3

Tiszarét helységében, hová a jegyzõvel s lelkésszel mi is visszatérünk, azalatt csend s béke uralkodik. Egyes munkások, kik a mezõrõl hazatérve, kaszával vállaikon házaik felé ballagnak, itt-ott pár csevegõ szomszéd a kapuk elõtt vagy egy gyermekcsoport az utca közepén, porban játszva, ez minden, mit észrevehetünk, s mi felett az estharang elzengi dalát, lassú kongásokban, mintha fáradva volna õ is, s félig szunnyadozva mondaná el esti imádságát. Maga a korcsma, hol máskor vígan folyt a tánc, s Icik zsidó jó áron - de hitelbe, még nem termett gabonáért méré borát, ma üresen állt; s ha a csapszék ajtaján benézünk, csak a Rétyek cseh kertészét s Ákos vadászát látjuk, kik, mint Izrael a pusztában Egyptom hústálaira, híg italok mellett hazájok jobb sörére emlékeznek. - Ugyanazon csendet találjuk az uraság udvarában is, mely köztudomás szerint hazánkban a korcsma után mindig a legzajosabb hely. Az úrfi, mint tudjuk, kutyáival együtt agarászni ment. Az alispán, a fõügyésszel s jegyzõvel szobájába zárkózott, s kétségen kívül igen fontos tárgyakról beszélgetne, ha a közelgõ est homálya s talán maga a beszédnek fárasztó fontossága álomba nem szenderíti mindnyájokat. A teins vagy nagyságos alispánné pedig, ki mint csattogány a berket, e házat máskor mindig eltölti szavával, s e kedves madártól talán csak abban különbözik, hogy szava hangosabbá s szüntelenebbé lett, mennyivel inkább eléhaladott élte nyarában - a kertben sétál. Kövessük õt.

A tiszarétiek kertje, mint már említém, csudája vala az egész vidéknek. Remete ház, szilvaaszaló, templom formára épült galambház, halastó, s hozzá halászkunyhó, barlang, parasztház stb. - mert ki mondhatná el egyszerre a Rétyek képzelet- s szeszélyeinek fényes eredményeit, melyek a szerencsés utast, ki kertökben körüljárhata - nem szûnõ meglepésben tarták? Mindezeket bámulni lehet, de leírni nem. A kertnek legtávolabbi részét mintegy húszholdas erdõ foglalá el, melyet a teins alispán úr már rég kivágatott volna, ha a fõispán - ki megszállva Rétyéknél, ez erdõt dicséré leginkább - a tiszteletreméltó magas nyársudarakat nem menti meg urok kertészi ízlésétõl. A magas nyárfák messze terjedõ ágai s alattok a bokroknak egymásba font zöldje valóságos vadont képezének, hová a dél forró sugára nem hatott; s ha a tizennyolc tálas ebéd után visszavonulhatál, itt félórára legalább szabadnak, nyugodtnak érezhetéd magad. Ez erdõben csak egy út volt, mely számtalan tekervényekben rajta keresztül- vagy inkább körülvezetett; s ez az, melyen most Rétyné õnagyságát leghívebb szolgájával, Macskaházy ügyvéd úrral, a legfontosabb beszélgetésben találjuk.

