12

Jó névnél nincs fontosabb dolog a világon, legalább vannak, kik ezt hiszik, s azért olvasóim természetesnek fogják találni ha most, midõn Taksony megye fõvárosának nevet keresek, nem kis aggodalmak közt járok fel s alá szobámban. - Nevezzük Porvárnak, mi legalább nyári napokban a fogalmat tökéletesen kifejezi. Ha estve a csorda a városba visszahajtatik, a por egy jól készült várerõsség minden kellékeinek megfelel, tökéletesen eltakarva az épületeket s visszaijesztve a bemenni akarókat. Ha olvasóim jobbat találnak, tudassák velem; s én csak akkor nem fognám követni tanácsukat, ha e könyv második kiadást nem érne, mire természetesen most gondolni sem akarok. Ha hazánkban annyian változtatják nevöket, s némely író hármat is el tudott használni, miért ne tehetné ugyanezt Taksony megye fõvárosa is?

A régi görögök meredek sziklákra építkeztek. Az ázsiai vándornép, melytõl mi származunk, a legtermékenyebb földet választá letelepedése helyéül, s hol dús mezõt s friss forrást lelt, ott szállt meg nyájaival. Ily szellemben jelöltetett ki egykor Porvár is, város helyének. Miután az egykori sátorok helyén házak épültek, a zöld pázsit eltûnt ugyan, s a friss patak is, mely csörgedezésével apáinkat talán ide csalta, azóta nagy pocsolyává öregbedett; azonban, ki õszkor ablakán kinézve a jól megtrágyázott s kocsikkal felszántott utcákat nézte, nem tagadhatá, hogy Porvár Kánaán földén áll, s vannak hetek az évben, midõn a legkevésbé otthonos porvári polgár is nehezen vagy alig válhat meg lakhelyétõl. Két végetlen utcán kívül, mely a várost ellenkezõ irányban keresztülvágva a megyeháznál találkozik, Porvár házai csak sikátorok s közöcskék által választatnak el egymástól, melyeknek tömkelege közt annál nehezebben ismerhetni ki magát, minthogy minden gazda ugyanazon terv szerint építette lakhelyét, s a megyeház s egypár cseréppel födött úrilakot kivéve, a többi szalma és zsindely födelû épületek között alig vehetni észre különbséget. A város kellemeirõl hallgatok. Említhetném a sétatért, mely pár év elõtt a városon kívül aláírás útján készült, s melynek fái, talán mert közfelügyelet alatt álltak, ültetésök ideje óta nem nõttek; a szederfa-iskolát, hol József császár korából megmaradt három fa, évrõl évre várja az új sarjadékot, míg új szederültetvény helyett körében csak fejeskáposzta tenyészik; a kövezetrõl is szólhatnék, ha sáros napokban, mint most, e kövezet nem volna eltakarva úgy, hogy azt csak azok, kik kocsin jõnek, a zöttyenésekbõl veszik észre. Szóval, igen sokat említhetnék, de fontosabb dolgaim lévén, egyenesen a megyeházába s pedig a fõispánhoz megyek olvasóimmal.

Az elõszoba, mint a civilizált világban minden elõszobák, mert ezek bizonyos emberekre különös vonzó erõvel bírnak, telve van várakozókkal. Minden párt, minden véleményfelekezet itt találhatja képviselõit; kik mint katonanemzethez illik, kardosan várják a pillanatot, hol legmélyebben tisztelt fõispánuknak legalázatosabb hódoló tiszteletöket tehessék. Réty, Bántornyi, b. Sóskuty, Slacsanek, a tisztviselõk hosszú sora, a táblabírák egész tömege megjelent elnökénél, hogy magát a tisztújítás elõestéjén még egyszer ajánlja, vagy az elnököt igénytelen tanácsaival segítse. Például: hogy A. esküdt a monarchia fel- forgatásán töri fejét, s hogy a közállomány biztosítására elkerülhetlenül szükséges B-t tenni helyébe; hogy ha D. tiszteletbeli jegyzõnek nem neveztetik, a megyei jegyzõkönyvet folytatni nem lehet; s hogy a vallásos szabadság veszélyben forog, ha a megye pennája, melyet évek óta reformált fõjegyzõ kezelt, más vallás hatalmába kerül; vagy ellenkezõleg: hogy mert a megye pecséte úgyis protestánsra bízatott, a tollat ugyanazon hitfelekezetû egyedre bízni nem más, mint a katolicizmus megsemmisítése. S valahányszor a tanácsadók egyike kijön, s a fõispánnal tartott beszélgetését - kétszer annyi idõt fordítva az elmondottak egyszeri ismétlésére, mint mit benn töltött - párthívéinek elmondá, nagy öröm támad a hallgatók között, mert a fõispán velek mindenben tökéletesen egyetért. Gyertyagyújtáskor a tisztelgõk nagy csoportja elszéledt, egy része a tanyákra, másik a kaszinóba sietve, melynek tagjai ez estvére policiális tekintetekbõl fáklyás zene helyett mécsek melletti zenét rendeztek fõispánuknak. Õ maga fáradtan annyi nyájasság után, titoknokával fel s alá jár szobájában.

