16

A jegyzõ házánál az utolsó történetek óta szomorúság s aggodalom uralkodott. A lövés, mely Ákosnak csak karját érte, nem volt ugyan veszélyes, s az ifjú hamar magához térve, önkívánatára még azon éjjel a kastélyba vitetett; de a lopás, melynek kárát Erzsébet megítélni nem tudá; Vilma állapotja, ki a szerencsétlen pillanat óta, melyben Ákos földre borult, majdnem szünet nélkül reszketett és sírt; fõképp pedig az, hogy Ákost férje tilalmának ellenére házánál titkon fogadta, s hogy az egész történet elferdítve, mint az kétségen kívül elõadatni fog, leányának jóhírét megronthatja: a jámbor asszony szívét mély aggodalommal töltötte el. Vilma ágyában feküdt, a cselédek ide s tova futkostak, Liptákné alig bírá elutasítani a kérdezõsködõknek nagy seregét, kik kíváncsiságukkal a már létezõ zavart még inkább nevelék, s ki e házat huszonnégy óra elõtt látá, s most méltán elszomorodhatott emberi végzetünkön, mely a véletlennek nemcsak azon szerencse felett, melyet a külvilág kincseiben keresünk, de még afelett is, melyet csak szívünk nyújt, ennyi hatalmat ád.

A családnak egyetlen vigasztalója Vándory vala, s csak szelid intéseinek lehete köszönni, hogy Vilma végre nyugodtabbá lett, s délfelé kissé elszunnyadott; s maga Erzsébet asszony valamivel bátrabban nézett a pillanatnak elébe, melyben férjével találkozni fog. Vándory, ki mióta a szerencsétlenség után a házhoz jött, azt nem hagyá el, s a feltört ládát megvizsgálva látá, hogy saját irományai egészen, Tengelyiéinek pedig nagy része elraboltatott, jól tudta a kár egész nagyságát, de meggyõzõdése, hogy isten a jó embert e világon nem hagyja el, elterjedett a többiekre is, s maga Erzsébet is, ki hosszú házassága óta férje jöttét elõször várá remegve, legalább némiképp megnyugodott.

- Alszik - szólt Erzsébet, midõn a mellékszobából kilépve, az ajtót maga után halkan betevé, s Vándoryhoz jött, ki az ablak mellett olvasott -, szegény alszik. Oh, istenem! ha Jónás ily halványan látja leányát! Mily víg, mily piros máskor! - És az anya szemeibe könnyek nyomultak.

- Mikorra Tengelyi hazajön - szólt a lelkész megnyugtatólag, könyvét bezárva -, Vilma ismét jól lesz. Ákos eltiltotta, hogy cselédei közül valaki hírt vigyen, s a jobbágyoknak több dolguk van a vetéssel, semhogy jókedvbõl elmennének, s így barátom a tisztújítás vége elõtt alig jõ haza, addig pedig bízzunk istenben, Vilma kiépül.

- Oh, én örökre szerencsétlen vagyok!

- Nyugtassa meg magát, Erzsébet asszonyom - szólt, kezét a nõ karjára téve Vándory -, hála istennek! Ákos baja nem veszedelmes, s a rablás által történt veszteség sem lesz helyrepótolhatlan. Nagy részint írásokat vittek el, s azok visszakerülhetnek.

- Igen, de a bizodalom, mellyel Jónás eddig irántam viseltetett; ki fogja azt visszahozni? Ki fogja nekem visszaadni szerelmét, becsülését, azon egész boldogságot, melyet bírtam s melyet elvesztettem. Kérlek, ne fogadd el Ákost házunkban, ne engedd Vilmával szólni, lányom nyugodalma, becsülete kívánja, így szólt többször, s én megígértem, hogy kívánatát teljesíteni fogom, és most! Leányom becsülete! Oh, hogy nem fogadtam szavát! - És Erzsébet zokogott fájdalmában.

- Baj, nagy baj! - mondá vigasztalva a másik - de Tengelyi jobb, semhogy megbocsátani ne tudna. Legyen nyugodtan, szólni fogok vele. S ami leánya becsületét illeti, nincs mit aggódnia. Vilma s Ákos jegyesek, ki tudja, talán a gyönge seb, melyet az ifjú kapott, javára van, mert legalább sem a Rétyek, sem Jónás nem ellenezhetik a házasságot többé.

- Oh, a Rétyek! - viszonzá Erzsébet sírva.

- A Rétyek? Erzsébet asszonyom õket rosszabbaknak képzeli, mint érdemlik. Réty gyönge ember, de nem romlott szívû, s az asszony - - van-e asszonyi teremtés, ki ily történet után fiát abban, hogy vigyázatlanságáért mint becsületes ember eleget tegyen, akadályoztatná? Még minden jól mehet.

- S ha meggondolom - szólt Erzsébet, szemeit törülve, keserû kifejezéssel -, hogy mindezt Viola hozta házunkra, kinek feleségét s gyermekét legnagyobb nyomorúságában fölvettük.

- Ki tudja, õ volt-e? - mondá a lelkész komolyan - nem kell mindjárt ítélni.

