8

Nincs fontosabb pillanat életünkben, mint ebédeink; életnézetünk s gondolataink legnagyobb része, sõt nem ritkán azon érzemények, melyek emberi természetünket leginkább nemesítik, gyomrunk állapotától függnek, s ki májbajban szenved - mint mi, írók közönségesen -, átlátja Pythagorás és a Braminok egész bölcsességét, midõn erkölcsi filozófiájukat a konyhán kezdik. Csudálhatni, hogy annyi történetbúvár között, kik korunkban inkább új rendszerek fölállításában, mint a régi állapotok leírásában remekelnek, még nem találkozott senki, ki a különbözõ korok s nemzetek élelemszereiben kereste volna nemünk nagy tetteinek okát - talán ezúton nagyobb eredményekhez jutnánk, mint azok, kik mindent az éghajlat- s fajkülönbségre vezetnek vissza. Én, ki sem ez új történetírói oskola megkezdésére, sem Homér vagy Scott utánzására erõt nem érzek magamban, az alispáni ebéd részletes leírása helyett, mely olvasóim étvágyát ébresztené, csak azt mondom, hogy a lakoma, melyben e napon az urak az alispán termeiben, s a nemesség a nagy pajtában részesült, egyike vala a legfényesebb- s legmagyarabbaknak, melyeket képzelhetünk. Fenn az uraknál huszonnégy tál, melyeknél a mártások annyira nem kíméltettek, hogy a négy becsinált mindegyikénél egy-egy táblabíró öntetett le, s a szolgálattevõ huszárok hüvelykujja mindannyiszor megfürdött; magyar pezsgõ, tokaji, fagylalt, szóval: lucullusi lakoma. Lenn a nemeseknél: gulyás- és pörkölthús, tarhonya, káposzta, túrós csusza, gombócok, pecsenyék, bor, pálinka, szóval egész lakodalom. Az utósó cigányig nem volt egy, ki - amennyiben ti. fölkelhetett - nem jó kedvvel kelt volna fel az asztaltól.

Az ebéd végével, mihelyt a kávé szétosztatott, Etelka, ki az egész idõ alatt lehetõ nyájassággal teljesíté a házikisasszony kötelességeit, fõfájás ürügye alatt visszavonult; Rétyné nehány elõkelõbb táblabíróval s lelkésszel beszélgetett, a többi urak részint a tornácon, részint a ház elõtt pipáztak; s ha a nagyreményû sz.-vilmosi jegyzõt - ki magát ebéd fölött sok cikornyás felköszöntés által kitünteté - nem látjuk a többiek között, annak hihetõképp egyedüli oka az, mert Etelka szobaleánya, Rózsi, a ház másik oldalán lakik.

Ákos Kálmánnal a kert távolabb részében sétált.

Ákos és Kálmán majdnem egykorúak levén, mint szomszéd gyermekek, éltöket elsõ éveik óta együtt tölték; barátságukat tehát alig szükség említenem, mely az egész megyében szinte közmondássá vált. Legalább szomszédok között ember emlékezetére ilyes még nem létezett. Huszonkét éves korában ki nem talál barátokat, ki nem ismer legalább egy lényt, kihez szíve egész erejével ragaszkodik, úgyhogy nem is képzelheti, miként élhetne, ha ettõl elszakíttatik! Mint az elsõ szerelem, úgy az elsõ barátság ott áll éltünk legszebb emlékei között, s bár az emlék néha egyszersmind éltünk legkínosabb csalódását juttatja eszünkbe, múltunkban nincs semmi, miért a tudás fájának gyümölcsét, melyet ajkaink megízleltek, oly keserûen átkoznók, mint hogy ettõl fosztott meg. Azonban, noha ifjú barátaink éltöknek egy részét együtt töltve, valamint korukban, úgy érzelmeikben egymáshoz közel álltak - a házi kör, melyben neveltettek, sokkal inkább különbözött, mint hogy azon hasonlóság mellett, mely minden nemesebb jellemû ifjak között létezik - mert hisz valamint a lomb tavaszkor egyenlõ zölden függ ágain, úgy az ember is leginkább õszi napjaiban változtatja színét -, nem sokkal több különbség lett volna közöttök is.