A taksonyi fõispán - miután nem megyéjében lakom s általa semmi hivatalra nem fogok kijeleltetni, olvasóim nem vehetik ítéletemet azon sztereotíp dicséretek egyikének, melyek széles e világon minden fõispánról, legalább beiktatása alkalmával elmondatnak - jeles ember vala minden tekintetben. Nemzetünk vas-korszakában a magasállású férfiaknak nagy jellemre s erõs szívre vala szükségök, mely megacélozva csapások által, ellentálljon vagy széttörjön, de ne engedjen soha. Századunkban, hol minden, mi magasabban áll, csak papirossal - azzal, melyre újságok, s azzal, melyre bankjegyek íratnak - támadtatik meg, elég, ha a szív kissé megkeményedett, elég, ha a római „nil admirari-t” nemcsak jóra, de mi nehezebb, az alávalóságra nézve is megtanulja; s e tulajdonokat a taksonyi fõispántól el nem tagadhatja senki.

Ha mindenekelõtt külsejére tekintünk - mi, mint tudva van, a népre s asszonyokra leginkább hat, mert mindketten sokszor változtatván szeretetök tárgyait, nem lehetnek tekintettel oly tulajdonokra, miknek megismerésére sok idõ kell -, legnagyobb ellensége meg fogja vallani, hogy szebben pödört fekete bajuszt alig találhatni, mint melyet õexcellenciája viselt. A haj is igen ékesen göndörítve környezi sima homlokát, s szája körül nem szûnõ mosoly játszik; attól, melyet bölcsek ajkai körül látunk, csak annyiban különbözõ, hogy benne keserûséget nem vehetni észre; valóságos titkos tanácsos mosolyoghat csak így. Mit mondjak ruházatáról? mert miután más regényírók személyeik köntöseit leírásuk egyik fõtárgyának tartják, nekem sem szabad hátramaradnom. A világ egészen másként mutatkozik, ha azt télben mezítláb, mint ha jó bundában nézzük; a hölgy szívesebben borul keblünkre, ha szép atilla, mint ha szûr takarja; e nagy különbséget mi regényírók sem ignorálhatjuk. Az arcon kívül, melyet már leírtam, s melynek kifejezése magashelyzetû egyedeknél fõképp ily alkalommal szinte a ruházathoz tartozik, gróf Marosvölgyi öltözete egyszerû, de ízletes. Zöld atilla agát gombokkal, bársonymellény, fekete nyakravaló s hasonló színû nadrág, hozzá fénymázos fekete csizma - oly fényes, hogy magadat benne láthattad -, ez jóformán minden, mit a fõispán öltözetérõl aznap mondhatunk. A tökélyrõl, mellyel e ruhadarabok egytõl egyig készíttettek, olvasóim, hacsak Bécsben nem készíttetik magok is ruháikat, alig bírnak tiszta fogalommal. A fõispán belsejérõl, az egyen kívül, hogy belsõ titkos tanácsos, nehéz bõvebben s igazságosan szólanom. A természet, midõn két fület s csak egy szájt adott nemünknek, kétségkívül arra figyelmeztetett, hogy inkább hallgassuk, mit mások mondanak, mint hogy saját érzelmeinket mondjuk ki, s a gróf a természet ezen intését inkább követé, semhogy belsõ érzelmeirõl sokat mondhatnánk. Valószínû, hogy miként külseje, úgy a lélek is egészen azon helyre illett, melyre a végzet által állíttatott. A bécsi rendõrség mindenkinek, ki e városba jõ, karaktere után kérdezõsködik, értve ez alatt a címet vagy hivatalt, melyet visel. A kérdés ezen módjában nagy értelem fekszik. A jellem majdnem minden embernél késõbb-elõbb helyzetéhez alkalmazkodik. Hatalmunkban áll bizonyos címet el nem fogadni, de ha egy ideig viseltük, majdnem mindig azzá leszünk, mi címünkhez illik, s én meg vagyok gyõzõdve, hogy ha az emberek belsejébe láthatnánk, ott erre nézve is a polgári állás szerint ugyanazon hasonlóságokat fognánk találni, melyek az orvosok, lelkészek s bizonyos mesteremberek külsejében észrevehetõk. Legalább mi Marosvölgyi grófot illeti, benne az utolsó ítéletnél is azonnal mindenki ráismerne a nagyúrra, s legfeljebb aziránt maradhatnának fel kételyei, magyar nagyúrral van-e dolga, mert hisz az utolsó ítéletnél ruha nélkül jelenünk meg.

- S ön azt hiszi - szólt a fõispán a kandallóhoz ülve -, hogy holnap minden jól fog menni?