- Nincs kétség. A zsidó, mihelyt kissé magához jött, elbeszélte, hogy éjjel hazafelé ballagva, midõn kapunkat nyitva látá, tudván, hogy férjem Porváron van, mindjárt valami rosszat gyanított, s bejött. Férjem szobaajtaját szinte tárva találta, odament megtudni, ha az úr hazajött-e? E pillanatban Violától, ki zsákmányával épp az ajtón kijött, földre teríttetett. A kovács, ki a gyilkost ûzõbe vette, esküszik, hogy az Cifránál, Viola egyik cimborájánál nem volt más; s maga Liptákné megvallotta, hogy Viola ugyanez este a faluban, sõt Liptákné házánál volt. Nincs kétség! A zsidó Viola ütésétõl még most is betegen fekszik, maga is megkérdezheti, ha akarja.

- A zsidó hazudik! - szólt egy asszonyi hang, melyre Erzsébet ijedve, Vándory nyugodtan visszafordulván, Viola nejét, Zsuzsit látá, ki beszélgetésök alatt halkan belépett, s az ajtó mellett állva Erzsébet végszavait hallá.

- Viola a nemzetes asszony házában sohasem rabolt, s nem fog rabolni soha, ha száz esztendeig élne is.

Erõs meggyõzõdés szavai ellentállhatlanok, s ha annyi ezerek közül, kik mióta földünk forog, létünk titkait új meg új vallások felállításával iparkodtak megmagyarázni, alig van egy, ki legalább nehány hívet ne talált volna; ezt azon hatalomnak tulajdoníthatjuk, melyet isten azoknak, kik nem kételkednek, mások felett adott, s ilyen vala az, melyet szegény Zsuzsi szavai e pillanatban még Erzsébet felett is gyakoroltak.

- Legyen áldva az úr neve, hogy úgy van - szólt Vándory, ki mindent, mi az emberekben való hitét gyöngítheté, mint egy személyes veszteséget tekintve, örült a hatáson, melyet az asszony szavai Erzsébetre tettek.

- Úgy van; úgy, higgye el a tiszteletes úr - szólt Zsuzsi, s szavának mély s mégis nõileg gyöngéd hangja reszketett e szavaknál. - Viola szegény, szerencsétlen ember. Házától, földjétõl elûzték, kergetik, üldözik helyrõl helyre, mint a fenevadat, de ezt Viola nem tette. Darabokra téphetik, szívét szakíthatják ki testébõl, de háládatlanságot nem fognak benne találni.

- Szép tõled, Zsuzsi - mondá Erzsébet meghatva -, hogy férjedet védelmezed, hisz megesküdtél, hogy el nem hagyod bajban s nyomorúságban; magam is szeretném hinni, hogy igazat mondasz, de hiába, minden férjedre mutat, és Viola, nem akarlak sérteni, jó asszony, mit tehetsz te róla, de férjed mégiscsak zsivány.

Látva a kifejezést, mely Zsuzsi arcain e szavaknál átvonult, Erzsébet maga megbánta, hogy kimondá. Vándory nehány vigasztaló szóval biztatá a szegény asszonyt, ki azalatt elébbre lépve az asztalhoz támaszkodott, mely mellett azok ültek.

- Igen, igen, Viola zsivány - szólt végre keserûen, s összevont homlokának redõi s a pirosság, mely arcain átfutott, mutaták meghatását -; hagyja el, tiszteletes uram, nótáriusnénak igaza van, férjem zsivány, én lator felesége vagyok, hisz az egész falu, egész megye tudja, fejére vérpénzt tettek, minden gyermek csak arról beszél! De ha majd a végítélet napja eljõ, s isten meg fog jelenni trónusán, körülötte angyalai, mint szent írásomban írva áll, s ha ítélni fog a jók s gonoszok felett, s mindenkit érdeme szerint megjutalmazni, nem Violától fogja számon kérni, miért lett zsivánnyá, hanem azoktól, kik õt reá kényszerítették, kik õt üldözték, mielõtt vétkezett. Isten örökké igazságos, elõtte nincs különbség szegények s gazdagok között, õ látja a szíveket, s Viola meg fog állhatni elõtte.

E szavaknál Liptákné, ki azalatt fejér kendõvel fején s kis bundájával vállain a szobába lépett s az asztalig jött, midõn magát köszöntve meghajtá, Zsuzsi vállára tette kezét, s így szólt: - Igazad van, leányom, bízzál istenben, s el nem hágy. - A többiek meghatva hallgatának.

- Igen, igen, bízzam istenemben - szólt Violáné, midõn a belépõt megismeré, szemeit szomorúan maga elébe meresztve -, kend, nénémasszony, százszor mondta, s mit is csinálna ily szegény ember, ha nem bíznék istenében; de higgyék el, ha néha meggondolom egész szerencsétlenségünket, ha eszembe jut, hogy bennünk senki e világon nem bízik többé, hogy a legbecsületesebb emberek, mint itt a tiszteletes úr s a nótáriusné azt hiszik rólunk, hogy legnagyobb jóltevõink iránt júdássá válhatunk: akkor, néném, elhágy jó angyalom, s néha szinte azt hiszem: a szegény embernek istene sincs e világon.

