38

Minden ember, a legszegényebb körben töltötte bár életét, egyszer magára vonja embertársai figyelmét, s e pillanat az, melyben eltemettetik. Ilyenkor a magas torony harangja megkondul a legszegényebbnek; ki egész éltén át elhagyatva állt, annak koporsója körül emberek gyûlnek össze, ki örökös akadályok miatt semmiképp nem haladhatott, annak temetése elõtt a tömeg kitér; s a nyomorult, miután életében semmit magáénak nem nevezhetett, örök áron egy darabka földbirtokot szerez, melyet szabadon használhat végsõ ítéletig, anélkül, hogy tilalom-törésért büntetnék. A halottat részvét s tisztelet fogja körül - s miért? Azért talán, mert ki józanul cselekszik, tiszteletet érdemel, s az emberek többsége alig tehet okosabbat életében, mint hogy tõle búcsút vesz? vagy talán azért, mert meggyõzõdésünk szerint a halott azt, mi mindnyájunkat egyiránt érdekli, de mit a legokosabb is csak hisz - végre megtudta? - Igaz, a halálnál nincs jobb magyarázó a világon. Ki élete becsérõl kétkedik, s nem tudja, érdemes-e az, mit e földön elérhet, hogy érte fáradjon: az elsõ esetnél, hol ismerõsei közül valaki meghalt, tisztába jöhet. Valamivel kisebb vagy nagyobb temetés, címerek vagy csak a puszta név a koporsón, a sír felett mauzóleum vagy fakereszt, melyeknek felállítási költségei különbözõk, de melyek egyenlõn elhagyatva állnak; egy rövid beszélgetés a szomszédok között, vagy nyomtatott gyászlevél, vagy hirdetés a honi hírlapokban, vagy talán nekrológok a külföldi hírlapokban is - egy óra, tizennégy nap, vagy egy hónap múlva csend s közönyösség - ez a dicsõség. Egy darab fekete fátyol a kalapon, vagy teljes gyászruházat, szegényeknél vitatkozás: ki fizesse a temetést? gazdagoknál: kié legyen az örökség? - ez az, mi a bírt szeretetre emlékeztet. S mi a barátságot illeti, ki nem tudja, hogy bármennyiszer szorítottuk barátaink kezét, az eset ritka, hol e szorongatások után valami visszamaradna, mi barátunkat csak annyira emlékeztetné is reánk s kézszorításainkra, mint tyúkszemeink arra, hogy egykor csizmáink által szoríttattunk. Ki éltének ezen díjával be nem éri, vigasztalja magát azzal, hogy a kivételek közé tartozik.

Ezek közé tartozott Rétyné is, kinek halála Porváron s az egész megyében több lármát okozott, mint minden, mi a Tisza mentében évek óta emlékezetre méltó történt. Maga az, hogy Rétyné meghalt, magára vonta volna a közfigyelmet. Ha gazdag földesasszony, ki, mi több, még ötvenedik évét sem érte el, jó konyhát tartott, s a legszebb ruhákban járt, egyszerre meghal, a dolog még akkor is borzasztó, ha halálánál minden illõ formák megtartattak, s a beteg, csak miután fölötte két orvosi tanácskozás tartatott, múlt ki a világból. De mi ez az alispánné esetéhez képest? A fõorvos akkor hívatott, mikor Rétyné már magánkívül volt, s õ minden tudománya mellett nem mondhatott mást: mint hogyha csak öt perccel elõbb jõ, a nagyságos asszonyt bizonyosan megmenthette volna. Serer, ki éppen Porváron lévén, a hírre szinte a házhoz jött, csak azon meggyõzõdését nyilváníthatá, hogy mit a nagyságos asszony ivott, bizonyosan nem volt cukros víz; de orvosi tanácskozásról, vagy patikáról! nem lehetett szó, még annyi idõ sem maradt, hogy Serer mandulatejét, mely, amint mondá, néha csudákat tesz, ajánlhatná. Az alispánné meg vala mérgezve, s mi több, saját maga által, az iránt nem lehetett kétség; s valamint Taksony megyének orvosi kara méltó panaszt emelhetett törvényes közbenjárásának ilyetén elmellõzése ellen: úgy a porvári társaság egész szorgalmát arra fordítá, hogy e szörnyû történet titkos indokait felkeresse.

A Réty család, s azok, kik hozzá - mint Vándory vagy Kislaky Kálmán - közelebb álltak, az egész történetet szerencsétlen véletlennek nevezék. A szegény alispánné, ezeknek állítása szerint, sokszor magnéziával élt, melyet ugyanazon szekrényben tartott, hová egypár nappal elõbb a patkányok kiirtására vett arsenicumot elzárá; szerencsétlen tévedés, mely este a gyengén világított szobában oly könnyen történhetett, megmagyaráz mindent. A közönség, mely önként ajánlott magyarázatot elfogadni nem szokott, s soha nem kételkedik inkább, mint ha valami hivatalosan tudtára adatik, nem nagy hitelt adott e magyarázatnak; s mivel, ha már igazsághoz nem juthatunk, mindenki legszívesebben csalja meg önmagát, inkább gyanításokban kerese világosságot, miben ez alkalommal Julis által, ki asszonya halálánál jelen volt, nem kissé segíttetett. Az érdemes szobaleány annyit beszélt Rétynének egy idõ óta mutatott szomorúságáról, fõképp rendkívüli magaviseletérõl, melyet utolsó nap rajta észrevett, hogy senki nem kétkedhetett, miszerint az alispánné szándékosan mérgezte meg magát; s miután az, hogy szobájának ajtaja zárva találtatott, szinte erre mutatott, csak azon okok iránt lehetett véleménykülönbség, mik az alispánnét e határozatra bírák.

Maga Réty, nejének halála iránt, nem szólt senkivel; akár elmebetegség volt legyen szörnyû lépésének oka, mint azt sokan hirdeték, kik, amint mondák, rendkívüli szenvedélyességét mindig ily betegség jelének tartották; akár az bírta e kétségbeesett határozatra, mert látá, miként Ákos s Vilma házasságát nem akadályoztathatja, s inkább meg akart halni, mint hogy annak tanúja legyen, mit családjára nézve gyalázatosnak tartott; akár végre, mint a porvári asszonyságok férjeiknek a dolgot magyarázták, az alispán kétségen kívül megsértette nejét, s makacssága által, mellyel a szerencsétlennek valamely kívánatát ellenzé, gyilkolta meg feleségét, mint erre a világon számtalan példa van; Réty nem szólt senkivel, de kik õt ismerék, észrevevék a hatást, melyet neje halála reá tett.

