22

Vannak a megkülönböztetésnek sokféle nemei. Az eledelek, mikkel az emberek testöket táplálják, alig különböznek annyira, mint azon tárgyak, mikben hiúságuk kielégítést keres; s ha azon dolgokat tekintjük, mik által egyesek magokat a közönség fölébe emelve gondolják, bámulhatnánk, ha nem jutna eszünkbe, miszerint rákok, csigák s más ehhez hasonló tárgyak, melyek mintegy természetes undort gerjesztenek, mégis a legfinomabb eledeleknek tartatnak, noha kétségen kívül csak a legnagyobb éhség bírhatá az elsõ embert arra, hogy azokat megízlelje. Pedig ki tagadhatja, hogy ami hiúságunk kielégítését illeti, mívelt országokban mindig ily szükség uralkodik, a megtiszteltetés után vágyók tömege minden arányon kívül felülmúlván azon megtiszteltetések számát, melyekben részesülhetnek. - A dolgoknak ezen állásában a természet fõ jótéteményei közé tartozik, hogy miként testi táplálékra nézve nem az eledelek egy nemére szorítá az embert, úgy hiúságát olyképp alkotta, hogy az kielégítését a legkülönbözõbb tárgyakban találhassa. Való, vannak emberek, kiket anyagi eledelekre nézve tisztán húsevõ állatoknak mondhatnánk, s a hiúsági étvágyban ezekkel azokat hasonlíthatjuk össze, kiknek nem is megtiszteltetés, mi vagy egyszerre, vagy évenként ennyit s ennyit nem jövedelmez; mások ellenben ártatlan növényemésztõk, s alig élnek egyébbel, mint zöldséggel; nyájas jámbor teremtések, érdemesek, hogy egy sorba állíttassanak azokkal, kiket egy ártatlan cím, jel, vagy taps egekig emel. De csak jöjjön a szükség ideje a hús- és növényemésztõ, az, ki jövedelmezõ, vagy ki csak szépen hangzó megtiszteltetést kíván, nem lesznek válogatók, hanem egyenlõ hévvel fognak nyúlni mindenhez, mihez férhetnek, s a természet a hiúságnak gyomraink felett még azon nagy elsõséget adá, hogy ez utóbbi, ha sokáig koplaltunk, vagy szerfelett jóllaktunk, emésztésre alkalmatlanná válik, mire a másiknál alig találunk példát.

Mi magyarok e tekintetben a mívelt nemzet nevét minden szomszédainknál talán inkább érdemeljük, s alig ismerek hazát, hol a megtiszteltetésnek annyi, s meg kell vallani, oly olcsó nemei léteznek, mint nálunk. Ha hallgatok is azon számos élvezetekrõl, melyeket csak maga a népszerûség nyújt, az egyszerû helyesléstõl a szûnni nem akaró éljen kiáltásokon keresztül egészen a fáklyás zenéig (melyekre nézve rosszul világított városainkban csak a ritkaságot sajnálhatjuk, miért a rendes világítást velök nem pótolhatjuk még), hány fokozat, s mégis mennyi gyönyör mindenikben! Mily ellenállhatlan hatalom, mely tettre vagy legalább szólásra lelkesít (a magyar kocsisok némely vidékekben szólításnak nevezik, ha lovaikat tettlegesen megverik, miért ne nevezhetnõk mi a megzavart súlyegyen helyreállítását tettnek, ha csak szólunk?), s mégis mily olcsóság ennyi haszon mellett! Soha a népszerûségnek nagy eszköze ily kiterjedésben s ennyi ügyességgel, mint hazánkban, nem használtatott fel. Mi más nemzeteknél a legnagyobb fényûzésnek tartatik, mire csak a természettõl leggazdagabban megajándékozottak számolhatnak, az nálunk mindennapi kenyérré vált, s Pyrrhus követei, kik elbámultak, midõn a római senatust látva, mintegy királyok gyülekezetében gondolák magokat, mit mondanának, ha tapasztalnák, miként országunk határai között a népszerûeknek egy egész népét bírjuk, kik közül népszerûségben egyik a másikat fölülmúlja, anélkül, hogy közülök a legnagyobb rész valaha azon veszélybe jöhetne, hogy Aristidesként polgártársai által amiatt küldessék számkivetésbe, mert mindenkitõl a legerényesebbnek tartatik. Tudja mindenki, nem vagyok túlzó magasztalója honi állapotainknak, sõt olyakat is mondtam már életemben, mik által az isten földi szavával - mi alatt, mint tudva van, a nép szava értetik - ellentétbe jöttem, noha ildomos férfinak ez isten szavát is csak magyarázni kellene; de Magyarországnak felsõbbségét e tekintetben nem tartom kevésbé tagadhatatlannak annál, mellyel Anglia a pamutszövetekben bír, s mely szinte nem a kelme minõségében, hanem az ár csekélységében fekszik.

Mutasson nekem valaki országot, hol a népszerûség kevesebbe kerülne. Máshol egész életedet kell hazádnak szentelned, sõt néha meg kell halnod. Testedet, véredet kívánják, hogy érettök nagy nevet cserélhess be. Nálunk, ha a marhahús tizenkét krajcárba kerül s indítványt téssz, hogy tíz krajcárra szállíttassék le, elérheted e célt. Ez az, mi által, mint Angliában a pennykiadások által a tudomány, nálunk a dicsõség mindenki által megszerezhetõvé válik, s minek azt köszönhetjük, hogy a népszerûség, mely a világ minden részeiben, mint tudva van, könnyen arisztokráciához vezet, nálunk a legdemokratikusabb institúcióknak egyike. A közvélemény annyit karol fel, hogy közöttök senki magát emiatt a többiek lenézésére feljogosítva nem érezheti, s mégis mindenik azon üdvös korlátok között tartatik, melyeket a népszerûség máshol csak egyeseknek állít; pedig tudva van, mennyire üdvösek e korlátok s mily áthághatlanok. Valamint sok férfi, a szentírás azon parancsára nézve, hogy a nõ urának szót fogadjon, eretnekségben él, csakhogy házi csendjét feltartsa, úgy azok, kik népszerûséggel bírnak, többnyire ez akaratos kedves irányában való papucskormány alatt élnek, csak hogy az ingatag, melytõl megválniok nem lehet, más bálványt ne válasszon magának.

De ha a népszerûségrõl - bármennyire közönséges nálunk a megtiszteltetésnek ezen neme - hallgatok is, nem bír-e hazánk a táblabírói institúcióban számnélküli hiúságok kielégítésére oly eszközt, minõvel Európa népei között egy sem büszkélkedhetik? E nem szûnõ forrása megtiszteltetésünknek, ez eleven példája az evangélium öt cipója- s hét halának, melybõl ezerek jóllaknak, s ahelyett, hogy az eleség fogyna, mindig többel kínáltatnak; az emberi észnek e bámulatos találmánya, mely által mindenikünk ötvenkétszer felhághat ugyanazon egy lépcsõn s mindig azon meggyõzõdéssel, hogy most ismét magasabban áll, s mindenikünk legalább valami címre tehet szert - Magyarországot megtiszteltetés tekintetében irigyelhetõ helyzetbe állítja, s ha ehhez még azon számos küldöttségeket adjuk, melyekhez annyi megyében többnél több tagok neveztetnek; annyi kaszinót s egyéb egyesületet, melynek mindenikénél ismét számos választmányi tag szükséges, kiknek mindenike kineveztetése által különösen megtisztelve érezheti magát: nem tagadhatni, hogy e világon alig találunk helyet, hol az egyes polgár annyi kitüntetésre, vagy - mi ugyanaz - annyi különbözõ hivatalra számolhatna, mint nálunk.

Olvasóim talán kérdeni fogják: miért írom mindezt? Mire nem mondhatok mást, mint hogy azért teszem, hogy tudtokra adjam; miszerint az öreg Kislaky, ki a megyét soká mint alispán szolgálta, ezen érdemeiért a tiszaréti járás rögtönítélõ törvényszéke elnökének neveztetett ki, s mert olvasóim nem értenék, miért fogadta el a szelíd öreg kegyetlen hivatalát, ha õket azon általános szokásra nem figyelmeztetem, mely szerint minden ember, ki az alispánságon keresztülment, hivatalra vágyódik, s ha más nincs - még a statárium elnökségét is örömmel elfogadja, fõképp, ha az, mint a kislaki járás vérbírósága eddig, azon kellemetes magyar hivatalok közé tartozik, melyeket viselve mindig mondhatjuk, hogy nekünk is valami s pedig fontos dolgunk van anélkül, hogy valaha fáradoznunk kellene.

Kislakon, hová Viola elfogatásának híre másnap virradóra eljutott - mert Nyúzó a tiszttartót hivatalos levélben kérte, hogy a rögtönítélõ törvényszék elfogadására s a rab õrzése- s kivégzésére szükséges elõkészületeket tegye meg -, rendkívüli mozgást találunk. A vastag tiszttartó, ki máskor annyira távol vala minden túlbuzgóságtól, hogy a szomszédok nemegyszer mondák, miként csak azért tartatik Kislakon, hogy a sõrék magoknak rajta példát vehessenek, ma jókor reggel felhúzta legszebb, ezüst gombokkal fölékesített köntösét, s fel s alá járva udvarán fiatal ispánjával s öreg béresével tanácskozott, ki, mint faragó, a szükséges akasztófa elkészítését magára vállalta.

- Aztán csak hogy minden kommoditás meglegyen - mondá az elsõhöz fordulva -, s fõképp az akasztófára vigyázzon kend - szóla folytatólag a másikhoz -, szedje össze eszét, hogy jó magas s fõképp erõs legyen. Az urakról gondoskodva van - szólt ismét megfordulva az ispánhoz -, maga csak arra vigyázzon, hogy a pandúrok s cselédek is megkapják a magokét. Kend cöveket ver be itt a fészer alatt jó erõsen, oda kötjük; és a béresek ma ne menjenek szántani, egy kis példa nekik sem árt; a vízipuskát készen kell tartani. - S így tovább, míg az érdemes tiszttartó elfáradva megállt, s homloka izzadságát törölve felsóhajtott: - Ej, be sok dolga van az embernek! - mire két társa helybenhagyólag intve fejével, szinte felsóhajtott.

De még nagyobb zavart okozott e hír magában Kislaky házában. - Az érdemes tiszttartó fáradott, azt nem lehet tagadni, sõt annyi szorgalmat tanúsíta, hogy ki õt ma látá, szinte sajnálta, hogy a faluban nem tartatik naponként egy-egy statárium, mi által õ a polgári társaság igen munkás tagjává válhatnék; azonban mind e fáradságot személyes fontosságának érzete bõven pótolá. Ránézve e nappal új epocha nyílt, mely szerint éveit ezután szintúgy számíthatá, mint eddig a nagy jégesõtõl. Szegény Kislakyné mindezzel nem vigasztalhatá magát, s midõn tiszttartójától elõször hallá, hogy a törvényszék házában fog összeülni, s Viola tulajdon határán akasztatik fel, kétségbeesve csapta össze kezét, mintha házát nagy szerencsétlenség érte volna.

- De hát miért jõnek éppen hozzánk? - mondá a legnagyobb fölgerjedésben - nem elég nagy-e a vármegye, hogy éppen itt szemem elõtt kell felakasztani zsiványaikat?

- Nagysád elfelejti - válaszolt a tiszttartó, ki a határnak ily módoni megtiszteltetését sokért nem adta volna -, hogy a teins úr, mint a vármegyének volt igen érdemes alispánja, a tiszaréti járásban a rögtönítélõ törvényszék elnökének neveztetett ki. Már az igaz, hogy a törvényszék más helyen is összeülhetett volna, azonban az illendõség úgy kívánta, hogy a többiek inkább elnökük házához jöjjenek, mi reá nézve legkisebb alkalmatlansággal jár. Nagysád látja, csak megtiszteltetés, és...

- Köszönöm a gráciát - vága közbe földesasszonya -, ha itt akasztják fel, nem merek kimenni házamból.

- Nagysád tévedésben van - jegyzé meg a vastag tiszt -, sõt a közbátorság igen nevekedni fog ily példa által. Magam is tudok hasonló esetet, pár év elõtt történt a szomszéd vármegyében. Két egész esztendeig egymást érték lopás s gyújtogatás; arra felakasztanak kettõt, pedig az egyik nem is tartozott a zsiványokhoz s egészen ártatlan volt, s attól a pillanattól fogva a gonosztettek megszûntek. Csak akasszanak fel ezúttal egyet, oly nyugodtan fogunk élni, mint a mennyországban.

- De hisz minket a zsiványok most sem bántottak - mondá Kislakyné.

- Igen - válaszolt a tiszttartó -, de csak látná nagysád a gulyás számadását, amit megettek, felér egy becsületes rablással.

- Inkább ették volna meg esztendei termésemet, mint hogy tulajdon határomon egész esztendõn át felakasztott embert kellessék látnom. - S ezzel a jámbor háziasszony kiment, hogy vendégeinek elfogadására mindent elkészítsen; míg a tiszttartó nem bámulhatva eléggé asszonyának rendkívüli szeszélyét, mely szerint akasztott zsiványtól inkább fél, mint ha az elevenen járna körül határán, minden elébbi parancsolatait még egyszer ismétlé, s fel s alá járva folyosóján, pipával várta a rabot vagy a teins törvényszéket - amelyik éppen elébb érkezik; míg a kapu elõtt a falu lakóinak nagy része ácsorogva várá a történendõ dolgokat.

Kislak csak egy magyar mérföldnyi távolságra van Sz.-Vilmoshoz, és Nyúzó rabjával s esküdtjével, ki hírt véve hivatalos társát fölkereste, az elsõk, kik a szomorú dráma személyei közül Kislakon megjelennek. Valamivel késõbb érkezett meg Macskaházy, ki elébb még Tiszaréten volt, s végre két kocsin a háziúr s a bírák, kik Porvárról jöttek.

Az elsõ hintóban Kislaky báró Sóskutyval, a másikban Zátonyi táblabíró s Völgyesy alügyész ültek, ez utolsó, valamint hivatalában, úgy a helyre nézve, mely neki a kocsiban jutott, mindent elborító szomszéda mellett csak tiszteletbeli helyzetet látszék elfoglalni. A fõügyész elébb maga akart eljõni, részint azonban, mert azon ritka fõügyészek közé tartozott, kik mindennemû polgári eljárást, mint például tagosítás s úrbéri rendezéseket, hol az adózó nép védelmével bízatnak meg, magoknak tartván fel, alattvalóikat inkább a büntetõ tárgyakkal bízzák meg, részint, mert a törvényszéknek jegyzõre volt szüksége, s maga e hivatalt elvállalni nem akarta, az ifjú Völgyesyt küldé maga helyett, ki csak most neveztetvén ki, e tisztet örömmel fogadta el, s elég készültséggel bírt, hogy szükség esetében a többieket törvényes tanácsával segítse. - Azon számos okok között, melyek a többség kormánya mellett szólnak, egy ritkán említett, de azért nem kis fontosságú az, hogy hol valamely tárgyról egyenlõ joggal többen határoznak, e többség majdnem mindig egynek vezérletét követi, míg hol a dolognak eldöntése csak egyre bízatik, ez sokszor több tanácsadóhoz folyamodik, s így épp ott, hol legtöbb egyezséget várhatnánk, közönségesen legkevesebbet találunk; s ki hazánk közdolgaiban járatos, fõképp a törvényszékekre nézve meg fogja vallani, hogy többségeink e tulajdonnal kitûnõleg bírván, mindennek a lehetõségig célszerû elintézését nem is gátolja egyéb, mint hogy többségeink tanácsadók helyett néha kegyenceket választanak magoknak, s azokat, mi kegyencekkel mindenütt történik, sokszor változtatják.

Völgyesy külsejében nem vala semmi, mi a nézõre kellemes hatást tehetett volna. Alacsony, gyenge termete, kissé púpos háta s a halvány, beteges arc, melynek vonásait himlõhelyek ferdíték el, azon fiatal emberek sorába helyhezék õt, kik, ha vagyonuk nincs, még arra sem formálhatnak igényeket, hogy csak csinosaknak tartassanak; azonban míveltsége s fõképp azon szerénység, mellyel tudományát inkább elrejté, mint mások elõtt fitogtatá, azon ritka emberek közé helyhezé õt, kiket majdnem mindenki dicsér, mert bennök oly tulajdont, melyet irigyelhetne, nem lát. - Porváron csaknem általános vala a vélemény, hogy Völgyesy kedves ember mindamellett; - mi alatt mindenki púpos hátát érté - s az öreg Kislaky, ki megtudván, hogy Viola elfogatott s hogy elítélésénél neki kell elnökölni, talán nejénél is inkább megijedt, nem örült kevesebbé, mint a báró s a vastag táblabíró, midõn hallák, hogy jegyzõül a fiatal alügyészt vihetik magokkal. Az elsõ, mert a jegyzõnek szép törvényes ismeretei vannak, a másik, mert órákig hallgatni, a harmadik, mert igen jól tarokkozni tud.

Midõn e társaság Kislaky házához ért, Nyúzó s Macskaházy már a tornácon vártak, s az utolsó nem kis megelégedéssel dörzsölé kezeit, midõn a törvényszék tagjait látva meggyõzõdött, hogy közöttük egy sincs, kinek túlzó filantropiájától félnie lehetne.

A háziasszony, ki a kocsikat hallva szinte a tornácra jött, vendégeit a lehetõ legnagyobb nyájassággal reggelire hívá meg, mi azonban Macskaházynak azon igen alapos észrevételére, hogy az idõ már közel jár tizenegy órához, s hogy miután a napok rövidek, sietniök kell, ha valamit végezni akarnak - elmellõztetett.

- Hiszen ma már úgysem végezhetünk - jegyzé meg Kislaky szerényen.