- Ne beszélj ilyeneket, Zsuzsi - szólt Liptákné komolyan - írva áll: könnyebben megy keresztül teve a tûlyukon, mint gazdag mennyeknek országába. Nekünk, szegényeknek nincs miért kételkedni az úr kegyelmén, hisz isten fia szegények közül választá apostolait. Ha a nemzetes asszony valami olyat mondott, mi neked rosszul esik, gondold: jóltevõd s a legjobb ember ha károsodott, igazságtalan; maga férjem, isten nyugossza békében, egyszer, midõn tehenünket elhajtották, Peti cigányra gyanakodott. Viseld el nyugalomban keresztedet, mint üdvezítõnk.

- Igen, de õ isten fia volt - szólt Zsuzsi sóhajtván -, én gyenge ember vagyok, s tudja-e valaki, mit szenvedtem én? Szegény árva leány voltam, apám s anyám jókor meghaltak, s ha kend, néném, nem fogad házához, talán elveszek, mint a gyermekek, kiknek anyjok nincs, ki rájok vigyázzon. Így, isten áldja meg érte, felnõttem a többiekkel, s a faluban nem volt vígabb leány, mint én. Édesanyám midõn szült, meghalt, de nénémasszonynál sohasem jutott eszembe, hogy valaki lehetne, ki engem inkább tudna szeretni.

Vándory s Erzsébet meghatva hallgatának, Liptákné szemeiben könnyek ragyogtak.

- Igen, én víg voltam - szólt mindinkább lelkesülve Zsuzsi -, azt hittem, hogy boldogabb nem is lehetnék, s reggeltõl estig áldottam istenemet ennyi szerencseért. S mégis, mindez nem volt semmi. Csak mióta Violával megismerkedtem, tudom mi az, mennyországot bírni e világon. Eleinte nem is gondoltam, hogy oly ember, mint õ, engem szeretni tudna. Viola gazdag volt, reá apjától egész telek maradt, háza a nótáriusén kívül legszebb volt az egész faluban, marhája címeres, és én, szegény árva leány létemre miként hihettem, hogy engem fog szeretni. Ha künn a mezõn aratásnál voltam, s õ négy ökrével, ott hol én dolgoztam, megállt, kévéimet kötözni segített; vagy ha a Tiszánál õ merített vizet vedrembe, vagy néha lakodalmakon szép rozmarint is hozott s velem táncolt: gondolám magamban, Viola jó ember; de az, hogy elvesz, nem jutott eszembe, s imádkoztam, hogy isten õrizzen meg ily kevély gondolatoktól. De midõn Viola karácsonkor hozzánk jött s kérdezett: szeretem-e? s mikor nem szóltam, de csak úgy lesütöttem szemeimet, s õ derekamon fogva magához szorított, és mondá, hogy farsangra elvesz, velem megfordult a világ, s hivém, hogy az angyalok irigylik szerencsémet.

- Szegény asszony - szólt Erzsébet, szemeit törülve.

- Oh, akkor nem voltam az - folytatá lángoló arcokkal emez. - Akkor az egész világ egy nagy lakodalomnak látszott, szívemet öröm szorongatta, sírhattam volna ama pillanatban, mint a gyermek. S mégis mindez csak egy csöpp volt a tenger boldogsághoz képest, melyet késõbb férjem házánál találtam. Mikor elsõ gyermekünk született, s a kis Pista javára gazdálkodhattunk, isten áldása volt házunk s vetéseink fölött, marhánk szépen tenyészett, búzánk tízszeres maggal fizetett. Ej, hány menyasszony lép boldogan férje házába, de nekem minden nap az elõbbinél szebbnek látszott, nem is emlékeztem lakodalmomra, oly szerencsésnek érzém magamat.