Vannak, kik a nevelés befolyását taglalják; s ha ezalatt csak az értetik, hogy az ember jellemét kényünk szerint képezni nem lehet, nincs senki errõl inkább meggyõzõdve, mint én, ki azon vastag kötetekben, melyek a nevelésrõl írattak, általános rendszerek helyett csak oly szabályokat látok, melyek bizonyos jellemû egyedekre alkalmazva sükerhez vezethetnek, de épp azért másoknál a lehetõségig céliránytalanok. De valamint azon befolyás, melyet az egyes nevelõ növendékére gyakorol, csekély; s valamint nem ritka példa, hogy nevelõk fáradozásai oly gyermekeknél, kiknek keblében a szabadság utáni vágy hatalmasabb, épp az ellenkezõ eredményekhez vezetnek, mint melyekre irányozva valának: úgy azon kör, melyben gyermekekbõl ifjakká nõttünk, természetes hajlamink szerint különbözõ, de mindig ellenállhatlan befolyást gyakorol jövõnkre; s ha visszatekintünk, nincs köztünk senki, ki nem érzené, hogy sajátságainak nagy részét azon nevelésnek köszöni, melyet nem egyes embertõl, hanem a társaságtól, nem bizonyos terv szerint, hanem a körülmények által kapott.

Ez vala oka azon különbségeknek is, mely annyi érintkezési pont mellett Ákos s Kálmán között létezett. Az öreg Kislaky ti., kiben Kálmán atyját, a megye volt alispánját s egyszersmind egyik legbecsületesebb emberét tisztelé, nejével együtt a magyar nemesség azon részéhez tartozott, mely, fájdalom! napjainkban mindinkább kihal, s minden hibái s gyöngeségei mellett legalább azért érdemli meg tiszteletünket, mert elõdeink szokásait s nemzetiségét tisztán fenntartá, az õsök míveletlenségét, de egyszersmind a hajdankor jószívû egyszerûségét, sok, napjainkban szinte nevetségesnek látszó elõítéletet, de velök azon hitet, mely nélkül nemzetiségünk nehéz harcai között soha föl nem tarthatta volna magát: hogy a magyar soha eltûnni nem fog e világról. Hogy ezen néposztály érdemei nemzetiségünk föltartására nézve fölszámíthatlanok, s hogy a jövõ gyalázatos hálátlanságot követne el, ha valaha elfelejtené, miként azon nemesebb mûvelõdés ágai, melyeknek gyümölcseit élvezi, csak az erõs törzs nedvébõl vonták termékenységöket, melybe oltattak, minden kétségen kívül fekszik; de éppoly bizonyos az is, hogy mint minden, úgy a magyar nemesi házak, a história távolában sokkal nagyszerûebbek- s szebbeknek látszandanak, mintha azokat közelrõl tekintjük.

Ha például olvasóim közül valamelyik Kislaky Bálint urat meglátogatná, s a kaputlan kerítésen behajtva a házba lépne, melynek kéménye csupa vendégszeretetbõl, mint ura unalomból, mindig füstöl, hol a kuvaszokon kívül, melyek minden közelgõt majdnem széttépnek, senki kötelességét nem teljesíti, s kivevén a mezei gazdaságot, sehol a rendnek nyoma sem található: úgy hiszem, a gazda szívessége, Borbála asszony szüntelen kínálásai, sõt a pulykapecsenye mellett is, mely számára süttetett, nemigen jól érzené magát. Taksony megyében a háztartások e neme közönségesebb vala, semhogy a kislaki kastély ezen fogyatkozásai feltûntek volna, s miután a legtöbb s legtartósabb ismeretségek a száj által történnek, s pedig nem azért, mert vele beszélünk, de mert vele eszünk, nem bámulhatja senki, hogy a vendégszeretõ háznak sohasem hiányzottak vendégei, s hogy az öreg Kislakynak kevéssé elavult történetei, segítve a velök egykorú bor által, mely mellett elõadattak, mindig jókedvû hallgatókra találtak. E körben nõtt fel Kálmán, irigyeltetve az egész vidéktõl, szerettetve szüléi, dicsértetve a vendégek, tiszteltetve a cselédek, magasztaltatva a lelkész s rektor, bámultatva az ispán s tiszttartó, imádtatva a vén gazdasszony által; s ha e házban, hol közelítésénél minden kutya ugrándozott örömében, s minden ember szeretettel jött elébe, magát honosnak érezé, ha szokásaival azonosult, csak az bámulhatná, ki, õt több- vagy kevesebbnek tartja, mint jószívû, de közönséges fiatal embernek.