- Azoknak kivételével, kik talán megveretnek, közkívánat szerint - válaszolt a titoknok. - Réty többsége világos. Bántornyi, ki úgyis csak testvére kedveért lépett föl, nem bánja, ha átesik; pártja egypár kisebb hivatallal elégíttetik ki. A másodalispán jó becsületes ember, önként lemond hivataláról, s helyébe Krivért mind a két fél akarja. Az egész nem érdemes, hogy excellenciád csak percig aggódjék.

- Csak kicsapongások ne történjenek.

- A városban két század gyalogság van; a vasasok holnap reggel jõnek, és...

- De ön tudja, hogy ily eszközökhöz nyúlni nem akarok. A világ mindig rossz néven veszi, azt mondják, hogy oly választás, melynél katonai erõ használtatott, a szabadság képét nem hordja magán.

- Sõt ellenkezõleg - viszonzá a titoknok mosolyogva -, nem hiszi excellenciád, mennyire vágyódik itt mindenki a katonaság után. Bántornyi s Réty talán tízszer kérdék: megtétettek-e a nyugalom fenntartására szükséges rendelkezések? S midõn hallák hadi készületeinket, csak hogy nyakamba nem borultak. Taksony megyében már excellenciád elõttöse alatt megszokták a katonaságot, s vannak, kik szabad választást alig tudnak szuronyok nélkül képzelni. Ha a szabadságot kedvök szerint festhetnék, talán egy bakancsos s egy vasas közé állítanák az istenasszonyt.

- Ne enyelegjen ön.

- Mit tehetek róla, ha mind e baj között néha nem nyomhatom el jókedvemet. Excellenciád e nagy mozgalomban, mely körülöttünk zajog, csak az egészet látja: a nagy lármát s rendetlenséget, az általános romlottságot, s ez szomorú; de mi kisebb emberek, kik a részletekre, a pártok belsejébe nézhetünk, miként tartsuk meg komolyságunkat? Nem nevetséges-e, ha eszembe jut, hogy a pártok, melyek most a megyét kétfelé osztják, ezelõtt öt-hat évvel azon kérdésnél támadtak: csak sárga vagy fekete és sárga zsinórok varrassanak-e a hajdúk egyenruháira? s hogy azóta a sárgák s feketék nevezete annyi gyûlölséggel említtetik az ellenpárt által, mintha hazaárulás köttetnék e nevekhez. Ha excellenciád a tanyákon volna, fogadom, maga is nevetne. Az egyikben Réty honszeretete emeltetik egekig, mert az utósó gyûlésen a húst kilenc krra szállíttatta le; míg a szomszéd kocsmában a megye minden nemes mészárosai a haza javát csak Bántornyitól reménylik, ki oly buzgón vítt a tíz krajcár mellett! s mikor a kávéház mellett elmentem, egy vezetõ épp azt vitatá, hogy Veszõsyt fõbírónak választani nem lehet, mert soha a pagátot elfogni nem tudja. Excellenciád nem is képzelheti mindazon tréfás dolgokat, mik körülte történnek. Éppen most volt Slacsanek nálam, keserûen panaszkodva, hogy két legjobb kortese elraboltatott.

- Elraboltatott?

- Igen - viszonzá a titoknok nevetve -; elraboltatott; azaz minden sértés s baj nélkül, de mégis a Rétyek nagy kárára. Az egyik erdõkerülõ a püspöki uradalomban, talán emlékszik reá excellenciád az utósó tisztújításról? Óriási ereje, mellyel egy egész tisztikart vállain elvisel, hangja, mely a harlemi orgonával versenyezhet, s fõképp tántoríthatlan hûsége, ha valamely párthoz szegõdött, a kortesség gyöngyévé teszik õt; azonkívül befolyása helyzeténél fogva roppant, mert a püspöki uradalmak több nemes község között terülvén el, mint erdõkerülõ majd egy, majd más tilalomtörést elnézhet, s naponkint barátokat szerezhet magának. S most ez ember testestõl-lelkestõl Rétyhez szegõdött, s mit tesznek a sárgák? Ötszáz forintot ígérnek egy más erdõkerülõnek, ki barátja. Ez hozzá megy, sokat panaszkodik a sárgák ellen, mondja, hogy míg egy csepp vére marad, nem fogja tûrni, hogy közülök csak egy váljék szolgabíróvá. Zsoltáry, ha nem csalódom, így hívják, nagyokat káromkodik örömében; s midõn hallja, hogy másnap barátjánál egy hordó bor mellett a tisztújítás fölött kis barátságos beszélgetés lesz, oda ígérkezik. Másnap elmegy, s a társaság által, mely titkos sárgákból áll, lerészegítve, kocsira tétetik, s most velök járja be a megyét, nem is véve észre, miként Bántornyi zászlója lobog feje fölött, s faluról-falura csak azért cepeltetik, hogy a hiedelem támadjon, mintha õ Rétyt elhagyta volna. Egy hete, hogy e tréfa tart. Zsoltáry mindig részeg, s folyvást azt vélve, hogy a feketékkel jár, szörnyû éljeneket ordít. A feketék többször erõszakkal vissza akarák foglalni, de veszteséggel visszaverettek, s három nemes község, mely mindig az erdõkerülõvel szavaz, vagy Bántornyihoz szegõdött, vagy vezér nélkül nem tudja, mit tegyen. A másik rablás a pálinkási jegyzõn követtetett el, kit négyszáz forintért egy zsidótársaság vállalt magára: mely vele szüntelen játszik, s valahányszor a szerencsétlen, visszaemlékezve a tisztújításra, menni akar, õt nyerni hagyja vagy veszteni, amint éppen szükségesnek találja, úgyhogy a szerencsétlen, még most sem került ki kezeik közül, s holléte sem tudatik.