Violáné mintegy elnyomva az érzés által, melyet e boldog idõk emléke keblében gerjesztett, pillanatig hallgatott, végre elfojtott hangon idõrõl idõre félbeszakasztva beszédét, mintha feszült keble nem bírna annyi lélegzettel, hogy egész bánatát kimondja, ekképp folytatá: - Igen, s lássák, hogy mindennek vége van, ez az, mi fáj. Mi nem voltunk kevélyek boldogságunkban, mi nem bántottunk senkit a világon. Férjem megfizette porcióját, leszolgálta ötvenkét marhás napját, s ha szegényt látott, utósó darab kenyerét megosztotta vele. Isten mégis elhagyott nyomorúságunkban. Viola jól bírta magát, de csak paraszt volt, és az urak között haragosai támadtak. A fiskális, isten verje meg - szólt Zsuzsi, s keze ököllé szorult össze -, gyûlölte férjemet, mert valahányszor a többi parasztoknak bajuk volt, ha például illetõségöknél többször hajtattak ki, vagy más valami, mindig õt választák szószólónak; és a fõbíró bosszút esküdött, mert a semmirevaló utánam járt, s én becsületes asszony létemre kiûztem házamból, mint kellett; s én mindig féltem, ámbár férjem azt mondta, hogy míg kötelességének eleget tesz, addig a fiskális s fõbíró haragjától nem fél. De az urak mind összetartanak, s a szegény embernek ártatlansága haragjuk ellen nem használ. Most õszkor két éve, hogy kisleányom született, reggel már rosszul éreztem magamat, férjem s nénémasszony nálam voltak, akkor küldött a fiskális, bizonyosan, mert helyzetünket a bábától megtudta, házunkhoz, hogy Viola menjen mindjárt négy lóval az udvarba, mert a nagyságos asszonyt fogja Porvárra vinni. Férjem kiment, s megmondta a hajdúnak, hogy ma nem mehet, hisz annyit forspontozott már az esztendõn át, mint senki a telkes gazdák közül, de hogy mégis szívesen elmegy akármikor, csak ma nem, mert gyermekágyban fekszem. Gondoltuk, minden jól van, de félóra múlva a hajdú megint visszajött, s mondta, hogy akármint legyek én, férjem kötelessége alól nem mentheti fel magát, s hogy jõni kell, mert senkinek sincs a faluban jobb lova. Viola bosszankodott, de midõn kértem, hogy minden izgága elkerülése végett küldje lovait legényünkkel, megtette, pedig igen kedve ellen, mert lovait nem szívesen bízta másnak gondviselésére. S ismét nyugodtan maradtunk. Nálam már a vajúdások kezdõdtek, akkor jött a hajdú kocsisunkkal vissza, s mondá, hogy Viola jõjön, mert a nagyságos asszony minden más kocsissal fél. Viola látta fájdalmimat, s hogy nem maradhatok nála nélkül, s mondá, hogy bármit tegyenek, elég ha lovait odaadta, õ maga nem megy el tõlem a király fiának sem. Mire a hajdú is azt mondta, hogy maga sem cselekednék másképp, de hogy mégis jobb lesz elmennie, mert a szolgabíró az udvaron van s megesküdött: ha jószántából nem jõ, erõszakkal viteti az udvarba, s akkor majd meglátja, mi vár reá. Férjem maga is indulatos s néha fejes ember volt, megbosszankodott, s azt üzené a szolgabírónak: az idei forspontját leszolgálta, s hogy õ ma nem megy istenének sem. A hajdú elment; azután mi történt, nem tudom, oly rosszul lettem, hogy nem láttam s nem hallottam magam körül semmit, de mint a szomszédok s itt nénémasszony mondják, mihelyt a hajdú a kastélyba ment, a fõbíró pandúrjaival jött házunkhoz, s Violát káromkodások közt kirántva a szobából, hol magamon kívül feküdtem, kötözve a kastélyba cipelteté.

- Úgy van - szólt közbe Liptákné, ki most Zsuzsi helyett a történetet, noha a jelenlevõk azt ismerék, mint sokszor cselekszünk, ha valami nyomja szívünket, tovább beszélé, míg Zsuzsi szemeit kezeivel takarva hallgatott -, egészen úgy történt, mint Zsuzsi mondja. Mikor Violát elvitték, én utána mentem. Szörnyû volt látni. Menni nem akart, s haragjában földre vetette magát, a hóhérok úgy cipelték, mint a marhát, az embernek hajszála borzadott. Az egész falu szomorúan követte õket, de nem volt, ki segíteni merne, s csak úgy magunkban sírtunk s szitkozódtunk, hogy az ártatlant, csupán mert menni nem akar, bottal, fokosokkal agyba-fõbe verik. A szolgabíró káromkodva s fenyegetõdzve ment a többiek elõtt, hogy Viola majd meg fog lakolni makacsságáért. Én Zsuzsiról csaknem megfeledkeztem, s velök mentem egész az udvarig, mintha elõre éreztem volna a bajt, mely történni fog. Alig értünk oda, a fõbíró kérdé a hajdútól valamennyiünk elõtt: elment-e Viola házához? és hányszor? megmondta-e, hogy az uraság szolgálatára hívatott? és Viola miket felelt? S mit tudom én, hány kérdést. „No várj - szólt végre derest hozatva -, meglátjuk, nem jössz-e uraságod szolgálatára máskor, majd adok én neked káromkodni, majd adok mondani, hogy istenednek, hogy a teins vármegyének sem mégy, parancsolatára. Húzzátok le!” Viola ott állt a pandúrok között; ha száz esztendeig élek, sem fogom feledni a képet, mellyel az udvaron állt. Feje két helyen fokossal beszakasztva, arca véresen, ajkai, melyeket összeszorított, csupa méregtõl szinte kéken. Kötözött kezei az udvarban föloldattak, most kiragadva magát a hajdúk kezébõl, mint oroszlán ugrott elõre, „akinek lelke van, kiáltott, ne jõjön közel”. Mind hátráltak. De Nyúzó káromkodva, lelkére esküdött: ha nem húzzák le mindjárt, valamennyiöket felvágatja, s mind nekirohantak. Akkor Viola körülnéz, meglát egy fejszét, mellyel, épp mielõtt az udvarba jött, fát hasítottak, s melyet az ördög útjába vetett, felkapja, maga körül vág, s egy pandúr s az ispán vérökben fekszenek a földön. Viola az emberek között, kik eliszonyodva félrementek, elszaladt, házához futott, lóra ült, s ki a sz.-vilmosi erdõségbe, mint Kain, kit isten átka üldöz. Az ispán meghalt. Violának emberek között nem volt maradása többé.