A régi magyar ház egyetlen fiától ki kívánna mást, mint hogy belõle magyar úrfi váljék? De Kálmán ismeré a világot is; Pest, hol oskoláit végezé, s életének azon legboldogabb évét töltötte, melyre a magyar hetvenéves koráig vágyódva emlékezik, értem a jurátuskodást, s Ákossal való barátsága, mely által a gazdag fiú akaratja ellen is magasb körökbe vonatott, nem maradhatának befolyás nélkül nézeteire, s az öreg Bálint úr s Borbála asszony egész órákig elsóhajtozának néha kedves fioknak finnyás szokásain, s az új divatú elveken, melyeket a városból hozott magával, noha a polgárisodás korántsem terjeszté annyira rontó befolyását, mint a jámbor szülõk szívök szomorúságában gondolák. Való, hogy Kálmán Pesten megváltozott, s a parlagi úrfi, ki bécsi ruhákba öltözködve, mióta szülei házát elhagyá, inkább magát, mint felebarátja teremtését mívelé, sokat vesztett azon régi jó szokásokból, melyek az ifjúság között egykor nemzetiség neve alatt divatoztak, s egy-egy kocsmai szolga megverése, ablakok s palackok öszvetörése s néha egy jól muzsikált cigány dicsõ megjutalmazása által emlékezteték e hon polgárait a régi alkotmány épségére; de „legyõzve bár, megtörve nem” - mint koszorús költõnk mondá -, Kálmán keblében a betyár szunnyadott, de még élt egész épségében; s csak alkalom kelle, egy kis parlagi társaság, hozzá egy kis zene, valamivel több bor, s a régi legény feltámadt hosszú álmából; s pesti barátnéi, kik szerénységét magasztalák, a zajgó úrfiban, ki nem ugyan törökkel szájában, de palackkal kezében Kinizsi szép táncát járá széles jó kedvében, alig ismertek volna kedves táncosukra.

Ákos e tekintetben lényegesen különbözött tõle, sõt barátjának mintegy ellentéte vala. A Réty család gazdagsága s számos öszveköttetései által, melyekben fõrendi házakkal állt, azok közé tartozott, melyek a nemesség által közönségesen „fertálymágnások”-nak csúfoltatnak; s mi a büszkeséget, nagyravágyást, szóval azon hibákat illeti, melyek mágnásainknak, reménylem, csak kajánságból tulajdoníttatnak, sokkal több joggal „ötfertály mágnásoknak” neveztethetnének, miután a Zrínyiek, Frangepánok, Thurzók s Czudarok soha e tulajdonokban annyira nem haladtak. A fertálymágnás Magyarországban egy egészen kivételi, hogy úgy mondjam amfibialis lény. Helyzete által a nemesi, vágyai s hajlandóságai által a mágnási renddel öszvekötve, hely nincs, melyet elemének nem tartana, s ismét nincs hely, melyben magát egészen otthonosnak érzené. Sértve büszkeség által, ha felsõbbek társaságába lép, kikkel magát hasonlónak inkább láttatja, mint érezi; megbántva minden inas által, ki õt tekintetesnek címezi, az érintkezés, melyet felsõbb osztályokkal szüntelen keres, csak a keserûséget neveli, melyet irántok gyermeksége óta kebelében hordoz. „Mily nevetséges gõg - így szól, ha önlakába övéi közé visszatér -, mily utálatos büszkeség, mintha hazánkban minden nemes nem volna egyenlõ, mintha a báró vagy grófi cím egy kis szócskánál egyéb volna, mely számtalan névhez csak azért ragasztatott, mert magában nem hangzott úgy, hogy tiszteletet vívhatna ki magának.” De ha a teins alispán vagy méltóságos kamarás ekképp kiadta mérgét s az egyenlõség fenntartására inasainak még valamivel hosszabb vállzsinórokat csináltatott, mint minõket szomszédjánál, a grófnál látott; te, ki nemes vagy, de kinek családjából senki még alispán nem volt, kamarás pedig éppen nem is lehetne, vagy kinek évenkint egy forint harminchat krajcárral kevesebb jövedelme van, valahogy ne gondold azt, hogy ezen szép egyenlõségi elvek reád is kiterjedhetnének. A világon mindennek megvannak határai, s az egyenlõség kiterjesztésére nézve tévedések elkerülésére mindenki közönségesen önmagát választja azon határpontnak, melyen túl a nivellációt veszély nélkül terjeszteni nem lehet. Ha gyûléseken pártolás, vagy tisztújításnál szavazat kell, nemességed el fog ismertetni, az elsõ rész kilencedik címe, a magyarok ezredes alkotmánya, a pusztaszeri vér, mely a nagy áldomásnál összekevertetett, itt nem feledtettek még el, s mihelyt valakinek szüksége van reád, nem látsz senkit magad mellett, ki magát egyenlõnek ne vallaná. De menj csak egyszer szabadelvû nemes társad lakához, nyújtsd neki inasai elõtt tisztválasztáskor annyiszor szorítgatott jobbodat, merd szeretni vagy nõül választani leányát; s ha ezt megpróbáltad, majd alkotmányos egyenlõségedrõl szólunk ismét, s meg foglak kérdezni, mit tartasz felõle? A magyar nemesség vérrel szerzé hazáját, vérrel vívá ki szabadságát, vérrel oltalmazza közös birtokát, ha az valaha megtámadtatnék - így szól a törvény -, s ha vér helyébe pénzt teszesz, mi úgyis minden értéket képvisel, az egész való maradt még napjainkban is, azon kis különbséggel, hogy mivel vérbõl mindenikünknek majdnem hasonló, pénzbõl pedig igen különbözõ mennyiség jutott, az egyenlõség, mely a régi teóriából mintegy önkényt következett, újabb idõkben a történetek legtávolabbikai közé számíttatik.

