11

Hogy azalatt, míg Tiszaréten a konzervatív párt részérõl a közelgõ tisztújításra ennyi elõkészület történt, Cserepesen, Bántornyi fõkvártélyában, a szakács- s pincérnek szinte nem voltak ünnepei, azt olvasóim gondolhatják; miután azonban egymás ellen mûködõ pártok tetteikben többnyire csak úgy különböznek egymástól, mint ugyanazon darab pénznek két oldala, melyen különbözõ fölirat s jelek mellett, bármint forgassuk, ugyanazon ércet s nagyságot találjuk, nem szükséges, hogy azon konferenciák részletes leírásába ereszkedjem, melyek a tiszaréti ármányok kijátszására itt tartattak. Ki, mint Krivér, mind a két tábor tanácskozásaiban részt vett, láthatá, hogy valamint a hölgyek, úgy a nép szerelme, mindig ugyanazon fortélyok által szereztetik meg.

Számra Bántornyi pártja hatalmasabbnak látszott, sõt Kislaky, Sóskuty s Slacsanek kivételével, a megye intelligenciáját, s nagyobb birtokosait is majdnem mind Cserepesen találjuk, s ha a lelkességrõl a lárma szerint ítélünk, a párt gyõzelme biztosnak látszik, miután hozzá, mint szabadelvûhöz, az egész ifjúság is szegõdött; csak két ok van, mely miatt Krivér a dolog kimenetelét kétségesnek hiszi. Az elsõ, hogy magát a fõügyészt s egypár alszolgabírót s esküdtet kivéve, az egész tisztviselõi kar az ellenféllel tart, mi a jelen körülmények között igen természetes, miután Bántornyi ügyét majdnem kizárólag olyanokkal köté öszve, kik, mint õ, a nemes közönségnek csak most akarák szentelni tehetségeiket; de a „beati possidentes” a hivatalokra is kiterjedvén, igen veszélyes is. A második, mi ennél sokkal aggasztóbb, az, hogy Bántornyi barátai mindjárt a tisztújítás kihirdetése után elhatározák, miként szándékaik kivitelére csak a kapacitáció s nem a megvesztegetés ocsmány eszközeivel fognak élni. Az indítvány Tengelyi által tétetett, s Bántornyi minden barátai között, azokat kivéve, kik választatni akartak, oly általános helyeslést talált, hogy Krivér, a fõügyész s maga Bántornyi hiába használák ellene minden szónoki tehetségeiket. Igaz, hogy Bántornyi s családja nem mulasztott el semmit, mi által pártjának hibáját jóvá teheté, s hogy becsületére legyen mondva, nemes pártolóinak sem bor, sem pálinka nem hiányzott sehol; azonban az ellenzéki konferenciának e meggondolatlan határozata, mely a rétyánusok által bizonyos kommentáriusok mellett terjesztetett, megszülte erkölcsi rossz hatását. Mondatott például, hogy Bántornyiék nemhiába szólnak a zsidók emancipációja mellett, kiknél fösvénységre nézve maguk sem jobbak, hogy megvetik a nemességet, mert másképp bizony csak jobban vendégelnék meg, s ily nyilvános rágalmak ellen az alispáni kijelöltnek titkolt bõkezûsége mit használt? A pártnak, mint Krivér mondá, hiányzik a nyilvánosság hatalmas eszköze. Réty emberei faluról falura mennek, tanyákat nyitnak, zászlókat hordanak körül, a fiúknak színes tollakat, a lányoknak szalagokat ajándékoznak; magok az oskolás gyermekek könyv nélkül tanulták a kijeleltek neveit, s a falusi piacokon restaurálnak, minden nemes legény tudja, hogy három pengõ huszast kap, mihelyt Réty alispánnak választatott, s mi addig szégyenlõs koldusokként titkolódzunk? Mit reménylhetni így?

Hogy ezen véleménykülönbség, mely Bántornyi hívei között, nem a cél, de - min annyi becsületes ember vész öszve - az eszközök iránt létezett, igen élénk vitatkozásokra adott alkalmat, s hogy nehányan a hivatalvágyódók közül a pártot elhagyák s a másikhoz szegõdtek: világos; sõt az egész felekezet hihetõképp föloszlott volna rég, ha egy örvendetes hír nem tartja együtt.

A fõispán ti., ki valahányszor Taksony megyébe jött, a megye határain küldöttséggel váratott, ez alkalommal igen nyájas levélben Bántornyinak tudtára adta, hogy Cserepesnek veendi útját, s ösmerve a régi barátságot, mellyel a földesúr iránta viseltetik, a hó harmincadikát annak házába fogja tölteni, kinek hív alázatos szolgája gróf Marosvölgyi fõispán. E levél egészen õexcellenciája kezével írva, epochalis történet vala a megyében. Hogy a fõispán, ki eddig mindig Rétyéknél szálla meg, most elõször, éppen akkor, midõn az elõbbi szabad elveitõl eltért, s Bántornyi, mint a liberálisok kijelöltje lép föl, ez utolsónak házában száll meg, nem mutatja-e világosan a rokonszenvet, mellyel õexcellenciája az ellenzék elvei iránt mindig viseltetett? Így szóltak Cserepesen; míg Réty felekezete e váratlan történetet vagy annak tulajdonítá, hogy a fõispán más úton jövén a megyébe, sehol jóravaló korcsmát nem találván, kénytelenségbõl száll meg itt; vagy pedig e lépést a lehetõ legnagyobb politikai hibának nevezé, mely késõbb vagy elõbb a gróf bukásához fog vezetni. Mindazok, kik a nemesség megvesztegetése ellen nyilatkoztak, fõképp Tengelyi, e diadalt természetesen annak tulajdoníták, hogy az ocsmány mód, mellyel Réty többséget keres, a fõispán tudtára jött, s hogy õkegyelmessége most azáltal, hogy Bántornyihoz szállt, akarja megmutatni, mennyire rosszall minden korteskedést. S ezt nem bámulhatja senki, ki természetünk gyöngeségeit ismeri, hisz ha kevesen vannak, kik valamely történetet egymagok elõidézhetnének, nem ritkábbak-e még azok, kik azt, ami kedvök szerint történt, nem egészen önmagoknak tulajdonítanák.