- Ugyan kérem, domine spectabilis, miért nem? - kérdé a vastag táblabíró. - Méltóztassék meggondolni, míg a delinkvens exequálva nincs, a statáriális sedrianak együtt kell maradni, és nálam holnap vetnek s krumplit szednek, okvetlenül haza kell mennem.

- Persze, persze - mondá Sóskuty -, minek az a sok húzásvonás, rögtönítélõ törvényszékre küldettünk ki, nekünk rögtön kell ítélnünk, ebben fekszik fõ kötelességünk. A delinkvens megvan, mi is öten vagyunk itt; öcsémuram - tevé hozzá, Völgyesyhez fordulva -, szokott ügyessége szerint az ítéletet fél fertály óra alatt felteszi, s azzal punktum. Isten mentsen meg - folytatá úriasan meghajtva magát a háziasszony elõtt -, hogy nagysádnak soká alkalmatlankodjunk.

- Semmi alkalmatlanság - mondá emez szokott szívességével -, de hisz talán ezt a szegény embert csak nem fogják felakasztani?

- Dehogynem, édes nagysám - mondá a táblabíró nevetve -, mintha már függne; tizenöt statáriumnál voltam életemben, s mindig felakasztottunk valakit. Az egész vármegyében nincs senkinek több praxisa, mint nekem.

Ezelõtt egy órával Violának neje s gyermekei voltak Kislakynénál, mert a rabbal, mielõtt a törvényszék elõtt megjelent, a fõbíró parancsa szerint senkinek szólni nem lehetett. A jószívû asszony a szerencsétleneknek külön szobát adatott, s megindulva a szegény nõ könyörgésén, megígéré, hogy ha csak lehet, férjének életét meg fogja menteni. Az elhatározott mód, melyen Zátonyi szólt, egyszerre leveré reményeit, s csak azt jegyzé meg, hogy Viola talán nem oly vétkes, mint sokan gondolják.

- Kérem alássan, nagysám - válaszolt Sóskuty szokott udvariasságával -, oly vétkes, vagy nem oly vétkes, az nekünk tökéletesen mindegy; a kérdés csak az, aki elõnkbe állíttatott, zsivány-e vagy nem? Száz embert ölt-e meg vagy egyet sem, egy milliót rablott vagy tíz krajcárt, ahhoz semmi közünk; csak azt kérdjük, zsivány-e és hogy fogták meg? ha fegyverrel s ellentállva - függ.

- De kérem méltsádat - mondá Kislakyné melegebben -, egypár garasért embert csak nem lehet felakasztani?

- Lehet bizony - vága közbe a táblabíró méltósággal -, egypár petákért, ha az eset másképp statárium alá való. Magam is jelen voltam párszor, mikor az, kit felakasztottunk, három heti rabságra sem ítéltetett volna talán, ha rendes törvényszék elébe kerül, s azért mégis lógott.

- Én csak gyenge, tudatlan asszony vagyok - mondá a háziasszony mindinkább lelkesedve -, de azért, ha én ott vagyok, az mégsem történt volna.

- Elhiszem - válaszolt Sóskuty, ki elv- s megszokásból, hol asszonynak valami szépet mondhatott, soha az alkalmat nem mulasztá el -, nagysád csupa kegyesség, csupa angyali grácia: de lám, mi férfiak vagyunk, s az egészen más, hozzánk ily engedékenység nem illik. A teins vármegye azért küldött ki, hogy példát állítsunk fel, nekünk e szép bizodalomnak meg kell felelnünk.

- Kérem alássan - szólt most Macskaházy, ki már régen türelmetlenségének jeleit adá -, fogjunk hozzá, az idõ múlik.

- Igazság, - mondá Kislaky, ki addig majd feleségére, majd táblabíró társaira tekintve, a legnagyobb zavarban melegíté kezeit a kályhánál -, még tanúkat is kell kihallgatnunk, és...

- A tanúkkal nem sok bajunk lesz - szólt Nyúzó -, minden világos. Ha úgy tetszik, a tiszttartó házában minden készen van, ebédig kétszer is túleshetünk rajta.

- Hisz Viola tízszer megérdemlette, hogy felakasztassék - mondá Macskaházy már az ajtó felé indulva.

- Az majd a vallomásból fog kitûnni - szólt egy szép férfihang, melyre valamennyien Völgyesy felé fordultak -, meghallgatás nélkül elõre ítéletet senkire kimondani nem szabad.

- Ez az ember nekem nem tetszik - suttogott Macskaházy, ki e szavakra szinte megfordult, Nyúzó fülébe.

Kislakyné, ki a kis fiatal embert eddig alig vevé észre, midõn szavát, melynek a természet azon szépséget adá, melyet testétõl megtagadott, hallá, barátságos tekintetet vete reá. - Igazsága van - mondá nyájasan -, ne ítéljünk senki felett, kit meg nem hallgatánk. A teins úr bizonyosan irgalmas lesz e szerencsétlen ember iránt.

- Nem vagyok táblabíró - válaszolt az ifjú -, nincs szavam. - S ezzel Völgyesy meghajtva magát, a többiekkel elment, s Kislakyné férjével, ki egypár percre visszamaradt, maga maradt.

- Gondold meg, Bálint - szólt az asszony, férjét érzékenyen kezénél fogva -, ha mind nem egyeznek meg, halálos ítéletet kimondani, nem lehet. Ha emberhalál történik, minden egyesnek lelkiismeretén fekszik.

- Hisz, lelkem - válaszolt a férj sóhajtva -, ha tõlem függ, ha csak lehet, én bizony nem kívánom senkinek vesztét, de...

- Tudom, öregem - mondá az asszony -, teljesítsd kötelességedet; de gondold meg, egy ember élete nem oly valami, mit ismét visszaadhatsz; légy inkább kegyesebb.

- Ha csak lehet, lelkem, bizonyosan.

- Még egyet - mondá a jószívû nõ a már távozóhoz -, ha anélkül, hogy kötelességedet sértenéd, a szegény ember feleségét s gyermekeit hozzá eresztheted, engedd meg, hogy legalább e pár órát még együtt tölthessék.

- Mihelyt a törvényszék megengedi - mondá az öreg, ki alig nyomhatá el könnyeit; s ezzel sóhajtozva s nemegyszer átkozva a pillanatot, melyben a törvényszéki elnökséget elfogadá, indult a többiek után a tiszttartói lak felé.

Itt a törvényszék elfogadására már minden el vala készítve. A kapu elõtt vasvillás béresek s parasztok lökdösék vissza az oda tolongó népet, melynek nagyobb része, mint ily alkalomnál közönségesen, asszonyokból állt. A fészerben, melynek egyik oldalán ekék s boronák halomra hordattak, Viola cövekhez kikötve hajdúk s pandúrok között várá ítéletét. A folyosón Cifra s Üveges Jancsi, kik tanúknak berendeltettek, s a másik oldalon Liptákné és a tiszaréti kovács, kik önként jöttek, álltak, s midõn a törvényszék tagjai a mélyen hajlongó tiszttartó által a tanácskozásra készített szobába vezettettek s az ajtó utánok bezáratott, az ünnepélyes csend, mely e sokaság között egyszerre támadt, mutatá a pillanat fontosságát.

- Isten könyörüljön rajta - mondá Liptákné suttogva a kovácshoz -, nekem nincs reménységem.

- Bizony nekem sincs - szóla a másik -, csak azt sajnálom, hogy azt a kettõt ott nem akasztják fel inkább helyette. - S ki e pillanatban Cifrára s a zsidóra nézett, alig tehetett volna mást, mint osztakozni véleményében; legalább az elõbbi - kinek e pillanatban talán eszébe jutott, mi közel állt többször ahhoz, hogy hasonló sorsra jusson -, nyugtalanul körültekintve, mélyen arcára vont kalapjával éppen nem látszott olyannak, minõnek a jólelkû tanút magunknak képzelni szoktuk.

- Szeretném tudni, ki fogja felakasztani - szólt egy vénasszony szomszédjához, ki minden erõlködése mellett a villás embereken keresztül nem törhetett -, csak ügyes ember lenne, hogy a szegény nyomorult ne szenvedjen sokáig. Azt mondják, ha a hóhér nem érti mesterségét, az ember felakasztva egy napig is elél.

- Igazán, komám - felelt emez, ki azalatt elõbbre fészkelõdve nyert jobb állását egy béresnek lökése által ismét elveszté -, hát én csak azt hiszem, hogy valami cigány fogja felakasztani. Talán a vicispán cigánya, látja kend, ott jár. Ni, hogy néz, bizonyosan az lesz, szinte félek tõle.

- Ne beszélj oly bolondokat, Verus - szóla közbe egy öregebb ember, ki az elõbbiek mellett állt -, Peti Violának testi-lelki barátja, most is õ hozta gyerekeit Tiszarétrõl, s nem láttátok elébb, mily barátságosan szólt feleségével. Ha õ lenne a hóhér, Violáné csak nem szólna így vele; azt még te sem tetted volna, mikor boldogult férjed élt. Neked nem volt hóhérra szükség, ugyebár, te magad kínoztad agyon.

- Már hogy beszélhet kend ilyeneket - mondá az özvegy hangosan -, mikor utolsó betegségében doktort is hívattam neki.

- Igen - mondá a másik asszony -, de ki fogja felakasztani hát?

- Mit tudom én - válaszolt a férfi.

- Cigánynak kell lenni - jegyzé meg a kisbíró felesége, ki férjének minden pártolása mellett a házba mégsem juthatott be. - János pandúr, sógorasszonyom keresztkomájának testvéröccse, azt mondta, hogy akasztani mindég cigánynak kell, ha mást nem találnak, aki jószántából teszi, contribució fejébe kényszerítik rá.

- Talán nem is akasztják fel - mondá a férfi -, mert ha a határon akasztják, tudja komám, egész esztendeig szél lesz.

- Talán gráciát kap - jegyzé meg egy vastag fiatal asszony, ki az egész beszélgetést figyelemmel hallgatá s nagyokat sóhajtozott a szorongatások között.

- Gráciát - mondá a férfi -, igen, majd gráciát: ahol azok odabenn egyszer összeültek, várhatsz reá. Statárium van.

- Hát mi az a statárium? - kérdezé az asszony.

- Mi? hát a statárium csak az, hogy az urak összeülnek s azután egyet felakasztanak. Ennek úgy kell lenni.

- De hátha nem akasztja fel senki? - kérdezé ez kíváncsian tovább.

- Hej, be ostobán kérdez kend - felelt amaz -, arra, hogy valaki felakasztassa magát, az embert fogni kell; de mikor hallotta valaki, hogy olyan, aki mást felakasszon, nem találkozott?

- Igen, de ha mégis megtörténnék? - kérdezé a kis asszony tovább.

- Mit tudom én... akkor az urak magok akasztanák fel, vagy talán önmagokat aggatnák fel az ajtó küszöbéhez csupa szomorúságokban, hogy mást nem akasztathatnak.

A kapu elõtt ehhez hasonló beszélgetések folytak, s az ácsorgó sokaság, mely faluhelyen, mint városban, soha helyzetével nem elégszik meg inkább, mint ha fal elõtt állhat, mely megett valami történik, élénk figyelemmel követe minden mozdulatot. Minden, mi a házban s körülötte történt, midõn a tanúk a szobába hívattak, s a rab a törvényszék elébe vezettetett, mozgalmat s számtalan kérdést és észrevételt idézett elé: látták-e Violát? s milyen halavány? s hogy hosszú haja lenyíratott stb. A törvényszék azalatt megkezdette ülését.

A táblabírák szokás szerint megeskettettek, a rögtönítélõ bíróság szabályai felolvastattak, s Nyúzó, ki szinte a táblabírák között fogott helyt, írásban beadá jelentését. Azonban, ha már a szabályok felolvasásánál Völgyesy magaviselete, ki az egész hosszú szabályokat lassan s amennyire csak lehetett, értelmesen olvasá fel, igen különös vala, s ha Nyúzó nem kissé neheztelt, midõn az unalmas felolvasás alatt szomszédjával beszélni akarva, a fiatal ügyész által intetett, miként a szabályok felolvasása azért kívántatik, hogy meghallgassák, s ha Zátonyi, már akkor sajnálkozva figyelmezteté Sóskutyt: hogy denique e fiatal embernek praxisa nincs, másképp tudná, hogy e felolvasás csak éppen formadolog, s hogy életrevaló jegyzõ azt négy perc alatt, minden pontnak csak kezdetét olvasva, elvégezheti; milyen volt az egész törvényszéknek csudálkozása s haragja, midõn a fõbíró jelentését felolvasva, már a rabért akart küldeni, s egyszerre Völgyesy azon állítással lépett fel, hogy e jelentésbõl Viola esetét olyannak, mely rögtönítélõ törvényszék elébe való, nem tarthatja.

- Mit, nem a törvényszék elébe való? - szólt Nyúzó elbámulva - és Völgyesy úr azt nekem mondja, a megye legidõsebb fõbírájának? Már ez mégis sok!

- A tekintetes úr igen hibázik - szólt az elõbbi nyugodtan -, ha ebben részemrõl csak a legkisebb sértési szándékot keresi, de...

- Sértési szándékot - vágott közbe Nyúzó -, nem sértési szándékot, valóságos sértést keresek benne, s azzal vége. Nézze csak a teins törvényszék - folytatá a többiekhez fordulva, midõn a szabályokat, melyek az asztalon feküdtek, felkapá -, itt a hatodik szakasz nyolcadik pontjában mi áll: Az összegyûlt bíróságnak a történet tökéletes leírása elõterjesztendõ, melyben a rabnak vétke, kereszt- és vezetékneve, betûkkel, nem számokkal kiírandó életkora stb., stb. - és hát jelentésemben nem foglaltatik-e a történet tökéletes leírása, nincs-e itt a vétek, a kereszt- és vezetéknév, és a rabnak kora, pedig nem számokkal, hanem nézze, tekintetes elnök úr - betûkkel kiírva? És én hát nem tudnék tökéletes jelentést készíteni, én nem volnék képes valakinek életkorát betûkben kiírni? Kérem alássan, ez vexa, valóságos vexa, és inkább elmegyek, mint hogy így bánjanak velem.

Az elnök- s táblabíráknak közbeszólása az érdemes tisztviselõ felindulását lecsillapíták ugyan egy kissé, ha azonban e szenvedélyesség arra vala számítva, hogy Völgyesyt, ki az egész megyében mindig a legszerényebb fiatalembernek tartatott, további szólástól elijessze, a számítás nem mutatkozott helyesnek.

A fiatal ügyész, mihelyt szóhoz jöhetett, nyugodtan csak azt jegyzé meg, hogy tekintetes Nyúzó úr stilisztikus készültségén éppen nem kétkedik, de hogy a jelen leírásból, mely kétségen kívül hiteles, nem tûnik ki, hogy a rab folytonos üldözésben fogattatott el, mi minden rögtönítéletnek egyik fõ kelléke.

- Nem folytonos üldözés - mondá Nyúzó alig mérsékelhetve mérgét -, fejére díj van téve, egy évnél tovább kergetjük a megye egyik végérõl a másikra, s még a folytonos üldözést is tagadja.

- Igazság, domine spectabilis - mondá Zátonyi mosolyogva-, ez ugyan rossz argumentum volt; denique a fiatalság... de most vezettessük be a rabot.

- És én még egyszer mondom - folytatá mindig nyugodtan Völgyesy -, a folytonos üldözés e jelentésbõl nem tûnik ki. Violának utolsó vétkes tette a tiszaréti jegyzõnél tett háztörés, s e tett óta az üldözés nem folytattatott szakadatlanul.

- Már ha nem statáriális eset - mondá Kislaky, örömmel megragadva mindent, mi által kellemetlen hivatalától szabadulhatott -, utasítsuk a rabot a rendes törvényszék elébe... úgyis...

- Az istenért, kérem a teins urat, ne hagyja magát konfundáltatni, hallatlan skandalum volna, ha Violát a rendes törvényszék elébe utasítjuk. Ha ez történik, fogadni merek, a megye mindjárt elvesztené statáriumát, minek is volna neki, ha még ily esetben sem tudja használni.

- A teins jegyzõ úr mintha megfeledkeznék arról - mondá Macskaházy szokott éles hangján -, hogy a rögtönítélõ törvényszékek egyenesen haramják s zsiványok ellen rendeltetvék, s hogy mihelyt ezeknek valamelyike üldözése alatt fegyveresen ellentáll, e törvényszék illetõségérõl szó sem lehet.

- Éppen nem feledkeztem meg errõl - válaszolt Völgyesy -, de miként sül ki ezen jelentésbõl, hogy Viola csakugyan haramja?

- Mibõl sül ki?! - mondá Zátonyi összecsapva kezét - hát nem áll-e a jelentésben világosan, hogy Viola ismert zsivány s haramja?

- Kérem alássan - vágott közbe most Sóskuty, ki az egész vita alatt észrevételeit halkan csak Kislakyval közlé -, én a teins úrnak mindjárt meg fogom magyarázni, még fiatal s nem veheti rossz néven senki, hogy tapasztalása nincs, ilyeneket az ember nem tanulhat könyvekbõl. Itt az utasításban igen sok áll, kit kell zsiványnak nevezni, de ez mind nem praktikus dolog. Zsivány csak az széles Magyarországban, akit zsiványnak mondanak. Vox populi vox dei. Ha ilyent meg akarnak fogni s ellentáll, statárium elébe kerül s felakasztják.

- Csak azért, mert ellentállt? - mondá Völgyesy élesen.

- Csak azért - válaszolt Sóskuty méltósággal -, ellentállni a törvénynek nem szabad senkinek, kivévén - tevé hozzá - nemesembernek okkal-móddal.

- Nem jöttünk ide disputálni - szólt végre Zátonyi türelmetlenül -, Völgyesy úrnak voksa úgy sincs. Szavazzunk.

- Igen, de mégis - mondá Kislaky.

- Mondom: luce meridiana clarius, a napnál világosabb! - kiálta Zátonyi - a dolog világosan s törvény szerint csak elénkbe tartozhatik. Voksoljunk.