- S azóta Viola zsivány - szólt Zsuzsi, kezeit görcsösen összekulcsolva, míg Liptákné az egész testén remegõt székre ülteté, s Vándory sóhajtva ég felé tekintett.

Az egyszerû történet, melynek teljes igazságát Vándory s Tengelyiné éppoly jól tudták, mint bárki Tiszaréten, még inkább a mondhatlan fájdalom, mely a szerencsétlen asszony arcain látható vala, mélyen hatottak a jelenlevõkre, s csak az öreg Liptákné, ki Zsuzsinak hideg kezeit szorítva õt nyájas hangon többször nevén szólítgatá, szakítá félbe az ünnepélyes csendet, mely a szobában uralkodott. Hol halott fekszik, szótlanul állják körül a ravatalt; ki találna erõt beszédre, ha egy kihalt emberi boldogság sokkal szomorítóbb képe elõtt áll? Végre Violáné felkelt, s halvány arcainak kifejezése nyugodtabb, hangja erõsebb vala, midõn az asztalhoz lépve így szólt: - Most isten áldja meg nótáriusné asszonyomat mindazokért, miket rajtam s szegény gyermekimen tett. Én elmegyek, felkeresem Violát, s ha a rablott dolgokról valamit tud, vagy nyomukba akadhat, ne féljenek, Tengelyi úr nem fog károsodni.

- Hová gondolsz? így nem ereszthetlek - szólt Erzsébet felkelve.

- Ne féljen, nemzetes asszony - vágott közbe Violáné, keserû mosollyal arcain -, nem fogok elszökni, gyermekeimet itt a háznál hagyom, s lássa, ha csak zsivány felesége vagyok is, azokat mégsem hagyom el.

- Nem úgy volt értve, Zsuzsi - mondá érzékeny hangon Tengelyiné, a távozónak kezét nyújtva -, de még beteg vagy, s ha e hideg õszi napon künn jársz, bajod lehet.

- Köszönöm - szólt emez meghatva -, de most megint jól érzem magamat, csak a mezõre érjek, a friss szél majd megpirosít. Itt nem maradhatok. Violán nehéz gyanú fekszik. Tudok mindent. A zsidó s a többiek ellene vallanak; hogy a faluban volt, abban nincs tagadás, bundáját itt a szobában találták, minden ellene szól, s mások nem tudják, hogy az, mivel õt vádolják, mégis lehetetlen. Ezt tisztába kell hoznom, meghalnék kínomban, ha tovább itt maradnék, s mindazon szörnyûségeket hallanám, miket férjemrõl beszélnek. Isten áldja meg nótáriusné asszonyomat. - S Violáné megfordult s Liptáknétól követve az ajtó felé ment.

- Szegény asszony - sóhajtott Erzsébet szomorúan utána nézve, mintegy akaratlanul -, ez is jobb sorsot érdemelt a világon.

- Jobb sorsot? - mondá Violáné lelkesedéssel, midõn e szavakat hallva az ajtónál megfordult -, higgye el a nemzetes asszony, ha ma még egyszer születném s elõre látnám mindazt, mit mint Viola felesége szenvedek, mégsem mennék máshoz. Felakaszthatják, és én az akasztófa alatt ülve mégis áldani fogom istenemet, hogy felesége voltam. Ily nemes szív, mint az övé, nincs több a világon. Isten áldja meg kigyelmeteket. - S ezzel elment.

- Esküdni mernék - mondá végre Vándory felkelve s az ablakhoz menve, mely mellett most éppen Zsuzsi Liptáknéval elment -, Viola ártatlan. Ember, kit neje nyolcévi házasság után így tud szeretni, nem lehet alávaló.

- Ki tudja! - válaszolt Erzsébet sóhajtva - az asszonyi szív oly különös, s a tövisek, melyek közé jutott, erõsebben tartják vissza sokszor, mintha a végzet virágágyra fekteté; de, hogy Zsuzsi angyal, az igaz, az ember szinte kételkedni kezd az isteni gondviselésen, midõn látja, hogy ily lénynek ily sors jutott a világon.