Bármi volt is azonban az ok, mely õexcellenciáját Cserepesre vezette, az öröm Bántornyi házában nem vala csekélyebb, s alig múlt nap, melyen az ellenzéki felekezet pártolói azóta nem szaporodtak volna egypár kitûnõ egyeddel, ki esküdtség vagy szolgabíróság után vágyott. Fõképp október harmincadikán a cserepesi ház telve volt elvbarátokkal, s noha a megyei küldöttség csak ebédre, a fõispán pedig vacsorára váratott: már reggel alig lehete mozdulni a szobákban.

Bántornyi háza nehány év elõtt egyike vala azoknak, melyekrõl, ha sohasem láttuk is, egészen helyes fogalmunk lehet, s ha egyszerûen mondom, hogy Bántornyiék kastélyban laknak, olvasóim nagy része minden leírás nélkül a ház- s a hozzá tartozó udvarokról a lehetõségig hû képet alkothatott volna magának. Nyolc ablak a ház hosszában, három széltiben, a ház közepén kétszárnyú, vörösre festett ajtó, melyhez három lépcsõ vezet; a ház négy szögletén egy-egy négyszögletû torony. Ki nem látta mindezt százszor életében, s ki nem tudja, hogy ha az ajtón, mely fölött a kõbe vésett címer függ, belépett, kövezett pitvaron át egyenesen az ebédlõbe jut, melynek jobb oldalán a teins vagy méltóságos asszony cum appertinentiis, balra a háziúr s vendégek laknak stb. Ha történetem pár évvel elõbb játszik, a cserepesi ház leírásától, mint mondám, fölmenthetném magamat; most azonban, mióta teins Bántornyi Jakab vagy James, mint magát szívesebben hívatá, Angliából visszatért, maga Lajos úr alig ismeri saját házát többé, s az ifj-asszony, ki elõbbi idõkben a házat határtalanul kormányozta, s még most is, mióta Jakab megházasodott, nem tudni, mi okoknál fogva (talán mert kapitány özvegye volt), hatalmának jó felét megtartá, estve sohasem ereszté ki leányát vezetõ nélkül, nehogy, mi már kétszer történt, ismét eltévedjen s a kancellistához jusson.

Van Angliában egy különös dolog, melyet comfortnak neveznek, s mely e nemzetnek annyira tulajdona, hogy a szót fordíthatlannak mondhatjuk. Vannak, kik azt magyarul „kommoditás”-nak akarnák nevezni, mióta azonban a comfort a cserepesi házba behozatott, Taksony megyében mindenki meg volt gyõzõdve arról, hogy a két dolog között roppant különbség létezik, s Jakab vagy James úrnak csakhamar azon elégtétel jutott, hogy ezen állítása - melyért mindjárt visszatérte után annyit vitatkozott - általánosan el lõn fogadva.

A comfort fõképp három dologban áll. Az elsõ: hogy a ház külsõ alakjában simmetria ne legyen. A második: hogy belsejében mindenféle kis folyosók s fõképp kisebb lépcsõk legyenek a szobák között. A harmadik: hogy, mennyire lehet, az egész lakás egy s pedig kis brámaféle lakattal zárassék. Szõnyegek s jó karszékek igen kívánatosak, elkerülhetlen azonban egy vagy több s pedig kõszén égetésre épült kandalló, melynek szaga a comfortot Angliában tetemesen neveli és a világért sem volna fával fõlcserélendõ.

Mindez, mihelyt Jakab úr Angliából visszatért, a Bántornyiak õsi lakában alkalmazásba vétetett. A nyolcablakos kastély mellé egy egészen Loudon encyclopedia of cottage architecture szerint tervezett angol emeletes ház épült; a régi tornyok egyike, mely az új épülettel öszveköttetésben állt, fölemeltetett, s Lajos úrnak a tûzveszély ellen tett minden észrevételeinek dacára falépcsõvel láttatott el. A ház egyik oldalán a kert felé nagy üvegveranda, a ház másik végén, be az udvarnak, más földszinti épület állíttatott, mely a tekeasztalt foglalá magában. Szóval, ki Angliában volt, vagy legalább festésekben látta a vidékeket, melyekben a nagy britek laknak, Bántornyi James háza elõtt a boldog szigeten vélheté magát, s ha a három vagy négy szilva- s a valóban tiszteletre méltó masánszki almafa nem pótolák is ki egészen a roppant tölgyeket, melyek angol lakóházakat környeznek, legalább a vörös- s fejérre festett fal, bizonyos távolból tekintve, a lehetõségig utánozá a vakolatlan falakat, melyeket James Angliában annyiszor látott.

