17

Ákos sebe, mint olvasóim tudják, nem volt veszedelmes. A lövés, mely bal karján átment, a csontot sértetlenül hagyá, s az ifjú szinte szégyenlé, hogy, mint mondá, ily kicsiség miatt csak percig is eszméletét veszthette. A seborvos azonban, ki hamarjában Sz.-Vilmosról hívatott, s még inkább Vándory - mert az elsõ, minden diplomája mellett alig talált volna engedelmességet - a sebláz miatt, melynek jönni kelle, a beteget ágyba fekteté. S itt találjuk õt most, elég rosszkedvûen vánkosai között, míg barátja, Kálmán, szivarral kezében, ágya mellett ül, s öreg huszárja, János, a sérült kezet idõrõl idõre hideg borogatással takargatja. A szoba, hol a barátokat találjuk, tág s kényelmes. Az asztalokon újságok s könyvek, a falakon nehány híres magyar férfiú s éppannyi még híresebb angol ménnek képe; a két ablak között zöld posztóval bevont falon fegyverek, lovagló s kocsis ostorok, melyek között egypár rókafark s odaszegzett nyúlfül arra int, hogy mind e vadászkészület nemcsak díszítménynek akasztatott oda; azonkívül pipa, mennyi kell, dohány s szivarok mindenfelõl, egypár szép, nõi kezek által készült sipka, mely a szekrényen díszlik, szóval minden arra emlékeztet, hogy úrfi szobában vagyunk, nem is említve a karszékeket, melyek, mint tudva van, a magyar falusi lakokban eddig majdnem kizárólag csak a fiatalúr szobájában találhatók; azért-e, mert fiatal ivadékunk ülõ foglalatosságokat nem kedvelvén, a szülék célszerûnek tartják, hogy gyermekeiket az üléshez jó székek által csábítsák, vagy azért, mert idõsbjeink érezve, miként hazájuk iránti tartozásukat csak ülés által szolgálják le, hogy érdemök nagyobb legyen, e kötelességöket a lehetõségig nehéz módon akarják teljesíteni, oly székekre ereszkedve, melyeknek mindegyike valóságos kínzó eszköz, vagy végre talán mert elfajultunk, s az ivadék, mely megelõzött, legalább székei után ítélve, tízszer keményebb volt - mindennek megítélése nem engem illet, azonban tény, hogy az egész Réty-kastélyban nem volt szék, melyet Ákoséihoz hasonlítani lehet, s hogy éppen arról, melyen most Kálmán helyet foglalt, Kenyházy esküdt egyszer délután fölkelni sem tudott, mit a jelenvoltak a szék jóságának tulajdonítottak.

Azonban mind e kényelem, melyet a kandallóban égõ tûz még nevelt, az ifjak kedvét nem derítheté föl. Mióta Ákos s Kálmán Porváron egymástól elváltak, oly sok történt! Ákos lelkét, miután boldogsága közepette oly váratlan baj érte, komor sejdítések tölték el. Kálmán, ki azon meleg részvét által, mellyel Tengelyi mellett föllépett, Rétyéket újra megsértette, noha tettét nem bánta meg, benne új akadályt látott, mely közte s Etelka között emelkedik, s az ifjak, miután egymásnak történeteiket elmondák, gondolataikba merülve hallgattak. A szobában csend vala, s maga Tünde, Ákos kedvenc agara, osztozni látszék urának rosszkedvében, s az ágy elõtti pokrócon kerékbe feküdt, s ha néha urára föltekintett, halkan morogva ismét behunyta szemeit. Csak az öreg János, ki idõrõl idõre friss jégborítást vagy másvalamit hozott, járt pengõ sarkantyúkkal föl s alá a szobában, néha, midõn ifjú ura szomorú képét látá, rosszkedvûen fejét csóválva.

- Teins uram! - monda végre a huszár, midõn ura karjáról, mint látszék, több jó szívvel, mint ügyességgel a borítást levevé.

- Vigyázz karomra - kiáltott Ákos.

- Oh, én vén szamár! - sóhajtott az öreg - mindig rosszul veszem le a ruhát.

- Semmi baj, most nem fájt - szólt Ákos, megsajnálva hû cselédjét s egyszersmind elmosolyodva erõlködésein, melyekkel érintéseit a lehetõségig nyájasakká tenni igyekezett. - Mit akartál elõbb mondani?

- Hát csak azt akartam mondani - válaszolt János -, bizony rossz idõnk van.

Ákos ablak felé fordult, s mondá, hogy fertelmes. Kálmán felkelt, s miután egy ideig a kertbe kinézett, hol a fonnyadt lomb, mely még a fákon függött, a színtelen pázsit s a köd, mely az egész tájat elborítá, szóval egy homályos novemberi nap szomorú gyászkíséretével a legvígabbat is elkedvetlenítheté, felsóhajtott, s ismét hallgatva tért vissza székére; míg János, ki azalatt fát tett a kandallóba, újra fejét csóválá, s fogai közt egyet káromkodott Kálmán ellen, „ki ahelyett, hogy a beteget mulatná, ott ül eltátva száját, mint a fancsali feszület, s nem szól semmit.”

- Bizony az a krumpli, mit most szednek - szólt János, ki ismét az ágyhoz visszatért s hosszú bajszát pödré -, mind elromlik.

- Meglehet - felelt Ákos, s ismét hallgatás lõn.

Ej, ej - sóhajtott a huszár -, csak ne menne senki agarászni határunkon, ily vizes napon az egész vetést elrontják.

Senki nem felelt, csak Tünde kelt föl helyérõl, s párszor körülforogva ismét lefeküdt.

- Ez a kutya is egészen nekiszomorodott, teins uram! - jegyzé meg János, minden módon igyekezve, hogy valami beszélgetést idézzen elõ, de mind hasztalan! Végre kiment, s friss jégborítással tért vissza.

- Hisz éppen most raktál - szólt Ákos türelmetlenül.

- Ha jó, teins uram, hát minél többször rakjuk rá.

- Nem bánom, add ide - mondá Ákos, s a sebre új borítás tétetett. János az elõbbivel kifelé indult. Egyszerre mintha egy gondolat villanna át fején, a huszár megállt. - Teins uram? - szóla.

- Mi kell?

- Hát csak az, kérem alásan: fel se vegye a teins úr, katonadolog, nem tesz semmit.

- Mit ne vegyek fel? - szólt Ákos bámulva.

- No, hát azt a kicsiséget, a lövést. Nem esik jól az embernek, tudom, hiszen nekem is volt részem benne, Aspernnál s késõbb a lipcsei ütközetben, még Franciaországban is kaptam egyet-kettõt a ferkóktól, de sebaj! Nem kell szomorkodni, teins uram. Isten, azt mondják, valamennyi asszonyt egy oldalbordából készített, ahol pedig a csont mind ép, ott mégis egész legény egy kikerül.