Októberben vagyunk, az estharangot is hallottuk már, mint olvasóim talán emlékezni fognak, efelett még erdõben járunk, hol nappal is minden homályosabb, s azért olvasóim természetesnek fogják találni, ha személyeink részletes leírásába nem ereszkedem, mit én fõképp Rétyné õnagyságára nézve úgyis nem szívesen tennék. Ha azonban nappal volna, olvasóim láthatnák, hogy Rétyné negyven és ötven között, azaz azon korban, melyet negyvenen túlélt emberek a férfikor legszebb idejének tartanak, s mely eszerint ily férfias asszonynál is talán a legszebbnek nevezhetõ. Termete magas, s mint egyéb birtoka, szépen arrondirozott. Haja - de ehhez, mindaddig, míg olvasóim õt fõkötõ nélkül nem látják, mi alig fog történni, jóformán közünk sincs -, az erõs szemöldek s gyönge bajszocska szerint ítélve, hihetõképp fekete. Arca csupa nagyságos méltóság, néha, s pedig elég csudálatosan harminc hónap után visszatérõ s hat hónapig tartó idõszakokban, midõn a tisztújítás közeledik, szerfölött nyájas és leereszkedõ; egyébkor fölséges büszkeségû, melyet két hatalmas szemölcs még inkább nevel, egyike felsõ ajkának jobbik oldalán, mely arcának, még ha mosolyog is, megvetõ kifejezést ád, másika álla fölött. Királynõnek gondolnád, ha a megyei hajdú, ki mellette áll, nem intene, hogy alispánnéval szólsz. Rétyné dáma volt a szó legszorosabb értelmében. Háztartása pompás, ebédei soha két óránál nem rövidebbek, udvara telve aprómarhával s vendégekkel, melyeknek elõkelõbbjei a legpontosabb szolgálatot találják. Ha beszélni hallod, valamely gazdag forrásnál képzelheted magadat, mely nem szûnõ futásban minden tárgyakon elárad. Szava hatalmas és csengõ, hogy Jérikó falai rengenének, s az egész háznép elhalványul hallásánál. Az, amit mond, bámulásra gerjeszt minden elfogulatlant, nemcsak, mert majdnem szóról szóra ugyanaz, mit az alispán mondani szokott, s ezen házassági egyetértés romlott korunkban csudálkozásra méltó, de fõképp azon mély juridicus tudomány által, melyet napjainkban már magyar asszonyoknál is csak ritkán találhatni, s mely az asszonynak oly különös bájt s kellemet ad. Nem vala ügyvéd széles e hazában, ki törvényes tárgyakról szívesebben s többet szólott volna, mint Rétyné, s annyi tudománnyal s mélységgel, hogy Macskaházy úr sokszor megvallá, miként legjobb replikáit egészen õnagysága tanácsa szerint készíté.

Ez utóbbi, kit most kegyes uraságával az erdõben sétálva találunk, mintegy ötven s hatvan év között lehetett, alacsony, száraz férfiúcska, kit inkább hosszú megszokás, mint évek terhe hajtott meg. Halvány arc, hegyes orr s áll, bizonytalanul tekintgetõ szem, mellyel csak néha s mintegy véletlenül találkozol, de mely szúró tekintetét azonnal elvonja, mihelyt észrevétetett, s kopaszság által nagyított homloka, melyet nehány ritka õsz fürt környeze, oly egészet képezének, mely elõtt minden ember - a Réty családot természetesen kivéve - rosszul érzé magát. E családnak hívebb embere nem volt. Közel harminc évet töltött a háznál, s annyi jó s rossz napokban részesült, hogy szinte a család egyik tagjává vált, s érdekeit talán állhatatosabban védé, mint a család maga. Csupa haszonvágyból, mint ellenei hivék, valódi hajlandóságból, mint Réty gondolá, s ki tudja, némi tekintetben talán igaza volt mind ennek, mind amazoknak. Az ember oly csudálatos vegyüléke a jó s rossz tulajdonságoknak, hogy alig van, ki sokáig alávaló cél után fáradhatna anélkül, hogy valami jobb érzemény ne támadjon keblében, valamint ritka az, kinek nemes indokai közé ne vegyülne elõbb-utóbb egy kis haszonvágy, hiúság vagy más, ehhez hasonló nemtelenebb anyag is; s meglehet, hogy Macskaházynak is elõbb csak színlelt ragaszkodása utóbb valódi érzeménnyé változott, de nem engem illet ítélni az ember fölött!

Most azonban az egyetértés, mely Rétyné s hû ügyvéde közt létezett, úgy látszik, meg vala zavarva. Az alispánné sebes léptekkel s látszó fölgerjedésben jára föl s alá a fák alatt, Macskaházy egy lépéssel hátrább, s a szokottnál még inkább meghajolva követé hatalmas asszonyát; csak néha egy-egy engesztelõ szót szõve felingerült beszédei közé, de amint látszék, kevés sikerrel, mert amaz nyughatatlanul rázá fejét ily félbeszakasztásoknál, mondva, hogy beszélni könnyû, s hogy jól tudja úgyis, miként Macskaházy senkit sem enged szóhoz jutni, de hogy a valódi hûség csak tettek által bizonyulhat be, s több efféléket.