Ne gondolja azért senki, hogy e fájdalom visszatérõ szeretetének lett legyen tanúsága. Nem tartozik ugyan a ritkaságokhoz, hogy midõn oly házaspár közül, mely egész életén át egymással rosszul élt, egy meghal, a másik, mint egy csuda által a meghalt iránt, keblében egyszerre véghetlen szeretetet födöz fel. Valamint a mindennapi élet súrlódásai között egyes hibáknál nagyon is könnyen megfelejtkezünk minden jótulajdonokról: úgy, ha életünk társaitól örökre elválasztanánk, többnyire csak jótulajdonaik emlékét tartjuk meg, s gyenge emberi természetünk úgy hozza magával, hogy majdnem mindent kincsnek tartunk, mihelyt tõlünk visszaszerezhetlenül elvétetett. Réty bánatának azonban nem ez vala oka. Való szeretetet e nõ iránt nem érzett soha, s ha egykor érzett volna is, oly oldalról tanulta ismerni újabb idõben, hogy errõl többé szó nem lehetett; s a szomorúság, melyet rajta neje halála óta mindenki észrevehetett, azon szemrehányásokból vette eredetét, melyeket magának ez alkalommal tett. Mindazon szerencsétlenségnek, melyet maga körül látott, nagy részben nem õ maga volt-e oka? Neje halála után egy megkezdett levelet talált íróasztalán, melyet a boldogtalan asszony hozzá intézett, s melyben egész szerencsétlenségét neki hányta szemére, s nem volt-e ez legalább részben igaz? Midõn a múltra visszatekintett, nem kelle-e Rétynek megvallani, hogy mindazon dolgok, melyeknek neje egyik áldozatául esett, nem történnek, ha õ maga reájok alkalmat nem ad? Ha nejével a helyzet iránt, melyben Vándoryhoz áll, mint kötelessége magával hozta, nyíltan szól, a szerencsétlen asszony vagy feleségévé nem válik, vagy legalább a gondolatot, hogy a lelkész férjének testvére, megszokva, soha azokra nem vetemedik, mik által magát Vándory követelései ellen biztosítani akarta. Saját túlzó engedékenysége volt az, mi nejét azzá tette, mivé vált, s a nem titkolt gyûlölség, melyet iránta utolsó idõben mutatott, bírta e nõt kétségbeesett határozatára, mihez soha nem jut, ha férjében támaszt lát maga mellett. E gondolatok Réty lelkét mély fájdalommal tölték el, s maga Vándory szelíd vigasztalásaival sem bírá földeríteni szomorúságát.

A zsidónak vallomása, mely Rétyné halálát okozta, s Porváron mindenkire annyi hatást tett, csak azon következéseket nem idézte elé, melyekre célozva volt, s Tengelyinek állása nem sokkal vált általa kedvezõbbé. Azon, hogy Macskaházynak Tengelyi irományai elrablásában része volt, már elõbb is kevesen kételkedtek: de ez a jegyzõ iránt létezõ gyanút inkább nevelé. Ha az elrabolt irományok Macskaházynál voltak, mit a zsidó vallomásában is állított, egy fontos ok létezett, mely egyedül Tengelyit bírhatá a gyilkosság elkövetésére. A zsidó azon állítása, hogy a bûntettet Viola követte el, mint egy tanúnak, s mi több, kétes jellemû tanúnak vallomása nem bizonyíthatott annyit, hogy reá azon számos bûnjelek ellenében, melyeknél fogva a jegyzõ vádoltatott, fölmentõ ítéletet építeni lehetne. Tengelyin csak úgy lehetett segíteni, ha Viola, az igazság kezébe kerülve, Macskaházy ellen elkövetett bûntettét megvallja. Ez volt a jegyzõ barátjai- s ellenségeinek meggyõzõdése, s ehhez, kivéve Vándoryt, nem volt senkinek nagy reménye. Több két hétnél múlt, mióta az öreg János Csavargóssal Porvárt elhagyta; s nem látszott valószínûnek, hogy miután az ország minden törvényhatóságai Viola fölkeresésére hasztalan szólíttattak fel, miután Ákos, Kálmán, Völgyesy, szóval azok, kiket Tengelyi sorsa érdekelt, e célra mindent elkövettek, az, miért annyian hasztalan fáradtak, egy vén huszárnak sikerülhet.

Valószínûnek látszott, hogy Peti cigány Violának hollétét ismeri; de a barna kályhafûtõ, Ákosnak minden kérései s ígéretei dacára, mindig csak azt mondá: hogy Violát a statárium óta nem is látta: s ezen állításon kívül mást, mint esküvéseket, melyekkel azt bizonyítá, tõle hallani nem lehetett. A kislaki gulyásból, kirõl tudatott, hogy Viola elszökése után feleségét s gyermekeit lovain õ vitte el, szinte nem lehete kivenni többet. Szerinte õ Zsuzsit csak három mérföldnyire egy bizonyos csárdáig vitte, hol a szegény asszony férjét be akará várni. Mi történt a családdal késõbb, nem tudja; s Kálmán hasztalan kért s káromkodott, ígért és fenyegetõdzött, többet az öreg gulyás kínpadon sem mondott volna. Maga Liptákné is minden szeretete mellett, mellyel Tengelyi egész családja s fõképp Vilma iránt viseltetett, ha kérdezék, hosszan mentegetõdzött, hogy semmit sem tud, s végre Ákosnak bevallá, hogy habár tudná, sem lehetne õt arra bírni, hogy megmondja.

- A teins úrfi tudja, mennyire szeretem - mondá egyszer Ákoshoz, midõn tõle ismét kérésekkel ostromoltatott. - Kit is szerethetnék inkább? A többi gyermekek, kiket mellemen hordoztam, meghaltak, csak az úrfi maradt meg; de ezt ne kérje tõlem. Ha életemmel megszabadíthatnám Tengelyi urat, tenném; de, hogy Júdássá váljak, azt ne kívánja senki. Tengelyi úrnak barátjai vannak, meg fog szabadulni így is, s ha nem, legalább becsületesen tartják, s háznépérõl gondoskodva van. Violára akasztófa, családjára végsõ ínség vár; ha Zsuzsi közel rokonom nem volna is, inkább leharapnám a nyelvemet, mint hogy eláruljam.

Mindazok, kik Viola hollétérõl valamit tudhatának, eszerint úgy látszott hallgatásra határozták el magokat; s ámbár Vándory vigasztalá barátjait, hogy istenben bízzanak, úgy látszott, e bizodalom nem egyhamar fog igazoltatni; legalább János, miután kétheti keresés után a legkisebb nyomra nem akadott, már maga is kétkedni kezdett, fogja-e adott ígéretét teljesíthetni.

Arról, hogy Viola a szomszéd megyékben nincs, sem János, sem Csavargós nem kételkedett. Az is, mint Csavargós többször mondá, valószínûnek látszott, hogy az ország határain túl nem ment; de széles e haza ötvenkét megyéinek melyikében keressék? ez oly kérdés vala, melyre az öreg János minden stratégikus ismeretei mellett sem felelhetett. - Bizony ez a Viola átkozott gyerek - mondá többször pajtásához -, úgy retirált, az ördög sem tudna reáakadni. Hej, milyen generális válhatott volna belõle!

- Mi az: retirálni? - kérdé egy ily alkalommal Csavargós, ki mióta az öreg Jánossal járt, nem szûnõ gyönyörrel hallgatá elbeszéléseit, s mióta a háborúról s az egykori huszárnak nagy tetteirõl hallott, szinte megvetéssel nézett önéletmódjára, melynek legérdekesebb pillanatai a katonaélettel nem mérkõzhetnek.

- Hallott-e ilyet a világ?! - mondá bámulva a huszár - hát azt sem tudod, mi a retirálás? De nem csuda - tevé hozzá rövid gondolkozás után -, nem szolgáltál háborús idõben, hogy megtanulhattad volna. Hát, öcsém, a retirálás csak az, mikor az embert visszafelé kommandírozzák.