Hogy az istállónak egy része, melyben James lovai álltak, hasonló változásokon ment át, hogy a kocsisok, lovaikat vagy szerszámaikat tisztogatva, soha a darázsdongást, melyet angolok ily alkalommal használnak, s melyet ortografice talán „pzsü”-vel írhatnék, szolgálatvesztés alatt el nem hagyhatták, hogy végre a ház belseje nem hazudtolá meg külsejét: önkényt értetik. Lépcsõk, folyosók s veranda, szõnyegek, kandallók s karszékek, szóval: nem hiányzott semmi, a brámaféle lakat pedig, mellyel az ispán részegségében az egész házat egyszer oly tökéletesen bezárta, hogy a kulcs elveszvén, a ház népe három napig a veranda ablakain járt ki s be, míg a teins úr, ki a másik kulcsot óraláncán hordá, Pestrõl visszajött: ismeretesebb volt az egész megyében, semhogy azt különösen említeni szükséges lenne. A régi kastély, melyben Lajos úr lakott, csaknem egészen régi állapotjában maradt, az egyetlen változás, melyet az öregebb háziúr öccse kedveért sok kérések után megengedett, az volt, hogy az ebédlõ a ház közepébõl azon terembe tétetett át, mely az új épülettel összefüggött, s hogy ez utósóban a pipázás általán véve eltiltatott. A többi mind úgy maradt, mint volt, s Lajos legalább õsi falai közt otthonosnak érezheté magát, mi a jámbor embernek nem kis megnyugtatására szolgált.

Míg ez utóbbi az egymás után érkezõ vendégeket fogadá, addig Jakab s Krivér beszélgetve a kertben járkáltak, melybõl James a káposztát s majoránát nem küszöbölheté ugyan ki, de mely, mióta õ utazásából visszatért, útjainak régi egyenességét elvesztve, annyira elangolosodott, amennyire ez egy magyar konyhakerttõl csak kitelik. Jakab rosszkedvûnek látszott. Fejét rázva megállt, tovább ment, ismét megállt, kezében tartott ostorával csizmáit veregeté: s valahányszor Krivér valamit mondott, egy „most true”, „yes” vagy más ily, az angol parliamentben használt fölkiáltásokkal felelt, míg a másik, mielõtt szólt, mindig körültekintett, mintha azt nézné, nincs-e valaki közelében, ki õt hallhatná. A taksonyi fõjegyzõnek régi szokása vala ez, melyben annyira ment, hogy valakinek csak jó reggelt kívánt vagy az órát kérdezé, szinte ezen vigyázattal élt.

- Meglátod - mondá Krivér, suttogásra szállítva le hangját -, hiába fáradunk, hacsak tanyákat nem nyitunk és zászlókat nem tûzünk ki; minden pénz, melyet osztogatsz, s bátyád egész népszerûsége nem használ semmit. Elfogadják a pénzt, szeretik bátyádat, de be se mennek a tisztújításra, vagy ha bemennek, Réty kortesei által el fognak csábíttatni.

- You are right my friend - azaz igazságod van; de mit tegyünk?

- Ha bátyádat arra vehetnéd, hogy csak valamit tenne, úgy, mint Angliában szokták, meting vagy müting vagy hogy hívják...

- Meeting, to meet: öszvejõnek - innen ered a szó.

- Épp azt akarám mondani, olyan valami miting-félét kellene tartani, hol az emberek öszvejõnek s isznak.

- Barátom; csalódol, ez más; ahol az emberek isznak, azt politikai dinner-nek nevezik. A meeting csak tanácskozás, hol az emberek nagy petíciókat írnak alá, százezer, kétszázezer aláírás, ennek van hatása. Magam is voltam egy ily meetingnél, Glasgowban éppen...

Krivér, ki ijedtséggel látá, hogy James úr kedves paripájára készül ülni, hamar félbeszakasztá a beszédet.

- Igen, tudom, te is aláírtad a petíciót, akkor a szegény törvények mellett agitáltatok; de, hogy a dologhoz visszatérjünk, hát épp ily politikai dinner-t kellene adnunk. Te beszédet tartanál, hol a párt politikai elveit elõadnád.

- Elõször a királyért isznak s családjáért, mert azt tisztelni kell. A kormányról szólhat mindenki, amit akar, de a király, látod, barátom! a királyt tisztelni kell, ebben áll az angol szabadság, azután...

- A fõispánért...

- Ez hiba lenne, rosszul fogtad föl a dolgot; a királyi család után még nehány általános toastokra van szükségünk: the church, army and navy, azaz: egyház, hadi s hajóseregért kellene innunk.

- Nem tartom tanácsosnak - válaszolt Krivér fejét rázva -, a dolog rossz hatást szülhetne, úgyis pápista pártnak csúfolnak, s ha még a papságért iszunk, kálvinistáink mind elhagynának.

- Igazságod van, the Presbiterians: azaz puritánusaink vagy kálvinistáink, mint nevezni szoktátok, mert tudnod kell - tevé nagy megelégedéssel hozzá -, a magyar kálvinisták s a skót puritánusok között nincs semmi különbség, semmi, egyáltalában semmi, még oskolamesteröket is egészen hasonló módon fizetik. Skóciában a zab ára szerint mérik ki fizetésöket, nálunk némely traktusban a mester minden gyermekért in natura egy véka zabot kap. Nem gyanítja senki a hasonlóságot, mely Magyarország s Anglia közt létezik! És igazságod van: dissenterjeink is szint’ úgy gyûlölik a magyar highchurcht, mint Angliában. De azért nem tesz semmit, ha általánosan az egyházért iszunk, mindenik saját egyházát gondolja alatta, s nem kompromittáljuk magunkat, és ha éppen pápista szimpátiákkal vádolnának, magában az se baj, nézzünk Angliára, ott a whigek s O’Conell...

- Ne szólj ezekrõl, barátom! Hidd el, én a megyét ösmerem; ezek az emberek mind nem képesek fölfogni eszméidet, s csak árthatsz ügyünknek...

- Tudom, tudom - viszonzá Jakab, teljes mértékben élvezve a hízelgést -, s ha úgy hiszed, el is hagyhatom az egyház említését, s csak a hadseregért emelendem poharam...

- Az is talán nem egészen célszerû, tudod, hogy a katonatisztek s nemesség között zsúrlódások vannak.