Minden ember, ki többnek akarna látszani, mint aminek önmagát érzi, azon iparkodás által, mellyel kitûzött ideáljait elérni akarja, nevetségessé válik, s a félénk, ki asszonyok közt párviadalairól beszél, a szegény, ki másodkézbõl öszveszedett rongyokkal fényûzést utánoz, mely alatt mindenünnen szükség tekint ki; a pór, ki, hogy nemesnek tartassék, magas ösmeretségeivel kérkedik, s kõbe faragva, színekkel mázolva s lenyomva minden kanálon új címerét koptatja, gúny s megvetés tárgyává válnék, bármik lennének is egyébiránt érdemei. A társaság, mely még azon érdemeket is, melyeket valóban bírunk, csak ritkán ismeri el, nem bocsát meg annak, ki tõle még ennél többet kíván, s majdnem úgy bánik vele, mint uzsorásokkal bánni szoktak, vagy jobban mondva, bánni kellene: kit, mert törvényes kamataival megelégedni nem akar, megfosztják tõkéjétõl is. Egészen ily helyzetben valának a Rétyek is. Régi nemesség, szép vagyon, alispánság és szép fiok, kinek még neje sem vala; s ki eszerint házasodhatott - mi kelle még, hogy magoknak kellemes társasági állást szerezzenek? De büszkeségöknek más táplálék kelle. Valamint nagy Fridrik verseiben, Voltaire diplomáciai ügyességében, Richelieu drámáiban, Byron lovaglásában keresé dicsõségét, úgy Réty alispán úr azon fáradott, hogy valamivel többnek láttassék, mint mivé született; s a százados nemes, õsei számatlansága mellett a parvenü minden nevetséges oldalaival álla elõtted, s nénjérõl, a bárónéról szólt, s távol rokonáról, a német grófról, s hogy ezzel s ezzel a herceg hadnaggyal igen szoros viszonyban áll, s ma báró F.- vagy gróf X-tõl levelet kapott stb.

Ákos, kit szüléi jókor Pestre küldének, s ki nénje, báró Andorfyné házánál a legjobb társaságban tölté napjait, sokkal több ésszel bírt, mint hogy szüléi gyöngéit át ne látta volna; s mi az életben többször történik, épp annak ellenkezõjévé vált, mit naponként maga körül látott. Ákos betyárrá lett, vagy, jobban mondva, iparkodott, hogy annak tartassék, s ezért fõképp a megye ifjúsága között határtalan népszerûséget szerzett magának; mint oly ember, ki azáltal, hogy ámbár angolul s franciául tudott, s a fél világot beutazta, mégis, amennyire tõle kitelt, betyárkodásaikat utánozta, másoknak mintegy igazolásul szolgált. Szép népszerûnek lenni, s fõképp ifjú korunkban nincs talán semmi, mi után szívünk annyira vágyódnék. Késõbb, miután tudjuk, hogy azon szeretethez, mely oly roppantnak látszik, az egyes szívek mi keveset adnak: örömünket elvesztjük e birtokon, melyet talán még többen vesztenek, mint nyertek minden érdem nélkül. De hogy Ákost e népszerûség nem kissé erõsítette meg erõltett betyárságában, azt tagadni nem akarjuk, annyival kevésbé, miután az ifjú Réty ezen erõlködése vala az, mi közte s Kálmán között néha a legnevetségesebb ellentéteket idézte elõ. Valamint ti. Ákos a betyárságban, úgy Kálmán a míveltségben helyezvén büszkeségét, a két ifjú egymásnak mintegy példányul szolgált.