- Értem, értem - szólt a másik, ki ez értelmezést nagy figyelemmel hallgatá -, mikor az embert az ellenség megkergeti.

- Bohó! - mondá a másik hevesen - hisz akkor jóravaló ember sohasem retirálna. Soha életemben nem voltam ütközetben, hol nem mi gyõztünk, és mégis hányszor nem retiráltunk! - Olvasóim tudják, hogy János, ki maga mindig csak rossz kedvvel s parancsolat következésében vonult vissza az ellenség elõl, azon meggyõzõdésben élt, hogy szolgálatának egész ideje alatt seregeink nem gyõzettek le soha. - A retirálás csak az - folytatá elõadását -, mikor az ember az ellenséget jól megveri, és azután visszamegy. Érted-e most?

- Értem - válaszolt Gazsi -, csak azt nem tudom, miért megy hát vissza az ember, ha az ellenséget megverte?

- Hát bohó - szólt a másik könyörülõ mosollyal -, azért megy, mert kommandírozzák, s ha mint katona nem engedelmeskedik, fõbe lövik.

- De miért kommandírozzák hátrafelé? - kérdé Gazsi tovább, ki kételyeit az eddig hallottak után még mindig nem érzé felderítve.

- Az nem a mi dolgunk - felelt János rosszkedvûen, mert épp ezen kérdés vala az, melyet magának százszor tett s soha megfejteni nem tudott -, a katona azt teszi, mit neki parancsolnak, a többi mást illet. Miért kommandírozzák hátrafelé? - mormogott tovább - ostoba kérdés! Hát talán hogy avandzsirozzanak; mert aki legtöbbet retirál, azt leginkább avandzsiroztatják; vagy meglehet, azért, hogy az ellenség megint összeszedhesse magát, s újra megverhessék. Látod, Gazsi, ha katona lennél, s ily kérdéssel állsz elõ, fõbe lõnek.

Hasonló beszélgetésekbõl Csavargós Gazsi sokat tanulhatott, míg az öreg János bennök nem kis gyönyört talált, olyannyira, hogy mióta Ákos felnõtt s katonatörténeteit meghallgatni nem szokta, talán soha inkább megelégedve nem érzé magát, mint mostani társával; útjának célja azonban mindemellett nem közelíttetett meg. A kislaki gulyás neki is csak azt mondá, hogy semmit sem tud. Minden kérés s pajtáskodás más feleletet nem húzhatott ki belõle, s ha mást kérdezett, szintazon felelettel utasíttatott el.

- Mintha összebeszéltek volna - mondá János sokszor rosszkedvében -, mind csak azt feleli, hogy nem tud semmit. Éppen úgy tesznek velem, mint lovászunk. Az is, ha a lótisztításról vagy abrakolásról neki valamit mondok, azzal áll elõ, hogy azt már régen tudja; ezek meg azt mondják, hogy nem tudnak semmit. Azt, mirõl az ember szólni akarná, azt mindenik tudja már; ami iránt kérdez, arra senki nem felel. - De e panaszok sem a gulyást, sem mást annak elmondására, mit vagy nem tudtak, vagy mondani nem akartak, nem bírhaták, s János és Csavargós tovább vándoroltak tanyáról tanyára, s mindenütt ugyanazon feleletet kapták.

Három vármegyét barangoltak be így, s ámbár Csavargós ez életmódot megszokta, János pedig napokig erdõn, réteken s posványon keresztül lovagolva néha ismét katonának képzelheté magát, s fölemelkedve kengyelében mondhatlan gyönyörrel néze körül a síkon, hol lovas ember semmi magasabbat magánál nem lát - e hasztalan keresés végre mindkettõjöknek kellemetlenné vált. - Oly célok után fáradunk majdnem valamennyien, melyekrõl mások, sokszor az egész világ tudja, hogy általunk eléretni nem fognak - sebaj! csak mimagunk tudjuk megtartani ellenkezõ meggyõzõdésünket; de ha végre azt vesztjük el, s csak azért haladunk még tovább, mert kötelességünk vagy becsületérzetünk, vagy hiúságunk, mely sokszor az elõbbinek éppen ellenkezõje, úgy kívánja, akkor - sóhajtsunk fel - az öreg János káromkodott -, s menjünk tovább. Az öreg huszárnak filozófiája szerint: ki egy úton, ha csak ballagva is, tovább megy, mindig messzire jut, sõt végre az elérhetetlennek gondolt célt is elérheti, mint azt a keresõk jelen esetben tapasztalák.

Április azzal vádoltatik közönségesen: hogy változékony. Nem tudom, mennyire árthat ez a hónap jó hírének, legalább hazánkban, hol éppen nem szükség áprilisra várnunk, ha förgeteg után, melytõl szinte elborzadunk, véghetlen nyugalmat - könnyzápor után egyszerre derültséget, borút s napsugárokat, keleti s nyugoti, déli s éjszaki szelet egy órában akarunk látni; annyi azonban bizonyos, hogy azon esztendõben, hol János és Csavargós Violát keresték, senki e hónapot változékonynak nem nevezheté. Az öreg huszár, noha fiatal korától sok nyomorúsághoz szokott, midõn naponként csontig megázott, eleget átkozá ápril kétségbeejtõ állandóságát. Egyszer különösen elveszté egész türelmét.

A harmadik megyében jártak, majdnem húsz mérföldnyire onnan hazulról. Reggel óta lovon ültek, s már dél elmúlt, midõn Csavargós végre öreg pajtásának megvallá, hogy a tanyát, hová õt vezetni ígéré, nem tudja feltalálni. Miután Gazsinak állítása szerint a gulyás, kihez mentek, tíz mérföldnyire minden pásztorembert ismer: az öreg azon reményben, hogy itt végre Violának nyomára jön, eddig mindent eltûrt, most keményen megtámadá vezetõjét; de mit vala tennie? Erdõ közepén voltak, utat veszítve, s habár János megesküdött, hogy vén létére soha ily gyerekkel, minõ Gazsi, útra nem indul többé, most nem tehete mást, mint hogy bundáját, amennyire a szél engedé, összefogva, magát a gondolattal vigasztalá, hogy holnap Porvárra visszatér, s hogy azalatt Csavargós után tovább ballagott, ki minden fát megnézve letördelt, vagy az úton keresztbe tett ágakat keresett, mikkel szegénylegények az erdõben útjaikat megjelölik.

Már az est közelgett, midõn a sûrûbõl feléjök világító pásztortûz a tévelygõket jó útra vezeté. Az erdõ közepén végre a tanyához értek, melyrõl Gazsi szólt; s azon öröm, mellyel János a jó tûz mellé feküdt, alig lehet-e nagyobb annál, mellyel az itt tanyázó gulyás Csavargóst fogadá. Úgy látszott, a vén gazda Gazsival sokkal több munkát végzett együtt, mint mi a megyének valaha tudomására jött.

Violáról, ki iránt János gazdáját, mihelyt az magát fiatal pajtásával kibeszélte, kérdezé, a gulyás nem tudott semmit. Legalább ez vala elsõ felelete; késõbb azonban, miután e kérdés hozzá Csavargós által újra intéztetett, rövid gondolkozás után azt válaszolá: hogy ha ma nála maradnak, holnap reggel oly emberhez fogja vezetni, ki e részben talán többet mondhat. - Nem messze innen - szólt tovább -, õsz óta egy gulyás lakik, ki a ti vidéketekrõl jött. Másképp semmi ember, nem pajtáskodik senkivel, nem kereskedik marhával, szóval haszontalan ember, de mivel onnan való, meglehet, Violáról tud valamit.