A fõispán nevetett.

- És Tengelyivel, a réti jegyzõvel szólt ön?

- Mindjárt itt lesz, kegyelmes uram. Excellenciád nem képzelheti, mennyit bajlódik e szegény ember. Soha becsületesebb lelkesedést, soha több erényességet nem láttam. A jámbor hatvanhoz közelg s mégsem látta át, hogy falusi jegyzõség nem azon helyzet, melyben a világot reformálhatjuk.

- Unalmas lesz - szólt a fõispán székén nyújtózkodva -, de ki tehet róla, ha, mint mondja, nagy befolyása van.

- Nagyobb, kegyelmes uram, mint falusi jegyzõnek valaha volt. Vándory, ki, mint excellenciád tudja, az egész vidék kálvinista papjai által orákulumnak tartatik, mindent tesz, mit õ akar; maga tanult ember, ki valaha ügyvéd volt, s most a félnemességnek kérelmek írásával, törvényes tanácsokkal s száz más módon ingyen szolgál. Ez oka, miért már excellenciád elõttöse õt tiszteletbeli esküdtnek nevezte ki, s Réty vele sok ideig szoros barátságban élt...

- Tudom, tudom, demagóg! Rég hallottam felõle!

- Talán nem annyira, mint excellenciád gondolja - monda a titoknok, ki egyáltalában azon emberek közé tartozott, kik szegénység által bizonyos helyzet elfogadására kényszerítve, állásuknak nem hozzák áldozatul elveiket; szegény elfogott bajnokok az ellenség táborában, kiket arra kényszerítenek, hogy az erõsségeken, melyek barátaik ellen emeltetnek, dolgozzanak, de kiknek rokonszenve azokkal van, kik ellen használtatnak. Tengelyi nem tartozik azok közé, kiket közönségesen e névvel nevezni szoktunk. Az elvek, melyeket demagógok személyes célokra eszközül használnak, neki célok, melyekért éltét áldozná föl. Valamint ruhájának szabásában huszonöt évvel hátra, úgy gondolataival félszázaddal elõre van.

- Annál nagyobb baj neki - szólt a gróf mosolyogva -, ha félszázaddal elõre van, nem hiszem, hogy élni fog, mikorra a többség utolérheti. Mindenesetre szólni fogok vele. Az emberek e neme legveszedelmesebb.

- Nem hiszem, kegyelmes uram! Mély meggyõzõdésû emberek többnyire elkülönözve állnak, s nem könnyen gyûjthetnek pártot magok körül, mely által veszélyesekké válhatnának. Hatalmas csak az lesz, ki az eltérõ érdekek s vélemények közt föl tudja találni a középutat; s excellenciád látni fogja, ez nem Tengelyi szerepe. Meggyõzõdésében hajthatlan, kérlelhetlen a következtetésekben, melyeket belõle von; sokan talán érezhetik szavai igazságát, megvallani ezt kevesen fogják. Kik vezércsillagul a szoros logikát tûzték ki maguknak, azokat a sokaság ritkán követi.

- Hisz ön egészen lelkesedve szól jegyzõjérõl - mondá a fõispán, ki titoknoka ügyességének sokkal több hasznát véve, semhogy szabad elveit, fõképp így à la camera, nem tûrte volna -, majd meglássuk. A jegyzõ feleséges, gyermekes ember, hozzá szegény. Krivér minden körülményeit elmondá, talán lesz mód, mely által más útra vezethetjük. Sièyes ugyan, ki ön elõtt nagy tekintély, egy helyen azt mondja: kortársaink tudatlanságát fölvilágosíthatjuk, elõítéleteiket legyõzhetjük; de hatvanéves ész tévedései ellen nincs gyógyszer. Azonban ki tudja, talán Tengelyi még csak ötvenkilenc.

- Nagyon csalódnám, ha excellenciádnak igaza volna - szólt a titoknok nyugodtan.

- És csalódni fog még sokszor életében - mondá a fõispán felkelve székérõl - ha terembe jõ s asszonyokat lát, kiknek arcai a többieknél pirosabbak, legyen meggyõzõdve, éppen ezek festik magukat; és száz eset között egyszer sem fog csalatkozni, ha e rendkívüli pirosságból azt következteti, hogy õk pongyolában még halványabbak a többieknél. Nem rossz néha ezen elv szerint ítélni a politikai jellemekrõl is. De úgy tetszik, hallok valakit; kérem önt, nézzen ki, s ha Tengelyi - hagyjon magunkra.

