25

Nincs kínosabb helyzet a világon, mint midõn munkás ember betegség vagy más körülmények által nyugalomra kényszeríttetik. Fõképp fiatalabb napjainkban érezzük e kínokat, hol személyes befolyásunkat sokkal fontosabbnak tartjuk, mint késõbb; s úgy látszik, mintha a világ, vagy legalább azon kör, melyben forgunk, nem mozoghatna, ha mi nem nyúlunk kerekei közé. Ez vala Ákosnak helyzete azon egész idõ alatt, melynek történeteit az elõbbi fejezetekben leírtam - s alig hiszem, hogy az orvos s Vándory komoly intései õt szobájában tarthatták volna, ha Etelka apjával Tiszarétre nem jön s bátyjának nem mondja, miként Vilma, kit azonnal meglátogatott, tõle mint szerelmének jelét kívánja, hogy orvosának tanácsát kövesse.

Az alispán, mint mondám, kevés órával neje után érkezett meg Tiszarétre. Réty sokkal ildomosabb férfiú vala, semhogy, mihelyt a tisztújítást bevégezve látta, hogy akaratát az utolsó esküdtig keresztülvitte, véghetetlen aggodalommal nem szólt volna Ákosról, habár tudta, hogy sebje legkevésbé sem veszélyes - Az apa apa marad - mondá vigasztalóihoz, kik között okainak számára s bõségére nézve leginkább báró Sóskuty tünteté ki magát. - Ákos egyetlen figyermekem. Nem mintha leányom iránt nem viseltetném hasonló szeretettel... az egész világ tudja, mennyire imádom Etelkát is... de Ákos egyetlen figyermekem, s ki tudja, nem csal-e a hír, mely sebét könnyûnek mondja?... Kézen ejtett sebek, mint igen tisztelt fõorvosunktól - az említett éppen jelen volt - többször hallám, néha tetanust s halált okozhatnak... s ha szegény Ákosomat elveszteném!... Az alispán valahányszor elõadásában ezen ponthoz ért, mélyen sóhajtva szemeit törlé. Szívreható vala õt fájdalmában látni. Az elsõ hírnök után egypár órával Tiszarétrõl egy második érkezett, ki által a kulcsár, Ákosnak parancsolata ellen, de mert gondolá, hogy a hír más módon úgyis már Porvárra érhetett, az alispánnak az úrfi sebérõl azt írá, hogy az egész, Serer s Vándory véleménye szerint, kicsiség. De ámbár Réty e hírre kinyilatkoztatá, hogy eszerint másnap reggelig Porváron fog maradni, a fõispán ebédjéhez ült, az apának aggodalma azóta csak nevekedni látszott, olyannyira, hogy a fõispán, ki nyugtalanságát észrevevé, maga felszólítá õt, hogy az ebédet odahagyva siessen haza s gyõzõdjék meg fia állapotáról tulajdon szemeivel. Réty, örök hálájának kinyilatkoztatása mellett, elfogadta ezt, s leányával s a fõorvossal, ki buzgóságát ez alkalommal azáltal bizonyítá be, hogy az ebédtõl a fagylalt elõtt kelt fel, hazafelé sietett; míg a vendégek az egész ebéd alatt határtalan apai szeretetét magasztalák. Hogy Réty hazaérve, fiát minden veszedelmen kívül találta - min egyébiránt, köztünk legyen mondva, belsõképp egy percig sem kétkedett -, olvasóim tudják, az pedig, hogy a fõorvos a betegnek állapotát megtudva, Serernek mandulateje helyett azonnal limonádét rendelt, azok elõtt, kik valaha életökben egy beteghez két orvost hívattak, annyira magától értetik, hogy elhallgatnám, ha egypár egészséges olvasóra nem számítnék. Ezen orvosi tanácskozmány s jó vacsora után az egész tiszaréti háznép jókor alunni ment, mire fõképp a háziúrnak, reggeli fáradalmai után nagy szüksége volt.