Ha téli napokban a megyei nemesség a megyeház teremében öszvegyûlt - hol minden táncmulatságok hihetõképp azért szoktak tartatni, hogy az adózó nép, mely e termeket homloka izzadásában építé, lássa, miként izzad ugyan e helyen a nemesség is -, vagy ha valamely elõkelõ táblabíró névnapjának ünneplésére valahol nagyobb társaság találkozott, kérdésen kívül a leglármásabb Ákos volt, és senki divatszerûbben nem lépett föl, mint Kislaky Kálmán; de ha poharak vagy társalkodás közt mindenki magáról, vagy helyesebben mondva arról, minek látszani akart, megfeledkezett, a szerepek megváltoztak, s Ákos helyett, ki reggel fûnek-fának beszélé, hányszor részegedett meg életében, estve Kálmán szemei jártak keresztbe, noha talán senki sem ellenezte állhatatosabban Ákos ivó teóriáit délelõtt, mint õ. Ne kárhoztassa senki a fiatal emberek e szeszélyét; éltünk azon korában, melyben az emberek ítéletét még oly valaminek tartjuk, mi után fáradni érdemes, mindnyájan affektálunk.

Ákos, ki erõt véve magán, az ebéd kezdetén szokása szerint betyároskodott, minél több való vígságot láta maga körül, annál szótalanabbá vált, s az ebéd vége felé egészen azon szomorú gondolatoknak engedé át magát, melyekkel reménytelen szerelme szívét tölté. Kálmán, kit ez alkalommal Etelka szomszédsága s a nyájas mód, melyben iránta viseltetett, rendkívül fölvidított - mert a bor leghamarabb száll fejünkbe, ha víg gondolatok társaságát találja benne -, az udvariasság helyett, mellyel az elsõ ételeknél magát kitünteté, mindinkább a parlagi úrfi hangján kezde beszélni; míg Etelka komoly tekintete s rövid feleletei hibáját eszébe juttaták, s az ebéd vége felé õ is, mint barátja, szomorúan ült helyén, alig merve szólni szép szomszédjához.

Mihelyt az ebéd véget ért, Kálmán maga után a kertbe voná barátját, hogy neki egész szerencsétlenségét elpanaszolja.

- Barátom - szólt padra vetve magát -, én a világ legboldogtalanabb embere vagyok. Láttad ma testvéredet? õ nem szeret, utál, megvet.

- Magadon kívül vagy - mondá Ákos, melegen szorítva kezét -, esztelenségeket beszélsz.

- Nem, nem, én jól tudok mindent; Etelka nem szeret, nem fog szeretni soha, s jól teszi, ily ember, mint én, nem érdemes reá - én lemondok -, én...

- Ne igyál bort soha, Kálmánom - úgy látszik, elszomorít.

- Hát te is észrevetted? Hát csakugyan igaz? hát megbecstelenítve álljak elõtte? nem, soha! Holnap szabadságot kérek apámtól, s utazni megyek, elmegyek oly helyre, hol senki sem ösmer, hol angyali testvérednek alkalmatlankodni nem fogok soha, hol...

Ákos ismét félbeszakasztá, s boldogtalansága okát kérdé, mire a másik, mindazon részletességgel, melyre csak szeretõ képes, elmondá: mi nyájas volt Etelka iránta az ebéd kezdetén; hogy õ, becsületére, alig ivott pár pohárral, de hogy, amint látszik, a bor inkább hatott reá, s hogy talán valami illetlent mondott, miután az ebéd vége felé Etelka rá se nézett. Hogy mindennek vége van, hogy ily utálatos teremtés, mint õ, ily angyal után nem vágyódhatik, hogy õ örülni fog, ha Etelka más karjaiban fogja föltalálni mindazon boldogságot, melyet tõle elfogadni nem akart, de hogyha e szerencse oly valakinek jut, kit õ ismer, annak kitekeri nyakát, s több effélék. Mint minden desztillációnál a retorta felsõ részén számos csöppek látszanak, úgy az érmelléki víz részei tiszta könnyekben peregtek le Kálmán arcain, s Ákos noha jól tudá, „honnan e könnyek”, eléggé szereté barátját, hogy fájdalmánál szintoly részvéttel viseltessék, mintha annak okát csakugyan fontosnak gondolná. Mondá, hogy asszonyok ugyan nem szívesen látják, ha fiatal ember más valamitõl részegül, mint bájaiktól, de, hogy mint a jó pezsgõ hatása hamar eltûnik s fõfájást nem hagy maga után, úgy az ily haragé is. Biztossá tevé barátját Etelka szerelmérõl, s mi több, hogy testvére a rút grófot megveti, szóval oly ügyesen járt el vigasztalásaiban, hogy Kálmán lassankint fölvidulva, végre szenvedélyesen szorítá karjai közé barátját, s azon esküvéssel, hogy soha többé borhoz nem nyúl, örömében kisírá azon végsõ cseppeket, melyek az ebéd alatt könnyzsákjaiban öszvegyûltek.

Az ifjú kor legszebb kiváltsága, hogy öröm s fájdalom oly közel fekszenek egymáshoz; késõbb talán épp annyi, sõt több okunk volna örömre, de lelkünk elveszti rugékonyságát, s ha egyszer elszomorodánk - annyi kell vigasztalásunkra, hogy közönségesen ismét új baj ér, még mielõtt a régit felejtettük.