A titoknok kiment, s kevés perccel utána, mélyen meghajtva magát, Tengelyi lépett a fõispánhoz, ki õt szokott nyájassággal fogadva, ismét a kandallóhoz állt, hová a jegyzõ követé.

- Megbocsát - szólt a fõispán -, hogy miután a megye többi tisztviselõivel hozzám nem akart jõni, én kéretém.

Tengelyi, ki valahányszor magasabban állókkal érintkezett, minél kevesebbé hajlott meg felsõbbségök elõtt, annál inkább érzé a távolságot - hideg formasággal felelé: „hogy õexcellenciája mindig parancsolhat vele, s egyébiránt inkább ismeri helyzetét, semhogy falusi jegyzõ létére, midõn a fõispánnak annyian alkalmatlankodnak, azoktól, kik arra inkább jogosítvák, csak egy pillanatot raboljon el.”

- Ön csalódik bennem, ha azt hiszi, hogy az embert külsõ helyzetétõl elválasztani nem tudom, s önt kollegáival egy sorba teszem.

- S excellenciád csalódik, ha gondolja, hogy ezt rossz néven venném. Ami belsõ becsünket illeti, vannak esetek, midõn az a külsõ helyzettõl független marad, s nagy szíveket, fellengzõ gondolatokat találni némelykor a paraszt gubája alatt is; de másokra nézve mindenki annyit ér, mennyit hasznukra tehet. Nem az akarat, az erõ az, mi bennünk becsültetik, s ha falusi jegyzõ, mint én, magát talán néha valamivel többre becsülheti, mint társai, igen hibázik, ha mástól hasonlót kíván. Egyébiránt - tevé hozzá, mintegy megbánva a mondottakat - mit parancsol excellenciád velem?

- Ezelõtt nehány évvel, midõn ön a Rétyekkel még barátságosabb lábon állt, többször találkoztunk. - Tengelyi homloka a Réty név említésénél redõkbe vonult. - Engedelmet - szólt a fõispán, észrevéve fölgerjedését -, ha oly idõre s viszonyokra emlékeztetém, melyek önnek talán kellemetlenek.

- Sõt igen megtisztelve érzem magamat, hogy excellenciád szegény személyemre vissza méltóztatik emlékezni, noha fájdalom, alig bírok annyi befolyással, hogy e kegyességet kellõleg meghálálhassam.

Tengelyi szavaiban s fõképp a hangban, mellyel azokat mondá, több keserûség vala, mint hogy az a fõispán figyelmét kikerülheté. - A dolog, melyet öntõl kívánni vagy inkább kérni fogok, nem tartozik azok közé, melyekhez befolyása szükséges. E részben minden öntõl függ, egy kis bizalom s barátság irántam, kevés jóakarat, s örökre lekötelezhet.

Tengelyi azok közé tartozott, kik szomorú tapasztalások iskolájában nevelve, az élet setét oldalait annyira ismerik, hogy létünk világosabb részeiben nem hisznek többé; s bámulni nem lehet, ha fõképp azoktól, kik nála magasabb társadalmi lépcsõn álltak, mindig csalatva, csak bizalmatlansággal fogadá a fõispán szavait, melyek, nézete szerint, talán bevezetésül szolgáltak, hogy õt valami aljas vagy önzõ cél eszközének csábítsa; s azért szárazon csak azt felelé:

- Ha, mi tõlem kívántatik, elveimmel megfér, excellenciád bátran számolhat reám.

- Ne féljen ön, inkább ismerem s becsülöm, semhogy tõlem más kívánatot föltehetne. A kevés óra, melyet együtt tölténk, mindaz, mit önrõl hallok, meggyõztek: hogy ön azon egyediségek közé tartozik, kik a körülményekkel transigálni nem tudnak, s ha alkalmuk nem adatott, hogy a reájok bízott talentumot nemes célokra használhassák, inkább elássák azt, mint hogy uzsorára kiadják olyanoknak, kik vele visszaélnének. Kérésem be fogja bizonyítani, mennyire méltánylom elveit.

Tengelyi, kinek e szavak jólestek, mert bármit mondunk, kevés van, ki ócsárlásnál, senki, ki dicséretnél, fõképp melyet érdemel, közönyös maradhatna, meghajtá magát, s a fõispán kis szünet után folytatá:

- Ön, mint értesítve vagyok, tökéletesen ismeri a megyének állását; helyzeténél fogva, mely által a nép alsó osztályaival is érintkezésbe jön, számos dolgokat tapasztalhat, mik a fõispán tudomására nem jönnek, szóljon velem nyíltan, mint olyannal, ki minden jó tanácsot valóságos jótéteményként fogad el.

A fõispán szavai nyájasak voltak s oly hangon mondva, hogy ha más helyrõl jönnek, Tengelyi egész bizodalmát megnyerték volna; itt a jegyzõ hallgatott.