- Ki lehet az? - mondá gondolkozva Csavargós - nem tudok pásztorembert, ki tõlünk múlt õszkor ideszakadt volna.

- Hát a kislaki gulyásnak testvéröccse - válaszolt a másik -, bátyja derék legény volt, de ez haszontalan semmi ember, szóba sem áll senkivel.

- A kislaki gulyásnak testvéröccse? - szólt Gazsi bámulva - az nem lehet, az taval õszkor meghalt.

- Meghalt?! - mondá az elõbbi még inkább bámulva - mikor tulajdon szemeimmel láttam; szép barna ember, feleségestül, gyermekestül jött, s te azt mondod: meghalt.

- Én csak azt mondtam, hogy a kislaki gulyásnak öccse meghalt - szólt Gazsi nyugodtan -; az, kit annak gondolsz, élhet, nem bánom, akármeddig, csakhogy István gulyás öccse sohasem lesz belõle.

- De mikor mondom, hogy az - szólt a másik hevesen - azt hiszed, nem ismerem István gulyást? esztendõk óta nem sokat voltam nálatok, de fiatalabb korunkban István és én jó pajtások voltunk. Most is, mikor öccse feleségét s két gyerekét idehozta, nálam hált meg. Az egyik beteges volt, de a másik szép gyerek... különb ember válik belõle, mint apjából, nemhiába, hogy Pistának híják, mint öreg bátyját s engem is. No, hiszed-e már, hogy csakugyan a kislaki gulyás testvéréhez foglak vezetni? - tevé hozzá, míg Gazsi s az öreg János szemeikkel integettek egymásnak.

- Fejemet teszem rá - mondá Csavargós a huszárhoz, midõn hosszú beszélgetés után gazdájok lefeküdt s elaludt -, az, kirõl szólt, nem más, mint Viola maga.

- Magam is azt hiszem - válaszolt János halkan -, de hallgass, míg hozzá nem vezetett; ne mond gazdánknak, kivel van dolga!

- Majd bámul - mondá a másik -, ha azt hallja, hogy szomszédja, kit semmi embernek mondott, Viola volt. No, holnap meglátjuk. - S ezzel Csavargós a tûz mellé heverve alvásra készült, míg az öreg János minden fáradtsága mellett még soká hánykolódott fekhelyén. Meggyõzõdve arról, hogy Violát megtalálta, újra kétkedni kezdett, nem lenne-e mégis jobb, ha õt békén hagyja? „Szegény, úgy látszik, becsületes emberré lett - gondolá magában -, s minek bántsam? Tengelyi urát semmi esetre nem fogják felakasztani, s ki tudja, ha Viola kezökbe kerül, megtartják-e szavokat? s akkor ha felesége kétségbeesik, s szegény gyermekei árvaságra jutnak, ki más lesz oka, mint én, mert alávaló espion módjára jártam utána.” Belsõ küzdelmében Jánost csak az vígasztalá, hogy ha Violát fölkereste is, abból még nem következik, hogy õt a vármegyének fel fogja adni, s ha vele szólhat, talán módot találhat, hogy Tengelyi megszabaduljon, s Viola mégse kerüljön fogságba. „Eleget szenvedett szegény, s most bizonyosan boldog; hisz oly szép gyermekei vannak... ments meg isten, hogy én rontsam meg szerencséjét.” S e megnyugtató gondolatok között a jótékony álom végre elnyomta õt is.

Térjünk most vissza Violához, kit történetünk folyama alatt hosszabb ideig elveszténk szemünk elõl, s kit most, mint olvasóim kétségen kívül gyanítják, a kislaki gulyás testvérének neve alatt azon tanyán találunk, melyhez Csavargós ismerõse a keresõket vezetni ígérte. E tanya bõvebb leírását bátran elhagyhatom, nem hiszem, hogy olvasóim között olyan legyen, ki életében gulyástanyát nem látott. S ilynemû épületek hazánkban kevés kivétellel hasonlítanak egymáshoz. Viola tanyája a jobbak közé tartozott, s mindenesetre olyan vala, melyben szegény ember jól érezheté magát. Háza nem vala oly nagy s kényelmes, mint az, melyet Tiszaréten egykor lakott, de a nádfödél, újra kiigazítva, megõrzé lakóit az esõ ellen, fehér falai tisztaságukban messze világítának a nagy róna fölött, hol mérföldre más emberi lak nem állt, s maga az elhagyatottság, melyben az utas szemei elõtt feltûnt, a kis háznak a lakhatóság s kényelem különös színét adák. Megette hosszú dombsor emelkedett, alján, hol az erdõ régen kivágatott, ritka, de terebélyes fákkal, fölebb sûrû erdõvel, mely mérföldekre terjedett, míg e dombok alatt, ameddig a szem láthatott, határtalanul nyúlt el a nagy rónaság, s egyes tornyokon, melyek itt-ott a láthatáron feltûntek, s a nagy síkon legelõ nyájakon kívül semmi nem volt, mi a nézõt arra emlékezteté, hogy lakott földön jár. Közel a házhoz istálló, s mellette néhány fészer s szénaboglya állt, ajtaja elõtt egypár bozontos kuvasz nyújtózott a tavaszi nap meleg sugáraiban.