- Bohó, talán csak nem gondolod, hogy sebemen aggódom?

- Hát min, teins uram? - szólt a huszár jókedvûen, csakhogy valami beszélgetés kezdõdött - hisz jól tudom, az ilyen úrnak minden jobban fáj. Mikor kimarsíroztunk, ha az úrfiak közül a regimentben valamelyiknek csak kisujját vágták meg, kész volt a szomorúság, némelyik még ispitályba is ment! Végre õk is megszokták. Háborúban az ember mind egyforma lesz, golyó s kard bemegy egyikbe úgy, mint a másikba, s éppúgy meg is gyógyul; a tiszt koplal, mint a közkatona, s ha valamihez jut, szintúgy eszik. Béke idején az ember nem is hinné...

Ákos elmosolyodott, de arca elõbbi szomorú kifejezését vevé fel, midõn sóhajtva hozzátevé: - Hidd el, János, ha más bajom nem volna, mint ez a gyermekség, nem látnál ily rosszkedvûnek.

- Más baj? Igazság! Ej no, hogy is felejthetem el - szólt az öreg huszár, s egész képe mosolygott, midõn fejét hajtogatva minden módon tudatni akará, hogy Ákos baját tökéletesen felfogta. - A nótárius kis Vilmája, ugyebár? Ej, az a szerelem éppolyan, mint a dohány, mikor új, oly erõs, könnybe lábad az ember szeme, hacsak ránéz. De tudja-e, teins uram, mit tennék én, ha úgy lennék, mint a teins úr?

- Mit?

- Hát elvenném.

- Bohó, ha csak tõlem függne!

- Hát kitõl? Éj! - szólt az öreg, fejét csóválva - hisz e kis lövés miatt a teins úr nem lesz nyomorék, s még akkor is, higgye el, ha valakinek három keze volna s a teins úrnak csak egy, Vilma mégse menne máshoz. Legyek akármi, ha Vilma valaha másé, mint a teins úré lesz. - S ezzel az öreg fejét csóválgatva s még mindig valamit morogva fogai közt, kiment.

A barátságos állás, melyben Jánost urával találjuk, olvasóim egy része elõtt talán csudálatosnak látszik. E viszony megértésére szükséges tudniok, hogy az öreg János, ki 1814-ben, noha olvasni csak keveset, írni éppen nem tudott, mint káplár ezüst emlékpénzzel s kereszttel tért vissza a háborúból, s Taksony megye által huszárnak fogadtatván, innen rövid idõ múlva Ákos apjához, akkori fõszolgabíróhoz került. Ez idõ óta, jóval, mielõtt mostani ura világra jött, János a Rétyeket el nem hagyta. Mikor ura fõbíróból alispánná emelkedett, János, mint mondá, vele avandsírozott. Ott volt Ákos anyja temetésén, urával ment, midõn ez második nejéért, kivel e történetben találkoztunk, mint kérõ járt; s ha a becsületes katona az új alispánnénak nem állt is annyira kegyeiben, mint érdemlé, s habár a nagyságos asszony nem volt is egészen az õ kedve szerint, és sokszor beszélt nemcsak Ákossal, hanem a cselédházban is a múlt jobb idõkrõl, hol a kastélyban még nem nagyságos, hanem teins asszony parancsolt, a Rétyek s János nem válhattak meg egymástól, mert mint az utóbbi mondá: a kenyér az emberben hússá válik, s azért becsületes ember, ki annyi ideig valakinek kenyerét ette, testestõl-lelkestõl övé lesz; s mert ha az öreg néha morgott, s ebédnél több tányért a palackot tört, mint szükséges vala, a Rétyek jól tudák, hogy nyalkább legényt találhatnának, és sok arc van a világon, melyhez a sárga zsinórú kék dolmány jobban illenék, mint János verhenyõs képéhez, melyet csak homlokán a hosszú sebhely s óriási bajsza ékesíte, ez is oly színû, mint ha vörös paprika szép fejér sóval vegyíttetik - de hogy hívebb embert, olyat, kiben minden viszonyok közt ennyire bízhatnának, a földön nem lelhetnek; s maga a nagyságos asszony, talán mert e tulajdonokat tisztelé, talán mert lelkének jólesett, hogy oly valaki váltja tányérait, kinek mellén több színû szalagot láthatott, sokkal nyájasabb volt iránta, mint más cselédekhez lenni szokott. Ily viszonyokban ismerkedett meg Ákos Jánossal. Minden befolyásnak leghatalmasabb eszköze a megszokás. Miniszterek, kik hivatalaikat sokáig viselték, ha tehetségeik gyengülnek, sõt ha fejedelmeiknek bizalmát elvesztik is, szükségesekké válnak, s bár mindenki ismeri hibáikat, tõlök megválni mégis lehetlen; mi csoda tehát, ha János tekintélye is napról napra nõtt, fõképp ha tudjuk, hogy a kulcsári hivatal, mely a házban a nagyságos asszony szerfölötti pontossága miatt szüntelen változott, ilyenkor mindig a huszár által töltetett be, ki, ha Rétyékrõl szólt, soha másképp, mint  m i r ó l u n k  nem beszélt, s az egész ház becsületét legalább éppúgy hordá szívén, mint az alispán maga.

Úri házak gyermekei s cselédei között mindig barátságos viszonyt találunk. Nem is lehet másképp. Emberi gyengeségeink közé tartozik; szívesen társalkodni olyanokkal, kiket magunk is felsõbbeknek tartunk, s kik velünk mégis úgy bánnak, mint ha mi lennénk a felsõbbek, s ezen vágy sehol nem találja annyira kielégítését, mint gyermekek s cselédek között. A szolgának jólesik, hogy valakivel, kit nagyságos úrfinak nevez, kinek csizmáit tisztítja, sõt kinek egykor talán bérében álland, tökéletes egyenlõség lábán társalkodhatik, habár az úrfi most csak három láb magas is; a gyermek örül, hogy végre egy felnõtt, nagy bajuszú embert talált, ki vele barátságosan beszélget, miután apja, anyja s a többiek mind, kiket az úri szobákban talál, õt föl sem veszik, vagy legalább mindenesetre csak gyermeknek tartják. Az úrfi s inas tehát szoros barátságba lépnek egymással, melyet számtalan kis szolgálat, számtalan kis titok, mellyel szülék s uraság megcsalatnak, mindinkább nevel, s mely ha néha a szolga elküldetésével végzõdik, s azon szomorú tapasztalások elsejét képezi, melyet egyenlõség utáni vágyunkkal a világon teszünk, azért nem kevésbé kellemes.