- Kétkedni az isteni gondviselésen - szólt lelkesülve Vándory -, de hát nem hallotta-e a szavakat, melyekkel ez asszony tõlünk búcsút vett? Õt nehezen érte a sors keze, a végzet sokszor épp a legnemesebb vállakra rakja legnehezebb terheit, de hát nem boldog-e õ, mindemellett? Azon szeretet, mely egész keblét tölti, mely szívének minden dobbanásában felszólal, mely életének életét teszi, nem ád-e több élvezetet, több belsõ megelégedést keblének, mint ha körülötte mindazon örömöket felhalmozzuk, melyek egyes gonoszoknak néha jutnak? Meglehet, Viola nem érdemli e ragaszkodást, talán e jámbor teremtés csalódik, de vajon maga az, hogy a jó annyiszor csalódhatik, hogy csalódásait annyi ideig megtarthatja, s mint a bálványozó érzéketlen szobra elõtt, úgy az érdemetlen mellett, kit szíve körül fogott, mindazon magasztos érzeményekkel telhetik el, melyek az embert e föld porán túl emelik, nem teszi-e épp ez boldogságát? Nem teszi-e ez, hogy az élet jó s rossz óráit felszámítva azon meggyõzõdéshez jutunk, miként a mérleg végre mégsem a jók ellen fordul. Oh, higgye el, Erzsébet asszonyom, azt, ki így szeretett, nincs miért sajnálnunk!

A lelkész Tengelyi által szakíttatott félbe. A jegyzõ, ki mindjárt a botrányos jelenet után, melynek a szavazásnál tanúi voltunk, Kálmánnal elindult, az úton Icik zsidónak egyik fiával találkozott, kit apja Porvárra küldött, hogy Macskaházynak hírt vigyen - s tõle hallotta meg a történteket. Az utasok e pillanattól, ameddig a töltés tartott, azaz Réty kastélyáig - repültek, itt nagy zökkenéssel lehajtva a töltésrõl Kálmán tapasztalá, hogy oly nyugtalanság nincs, mely magyar utakkal, fõképp melyek falukon vezetnek át, õszkor megküzdjön, s midõn a jegyzõ házához közelgve a fáradt lovak végre a sárban elakadtak, Kálmán s Tengelyi leszálltak, s emez megköszönve Kislaky szívességét, gyalog sietett hazafelé.

- Igaz-e, hogy kiraboltattunk? - szólt a belépõ, szemeit a szobában körüljártatva.

- Csak ládádat rabolták ki - válaszolt remegve Erzsébet -, a többi...

- Ládámat? A kulcsok? hol vannak kulcsaim?

- Hihetõképp még fiókodban lesznek, de a láda nyitva van.

Tengelyi, ledobva bundáját, a ládához sietett, visszaveté tetejét, s midõn mellé térdelt, az irományokat kezdé felhányni. A többiek néma nyugtalanságban álltak mellette, arcának kifejezésébõl mérve vesztesége nagyságát. Végre a jegyzõ felkelt, s székre vetve magát, kezeivel fedé be halvány arcait. - Oda vagyok! - szólt feszült kebellel - irományaim elveszve, rajtam nem segít senki. - Erzsébet s Vándory mindent elmondva, ami, mint hivék, bánatát vigasztalhatá, õ szótlan fájdalmában nem válaszolt, s csak abból, hogy fejét néha türelmetlenül rázá, lehetett észrevenni, hogy beszédöket hallja.

- Jól van, jól - szólt végre felkelve -, csak az irományok vesztek el, ugye? tudom, tudom! A pénzt megtaláltátok, itt volt az ajtó küszöbén, nemde? De tudod-e, hogy nemtelenek vagyunk? Igen, jó asszony, ne bámulj úgy! Nemtelenek mi, s gyermekeink parasztok! oly valami, mit megvetnek, lábbal taposnak, minek birtoka nincs, minek érdeme nem lehet; olyanok, minõk itt e kunyhókban körülöttünk laknak, nem idegenek, mert hisz itt születtek, s hely nincs, melyet e világon hazájoknak nevezhetnének, s mégsem honosok, mert hisz a haza az, mit magadénak nevezhetsz.

Tengelyi fölkelt, s nagy lépésekkel járt föl s alá szobájában, a többiek bámulva néztek egymásra. A kínos hallgatást végre a jegyzõ szakítá meg, ki Vándory elõtt megállva röviden elmondá, mik Porváron történtek. - Most - tevé hozzá keserûen - tudsz mindent. Nemességem bizonyítása kívántatik. Más megyébõl szakadtam ide, apám, mint lelkész, nemességével sosem gondolt, jogaim kétségbe nem vétettek, s azért nem tartám szükségesnek, hogy nemességemet itt a megyében kihirdettessem, s íme, az irományok, melyekkel azt tehettem, elrabolva. Szegény fiam!

És a jegyzõ ismét székére veté magát, s kezeivel takará el szemeit.

- Jónás - szólt Vándory, barátja vállára téve kezét -, tudod, veszteség ért engem is; mily tetemes az, mennyire hathat oly dolgokra, melyek e világon talán leginkább szívemen fekszenek, te nem tudod - de bízzunk istenben!

- Van-e gyermeked? - mondá, szemeit Vándoryra függesztve emez - veszteséged fiad létét fogja-e megrontani?

- Én értem egész fájdalmadat. Hidd el - tevé kezét szorítva hozzá -, ha a sors ezen csapása valóban érne, s nemességedtõl megfosztatnál, senki nem osztaná inkább bánatodat, mellyel azt gyermekeid miatt viselnéd; de le kell-e mondani mindjárt minden reményrõl? Nem lehetséges, sõt nem valószínû-e, hogy az irományok, melyek a rablónak hasznára nem lehetnek, egy vagy más úton visszakerülnek? S még ha ez nem történnék is, nem bizonyíthatod-e be, hogy irományaid elraboltattak, s mind te, mind apád nemesi kiváltságokkal éltek? A királyi kegyelem, száz más mód, mely által nemességedet visszaszerezheted.