Viola boldog lehetett új lakhelyén. A menedéket, melyet keresett, feltalálta, s távol volt az emberek társaságától, mi annak, ki, mint õ, tõlök sokat szenvedett, s csak új üldözéseket várhat, már magában egy neme a szerencsének; boldog lehetett volna, mondom, ha boldogságunk csak jelen helyzetünktõl függne. - Miután azonban ez nem így van, az öreg János erõsen csalódott, midõn õt szerencsésnek gondolá. Már csak az, hogy életének elõbbi színhelyét elhagyni kényteleníttetett, elkeseríté örömeit, ha reá új körében ilyenek vártak volna is. Valamint mûveltebb ember, kinek a természet szívet adott, honából kitiltva, soha megelégedettnek nem érezheti magát, s ha a szerencse rá halmozná minden adományait, az idegenek közt mindig magányosnak s elhagyottnak érzi magát: úgy ragaszkodnak a nép szegényebb osztályai nemcsak a honhoz, de születésök helyéhez. Életök szûkebb körökben foly le, s az összes hazának eszméje tõlök közönségesen távolabb fekszik, hogysem azt tisztán felfogni képesek volnának. Az utolsó paraszt szereti hazáját, szereti, mint oly valamit, mit teljesen megfogni s értelmezni nem tud, de minek nagysága elõtt meghajlik s mi iránt magát háládatossággal lekötve érzi, hasonló szeretettel ahhoz, mellyel az ember isten iránt viseltetik; de a szegény embernek valóságos hazája az, melyet szívének semmi nem pótolhat ki - a falu, melyben született, a kis hely, hol ifjú napjait tölté. Helyhezd õt tíz mérföldre születése helyétõl, s a gondolat, hogy a magyar korona birodalmában maradt, nem fogja enyhíteni fájdalmát, mellyel falujától megvált. A hely, hol elsõ éveit tölté, s szüléinek szerény laka vagy talán sírja áll, a kis mezõ, melyen évekig dolgozott, a fák, melyek alatt annyiszor megpihent, a kút, melynél talán kedvesével elõször találkozott, kipótolhatatlanok... emlékei nem a nemzet, hanem családja vagy szomszédai történetébõl állanak, s ha új lakhelyén az emberek ugyanazon nyelven szólnak is, fog-e velök ugyanazon tárgyakról beszélhetni, melyeken kívül, való érdekkel elõtte semmi nem bír! Nem fog-e mint idegen állani az idegenek között, majdnem éppen úgy, mintha honát hagyta volna el? - mintha falutornyának láthatárán kívül nem volna más hely a világon, hol magát egészen otthonosnak érezheti. S nem egy egész-e életünk, melynek egyes pillanatait szétszaggatnunk nem lehet, melynek örömei nagy részben reményeinkben fekszenek, melynek boldogságát emlékeink föltételezik? s mi volt akár Viola múltjában, akár jövõjében, mire megnyugvással tekinthetett? Mint a nyári vész, mely a bércen átvonulva, azt nemcsak zöldjétõl s virágaitól fosztja meg, de néha lemossa földjét s csak terméketlen sziklákat hágy maga után, így sorsunk csapásai néha jelen örömeinknél többet rontanak el. A kebel, mely fölött átvonultak, pusztán marad utánok, azon része, melyben örömei termettek, elveszett, s nyájas napok jöhetnek ismét, de a szív örökre terméketlenné vált - s ilyen volt az, mit Viola szenvedett. Felejtheté-e az emberek igazságtalanságát, s hogy napjait fenevadként üldözve tölté? felejtheté-e, mit önmaga tett, s mi elõtt, valahányszor reá gondolt, egész valója borzadott? Nem volt-e gyilkos? nem fertõzteté-e embervér kétszer kezeit? s miként reméljen szerencsét õ, kit lelkiismerete soha nyugodni nem hágy, ki a jövõ pillanatban mindentõl, mit még tulajdonának nevez, megfosztva láthatja magát? A jövõ szüntelen fenyegetve állt a szerencsétlen elõtt. Még senki az egész vidéken nem ismeré valódi nevét, s ura s azok, kikkel érintkezésbe jött, a kislaki gulyás öccsének tartják õt; de nem függött-e egész biztonsága egy hajszálon? Ha egykori ismerõsei közül valaki e vidékre jõ, vagy valamely véletlen által kisül, hogy idegen útlevéllel s név alatt jött, nem fog-e világosságra jönni minden? s akkor mi vár reá, ki már halálra ítéltetett? Violának remegni kelle minden embertõl, kit tanyájához közelgeni látott; remegni tulajdon kisfiától, hogy ártatlan beszélgetéseivel szüleit el ne árulja; s van-e kín ennél nagyobb? Mégis mindemellett Viola végre talán megszokta volna helyzetét, s ha nem is szerencsésnek, legalább nyugodtnak érezheté magát. A végzet, mely az embernek önhelyzete meghatározására oly kevés befolyást adott, pótlékul úgy alkotá szívét, hogy minden helyzetbe végre be tudjon szokni. Ha Viola nejét, mint reménylé, boldogan láthatja, szeretetében, melyet iránta s gyermekei iránt érzett, talán megfeledkezhetett volna mindenrõl, még a veszélyrõl is, mely õt szüntelen környezé; hisz maga Damocles kardja, ha valakinek évekig feje fölött lebegne, végre el fogná veszteni ijesztõ hatalmát. De ez nem történt.

Zsuzsinak nem sok kelle, hogy magát szerencsésnek érezhesse. Egy vala õ azon lények közül, kiknek isten, midõn a földre küldé, hivattatásul azt adá, hogy szeressenek, s míg ennek megfelelhetett, õ boldognak érzé magát. Míg maga mellett férjét s gyermekeit látja, míg életének minden pillanatait nekik szentelheti, míg rólok gondoskodhatik, míg értök dolgozhat, õ nem kíván többet. Midõn e szegény asszony férjét szabadon látá, s gyermekeivel a kislaki gulyás kocsiján új lakhelye felé utazott, egészen boldognak érzé magát. Életének legfõbb reménye teljesült, s minden, amit szenvedett, elenyészett a boldogság érzete elõtt, mely lelkét tölté. Távol az emberektõl, messze eddigi élete színhelyétõl, hol senki férjét nem ismeri s egészen új életet kezdhet: ez vala évek óta egyedüli vágya, s ez teljesült. Letérdepelt, midõn új tanyája küszöbén átlépett, s forró imájában, mellyel istenhez emelkedett, csak mély háláját mondá ki, mintha nem volna semmi, mit ennyi boldogság után még kérnie lehetne.

E boldogság azonban nem tartott sokáig. Vannak lények a világon, melyek csak vagy határtalanul boldogok, vagy egészen szerencsétlenek lehetnek, s Zsuzsi ezek közé tartozott. Ha kedveseit megtarthatja, mennyek országában nincs öröm, mely után vágyódnék, az egyen kívül, hogy a szeretet, mellyel övéit öleli, öröklõ leend; ha ezektõl megfosztatik, van-e valami, mi õt bánatában vigasztalhatná? S ez történt.

Kisebb gyermeke mindig gyenge s beteges volt. - Miként is lehetne másképp! - szólt Zsuzsi sokszor, ha kisdede arcain azon szomorú kifejezést vevé észre, mely kis gyermekeknél testi betegségnek legbiztosabb jele - keservet szítt emlõimrõl, s keserû könnyeimmel mostam le arcairól a mosolygását. Szelíd kék szeme, mióta megnyílt, nem látott mást, mint bánatot maga körül; miként ne lenne a szegény gyermek szomorú? - A nyugtalan életmód, melyre anyja az utolsó idõben kényszeríttetett s melyben e gyönge gyermek osztozott vele; a hideg õszi levegõ, melynek órákig ki volt téve, s végre a sebes út, midõn az egész család új lakhelyére sietett, látszó hatással voltak úgyis bizonytalan egészségére. Fölgerjedett állapotában, míg férje életéért aggódott, Zsuzsi nem is vevé észre a változást, mely kisdedén történt; de alig ért új házához, hova pár nappal késõbb Viola is megjött, midõn a veszélyt gyanítani kezdve, egyszersmind minden reményrõl is lemondott. - Nehány nap múlva, melyet a legnagyobb aggodalomban töltött, a gyermek meghalt, s egy kis sír a tanya mellett mindaz, mi Zsuzsinak kis kedvesébõl maradt.