Az öreg huszár, ki semmit gyermekeknél inkább nem szeretett, katonáskodása alatt, csak ha falukban szállásolva gazdasszonya gyermekeit hordozhatá körül karjain, élvezte elébb ezen örömét, s valahányszor a fickókat, mint mondá, nagyon megszerette, ismét elszállásoltatott; de mióta Ákos a világra jött, reá szebb napok derültek. A gyermek még dajkánál volt, s a huszár, ha ideje engedé, már kis úrfia körül járt. Ha Liptákné, mert tudjuk, hogy õ vala Ákos dajkája, a szobából kiment, õ vette karjára, s ha a gyermek, kit térdein táncoltatott, néha mosolyogva nézett rá, felkacagott örömében. Mikor a gyermek pokrócán mászni s végre járni kezdett, János mellette ült a földön, s vigyázott, hogy fölbukva meg ne üsse magát; s midõn elõször  t á t á-t mondott, szemei ragyogtak örömében, mert neki legalább úgy látszott, mintha János-t akart volna mondani. Hosszú bajsza, melyre mindig büszke volt, csak most, mióta Ákos kis kezeivel tépdesé - s úgy látszott, semmin több örömet nem talált, mint e vörös bajszon - nyeré egész becsét elõtte, szóval az öreg János egész idejét úrfiával tölté, s ha néha ura által megdorgáltatott is, hogy huszárból dajkává vált, szíve, melybe az ég annyi szeretetet rejtett, most elõször érzé magát kielégítve, midõn a kis Ákos oly teljes mértékben viszonzá hajlandóságát.

Gyermekek néha a szépnek érzetével születnek, s nem ritkán látjuk, hogy a legszilajabb, ki minden idegentõl sírva elbúvik, szép asszonyhoz elsõ pillanatban szeretettel simul; de ha a szépség némely gyermekre nem bír is hatással, s ha Ákos, ki Jánosánál senkit szívesebben nem látott, hihetõképp ezek közé tartozott, azon természeti ösztön, melynél fogva a gyermek azokat, kik által szerettetik, mindig megismeri, s melyet követve éppoly ritkán csalódik, mint késõbb tapasztalások után indulva sokszor - ezen ösztön erõsen nyilatkozott benne is, s a gyermek soha boldogabbnak nem érzé magát, soha nyugodtabb nem volt, mint ha Jánosával lehetett.

Réty azon emberek közé tartozott, kik ha az örökös már egyszer a világon van, nemigen gondoskodnak másról, mint hogy öröksége minél nagyobb legyen; miután tehát Ákos anyja meghalt, János s az úrfi társalkodásainak nem voltak többé akadályai, sõt a fiatal nevelõ is, ki Ákos hetedik évében a házhoz jött, örömmel látta, hogy növendékét az öreg huszárra bízhatja, míg maga mindazon számos foglalatosságokat teljesíti, melyek fiatal úri embernek vállait terhelik. Ha igazság volna a világon, sõt, ha csak regényekben is tûretnék, mondanám, hogy Ákos az öreg huszár által neveltetett: de azt legalább bizonyíthatom, hogy a gyermek örömei közt nem volt egy, melyet nem öreg barátjának köszönhetett. Szép napokon õ járt vele a kertben s mezõkön, ha szél fútt, õ bocsátá fel a nagy sárkányt, melyet szép arany papirossal fölékesítve maga készített; ha esett, õ igazította a kis malmot s hajókat, melyek ilyenkor az udvaron végigfutó csatornákon a gyermek nagy örömére vízre bocsáttattak, sõt a hosszú téli estéken is Ákos egyedüli boldogságát a szép mesék s hosszú történetek képezék, melyeket a régi katona, bajszát pödörve, órákig elregélt.

Nagy korban születve, hol minden országnak léte mintegy újra kérdésbe vétetett, hol százados állapotok egy ütközet sorsa szerint változtak vagy dõltek el, s minden nemzetnek, majdnem mondhatnók, minden embernek erõs igyekezetre vala szüksége, hogy magát elõbbi helyén fenntarthassa: János, mint az egész ivadék, melyhez tartozott, sokat tapasztalt életében. Tizenhat éves korától a zászló alatt állva, õ közelrõl látta, õ részt vett a történetekben, melyeket most esténkint úrfiának elbeszélt; s képzelhetjük a részvétet, mellyel ez minden kicsiséget tízszer végighallgatott. János elõadásában voltak bizonyos hiányok, az elbeszélõ például mindeddig nem foghatá meg, hogy azok az átkozott ferkók tulajdonképpen mit akartak rebelliójokkal, s a huszár, kinek százada történetesen mindig csak parancsolatra vonult vissza: azon kis történeti tévedésben élt, hogy seregeink a háború kezdetétõl végig mindig gyõztek; de mindamellett a hallgató s beszélõ egészen kie1égíték egymást. Ákos, mint minden gyermek, minél több részleteket kívánt. János, mint a nép embere, mindig leginkább ezek elmondásában gyönyörködött, s tagadni nem lehet, hogy Ákos elsõ történettudományát apja huszárjától nyerte. Hogy ez attól, melyet iskolában vagy könyvekben szerzünk, különbözött, nem szenved kétséget; valamint történetkönyveinkben a néprõl, úgy János elbeszéléseiben épp a vezérek- s felsõbb osztályokról nem sok említés tétetett, még nagy kérdés azonban: kevésbé valók- avagy érdektelenebbé váltak-e ezáltal elõadásai? Egész képzelõtehetsége ily módon János által foglaltatott el A gyermek ezen elbeszélésekbõl választá elsõ ideáljait, természetesen nem Napóleont, hanem Horvát kapitányt, ki alatt János szolgált, s kit az elsõnél sokkal nagyobb férfiúnak tartott; ezekbõl meríté tudományát, s tudjuk, hogy ki a gyermek képzelõtehetségére hathat, az egész valójának irányt ad. János ellenben, ki életébõl senkinek annyit, mint Ákosnak el nem mondott még, egész múltjának emlékét szereté benne, s nem tudom, mi történik, ha Réty alispán, midõn fiát Pestre iskolába küldé, nem az öreg Jánost adta volna hozzá inasnak.

Itt a viszony külsõleg valamivel kevesebbé látszék barátságosnak. Ákos fiatalabb barátokat talált, a tudományok s az élet szívének s eszének, melyek felett egykor korlátlan hatalommal János uralkodott, más foglalatosságokat nyújtottak, sõt a vén inas, ki nemegyszer nevelõi szerepet vállala magára, s urát, hol csak lehetett, szemmel tartá, mihelyt esett, felcipõ- s esernyõvel, mihelyt hûvesedett, köpönyeggel jött utána, az úrfinak néha kellemetlenné vált, de Ákos sokkal jobb vala, semhogy bosszúsága ilyenkor is egy pillanatnál tovább tarthatott volna, s ha haragjában oly valamit mondott, mi az öreget sértheté, félóra múlva engedelmet kért, s ismét régi barátságba lépett. Ákosnak nem voltak titkai az öreg huszár elõtt soha. Egyetemi s jurátusi évei alatt, mint miután ismét együtt Tiszarétre visszatértek, a szolga, ki ura képén kedélyének minden változását észrevevé, ismeré szíve minden mozdulatát, osztozott minden gondjaiban, s így most is a nyílt, barátságos mód, mellyel Vilmáról szólt, sem Ákos, sem Kálmán elõtt nem vala váratlan.