- S én nyíltan megmondom önnek - monda végre Rétyné, ki a szünteleni beszélgetés vagy járás miatt fáradtan megállt, s szemeit a kis ügyvédre szegezve napernyõjével a földet üté -, az, mit ön mond, engem kétségbe ejt.

- De mikor mondom nagysádnak - viszonzá Macskaházy, ki mint látszék, hasonlóképp kétségbeeséshez közelgett, habár egészen más okból -, hogy erre semmi ok nincs, hogy kétségen kívül...

- Oh, tudjuk - szakítá félbe az alispánné -, hogy ön kétségbeesni nem fog; mit bánja ön a mi bajainkat. Ha koldusbotra jutunk, vagy az egész világ elõtt meggyaláztatunk, ön azért ügyvéd marad, és ki tudja, talán...

Macskaházy sértve érezé magát, s miután türelme elfogyott, véletlenül azon nagy találmányt tevé, melyet a társas életben oly fölötte jól használhatunk, hogy szenvedély ellen csak hasonló szenvedéllyel léphetünk föl sikerrel. A harag, mellyel most szólt, sokkal inkább hatott Rétyné kitöréseire, mintha a világ minden filozófjainak okoskodásaival lép föl ellenök. - S hát ez a köszönet - szólt a kis ügyvéd nemes haragjában -, ez a hála, melyet harminc éves szolgálataimért érdemeltem? A család dísze s böcsülete fenntartásaért én - Macskaházy Ádám, fejemet kockáztattam, s köszönetül gyanúsítást találok.

- Ne vegye fel úgy ön - szóla közbe engesztelõleg Rétyné, ki észrevevé, hogy kissé túlment hevében, s hogy Macskaházy nem férje, kitõl válóper nélkül nem lehet megválni -, lám, én asszony vagyok és szerencsétlen viszonyaim - és...

- Asszony, asszony! az mind szép és jó - szóla amaz, ki észrevevé, hogy a csata rá nézve kedvezõleg fordul -, én ismerem nagysádat, nagysád nem oly asszony, mint a többiek. Amit szól, azt replikába tehetni. Látom, jobb lesz, ha más helyet keresek magamnak - ügyvéd, ki a család bizodalmát elvesztette...

- De ki mondta, hogy bizodalmunkat elvesztette? - szakítá félbe kérõleg a nõ - mi csak önbe bízunk, mit tegyünk, ha önt elveszítjük? azonkívül - tevé hozzá a már ellenállhatatlanná vált alispánné - ismeri ígéretünket. Azon nap, mikor az irományok kezembe jõnek, elmegyünk a káptalanhoz, s az inskripció, melyet maga kívánt, kezében lesz.

- Ami az inskripciót illeti - dörmögé Macskaházy szelídebb hangon -, isten látja lelkemet, hogy nem azért teszem. Ám ha méltóságtok hû szolgálataimért - ob fidelia servitia - felõlem gondoskodnak, én éltem végeig meg fogom hálálni - de...

- Hisz tudom, ön lelkéhez nem fér haszonvágy, de az inskripció szép, s habár nem éri is föl azon szolgálatot, melyet családomnak tesz, mégis szép osztályrész.

- Melyet bizonyosan meg fogok érdemleni, habár még száz akadály gördülne is elémbe - szóla nemes lelkesedéssel Macskaházy.

- S valóban azt gondolja, kedves barátom? - sóhajta az alispánné - én kételkedem.