- Bízd rám az egészet, a hadseregnél kiemelem a magyar ezredeket, s miután nálunk vasasok fekszenek, toastomnak csak jó hatása lehet. Igaz, a tisztikar igen rossz néven veendi, s talán párviadalaim lehetnek, de ki tehet róla! Politikai pályán nem megy másképp, O’Conell is verekedett, és S. Francis Burdett, és...

- Igazságod van, a részletes elrendezést egészen rád bízhatjuk, csak in merito egyezzünk meg, mert bizony itatás nélkül nem boldogulunk.

- Igaz, de mit tegyünk? Bátyám s magam mindent tettünk, mi tõlünk kitelt, a választás már eddig is egyévi jövedelmünkbe került...

- Nem is a pénz az, mi hiányzik, csak valamely nyilvános demonstrációt tehetnénk, s minden jó lenne. Míg embereinknek bizonyos színû tollakat nem adunk, pártunk szárnyai szegvék. Bírd bátyádat férfias föllépésre, s gyõztünk.

- Elfelejted, hogy becsületszavunkat adtuk mindnyájan, hogy csak becsületes módokon fogunk...

- Magunknak többséget szerezni igyekezni - vágott közbe Krivér -, ezek a határozat szavai, azaz megengedve, hogy polgártársaink megvendégelése nem becsületes mód, mit én részemrõl tagadok, ha ezen igyekezetünk nem sikerül, más célszerûbb eszközökrõl fogunk gondoskodni.

- Tagadni nem lehet, hogy a határozatot így is magyarázhatni, de vannak emberek, kik a tárgyról másképp ítélnek.

- Egy sincs, mikor konferenciánk e szerencsétlen végzést hozta, azok, kik magok hivatal után nem vágyódtak, azért pártolták Tengelyi indítványát, hogy pénzbeli áldozatoktól meneküljenek. Hidd el, magatok pénzén korteskedhettek, mennyit akartok.

- De Tengelyi?

- Tengelyi s mindig Tengelyi! S mindöszve mi baj, ha õ elvál? Becsületes ember, tiszta ember, megengedem, de végre, mindent öszvevéve, mégiscsak falusi jegyzõ, többet képzeltek hatalmáról, mint amit az ér.

- Tengelyinek roppant befolyása van, fõképp a lelkészekre, s ha ellenünk fordul...

- Ellenünk? Hát nem tudod-e, hogy az nem történhetik? Tengelyi a leginpraktikusabb ember a világon. Sértsd meg, tégy vele, amit akarsz, vagy hízelegj neki, hasztalan fáradtál, a jámbor azt hiszi, hogy egy falusi jegyzõ meggyõzõdése többet ér minden tekinteteknél. Legrosszabb esetben is csak visszavonulna, Rétyék mellett fölszólalni sohasem fog, azonkívül ha tenné, van mód, mely által befolyását semmivé tehetjük.

- És melyik az?

- Tengelyi - szóla halkabban Krivér - nem nemesember.

- Mit hallok?

- Bizonyosan tudom; Macskaházy, kivel, mint tudod, jól vagyok, hogy a Rétyék fondorkodásait kitudjam, becsületére mondta. Tudod, Tengelyi Rétyékkel hajdan, az utóbbinak alávaló aposztáziája elõtt, jól volt, együtt jártak iskolába, s ismerik egymásnak minden titkaikat. Tengelyinek nincs egy darab papirosa, mellyel nemességét bebizonyíthatná. A fõügyész is tudja az egész dolgot, de hallgatnunk kell; ha Tengelyi a tisztújításnál velünk marad, tartsuk meg nemességében; ha nem, majd tudjuk, mit tegyünk.

A fõügyész, ki azalatt a beszélgetõkhöz jött, szinte bizonyítá az állítást, s Jakab úr megnyugtatva, gentleman szavára ígérte, hogy bármit mondjon bátyja, a pártzászlót azonnal kitûzi, s mindjárt holnap politikai ebédre hívja meg az egész környéket. Mire a két tisztviselõ egyiránt helybenhagyását nyilatkoztatá ki.