- A királyi kegyelem? Egy szegény falusi jegyzõnek!

- S miért nem? - szólt lelkesülve Vándory - ha irományaidat nem találjuk, fölmegyek magam Bécsbe, a trón zsámolyához borulok, elmondom egész történetedet, elmondom, hogy gyermekeid vannak, fiad, ki most nemességétõl szerencsétlenség által fosztatott meg. Kinek isten annyi hatalmat adott, annak keble bizonyosan könyörülni fog, ha szerencsétlenségedet hallja.

- Miért nem élünk álmaid világában - mondá Tengelyi szomorúan -, a világ nem oly szép! Te Bécsbe, te, egy reformált falusi lelkész, a trón elõtt, hogy egy falusi jegyzõnek nemességet szerezzél! Ej, be boldog vagy, hogy eddig élhetél, s az élet tarka meséjébõl mégsem vontad ki az egy szomorú oktatást, melyet benne találhatunk.

- Ismét azt fogod mondani, optimista vagyok, nemde? - szólt nyájas hangon a lelkész - azt hiszed, szegény prédikátor létemre nem merek a király elébe lépni? Ne félj, bennem elég bátorság van, s az egész megye pártolni fogja kérésemet. Ki a királynak alkalmat ad, hogy hatalmával jótéteményre élhessen, annak nincs miért pirulni elõtte; a kérés, melyet tesz, mintegy ajándék, melyet nyújt. A király oly magasan áll, hogy a falusi lelkész elõtte magát azon fényes urak hasonlójának érezheti, kik által különben lenézetett.

- Barátom - szólt Tengelyi, türelmetlenül fölugorva székérõl -, az optimizmus szép, jó dolog, de mindennek vannak határai! A megye pártolni fogja kérésedet? De hát nem látod-e, hogy az egész rablás nem véletlen eset, hanem csak egy egész tervnek része, mely megrontásomra ugyanazon uraktól koholtatott, kiktõl most számomra pártolást vársz. Vagy talán az, hogy nemességem egész életemen át soha kétségbe nem vétetett azon pillanatig, melyben irományaim elraboltatnak, s magamat többé védelmezni nem tudom, csak véletlen volna? Véletlen, hogy a küldöttséghez csupa elleneim neveztettek? Hogy soha, ma reggelig, mikor ez urak megraboltatásomról cimboráik által már tudósítva voltak, senki által nem emlékeztettem, miként nemességem még a megyében kihirdetve nincs, s bizonyítására készülnöm kell? mindez csak vak eset, puszta véletlen? Oh, csak láttad volna Macskaházyt, midõn ott a küldöttségi asztal mellett állt, szürke szemeit reám függesztve, kárörömmé arcain, nem szólnál így. Én pokolbeli cselszövénynek vagyok áldozatja. Viola csak vak eszköz, azt elhiheted, mert az alávalósággal frigybe lépni, mert az elnyomóknak eszközül szolgálni, mert az üldözõknek egyike lenni nem akartam, el kelle tiporni büszkeségemet. Rajtam nem segít senki.

- Az istenért, Jónásom, ne beszélj így - szóla Erzsébet férje kezét megragadva -, szívem megszakad, ha ily reménytelenül látlak. Emlékezzél vissza a múltra, mennyi bajon vergõdtünk át, mennyiszer estünk majd kétségbe, és...

Tengelyi arcain leírhatlan fájdalom vonula át, megszorítá neje kezét, mely még az övében pihent, s fojtott, remegõ hangon kérdé, mi történt leányával.

Erzsébet elhalványult, s hallgatott.

- Erzsébet! - kérdé még egyszer, reá meresztve szemei a jegyzõ - mi történt leányommal?

Erzsébet eliszonyodva Tengelyi arcának szörnyû kifejezésén, ismét hallgatott, s Vándory zavarodva szavakat keresett, melyekkel barátjának a történteket elmondhassa.

- Hát igaz? - szólt végre eltaszítva neje kezét Tengelyi - leányom megbecstelenítve!

Erzsébet sírt, Vándory mindent, mi barátjának fájdalmát enyhítheté, egymás után elõsorolt. Ákos becsületérzetét, a fiatal pár szerelmét, hogy becstelenítésrõl szó nem lehet. Tengelyi halványan állt az asztalhoz támaszkodva, s reszketõ ajkain nem jött ki egy szó, mely Erzsébetet vigasztalhatá.

- Igen, igen - szólt végre keserûen mosolyogva -, minden rendben van, a dolgok jobban nem is mehetnének. Én vissza fogom kapni nemességemet s leányom becsületét, nemde Vándory? Te felmégy Bécsbe, és a felség mindent visszaad mindent! Oh, ha hely volna a világon, hol asszony jó hírét visszanyerheti!