E gyermek halála az anyának mélyen fájt, még inkább talán, mint máskor fájt volna, mert e csapás boldogsága közepette váratlanul érte szívét; de midõn férje szomorúságát észrevevé, ki gyermeke halálában istennek büntetését látá, Zsuzsi érzé, hogy férjének vigasztalásra van szüksége, s legyõzé még anyai keservét is. - Ki tudja - szólt sokszor -, talán jobb volt gyermekemnek, hogy elhagyá e világot, hol eddig is csak szenvedett. Talán isten csak azért küldé ránk ez új szerencsétlenséget, hogy fölötte nagy boldogságunkban el ne bízzuk magunkat - s végre nem marad-e kis Pistám, ki naponként nõ, s a legderekabb gyermek, kit valaha életemben láttam? - S neki igaza volt; míg egy gyermeke marad a nõnek, kinek egész szeretetét adhatja, kesereghet, de soha sorsa által egészen leveretni nem hagyja magát. A gyenge kéz, melynél gyermekét vezeti, egyszersmind legbiztosabb támasza éltének; s a kis Pista csakugyan szeretetreméltó gyermek volt. Víg, egészséges, minõt anya csak kívánhat, s emellett oly nyájas s szeretõ, mintha sejdítné, hogy kis testvére halála után anyjának egész boldogsága tõle függ.

Tél közepe táján Pista himlõbe esett. Az anyának gondjait, melyekkel a beteget ápolá, nem fogom leírni; csak, ki anyát ily helyzetben látott, képzelheti mindazon szeretetet, mely egy asszony keblében megfér; csak õ tudja, mint lehet az anya gyermeke betegágya mellett, ugyanakkor, mikor szívét mondhatlan kínok töltik el, víg s mosolygó, csakhogy kedvesének nehány derült pillanatot szerezzen; egyedül õ ismeri azon erõt, mely míg használhat, mindent elbír, és soha nem lankad el. Három kínos hét után, melyet remény s aggodalom közt töltött, végre meghalt e gyermeke is, s a szegény asszony, midõn e kedvesét testvére mellé fekteték, érzé, hogy ezután semmi nincs a földön, mi õt még boldoggá tehetné.

Zsuzsi nem panaszkodott, nem szólt szerencsétlenségérõl, sõt elkövetett mindent, hogy fájdalmát férje elõtt titkolja; de a sápadt arc, melyet mosolyra kényszerített, az akaratlan fohász, mely néha mellét dagasztá, hangja, mely, ha valami által gyermekeire emlékeztetett, egyszerre remegni kezdett, míg maga elfordult, hogy férje a szemébe nyomuló cseppeket ne lássa, érthetõbben szóltak, mint bármily panasz, melyben a szerencsétlen anya fájdalmát kiöntheté; s Viola inkább szereté nejét, hogysem általa megcsalathatnék. Õ meglátta a titkolt könnyek nyomát a kedves arcokon; megérté a soha ki nem mondott fájdalmat, s szilárd lelkét bánat töltötte el, keserûbb, mint melyet eddig életében érzett. Szenvedni látnunk, kit véghetlenül szeretünk, s érezni egyszersmind, hogy fájdalmát enyhítenünk nem lehet, van-e a világon ennél kínosabb érzemény? s Violának úgy látszott, hogy csak azért mentetett meg a haláltól, hogy élte kelyhének e legkeserûbb cseppjét kóstolják ajkai. - Én szerencsétlen - szólt egykor magában, midõn a mezõn magányosan legelõ marhája után nézve, szemeit a nagy rónán végigjártatá -, nem volt-e hát elég, mit eddig szenvedtem, még ezt is el kelle érnem?! Talán ha kiszenvedtem volna a halálbüntetést, könyörült volna isten gyermekeimen, most a mindenható kedveseimben büntet. Kezeimet vér fertõzteti, de mit tehet Zsuzsim, mit tehetnék errõl szegény gyermekeim? Irgalmas isten, mit vétkezének õk ellened?

Ismét ily gondolatokba merülve ült Viola a dombon, mely háza mögött emelkedett, midõn figyelmét a tanyáról szokatlan kutyaugatás vonta magára, s szemeit arra fordítván egy idegent látott egyenesen feléje közeledni. - Viola, mint helyzete javaslá, egészen elkülönözve élt, maga a kislaki gulyás, mióta a tanyán lakott, csak egyszer látogatta meg õt; s a vidék pásztoremberei s szegény legényei tapasztalván, hogy Viola velök semminemû cimboraságba ereszkedni nem akar, ritkán jöttek tanyájához, s ezért egy idegennek közeledése már magában is figyelmet gerjesztett; mennyivel nagyobb volt Viola bámulása, midõn a közelgõben, kinek vonásai elõtte már távolról ismereteseknek látszottak, végre az alispán huszárjára ismert, s általa saját, rég nem hallott nevén szólíttatott meg.

János, mihelyt a tanyát távolról meglátá, gulyás vezetõjének megköszönte fáradságát, s Csavargóst vele küldötte el. Hogy Violával bizalmasabban szólhasson, csak maga jött, s Viola még mindig alig hitt szemének, midõn az öreg, máskor oly rendesen felöltözött katonát most parasztruhában, a hosszú utazás alatt megnõtt szakállal látá maga elõtt.

- Kend az, János? - mondá bámulva, midõn szemeit a jövõre mereszté - s ily öltözetben?

- Ugye furcsa - válaszolt a másik jókedvûen -, hiába meztelenül születtünk, s meztelenül fektetnek a sírba vagy legföllebb gatyába; a katona paraszt, volt, s megint paraszttá válik, ez a világ forgása; s végre ez a ruha nem is oly rossz, csakhogy oly embernek, ki, mint én, sokáig begombolva, járt, ha megszorítva nincs, mindig valamije hiányzik. Elsõ napokban úgy tetszett, mintha nem is lennék felöltözve.

- De honnan és mi hozza kendet ily messze földre? - kérdé az elõbbi.

Az öreg János, ki jelen járatának helyességérõl egészen meggyõzõdve sohasem volt, megzavarodott e kérdésnél. - Hát csak meg akartalak látogatni - mondá kis szünet után, mely alatt fejét vakará -, azaz fel akartalak keresni - tevé hozzá még nagyobb zavarban -, fontos beszédem volna veled. Nem kell azért megijedni, öcsém - szólt tovább, midõn a bámulást, mellyel Viola e szavaknál reá tekintett, észrevevé -, abból, mivel megígértem, hogy fel foglak keresni, nem következik ám, hogy másnak is megmondom, hol találhat. Szólok veled, s azzal vége, te tehetsz, amit legjobbnak látsz. Belõlem ugyan a teins urak, ha megnyúznak, sem fognak semmit kivenni; én még desertort nem adtam fel soha életemben.

Violának kíváncsisága e szavak által még inkább növekedett; s az öreg János, kérésének engedve, azonnal hozzáfogott utazása okainak elõadásához. Nem szükséges, hogy az öreg huszárt kissé hosszas elbeszélésében kövessük; a benyomásról, melyet szavai Violára tevének, olvasóimnak úgysem lehetne fogalmuk.

- Mily átkozott teremtés vagyok én - mondá, szemeit kétségbeesve ég felé emelve, midõn Jánostól Tengelyi helyzetét hallá -, akihez csak közelítek, gyûlölve vagy szeretve, szerencsétlenné teszek mindenkit. - Viola kezével takarta szemeit, s elmerülve fájdalmában hallgatott.

- Látod-e - szólt megnyugtatva az öreg huszár -, nem kell hinned, hogy Tengelyi úrnak oly igen rossz dolga van. Nincs is tömlöcben, hanem szobában tartják; enni, inni amennyi kell; én magam szolgálom, s gondolhatod, Ákos úrfinak jövendõ ipjára van gondom; csak az az átkozott kriminális per, vagy nem tudom, hogy híják, ne volna! nem tudni, mire ítélhetik, ha nem sül ki ártatlansága, és akkor...