A kert azalatt mindig több s több vendégekkel telt meg, kik James úr körül csoportozva a három férfiú beszélgetését félbeszakaszták; s bármi mulatságos is mindaz, mit James vendégeinek az angol lófuttatásról s parliamentrõl beszélt, bármi szép látni a küzdést, mellyel magát minden új jövevény ölelései ellen védelmezve, érkezõ barátainak jobbját majd egy majd mindkét kézzel csaknem görcsösen megrázá: magára hagyjuk a társaságot. Ha ártatlan olvasóim közt nehányan, kik Krivért Réty házában látták, s õt most Bántornyival a kertben beszélgetni hallották, e jeleneten csudálkoznak, vagy azt valószínûtlennek tartják, önigazolásomra csak azt mondhatom, hogy az egész: történt dolog, s hihetõképp annak tulajdonítható, mert Krivér hazáját mindenesetre szolgálni kívánván, célirányosabbnak tartotta, ha két, mint ha csak egy felekezet által jelöltetik ki másodalispánnak, fõképp miután a Bántornyiak, ha tõlük egészen visszavonul, Pénzesy fõügyészben oly vetélytársat jelölhetnének ki, ki mind vagyona, mind személyes befolyása által veszélyessé válhatnék. S vajon bámulhatjuk-e ezt? Magyarországban, hol kivévén a telkes gazdákat, zselléreket, munkásokat, mesterembereket, gyárosokat, mûvészeket, nem nemes tudósokat, ügyvéd- s orvosokat, nagyobb s kisebb kereskedõket stb., majdnem minden egyéb ember szabad, kivevén természetesen azokat, kik éhség, vagy mi nálunk közönségesebb, szomjúság által kényszerítve eladták magukat; s hol e szabad nemzet, kivévén külsõ, belsõ, hadi, kereskedelmi, egyházi, oskolai s némely más dolgokat, a selfgovernmentnek elve szerint egészen önmaga kormányozza magát; Magyarországban, mondom, nem történik-e naponként száz ennél sokkal nagyobb csoda? Mi, s talán te sem, kedves olvasóm - bármennyire legyek meggyõzõdve magas észbeli tulajdonaidról -, nem gyanítjuk ezt. Természetünkben fekszik, hogy amit megszoktunk, nem gerjeszt bámulatra; s hogy míg a sphaerák óriási rendjét közönyösséggel nézzük: csudát kiáltunk, ha, mint egyszer sz. István asztalánál történt, valamely pecsenye s pedig nem is borjúpecsenye, hanem valamely sült szárnyas állat - röpülni kezd; s azért megfogható, hogy mi, kik e csudák között neveltettünk s élünk, azokat észre sem vesszük, de mondjuk el csak szebbítés nélkül viszonyainkat külföldinek, s látni fogjuk a hatást, melyet e dolgok reá tesznek. Ha megmagyarázzuk neki alkotmányunkat, mely szerint a végrehajtó hatalom semmit végre nem hajt, s a törvényhozó oly törvényeket, melyek mindenütt megtartatnának, nem hozhat, a bírónak pedig annyi más dolga van, hogy bíróskodni sokszor ideje sem marad; hol a polgári, mint a büntetõ pernél minden eljárás csak egy napig vagy számos évekig tart, s aki a statáriumot elkerülte, évekig várhat pere eldöntésére, hol az erõszakos elfoglalások s kivetések a polgári úthoz tartoznak, s becsületes ember egész vagyonát elvesztheti, mert bizonyos alkalommal valaki ellen botot nem emelt, hol a büntetõ perben sokkal több függ attól: mit tett a vádlott õsapja, mint mit tett õ maga, mert sorsát nemes vagy nemtelen léte határozza el, s az igazság istenségére nézve, mint hajdan a rómaiak más istenségeinél külön istenasszony létezik a patríciusok s külön a plebejusok számára; hol a szentírás szavai szerint, attól, kinek nincs, még az is, mije van, el fog vétetni - hogy csak az fizet, ki majdnem koldulhatna; magyarázzuk meg külföldinek állapotjainkat, s ha ezek után hallja, hogy Krivér úr megyéjében két párt konferenciáihoz járt, bizony nem fog csudálkozni; fõképp ha látja, hogy Krivér úr ezért nemcsak nem veszélyezteti állását, sõt épp ellenkezõleg, mind a két párt által egyenlõn tiszteltetik. De most menjünk a házba.

Nem ösmerek kellemetlenebb helyzetet, mint azon gazdáét, kihez falun egyszerre sok vendég jõ. Nálunk, hol minden látogató a háziúr által személyesen mulattatni vagy untattatni akar, és a legnagyobb rész szüntelen félelemben él, nehogy más valakinek kitüntetése által személyes méltósága szenvedjen, a boldogtalan háziúr ily alkalomnál nem tudja, mit tegyen, s fõképp tisztújítás elõtt, midõn minden sértés szomorú következményeket szülhet, ebéd elõtt, midõn arról gondolkozik: három elõkelõ táblabíró közõl melyiket ültesse a házinõ jobb oldalához, oly kínokat tûr, minõkrõl csak Párisnak lehete fogalma, midõn almájával három istennõ között kellett választania. Miután pedig minden ember nehéz, vagy jobban mondva, bajos helyzetekben mindig háladatlan szerepet játszik, s annál ügyetlenebb, mennél inkább fél, hogy ügyetlenséget követhetne el, olvasóim megengedik, ha azon nyájas köszöntéseket s véghetlen örömöt, mellyel Bántornyi számos vendégeit s jelesen az egész küldöttséget fogadá, le nem írva, még az úri ebéd fölébe is a felebaráti szeretet fátyolát borítom.

Már esteledni kezdett. James neje az új házban, melynek legszebb szobái a fõispán elfogadására készíttettek el, s a verandában fölállított tea-asztalnál tevé végsõ rendeléseit. Bántornyi Lajos egy nagy vendéget váró háziúr s egy választandó alispán nyugtalanságát egyszerre hordva keblében járt föl s alá, nézte óráját, kiment a pitvarra, s ismét bejött, mondva, hogy õexcellenciája bizony már itt lehetne! Mire vendégeinek egy része „bizony már itt lehetné”-vel vagy „bizonyosan késõn indult el” felelt, míg a játszó asztalok egyikétõl „pagat ultimo” vagy „contra” hangzott; s a másik szobából átzajgó politikai vita, melyben harminc személy egyszerre négy tárgy fölött tizenkétféle véleményt akar tisztába hozni, a háziúr panaszló szavait elnyomá. Már gyertyát gyújtottak. James, otthagyva a politikai csatatért, melyen báró Sóskuty s nagyreményû fia végre minden vetélytárs elnyomása után a beszéd monopóliumához jutottak, két fáklyás lovásszal a fõispán elébe lovagolt; midõn az egész társaság kissé hangos, de nem kevésbé szép harmóniája egyszerre felzavartatott.

A közép szobában, hol a játszó asztalok álltak a nagy dohányfelleg alatt, mely asztalt s táblabírákat eltakart, mint midõn Vezúv gõzölgõ csúcsa alatt megindul (hogy egészen új hasonlósággal éljek), zaj támadt, oly irtóztató, hogy maga Sóskuty félbeszakítá beszédét.

- Teins alispán úr, ez már sok! - kiáltott a játszók egyike, kinek száraz, halvány arcán mindenki Jánosy urat, a megye egyik fõtáblabíráját ösmeré meg - látott-e ilyet a világ? Pénzesy hazavitte pagátját!

- Hát persze, ez baj! De hát mikor hazavitte, ki tehet róla? - szólt Magyarország egyik legkerekdedebb másodalispánja.