Kálmán, ki csakugyan inkább szerelem-, mint bortól részegedett meg, a levegõ, a járás és könnyei után csaknem egészen kijózanodott, s a két fiatalember ismét a ház felé indult, hogy Etelkát fölkeresve, mint Ákos mondá, az új békekötés nagy ünnepélye minél elõbb véghez menjen; de ki az köztünk, halandók között, ki az életben csak a jövõ percre is biztosan számolhatna? Ki az, fõképp tisztújítások alkalmával, hol a sorson s végzetünkön kívül még kortesek határoznak jövõnk felett?

Még a fiatal barátok a kertben tartózkodtak, addig az öreg Kislaky, ki szíve jókedvében egy, sõt talán két pohárral is többet ivott, mint szomjúsága enyhítésére szükséges vala, más dolgokon törte fejét. Az öreg úr rég kedves Kálmánjának szánta Etelkát. Nem mondom, hogy éppen csak a leány vagyona hozá õt e gondolatra; de miután a két család birtoka határos vala, s pedig igen valószínûleg a teremtés elsõ napjától mostanig, s miután a Rétyek jószága majdnem egészen leányágat is illetvén, egy részének Etelkára kelle szállni, az öreg Kislaky joggal mondhatá, hogy a gyermekek egymásnak teremtettek. Nagy hízelgõ a bor, mindenkit megerõsít kívánataiban, s az öreg Kislaky, kinek szemei egész ebéd alatt fián függtek, s ki jobb és bal szomszédját talán harmincszor is kérdé: ha láttak-e valaha két fiatal teremtést, ki jobban illenék egymáshoz? meg vala gyõzõdve reményei teljesültérõl, ámbár forma szerinti kérésére, melyet ebéd után az öreg Rétyhez intézett, csak azon választ nyeré, hogy leánya érzelmeit nem ösmeri; Rétynétõl pedig, hogy ily fontos dologról jobb tisztújítás után szólani.

Az öreg örömében kezeit dörzsölve járdalt az udvaron. Képzetében már Kálmán s Etelka egész ivadéka ugrándoza körülötte, s a jámbor apa szíve hatalmasan földobogott ez ábrándok között, midõn a pajtából fölhangzó zaj gondolatainak más irányt adott. A kortesek, kik nagy mûvészek módjára hosszú gyakorlatokkal készülnek a nagy elõadáshoz, melynek fõszerepét õk játsszák, a pajtában most másodszor ismétlék próbatétüket, s e pillanatban épp az albírákhoz jutván, midõn a kasznár, ki mint elnök, itt a fõispán helyét pótolá, a sz.-vilmosi járás elsõ albíráját említé, háromszáz hanggal „Éljen Kislaky Kálmán”-t kiáltának. Az öreg úr - mert mely apa maradna nyugodtan, ha fia dicsõségének fültanúja lehet - szédelgett gyönyörködésében, s midõn éppen ispánját látá a pajta felé menni, jó vagy rossz nemtõje ez eszmét súgá fülébe: mennyire kár, ha fiának diadala náddal födött pajtában hangzik el, s mi jó volna, ha Etelka ennyi dicsõségnek tanúja lehetne! Magához szólítá tehát az ispánt, s elbeszélé neki a nagy családi titkot, melyet annyival inkább bízhatott reá, mert nyelve most nehezebben mozgott, s nem vala hihetõ, hogy e bizalommal visszaél s kérdé: „nem volna-e jó, ha a kortesek Kálmánt, ki a kertben van, fölkeresnék, s diadallal Etelka szobájába hoznák?” Az ispán ura nézeteit egészen helyeslé, s mihelyt a pajtába ért s fél negyedig „halljuk”-ot ordítva csendet eszközölt, oly remekül szónokolt, hogy az egész tömeg azonnal útnak indult. Igaz, hogy Kislaky követének a titokról szint azon fogalma vala, mint sok más embernek, ki alatta csak oly valamit ért, mit önmagunk elbeszélni pirulnánk, vagy nem merünk, s azért másvalaki által akarunk tudatni a világgal, s hogy ennélfogva Etelka s Kálmán lakodalma mindjárt beszéde elején kihirdettetett s megéljeneztetett. Azonban annyi bizonyos, hogy a sz.‑vilmosi háromszáz nemes, kikrõl csak negyedóra elõtt esküdhettünk volna, hogy mint a háromszáz spártai Thermophilaeknél, úgy helyeiken fekve fognak találtatni, irtóztató éljenek között egyenesen a kertnek vette útját, s hogy Kislaky, ki elõttök szinte a kertbe futott, könnytelt szemekkel mormogá fogai között: hej, mégis szép dolog a népszerûség!