A táblabírák szavaztak. Az elnök sóhajtva kimondá, hogy a többség véleménye szerint, a tárgy a rögtönítélõ törvényszék elébe tartozik, s a tanúk behívattak.

Miután olvasóim a viszonyt, melyben Cifra és a zsidó egymáshoz álltak, ismerik, ha mondom, hogy tanúbizonyságaik tökéletesen megegyeztek, nem fognak annyira bámulni, mint én, regényíró létemre, kinek fõ feladata a közönséget meglepni, azt kívánhatnám.

- Duo testes omni exceptione majores, két becsületes tanú - mondá Zátonyi, midõn a tanúk visszavonultak, burnótszelencéjét körülnyújtva -, nincs kétség.

- Igazság - sóhajta Kislaky -, pedig megeskettettük, mikor a zsidó minden átkait elmondá maga felett, én magam elborzadtam, lehetetlenség, hogy hazudott volna.

Sóskuty, kinek mondásait a helyszûke miatt mindig csak kivonatban közölhetjük, igen szépen értekezve az eskü szentségérõl s fõképp Nathan és Abiran kellemetlen esetérõl, melyrõl a zsidóesküvésben említés tétetik, megjegyzé, hogy mióta Istenben boldogult felesége meghalt, s azon három konzíliumban, mely felette tartatott, valamennyi orvos azon meggyõzõdést mondá ki, hogy a lehetõ legcélszerûbb módon gyógyíttatik, soha nagyobb megegyezést nem látott, mint e tanúságok között.

A fõbíró egyet köpve örömében, azt meré állítani, hogy hosszú bírói gyakorlata alatt soha jobb tanúk nem fordultak meg elõtte.

- Legyen szabad a teins úr ezen állításán kissé kételkednem - szóla Völgyesy, ki, midõn látá, hogy Kislakyt kivéve a törvényszék egyéb tagjai a rabra bensejökben kimondták a halálos ítéletet, még mielõtt õt meghallgatták, feltevé magában, hogy részérõl megmentésére is mindent elkövetend. - Én éppen a bizonyságok szokatlan összhangzásában látok okot arra, hogy vigyázóbbak legyünk. Fõképp, ha a tanúk jellemét tekintem, nekem akaratlanul összebeszélés jut eszembe.

- Ah, amice, ami sok, az sok - mondá Zátonyi fejét csóválva -, még a tanúk megegyezésében is házsártoskodásra keresni okot, ez hallatlan.

- Mikor a tanúk ily tökéletesen megegyeznek - sóhajtott Sóskuty -, de minden szóban, minden betûben megegyeznek, összebeszélésrõl szólni - szörnyûség. Denique prokátor.

- Mennyiben ez utolsó szavak sértésemre valának talán célozva - válaszolt az ifjú ügyész, szemeit Sóskutyra függesztve, oly hangon, melynek hallásán amaz, ki éppen szomszédjának valamit súgni akart, elhallgatott -, biztossá tehetem méltóságodat, hogy célja el nem éretett. A prókátori cím a legszebb s legocsmányabb lehet, amint az, ki viseli, megérti valódi hivatását, vagy nem. Azonban, mi a tanúkat illeti, hogy a tárgyhoz visszatérjek, még egyszer figyelmessé teszem a tekintetes törvényszéket, hogy azon rendkívüli összhangzás, mely e két, legalábbis gyanús személynek tanúsága között létezik, bennem azon meggyõzõdést gerjeszti, hogy összebeszéltek.

- Csakugyan azt hiszi Völgyesy úr - mondá Kislaky nyugtalanul -, úgy talán inkább...

- Dehogy hiszi - mondá Macskaházy mosolygásra kényszerítve magát -, nekünk prókátoroknak mennyivel rosszabb az ügy, melyet védelmezünk, annyival több gyönyörûségünk van, ha a bírákat megakaszthatjuk.

- Teins Macskaházy úr csalódik - felelt Völgyesy -, a tárgy, melyrõl szólunk, oly fontos, hogy azt, ki esze fitogtatására e pillanatban kedvet találna, csak sajnálni lehet. De mondja maga a teins úr... Cifra az egész megye által ismert gonosztevõ, zsivány...

- Kérem alássan - vága közbe Nyúzó -, Szentvilmosi János - mert a tekintetes törvényszéknek valakit csúfnéven híni nem illik - jelenleg becsületes ember, hivatalosan jelenthetem, hogy mióta a megye fogságából megszabadult, tökéletesen megjavulva Viola cimboráitól elvált, s hogy az elõttünk álló gonosztevõ elfogásában is nem csekély érdemet szerzett.

- Jól van - folytatá Völgyesy mindig inkább lelkesedve védelme közben -, engedjük meg, de ezen Cifra vagy Szentvilmosi János, vagy bármiként hívják, ki jelenleg becsületes ember, de egész életén át zsivány volt, s napjainak nagyobb részét a megye tömlöcébe tölté, mit vall? Vallja elõször, hogy Viola vele rablási szándékát elõre közölte. De ha mellõzzük is, mennyire csudálatos, hogy ez történhetett, ha a tanú csakugyan becsületes keresetmódhoz fogva, a rab cimborája lenni megszûnt. Vajon hát Szentvilmosi János, ki a rablásról elõre tudósíttatott, ugyan miért nem akadályoztatta meg azt?

- Igazság; csalódol, Nyúzó barátom - mondá Kislaky -, ez nem lehet becsületes ember.

Nyúzó zavarodva vakarta fejét, Völgyesy tovább szólt. - A második, mit a tanú vall, az, hogy midõn a rablás éjszakáján Tiszarét falujához közelgett, egyszerre lövést hallott, s látta Violát, ki puskával mellette elszaladt. De miért jött a tanú Tiszarétre, holott, mint mondá, a többi sz.-vilmosi nemességgel tisztújításhoz készült? miként történt, hogy õt Tiszaréten senki nem látta? hogy, amint kérdésemre mondá, be se ment a faluba, melyhez oly közel volt, s hol kétségen kívül dolga lehetett, másképp éjjel Porvárról ennyire nem ment volna.

- Gyanús, igen gyanús - mondá Kislaky, míg Zátonyi egyet szippantva burnótszelencéjébõl, megjegyzé, hogy a dolgok ezen állásában talán Cifrát sem ártana vasra veretni.

- De hol marad akkor a két jólelkû tanú? - szóla Völgyesy diadalmasan.

- Igazság - válaszolt a táblabíró minden zavarodás nélkül -, a Cifra elleni inkvizíciót el kell halasztani, most tanúságára szükségünk van.

- De ily tanúságra embert csak nem fogunk halálra ítélni? - mondá Völgyesy, alig titkolhatva el belsõ borzadását.

- A teins úrnak nincs voksa - válaszolt szárazon Zátonyi -, mi majd meglátjuk, mit teszünk. Most talán a rabért küldhetnénk - folytatá, Kislakyhoz fordulva.

- De kérem a teins törvényszéket - szóla ismét az elõbbi, látva, hogy fáradozása sikertelen, de nem lankadva azért -, ha a tanúk minõségét nem vesszük is tekintetbe, ha e két embert, kiknek egyike a megye fogházából kikerült gyanús személy, másika egy ismeretlen zsidó, tökéletes hitelességû bizonyságoknak tartjuk is, méltóztassék figyelembe venni, hogy e két ember nem ugyanazon tényeket bizonyítja, s így nem tekinthetik két tanúnak.

- Két ember nem két tanú? - szóla Zátonyi - hallott-e ilyet a világ?

Sóskuty ujjain kezdé bebizonyítani, hogy kettõ csakugyan kettõ s nem kevesebb, s Kislaky maga nem vala egészen tisztában magával, noha Völgyesy elég szorgalommal igyekvék bebizonyítani, hogy miután a zsidó s Cifra egészen más dolgokról szólnak, amaz a rablásról magáról, ez azokról, mik elõtte s utána történtek, minden egyes tényrõl csak egy tanú szól.

Sóskuty ujjain talán tízszer számolá elõ, hogy kétszer kettõ - négy, egyszer kettõ pedig kettõ s nem egy; ez okoskodás táblabíráink matematikus fejeire ellenállhatlan hatást gyakorolt; s a jelenlevõk mind meg valának gyõzõdve, hogy a fiatal ügyvéd óriási szofizmát mondott, mely ha nem ily intelligenciájú társaság elõtt mondatik el, a bírákat tévutakra vezetheté.

Macskaházy, mihelyt az irányt, melyet a tanácskozások vevének, észrevevé, nem gyõzé eléggé magasztalni fiatal kollégáját, ki az ördögöt magát fehérre tudná mosni prókátori fogásaival. Ez ügyes taktika által Kislaky, kire Völgyesy szavai eddig hatással voltak, lassanként elveszti bizodalmát, s csak ez vala az, mit Macskaházy kívánt, a többi bírákon nem volt oka kétkedni.

Völgyesy érezte e helyzetet, s felsóhajtva hallgatott, a törvényszék pedig a rabot akará maga elé hozatni, midõn a hajdú, ki a szoba ajtaja mellett állt, jelenté, hogy még két tanú van, ki meghallgattatni kíván, s az elnök engedelmével Liptákné vezettetett a szobába. Liptákné, elhallgatva, hogy Violát aznap Tiszaréten látá, csak aziránt adott bizonyságot, miként Viola Tengelyinek annyi köszönettel tartozott, hogy róla a rablást feltenni lehetetlen, annyival inkább, minthogy Viola, kivel régi ismeretségben élt s kinek hitvese atyafia is, neki, Liptáknénak, két héttel elébb maga mondta, hogy a nótárius írásait el akarják rabolni, s hogy tegye figyelmessé.

- S ugyan kirõl beszélte, hogy az írásokat el akarják rabolni? - kérdé Nyúzó gúnyosan.

- Nem nevezte meg, csak azt mondta, hogy hatalmas emberek.

Itt Macskaházy mosolyra erõlteté magát. - Mese - szóla megvetõleg.

- Olyan igaz, mint hogy itt állok, teins uram - mondá az öregasszony, felemelve kezét -, megesküszöm reá, s nem hazudnám, ha a világ kincseit nyerhetném vele.

- És a nótáriusnak megmondta-e kend, amit Viola üzent? - kérdé ismét a fõbíró.

Liptákné akadozott.

- Csak bátran, jó asszony - biztatá Kislaky nyájasan -, ne féljen semmit.

- Teins uram, megvallom - szólt Liptákné -, ha akarnék is, nem tudnék hazudni; csak azért nem mondtam meg az öreg Tengelyinek, mert házánál mondta, s féltem, ha a nótárius megtudja, hogy szegény Viola házánál megfordult, meg fog haragudni, s még szegény Zsuzsit is elküldi.

Macskaházy s Nyúzó mosolyogva integettek egymásra. - Más mondanivalója kendnek nincs? - kérdé az utóbbi. Mire az asszony kibocsáttatott.

Az utána jövõ kovács csak azt bizonyítá, hogy midõn a lövést hallására a jegyzõ házához szaladt, s a gyilkost, ki a kapun puskájával éppen akkor ugrott keresztül, ûzõbe vette, Cifrát ismerte meg benne, s hogy meg merne esküdni fejére, hogy az nem Viola, hanem Cifra volt.

Miután ez kibocsáttatott, s a két tanúbizonyság röviden leírva a még egyszer behívottak által aláíratott, a törvényszék a rabot hozatá fel fészerébõl.

- E két tanúbizonyság - mondá a várás alatt Nyúzó -, mint a teins törvényszék látja, épp annyit ér, hogy vele pipát gyújthatunk. Az öreg banya Violával közel rokonságban van, s így mellette bizonyságot nem tehet; a tiszaréti kovács minden este részeg, s ily állapotában Violát könnyen Cifrának nézheté.

- Igaz - mondá Kislaky.

- Mindenesetre e tanúbizonyságok is érdemelnek tekintetet - jegyzé meg Völgyesy -, legalább mi Cifra - vagy mint fõbíró úr õt nevezni szereti - Szentvilmosi úr hitelességének megítélését illeti. Száz eset van a világon, hol az, ki valamely gonosztettet követett, maga mint tanú áll elõ más ellen.

- Ez is igaz - mondá az elnök.

- Tudják-e, mit - mondá Zátonyi, mint kinek fején egyszerre nagyszerû gondolat villant át -, akasztassuk fel mind a kettõt.

- Mit gondol, amice! - válaszolt Sóskuty, míg Kislaky s Völgyesy bámulva fordultak a szólóhoz - hisz a másik nem áll a statárium elõtt.

- Ha oda állíttatik, ott áll - vágott közbe a másik, ki rögtönzött gondolatába, úgy látszék, belészeretett. - Magam tudok egy esetet. Egy gonosztevõ már az akasztófa alatt ráismert valamely cimborájára, ki éppen arra ment, megmutatja a szolgabírónak, ez utána küld. A gazember szaladni kezd, végre utolérik, védelmezi magát, visszahozzák, s oda akasztják mindjárt a másik mellé, s mikor a szolgabíró a statáriális sedriához visszajött, azt referálta, hogy egy helyett kettõt akasztatott fel.

Zátonyi nevetett, Völgyesy ég felé emelé szemeit.

- No, de lehetett is akkor lárma - mondá Sóskuty -, nem szerettem volna a fõbíró bõrében lenni.

- Lárma... igen - válaszolt a táblabíró még mindig mosolyogva -, egy kis lárma volt, nálunk minden akasztófáravaló talál protekciót; a szolgabírót kiszidták, azt hiszem, talán kasszálták is volna, ha nem rezignál, egyéb baj nem volt, s a gazember mégis függött.

- Valóságos gyilkolás - mondá Völgyesy -, szörnyûség!

- Amice - szólt Zátonyi, szánakozó tekintetet vetve az ifjú ügyészre -, denique nincs még praxisa; tudok én statáriumokról még szebb históriákat. Egyébiránt nem akarom a teins törvényszékre reá kényszeríteni véleményemet, csak azt mondom, bizony kár, ha nem akasztjuk fel mindkettõt. De itt jön a rab.

Most az ajtó megnyílt, s õreitõl körülfogva Viola lépett a szobába.

A rabnak belépte az egész törvényszékre észrevehetõ hatást tett. Kislakynak szívét azon könyörületesség tölté el, melyet nagy szerencsétlenség látásán minden jobb ember érezni szokott még akkor is, ha teljesen meggyõzõdött, hogy az nem érdemetlent ért: Völgyesy, ki azok után, miket eddig látott s hallott, kedvezõ ítéletet alig mert reményleni, borzadott a gondolatnál, hogy ezen ember, kit most ép egészségben lát maga mellett, egypár óra múlva az élõk sorából kilép, nem mert isten rendelé, de mert embertársai akarták - mert közöttök nem találkozott, ki az erény azon csíráinak, melyek e kebelben is kétségen kívül rejteznek, kifejlõdésére idõt akarna engedni. Macskaházy látszó nyugtalansággal tekinte maga körül, midõn a lánccsörgést hallá, s Sóskutynak arcán, ki a híres zsiványt nem látta még, épp annyi kíváncsiság vala kifejezve, mint Nyúzóén káröröm, midõn az elítélendõ elõttök megjelent; csak Zátonyi kínálá körül legnagyobb nyugalommal burnótszelencéjét, mintha az egész történetben nem lenne semmi, mi õt csak távolról érdekelné.

- Hát végre hurokra kerültél, te drága madár! - így szakítá félbe a csendet Nyúzó, a rab felé fordulva - no, most kit akasztunk fel?

Az elnök e váratlan kitörésre bámuló tekintetet vete a fõbíróra; ez midõn feléje fordult, nevetve folytatá: - A teins úr nem is tudja, mily viszonyban állunk mi ketten egymáshoz. Viola és én régi ismerõsek vagyunk. Ugyebár, Viola? - tevé hozzá, a rabot gúnyosan megszólítva - régen keressük egymást, s Viola eskü mellett megígérte, hogy ha kezébe kerülök, felakasztat. Ugyebár?

- Az nem igaz, teins uram - szólt a rab, s mély férfias hangja szinte jólesett a fõbíró rikácsoló szavai után -, ha a teins úrnak bosszút esküdtem, tudja a világ, volt okom reá, mert csak a teins úrnak köszönhetem, hogy nem mint becsületes ember haltam meg; de hogy felakasztatom, azt nem ígértem meg soha.

- Tudjuk, tudjuk - gúnyolódék a fõbíró -, most csupa alázatosság, de csak kerültem volna kezeid közé, te bizonyosan megtartottad volna ígéretedet. Látod, mikor hallottam, hogy nekem azt szántad, akkor én is megesküdtem reá, hogy ha meg te kerülsz az én kezembe, én akasztatlak fel. Csupa fogadás. No, és most kinek volt igaza?

- Hogy végem van, azt jól tudom - mondá Viola, sötét szemét a fõbíróra szegezve -, rajtam nem segít senki, és halál fia vagyok, de a teins úr nem jól teszi, hogy szerencsétlen emberrel tréfát ûz.

Völgyesy, ki az egész jelenet alatt alig tudott érzelmeinek parancsolni, megindulásában remegõ hangon, nehogy a rabtól értessék, deákul figyelmezteté a törvényszéket, hogy a vádlott s a bírák egyike között halálos ellenségeskedés levén, más bíróról kelletik gondoskodni, mi azonban csak annyiban méltatott figyelemre, hogy Nyúzó az elnök által eléggé rossz deákságban megintetett, miként hasonló nem ide tartozó tréfákkal hagyjon fel. Mire azonnal a rabnak vallatása kezdetett meg.

Viola nyugodtan s egyszerûen felelt az egyes kérdésekre; végre, mintegy megunva ezen eljárás hosszúságát, az elnökhöz fordulva így szólt: - Minek e hosszú kérdezõsködés? Kár, ha a teins törvényszék velem idejét veszti; a fõbíró úr elõre mondta, hogy fel fognak akasztani, minek fecsegjek életemért? Megvallok mindent, akármi, nekem mindegy. Higgyék el a teins urak, ha nem volna feleségem, gyermekeim, én nem vártam volna máig, s magam akasztottam volna magamat valamely fára az erdõben.