- S miért? mert az elsõ próbatét nem sikerült? gyermekség! Minden jól s helyesen vala elkészülve, ki tehet róla, hogy az ég ez egyszer nem kedvezett? Az ember, ki Vándorynál betört, biztos és ügyes. Mondám neki, hogy ne csak az írásokat, melyeket nagysád kívánt, hanem pénzt s egyéb valamit érõ dolgokat is vigyen el magával, azért, hogy a dolog közönséges lopásnak látszassék, s reánk semmi gyanú ne háramoljon. Ez volt oka, hogy az egész nem sült el. A szerencsétlen tolvaj csak nehány garast találva az asztalfiókban, több pénzt keresett. Azalatt a tiszteletes visszajött, s lármát ütött, még mielõtt Cifra az írásokhoz juthatott. A tolvaj az ablakon ugrott ki, s így illant el - Vándory nem véteté ûzõbe, mint másnap mondá: mert félt, hogy statárium alá kerülne; s így látni, hogy néha a filantrópiának is vannak hasznai. - Az iratok most Tengelyinél vannak, mint az öreg szolgálótól tudom, a nagy vasládában az ajtó mellett, hol a jegyzõ a maga s a község irományait tartja; s ne féljen nagysád, megtaláljuk azokat ott is. Sõt még szeretem, így két legyet ütünk egy csapásra, úgyis Tengelyivel van még egy kis számolásom.

- Remegek - szóla az alispánné -, a jegyzõ háza teli van emberekkel, hátha a tolvajt megfogják.

- Fölakasztatjuk - szóla közönyösen Macskaházy -, hisz statáriumunk van.

- És ha az egészet megvallja?

- Nem fogja megvallani. Azt ígérjük neki, hogy ha hallgat, bántása nem lesz; ha pedig - tevé hozzá a kis ügyvéd enyelgõ hangon - mégis vallani akarna, nem lesz rá ideje; fölakasztatjuk, minekelõtte vallhatna.

- Oh, ha tudná ön - szóla Rétyné sóhajtva, szinte érzelgõ hangon -, mennyit küzdék, míg e lépésre határzám magam, mennyit szenvedek még most is, ha arra gondolok, hogy... De ki tehet róla! nevem becsülete, gyermekeim java - minden, mi az életben kedves s neki becset ád, kényszerítnek...

- Mit nem tesz anya gyermekeiért - viszonzá meghatva Macskaházy, midõn szemeit törlé, s setétségben könnyekre nem levén szüksége -, mily szív lakik nagysád keblében, azt csak én tudom. Ha tudná a világ, leborulna elõtte.

- Isten mentsen - szakítá félbe ügyvéde lelkesedését Rétyné, ki egyébiránt nem vevé kedvetlenül óriási hízelgéseit, s örült, midõn hallá, hogy kis ügyvédi ügyességgel tette, melyet a pór lopásnak nevezne, nemes feláldozásnak tekinthetõ -, isten mentsen, hogy e tettrõl kívülünk más valaki tudjon. A világ kegyetlen ítéletében, ki tudja, nem mondaná-e... - S itt az alispánné elakadt, talán bámulatában, mert érzé, hogy arca pirulni kezd.

- Ugyan miért kínozza magát, nagysád? - szóla közbe Macskaházy, földesasszonya zavarodását észrevéve - mi rossz van az egészben, amit teszünk? Egy kis irományelsikkasztás; - oly dolog, mely naponként történik, s mely Magyarországban oly közönséges, hogy legfelebb azáltal, ki magát sértve érzi, tartatik különösnek. Hányszor nem hallotta nagysád, hogy egész perek vesztek el, nem hónapos vagy éves, hanem harminc éven át vastagra nõtt perek, minden irományokkal együtt, s mi lett belõle? Keresték, s végre, ha lehetett, újhoz fogtak, s nem szólt senki felõle. Hát még ez esetben! Kötelezvényeket orzunk-e el, vagy fassiókat, vagy donációt? Isten ments! közönséges magánleveleket, melyeket nagy részben maga a nagyságos úr írt, s melyeket, éppen mert családi dolgokat érdekelnek, más kezekben hagyni nem akar. A dolog maga egészen ártatlan, legfeljebb módja ellen lehetnének kifogások.

- Igen, igen, de a mód - sóhajta az alispánné -, háztörés, rablás, mit tudom én, mily iszonyú neveket fognak adni az egésznek.