- Az öregnek tulajdonképp igaza van - szólt Kálmán, rövid hallgatás után folytatva a beszélgetést, melyet János, kimenve, abbahagyott. - Vilma szeretetétõl téged senki meg nem fog fosztani, barátom! nincs okod szomorkodni.

- Nem is azért szomorkodom - válaszolt felemelkedve ágyában s kezét karjára támasztva Ákos. - Vilma nem tartozik azok közé, kiknek szeretetét, ha egyszer bírjuk, könnyen el lehetne vesztenünk. De vajon boldoggá fogom-e tehetni õt? Ez aggaszt!

- Nem szoktad meg az ágyat, azért búsulsz - monda Kálmán.

- Nem, nem - folytatá Ákos -, csalódol; ha van ember, derült életnézetû, én az vagyok. Vándory maga nem nagyobb optimista nálamnál, õ mindenben a jó, én mindenben a víg oldalt szoktam feltalálni; de azon pillanat óta, melyben ma éjjel e baj történt, mintha megváltoztam volna. Akármint iparkodom, nem bírom magamat felderíteni. Nyugtalan vagyok, mint még soha életemben nem voltam, egész lelkemet bús elõérzetek töltik el, mintha nagy szerencsétlenség várna reám, melyet elkerülnöm nem lehet.

- Sok vért vesztettél, ez az egész.

- Nem az - válaszolt Ákos, fejét szomorúan rázva -; mikor Vilmát elõször keblemhez szorítám, mikor szíve dobogását érzém, s épp akkor, boldogságom közepette riasztattam fel szerencsés álmaimból, egyszerre a gondolat támadt lelkemben: vajon, nem éltem utósó nagy öröme volt-e ez, melyet e pillanatban élveztem? Eddig, ha Vilma eszembe jutott, csak nyájas, örömteli jövõ állt képzetem elõtt, most miután legszebb álmaimból ily durván ébresztettem fel, több figyelemmel tekintem helyzetemet, s nem sok megnyugtatót látok. Senki nejét boldoggá nem teheti, ha a helyzet, melybe õt állítja, ha az emberek, kikkel õt érintkezésbe hozza, érzelmeivel ellentétben állnak! S mit várhatok? Vilmám apja s szüleim halálos ellenségek.

Kálmán, ki félig-meddig érzé e szavak igazságát, felsóhajtott.

- Reménylhetem-e, hogy szüleink valaha megegyeznek? Nem azon megegyezést értem, mely abban áll, hogy miután meggyõzõdtek, hogy szándékunkat akadályozniok nem lehet, egyesülésünket eltûrik, de értem azt, mely szívbõl jó, s mégis ez kellene, hogy Vilmám szerencsés legyen. A szerelemnek nem elég, ha tûretik, neki részvét kell, s ha midõn boldogságunkról szólunk, tulajdon szüleink vállat vonítanak, vagy kétkedõ mosollyal hallgatják szavainkat, a szív minden szeretete mellett magánosan érzi magát; s ha kettõs szeretettel ragaszkodik is ily viszonyokban ahhoz, kit választott, nem boldogság, hanem fájdalma érzetében teszi azt. Boldogsághoz két lény szükséges, ki egymást megértse azon mennyei pillanatokban, melyeket kedvesünk karjai kõzött élvezünk, az egész világ hasztalan zúgolódik ellenünk: de nyugodt szerencséhez, s ez az, mit a házasságban keresünk, két szíven kívül, mely egymást érti, még vajmi sok kell!

- Idõvel tán ez is kiegyenlíttetik - szólt Kálmán biztatva -, de most, meg kell vallanom, az öregek becsületesen gyûlölik egymást, az ember szinte azt hinné, osztályos atyafiak. Képzeld csak, mihelyt Tengelyi ma a zsidótól hallá, hogy írásai elraboltattak, abból, hogy nemessége éppen akkor vonatott kétségbe, mikor a rablás történt, mindjárt egész cselszövényt következtetett, melynek fõmestere...

- Apám? - kérdé Ákos ijedten.

- Nem épp az; ismeri a helyzetet, melyben házatokkal állok, s csak Macskaházyról szólt, de az egészbõl láthatám, hogy õt is csak mások eszközének tartja.

- Apám ily tettre képtelen - szólt Ákos gondolkozva.

- Talán nem is annyira reá, mint mostohádra gyanakszik. Felhozta a másik rablást is, mely a lelkésznél megkísértetett, hol szintén csak irományok kerestettek, miután a tolvaj érintetlenül hagyva mindent, mit a szobában találhatott, csak épp azon fiókot törte fel, melyben Vándory írásai voltak. A tiszteletes irományai most Tengelyinél voltak, s a jegyzõ nemegyszer mondá útközben, hogy e két lopást ugyanazon kezek vitték véghez, vagy legalább ugyanazon fõ gondolta ki. A többi közt - tevé hozzá kis szünet után, mint ki oly valamit kérdez, mirõl nem tudja, nem fog-e rossznéven vétetni -, nem hallottál semmit Vándory irományairól?

- Nem én - válaszolt Ákos -, töprenkedtem, miként lehetnének e jámbor lelkésznek oly fontos irományai, melyeknek elrablását mások kívánhatnák, vagy õ maga félthetné.

- Azt mondják mindenfelõl - válaszolt Kálmán halkabban -, hogy ez irományok családodat érdeklik.

- Családomat?

- Tudod, apádnak egy testvére volt - folytatá Kálmán -, nagyapád elsõ nejének gyermeke, s apádnál tíz vagy tizenöt évvel idõsebb. Nagyapád második neje, ki egyszersmind nagyanyád, mikor apád a világra jött, a szegény fiút úgy kínozta...

- Hogy elszökött - vága közbe Ákos -, hallottam az egész történetet, úgy látszik, a Rétyek nemigen szerencsések második nejeikkel; de mi köze ennek Vándory irományaihoz?

- E szegény bátyád - folytatá Kálmán -, mint mondják, Németországba szökött, hihetõképp valami egyetemre, mert már tizenhét éves, s mint mondják, igen mívelt fiú volt; s az emberek azt hiszik, hogy Vándory õt ismerte, vagy talán még most is ismeri, s hogy az írások talán õt illetik.

- Furcsa - mondá Ákos gondolkozva.