- Hogy vallhat meg kend valamit - szólt Völgyesy meghatva -, ha nem tudja, mirõl vádoltatik? Ím, igazságos bírái elõtt áll, szóljon úgy, mint istenéhez szólna, nyíltan s igazán, a bírószék még nem törte el a pálcát feje fölött.

- Köszönöm teins uram jóindulatát - mondá a rab -, de rajtam nem segít senki. Zsivány vagyok, fegyveresen fogtak el, reám nem vár más, mint akasztófa, s inkább elébb, mint késõbb. Kíméljenek meg a kérdésekkel.

- Ha makacsul vallani nem akar - mondá Macskaházy, ki a dolgok ezen fordulatát látva, ismét nyugodtabb lõn -, kényszeríteni nem lehet, az utasításban világosan kimondatik, hogy minden erõszakos vallatás ez esetben tilos. Felolvassuk a kérdéseket, s ha nem felel, úgy vesszük, mintha minden vádakat elismerne.

- Igen, de ezen embernek - szóla Völgyesy - elébb tudnia kell, hogy sorsa nem egyedül Nyúzó Pál fõbíró úrnak akaratától függ; hogy a teins törvényszék védelmét szívesen ki fogja hallgatni, s hogy ítéletében nem haragot vagy gyûlölséget, hanem a tiszta igazságot fogja követni, s akkor a rab talán nem fog hallgatásánál makacsul megmaradni. Látja kend - folytatá Violához fordulva -, élete ezen urak kezében van, kik érte csak isten elõtt fognak számolni. Gondolja meg, ha nem szól, számára mentség nincs a világon, gondoljon feleségére, gyermekeire, s mondja nyíltan, nincs semmi mit védelmére mondhatna?

Kislakynak szemei nedvesedni kezdének; Macskaházy mérges tekintetet vetett a szólóra; Zátonyi ásítozott.

- Én nem mondok semmit védelmemre - válaszolt a rab.

- Gondolja meg jól - sürgeté Völgyesy, szinte kérõ hangon -, lám a teins törvényszék figyelembe fogja venni minden szavát; hisz ezek az urak elég nehéz kötelességet teljesítenek, s nem akarják senkinek halálát, s bizonyosan csak az igazság szerint fognak ítélni. Ha van mentsége, adja elõ.

- Az instrukció hatodik részének tizedik szakasza szerint a rabot ígéretekkel vallomásra biztatni nem szabad - szóla közbe Zátonyi, legbölcsebb kifejezésre szedve össze arcát -, figyelmessé teszem tisztelt jegyzõ urunkat erre.

Völgyesy anélkül, hogy e szavakat figyelemre méltatná, még egyszer kéré a rabot mentsége elõadására. Kislaky ismétlé e kérést.

- Tekintetes uraim! - szólt a rab, kit a részvét, melyet Völgyesinél észrevett, látszólag meghatott - isten áldja meg a kegyességért, hogy rajtam segíteni akarnának, de lássák, mind hasztalan. Nem mintha semmi sem volna, mit mentségemre mondhatok, sõt ha majdan istenem elõtt meg fogok jelenni, ott, hol minden tudva van, én irgalmas ítéletet várok; itt a földön számomra nincs mentség. Lám, teins uram - tevé kis hallgatás után hozzá -, ha mondom, hogy egykor becsületes ember voltam, mire egész Tiszarét helységét hozhatom tanúbizonyságul, használ-e az valamit? ha mondom, hogy nem saját akaratomból, hanem kénytelenségbõl lettem zsivánnyá? hogy soha szegény embert nem károsítottam, s uraktól is én magam csak éppen annyit raboltam, hogy élhessek; hogy - kivevén, midõn magamat védelmeztem - senkit soha életemben nem bántottam: kevesebbé fogok-e büntettetni? Amit cimboráim tettek, az nekem számíttatik be; én zsivány vagyok, s azzal vége.

- Mindez a bíró ítéletére nagy befolyással lehet - mondá Völgyesy -; hogy volt az, amit kend mondott, hogy nem saját akaratából lett zsivánnyá?

- Kérdezze a teins úr a fõbírót - mondá, tekintetet vetve Nyúzóra, mely elõl ez szemeit elvoná -, õ meg fogja mondani, miért lettem zsivánnyá. - S ezzel a rab fölgerjedésében remegõ hanggal elmondá elsõ gonosztettének történetét.

- Mind szóról szóra igaz - sóhajta Kislaky -, Tiszarétre jöttem másnap, s az alispán úr maga beszélte.

- Nihil ad rem - jegyzé meg Zátonyi. - Völgyesy érzelmeit nem fogom leírni.

- De mit használ mindez? - folytatá a rab, kinek halvány arcai ez elbeszélés alatt lángolni kezdettek, s kinek keze akaratlanul ököllé szorult - mit ér, ha mindezen ocsmányságot, mely rajtam elkövettetett, s melynél vérem, ha rá gondolok, újra felforr, elmondom, kevesebbé zsivány vagyok-e azért? késõbb fogok-e akasztófára jutni? El kelletett volna tûrni a pálcáztatást, megcsókolni a hóhérok kezét, vagy éppen ott kelletett volna hagyni feleségemet vajúdásai között, mikor a nagyságos asszony velem Porvárra akart kocsizni; haszontalan paraszt létemre hogy mertem szeretni feleségemet, hogy merészeltem ellentállani, mikor a szolgabíró parancsolta, hogy lehúzzanak? ugye, teins urak? Bolond létemre azt gondoltam magamban, hogy habár paraszt vagyok, miután kötelességemet leszolgáltam, ott szabad maradni beteg feleségemnél nekem is; én nem gondoltam, hogy szegény ember kutya, kit verhet s üldözhet, akinek tetszik; itt vagyok, teins urak, akasszanak fel.

- Meg is lesz - mondá haragosan Zátonyi, ki minden érzéketlensége mellett a rab végsõ szavainak értelmét tökéletesen felfogá, oly keserû volt a hang, mellyel azok kimondattak. - Vakmerõ ellenszegülésedért, melyet, úgy látszik, még most sem bántál meg, két halált érdemelnél.

- Látja a teins úr - mondá Viola, Völgyesyhez fordulva, ismét nyugodtabban -, hisz mondtam, emberek elõtt nincs semmi, mit mentségemre felhozhatok. De még egy kérésem van a teins törvényszékhez.

Macskaházy látszó nyugtalanságban dörzsölé kezeit. A rab folytatá:

- Midõn az égõ kunyhóból kijöttem, hol Rácz agyonlõtte magát, s nekem sem volt többé maradásom, bizonyos irományokat hoztam ki magammal, melyek egy nappal elõbb a tiszaréti nótáriustól raboltattak el.

- Tehát a rablást elismered? - vága közbe Zátonyi.

- Nem ismerem el. Isten látja lelkemet, hogy a rablásban ártatlan vagyok - válaszolt a zsivány, kezét éghez emelve -, de az nem tartozik ide; én csak azt mondom, hogy az írások nálam voltak, s hogy kihoztam magammal a kunyhóból; s ha ez a rablásra nézve bizonyságot tesz ellenem, ám legyen, én csak azt mondom, hogy kihoztam magammal.

- Mese - dörmögött Nyúzó.

- Nem mese, teins uram, hanem tiszta igazság! - válaszolt a rab, reá függesztve szemeit. - Mikor az égõ házból kijöttem, el voltam vakulva, fegyver nélkül léptem ki, s csak az írásokat tartottam magam elõtt. Tisztán éreztem, hogy valaki a csomót kezembõl kiragadta, esküvést tehetnék rá. Mindjárt azután magamon kívül rogytam a földre, s mikor magamhoz jöttem, már kötözve a pandúrok s parasztok kezei között találtam magamat, kik Sz.-Vilmos felé hurcoltak. Mindjárt kérdezõsködtem az írások felül, mert Tengelyi uraméi, s csak azért adtam meg magamat, hogy ezek ne égjenek el velem, mert a nótáriusnak nagy szüksége van rájok; de a többiek mind csak azt mondták, hogy mikor kijöttem, senki a fõbírón s Macskaházy úron kívül közelembe nem volt, s a fõbíró úr egészen eltagadja, hogy írásokat hoztam volna magammal. Minden alázatossággal kérem a tekintetes törvényszéket, méltóztassék a fõbíró úrnak megparancsolni, hogy az írásokat adja által.

- Vigyen el engem mindjárt az ördög - szóla Nyúzó haraggal -, ha csak egy darab írást láttam.

- Teins uram - szóla Viola érzékenyen -, lám, kezében vagyok, szabadon töltheti rajtam kedvét, felakasztathat, mikor tetszik; de az írásokat ne tagadja el. Én Tengelyi uramnak nagy köszönettel tartozom, feleségemet s gyermekeimet fogadta fel legnagyobb ínségökben, s ezt azzal akartam meghálálni, hogy ezen írásokat, melyek reá nézve fontosak, visszaszerzem. Ocsmány halálnak tettem ki magamat...

- Semmirevaló, gazember! - kiáltott Nyúzó, felugorva székérõl - hogy mersz ilyeneket rám fogni? Ez alávalóság, én szatiszfakciót kérek a teins törvényszéktõl.

- A teins törvényszék kezeiben vagyok - mondá a rab felgerjedve -, verhetnek, kínozhatnak, nekem mindegy, csak az írásokat adják vissza.

- Bizonyosan kabala - súgott Macskaházy Zátonyinak. - Tengelyi azt beszéli, hogy nemességi irományai raboltattak el, ki tudja, mily összeköttetésben van ez emberrel.

- Persze - válaszolt a másik, fejét hajtogatva.

- Azt csak nem fogod mondani! - kiáltott Nyúzó még dühösebben -, hogy az irományokat én loptam el?

- Én csak azt mondom, hogy az írásokat kihoztam magammal - válaszolt Viola -, hogy azokat valaki kiragadta kezembõl, s hogy ez iránt a teins törvényszék mindazokat, kik ott voltak, megkérdezheti. Senki más, mint a fõbíró s teins Macskaházy úr hozzám közel nem állottak, s erre kész vagyok esküt letenni. Isten, kinek színe elõtt még ma meg fogok jelenni, úgy legyen irgalmas irántam, mint ahogy igazat mondok.

- Különös, nagyon különös - mormogá Kislaky.

- Azt a teins törvényszék csak nem fogja tûrni - mondá Nyúzó ellökve székét -, hogy színe elõtt közbíráinak egyike e zsivány által tolvajnak neveztessék?

- Ami sok, sok - szóla végre Zátonyi nemes haragjában, a rabra függesztve mérges tekintetét -, ha nem veszed vissza azonnal, amit mondtál s nem kérsz engedelmet a törvényszéktõl, ötvenet vágatunk rád, majd akkor másképp szólsz.

Viola nyugodtan válaszolá, hogy hatalmukban áll, de hogy amit mondott, ismételni fogja végsõ leheletéig; s Zátonyi talán már kimondta volna ítéletét, mely bizonyosan pártolás nélkül nem maradott volna, ha Völgyesy deákul nem emlékezteti, hogy ugyanazon hatodik rész tizedik szakaszában, melyre elébb a táblabíró maga hivatkozott, fenyegetések s veretés éppen úgy tiltatnak, mint kegyelemígéretek.

Miután azonban erre Sóskuty megjegyzé: hogy az instrukciónak ily módoni magyarázata képtelenséghez vezet, mert ha az elfogadtatnék, a rab az egész törvényszéket összeszamarazhatná, sõt megverhetné anélkül, hogy a felakasztáson kívül más bántása lehetne; a rab talán mégsem kerülte volna el ez új sanyargatást, ha Völgyesi minden komolysággal nem nyilatkoztatja ki, hogy bármit határozzon a törvényszék, ha a rabon vallatása alatt legkisebb sértés követtetnék el, azt õ nemcsak a vármegyénél, hanem felsõbb helyeken is be fogja panaszlani. Mire Sóskuty csak a mostani ifjúság szemtelenségérõl, Zátonyi alávaló denunciánsokról mormogott valamit, s a dolog abbahagyatott.

E rövid beszélgetés alatt, mely egy általa nem értett nyelven tartatott, Viola nyugodtan állt, csak arcának kifejezésébõl vala látható az érdek, mellyel az egyes szólók mozdulatait követé. Macskaházy Nyúzóval suttogva beszélt.

- A tekintetes törvényszék meg fogja engedni - szólt végre Macskaházy azon nyájas mosolygással, melyet közönségesen használt, s mely miatt a megyében mindenki azt mondá, hogy a tiszaréti fiskális csupa becsület, noha más országokban, hol a „becsület” szó udvariasság kifejezésére nem használtatik, talán egészen más ítéletre találna -, hogy miután a rab engem is vádol, néhány kérdéseket intézzek hozzá. Kend azt mondja, hogy mikor a kunyhóból kilépett, én is ott álltam. Látott-e kend?

- Én nem - mondá Viola -, annyira el voltam vakulva a füsttõl s a lángtól, mely benn a kunyhóban volt, hogy egy ideig nem láttam semmit. De a hajdúk meg a parasztok mind azt mondják, hogy a teins urak voltak ott, és én éreztem, hogy valaki az írásokat kiragadja kezembõl.

- S hát a füst benn a kunyhóban igen nagy volt? - kérdé Macskaházy tovább.

- Szörnyû, teins uram, alig láttuk egymást, és mégis néha meg a láng oly fényt terjesztett egyszerre, hogy szinte megvakultunk.

- S hogy hozta kend ki írásait?

- Hát csak mellettem feküdtek bundámon, felkaptam s kivittem, kék kendõbe voltak takarva.

- Ez az ember igazat mond - szóla Macskaházy mosolyogva a törvényszékhez -, legalább saját meggyõzõdése szerint. Mikor a kunyhóból kirohant, valamit tartott kezében; elsõ pillanatban nem tudva, nem fegyver-e, mellyel magát védelmezni akarja, kirántám kezébõl, s csak akkor láttam, hogy csak ártatlan kendõ, melyben valami takarva volt. De - tevé hozzá nevetve, s a rabhoz fordult - ha azt hiszed, hogy írásokat hoztál ki magaddal, úgy szegény nyomorult, igen csalódtál. Ugyan hozza el a tekintetes fõbíró úr azt, mit Violától elfogásánál elvettünk.

Nyúzó kiment.

- A kendõben nem volt más, mint írásaim - mondá a rab, kinek arcain Macskaházy szavainál kezdetben a legnagyobb öröm, késõbb a legnagyobb nyugtalanság vala észrevehetõ. A meglepetés, a düh, mely Viola egész valóját megragadá, midõn Nyúzó visszatérve, a kendõt az asztalra tevé s belõle Sóskuty s Zátonyi nevetve csak egypár fehérnemût vevének ki, leírhatlan. - Ez az õ kendõje vala, ugyanaz, melybe Tengelyi írásait betakarta, hogy bántás rajtok ne történjék; miként fogja bebizonyítani, hogy az írások belõle kivétettek? Ha Nyúzó s Macskaházy szüntelen tagadják, hogy tõle valamit kezökhez vettek, annyi jelenlevõk között még talán találkozhatott volna valaki, ki látva, hogy a kunyhóból valamit hozott magával, errõl bizonyságot tehete - így mily eszköze maradt, mivel e két embernek alávalóságát bebizonyíthatá? Õ, a zsivány, két ember ellen, ki mint bíró felette ítélni fog!

- A tekintetes törvényszék látja - szólt Macskaházy a legnagyobb részvéttel, melyet a rab iránt most mutatott -, hogy ezen szegény ember egyáltalában nem valami hazugsággal akarta a bíróságot ámítani. Én meghiszem, sõt igen valószínû, hogy Tengelyi írásai nála voltak, az is hihetõ, hogy azokat ki akarta hozni magával; de amint elébb mondá, a füst s láng egészen elvakíták szemeit, s az írások helyett fehérruháit hozta ki. Igen természetes.

- Persze - szóla közbe Sóskuty -, ily környülállások alatt magam sem tudom, mit tennék; talán méltóztatik emlékezni, mikor a szomszéd megyében a perceptornál tûz támadt, a szegény úgy megijedt, hogy csak egy pár csizmáját mentette meg, a kassza mind porrá égett. Mikor a vizitáció jött, a vasládában a bankók helyett csak egy halom papírhamut találtak.

- Tekintetes törvényszék - szólt végre Viola.

- Ne méltóztassék felindulni - vága közbe Macskaházy mindig nyájasan - azon, mit ez ember talán mondani fog, esküdni mernék, hogy csak meggyõzõdése szerint beszél. Õ nem érdemel büntetést, abban szenved, mit mi, törvénytudók, „ignorantia invincibilis”-nek nevezünk.

- Igen, igen - jegyzé meg Sóskuty -, a remedium juridiciumoknak egyike.

- Tekintetes törvényszék - szóla ismét a rab legnagyobb felgerjedésében -, én szegény elítélt gonosztevõ vagyok, s a teins fõbíró és Macskaházy úr hatalmas urak, azt tudom; de én istenem elõtt fogok megjelenni még ma, mi okom volna hazudni, s legyek örökre elátkozott, büntessen isten gyermekeimben tizedíziglen, ha ebben a kendõben nem voltak írásaim.

- Hisz mondtam a teins törvényszéknek - szóla Macskaházy mindig nyájasan -, ez az ember el van fogulva; ha kínpadra húzzák, nem fogna mondani mást. Igen természetes. Kend csalódott - tevé hozzá a rabhoz fordulva -, nyugtassa meg magát. Már gondolja meg maga, mi oka lehetne a teins fõbíró úrnak vagy nekem, hogy Tengelyi írásait, ha csakugyan kihozta volna magával, a törvényszéknek ne mutassuk be szintúgy, mint e kendõt s a fehér ruháit?