- Nem akartam-e javát? - szólt, a beszélõt szenvedélyesen félbeszakasztva Viola - ember nincs a világon, kinek annyit köszönhetek. Feleségem- s gyermekeimet fogadta fel házában; éltemet adtam volna érte; egy embernek vérét ontottam, mert azt hívém, hogy haszna kívánja... s hová vezetett háladatosságom? Hogy õt, a világ legbecsületesebb emberét tömlöcbe hoztam; s ha te nem jössz s helyzetérõl nem tudósítasz, általam talán vesztõhelyre jut. Oh, János, miért fáradott kend, hogy a haláltól megmentsen? örömnap lesz az, melyben én meghalok! A veszett kutya, ha betegségét érzi, elfut a háztól, melynek kenyerét ette, hogy jóltevõit szerencsétlenné ne tegye; lám, én rosszabb vagyok a veszett kutyánál... legjobb barátimat rontom meg.

Az öreg János mélyen meg vala hatva Viola fájdalma által, s amennyire lehetett, azzal vigasztalá a szerencsétlent, hogy talán mégis valami módot találhat, miáltal Tengelyin segíteni lehet.

- Mi azt illeti - szólt Viola valamivel nyugodtabban -, ne aggódjék kend. Három nap alatt Porváron lehetünk; az irományok, melyeket Macskaházytól elvittem, nálam vannak, véresek még most is, s ha az egészet, amint történt, elmondom, Tengelyi úron gyanú nem maradhat.

Az öreg János gondolkozva csóválta fejét. - Öcsém, nem hiszem, hogy jó lesz - mondá. - Ily dolgot jobb elõre meggondolni.

- Odamenni könnyû. Itt vagyok, én, Viola öltem meg Macskaházyt - ezt minden gyerek elmondhatja; de ha egyszer bezártak, kiszabadulni, ez nehezebb, s arra kell gondolnunk. Igaz, az urak azt mondják, hogy éltednek nem lesz bántása, maga a vicispán is ígérte; de végre, ki tudja? Amit az urak ily szegény embernek ígérnek, arra nem mindig jó sokat adni, s úgy hiszem, tanácsosabb, ha elõbb más módot próbálunk meg. Teszem, az írásokat nekem adod, én elviszem, elmondom, hogy veled szóltam, s mikor az írásokat átadtad, magad elbeszélted, hogy Macskaházyt te gyilkolád meg.

- Nem fogják hinni - vágott szavába Viola.

- Jól van - folytatá a huszár -, ha magamnak nem hiszik, még egy tanút hívok. Csavargós Gazsi igen jó gyerek, ki velem jött, s most a szomszéd gulyásnál van. Két becsületes tanú elég minden bizonyságra; vagy mert Gazsi talán nem egészen becsületes, s néha lopni szokott, elhíhatjuk magát a gulyást harmadiknak. Így el kell hinniök. Te addig, míg mi Porváron ezeket valljuk, feleségeddel, gyermekeiddel tovább állsz, mikorra érted ide jõnek, üres helyedet találják. Mit mondasz, nem lesz-e ez jobb?

- Nincsenek többé gyermekeim - szólt Viola, s arcain mondhatlan fájdalom kifejezése vala látható -, az utolsót, kis Pistánkat, most két hónapja temettük el.

- Pistát? - mondá az öreg János - kis Pistámat? hej, öcsém, az szörnyûség!

- Õt s kisebb testvérét - folytatá az elõbbi remegõ hangon -, gyermektelenül állok, s szegény Zsuzsi nem fogja soká túlélni kedveseit. Napról napra fogy; hej, szegény, nem éri meg a levelek hullását, melyek a fákon most hajtanak!

A két férfi egy ideig hallgatva ült egymás mellett; Viola mély fájdalomba merülve, az öreg János könnyekbe lábadó szemekkel.

- Bizony, öcsém - szólt végre az utóbbi meghatott hangon -, isten tudja, miért bánik némely szegény emberrel oly keményen. Azt mondják, egy helyre jövünk végre valamennyien, mintha e földön csak úgy átmasíroznánk a másvilág felé; de meg kell vallani, azok, kik az arier gardba jutottak, néha elveszthetik türelmöket. Az elsõk fölemésztenek mindent, övék az egész dicsõség, a hátulsóké a verés s koplalás. Életemben elõször éltem ily nyomorúságot. Mikor a sereg retirál, a legbátrabbakat küldik hátra, s én háború idejében sokszor jártam úgy a leghátulsóbbak között; de lám, öcsém, épp akkor tanultam, hogy nem kell soha lemondani a világról. Mert elõször, ha az ily szolgálatnak vége van, okos generális mindig a legutolsókat dicséri s jutalmazza meg a többiek elõtt, s bizony az úristen is csak így tesz majd a másvilágon; s azután nem tudja senki, miként fordul még a szerencse. Hála istennek, feleséged még megvan. Neked még tíz gyermeked lehet. Igaz, nem lesz olyan, mint a kis Pista volt, oly kedves gyerek nincs s nem egyhamar lesz széles e világon, de gyerek, s lám, én mindig azt mondom, akinek még gyermeke lehet, az nem tudja soha, mily szerencse vár reá. Öcsém, én csak azt mondom neked, bolond lennél, ha a tekintetes urak kezébe adnád magadat; erre még mindig idõd marad.

Viola meghatva hallgatá végig az öreg katona tanácsait, de midõn János, feleletet várva, szemeit fiatalabb társára függeszté, ez szomorúan rázá fejét. - Nem tudja kend, mennyit szenvedtem már eddig is, másképp nem adná e tanácsot - így válaszolt. - Ne adjam magamat bíráim kezébe, s kerüljem el büntetésemet még tovább: ezt javasolja kend? De azt hiszi-e, hogy az, mit így szenvedek, nem százszorta súlyosabb minden büntetésnél, melyet reám mondhatnak? Halálra fognak ítélni, igen, én megérdemeltem; de mi egy halál a legkínzóbb, azon szüntelen remegéshez képest, melyben élek, mióta itt lakom! Húsz mérföldre mentem el onnan hazulról; de mi húsz mérföld? Mint kend most, úgy más akárki fölkereshetett, vagy véletlenül rám ismerhetett. Ha valakit távolról házam felé jõni láttam, hányszor nem bújtam el a leggyávább teremtésként az erdõben; ha uram, vagy másvalaki elõbbi életemrõl kérdezett, hányszor nem érezém a vért arcomba tolulni, midõn remegve, mint gonosztevõ bírája elõtt, oly kérdésekre feleltem, melyek véletlenül s különös szándék nélkül tétettek. Így élni, János, nem élet; ha felakasztanak, csak pokolbeli kínoktól mentenek meg.

- Már felakasztani nem fognak - szólt közbe János biztatva. - A vicispán, hála istennek, összeveszett feleségével, és azóta egészen más emberré lett. Megígérte, hogy életednek semmi esetre bántása nem lesz, s õ bizonyosan meg fogja tartani szavát; azaz, ha lehet - tevé hozzá -, de ki tudja, bír-e a többiekkel? s én mindig azt mondom, sokkal jobb, ha...