Ne vessék meg olvasóim a jámbor öreget e vallomásaért, s habár sokan volnának közöttök, kik a nép kegyeit szívökbõl megvetik s ellene szintúgy zúgolódnak, mint kedveseik ellen azok, kik õket kérlelhetetlenek- vagy hívteleneknek találják, gondolják meg, hogy Kislaky azok közé tartozott, kik e népszerûségben nem eszközt, hanem sok ember szeretetét látják; s mert egyedüli fortélyok, mellyel e kincset kivívták, szívök jósága volt, nem is tapasztalák annyiszor ingékonyságát. Úgyis Helenán kívül nincs, mi annyira ócsároltatott, mint a népszerûség, s mégis kevés ember van, ki miután tíz évig ostromlá a várat, melyben a hívtelen mással tartózkodott, azt mint Menelaus ne fogadná szívesen vissza házához.

Kálmán s Ákos már a házhoz közelgtek, midõn az öreg Kislakyval s mindjárt utána az egész korteshaddal találkoztak, mely pázsiton s virágokon keresztül egyenesen feléjök vevé útját. Az öreg, ki fiát megölelve csak e szavakat mondhatá: „hallod, fiam, ez neked szól”, nem magyarázhatá meg a történteket; midõn „éljen Kislaky Kálmán és angyali mátkája, Réty Etelka kisasszony!” harsogott az ég felé, s minden beszélgetésnek véget vetett.

Kálmán s maga Ákos, annyira meg valának lepve, hogy elsõ pillanatban nem tudák, mit tegyenek. De midõn az ispán szívrázó basszusával fölkiált: „vigyük az úrfit Etelka kisasszonyhoz, szeretett szolgabíránénkhoz”, s midõn egyszerre tíz kéz nyúl a boldog szeretõ felé, õt lábáról föl akarva emelni, Kálmán magához tért bámulásából, s védni kezdé magát. Kérni akart, káromkodott, maga az öreg Kislaky is, ki fiát Etelkának bemutatni s nem kikiáltatni akará a házasságot, elkövetett mindent, hogy Etelka neve az ovációból kihagyassék, mind hasztalan! Háromszáz sz.-vilmosi torokkal csak a végítélet trombitája versenyezhetne - s beszéd nem használván, kézre került a dolog. Kálmán a nagy vonzalom ellenében visszalökõ erejének egész hatalmával dolgozott, s nem mondhatni, hogy derekas benyomást ne tett volna sok érte lángoló sz-vilmosi kebelre, minek azonban csak annyival vala szavánál több hatása, hogy szép atillája széttépetett, s egy palack vörös bor, mely feléje nyújtatva széttört, a küzdõt tetõtõl talpig leönté, ki most ég s föld között lebegve, hat markos legény vállain hasztalan gyakorlá ökleit és sarkantyúit, s az elõbbi kiáltások között egyenesen kedvese szobájához cipeltetett.

A zajra a vendégek a ház elõtt öszvegyûltek, s hallva Etelka s Kálmán nevét, egy része bámult, más része gratulálni kezde. Az alispán zavarában mosolygva hajtogatá s csóválá fejét, hogy mozdulatai se igen-, se nemnek ne magyaráztathassanak; az alispánné, kinek szerencséjére a tisztújítás s a Kislakyak befolyása jutott eszébe, mondá, hogy az egész tévedés, s hogy errõl még szó sem vala; Karvaly pedig a kiáltókhoz csatlakozva hatalmas szavával hirdeté a szép pár dicsõségét, melynek sz.-vilmosi tisztelõi már Etelka ajtajához értek, s küszöbe elõtt a levegõben táncoltaták szerencsétlen imádóját.

Kálmán magánkívül volt. Így jelenni meg kedvese elõtt, kitõl még elõbbi hibáiért engedelmet kelle kérnie, széttépett atillával, borral leöntve, háromszáz nemestárs karjai között - ki nem érezné e helyzet kínait? Kért, sírt, káromkodott, mindent egyszerre, s mindent legkisebb süker nélkül; szerencséjére azon istennõ vagy angyal, mely a való szerelmet pártolja, úgy intézte a dolgokat, hogy Etelka helyett csak szobaleánya volt szobájában, s így a tisztelgõ csapat csak a piruló Rózsi s a nagyreményû sz.-vilmosi jegyzõ elõtt, ki bizonyosan véletlenül ott volt, ordíthatta el jókívánatait.