- Igen, háztörés, rablás - szóla nyugodtan a tudományos jurista -, mennyiben az egész a tett elkövetõjét illeti, de mi közünk hozzá? Ha valaki, más embernek, kit éppen szentnek senki sem mond, de ki most büntetõ per alatt nem áll, s ki mellett eszerint a „jus connatum bonae existimationis” szól, beszéd közt elmondja, hogy tiszteletes Vándory hálószobájában nagy diófa szekrény áll, melynek felsõ fiókja jobb oldalánál bepecsételt s zöld szalaggal öszvekötött iratcsomó van, melyet õ - ti. a szóló - annyira szeretne látni, kíváncsiságból vagy tudományos célokból vagy akármiért, hogy annak, ki azt neki elhozza, száz forintot adna, kérdem: van-e ebben valami vétkes vagy éppen büntetésre méltó? Kétségen kívül nincs. S most megyek tovább: ha ugyanazon ember, például mondjuk A. a másiknak, B-nek még azonfelül azt beszéli, hogy a tiszteletes úr szombaton estve az udvarban vacsorál, s hogy mivel kertfelõli ajtaját bezárni nem szokta, félni lehet, hogy egyszer valaki estve a kertfalon át minden akadály nélkül házába mehet, azután hálószobájába s így a szekrényhez, melynek felsõ fiókja jobb oldalán fekszenek az iratok, ismétlem, ha valaki mindezt csak úgy beszélgetés között elmondja - van-e ebben valami vétkesebb az elsõ beszélgetésnél? S ha késõbb ezen egyed B., ki mellett a jus bonae existimationis szólt, betör, s az iratcsomót kezembe adja, én törtem be, én raboltam a tiszteletesnél? Nem volna-e bolond, ki ezt mondani merészlené? Amit ígértem, azt megteszem, a száz forintot kifizetem, mert természetesen szavát megtartani minden becsületes embernek kötelessége, a többihez közöm nincs.

- Igaz, igaz - sóhajtá Rétyné, ki lelkiösmeretét ez okok által teljesen megnyugtatva érezé -, de a világ nem így okoskodik!

- A világ mindig ferdén ítélt, s így fog ítélni az utósó ítéletig, s ez kétségen kívül az elsõ leend, mely általánosan elfogadtatik - szóla komolyan Macskaházy, ki jó reformált létére teológiával szívesen fûszerezé beszélgetéseit. Az úgynevezett erényes embereknek egyik mesterségök az, hogy legszebb oldalukat fordítják kifelé. - Ne féljen, nagysád, errõl a közönség beszélni nem fog.

- Ha az iratok még Vándorynál volnának, elhinném - viszonzá Rétyné -, de most Tengelyinél a falu házában, hol annyi ember jár s kél, hol éjjel õr áll, kételkedem.

- Azt bízza, nagysád, reám; az iratok a vasládában vannak ez elég; a vasládának csak két kulcsa van, s mennyi lakatos e világon! - Itt Macskaházy gondolatfolyamát Ákos vizslája szakítá félbe, ki urát megelõzve, Rétynéhez szaladt, s hízelkedve ugrándozék körülte.

- A vadászok hazajöttek - szóla Rétyné -, menjünk. - Már indulni akartak, midõn a vizsla egyszerre a sûrûnek fordulva ugatni kezd. Az ágak közt gyönge csörgés hallatszik, a kutya ugatva a bokrok közé szalad, s észrevehetni, hogy valaki az ágakon keresztül tör. Végre a vizsla fölsikolt, s jajgatva, sántán tér vissza az elõbbiekhez, épp midõn Ákos, Etelka testvérével, hozzájuk lép.

- Mi a baj? - kérdé Ákos, mostohájának kezét csókolva, ki azalatt hív ügyvédével együtt néma rémülésben állt.

- Nem hallottál semmit? - kérdé remegõ hangon emez.

- Igen, vizslám ugatott, talán nyúl vagy róka.

- Nem, nem, tekintetes uram - viszonzá Macskaházy, még mindig arra szögezve szemeit, hol a zaj eltûnt -, fejemet teszem rá, hogy ember.

- Meglehet, szegény fickó a faluból - szólt Ákos, vizsláját simogatva -, ki megtudta, hogy holnap gyümölcsöt szedünk, s még egyszer használni akarta az alkalmat, s az egész idõ alatt, melyet rejtekében töltött, hihetõképp éppúgy remegett, mint most barátom uram. - Ej, be merész ember ön, a francia közmondás szerint; a bátor csak a veszély után ijed meg, s ezt sohasem láttam oly mértékben, mint most.