- Igen - szóla Sóskuty -, mi oka lehetne erre a teins uraknak? lehet-e ezt csak feltenni is?

Viola egy ideig hallgatva, mintegy mély gondolatokba merülten néze maga elébe; végre felemelve fejét kéré, hogy a hajdúk küldessenek ki, s midõn Sóskuty s Zátonyi nyugtalanságát észrevevé:

- Kötözve vagyok - szóla -, s a tekintetes urak hatan, nincs mit félni.

A hajdúk kiküldettek.

Ekkor Viola, szemeit Macskaházyra szegezve, ekképp szólt: - Amit a tekintetes uraknak most fogok mondani, azon bizonyosan, Macskaházy úron kívül, mind bámulni fognak; nem is szóltam volna soha e dolgokról, valamint most is azért küldettem ki a hajdúkat, hogy vallomásomat a tekintetes törvényszéken kívül más ne hallja, mert feleségem s gyermekem Tiszaréten laknak, s halálom után a földesuraság talán gráciával lesz az árvák iránt. De, mert azt kérdezik, mi oka lehetne Macskaházy úrnak Tengelyi úr írásainak eltitkolására, csak azt mondom; hogy a tekintetes úr ezt maga hihetõképp legjobban fogja tudni; hogy egyébiránt nagy okának kelletett lenni, máskülönben azokat bizonyosan nem rabolta volna el, pedig az egész rablás az õ parancsolatára történt.

Macskaházy elhalványult.

- Meg kell vallani, ez szép gonoszság - szóla remegõ hangon, de mindig mosolyogva -, kíváncsi vagyok, miként fogja a rab becsületes ember ellen ez állítását bebizonyítani?

- Ne is hallgassuk meg - ismétlé Sóskuty, ki többször órájára nézve, úgyis már félteni kezdé ebédjét.

Völgyesy szólásra inté, s Viola, többször félbeszakasztva Zátonyi s Sóskuty által, kik - fõképp midõn a tisztelt alispánnét említeni hallák - érzelmeiket mérsékelni nem bírták, elmondá az irományok rablásának egész történetét, miként azt olvasóim tudják, azon pillanattól kezdve, midõn a kertben Macskaházy s az alispánné beszélgetését meghallgatá, addig, mikor Tengelyi házánál a zsidót földre teríté s tõle a rablott irományokat elvette. - Elõadása egészen való vala, azon egy kivétellel, hogy senkit bajba keverni nem akarván, sem azt, hogy midõn Tiszaréten üldöztetett, a jegyzõ házánál volt s Liptáknéval szólt, sem hogy a zsidó s Cifra által szándéklott rablásról Peti által vett hírt, nem említé.

Macskaházy, ki a hosszú elõadást nyugodtan, megvetõ mosolygással ajkain végighallgatá, most azon kérést intézé a többiekhez, hogy a rabhoz õ intézhessen némely kérdéseket. - Nem mintha magamnak s fõképp nagyságos asszonyomnak védelemre szükségünk lenne, fõképp ily vádlóval szemközt - mondá megvetéssel -, de csakhogy ez ember maga hazugságainak oktalanságáról meggyõzõdjék. Mikor kend - folytatá Violához fordulva, éles hangon - azon állított beszélgetést köztem s Rétyné õnagysága között hallotta, nem szólt senkivel iránta?

- Nem.

- Emlékezzék vissza jól - folytatá gúnyolódva az ügyész -, nem mondta senkinek, csak úgy általánosan véve is, hogy a jegyzõ irományait valaki el akarja rabolni? Jó, ha megismerjük cimboráit is. Például nem mondott ilyen valamit Peti cigánynak vagy Liptáknénak?

Viola, ki igen jól tudta, mily következtetéseket vonhat barátaira, ha megtudatik, hogy vele folyvást összeköttetésben maradtak, ezt állandóan tagadá.

- S mikor kend Tiszaréten üldöztetett, hol tartózkodott? - kérdezé Macskaházy tovább.

Viola mondá, hogy az üldözés alatt Tiszaréten nem volt.

Az ügyész behivatá Liptáknét, felolvastatá elõbbi vallomását, mely szerint Viola Tengelyit a szándéklott rablásról általa tudósíttatni akará, s kérdé, megmarad-e mellette? mire az öregasszony esküvést ajánlva mondá, hogy igen.

- Viola azt vallotta - szóla Liptáknéhoz Macskaházy tovább -, hogy kenddel eziránt akkor szólt, mikor üldözése alatt Tiszaréten a jegyzõ házánál rejtve volt. Máskor miként is szólhatott volna kenddel?

Liptákné azon meggyõzõdésben, hogy Viola csakugyan e vallomást tette, mondá, hogy ez teljesen igaz, de hogy Tengelyi nem tudott semmit, hogy az üldözött házánál tartózkodik.

Macskaházy arcai ragyogtak, midõn Liptáknét kiküldve a törvényszéket kérdezé: - Láttak-e valaha szemtelenebb hazugságot? Az egyik azt mondja, hogy a rablási szándékról, melyrõl engem vádol, senkinek sem szólt, a másik, hogy arról elõre tudósíttatott, s pedig azért, hogy Tengelyit vigyázatra intse, mit azonban - nem adva elõ semmi okot - õ tenni elmulasztott. A rab azt állítja, hogy üldözése alatt Tiszaréten nem volt; tanúja; hogy az illetõ tárgyról éppen akkor s ott szólt vele. Hallod-e? - tevé hozzá, Violához fordulva, gúnyosan - ha még egyszer életedben hazugságra alkalmad volna, készülj jobban hozzá. De menjünk tovább. Kitõl kaptad azt a hírt, hogy az üveges zsidó s Cifra a nótáriusnál rablást szándéklanak?

- Azt nem mondhatom - válaszolt Viola, ki inkább hatszor halt volna meg, mint hogy leghívebb barátját bajba keverje.

- Valóban kár - folytatá az ügyész -, igen szeretném ismerni a drágalátos virágot, ki neked ily híreket hoz, hacsak valami ördögöd nincs.

- Mondom, teins uram - válaszolt nyugtalanul Viola -, csak azt mondtam: tudtam, hogy a rablás történni fog.

- És miként? - kérdezé ez tovább.

- A zsidó s Cifra közel Porvárhoz egy vendégfogadóban beszéltek össze.

- S te magad hallottad összebeszélésöket?

- Nem, nekem más mondta.

- Azt neked ördögöd súgta meg, menkõ ember vagy - szóla mosolyogva a kérdõ -, de ha éppen oly bizonyosan tudtad, hogy a rablás történni fog, hát miért nem tettél tüstént jelentést?

- A teins úr tudja, hogy fejemre díj tétetett.

- Igen, a te fejedre, az igaz - válaszolt Macskaházy -, de az a másik, ki neked hírt adott, nem tehetett-e jelentést a megyénél? Vagy ha talán õ sem szeret találkozni tisztviselõkkel, miért nem mondta meg Tengelyinek magának? vagy Vándorynak, kit, mint mondják, a rablás szinte érdekel?

- Én nem tudom - mondá a kérdezett -, talán Tengelyi urat nem találta, és tudta, hogy én is meg fogom akadályozhatni, s csak nekem mondta meg.

- Rendkívüli - mondá Macskaházy mindig gúnyolódva -, hogy az, ki valamely rablást megakadályozni kíván, éppen zsiványhoz folyamodik. És ugyan, te a rablás megakadályoztatására csak magad mentél? társad, vagy az, kitõl a hírt vetted, miért nem ment veled?

- Nem volt szükséges - mondá Viola.

- Mégis, miután tudtátok, hogy a rablásra ketten készülnek - mondá az ügyvéd -, különös, hogy nem mentetek el ketten. Lám, már most is mi jó volna pajtásod tanúbizonysága. Hiszen ha csak a gonosztett megakadályozására mentetek, a másikat bátran megnevezheted, a nemes megye részérõl még jutalomra is számolhat.

- Magam voltam - mondá Viola, mindig inkább elvesztve reményét, fõképp midõn Nyúzó arcain a kárörömet látá s a mondhatlan megelégedést, mellyel Zátonyi s a báró az ügyes kérdezõnek helybenhagyást integettek.

- Jól van, hát magad voltál - folytatá Macskaházy -, és a gonosztett színhelyén kit láttál?

- Csak a zsidót, ki kinn állt - felelt Viola -, mást senkit.

- Nem láttad-e ott Cifrát?

- Nem, a zsidó csak maga volt.

- De a zsidó azt mondja, hogy te követted el a rablást, s fejedre fog esküdni - folytatá Macskaházy.

- Nem bánom - válaszolt a rab -, én megmaradok állításomnál.

- Nincs más mondanivalód? - kérdezé Macskaházy.

- Nincs.

- Talán a rabot ki lehetne vezetni? - szóla az ügyész az elnökhöz fordulva; mire ez parancsolatot adván, a hajdúk behívattak, s Viola velök a szobát elhagyá.

Száz szóvita között, melyek e világon naponként kisebb vagy nagyobb közönség elõtt több vagy kevesebb zajjal folynak, alig van egy, mely az igazságért vívatnék. Az emberek legnagyobb része csak azon fárad, hogy a többség neki adjon igazságot. Nem az ismeret fájának gyümölcse az, mi után az emberek napjainkban vágyódnak; a többség megelégszik, ha csak másokkal hitetheti el, hogy evett belõle, bár maga jól tudja is, hogy soha a fához sem közelített. Oly édes mondhatni: mégis nekem volt igazságom! a valónak feltalálása nem nyújthat nagyobb élvezetet. E természetes hajlamunk, melynél fogva a filozóf teóriájának legszörnyebb következéseit elfogadja inkább, mint hogy annak hibásságát elismerné, mely szerint a régiséggyûjtõ Lisippus aranyának állítja azt, mit drága pénzen mint olyant megvett, habár ezerszer meggyõzõdött is, hogy az csak utánzás - sehol sem hat annyira és sehol sem károsabban, mint büntetõ eljárásunknál; s olvasóim - ha ilynemû tárgyakkal foglalkozó férfiakat ismernek - bizonyosan tapasztalták, a közönséges életben legjámborabb férfiak mily bosszúsak, ha valamely bûnvádi eljárásnál a tettest nem fedezhetik fel. Macskaházynak, mint olvasóim tudják, még más okai voltak, melyekért kíváná, hogy Viola a törvényszék által vétkesnek ismertessék; s így képzelhetik az örömet, mellyel a rab kikérdezése által a bírákra tett hatást észrevevé.

Az ellentét, melyben Viola s Liptáknénak mellette tett vallomása egymással állnak; az egész vádnak valószínûtlensége, mely a rab által Macskaházy s fõképp az annyira tisztelt alispánné ellen emeltetett, meggyõzék a jelenlévõket, hogy - mint Nyúzó mondá - az egész alávaló koholmány, s maga Völgyesy minden jóakarata mellett, mellyel a rabon segíteni kívánt, alig gondolhatott egyebet.

Ha a zsidó és Cifra a jegyzõ kirablására csakugyan összebeszéltek, s ez alkalommal oly vigyázatlanul jártak el, hogy beszélgetésöket egy harmadik meghallá - mi legalább a sokat próbált Cifrára nézve a valószínûségek közé nem tartozik -, ki fogja hinni, hogy ezen harmadik, meg akarván akadályoztatni a gonosztettet, éppen Violához, Cifrának egykori cimborájához fordul? hogy a zsidó s Cifra, ha magokat vétkeseknek érzik, mint tanúk fognak fellépni, noha az utolsó nem is hívatott? s végre nem vallotta-e be Viola, hogy a rablás csak a zsidó által követtetett el, s hogy Cifrát a helyszínen nem találta? míg a kovács éppen arra esküszik, hogy Cifrát látta s õt vette ûzõbe; mibõl világos, hogy e tanú vagy tudva hamisan vall, vagy legalább, hogy setét éjszaka lévén, az elõtte futó embert csak tévedésbõl nézte Cifrának.

- A dolog napfénynél világosabb - mondá Zátonyi, miután mindezen körülmények a törvényszéki tagok által többször ismételve felhozattak -, a rab nem tagad semmit, hamar aláíratjuk a vallomásokat, tartunk egy kis szembesítést, s azután röviden ítélhetünk. Az óra kettõre jár, a rabnak három órát kell engednünk, hogy a halálra készüljön, s ötkor már sötét van; ha ma akarjuk végezni, sietnünk kell.

- Az alig lesz lehetséges - mondá Kislaky, ki annyival nyugtalanabbnak látszott, mennyivel közelebb jött az ítélet pillanata.

- Dehogynem - válaszolt Zátonyi -, csak siessünk, nekem még ma szükségképp haza kell mennem, krumpliszedésem után kell látnom, s azután szántani is akarok.

- Csak siessünk, siessünk - inté Sóskuty is, kit, úgy látszott, inkább az elkésett ebéd, mint a közelgõ ítélet nyugtalanított -, angyali háziasszonyunkat csak nem várathatjuk tovább.

- E tárgy ma nem végeztethetik be - szóla közbe Völgyesy -, a rabnak vallomása hosszú, legalább két órára van szükségem, hogy azt jegyzeteimbõl annak rendje szerint elkészíthessem.

- Az nem lesz szükséges - mondá Nyúzó -, mihelyt Viola kezembe került, esküdtem jelenlétében kihallgattam õt. A rab, mint a tekintetes törvényszék tudja, semmit nem változtatott s vissza nem vett; ha nem is oly szép magyarsággal írott, mint azt a teins úr csinálná, elég jó, hogy - a rabbal aláíratván - a perhez mellékelhessük.

A táblabírák, azon készséggel, melyet gyûléseinkben, ha azok az ebéd órájánál tovább tartottak, s minden száj, beszéd helyett, még kellemesb mozgásra készül, közönségesen észrevehetünk, egyhangúlag elfogadák ez indítványt, s csak Völgyesy rázá tagadólag fejét azon megjegyzéssel, hogy miután a rab elõbbi vallomását ugyan sem vissza nem vonta, sem meg nem változtatta, de sok olyakat vallott, miknek elõbbi vallomásában nyoma nincs, kötelességének tartja mindezeket is pontosan feljegyezni.

- Feljegyezni, mit? - kérdé Sóskuty bámulva - azt, hogy a nótárius irományait teins Macskaházy úr s az alispánné õnagysága raboltatták el?

- Mindent, mit a rab a törvényszék elõtt vallott - válaszolt Völgyesy nyugodtan.

- Ez hallatlan! - kiáltott Nyúzó.

- A teins úr ismeri kötelességét mint bíró - mondá az ügyész -, én ismerem a magamét; ön lelkiismérete szerint fogja kimondani ítéletét, én, kinek voksom nincs, fel fogok jegyezni mindent, mi felfogásom szerint a tárgyhoz tartozik.

- Sed rogo domine spectabilis - szólt Zátonyi, ki egyik kezében nyitott burnótszelencéjét tartva, a másikat összeszorított ujjaival éghez emelé, annyira megijedt -, hová gondol?

- Kötelességemre - válaszolt nyugodtan a megszólított -, s az parancsolja, hogy ez esetnek elõadásában, mely reám mint jegyzõre bízatik, semmit, mi fontossággal bírhat, el ne hagyjak.

- De hisz vannak oly dolgok is, melyek a tárgyhoz éppen nem tartoznak - jegyzé meg Sóskuty -; ha a rab nekünk prédikációt tartana, vagy a tyúkszemek ellen valami orvosságot javasolt volna, azt is felírná kegyed?

- A dolgok, melyeket a rab itt mondott, felfogásom szerint fontosak - felelt a jegyzõ.

- De, tisztelt barátom - szólt a báró minden lehetõ udvariassággal -, méltóztassék meggondolni, Zátonyi úrnak még ma haza kell menni, hogy krumplit szedessen; és ha a gonosztevõ fecsegését szóról szóra le akarja írni, ez lehetetlen. Azonkívül háziasszonyunk is elég régen vár; az udvariasság is azt kívánja, hogy siessünk.

- Hol egy ember élete forog kérdésben, Zátonyi úrnak krumplijai még egy napig várhatnak; s én legalább ily alkalomnál az udvariasság szabályaival nem sokat gondolok.

- Úgy látszik - mormogott Zátonyi.

- Szörnyû antetirozottság! - sóhajtott a báró.

- Hát talán mégis - mondá Kislaky félénken - az ítélet kimondását holnapra hagyhatjuk, addig a teins úr felteszi a vallomásokat, és Zátonyi úr...

- Tökéletesen lehetetlen - válaszolt emez -, senki buzgóbban a nemes vármegye iránti kötelességeit nem teljesíti, mint én; nincs büntetõ törvényszék, melyben részt nem vennék; de így, csupa vexa miatt, gazdaságomat elhanyagolni nem fogom.

- Isten mentsen meg - mondá az öreg Kislaky nyájasan -, de mikor a jegyzõ úr kinyilatkoztatja, hogy magát lelkiismerete szerint a rab egész vallomásának feljegyzésére kötelesnek érzi, s mikor látjuk, hogy azt félóra alatt nem végezheti el.

- Ej, bliktri! - szóla Zátonyi haragosan - tizenöt statáriumnál voltam, pedig higgye el a teins úr, oly esetek voltak közte, hogy ha a dolog rendes törvényszék elébe kerül, hónapokig eldisputáltak volna rajta, s mégis mindeniken keresztülestünk egy nap alatt, s éppen itt kellene felakadnom? Soha életemben ily praetensiókat, minõket a jegyzõ tesz, nem hallottam. Az utasításban egyszerûen az áll: hogy a rab vallomását aláírja, s hogy abban neve, életkora, gonosztette s elfogatásának módja bennfoglaltassék. Az, hogy minden szamárság, mit neki a törvényszék elõtt locsogni tetszett, szinte feljegyeztessék, nem áll sehol az egész utasításban; s mondjon nekem Völgyesy úr csak egy józan okot, melynél fogva ezt kívánja, miután a rabnak Macskaházy úr által történt megkérdeztetése után azokat, miket az mondott, valóknak, reménylem, csak nem fogja tartani.