- Tudod, milyenek az emberek; atyádnak Vándoryhoz mutatott rendkívüli barátsága, fõképp a befolyás, melyet még mostohád felett is gyakorol, azon gondolatra hozza az embereket, hogy a tiszteletesnek oly dolgokat kell tudnia, melyek által apádra e befolyást gyakorolja, s fõképp most, mióta ez irományrablás történt, nem lehet fejökbõl kivenni e dolgot. Én egy szót nem hiszek az egészbõl.

- Mindenesetre feltûnõ eset - szólt Ákos mindinkább gondolatokba mélyedve -, két rablás pár hét alatt, mely mindkettõ világosan csak irományokra céloztatott. De -

Itt a beszélgetõket János szakítá félbe, ki friss borítással kezében, a sebésztõl követve a szobába lépett.

- Teins uram, itt hozom a jeget s a feldsert - monda jókedvûen -, most minden jól lesz.

A kis egyed, mely feldsernek neveztetvén mérges tekintetet vetett Jánosra, Ákos ágyához ment, s miután az elõbbi borítást leszedve s a sebet megnézve, a beteg állapotávali megelégedését kijelenté, nagy vigyázattal friss ruhát tett Ákos karjára. Az öreg János, ki semmit e világon nem szenvedhetett kevesebbé, mint ha urának másvalaki a legkisebb szolgálatot tevé, fogai közt morogva, hogy õ azt már eddig tízszer is felrakta volna; haragos tekinteteket lövelle a szegény tudósra. Ez egyszer Jánosnak csakugyan nem volt igazsága. Serer úr mindent érdemelhetett a világon, de haragot csakugyan nem: benne minden tekintetben szeretetre méltó egyediséget találunk, s azon tizenhat év óta, melyet Sz.‑Vilmoson töltött, embernek, ki, mint János, soha beteg nem volt, ellene panasza nem lehetett.

Vannak emberek, kikkel a sors különös játékot ûz, s ezek közé tartozott Serer is. Mint nevérõl láthatni, ereiben nem tiszta ázsiai vér buzgott, s az augsburgi Allgemeine szerkesztõje, ha boldog pillanataiban a németfaj roppant légióit felszámítja, hihetõképp a sz.-vilmosi sebészt is azok közé sorozza, kiknek jogánál fogva hazánk majdan a szent római birodalomra oltott német egységnek egyik ága leend. Valamint a Dunát német folyónak - mert eredetét Németországban veszi -, úgy Serert bizonyosan németnek tarthatni; s mégis a sebész egy szót sem tudott németül, s még arcának egész kifejezése, sõt vonásai sem tartottak meg semmit, mi eredetére emlékeztetett. Benne a német nemzetiség tökéletesen átváltozott, s akár a sovány barna arcot s fekete haját, melyet anyjától örökölt, akár a nem kevés kenõccsel tõhegyesre pödört bajszocskát, melyet önfáradozásának köszönt, tekintsük: Sererben minden oly magyar, hogy ha utazóink egyike, ki népünk eredetét keletfelé keresi, vele Ázsiában találkozik, õt, mint az õsmagyarok egyik ivadékát, talán könnytelt szemekkel szorította volna karjai közé.

A sors, úgy látszott, nem akarta természetes helyén hagyni Sererünket semmiben, s valamint nemzetiségre, úgy életmódra nézve sebészünk nem követé eldõdei nyomdokait. A Serer család, mennyire csak történetét követhetjük, mindig csizmadia mesterséggel foglalkozott. Tóni, mert ez új ismerõsünk keresztneve, vala az elsõ, ki e szép mûvészethez semmi hajlandóságot nem mutatott, s bár külsõleg kedvelni látszék apái foglalatosságát, s fõképp a szurokhoz, mellyel néha egész képét bemázolá, rendkívüli hajlandóságot mutatott, való hivatással mégsem bírt: mit apja már abból is gyanított, mert noha reá csak készen kiszabott darabok összevarrása bízatott, mégis e magában könnyûnek látszó foglalatosságban is úgy járt el, hogy minden pár, mely kezein megfordult, nehány nap múlva a parasztok által fölfeselve, nem kevés káromkodások közt, hozatott vissza apjához. „A gyermek mindig locsog”, mondá az apa, majd tulajdon, majd reményteli magzata fejét rázva. „Nagyon ostoba”, szóla a legény, ki ismét ily alkalmaknál néha az asztalt, néha inasa hátát veregeté. „Ebbõl suszter nem lesz”, mondák mindketten. S e negatív meggyõzõdés után talán alig tudták volna meghatározni, tulajdonképp mire szenteljék a fiú jeles tehetségeit? ha a kis város borbélya, hol Sererék éltek, kinek épp Tóni bõbeszédûsége tetszett, s ki talán azt hivé, hogy a gyermek, mert mint az egész ház panaszlá, munkáját csak felületesen végzi, borbélynak született, õt magához inasnak nem fogadja.

Ez vala Tóni szerencséje. Az emberi lét egyik szélsõségétõl a másikhoz vetve, a lábtól egyszerre a fõhöz emelkedve, a fiú, ki nem arra teremtetett, hogy mûvei lábbal tapodtassanak, egyszerre helyén, valóságos elemében érezte magát. Igaz, a fejér szappanbuborék, melyben ujjai gyönyörrel körülhaboztak, nem pótolá ki egészen azon élvezetet, melyet a szurokban talált, s a kis borbély nemegyszer vetett vágyó tekintetet a szomszéd fiára, ki õt apjánál inasi helyében követé s szép fekete kézzel s arccal járt körül a városban; de õ, kit eddig minden darab bõrért, melyhez késével nyúlt, nehéz fenyíték ért, nem rendelkezhetett-e a lakosok felének bõrével szabadon? nem gyakorolhatá-e képzelõtehetségét korlátlanul annyi fejen, melyet naponkint megnyírt, majd garádicsot, melyen ámorok látszának fel s alá járni, majd, ha toupet kívántatott, gyönyörû csigadombot teremtve mûvészi kezével a polgárfejeken? ha nem említjük is a gyönyört, mellyel ünnepeken a tanácsbeliek s városi honoráciorok egy részének fodrokat égetett. S a borbély nem beszélhet-e többet, mint bárki más a világon? Ki szegezheti hallgatója nyakához kését, véres bosszút fenyegetve, ha közbeszól? Ki tudja meg, ki közli gyorsabban a helység újdonságait? Mely hírlapszerkesztõ biztosabb közönségérõl? Vezércikk helyett beszappanozza, tárca helyébe langy meleg vizet vesz, s hazai tudósításaiban mindig többet, a külföldiekben kevesebbet közöl, mint ami történt, s közönsége nem marad el. Ki ne lenne boldog ily helyzetben, fõképp ha apjától havonkint három váltó forint szubvencióval segíttetik, s az egész városban, még a tanácsot sem véve ki, legtisztább kezekkel járhat körül?