- Ez az ember hallgatózott, minden kérdésen kívül csak azért jött, hogy hallgatózzék - szóla közbe aggodalmasan Rétyné, míg Macskaházy, karját taszítva, vigyázatra figyelmezteté.

- Nem hiszem - szóla Etelka nevetve -, Macskaházy igen mulatságos úriember, de alig hiszem, hogy valaki, csak hogy beszélgetni hallja, októberben ide a hûvösbe álljon.

- Édes Etelka kisasszony, magácska azt nem érti - válaszolt az ügyvéd, kihez nyugalmával egész ildomossága visszatért -, õnagyságával fontos dolgokról, pereinkrõl szóltunk.

- És hihetõképp az ellenfél ügyvéde azért rejté magát el e fák alatt, hogy mesteri fogásait elõre kitudja, nemde? - szakítá félbe Ákos nevetve a szólót. - De ha annyira szívén fekszik, miért nem fogta el a zsiványt? Tekintetes s vitézlõ Macskaházy úr megbirkózik tízzel, s azt hallám - csak egy volt...

- Én? - kiálta föl Macskaházy elrémülve már a gondolatnál - én magam?

- S miért nem? De jöjjön velem, most ketten vagyunk; ha csakugyan volt itt valaki, mit még most sem hiszek, elfogjuk; ha nem, jót kacagunk.

- De kérem, domine spectabilis - szólt zavarodva Macskaházy, kit Ákos kezénél fogva maga után húzott -, így fegyvertelenül, sötét éjszaka, mégis jobb lenne, ha cselédeket hínánk.

- Hová gondol - nevete Ákos -, hisz míg cselédeket találunk, gonosztevõnk tízszer megszökik. Csak bátran, barátom, anyám Etelkával addig hazamegy, mi pedig regényes kalandunkban járunk el; s gyõzünk vagy... elszaladunk. Nemde, barátocskám? - tevé nevetve hozzá - hacsak ijedtünkben a guta meg nem üt.

Macskaházy, ki még mindég annyira el vala rémülve, hogy e tréfákon megharagudni eszébe sem jutott, csak némely észrevételt rebegett: mennyivel jobb s célszerûbb volna cselédeket vinni magukkal! De miután Rétyné is kéré õt, hogy menjen Ákossal, s miután ildomos ember létére kiszámítá, hogy az üldözendõ gonosztevõ hihetõleg utolérhetetlen, a kis ügyvéd nagy merészen begombolá felsõ ruháját, s azon ünnepélyes óvással, hogy mi õt illeti, õ nem fél, Ákos után elindult.

Rétyné s Etelka, amaz aggodalmak közt, ez Macskaházy félelmén kacagva, hazafelé indultak, s a vizsla hihetõképp az erdõben tett kellemetlen tapasztalásaira emlékezve, ura helyett most az egyszer õket követé.

A bátorságnak különbözõ nemei között, melyek egyenlõ mértékben senkinek sem tulajdonai, Macskaházy épp azt bírá legkevésbé, mely zsiványok elfogására szükséges, habár nem merném állítani, hogy félt, legalább annyit mondhatok, hogy nemigen kellemetes helyzetben érzé magát. Képzelje ugyanis magát valaki helyébe. Macskaházy járatos vala a törvény legtekervényesebb ösvényein, s a homálynak nem éppen ellensége, de ily út, milyenen most vékony lábacskái botorkáltak, ennyi tõke s ág, mely járását egy hosszú botlássá tevé, fölülmúlta képzetét, valamint azon sötétség is, mely az erdõ sûrû lombja alatt a haladókat körülfogá. Gondoljuk ehhez, hogy Ákos fiatalsága hevében az úton inkább szaladt, mint ment, úgyhogy ügyvédünk minden erõködés mellett alig követheté vezetõjét, ki minden kímélet nélkül törve az ágakon keresztül, hû követõjét szûnni nem akaró vesszõzés processzusán vezeté keresztül. Más alkalommal Macskaházy megemlékezve nemeslevelére, nem tûrte volna e bánásmódot, most miután szerény észrevételeire, melyeket e rohanó haladás ellen, megvesszõzött arca tekintetébõl tett, csak azt nyeré válaszul: maradjon valamivel hátrább, hallgatott, s minden verés, botlás dacára nem maradt hátrább egy lépéssel sem, hanem néma méltóságban, mint a haldokló római - köpönyegével takarva arcát, nyomban követé Ákost, s azon gondolattal bátorítá magát, hogy ily sötétben puskával senkit sem lehet eltalálni, azon esetben pedig, ha véletlen szerencsétlenségbõl mégis találkoznának keresett ellenökkel, õ Ákosnak segítséget szerezni azonnal hazaszalad. Erre azonban nem nagy valószínûség létezett. Sötét éjszaka, zárt, s még efelett kék köpönyeggel takart szemekkel, még oly ügyes ember mint Macskaházy ügyvéd úr, se lát igen tisztán; Ákos pedig mint látszik, barátja kedveért, csak a legsûrûbb helyeket keresi, s a zajt hallva, melyet követõjén a visszacsapó ágak tevének, oly jó kedvben érzi magát, hogy e percben senkinek, habár a világ legnagyobb zsiványa volna, kellemetlenséget okozni nem akarna.

