szobájában magányosan találva magát, nem ismert fontosabb kötelességet, mint hogy azon ajtó mellett, mely õt asszonyától elválasztá, hallgatóddzék.

Mit Julis benn hallott, még inkább nevelé kíváncsiságát. Rétyné fel s alá járt. Leült asztalához, s írt. Ismét fölkelt, s mintha papírt tépne szét. Újra körüljárt. Felnyitá szekrényét. Megint íróasztalához ült; s Julis világosan hallá nehéz fohászait. - Késõbb a leánynak úgy látszott, mintha az alispánné valamit keverne poharába.

- Csakugyan beteg - gondolá magában -, bizonyosan cseppjeit veszi be; mégis jó volna, ha valakit hínék.

A szobaleány ismét az ajtóhoz illeszté fülét, s csengést halla, mintha valaki egy poharat erõsen az asztalra tesz; s midõn ebbõl asszonyának rosszkedvérõl ítélve, föltételét már megváltoztatá, s célirányosabbnak tartá nem híni senkit, úgy látszott, mintha az alispánné pamlagára vetné magát, s a szobában fájdalmas nyögést hallana.

Ezt tovább hallgatni, anélkül, hogy okát ismerné, több vala, mint mit szobaleány ildomosságától kívánni lehetne, s miután Julis az ajtón többször kocogva s asszonyát megszólítva feleletet nem kapott, az alispánnénak szigorú tilalmáról, szenvedélyességérõl, szóval mindenrõl megfeledkezve, egyenesen urához futott.

Kevés pillanattal azelõtt az alispánhoz Vándory jött. Rendkívül fel vala gerjedve, s kérdé, nem látta-e nejét?

Miután Rétytõl hallá, hogy egész nap feleségével nem szólt, s nyugtalansága okáért kérdeztetett, Vándory elmondá, hogy midõn éppen most Tengelyinél volt, az öregasszony, ki a zsidót betegsége alatt ápolá, azt jelentette, hogy az alispánné éppen halála elõtt nála volt, s vele hosszabb ideig maga beszélt. Vándory elsorolá mindazon körülményeket, melyeket az ápolónõtõl hallott. - Barátom - tevé hozzá -, nõd szenvedélyes asszony; megtudta, hogy a szerencsétlen, ki most nincs többé, elõttem s többek elõtt vallomásokat tett, nem ismeri tartalmukat, s talán vádolva gondolja magát. Ki tudja, mire nem képes kétségbeesésében? kérlek, menj hozzá, s nyugtasd meg. A zsidó vallomásában nincs semmi, mi által nõd veszélyeztetnék. Becsületszavamat adhatom reá, a szerencsétlen csak Macskaházyt vádolá.

A lelkészt e szavaknál Julis szakítá félbe, ki a szobába rohanva mindent, mit asszonya ajtaja mellett hallott, elmondott.

- Jerünk, jerünk hamar! - kiálta Vándory - talán még elég jókor jövünk. - S a férfiak a jövõ percben az alispánné ajtaja mellett álltak.

Az ajtó zárva vala. Benn a szobában nyögés hallatszott.

- Fel kell törni! - kiálta Vándory, s miután Rétyvel együtt egész erõvel az ajtónak rohantak, a gyenge zár engedett.

A cél, miért jöttek, nem vala többé elérhetõ. A pohár, mely az asztalon állt, s melynek alján az italnak kis része megmaradt, mellette az üveg arsenicummal, Rétyné tette iránt nem hagytak kétséget. Segíteni nem lehetett többé.

Midõn férje a szobába lépett, a szerencsétlen asszony még élt; reá függeszté szemét, s úgy látszott, mintha szólni akarna; de midõn Réty a pamlag mellé térdelve kezét megragadá, görcsösen összeszorult ujjai hidegek valának, mellét még egy nehéz fohász emelé, s férjére meredt szemei elveszték fényöket.

Õ nem vala többé.