- Okom - válaszolt Völgyesy -, mert az irományok hitelessége azt úgy kívánja; s ha ez nem volna is, méltóztatik tudni, hogy a tiszaréti jegyzõ ellen nemességi per kezdetett, s hogy Violának vallomása, legalább mennyiben az némely irományoknak Tengelyi házánál elkövetett rablását elismeri, a legnagyobb fontosságú lehet.

- Miután úgy látszik - szóla Macskaházy élesen -, némelyeknek igen szívökön fekszik, hogy én s fõképp Rétyné õnagysága a perirományokban becsületünkben gázoló módon említtessünk, én részemrõl, ha a teins törvényszék többsége úgy kívánja, azt éppen nem ellenzem, legalább a tisztelt asszonyság megismerheti barátjait, mert hogy e tárgyak említése nem szükséges, az, úgy hiszem, mindenki elõtt világos.

- Isten mentsen meg - mondá a báró -, hogy ez irományokban valami olyan vétessék fel, mi õnagyságának csak távolról is kellemetlen lehetne, és...

- Minden embernek megvan saját nézete - vága közbe Macskaházy -, és a teins törvényszék meg fogja ítélhetni saját bölcsessége szerint: mennyire lehet kellemes a nagyságos bárónõnek s magamnak, ha Viola alávaló rágalmai a perben elõadatván, minden dicasteriumokon keresztül járnak, fõképp ha a zsivány érdemlett büntetését elnyeri, s nekünk a vádak alaptalanságának bebizonyítására mód nem engedtetik. Rágalmazz bátran, mond a közmondás, mindig marad valami! Mennyire illõ s méltányos, hogy Völgyesy úr, ki a tisztújításnál Réty úr elleneihez tartozott, most ez alkalmat használja fel, hogy bosszút álljon, azt mindenki meg fogja ítélhetni.

Az olaszok, ha káromkodnak, bármint szidják is az istent s minden szenteit, mindig kiveszik városuk patrónusát; azonban Padua fõpiacán jobb volna talán sz. Antal ellen becstelenítõ szavakat emelni, mintha azt egy hatalmas, éppen most választott alispán ellen tulajdon megyéjében tennõk; s csak természetes, ha miután Macskaházy megmagyarázá, mennyire sértve érezné magát a Réty család, ha Viola vallomásának azon része, mely a nagyságos asszonyt illeti, az irományokban felvétetik - az egész társaságot mintegy szent borzalom ragadta meg.

- Ez valóságos alávalóság! - kiáltott Nyúzó.

- Míg én itt ülök - harsoga, az asztalra ütve Zátonyi -, a zsivány alávaló hazudságaiból egy szó sem említtetik az irományokban.

Sóskuty, fejét csóválva, a megyében uralkodó pártoskodás felett sopánkodott, mely szerint egyesek még bíró eljárásukat is arra használják, hogy politikai elleneiken bosszút állhassanak.

Maga az öreg Kislaky, fia kedveért kerülni akarván az alispánnal minden összeütközést, megijedt a gondolattól, hogy elnöksége alatt oly valami történjék, mi által Réty s fõképp nagyságos felesége magát sértve érezhetné, s kedves Kálmánja azon kis reménytõl is megfosztassék, mely neki, miután a tisztújítás alatt Tengelyi védelmére fellépett, Etelka kezének elnyerésére még maradt. - Völgyesy úr - szóla engesztelõ hangon - bizonyosan nem értette így indítványát.

- Tisztelt alispánunknak sértése bizonyosan távol vala szándékaitól, csakhogy nem gondolta meg, hogy a rab egész vallomásának részletes leírása szükségképp kellemetlenül fog hatni e nemes családra. Ha az irományok itt nálunk, a megye archívumában maradnának - tevé hozzá Völgyesyhez fordulva -, ez más volna, de így, mint a dolgok állnak, tisztelt jegyzõnk maga sem kívánhatja, hogy e megye legelõkelõbb családainak egyike megbecsteleníttessék, fõképp, miután ha a rab büntetését elnyeri, mint Macskaházy úr megjegyzé, az ily ocsmányan rágalmazottak elvesztik a fõeszközt, mely által magokat igazolhatnák.

- Ki akadályozhatja Macskaházy urat, hogy ezen védelmére szükséges eszközt fenntartsa? - szóla Völgyesy, kinek egyébkor halvány arcait szokatlan pirosság futá el.

A többiek bámulva néztek egymásra, Völgyesy folytatá:

- Utasításunk szerint csak egy kedvezõ szavazat szükséges, hogy a rab a haláltól felmentessék. Ha Macskaházy úr magát vagy Rétyné õnagyságát az elõttünk tett vallomás által rágalmazva gondolja, ha - mint magam is hiszem - e rágalom alaptalanságának bizonyítására nem szükséges egyéb, mint hogy Viola életben maradjon, s az ellene tett vizsgálat folytattatván, bebizonyuljon, hogy hazudott, és hogy - min szinte nem kétkedem - késõbb önmaga vonja vissza állításait: miért nem adná Macskaházy úr, vagy akárki azok közül, kik itt szavazattal bírnak, e felmentõ szavazatot?

- Az igaz - mondá Kislaky, ki így két legfõbb kívánatát, azaz mind a rabnak felmentését, mind a Réty család lekötelezését egyesíthetni gondolván, egészen felderült -, én magam, csak már hogy a teins alispán iránti tiszteletemet bebizonyíthassam, kész volnék...

- Per amorem! domine spectabilis - mondá Zátonyi, ki ijedtségében burnótszelencéjét ismét nyitva hagyá -, hát ezt a gazembert nem akasztatnók fel?

- Ez szörnyûség! - szólt Sóskuty, szemeit az éghez emelve - a legnagyobb zsivány kezünkbe kerül, teins Nyúzó úr, mi nevét örökké dicsõítendi, megfogja élete veszedelmével, elénkbe állítja, mi statárium vagyunk, s szabadon bocsátjuk! hová fog vezetni ez? és ha még valami...

- Én részemrõl - vága közbe Nyúzó - ugyan nem leszek bolondja többé senkinek, az ördög veszélyeztesse életét, ha ily gazember azután még felmentetik.

- Nem akasztani fel az ily embert! - kiálta Zátonyi - tizenöt statáriumnál voltam, ily prostitúció még nem történt rajtam. Hisz ez a gonosztevõknek valóságos pártolása.

- Persze - lármázott Sóskuty -, valóságos proemium a rablásra; irtóztató példa!

- Így az ördög sem fogja feltartani a közbátorságot - harsogott a fõbíró, s az asztal körül zaj támadt, melybõl csak egyes szavak - mint: scandalum publicium, hallatlan, fautores criminum, gyalázat - valának kihallhatók, míg Völgyesy nem kis nehézséggel kevés csendet eszközölhetett ki magának, s a bíráknak értésére adhatá, hogy nem a rabnak tökéletes felmentését, hanem annak a rendes bíróság elébe történendõ állítását hozta indítványba.

- Persze, persze - válaszolt Zátonyi haragosan -, mintha nem tudnók, a rendes törvényszékek miként szoktak ítélni. Három esetre emlékezem - magam nem voltam jelen, másképp, fogadom, a skandalum nem történt volna -, hol a rab a statárium által a rendes bírósághoz utasíttatott, s mi volt következése? Az egyik három hónapra, a másik egy esztendõre ítéltetett, a harmadik éppen felmentõ szentenciát kapott; pedig tíz forintba mernék fogadni, hogy zsivány volt. Ne féljen, mi nem eszünk oly bolondok. A statárium nem azért adatott a nemes megyének, hogy vele ne éljen.

- A rögtönítélõ törvényszéknek hatalma - mondá Völgyesy, megvetõ tekintetet vetve a szólóra -, úgy tartom, nem azon feltétel alatt adatott a nemes vármegyének, hogy magát évenkint egy bizonyos számú akasztás által erre érdemesnek mutassa.

- Az instrukciókban nyilván benn áll - szólt Sóskuty, ki azalatt az utasítást forgatá -, hogy a büntetés nem, lehet más, mint akasztófa; tehát csak nem fogja tagadni senki, hogy tõlünk az kívántatik, hogy a gonosztevõket felakasztassuk, hogy ez hivatásunknál fogva kötelességünk...

- Engedelmet - vága szavába Macskaházy -, miután a rabnak felmentése, vagy a rendes törvényszékhez való utasítása, legalább mélyen tisztelt elnökünk által, Rétyné õnagyságának s bizonyos tekintetben az én kedvemért hozatott szóba: én, ki õnagyságának ügyeit vezetni szerencsés vagyok s magas jellemét ismerem, nevében kinyilatkoztatom, hogy ez emelkedett érzelmû asszonyságnak csak fájni fogna, ha hallaná, hogy személyes tekintetek, melyekkel a teins törvényszék iránta viseltetett, az igazság kiszolgáltatását akadályozták.

- Ez nemes deklaráció - mondá Sóskuty, ragyogó képpel körültekintve.

- Mi engem illet - tevé hozzá a szóló, meghajtva magát õszinte ájtatos képpel -, bár igen jól tudom, mily éles fegyverek fognak talán e zsivány vallomásából ellenem készíttetni, bár személyes érdekeimnél fogva semmit sem kívánhatnék inkább, mint hogy a rab életben maradva, még világosabban bebizonyíthassam minden állításainak hamisságát, mint azt a teins törvényszék elõtt már tettem: mégis sokkal inkább ismerem kötelességemet, semhogy személyes érdekemnek a közjót feláldozzam; és ki nem látja át a következéseket, ha példát adnánk, miként még ily zsivány is, minõ Viola, ha valaki ellen bármi alávaló s hihetetlen rágalmakat mond, magát a rögtönítélõ törvénykezés szigorúsága alól kivonhatja?

Sóskuty felkelt, s az ügyészt e nemes nyilatkozat után megölelé.

Zátonyi, ki egész életén át mindig függetlennek mutatkozott, valahányszor arra becsületes alkalmat - azaz olyant, hol függetlensége senkit sem sértett - talált, kinyilatkoztatá, hogy õ részérõl, ha e nemes nyilatkozat nem tétetik is, nem kevésbé szigorú ítéletet mondott volna; mert a bírónak elsõ kötelessége, tökéletes függetlenség; - s Kislaky e pillanatban nem tudta, mit tegyen, ha Macskaházy által nem emlékeztetik, hogy csak még azon kérdés maradhat fel: vajon a rabnak a fõbíró elõtt tett vallomása írassék-e alá általa, vagy pedig egy egészen új készíttessék, mi által az ítélet másnapra halasztatnék?

- Az elõbbi vallomást kell hitelesíteni - szólának egy hangon a többiek; csak Kislaky mondá, hogy alázatos véleménye szerint talán mégis jobb volna, Völgyesy úrnak nézete szerint, másképp tenni fel a rab vallomását. Mire azonban Zátonyi úrtól megjegyeztetett, hogy a legfelsõbb utasítás szerint a szavazatok összhangzása csak a halálos ítélet kimondásánál kívántatik, s hogy itt már a többség határozott.

- Azon esetben - mondá Völgyesy - a teins törvényszék engem jegyzõi hivatalomtól kegyesen fel fog menteni; mert én részemrõl kinyilatkoztatom, hogy a jegyzõkönyvet másképp, mint mondám, szerkesztetni nem fogom.

Kislaky e nyilatkozat által látszólag kellemetlenül vala érintve, s a zavar mellyel elnöki székén ült, még inkább nevekedett; maga Zátonyi meghökkent, s a báró, felugorva székérõl, Völgyesyhez futott, megrázta kezét, s kéré igen tisztelt barátját, hogy ne vegye rossznéven, ha véleménye a többség által el nem fogadtatott. - Csak végre emberek vagyunk mind, a legügyesebb köztünk hibázhat - mondá nyájasan -, ím, mi valamennyien méltányoljuk nemes szándékát s jeles tehetségeit, de a többség ellen nem lehet kifogása senkinek; méltóztassék meggondolni, a többségnek mindenikünk alája tartozik magát vetni. Ön által fogja látni késõbb stb. - A báró, ki talán mert útközben náthát kapott, vagy talán mert ebédje késõbbre haladt, eddig rendkívül kevés beszédû vala, de ez alkalomnál kitünteté egész szónoki tehetségét, minden siker nélkül azonban, mert Völgyesy, végighallgatva minden okait, csak azt válaszolá, hogy senki a többség határozatainak nem hódol szívesebben, mint õ, de hogy vannak dolgok, melyekre nézve becsületes ember csak önmeggyõzõdésével számolhat, s hogy a jelen eset azok közé tartozik. Mire a törvényszék még nagyobb zavarba hozatván, szilárd jegyzõjének kívánatához talán hajlott volna, ha Macskaházy nem segíti ki azon ajánlatával: hogy miután senkit meggyõzõdése ellen valamire kényszeríteni nem kell, s az instrukcióban arról, hogy az öt ítélõ táblabírón kívül még külön jegyzõ szükséges, említés nem tétetik; ha úgy kívántatnék, a jegyzõséget, mely úgyis csak még a vallomások aláírásában s a rövid ítélet feltételében áll, szívesen magára vállalja.

- Elfogadtatik, a legnagyobb köszönettel elfogadtatik! - kiálta Zátonyi - teins Völgyesy úr, ki csak most lépett a megye szolgálatába, majd meg fogja látni, mily gyümölcsöket hoz, ha valaki a reábízott kötelességet nem szorosan úgy akarja teljesíteni, mint azt a többség kívánja. Majd meglátja, mennyire halad úgynevezett meggyõzõdésével.

- Teins Völgyesy úr - szóla Macskaházy, minden tõle kitehetõ nyájassággal, mely egyébiránt rikácsoló hangja által majdnem gúnyként hangzott -, kétségen kívül csak azért vitte a dolgokat ennyire, hogy a gonosztevõt érdemlett büntetésétõl megmentse. A cél, megengedem, szép és nemes lehet, legalább filantropikus századunkban, fõképp ily fiatal úri emberben, igen megfogható; azonban megbocsáthatlan hiba volna tõlünk idõsebbektõl, ha az igazság kiszolgáltatásában magunkat ezáltal gátoltatnók. Én, mint mondám, magamra vállalom a jegyzõséget, de teins Völgyesy úr most, midõn látja, hogy célját a lemondás által el nem érheti, talán maga kész lesz hivatalát ismét felvállalni, s én ily kitûnõ ügyességû pennától...

Völgyesy azon emberek közé tartozott, kiket közönségesen hidegeknek tartunk. Már mint gyermek testi gyengesége miatt nem oszthatva kortársainak zajos örömeit, s magános élethez szokva, az ifjú, ki mennyivel tovább élt, annyival inkább érzé, mi óriási szerencsétlenség érte azt, kinek hibás testalkotást adott a természet, mindinkább visszavonult az emberektõl. „Púpos hátú vagyok - így szóla sokszor magában -, mit keresek én az emberek között, hol csak megvetés vagy könyörület tárgya lehetek? Õrizkedjél azoktól, kiket a természet megjelelt, így szól a közmondás; õrizkedjetek inkább ti, kiket a természet valami testi hibával megátkozott, az emberektõl; bajotoknak rokonszenvet, érzelmeiteknek viszonzást nem fogtok találni köztük. Érzelmeimnek viszonzást! - gondolá tovább, s ajkai néha keserû mosolyra vonultak - igen, ha az emberek közé mennék, s végre - mert hisz szívem nem zsugorodott össze, mint gyáva testem - egy lényt találnék, kihez magamat ellenállhatlanul vonzódva érzeném, kinek egy szaváért éltemet, mosolygásaért üdvömet adnám, ugyan volna-e nevetségesebb, mint ez? Én a törpe, a púpos hátú, egy szép hölgynek lábaihoz borulva s szerelmet kérve! soha furcsább dolgot ember nem hallott még. Minek nagyszerû gondolatok, minek fönséges érzelmek nekem? Ha az igazság mellett lelkesedve felszólalnék, az ügynek csak árthat, a legszentebbet csak nevetségessé teheti, ha mellette púpos nyomorék szavát emelte, nincs oly fönséges, oly férfias tett, szó, melynél könyörületes mosolyra nem vonulnának az emberek ajkai, midõn hallják, hogy tõlem jõ; nekem nincs mit keresni az emberek között!” - E gondolatok Völgyesyt természetesen magábazárkózottá tevék. Kinek sebe van, bizonyos lehet, hogy a fájdalmas érintések nem maradnak el, s így az ifjú ügyész, valahányszor társaságba lépett, néha egy véletlenül kimondott szó s néha éppen amiatt, hogy az, mi õt testi hibájára emlékeztetheté, figyelmesen kerültetett, mindig kellemetlenül érzé magát. Egész magaviseletében bizonyos kényszerítés, bizonyos féltékenység vala észrevehetõ, mely egyéb kitûnõ, fõképp elmebeli tehetségeit háttérbe szorítá, s közelebbi ismeretség, melyhez jelleménél fogva kevesen férhettek, vala szükséges, hogy valaki érdemeirõl helyesen ítélhessen. „Szegény Völgyesy, nincs szerényebb ember a világon” - ez vala a mód, melyen Taksony megyében felõle mindenki szólt, s miután itt, mint majdnem mindenütt a világon, a pénz s az emberek csak külsõ nyomatjuk, nem belsõ értékök szerint fogadtatnak el: alig volt valaki, ki az ifjú ügyészben szerénységén kívül még valamit keresne.