- De mikor én betakarom.

- Hát miért takarta be a teins úr?

- Mikor nyolc tarokkom van!

- S mégsem tudta megfogni?

- Persze, mikor a teins úr zöldet játszik.

- Három volt, hát mit játsszam?

- Tököt, az istenért, tököt, hogy ne húzzon.

- Tököt, majd bizony a királyomat?

- Mondja maga a teins úr - szólt Jánosy mindinkább fölgerjedve Pénzesyhez, ki jókedvûen nevetve kártyáit keveré, míg az asztal körül több és több nézõ sereglett öszve, s Édesy majd az egyik-, majd a másiknak magyarázá a szerencsétlen történetet.

- Menjünk tovább - szólt a negyedik játszó, Krivér, ki a zsidót számolá.

- Így nem lehet játszani! - kiálta Jánosy ismét - ha a teins úr még át sem akarja hibáját látni.

- Mindenki tetszése szerint játszik - szólt kissé haragosabban Édesy.

- Igen, de akkor játsszék maga, vagy ingyen s ne más emberek pénzén.

- Itt van három húszasa! - kiálta Édesy, ki végre minden türelmét veszté - s most hallgasson.

- Ami sok, sok; fogja az úr pénzét, vagy adja huszárjának, velem így ne szóljon! - s ezzel a táblabíró fölugrott.

- Az úr pedig menjen korcsmába lármázni, ha akar.

- Én korcsmába, én? - S itt a sok közbeszólás hallatlanná tevé elõadását, melybõl csak pagát, alispán, jó nevelés, toutles-trois vala kiérthetõ, míg Sóskuty rövid kék, aranyrojtos magyarruhájában, mert az egész társaság díszöltözetben várá a fõispánt, majd a sovány táblabíróhoz, majd az alispánhoz futva nyugalomra inté a vitatkozókat. - Domine spectabilis, hagyjanak fel a vitával, Jánosy úr már most is rekedt, mindjárt itt lesz a fõispán. Szerencsétlen pagát! Csak gondoljanak a fõispánra! Ha megfogják! Végre emberek vagyunk! Bizony elreked. - S így tovább, míg az ajtó fölnyilván, az ispán rohant a szobába, s e rövid szavakkal; „mindjárt itt lesz”, minden gondolatoknak más irányt adott, noha a zaj inkább növekedett, mint fogyott e fordulat által.

- Helyes, helyes! hol van kardom? - kiált Sóskuty, a szoba szögletéhez futva, hol a társaság fegyvertára állt, s hová most a táblabírák egy része futott, míg a másik az egyik mellékszobában fölhalmozott mentékért küzdött.

- Kérem alássan, domine spectabilis! ez az enyim, zöld nyesttel! - kiált a fõügyész egy táblabírót föltartva, ki épp felkötve mentéjét, kardjáért sietett, s visszatartóztatva futásában, nem kis haraggal tagadá ez állítást, melynek alaptalanságát késõbb a fõügyész is megösmeré, de nem mielõtt kalpagja a tolongásban kezébõl kiesett s öszvetiportatott.

- Kardomat nem találom! - kiálta Édesy, új vesztesége fölött elfeledve pagátjának szerencsétlen elfogását, s hasztalan rimánkodva, hogy „eresszék ki”. Míg Sóskuty minden erejét arra fordítá, hogy a szobába juthasson, s mint Kassandra Trójának vesztét, süket füleknek hirdeté a fenyegetõ veszélyt, hogy a küldöttség elnöke panyóka nélkül fog megjelenni a fõispán elõtt, ha nem juthat a szobába.

- Kérem alássan! De kérem, én vagyok a küldöttség elnöke! Kék, arany cafrangokkal, be kell mennem! De csak gondolják meg. - Míg végre a kívánt ruhadarab kissé változott színnel, mert szerencsétlenségére földre ejtetett s ott gázoltatott, de csak egy-két gomb híjával jutott tulajdonosához, ki fölvéve köntösét: „S most siessünk, uraim! De kérem, hisz már elkészülhettek! A fõispán itt van!” s több hasonló fölkiáltással nem kevéssé nevelé a közzavart.

Itt menték, ott kardok vagy kalpagok körül forgott a vita, s a küldöttség nem is vevé észre, hogy szónoka, fõtisztelendõ Zsolvay esperes úr, ki míg a többiek ittak s kártyáztak, magánosan fel s alá járva beszédjére gondolkozott, most megfosztva legfõbb ékességeitõl, áll a szoba közepén, háromszögû kalap s pallium nélkül, melyet a melegben félretett, egy második Cicero, ki valahányszor nyilvánosan szólt, mint maga mondá, mindig elhalványult.

- Menjünk, menjünk! - kiáltott végre Sóskuty a küldöttséghez fordulva, mely most fegyverkezetten sereglett körülte, az elõszobában kell õt fogadnunk.

- Domine illustrissime, odavagyok! - sóhajtá a szerencsétlen szónok - se kalapom, se palástom.

- Hol van a kalap, hol a palást? Õexcellenciája mindjárt itt lesz, ide egy kalapot, akárkiét, csak háromszegû legyen! - kiáltott fel s alá futkosva a küldöttség érdemteljes elnöke, s szavára új zaj s keresés támadt, annyival élénkebb s lármásabb, mennyivel szaporábban követék egymást az ijesztõ hírek: hogy a fõispán már a pajtánál van, s hogy a faluba jött, s már a kerthez ért; míg a kalap, mire mint tálcára tévedésbõl pár pohár állíttatott, végre megkerült, és éppen az utolsó pillanatban papi palást is akasztatott Zsolvay nyakába. Ezek után az egész küldöttség sok tolongás közt a pitvarba jutott.