A görög allegória szerint a szfinx feltartóztatá az utast, s rejtélyt mondván neki, õt, ha azt feloldani nem volt képes, széttépte. Ezen allegória való még napjainkban is. Mindenikünk elébe, midõn az életbe lépünk, rejtély állíttatik fel, s ki ezt, mely nem egyéb, mint hivatásunk megértése, feloldani nem tudja, elvesz; ki reá felelni tud, ki magával tisztába jött, hogy hadvezérnek vagy tudósnak, vagy mint Serer, borbélynak született, annak jövõje biztosítva van. Az emberek többnyire nem azon harcban vesznek el, melyet külviszonyaikkal, hanem abban, melyet önmagukkal küzdenek, s ki ezen túl van, habár lassú léptekkel, de szüntelen haladni fog a pályán, melyet választott, s mint Sererünk kis város borbélyából pesti borbélylegénnyé, innen diplomatikus s késõbb valamely megye járásbeli sebészévé emelkedhetik, anélkül hogy különös szerencsére szüksége lenne.

A tudományos elõmenetel, mellyel az ifjú a pesti egyetemen a sebészetet hallgatá, korántsem vala oly kitûnõ, mint azt vártuk. A természet, mely neki, mi a kérdezést illeti, oly rendkívüli képességet adott, úgy látszik, megtagadta tõle a felelés tehetségét, legalább pajtásai ennek tulajdoníták szokatlan némaságát, melyet vizsgálatok alatt rajta észre lehetett venni. Sõt, mi a gyakorlati sebészetet illeti, erre nézve sem felelt meg Sererünk pesti gazdája reményeinek, ki a borotválás közt legényén azon észrevételt tévén, hogy késével többször a bõr alatt, mint fölötte dolgozik, azt hivé, hogy inkább sebésznek, mint borbélynak való. De miután e világon nem a tudomány, hanem a szeretet mível csudákat: midõn Taksony megyében a sebész meghalt, s özvegye, ki egyszersmind Serer fõnökének testvére volt, Pestre jövén a nyalka sebészt meglátta, ennek tudományra nem vala többé szüksége. Az asszonytól kölcsönzött pénzzel letette vizsgálatait, sebészet mesterének neveztetett, s miután nejével a megyébe jött, hol az elsõ férjétõl reámaradt tõkéi által, melyek egyes tisztviselõknek kölcsönöztettek, nem csekély befolyást gyakorolt: rövid idõ múlva a Sz.-Vilmoson lakó megyei sebész helyére neveztetett ki, hol õt e napig találjuk, s hol az egész világ által doktor úrnak címeztetik.

A megye fõorvosán kívül, ki tanári oklevelénél egyebet az egyetemrõl nem hozván magával, a doktor címet nem osztogatá bõkezûleg, nem is javallanám senkinek, hogy Serer úrhoz másképp szóljon. A legkisebb szócska, mely õt elõbbi hivatására inté, ha valamely neveletlen ember, mint János, õt feldsernek nevezte, sõt ha jelenlétében valaki csak borotváit köszörülé, az ildomos férfiút szörnyû haragba hozá; s midõn egyszer a sz.-vilmosi borbély, kire most szakállát bízá, késõbben jött, s a doktor urat borotválkozva találván, szíve örömében mondá, hogy: „a teins úr úgy érti e mesterséget, mintha maga is borbély lett volna” - tudvalevõ dolog, hogy a borbély fényes nappal a házból kidobatott.

- A seb szép, nagyon szép - szólt Serer, midõn a borítást vigyázva takargatá -, merem állítani: nem láttam szebb sebet.

- Jött volna kirurgus úr háborúba - mormogá János -, ott szebbeket láthatott volna.

- Mit ért kend hozzá - válaszolt a másik -, a szép seb nem az, mely legnagyobb.

- Igen, hanem oly kicsi, hogy magától meggyógyul - mondá a huszár -, s hol feldserre nincs szükség.

Serer bosszús tekintetet vete a huszárra. - Hogy méltóztatott aludni?

- Jól.

- És most az érzés?

- Az is jó.

- Semmi alteráció?

- Semmi.

- Tehát tökéletes apirexia, azaz láztalanság?

- Úgy hiszem.

- Talán már étvágy is volna?

- Bizonyosan.

- Mondtam, ugye? A mandulatej ily alkalommal csudákat mível.

Ákos mosolygott.

- Nem hinné senki, a mandulatejnek milyen hatása van! Tehát minden jól van?

- Tökéletesen.

- Csak azt sajnálom, hogy elõbb nem hívattattam, hogy eret vághattam volna.

- De hát miért, ha a teins úr jól van? - szólt a huszár.

- Hallgasson kend, én azt mondom - szólt az orvos méltósággal -, az érvágásnak ily alkalommal csudás hatása van.

- A homoeopathák nem vágnak eret soha - mondá Ákos oly komolysággal, minõt Kálmán, fõképp midõn a hatást látá, melyet e szavak a kis sebészre tettek, megtartani nem tudott. Valamint ti. Serer, mihelyt borbély vagy borotva csak távolról említtetett, lángra gyúlt, úgy mihelyt a homoeopathiáról szó tétetett, az ildomos férfiú minden türelmét elveszté.

- A homoeopathák? - szóla keserûen - de hát mit tesznek a homoeopathák? Adnak-e gyomortisztítót, melegítõt, erõsítõt, jalappát s chinát, orvosságot, hogy a beteg izzadjon, s az izzadság ellen antispasmaticumokat, antiphlogisticumokat, antirheumaticumot; aromaticumot, cardus benedictust, rhabarbarát, tartarust, sal mirabile glauberi-t?

- Az istenért - vágott közbe Kálmán -, már rosszul érzem magam.

- Ki hallotta, hogy homoeopatha valakinek visicatort vagy más flastromot rakott fel, és a meleg-, hideg- s jégborítékok, lábvizek, ülõ- s egész fürdõk? Mit ér nekem oly orvos, kitõl egy haszontalan bécsi italt, elixirium viennensé-t sem kaphatok!

- Doktor úrnak igaza van - szakítá félbe a szólót Ákos mosolyogva -, a beteg sok élvezettõl fosztatik meg, ha magát homoeopathiára adja; az orvosi tudomány feladata...

- Az, hogy az orvos gyógyítson - pótolá Serer -, s kötelességének eleget tegyen; hogy megpróbáljon mindent, mit a gyógyszertárban találhat, s ha maga nem boldogulhat, hívjon össze konzíliumot, míg a beteg meg nem gyógyult.

- Vagy meg nem halt - mondá nevetve Kálmán, mire az öreg János nagy megelégedéssel szinte felkacagott.