Mennyivel általánosabb volt Völgyesy jellemérõl Taksony megyében ezen ítélet, annyival nagyobb bámulat fogta el az egész törvényszéket, midõn a szilárd módot látá, mellyel az ifjú magát ez alkalomnál viselé, s Sóskuty, Zátonyi, az öreg Kislaky maga nemegyszer csodálkozva néztek egymásra. - Völgyesy, kinek ez elsõ hivatalos foglalatossága vala, s ki elõször életében alkalmat látott maga elõtt, hol valakinek használhat s egyszersmind meggyõzõdése mellett küzdhet, kötelességének érzetében megfeledkezett mindenrõl. - Õ ellene vala a halálos büntetésnek általában véve is, de kettõsen az, hol a vissza nem vehetõ ítélet oly formákhoz köttetik, melyek a bírót csalódások ellen nem biztosítják. Neki nem fért fejébe, miként lehet egyrészrõl kimondani, hogy a rögtönítélõ törvényszék halálos ítéletnél egyebet nem mondhat ki, s a másikról elmellõzni mindazon formákat, melyek ott, hol sokkal kisebb büntetésekrõl van szó, mellõzhetleneknek tartatnak, s csak azért fogadta el örömmel kiküldetését, mert meg vala gyõzõdve, hogy mint a törvényszék jegyzõje, a halálos ítélet elhárítására alkalmat találand. Elõször gondolhatá hasznosnak, szükségesnek magát, s keblében feltámadt egész önérzete. - Hogy egy tiszteletbeli alügyész fáradozásai ennyi táblabírói meggyõzõdés ellenében sikerhez nem vezethettek, azt olvasóim közül legalább azok, kik közdolgokban megfordultak, által fogják látni. Oly országban, hol az, vajon szólhatunk-e? születésünktõl függ, csak következetes, ha a szólók között is nem az, mit mondanak, hanem csak a polgári állás, melyet elfoglalnak, vétetik tekintetbe, s csak Völgyesy tapasztalatlanságát bizonyítja, hogy õt ezen neheztelni látjuk. De hogy miután eddig nem tudta még, miként mívelt századunkban, valamint nem jó púpos háttal, úgy nem veszély nélküli egyenes lélekkel születni, mert azok, kiknél a nevelés a lelket az életre szükséges görbeségekkel el nem látta, örök kisebbségre ítélvék, e tapasztalás az ifjúnak fájt; az szinte természetes, s nem is bámulhatjuk, ha a gúnyt, melyet Macskaházy nyájas mosolygása rosszul takart, észrevéve, indulatját nem mérsékelheté, és midõn székérõl felkelt, azon szavakkal adta át Macskaházynak az irományokat: miszerint a világnak minden kincsei õt nem fogják arra bírni, hogy ez egész eljárásban, melyet bírói gyilkolásnál egyébnek nem tarthat, legkisebb részt vegyen.

Kár, hogy epikus költõ nem vagyok, soha szebb mezõm hivatásom bebizonyítására nem vala, mint midõn Völgyesy ezen szavainak következését leírnám. Homer Achilles haragjának festésével kezdi Iliászát, de mi egy Achilles öt táblabíróhoz mérve? s hol találni szavakat azon indulat leírására, mely mint tudva van, nem haszontalan kardok kivonásában, hanem fenntarthatlan szóárban mutatkozik?

- Ez gazság - kiáltott Nyúzó.

- Infámia - mondá Zátonyi.

- Kövesse meg magát - rikácsolt Macskaházy.

Sóskuty oly sebesen hadart, hogy még elsõ szavait sem érthettük, s maga Kislaky, mennyire rögtön pirosuló arcain észrevehetni, haraggal monda valamit a zaj között.

- Tekintetes táblabíró urak! - mondá végre Völgyesy, miután nem kis erõködés után szóhoz jöhetett -, én nem akartam senkit személyesen sérteni; engedjék, hogy szavaimat megmagyarázzam.

- Megmagyarázni, megmagyarázni, mit? - kiáltott Zátonyi mindig mérgesebben - azt, hogy a tekintetes törvényszék gyilkosokból áll? De tudja-e, hogy az úrnak többé szava nincs? Az, ki bírákat dehonesztál, infámis; az úr infámis.

- Igen - szólt közbe a báró -, infámisnak deklaráljuk.

- Statáriális úton? - vága közbe Völgyesy keserû mosolygással.

- Statáriális úton vagy másképp, az nekem mindegy - folytatá az elõbbi -, aki bíró vagy törvényszék ellen így beszél, az infámis, benn áll a corpus jurisban, nincs kétség, éspedig egészen helyesen van. Törvénykezési rendszerünket dehonesztálni, szörnyûség!

- Est ad horripilationem! - kiáltott közbe Zátonyi. S ez általános borzadás, melyet minden jelenlévõk, volt jegyzõjök merényén, majd deákul, majd magyarul hangosan kifejeztek, nem engedé, hogy a szólót tovább lehessen hallani. Magyar törvénykezési rendszerünk, tudósaink véleménye szerint, az Anjou-ház uralkodása alatt hozatott be hazánkba Franciaországból; igen valószínû, hogy a kocsonya is ugyanezen fejedelmek alatt terjedt el honunkban, legalább a francia név cochonade erre látszik mutatni; s talán e két nemzeti jótéteménynek köszönheti ez idegen ház, hogy közüle egy a nagynak nevével tiszteltetett meg, melyre Hunyadi Mátyásunkat nem tartottuk méltónak. - Völgyesy, ki e két - honunkban legkedvesebb indigenák egyike ellen felszólalt, csak magának tulajdoníthatá az ingerültséget, mellyel mindenki ellene fellépett. Az infámiávali fenyegetések azonban, úgy látszott, nem tevék meg hatásukat, s a jegyzõ nyugodtan jártatá szemeit az egész társaság felett, míg végre ismét szóhoz juthatott.

- Mondjanak ki reám törvényes infámiát statáriális úton, ha úgy tetszik - szóla megindulás nélkül -, de engedjék meg hogy nem azoknak kedveért, kik úgy látszik, a rab kivégeztetésénél egyebet nem kívánnak: hanem azon mély tiszteletnél fogva, mellyel elnökünk iránt viseltetem...

- Captatio benevolentiae! - kiáltott közbe Zátonyi - tisztelt elnökünk nem szorult ilyenre ily emberektõl...

- A teins törvényszéket figyelmetessé tegyem - folytatá amaz.

- A teins törvényszéknek nincs figyelmeztetésre szüksége - lármázott közbe a báró.

- Azon nehéz felelet terhére, mely minden itt jelen volt tagra háramolni fog, ha e jelen eljárás szomorú végéig folytattatnék.

- Mi a manó! bírót feleletre vonni? hallatlan! - mondá Sóskuty.

Zátonyi, burnótszelencéjébe nyúlva, megjegyzé, hogy csak ijesztgetni akar.

- Halljuk, halljuk! - szólt Kislaky a legnagyobb figyelemmel.

Völgyesy, az utasítással kezében, figyelmessé tevé a törvényszéket, hogy a rögtönítélõ törvényszék, csak amennyiben magát szigorúan szabályaihoz tartja, járhat el törvényesen; márpedig ezek szerint a jelen eset nem tartozik hatásköréhez.

- Ez szép ignorancia - mondá Zátonyi megvetõleg -, azonban mai idõben fiatal embereknél megszoktuk; soha Violánál inkább statárium alá való rab nem volt.

- Igen, de a többi környülállások? - szólt közbe az ifjú ügyész.

- Szörnyû tudatlanság! - mondá a táblabíró mindig fentebb hangon - talán nem ellentállva fogatott el? vagy Tengelyi írásait azért rabolta el, hogy magát velök táplálja? mi szinte mentségül szolgálhatna; vagy nem húszéves még? vagy zavart elméjû? vagy azon haramja-csoport vezérei és cimborái, melyhez tartozott, rendes törvényszék elébe állíttattak? - Zátonyi ez elsorolás alatt önmegelégedéssel körültekintve, szelencéjével, melyet minden egyes kérdésnél markához csapott, mintegy magának tapsolt.

Völgyesy csak azt jegyzé meg, hogy az eset olyan, melyet a törvényszék három nap alatt tisztába nem hozhat.

- Három nap alatt? - válaszolt Zátonyi nevetve - majd meglátjuk, három nap alatt húsz ily gazemberen túladunk; most is rég bevégeztük volna teendõinket, ha az úr impertinens kapcáskodásaival nem zavar.

- S hát elfeledni méltóztatott a rabnak vallomását, melyben bizonyos vádak...

- Ez nem tartozik a dologhoz - szakítá félbe a szólót Sóskuty -, az irományokban nem áll semmi, s én el fogom feledni.

- Méltóságos uram! - szóla Völgyesy bámulva.

- Õméltóságának teljesen igaza van - szólt Zátonyi -, mindazon badar beszéd, mit a rabtól hallottunk, nem a species facti-hoz való; minderrõl a jegyzõkönyvben szólni fölösleges. Sok dolga volna az embernek, ha minden haszontalanságot, mit a rab magát mentegetve elmond, fel kellene jegyezni.

- De az irományok kiegészítése? - vága közbe Völgyesy mindig hevesebben.

- Haszontalan formaság - válaszolt a táblabíró -, s itt az utasítás hatodik részének ötödik szakában világosan azon meghagyás áll: hogy e törvényszék minden, a törvénykezés rendes útján különben szokásban levõ formaságok mellõztével ítél.

- Igen, mi minden törvényes formák ellen ítélhetünk, mint nekünk tetszik - ismételte a báró méltósággal.

- Hogy a tekintetes urak a rabot felakasztathatják! - kiálta végre Völgyesy minden mérsékletét vesztve - az nem szenved kétséget; de hogy eljárásukat soha bírói eljárásnak tartani nem fogom, hogy benne soha mást erõszaknál nem látandok, az szinte igaz.

- Micsoda? - kiáltott három hang egyszerre.

- A törvényszék nem áll oly férfiakból, minõk az utasítás szerint a bírói helyek betöltésére kívántatnak.

- Ez sok, ez már mégis sok! - kiáltott Zátonyi felugorva székérõl - nem vagyunk-e táblabírák? nem eskettettünk-e meg ülés kezdetén, hogy ítéletünket egészen a legfelsõbb helyen meghatározott szabályok szerint fogjuk kimondani?

- S nem vagyunk-e törvénytudó, érett és nyílt ítéletû férfiak? - folytatá a báró.

- Ki vele! ki vele! - harsogott Nyúzó.

- Akciót! - kiáltott Sóskuty.

Sok idõ kellett, míg Völgyesy a zaj között érthetõvé teheté magát arra nézve, hogy meggyõzõdése szerint a bíróban részrehajlatlanság is szükséges.

- Bliktri! - harsogott Zátonyi - errõl nem áll semmi az instrukcióban.

- Igen, és ha volna - folytatá körülhadarázva kezeivel Sóskuty -, ki vádolhat minket részrehajlással? Mondatott-e csak egy szó a rabnak védelmére, kivevén uraságod által, kinek, hála az égnek, voksa nincs?

- Valóban, kíváncsi volnék - mondá éles hangon, szemét az ifjú ügyészre függesztve, Macskaházy -, a teins úr mily módon fogja bebizonyítani részrehajlásunkat.

- E kíváncsiságot kielégíthetem - válaszolt, haragja mellett is legalább külsõleg nyugodtabban a megszólított. - Mi önt illeti, miután azon egy módot, mellyel magát a rab által emelt vádtól tökéletesen igazolhatná s mely nem más, mint ha a rab életben marad, magának fenntartani nem akarja: valószínûleg látszik, hogy a vádnak a vádlóval egyszerrei megsemmisítése érdekében fekszik. A fõbíró úrra nézve, mi a részrehajlást illeti, kétség nem lehet: Nyúzó úr, bírói székén, mint hóhér fogadta azt, kirõl ítélnie kellene.

- Alávalóság! gazság! impertinencia! ki vele! akció! - kiáltatott mindenfelõl.

- Hol az ítéletre minden szavazatoknak egyenlõsége kívántatik - szólt Völgyesy magasabbra emelve szavát -, s öt közül az egyikre nézve valószínû, hogy a rabnak elítélése személyes érdekében fekszik; a másik nyilván a törvényszék elõtt kinyilatkoztatja, hogy vele személyes ellenségeskedésben él: törvényes ítélet nem mondathatik ki.

A lárma elnyomta az ügyész szavát. - Én mindent el fogok követni, hogy ez égbe kiáltó vétket mindenki által tudassam! - kiáltott a félbeszakasztott, majdnem magánkívüli haragjában - legfelsõbb helyig megyek panaszommal, hogy ez alávaló bánásmódnak érdemlett büntetést eszközöljek ki.

- Alávaló denunciáns! Nem ismeri az 1805-i törvényeket! gyalázatos! - s más ehhez hasonló kiáltások, melyek között leginkább a fõbíró hangja vala kihallható, Völgyesyt meggyõzék, hogy minden további szólás haszontalan; s már menni akart, midõn Nyúzó, felugorva, gallérjához nyúlt: - Ki veled, púpos hátú! - kiáltott dühösen.

- Ezért számolni fogunk - mondá Völgyesy, kalapját feltéve, s égõ arcokkal hagyá el a szobát.

A zaj, mely e vitatkozás alatt a szobában, hol a törvényszék tartatott, támadt, az ajtó elõtt állóknak figyelmét nem kis mértékben vonta magára. A halk beszélgetések, melyeket a hajdúk s pandúrok részint magok között, részint a tanúkkal, vagy a házhoz tartozó cselédekkel folytattak, elhallgattak, s minden fül az ajtó felé fordult, honnan mindig nevekedõ lárma hallatszott, s azokra nézve legalább, kik e hallgatók közül, mint sokan, talán azt hivék, hogy gorombaság s igazság többnyire együtt jár, azon megnyugtatás terjedhetett el, hogy soha igazságosabb bírák törvényszéken együtt nem ültek. Liptákné, úgy látszott, más nézetben volt: õ az ajtóhoz közel ülvén, minden egyes szót meghalla, s nemegyszer mondá sóhajtva a mellette álló kovácshoz: - Ej, az urak nagyon haragszanak egymásra; szegény Viola, hogy éppen ilyenkor kellett kezeik közé kerülnie! - A többiek vegyületlen gyönyörûséggel hallgaták a zajt, mely által az ítélõszék sajátszerûleg nyilvánossá vált. Tudva van, hogy a nyilvánosságnál polgári szabadságunknak jobb biztosítéka nincs; valamint a legerõsebb méreg - a kéksavany - elveszti erejét, ha a nap sugarainak kitétetik: úgy alig van valami annyira veszélyes, mi, ha teljes világosságban áll, ártatlanná nem válnék; azonban nem hiszem, hogy a magyar demosnak azon tagjai, kiket a tiszttartói lak folyosóján összegyûlve találunk, erre e pillanatban gondoltak volna, s a gyönyörûség, mely minden arcon e nyerseségek hallásánál elterjedett, alkalmasint csak azon kellemes érzésben veheté eredetét, mely mindenikünket eltölti, ha azt, mit régen szívén hord, másvalaki által kimondva hallhatja.

Csak Viola nem osztá, mint látszott, ez általános érdeket. A folyosó kartámaszához dõlve állt õrei között, elmerülve egy tárgynak látásában, melyen szemei mozdulatlanul függtek. A kapu mellett neje, egyik gyermekével karján, s mellette kisfia állt, és a zsivány elõtt eltûnt minden egyéb.

A szegény asszony, mihelyt a törvényszék kezdetét vevé, ide a kapuhoz jött s bemenetelt kért; s miután az õrök e kérését megtagadták, megfeledkezve a dolog lehetetlenségérõl, erõszakkal akará kivinni szándékát.

Mind hasztalan, a fõbíró parancsa szerint a pandúrok lökdösve taszíták vissza a tolakodót. Midõn a szegény Zsuzsi minden erõlködésnek hasztalanságát látá, s noha kéréseiben, könyörületbõl, a nézõk egy része által pártoltatott, az udvarba nem jöhetett: a vasvillákkal felállított parasztok egyike mellett foglalt helyet. - Viola látta mindezt, látta a kegyetlen módot, mellyel neje s gyermeke visszataszíttatott, látta a fájdalmat, mely e kedves teremtés arcain elterült, az erõlködést, mellyel könnyeit elnyomá. Életét adta volna, ha oda mehet s kebléhez szorítva kedvesét, a szívnek dobogását érezheti, melynek szeretetét ez egész világ el nem rabolhatja tõle, s itt kelle állnia pár lépésre s mégis elválasztva tõle.

Valami oly mondhatlanul keserves vala e két ember helyzetében, mi még a nem felette érzékeny õrökre is fájdalmasan hatott, s közülök egynél több könyörületre fakadt, midõn e két egymástól távol s mégis egymásban oly egészen elmerült szerencsétlen teremtésre nézett.

Midõn a törvényszék szobájának ajtaja megnyílt, s Völgyesy a folyosóra lépett, Viola megfordult, gondolá, hogy ítéletének meghallgatására hívatik, s vágyódott a pillanatra, mely után, mint az õröktõl hallá, nejével együtt lehet. - Vége van? - kérdezé a kijövõt.

- Még nincs - mondá emez halkabban.

- S a teins úr elmegy?

- Nincs szavazatom - felelt az ügyész sóhajtva -, nem lehetek semmi hasznára.

- Tudtam - mondá Viola, s arcain keserû mosolygás lejte át -, isten áldja meg azért, hogy szegény ember létemre annyit fáradott értem; de ha könyörülni akar rajtam, kérem, csak azt vigye ki, hogy szegény feleségemet ide eresszék. Ott áll a kapu mellett a nyomorult, gyermekeivel, körüllökdösik s nem eresztik hozzám. Ezeknek az embereknek nincsen szívök. Csak itt mellettem lehessen, mást nem kívánok; hisz kötözve s pandúroktól körülfogva vagyok, egypár óra múlva halál fia, mit árthat a teins vármegyének, ha egy szegény asszonynak szíve valamivel kevesebbet fáj?