Vannak percek emberi életünkben stb., mint Schiller Wallensteinja mondja - s hogy azok, melyekben fõispán tisztújításra váratik, s a tisztelgõ küldöttség már a pitvarbán áll és sebesen közeledni látja a fáklyákat, melyek a nagy kormányzót homályos útjain fölvilágosítják - ezen percek közé tartoznak: nem szenved kétséget; s fõképp akkor nem, ha a szónok, ki a küldöttség nevében a megye érzelmeit tolmácsolandja, most elõször életében tölti e nehéz tisztet, s remegve, mint a hárslevél, áll paszomántos társai között. Volt e megyének egy híres szónoka, s mely megyének nincs? Kraveczky János úr, s valóban kár, hogy olvasóim nem ezzel ösmerkedhetnek meg ez alkalommal, kinél jelesebb installácionális szónokot én nem ismertem. Erasmus Laus asinijáról többet szólnak az emberek, mint Plinius Traján fölött tartott panegirisérõl, mert a tárgy nehézségei bõven pótolják az elõadás szépségét, melyben ez utolsó az elsõt talán fölülmúlja; s mégis, mi Erasmus érdeme fõtisztelendõ Kraveczky Jánoséhoz mérve, ki ötvenhárom beszédet tartott hasonló tárgy fölött, s mindig hangos „éljen”-ek között végzé azokat. Ellenségei, mert hisz kinek s fõképp mely esperestnek ne lennének e világon ellenségei? hol az esperest vörös övétõl a bíbornok vörös köntöseig, az oskolás gyermek examenen nyert díszjelétõl az aranygyapjúig, a legkisebb virágtól, melyet kedvesünk, a dicsõ babérig, melyet a nemzet ad, nem kaphatunk semmit anélkül, hogy ráadásként egypár ellenség ne adatnék hozzá. Ellenségei tehát, mint mondám, azt állíták, hogy e beszédek csak ismétlésekbõl állnak, azonban miután isten maga egyformán ragyogtatja napját jók s gonoszok fölött, nem látom át, miért ne tenné ugyanezt esperestünk is, fõképp nagy történetbúvár létére jól tudván, mennyi dicsõséget szerze a nagy Cato, ugyanazon egy rövid mondásnak: „censeo Carthaginem esse delendam” ismétlése által. Így azonban csak az esperest irigyei szóltak, s biztossá tehetem olvasóimat, hogy a megszólított személyek Kraveczky beszédeit soha unalmasoknak nem tarták, s valóban szívtelen, ki ezt nem a beszédek szépségének, hanem csak azon emberi gyarlóságnak tulajdonítja, mely szerint másról valami rosszat, vagy magunkról jót hallani mindig mulatságos. De a nagy férfiú távol volt. Réty, ki a fõispánt pártjának legjelesbjeivel a megyeháznál várta, e Demosthenest is magánál tartá; Zsolvay annyi baj után, melyen átment, nem látszott igen megnyugtató hangulatban. A küldöttség, mely jól tudá, hogy azon emberek, kik nem ultimae informationis, közönségesen primae informationis szoktak lenni, aggodalommal tekintett szónokára, kinek szavai, mint az elsõk, melyeket megyéjében hall, kétségkívül rendkívüli hatást teendenek fõispánukra. Egy váratlan eset azonban új irányt adott minden gondolatoknak.

A fõispán már a kert-kerítéshez jutott, a fölállított oskolás gyermekek s az öszvecsoportozott nép éljenezni kezdett, midõn egyszerre az útárokban három mozsár dörrenik el. A lovak, melyeket Bántornyi õexcellenciájának az utósó állomásra elõre küldött, éppúgy meglepetve, mint õexcellenciája, elragadják, s a kapun berohanva feldöntik a hintót. A fáklyás lovászok, mint egykor a filiszteusok rókái, midõn Sámson farkukra fáklyákat kötött, rémülésbe hozák a falut. James úr lovagi természeténél fogva a legközelebb úton, azaz fején keresztül ugrik le lováról.

A pitvarban s ház elõtt álló küldöttség borzadva csapja öszve kezeit, s miután a lovak föltartattak s az öszvegázoltatás veszélye megszûnt, mind együtt fut a szeretett kormányzó elfogadására.

Ne várja tõlem senki, hogy a jelenetet, melynek most olvasóim tanúi lehetnének, részletesen leírjam. Nem vagyok, mint mindenki észreveheté, erõs a leírásokban, s ennyi lárma visszaadására gyönge tollam elégtelen. Elég legyen annyit említenem, hogy mind a fõispánnak, mind kocsisának minden elmondatott, mit e helyzetben várhattak, s hogy az elsõ egy kis kék folton kívül, mely egyik szeme fölött látszott, baj nélkül húzatott ki kocsijából, s a lehetõ legnagyobb nyájassággal tevé biztossá az úri társaságot, miként az egész dolog õt valóban rendkívül mulatá; ámbár titoknoka, ki õexcellenciájával egy kocsin ment, s most az egyszer urának nemcsak fontos hivatala, de még személye terheit is viselé, e részben egészen különbözõ véleményben látszék lenni.

- Ki merte a mozsarakat elsütni? - szólt végre Bántornyi, miután a fõispán s az egész társaság a ház felé indult.

- Én, teins uram - felelt a kertészlegény.

- És hogy mertél ilyenre vetemedni?

- Mert parancsolták.

- És kicsoda - szerencsétlen?

- Hát csak az ifjasszony, a kapitányné asszonyság mondta, hogy: már csak becsületesen kell fogadni az excellenciás urat. Tiszaréten is mindig mozsaraznak, hát bizony mi sem vagyunk rosszabbak.

E fontos ok vagy az ifjasszony említése volt-e? de annyi bizonyos, hogy az eddig felbõszült háziúr csudálatosan megnyugodott e magyarázatban, s fogai közt asszonyok vigyázatlanságáról dörmögve valamit, szinte a házba ment, melynek nagy termében azalatt az egész társaság öszvegyûlt, s a megyei küldöttség épp most lépe a fõispán elébe.