- Ne vegye kíváncsiságnak ön! - folytatá a gróf szünet után. - Holnap tisztújításunk van, a megyének állása három évre határoztatik el, s ha a körülményeket tökéletesen ismerem, befolyásom talán a megye javára lehet.

Tengelyi, kivel a fõispán elõször életében szólt ily hangon, már felnyitá ajkait, hogy elõtte egész szívét kitárja, de eszébe jutott: hányszor hallá, hogy a gróf négy szem között a legérzékenyebb hangon a legszabadabb elvek mellett nyilatkozik, csak hogy céljait keresztülvigye, vagy valaminek, mit tudni akar, ismeretéhez jusson; s a jegyzõ csak azt válaszolá, hogy miután õ maga a pártok mozgalmain kívül áll, õexcellenciájának taktikájok iránt semmi felvilágosításokat nem adhat.

A hízelgés, ha felsõbbektõl alsóbbak irányában használtatik, sokkal erõsebb fegyver, mint az ellenkezõ esetben, s Marosvölgyi, ki Taksony megyében eddig nem szokott ennyi ellentálláshoz, kettõzött nyájassággal folytatá beszélgetését:

- Ön félreérti célomat, higgye el, ami a pártok állását illeti, többet hallottam, mint nekem, ki pártoskodásba elegyedni nem akarok, szükséges. De nincs-e a pártokon kívül semmi e megyében, nem kell-e ismérnem a népnek állapotját? nem kell-e tudnom, miként sáfárkodtak az eddigi tisztviselõk? s azoktól, kiket helyökbe tenni kívánnak, mit várhatnak azon osztályok, melyeket magam körül képviselve nem látok? - Tengelyi szemei ragyogni kezdének, a fõispán látá, hogy a jámbort azon térre vezette, melyen érzelmeinek nem parancsolhat. - Igen, Tengelyi uram, ez az, mit öntõl tudni akarok, szóljon nyíltan elõttem.

- A nép helyzetét kívánja tudni excellenciád? - szólt mély sóhajjal Tengelyi - oh, ki bírná azt lefesteni méltó ecsettel! Midõn a megyébe jött, nem nézett-e ki excellenciád ablakán, ha kocsija valamely falun keresztülment? S mit látott? Rongyos födelû kunyhókat, a földeket félig parlagon, az embereket szomorúan körüljárva az utcákon vagy künn marhájok után. Ipart s gyarapodást, azon derült vígságot, mely a nép életét már országokban jellemzi, sehol. Kegyelmes uram, az ország, hol boldog nép lakik, nem ilyen.

- Engedjen meg, Tengelyi úr, de úgy hiszem, e szavakban kis túlzás van. A magyar nép nem oly szerencsétlen, mint ön festi. Nem ismerek büszkébbet, férfiasabbat. A magyar paraszt talán a legszerencsésebb, kit eddig láttam.

- Ne ámíttassa magát külsõ szín által, kegyelmes uram! A magyar paraszt emelt fõvel jár körül a világon. Ha e népet látom, melynek nyakát annyi század szolgasága nem hajtá meg, néha én is büszkének érzem magamat. Úgy látszik, mintha a nép, mely ennyi elnyomás után még emelt fõvel jár, isten által nem is teremtetett másra, mint hogy szabad legyen, de ki e népet szerencsésnek hiszi, nem ismeri helyzetét. Nem látjuk rongyokban, igen, mert soha ruházva nem volt, s gyolcs ingén s gatyáján kívül mást nem szerzett magának, de téli napokban kevesebbet fázik-e? Nem panaszkodik, mert tudja századok óta, hogy szavának hatása nincsen, de azért kevesebbet érzi-e a terheket, melyek vállait nyomják? kevesebb fájdalommal válik-e meg fiától, ha az a katonaság soraiba állíttatik, míg nemes szomszédának gyermeke csak agaraival gyakorolja bátorságát jobbágya vetésein?

- Ön a nép között él - szólt a fõispán nyugodtan -, de higgye el, e részben mégis csalódik. Magyar parasztokat ismerek, kik a világ akármely földmívelõ osztályával a jóllétre nézve kiállják az öszvehasonlítást.

- Igen, de hát ezen egyeseken kívül nem lakik-e senki e hazában, nem laknak-e e magyar parasztokon kívül mások is országunk határai között, kik nem kevésbé hontársaink, kik nem kevésbé igényelhetik figyelmünket? Nézzen excellenciád e megye orosz népségére. Rongyosan, éhségtõl beesett, halvány arcokkal látjuk e szerencsétleneket harminc faluban, s mi történt eddig e faj jobblétéért s fölvilágosításáért? Mi történt, hogy e népet nemzetünkhöz kössük, hogy belõlök magyarokat, hogy belõlök e hon hív polgárait neveljük?

- Önnek igaza lehet, s a nemzet talán nemsokára át fogja látni való érdekeit - mondá a fõispán -, de mit tehet ennek megváltoztatására a megyei tisztikar? mit tehetek én?