- Vagy meg nem halt? - kiálta Serer, rikácsoló hangon - jó orvos kezében tíz beteg közül nem hal meg egy, az is csak, mert megrögzött betegsége van s késõn folyamodott segedelemhez. És ha a beteg meghal, az az orvost felmentheti-e kötelességétõl, hogy neki mindent beadjon, mit az egyetemben tanult? feleljen erre a teins úr, ha tud!

- Igen, de a homoeopathák is beadnak sokat - szóla Ákos, mindig fenntartva komolyságát -, és betegeik meggyógyulnak.

- Hiszem, persze - válaszolá a sebész gúnyosan -, de ha a természet nem volna! Oh, a természet néha csudákat mível!

- De nem mindegy-e az, ha a beteg meggyógyul? - kérdé Ákos.

- Éppen nem mindegy, ha a természetet nem segítik s magára hagyják, mint fõorvosunk mondja, megerõlteti magát, minek késõbb mindig káros következményei vannak.

- És ha önnek betegei meggyógyultak, ki tudja - szólt Ákos -, azokat is nem a természet gyógyította-e meg?

- Mi tudjuk, teins uram, mi, kik az egyetembe jártunk s professzorainktól öt évig tanultuk, hogy a beteg nem gyógyul meg, ha neki bizonyos orvosságokat nem adunk be - válaszolt Serer méltósággal. - Kik a tudományban nem járatosak, kik, mint a homoeopathák, sem kémiát, sem botanikát, sem mineralógiát, sem antropophagiát, antropológiát akarám mondani, ami az orvosi tudományhoz mind szükséges, nem tanultak, mihelyt valamely nagy kúrát teszünk, azzal jõnek elõ, hogy a beteget a természet gyógyította meg. Mi azt jobban tudjuk; miért tanultunk volna öt évig a pesti egyetemben, ha még ezt se tudnók?

- Igazság - szólt Ákos -, miért tanultak volna annyit, ha többet nem tudnának, mint bármily más ember a hazában!

- És ha homoeopathának nehéz betege van - folytatá Serer lelkesülten -, nem hí-e mindjárt aleopathákat? Például minap Porváron az öreg ügyvédnél?

- Aki harmadnapra, miután a fõorvos általvette, meghalt? - vágott közbe Kálmán - beszéltem elõbbi orvosával, s azt mondá, hogy miután a betegség gyógyíthatlan volt és látta, hogy a beteg szörnyen kínlódik, azért hítta az aleopathákat, mert õ maga gyenge orvosságaival talán még egy hónapig se tudta volna megszabadítani fájdalmaitól. Az aleopathiával sebesebben ment.

E megtámadás erõsebb vala, semhogy azt sebészünk még tulajdon betegétõl is eltûrhette volna. Meggyõzõdve tudománya hasznairól, mint meggyõzõdve csak az lehet, ki belõle évenkint háromszáz forint biztos fizetést, szabad lakást és a látleleteknél nem egy szép mellékkeresetet húz, meggyõzõdve tudománya valóságáról, mint ki oskolakönyvein kívül az orvosi tudományról mást nem olvasott, s ki a biblia ellen felhozott kételyeket félig sem tartá oly vétkeseknek, mint ha valaki amazok ellen szólt: Serer mondhatlan bosszúval s megvetéssel tekinte maga körül, fõképp az öreg Jánosra, kinek örömében, midõn a feldsert megtámadva látá, egész képe ragyogott, s ki fejével s minden tagjaival helybenhagyást integete, leginkább Kálmán érthetõbb tréfáira. - De hát van-e abban csak mákszemnyi ész, mit a homoeopathák tesznek? - szólt végre a megtámadott; - egy felnõtt erõs ember megbetegszik, például egész tál kocsonyát felfal s gyomrát elrontja, eljõ a homoeopatha, s mit ad be? Kérem alásan, mit ad be ily alkalommal? egy csöpp camomilának milliónyi részét. Már kérdem, józan ember hogy foghatja fel eszével ennek hasznát? Egy egész tál kocsonya, és...

- Igen - válaszolt Kálmán nevetve -, de én azt se foghatom fel tulajdonképpen, ha sok túrós lepényt vagy töltött káposztát ettem s hideglelést kapok, china miért segít?

- Az igen természetes, hogy a teins úr ezt nem érti - szólt a sebész azon megelégült mosolygással, mellyel tudósok be nem avatottak irányában szólni szoktak -; a teins úr nem járatos az orvosi tudományban, de ez magában igen világos s egyszerû. A chinának van bizonyos ereje, mely a hideglelést megszünteti, semmi sem természetesebb ennél, isten a chinát különösen azon célból teremtette, hogy vele a hideglelést meggyógyítsuk.

- De honnan van, hogy mikor isten a kolbászt s töltött káposztát, mitõl hideglelést kapunk, itt nálunk teremtette, a chinát mégis nem itt hagyá nõni?

- A teins úr csak enyeleg - monda fõcsóválva Serer -, így tudományos dolgokról szólni nehéz; de azt csak nem fogja tagadni senki, hogy ha valamibõl oly parányi adag, mint a homoeopathák állítják, oly nagy hatást tesz, többnek még nagyobb hatásúnak kell lenni; s ha egy csöpp camomilának milliónyi része már valakit meggyógyíthat, én, ki három findzsával adok legalább, még többet használok. Amint igaz is, mert a camomillathea jó mennyiségben csudákat tesz.

- Amint vesszük - válaszolt Kálmán pajkosan -, minden a módtól függ, mellyel a szert alkalmazzuk. Doktor úr egy tekercs boton, egy nagy mogyorófa-padon órákig elülhet minden kellemetlenség nélkül, s mégis ha a tekercsbõl egy pálca kivétetik, s azt például János bizonyos módon alkalmazza, akkor ámbár elõbb az egész mogyorópad rossz hatást nem okozott, úgy hiszem... Mit gondol, János? - szólt az öreghez fordulva, ki mintha már a botot kezében érezné, markát összeszorítva nevetett.

- Hát én - felelt ez - csak azt hiszem, hogy a homopatica és a - - nem tudom, hogy hívják, mindegy. Ha gyomrom fáj, bort iszom, s mikor a kulcsárnak tüdõgyulladása volt, a gazdasszony paprikás pálinkát adott be neki, s mi is csak meggyógyultunk. Életünk isten kezében van, mint a tiszteletes mondja, s ha valaki nem érte el végsõ napját, azt megtartja, ha száz doktort hína is.

Nem tudom, mik lehettek volna János e merész szavainak következései, ha a sebészt, kinek mérgében szemei szikráztak, éppen midõn szólni akart, a teins alispánné jötte nem szakítja félbe. Melyet észrevéve, midõn kézcsókoláshoz sietett, azonnal a jégborítások s mandulatej csudálatos hatásáról, s miként Ákos már minden veszedelmen kívül van, kezde beszélni.