A küldöttség fényes volt, azaz e szónak oly értelmében, melyben az Magyarország igen sok törvényhatóságaiban használtatik, majdnem kizárólag arany s ezüst rojtos ruhákból álló. Sóskuty rövid kék huszárköntösében, melynek arany paszamantja s cafrangai a posztó színét csak inkább gyaníttaták, a vörös kerekded arccal, melynek fejér bajsza a sok drága érc között most szinte ezüstnek látszott, s ki egy egész megye méltóságát érezve keblében háromszor hajlott meg fõispánja elõtt, a félkörben fölállított küldöttség, mely elnökének mozdulatait csuszkálva s sarkantyúpengéssel követé, míg a megtisztelt jövevény arcán, a most támadt kék folton kívül, nyájasabb leereszkedés nyomai is láthatók: az ünnepélyes csend, mely a hajlangásokra következett, szóval minden tisztelettel tölté a nézõ kebelét, s ha Zsolvay esperest úr ezek látására még inkább elhalványult, s gyönge remegõ hangon kezdé a fõispán hosszú címét elmondani, abban én semmi meglepõt nem látok. Aggasztóbb, hogy a szónok reszketése, miután palástja zsebébõl beszédét kivéve s a negyedrét kéziratot felnyitá, látszólag erõsebb, szava a fõispáni cím vége felé még gyöngébb, s végre szinte hallatlanná lett.

A cím után szünet.

Sóskuty halkan visszavonul a szónokhoz: - Csak bátran olvassa, akármi legyen.

A szónok, ki addig remegve végigfutá kéziratának elsõ sorait, nekierõlködve hozzáfog olvasásához.

- Derült arcokkal lépsz tisztelõid körébe, dicsõ férfiú! s hol eddig annyi kebel vágyódva sóhajtott utánad, most minden szív örömében dobog látásodon.

A fõispán kendõjével takará derült arcainak egyedüli sötétebb foltját, Sóskuty megnyugtatva érzé aggodalmát s a küldöttséggel együtt „helyes”-t kiálta, csak a szomszéd falu lelkésze, ki épp Cserepesen lévén, a küldöttséghez csatlakozott, fészkelõdött nyugtalanul két vastag táblabíró közt.

- Tisztelet s hála követi lépteidet - folytatá a szónok nekibátorodva -, s egész megyéd határai közt nincsen ember, ki büszke nem lenne, ha arra gondol, hogy te vagy kit elöljárónak nevezhet.

- Ez cifrán rakja - szólt a vastag táblabírák egyike, míg a szónok hasonló hangulatban tovább olvasott s mindig bátrabban hangoztatá csinosan esztergályozott szókötéseit -, ez Kráveczkynél még különb.

- Kérem alássan - szólt a lelkész mindig nyugtalanabbul -, ezt a beszédet én csináltam.

- Hogy irigykednek ezek a papok egymás közt - szólt a másik vastag táblabíró az elsõhöz, ismét a szónokra fordítva figyelmét, ki egyébiránt egyet fordítva kéziratán, ismét halkabb hangon kezde beszélni:

- A nyáj, mely itt elõtted áll - a küldöttség meglepetve fejét csóválja -, csak egy kis része a gondodra bízott nagy seregnek, mely mezõiden legel, s ki azt elõdbe vezeti - itt Sóskuty nagyon elbámult -, az nem jobb a többieknél, s bár ruháidat viseli, nem nélkülözheti pásztori fölvigyázásodat.

A hallgatók egy része tüsszögött, nehányan suttogni kezdének, a fõispán maga nem nyomhatá el egészen mosolygását.

- Fõtisztelendõ uram, mit csinál? - suttogá Sóskuty - fordítson egyet -, s a szónok fordított s félig magánkívül tovább olvasá:

- Itt hasztalan keressz tudományt, hasztalan a hazáért tett érdemeket, hasztalan mindazt, mire emberek büszkék lehetnek - a küldöttség mindig nyugtalanabb lett -, parasztokat látsz magad elõtt... - Itt az indignáció kitört...

- Ünnepi köntöseikben.

- Megbolondult a fõtisztelendõ úr?

- De mind jó keresztények - sóhajta Zsolvay angyali rezignációval -, nincs egy eretnek az egész seregben.

- Magánkívül van, kiáltsunk éljent!

- „Éljen”, „éljen” - kiáltott az egész hallgatóság.

- Kicserélték palástomat - sóhajta Zsolvay, s visszavonult, míg a fõispán röviden, s amennyire nevetése engedé, köszönetét fejezte ki.

- Honnan vette elõ fõtisztelendõ úr beszédemet? - szólt a kis plébános, kit már a beszéd kezdetén oly nyugtalannak láttunk, mihelyt Zsolvayhoz férhetett, ki a másik szobába vonult.

- Hagyjon békét ön; szerencsétlenné tett.

- Szép! ön elmondja beszédemet, s én, ki azt fáradságosan készítém, holnapután mit mondjak a püspöki vizitációnál?

- Az istenért, miért vette el palástomat?

- Ön palástját?

- Igen, nézze csak, benne kell lenni beszédemnek.

S a megszólított zsebébõl hasonló kéziratot vonva ki, öszvecsapta kezeit: Igazság, ez ön palástja. S a két szónok nagyon elszomorodott, s minden vigasztalás után - noha a fõispán a történetet gyönyörûnek hirdeté - nem osztozott a jókedvben, melyben most a fõispánt karai- s rendeivel együtt, azon egy kívánattal hagyjuk, hogy e szép egyetértést a tisztújítás nagy napjáig, melyen õket ismét látni fogjuk, semmi ne zavarja fel.