- Sokat, igen sokat, kegyelmes uram! - mondá a jegyzõ lelkesedve. - A nemesség megyei rendszerével sáncokat épített maga körül, melyek mögött kiváltságait századokon keresztül védelmezni tudta a törvények ellen is. De ha már ez állapotot változtatni nem akarjuk, e sáncok mögé mért nem vesszük be a népet is? Azon szerkezet, mely elég erõs, hogy nekünk szabadságunkat megtartsa, oly gyenge volna, hogy vele, ha akarjuk, a népet elnyomástól sem õrizhetnõk meg? A tisztviselõknek befolyása hazánkban óriási. Nézze excellenciád Veszõsy járását, s hasonlítsa a többiekhez. Ott a lealacsonyító botbüntetés megszûnt, a kisebb gonosztévõk számára egészséges fogház építtetett, a gyermekek oskolába küldetnek, a közmunka, mert rendezettebb, könnyebben viseltetik el, s mindez egy ember befolyása által, mindez, mert Veszõsy átlátá, hogy oly országban, hol a nép a törvények által eléggé pártolva nincs, a tisztviselõ hivatásának meg nem felelhet, ha hivatalos kötelességein kívül emberi kötelességeit nem teljesíti. Oh, vegye kegyelmes uram, pártolása alá e szegény népet, használja befolyását arra, hogy e megyében oly tisztviselõk választassanak, kik nagy hivatásukat megértik! s nevét áldás fogja követni, minõt soha fõispán nem szerzett magának e hazában.

Marosvölgyi nem tartozott azok közé, kiket nehány magas elvek hangoztatása által megnyerni könnyû. Bizonyos magasságról tekintve, az emberek nemcsak anyagi, hanem szellemi szempontból is mind oly kicsinyeknek látszanak, s ritka, ki ily helyzetben elég önbecsülést érez keblében, hogy az egész emberi nemre általános megvetés nélkül tekintsen. De volt a jegyzõ szavaiban valami oly meleg, oly meggyõzõ, mi a hallgatót akaratlanul meghatá. Midõn Tengelyi, kitárva keblét, azt, mi lelkének annyi éveken át fájt, egyszerû szavakban elmondá: a fõispán nem érzett erõt kétkedésre, s a sóhaj nem vala színlett, mellyel mondá: „volna bár igaza, s függne tõlem, hogy a népnek az lehetnék, mi lenni akarok.”

Tengelyi észrevéve a hatást, melyet szavai a fõispánra tettek, még inkább lelkesülve folytatá:

- S nem függ-e hát excellenciádtól? A megye mostani tisztviselõi között is vannak becsületes emberek. Nem szükség, hogy megnevezzem, a kegyelmes úr ismeri õket éppúgy, mint Réty, Krivér, Nyúzó s annyi másnak alávalósága titok nem lehet elõtte. Tüntesse ki azokat, lépjen föl nyíltan emezek ellen, keresse fel azon embereket, kik, mint Édesy, szolgálattól elkedvetlenedve visszavonultak, vagy azt szerénységbõl nem keresék. Higgye el, excellenciád megyéje gazdag szép jellemû férfiakban; s Taksonyt boldog nép fogja lakni kormánya alatt.

- Igen, barátom! ha helyzetemben azt tehetném, mire szívem int, ha az, kinek kezében legtöbb fonal egyesül, melyen a közdolgokat látszólag vezetheti, nem volna épp ezáltal inkább le is kötve másoknál. Nemcsak a mûvész, de az is, ki a gyakorlati életre fordítja munkásságát, sokszor kénytelen lemondani legszebb eszméjérõl, mert az anyag, mellyel dolgozik, nem alkalmatos eszményének választására.

- De vajon a mûvész azért nem fárad-e legalább eszményének valósításán, nem áll-e ott sokszor évekig márvány-sziklája elõtt, izzadó homlokkal, dolgozva kemény anyagán, míg gondolatát legalább megközelítheté? s nem ez-e feladatunk a gyakorlati életben a politika terén is, hol ideáljait talán senki sem érte utol, de hol a haladásnak még lehetõsége is megszûnt; ha senki vágyaival a létezõ viszonyokon túlmenni nem mer, ha senki oly célokat nem tûz ki magának, melyeknek elérése majdnem lehetlennek látszik? S e vágy, melyet excellenciád kimonda, nem tartozik azok közé, melyeknek kielégítése lehetetlen. Mondja ki tisztán akaratát, s a követõk nem fognak hiányzani. Nem a honszeretet, hanem kitüntetési vágy, félelem, az engedelmesség megszokása teszi, hogy egész seregek egy hõsként küzdenek. A polgári pályán a legnemesebb dolgok néha szinte olyanok által eszközöltetnek, kik személyes, sokszor aljas célok után törekszenek. A hatalom legboldogítóbb része éppen az, hogy aljas indulatokat is nemes célokra használhat, s azon szolgai lelkekbõl, kik minden felsõbbségnek hízelegnek, a közjó eszközeit csinálhatja. Ha Néró Antoninként célul a birodalom boldogítását tûzi ki, azok között, kik aljas örömeinek eszközei voltak, nem találtattak volna-e akárhányan, kiket most a legerényesebb férfiak között említenénk? Higgye el, kegyelmes uram, a hatalomnak sohasem hiányzanak követõi, legkevésbé akkor, ha nemes célokat tûz ki magának.