Negyedórai keresés után az erdõszélhez érve Ákos végre megállt, s midõn Macskaházyhoz fordult, ki szemeit fölnyitva ismét lélegzetet vett, így szólt: - Az erdõben nincs senki, arra esküt tehetünk, itt nem látszik s nem hallatszik egy emberi teremtésnek legkisebb nyoma, most talán csak elhiszi, hogy csalódott, s legfölebb nyúl volt, mi elõtt annyira elrémült.

- Egészen úgy tetszett, mintha emberlépteket hallanánk, édesanyja õnagysága is megesküdnék reá.

- Ha úgy van - viszonzá Ákos, alig tartva vissza nevetését -, menjünk még egyszer vissza, két vagy három sûrû helyet tudok, hol még nem voltunk, talán ott van...

- Dehogy van - sóhajta fel Macskaházy, Ákost, ki már visszafordult, feltartva -, ha egy egér lenne is ott, ráhágtunk volna, annyira keresztül-kasul jártunk, alig bírnak lábaim - s a kis ügyvéd sóhajtozva törülé homloka izzadságát.

- Jól van - mondá Ákos -, ha azt hiszi, hogy az erdõben nincs, menjünk itt a kert körül, talán másik oldalán találunk valakit, itt minden csendes. - S ezzel Ákos átugrott az árkon, Macskaházy elõbb az árok közepébe, azután pár csudálatra méltó gimnasztikus evolúcióval föl, másik oldalára mászott, s a két keresõ némán haladva egymás mellett, rövid idõ után a kert szögleténél fölfelé fordulva a fák által eltakartatik szemeink elõtt.

Minden hallgat. Az éj sötét s kedvetlen, mint októberben lenni szokott. A tiszta napnyugot után mindig több föllegek vonulnak össze a láthatáron, s a téren hosszú sóhajokban lejt át az õszi szél, hideg érintése alatt a fák gallyai s levelei remegnek. Csak itt-ott egy csillag, mely néha a föllegekbõl kiragyog, s a távol mezõn fellobogó pásztortüzek terjesztenek kis világot a tárgyak felett. Ákos s követõjének léptei rég elhangzottak, s csak távol kutyaugatás, mely a faluból hallatszik, s egy messze pásztor tûznél fölhangzó dal, melynek egyes hangjai a kertig hatnak, szakítják félbe az éj csendét - midõn az árokból, közel a helyhez, melyen a kettõ elõbb átment, egy ember emelkedik fel. Ha nem lenne is setét, arcát és termetét széles kalapja s a nagy bunda, mely vállain függ, eltakarnák. A férfi, mint látszik, a dalra hallgatva mozdulatlanul áll, s miután bizonyossá válik, hogy senki sincs közelében, halkan kilép az árokból, és sebes léptekkel a mezei tüzek egyike felé veszi útját.

De hagyjuk õt magára - úgy látszik, maga is ezt kívánja -, s térjünk vissza Tengelyihez, kit épp akkor hagytunk el, midõn leányától vezetve szerény lakába tért.