Vándory ismét nehány vigasztaló szót monda, hogy semmi ok sincs, miért Ákos Vilmával anyja jelenlétében ne találkozhatnék; hogy Ákos becsületes szándékkal jött a házhoz.

- De hát becsületes ember módjára jött-e házamhoz? - vága közbe Tengelyi, mindinkább elkeseredve. - Ha valaki hallja, hogy titkon Porvárról ellovagolva, lovát künn, kertsövényhez kötve, sötét éjjel tolvajként házamba lopódzott, hová világos kívánatom következtében jõnie nem volt szabad, hogy éjfélkor itt lányomnál volt, ki fogja hinni becsületes szándékait?

- A jövõ legjobban meg fogja mutatni - szólt Vándory nyugodtan -, ha Vilmád Rétyné lesz, ki mer valamit szólni ellene? - Erzsébet halkan ismétlé e szavakat.

- Ha Rétyné lesz, ugye, asszony? - szólt haraggal Erzsébethez fordulva Tengelyi - s te kívánod ezt, te talán, midõn az egész történt, magadban áldád istenedet az esetért, mely Ákost biztosan leköti? S tudod‑e, hogy lányod szerencsétlenségére számoltál, hogy majd átkozni fogja emlékedet, mert hiúságodnak élve, boldogságát áldoztad fel? Leányom, Rétyné! mert megbecsteleníttetett, mert Ákosnak nem vala más menekülése; megvetéssel fogadva a házban, melybe lép, gyûlölettel a családtól, mely õt körébe nem veszi, hanem tûri, kiragadva természetes helyzetébõl, szolgáló, kit férje kegyelembõl fogadott, kinél csak a kényszerítésre emlékezik, mely alatt õt az oltárhoz vezette, s nem azon szeretetre, melyet karjai között talált. Te nyomorulttá tevéd tulajdon gyermekedet.

Erzsébet sírt.

- Sírj, sírj, míg élsz, szerencsétlen asszony - szólt Tengelyi szenvedéllyel -, nincs könny e világon, mely bûnödet lemossa. Volt-e jobb, szeretõbb gyermek e világon, mint leányod, s mit csináltál belõle? Éltem büszkesége volt, szívem megifjodott, ha reá tekinték, megfeledkeztem múltamról, szinte szeretni kezdém az embereket ismét, ha körüljárva köztök minden szó csak leányom magasztalásaiban hangzott; és most! ha majd pirulnom, ha szememet mint gonosztevõnek lesütnöm kell, midõn Vilmám említtetik...

- Az istenért, légy irgalmas - szólt a székhez támaszkodva Erzsébet -, ha szeretsz, ha valaha szerettél.

- Ha szerettelek? A mindenható isten tudja, miként szerettelek; házasságunk elsõ napjától volt-e egy keserû szó, melyet ajkaimról hallottál, volt-e kívánatod, melyet nem teljesíték, gondolat, melyet elõtted titkoltam? S mit tevél te ennyi szeretet után? Ismerted nézeteimet, kértelek, hogy Ákost ne fogadd el házunkban, te megígérted, s a pillanatban, mikor ez ígéretet tevéd, már kész volt a terv, hogy megcsalhass. Ákos elõre tudta a napot, melyen parancsomat megszegi, megtanítád lányodat, miként csalja apját, s míg én bizodalmasan elmenék, s távol házamtól örültem a pillanatnak, melyben ismét azon egyedüli lények körébe léphetek, kikbe e földön bízhatom, addig ti vártátok vendégtöket, nem kívánva mást, mint hogy valamiképp idõ elõtt haza ne jõjek. Ez a mód, mellyel szerelmemet viszonoztad.

- Isten látja lelkemet, Jónás, ezt nem érdemeltem tõled.

Tengelyi szemeiben vad tûz lángolt. - Ne szólj hozzám - kiáltott magánkívül -, menj el, hagyj békében, ha nem akarod, hogy elátkozzam a pillanatot, melyben veled az oltárhoz léptem; hogy elátkozzam...

Tengelyi nem folytathatá tovább, a másik szoba ajtaja meg nyílt, s Vilma, ki sebes léptekkel kijött, apja lábaihoz borulva kérõ hangon kiálta: - Apám!

Jónás, kit e napon annyi ért, ki magát polgári állásában meg támadva, apai érzeményeiben sértve, ki magát azon egy által, kiben mindig bízott, csalatva látá: eddigi boldogsága romjai felett nem gyõzheté le érzelmeit, s indulatja határtalan vala, mint a fájdalom, melyet érzett. Vilma nyájas hangja szenvedélyeiknek más irányt adott, Az átokra emelt kéz nyájasan ereszkedett a kedves gyermek homlokára, a kemény szó elakadt a szelíd gyermek elõtt, ki térdeit átkarolva kérõ tekintetet vetett a szerencsétlen apára.

- Megbocsátasz-e Vilmádnak? - szólt gyönge hangon a leány.

- Jer szívemhez - szólt felemelve gyermekét Tengelyi. - S apa s leány sírva feküdtek egymás karjaiban.