Rétyné nem látszott jó kedvében, és sem az orvos, sem Kálmán, ki magát mélyen meghajtá, nem méltattak nagy nyájasságra; azonban Ákos mindig különös hatalommal bírt mostohája fölött. Ez asszony, ki indulatát soha senki irányában nem mérséklé, vele mindig szelíden, vagy legalább udvariasan bánt, s most is, midõn ágya mellé ült, részvéttel kérdé: „hogy érzi magát?”.

Serer Jánossal friss borításért ment; Kálmán észrevéve, hogy társasága nem kívántatik, az ablakhoz állva a kertbe nézett. Látod-e, Ákos - szólt Rétyné halkan -, mi következik abból, ha az ember ahelyett, hogy tisztújításnál kötelességét teljesítené, lányokhoz jár.

Ákos hallgatott, de arcai égtek. - Nincs okod magad szégyenleni - szólt Rétyné enyelegve -, Vilma szép leány és...

- Nagysád! - szólt Ákos feszült kebellel.

- Vilma - folytatá amaz - csinos leány, s ti, fiatal emberek, hol van egy, ki ily alkalommal kezét nem nyújtaná az után, mi önkényt ajánlkozik. A leánynak dolga becsületére vigyázni.

Rétyné szavai enyelgõk, szinte nyájasak valának, mégis volt valami a hangban, mi Ákos egész vérét arcaiba hajtá, s az asszony maga, noha meglepettnek tetteté magát, igen is jól tudá az ifjú felgerjedésének okát, midõn ez remegõ hangon szóla: - Nagysád kérem, egy szót se többé ily hangon; Vilma...

- Igen csinos kis leányka - mondá az asszony, mindig enyelegve, de úgy, hogy idegen is észrevehette volna a keserûséget, mely szavaiban rejtezett -, kissé kegyesebb, mint gondoltam, de végre ez anyjának gondja, ily leányok, kik úriasan neveltetnek, mindenféléket vesznek fejökbe. Tengelyi meggondolhatta volna maga is, hogy e nevelés nem jegyzõ leányának való.

- Vilma mátkám! - szólt Ákos, erõt véve magán, s mennyire lehetett, nyugodtan.

- Mátkád? - Rétyné nevetésre kényszeríté magát. - És hányadik, ha szabad kérdenem?

- Az elsõ - szólt nyugodtan az ifjú -, s arra esküszöm, az utolsó is. - S Rétyné lesüté szemeit a nyugodt, elhatározott tekintet elõtt, mellyel Ákos reá nézett.

- Lázban beszélsz? - szólt végre a lehetõségig nyájasan mosolyogva - Vilma Rétyné! s ily történet után!

- Ha Vilma mátkám - szólt Ákos folyvást mostohájára függesztve szemeit -, nem látok semmi rendkívülit a történetben.

- Ha feleséget vész magadnak, mondá apám sokszor testvéremhez - szólt Rétyné -, ne végy soha olyat, ki lakodalom elõtt becsületénél inkább szeret, nehogy a lakodalom után mást még náladnál is inkább szeressen.

- Nagysád - szólt Ákos, összevonva szemöldeit -, ne becstelenítse nemét s önmagát azáltal, hogy becsületes leányról így szól.

- Persze becsületes leány, hisz Ákos ott van éjjel tizenkét óráig, s megölne mindenkit, ki kétkedni merne.

- Méltóztassék - szólt Ákos keserûen -, jövendõbeli menyérõl miért ne szólhatna kedve szerint?

- Menyemrõl? s tudod-e, hogy Tengelyi nemessége is kétségbe vétetett?

- Tudom! Ha Vilma nõm, nemességre nincs szüksége többé; egy okkal több, hogy nõül vegyem.

- Tengelyinek, mint mondja, irományai vannak, melyekbõl nemességét bebizonyíthatja.

- Voltak - szólt Ákos, élvezve a zavart, s aggodalmat, mely mostohája képén látszott -, az irományok elraboltattak. A Tengelyi családnak nincs többé senkije, kire támaszkodhatik, mint én, de reám számolhat.

- Hisz azt hallám - szólt Rétyné, s arcának kifejezése látszólag változott -, hogy a rablás nem sükerült, s Tengelyi irományai nem jöttek a zsiványok kezeibe.

- Sõt éppen ellenkezõleg - válaszolt Ákos, ki mostohájának fölgerjedését észrevevé -, a pénz s minden egyéb visszakerült, csak az irományok vesztek el.

Rétyné arcain öröm sugárzott, melyet minden erõlködése mellett; Ákos elõtt egészen eltitkolni nem tudott, midõn kérdé: - Kik lehettek a tolvajok?

Ákos, ki az egész idõ alatt szemeit nem fordítá el mostohájától, mondá, hogy az egész falu véleménye szerint a rablás Viola által követtetett el. Mire Rétyné sietve fölkelt, s mondván, hogy még valami sürgetõs dolga van - elsietett.

Kálmán, ki a beszélgetésnek csak utósó részét hallá s maga is észrevette a változást, melyet a rablásróli hír Rétynére tett, bámulva nézett utána. Ákos, felülve ágyában fejét csóválva egy percig gondolkozott. - Kálmán! - szóla végre - mondád, hogy Tengelyi a rablás bujtogatójának mostohámat tartja?

- Majdnem világosan mondta.

- És azt hiszed, hogy a rablást Viola követte el?

- Viola vagy a zsidó, és ennél nem találtak semmit.

- Tudja az ég, én alig hihetem - szólt Ákos, fejét rázva. - De ha az irományok Violánál vannak, õ visszaadja, annyi bizonyos.

- Kétségen kívül, ha fojtásnak nem használta el.

- S te minap mondád, hogy Viola gulyástoknál többször megfordul. Tudod-e, mit? Nyargalj oda mindjárt, mondd meg neki, hogy Violát keresse fel, ha az irományokat visszahozza, ígérj neki s Violának akármit. Tudod, Kálmán, az átkozott seb miatt magam nem mozdulhatok - szólt haragosan bekötött kezére tekintve -, életem boldogsága függ tõle, kérlek, siess.

Kálmán, ki azalatt kalapját s bekecsét siettében alig tudá föltalálni, homlokára csapva szidni kezdé magát, hogy is nem jutott ez régen eszébe! - A gulyás által bizonyosan megkapjuk az írásokat - szólt, s megszorítva barátja ép kezét, elsietett.

Ákos égõ homlokát fejére támasztva ült ágyában. „Ha ez igaz volna!” - szólt magában, s szomorú gondolatokba merült, melyekbõl csak János ébreszté õt fel, ki friss borítással jött s beszélé, hogy a nagyságos asszony azóta mindig Macskaházynál van. Rövid idõ múlva Kálmán lovának kopogása hallatszott s a kocsi zörgése, melyet az alispánné, nem tudni miért, mihelyt Ákostól kijött, újra befogatni rendelt, s melyen most Macskaházy elindult.