Azon boldogság után, melyet kedvesünk látásán érzünk, a legnagyobb - mint egy szerelemben megõszült ismerõmtõl hallám - bizonyosan az, ha némely helyzetekben szívünk bálványával nem találkozunk; s nincs, ki ezt valaha inkább érezte volna, mint Kálmán e pillanatban. Ákos, kit nõvére nevének kiáltozása bosszantott, hogy ennek véget vessen, figyelmetessé tette a tisztelt gyülekezetet, hogy minden szolgabírónak esküdtre is van szüksége, s hogy e hivatalra alkalmasabb egyén nincs e világon Pennaházy Bandi jegyzõnél, ki e szavak után rémséges kiáltások között, Rózsi helyett a közvélemény által felkarolva, jövendõ szolgabírájával együtt az udvarra vitetett, hogy ott az alispán elõtt bemutattassék, ki mindehhez szüntelen mosolygva, csak tökéletes helybenhagyását jelenté ki.

Önigazolásomra - ha olvasóim közt valaki azáltal, hogy a sz.-vilmosi jegyzõt Rózsinál találtuk, a valószínûség törvényét talán sértve látná - csak azt mondhatom: hogy ha nem is mint Hegel hiszi - minden, ami van, az jó, legalább minden, ami való, közönségesen valószínû is, s hogy Rózsi fekete szemei s Pennaházy szõke, pödört bajsza oly nemûek valának, hogy miután Sz.-Vilmoson - honnan Rózsi jó nemes házból származott - többször találkoztak, csak természetes, hogy Tiszaréten fölkeresék egymást; fõképp miután - ha az említett fekete szemek- s szõke bajsztól elvonatkozunk is - kellemesebb két egyediséget alig találhatni. Rózsi, ki asszonyával Pesten létekor magyar színházba járt, több új s régibb zsebkönyvet olvasott, sõt nehány verset könyv nélkül is tudott, azon míveltebb szobaleányok közé tartozott, kik mert közönségesen uraságuk viselt ruháiban járnak, s ugyanazt beszélik, mit úrnõiktõl hallottak, szinte kisasszonyoknak látszanak; s Pennaházy, ki egy hosszú országgyûlés alatt a hallgatók között hatalmas szavával majd éljenezve, majd más kijelentések által élénk részt vett a legfontosabb tanácskozásokban, s rejtett szavakkal gyönyörködteté a Nemzeti Újság olvasóit, ismertebb, minthogy érdemeirõl szólanom kellene. Föl is jegyeztem volna az érdekes beszélgetést, melyben e két szeretetre méltó személy a kortesek által meglepetett, ha országos dolgok leírása nem várna reám, s e beszélgetés minden gyönyörei mellett ne lett volna különösen - szótalan.

Olvasóim, kiknek nagy része kétségkívül tudja, mi kellemetlen minden hölgynek s fõképp szobaleánynak, ha valamely férfival magánosan találtatik, képzelhetik a zavart, mellyel Rózsi annyi férfi jelenlétében eltelt; miután azonban kedves jegyzõjét a kortesek vállain mindjárt Kálmán mellett látá, s hallá a közbizodalom szavát, mely õt esküdtségre jelelte ki, megnyugodott sorsában, sõt kevesebb fájdalommal látá karjaiból kiragadtatni bálványát, mint ha az tulajdon lábain ment volna el tõle. Csendesen öszvetakarítá a szobát, mely a kortesek által kissé rendetlenségbe jött, és sóhajtva, hogy Pennaházy még esküdtté, s õ Pennaházynévá nem vált, a kávés konyhába készült, midõn a mellékszoba ajtajának nyílása vonta magára figyelmét.

E szoba Macskaházyé vala, s Etelka szobájával ugyanazon folyosóra nyílt.

Rózsi a küszöbön állt meg, s világosan hallá Macskaházy szavát, ki ajtaját kulccsal bezárva, midõn távozott, így szólt valakihez:

- Pontban hét órakor a jegyzõ kertje mellett.

- Ott leszek thekhinthetes uram! - felelt a másik hang, mely szinte keleti-, noha nem magyarnak látszott.

- A jutalmat ismered - válaszolt Macskaházy, s a két beszélgetõ együtt elment.

- Jaj nekem! - szóla végre az elrémült szobaleány, midõn a távozók léptei a folyosó kövezetén nem hallatszottak többé, Macskaházy szobájában volt, s mindent hallott, mert olyan füle nincs senkinek a világon. Talán csak nem szól a nagyságos asszonynak! - S ezzel bezárva ajtaját s fogai közt szidva az ügyészt zsidójával együtt, eltávozott.

S most, kedves olvasóim, habár nehánynak köztetek Rózsi társasága kellemesebbnek látszanék is, fontosabb dolgok hívnak. Az alispán hat órára konferenciát hirdetett, az óra közelg, menjünk a terembe.