- Ön megfeledkezik helyzetemrõl. Réty, Krivér azon emberek, kiknek hivatalbani maradását ön legkárosabbnak tartja; magam más nézetben vagyok - tevé hozzá a gróf, ki magát soha annyira elragadtatni nem engedé, hogy állásáról megfeledkeznék -, éppen azok, kik e megyében politikai nézeteimnek istápjai; el lehet-e hagynom õket?

- Kegyelmes uram, sokkal inkább ragaszkodom saját meggyõzõdésemhez, semhogy azt, mit mások eszméik létesítéséért tesznek, nem méltánylanám; de a buzgóság, mellyel meggyõzõdésünknek minmagunkat föláldozzuk, terjedhet-e annyira, hogy annak mások szerencséjét, jólétét, biztosságát föláldozzuk, fõképp ha azok politikai küzdelmeinkben részt nem vehetnek, ha iránta egészen közönyösek? Jól tudom, azon véleményszínezet, mely rokonszenvemet bírja, nem cselekszik másképp, de az, mi rossz, jobbá válik-e, ha többek által követtetik el? A népnek mi köze politikai küzdelmeinkhez? Kizártuk minden befolyástól, meg szabad-e õt fosztanunk azon nyugalomtól is, melyre, ha már kiskorúnak nyilvánítottuk, igénye van? Ha már minden jogokat meg kelle tagadnunk tõle, meg kell-e tagadni tõle az igazságot is, midõn annak kiszolgáltatását olyanokra bízzuk, kik politikai küzdelmeinkben mellettünk állnak, de kiknek aljasságáról magunk is meg vagyunk gyõzõdve. Kegyelmes uram! a nép nem vesz részt politikai életünkben, minek szenvedjen gyõzelmeinkért?

Marosvölgyi egy ideig hallgatott.

- Higgye el ön - szólt végre érzékenyebb hangon, mint minõn õt évek óta valaki szólni hallá -, én mélyen tisztelem az érzeményeket, melyeket kimondott. Ha helyzetemben volna, látná, hogy vannak dolgok, nemesek, szépek, de melyeknek létesítései egy ember erejét felülmúlják. Ha van befolyásom a megyében, az csak azon kis népszerûségemnek köszönhetõ, melyet hivataloskodásom által szereztem; s ha ma követem tanácsát, e népszerûségnek holnapig vége van.

- A népszerûségnek. Igen, kegyelmes uram, minden társaságnak megvan népszerûsége is, a zsiványbandától Rómáig; hol emberek valami cél körül egyesülnek, ki e célt tetteivel elõmozdítja, ki az elfogadott elvek mellett leghangosabban nyilatkozik s küzd, elismerést talál társai között, tapsra, koszorúkra, diadalokra számolhat. De hát e nemességen kívül, mely gyûléstermeinket tölti, nem lakik-e senki e határok között? Az éljenek felett nincs-e semmi, mi után nemes szívnek vágyódnia lehetne? És a nép! azon milliók, melyek hallgatva körültünk állnak, e roppant sokaság, mely jótévõinek most csak csendes fohászokban hálálhatja meg fáradalmait, de mely, ha napja eljövend, hangosabban kiáltandja bajnokainak nevét, mint Magyarország egész kortesserege együttvéve - nem érdemli-e, hogy érte fáradjunk?

Itt a szólót távol éljen szakítá félbe.

- Kegyelmes uram, az éji zene közelg, én megyek. Excellenciádat tisztelgõk fogják környékezni, taps és éljenek, a közszeretetnek leghangosabb és legsemmitjelentõbb kitörései. Bocsássa meg a nyíltságot, mellyel szóltam, s ne feledje el a nagy csoport között, mely körülfogandja, hogy mind e zaj, mind e lárma, mindezen lelkesedés csak itt a megyeház közelében hallható. A nép csak néma hálával fizet, de áldásai felhatnak az égbe, s ha e hazának jövõje van, az nem azokból fogja választani nagy férfiait, kik most leginkább megtapsoltattak.

Tengelyi meghajtá magát. A fõispán megszorítá kezét, s miután kiment, sóhajtva néze utána.

- Mit mond, kegyelmes uram - szóla a titoknok, ki most bejött -, nem volt igazam? Ez az ember nem hasonlít a többiekhez, nem ide való.

- Mondja, hogy Magyarországban sehová sem való - szólt Marosvölgyi, s ezzel az ablakhoz állt, honnan már a közelgõ mécsek világa terjede el szobájában.