- Ne szóljon kend nekem errõl többet - szakítá félbe a szólót Viola -, tudom, hogy szándéka jó, de én el vagyok határozva. Higgye el, mióta gyermekeim meghaltak, sokszor gondolkoztam arról, nem lenne-e jobb, ha magamat önként átadom a törvénynek? s talán ha kend nem jõ, s Tengelyi úr szerencsétlenségét meg nem tudom is, feladtam volna magamat önként, csakhogy a kínoktól megszabaduljak, melyek között most élek. Mielõtt kis Pistám meghalt... a szegény gyerek úgy el volt csúfítva himlõi által, kend nem is ismert volna reá, csak édes szelíd szava maradt meg, még most is mintha fülembe csengeni hallanám... mit is akartam mondani? - tevé hozzá szemeit kezével törülve - ha fiamra gondolok, megfelejtkezem mindenrõl... Igen, mielõtt kis Pistám meghalt, egész betegsége alatt mindig csak arra kért, hogy többé zsivánnyá ne legyek. Ugye apám, nem lesz zsivány többé? Ez volt az utolsó szó, mit tõle hallottam; s ha itt maradok, ugyan teljesíthetem-e ezen kérését? Jöjjön a legalávalóbb gonosztevõ, kivel zsivány koromban találkoztam, s ismerjen rám, nem kényszeríthet-e csak azáltal, mert titkomat tudja, minden alávalóságra, sõt a legundokabb gonosztettre? Mihelyt nevemen szólíthat, szolgája vagyok, s így becsületességem csak a véletlentõl függ.

János, érezve e szavak valóságát, felsóhajtott.

- Látja kend, aki kezét embervérbe mártotta, annak meg kell halnia - folytatá az elõbbi -, sokszor gondolkoztam errõl, s látom, hogy ez természetes. Az embernek úgy sincs nyugodalma ily tett után. Ha bíráim elítéltek, nyugodt leszek; anélkül lelkiisméretem nem hagy pihenni. Igaz, nem volt soha szándékomban valakit megölni; nem én, hanem a sors akarta, hogy gyilkossá legyek; de akkor a sors azt is akarta, hogy gyilkosságomért szenvedjek; s mit ér, ha ellene küszködöm?

- Igen, de Zsuzsi mit fog csinálni!? - mondá János mély fohásszal.

Viola egy ideig hallgatott; arcain leírhatlan fájdalom kifejezése vala látható, ujjai görcsösen összeszorultak a bot körül, melyet kezében tartott; melle feszült, mintha szét akarna repedni. - Mit fog Zsuzsi csinálni halálom után? - szólt végre remegõ hangon - oh, ha erre gondolok, elhágy bátorságom! De mit tehetek? Ha látnám, hogy a szegény asszonynak keservét enyhíthetem; ha nem volna oly szerencsétlen, hogy teljes meggyõzõdésem szerint, még szerencsétlenebbé halálom által nem válhatik - nincs kín a világon, melyet nem tûrnék el. Ha lelkiisméretem furdalna is, ha remegve kellene töltenem életem minden napjait, ha tudom, hogy örökre elkárhozom: higgye el, János, én elviselném mindezt panasz nélkül, csak azt látnám, hogy életem Zsuzsinak vigasztalására van. De szegény asszonynak szíve telve van színig keservével, abba sem új bánat, sem vigasztalás nem fér, sõt jelenlétem csak azon egy könnyebbségtõl fosztja meg, mit talán abban találna, hogy szabadon sírhatna. Ahelyett, hogy vigasztalnám, csak nehezítem fájdalmát, melyet elõttem elnyomni iparkodik, s mely csak annyival inkább nehezül lelkére. Nem, nem! - folytatá szenvedélyesen - ezt nem tûrhetem tovább; történjék, minek történni kell, egyszerre. Talán, ha én is meghaltam, megkönyörül rajta isten s elveszi e világról, hol azoknak, kik Violát szerették, úgy sincs nyughelyök; s ha nem, legalább, ha engem felakasztottak, nincs többé mitõl félnie, s jó emberek majd gondját viselik. Kösse össze kezeimet, János, s vezessen egyenesen Porvárra, ez legjobb, mit velem tehet.

János Viola szavaiból látá, hogy határozata megváltozhatlan, s annyival kevesebbet szólt többé föltétele ellen, mennyivel inkább érzé azon okoknak helyességét, melyeket ez támogatására felhozott. - Utoljára is talán igazad van - mondá rövid gondolkozás után. - Felakasztani nem fognak, arra fogadni mernék, s rád nézve is talán jobb, ha strófodat kiálltad, legalább azután szabad ember vagy. De mi a megkötözést illeti, az ostobaság volna. Ha magad akaratából jössz, érdemednek fogják tulajdonítani, s annyival kisebb büntetésed lesz. Isten ments meg, hogy én vezesselek oda; éltem végnapjáig szégyenleném, ha valaki azt mondaná: Violát az öreg János fogta meg.

- Jól van - szólt Viola rövid gondolkozás után -, ha kend jobban szereti, menjen elõre, s mondja Tengelyi úrnak, ne féljen, legfölebb négy nap múlva Porváron leszek. Bojtárom nemsokára hazajõ, marhámat arra bízhatom, s Zsuzsinak is mondhatok valamit, hogy, ha elmegyek, meg ne ijesszem; úgyis elég nehezen fogok megválni.

- Mindenesetre legjobb lesz, öcsém - szólt az öreg János -, ha már rászántad magadat, jobb, ha legalább most Zsuzsinak nem szólsz. Késõbb, ha egyszer Porváron vagy, majd én magam jövök feleségedért; s ha a vicispántól meghallja, hogy éltedet nem bántják, maga is nyugodtabb lesz. Ne félj, öcsém - tevé hozzá, Viola vállára ütve -, még végre minden jó lesz, egypár esztendõre bezárnak, s azután ismét mint becsületes ember térsz vissza Tiszarétre. De mennem kell - szólt körültekintve -; Zsuzsi hazajöhetne, s ha nálad lát, fõképp ily ruhában, bizonyosan megijed. Isten veled, öcsém. - S ezzel az öreg huszár ismét a ház felé indult, hol lovát hagyta. Miután kevés lépésre haladott, János egyszerre megfordult, s visszajött. - Tudod-e, öcsém - mondá Violához, ki az elõbbi helyen megállt -, elfelejtettem mondani: ha határozatodat megbánod, ne jöjj. Tõlem bizony, míg magad el nem jössz, senki tanyád helyét megtudni nem fogja. Legfölebb azt mondják, az öreg János nagyobb szamár, mint maga gondolta, mert Violát nem tudta feltalálni. Az se baj. Isten veled. - S ezzel János, anélkül, hogy feleletre várna, ismét útnak indult; s Viola nemsokára lovának távozó kopogásából hallá, hogy a tanyát sietve elhagyá.

- Hát életemnek legalább valami haszna lehet - így szólt magában -, Tengelyi jótevõm, meg akartam hálálni tettét, s csak új szerencsétlenségbe kevertem; ettõl meg fogom menteni. Oh, de Zsuzsimból mi lesz!? - Viola fájdalmas gondolatokba merülten fejét kezére támasztva ült ott, mikor neje hazajött, s õt megszólítva mély ábrándjaiból fölébreszté; neki úgy látszott, hogy férje sírt; de a szegény asszony gyermekei sírjától jött, s e könnyekben nem látott semmi feltûnõt.