- Meglesz kívánata - válaszolt Völgyesy mélyen meghatva, s miután a kapunál Viola nejét s gyermekeit maga ereszté az udvarba, gondolatokba merülve elment.

A jelenetet, melynek a folyosón állók most tanúi voltak, midõn a szerencsétlen nõ gyermekeivel leláncolt férjéhez jött, nem fogom leírni. A szerencsétlenek nem szóltak, de midõn a zsiványnak kisfia, sírva, apjának a kötelektõl feltört egyik kezét csókolá, s a nõ reszketve megszorítá a másikat, s a rab halvány arcain nehéz könnyek peregtek le: a nézõk között alig maradt egy szem szárazan.

Benn a szobában a táblabírák nemes indignációja azalatt lecsillapult. Macskaházy az írásokat átvéve, ezeknek rendezésével foglalkozott. Nyúzó fogai között dörmögve szidá Völgyesy szemtelenségét, a többiek közönyös tárgyakról suttogtak egymás között, elég jókedvûen, Kislakyt kivéve, kinek nyugtalansága, mióta az alügyész távozott, mindig szembetûnõbbé lõn.

Csak még a rab vallomásának aláírása kívántatott. Viola behívatván, midõn vallomása elõtte felolvastatott, megjegyzé, hogy benne mindazokról, melyeket ma Tengelyi írásairól a törvényszék elébe terjesztett, semmi sem foglaltatik; miután azonban Macskaházy mondá, hogy csak az a kérdés, vajon e vallomásban foglaltakat valóknak állítja-e? s hogy minden egyebet, amit mondott, s ami nem e tárgyhoz tartozik, a törvényszék külön fogja feljegyezni: nehézség nélkül írta oda nevét.

A per készen vala ítéletre, s Zátonyi nagyot ásítva ajánlá körül szelencéjét azon megjegyzéssel, hogy soha több baja statáriumnál nem volt még; a báró talán huszadszor nézve óráját, a törvényszéket figyelmessé tevé, hogy három óra múlt, a hosszú koplalástól már feje is megfájult, s hogy sietniök kell.

Macskaházy, röviden elõsorolva még egyszer a perbõl kivilágosodott tényeket, azzal végzé elõadását, hogy ez esetben a halálos ítéletrõl kétség nem lehet. Ugyanezt mondá más szavakkal Nyúzó. Zátonyi nevetve megjegyzé, hogy e perben érzelgõ asszony sem mondhatna mást. A báró udvariasan meghajtva magát, egész kiterjedésében osztja tisztelt bírótársainak annyi okokkal támogatott ítéletét. Csak Kislaky vala hátra még, s ki a jámbor öreget látá, amint székén körülfészkelõdve a bírák egyikétõl másikához fordult, s hallva az egyes szavazatokat, felsóhajtott s kezeit éghez emelé, míg végre a sor reá került, s piros arcai talán évek óta elõször elhalványultak, s a papír, melyet ujjaival sodorgatott, reszketni kezde: az nem nézhetett sajnálkozás nélkül becsületes képére.

Gondoljuk magunkat helyzetébe. Kislaky nyájas, jószívû ember vala, egyike azon boldogoknak, kik végzetök által nyugodt kedéllyel megajándékozva s szerencsés helyzetbe állítva, soha sorsukkal vagy az emberekkel küzdeni nem kényteleníttetnek, s kiknek, hogy akaratuk küzdelmek által megszilárduljon, vagy érzelmeik elkeseríttessenek, alkalmuk nem vala. Szeretve nejétõl, ki reá, minthogy neki magának akarata nem volt, határtalan befolyást gyakorolt; szeretve fiától, az ismerõsöktõl, cselédei- s jobbágyaitól, viszontszeretve mindenkit, csak jót s kedvest téve mindenkinek, Kislaky elvénült anélkül, hogy ez élet setét oldalaival megismerkedett volna; anélkül, hogy egyszer oly valamihez kellene magát határoznia, mi szíve érzelmével ellentétben állt; s most egyszerre az kívántatik tõle, hogy õ, ki ez életnek egész becsét ismeri, õ, ki még egy kutyát sem tudna bántani; rögtön halálos ítéletet mondjon ember felett!! A többiek kimondták ítéletöket, de ha a szavazóknak csak egyike ellenkezõleg nyilatkozik, a rabnak élete mentve van, nemcsak a jelen pillanatra nézve, hanem hihetõképp egészen; mert nem valószínû, hogy Viola, ha késõbb halálra ítéltetnék is, királyi kegyelemre nem számolhatna, miután a halálos félelem minden kínain már egyszer keresztülment. Egy emberélet kezében van. Egy szó, s felmentheti; egy szó, s ki e szerencsétlent a hóhérnak általadja, õ lesz. - S másrészrõl bírói kötelessége, a közbátorság fenntartásának érdeke, melyet õ, mint hazánkban sok becsületes ember, csak a legszigorúbb eszközök által gondolt megoltalmazhatónak. Az elnök hallgatva ült székén, s nem tudá magát semmire határozni.

- De kérem alássan - mondá Sóskuty, ismét kihúzva óráját -, tisztelt háziasszonyunkat tovább csak nem várathatjuk már.

- Igazság - szólt Kislaky, felébresztve mély gondolataiból -, már késõ van, hagyjuk az ítéletet holnapra; ma a szerencsétlen exekúció úgysem történhetik meg.

- És miért nem? - kérdezé Zátonyi bámulva - nekem okvetlenül haza kell mennem még ma, másképp holnap nem szánthatok.

- De a rabnak legalább is három órát kell adnunk - jegyzé meg az elnök -, s ötkor tökéletesen setét lesz, setétben pedig nem hajtathatjuk végre az ítéletet.

- Tisztelt elnökünknek igazsága van - vága közbe Sóskuty -, ma este tarokkozunk, úgyis még egy elfogott pagátultimóval a teins úrnak adósa vagyok. De nem látom által az ítéletet miért nem mondhatnók ki ma, hogy holnap reggel kevesebb dolgunk legyen.

- Mert, mert - mondá Kislaky nyugtalanul - a halálos ítéletnek kimondása csak tõlem függ; én megvallom, nem vagyok tisztába magammal.

- Domine spectabilis - szólt Zátonyi összecsapva kezeit -, korában, s miután annyi ideig megyei hivatalokat viselt, nincs tisztában magával! Tizenöt statáriumnál voltam, s mindig elsõ pillanatban tisztában voltam magammal. Jó, hogy barátai közt van, mert bizony megítélnék.

A többiek bámulva néztek egymásra, s Nyúzó alig tarthatá vissza magát, hogy a megvetést, melyet e gyengeség benne gerjesztett, nyilván ki ne mondja; de Kislaky állandó maradt bizonytalanságában, s sem felmentõ, sem kárhoztató ítéletet nem mondva, mindig csak azt kéré, hogy az egész holnapig halasztassék.

Macskaházy, ki célját, midõn Völgyesy távozott, elérve gondolá, újra nyugtalanná lett. Õ ismeré emberét, s tudta, hogy ha Kislaky az ítélet kimondása elõtt hazamegy, neje s Kálmán kéréseinek s Völgyesy okoskodásainak ellentállni nem fog, s azért mindent el akart követni, hogy Viola halálos ítélete, melynek végrehajtása nálánál senkinek inkább szívén nem feküdt, mindjárt mondassék ki.

- Reánk nézve - szólt a lehetõségig nyugodtan az ügyész - mindegy; ha a teins úr úgy kívánja, hogy csak holnap ítélünk, a dolog közönyös, s én részemrõl csak a rab sorsának könnyítéseért kívánnám az egész tárgyat bevégezni. Ha az ítélet kimondatott, szabadon társalkodhatik nejével s gyermekeivel, nyugodtabban készülhet a halálra, megteheti rendeléseit, ha netalán még teendõi vannak. Azonban, ha teins úrnak legkisebb alkalmatlanságra volna, ez természet szerint csak mellékes tekintet.

Zátonyi, midõn a hatást, melyet e szavak Kislakyra tevének, észrevevé, azt adá hozzá: hogy Viola ugyan nagy gonosztevõ s kétségkívül megérdemlené, hogy tíz napig siralomházban tartassék; hogy azonban ember ember marad, s õ a Macskaházy úr által mondottakat a teins törvényszék tapasztalt emberszeretetébe ajánlja, miután úgyis az ítélet minõségére nézve józan emberek között kétség nem lehet, s Violának életét megmenteni valóságos polgári bûn volna.

Macskaházy elmondá, hogy ez bizonyosan soha az annyira tisztelt elnöknek szándékában nem volt, hogy ily gyengeség soha eszébe nem juthatott, hogy senki nálánál jobban nem tudja, miként a bírónak ítéleteiben személyes hajlamait vagy szenvedelmeit tekinteni nem szabad, hogy Kislaky úr, bár vérzõ kebellel s önmegtagadással, soha a megyének benne helyzett bizalmát megcsalni nem fogja. Sóskuty a humanitásról szólt hosszasan, s bebizonyítá, mennyire kívánja az emberszeretet, hogy Violát mindjárt halálra ítéljék. A példának szüksége említtetett, s az: hogy ki a gonosznak megbocsát, a jókat bünteti; mit tudom én, hány az ezerszer elmondott okok közül, melyek a halálos büntetés mellett felhozatnak, s senkit még meg nem gyõztek, kinek az ég elég szívet adott, hogy azon, mit naponként maga körül lát, kételkedni merjen. Nyúzó szörnyûnél szörnyûbb gonosztetteket beszélt el, melyek Viola és cimborái által állítólag elkövettettek s el fognak követtetni a megyében, ha a statáriális bíróságtóli félelem megszûnik; míg a jámbor öreg megtámadva mindenfelõl, nem látva maga mellett senkit, ki titkos aggodalmait osztaná, nem tudva, mit feleljen oly okokra, melyeket egész életében cáfolhatlanoknak tartott, s melyeknek most is csak szíve mondott ellent: nehezen felsóhajtva kimondá a várt ítéletet.

- Isten látja lelkemet - szóla, szemeit éghez emelve -, nem tudom, mit adnék, ha ez embernek életét megmenthetném; de nem szeghetem meg kötelességemet.

Macskaházy mindjárt hozzáfogott az ítélet írásához; a többiek minden módon fel akarák deríteni elnöküket, kinek keblére, mióta az ítéletet kimondá, felelõsségének egész érzete nehezedett.

E pillanatban az ajtó megnyílt, s fiát kezénél tartva, két hajdútól, kik õt hasztalan iparkodtak visszatartani, követve, Violáné rohant a szobába.

A szegény asszony, miután a folyosóra jutott, kisebb gyermekét Liptáknénak adva, egy ideig nyugodtan álla férje mellett, hol neki az õrök könyörületbõl helyet engedének. A csend, mely a szobában, hol a bírák együtt ültek, mióta Völgyesy elment, s a rab vallomását aláírta, támadott s a mellette álló hajdúnak halk észrevétele, hogy bizonyosan most készítik az ítéletet: lelkét véghetlen aggodalommal tölték. - Csak bemehetnék - szóla egyszer-másszor szomszédaihoz -, ha megkérem, lehetetlen, hogy elítéljék -, s szemei szüntelen az ajtón függtek, mely megett élte felett határoznak. Végre nem tûrhetve ez állapotot tovább, Liptáknéhoz ment, ki éppen az ajtó mellett ült, s midõn senki reá nem figyelt, fiával berohant az ajtón, mielõtt õt valaki visszatarthatá.

- Irgalmat - kiáltott a szerencsétlen, Kislaky lábaihoz borulva -, irgalmat, teins uram! ne öljék meg férjemet!

Kislaky, meghatva e jelenettõl, fel akará emelni a térdelõt.

- Nem, nem - zokogá emez -, hadd térdepeljek itt, én és gyermekem. Csókold meg a teins úr kezét, lám, tõle függ apád élete - mondá, a kis Pistát maga mellé húzva -, oly jó úr, neki fogunk köszönni mindent.

- Kérem, ne öljék meg apámat - sírt a kis Pista.

- Micsoda szemtelenség ez? - kiáltott Nyúzó - a teins törvényszék nem öl senkit.

- Nem, isten mentse meg - szólt az asszony szelíden -, ne hallgassanak ez ostoba fiúra, ha azt mondta, hogy ne öljék meg apját. Nem tudja, mit beszél, szegény parasztgyerek, nincs nevelése: magam sem tudom, mit beszélek.

- Szegény asszony - mondá Kislaky -, a bírónak nehéz, de szoros kötelességei vannak, és...

- Nem is azt kérem, teins törvényszék - mondá Zsuzsi mindig térdelve -, hogy a büntetéstõl felmentsék. Büntessék meg keményen, akárhogy, csak ne öljék meg... istenem, megint a szerencsétlen szót mondtam! Ne haragudjanak reám. Büntessék Violát, hosszú, nem bánom, örök fogsággal, ha kell, csakhogy életben maradjon. Talán maga mondta, hogy nem bánja a halált, oh, Viola sokszor beszél ilyeket. Ne higgyenek neki, lám, akkor nem látta gyermekeit; most, mióta a kis Pistát ismét megcsókolta, nem szólna így. És kisebb gyermekem is oly szépen mosolygott reá. Oh, ha látnák, ha csak hallhatnák szép kis szavát, ha apját híja, nem hinnék, hogy Viola meg akar halni!

- Mire való ez a haszontalan asszonyi vinnyogás? - kiálta Nyúzó - szeretném tudni, ki eresztette be ezt hozzánk. Takarodj, férjed meg fog halni, ha nem szereti, annyival jobb.

- Hát azt mondtam, hogy õ nem szereti? - sóhajta Violáné, ki e szavaknál más gondolatra jött - istenem, mit beszélek! Sõt, Viola csak éppen halálát kívánja; lássák, nem is büntetés neki, ha õt büntetni akarják, be kell zárni, százszor mondta életében; inkább meghalok, mint hogy tömlöcbe zárjanak.

Kislaky szorult kebellel nézé a szerencsétlent, s szemeiben könny ragyogott, Sóskuty a legnagyobb türelmetlenséggel nézé óráját.

- Ugye, teins uram, be kell zárni? - folytatá az esdeklõ, észrevéve Kislaky felgerjedését - mit neki a halál, egy perc s vége van; de nekünk! két gyermekem van, ez itt s egy künn Liptáknénál; mit csináljunk, ha e gyermekeknek apját felakasztják?

Zátonyi megjegyzé: hogy a gyermekekre nézve mindegy, akár felakasztják, akár húsz évig tömlöcben marad.

- Nem, nem - mondá Zsuzsi -, a teins uraknak az mindegy, nekünk nem. Férjem jól fogja viselni magát, én felmegyek gyalog Bécsbe, térdeimen fogok csúszni a király elõtt, míg férjemnek gráciát ad, s ha nem is, legalább néha elmehetek tömlöcébe, megmutathatom gyermekeit, hogy nõttek; ételt hordhatok neki, ruhát... Oh, csak zárják tömlöcbe, az egy egész mennyország nekem. A halál, az szörnyû!

- Két fertály négyre, az szörnyûség! - sóhajtott Sóskuty.

- Hagyjon békét kend - mondá Zátonyi, szelencéjébõl szippantva -, késõ, ítéletünket kimondtuk.

- Az ítéletet! a halálos ítéletet! - kiáltott Zsuzsi, midõn elborzadva felugrott.

- Itt van - szólt Nyúzó gúnyoló hangon, egy ív papírra mutatva, melyet Macskaházy éppen beporzott.

- De ha rossz, ha hibás ítélet - szóla feszült hangon a nõ -, ha én mondom, hogy nem ér semmit, mert Violának a halál nem büntetés, csak minket tenne szerencsétlenné.

- Ami megvan, az megvan - szólt Zátonyi -, ne háborgasson haszontalan rimánkodásával.

- Isten engem, mindjárt háromnegyed lesz - tevé hozzá a báró -, így holnapig maradhatunk itt.

- De kérem - mondá Zsuzsi, mindig inkább eliszonyodva -, mi ez az ív papiros, hisz mást vehetnek, s arra mást írhatnak, s férjem élni fog.

- Majd bizony, nem eleget fáradtunk - enyelge Nyúzó -, Macskaházy úr kend kedvéért mindjárt újat ír.

- Nem kedvemért, egy ember életeért.

- Szegény asszony - szóla most Kislaky, szemeit törülve -, az ítéletet nem szabad megváltoztatnunk.

- Nem szabad? - kiálta Zsuzsi, szemeit éghez emelve.

- Lehetetlen - válaszolt Zátonyi nyugodtan, s a szegény asszony egy sikoltással földre dõlt...

- Hála istennek - szólt Sóskuty Zátonyihoz halkan, miután az asszony kivitetvén, az ítélet Violának, ki azt tökéletes nyugalommal hallá, felolvastatott, s a törvényszék tagjai a kastély felé indultak -, ezen túlestünk volna.

- Elég üggyel-bajjal; soha ilyen statáriális sedriát nem láttam - mondá a másik.

- Denique, ha a praeses gyenge - jegyzé meg Sóskuty.

- Persze, mikor egy statáriális praeses ily asszonyi rimánkodásokon elpityeredik - szóla közbe Nyúzó, ki azalatt hozzájok jött -, gyávaság. Ha nem erõltetjük, ki tudja, elvégezzük-e ma?

- Négy óra múlt, fogadok, az egész ebéd oda van - sóhajtott Sóskuty -, pedig jobb pecsenyét az ember nem eszik sehol.

Míg a táblabírák így mulattak, Kislaky távol a többiektõl mély gondolatokba merülve haladt háza felé. Lelkét egy új, soha nem gyanított érzés, lelkiismeretének furdalása tölté el. - Istenem! - mondá magában - ez ember élete lelkemen fekszik, soha nyugodt nem leszek többé! Miért mondtam ki a halálos ítéletet?

Oh, miért vannak törvények, melyeknek szükségérõl az ész meg nem gyõzõdhetik, s melyeknek teljesítésénél a jobb ember szívét borzadás tölti el!