Ákos baja senkire az egész család közül nem hatott annyira, mint Etelkára, nemcsak mert senki a házban a beteget inkább nem szerette, de mert egyszersmind a legtisztább barátsággal ragaszkodott Vilmához is, s érzé a következéseket, melyek e történetbõl reá háramlandanak, s melyek miatt önmagának szemrehányásokat tett, õ lévén az, ki Vilmát s anyját arra bírta, hogy Ákos látogatásába beléegyezzenek. Miután Etelka, bátyjának jó éjszakát kívánva, alunni ment, s szobaleányát, ki a mellékszobában hált, elküldve maga maradt, nyugtalanul jára fel s alá szobájában... s mennyivel többet gondolkozott az egész történet felett, annyival több aggodalommal tekinte a jövõbe. - Sokkal jobban ismeré mostoháját, mint hogy annak Ákos s Vilma házasságára való megegyezését valaha reménylhetné; ily viszonyok közt pedig apjának megegyezése sem várható, sõt bizonyos, hogy õ is el fog követni mindent, hogy fiát szándékában akadályozhassa... s Ákos mit tegyen, hol engedni, sõt hol ígéretének teljesítését csak elhalasztani is becstelenség volna? A történtek után a család belsõ csendének felbomlása bizonyos... s Etelka jobb s nemesebb teremtés vala, hogysem a gondolat, miként apa s fiú, talán pár nap múlva mint ellenségek fognak megválni egymástól, fájdalommal nem töltené lelkét.

Egy volt e szerencsétlen nap emlékei között, mi lelkének jólesett, azon mód, mellyel magát Kálmán Tengelyi irányában viselte. Etelka ismeré szeretetét. Majdnem együtt nevelve, legalább elsõ gyermekségtõl óta, mint testvérek társalkodva egymással - mire Kislak szomszédsága száz alkalmat nyújtott -; Etelka sem maradhatott közönyös Ákos barátja iránt. Ha hallgatok külsõ tökélyeirõl, melyek, bármint szabadkozzanak ez állítás ellen sokan, az asszonyi szívre megteszik hatásukat - Kálmánnak jelleme is olyan vala, mely éppen a jobb asszonyokat leginkább érdekli. A nyíltság, melyet arca kifejezett, határtalan bátorsága s azon férfias becsületérzés, mely minden szavából kitûnt, õt érdekessé tevék, fõképp oly lány elõtt, ki magát bábbá nem alázva, a férfiban nem felpiperézett bábot, hanem férfit keres... s Etelka nemegyszer mondá Ákosnak, hogy kívüle Kálmánnál senkit inkább nem szeret. De Etelka egyike vala azon hölgyeknek, kiknek érzelmei inkább mélyek, mint szenvedélyesek levén, magokat egykönnyen elragadtatni nem engedik... s valamint tisztelõjének jó tulajdonait senki inkább el nem ismeré, úgy senki nem látá tisztábban a hibákat, melyek azokat elhomályosíták. Kálmán szenvedélyessége, a gyengeség, mellyel magát a pillanat benyomásaitól elragadtatá, hiúsága végre, e hiba, melytõl senki közülünk nem egészen ment, s mely iránt mégis talán éppen azért valamennyien oly szerfelett szigorúaknak mutatkozunk, nem kerülték el figyelmét... s valahányszor Ákos barátja mellett szót emelt, nõvére mondá: hogy jövõjét oly férfira, ki ezen hibákat oly mértékben bírja, mint Kálmán, bízni nem fogja, míg javulásának jeleit nem tapasztalandja.

...Hiú kacérkodókat kivéve, nincs leány, mely midõn magát valóban szeretve látja - közönyös maradhatna. Mint a szerelem istene bekötött szemmel irányozza nyilait: úgy, ha szenvedély szemeinket elvakítá, s nem tudjuk, mit teszünk, leginkább hatunk többnyire kedveseink szívére. De ki Etelkát bírni akarta, annak nemcsak szívét, de meggyõzõdését kelle megnyernie, s ez az, mi eddig Kálmánnak nem sikerült. A mód, mellyel magát Tengelyi irányában a tisztújításnál viselé, azonban sokkal magasabbra állítá õt kedvese szemeiben. Kálmán fellépése nemes vala már magában is... Helyzetében, ki a Tengelyi s Rétyek között létezõ ellenségeskedést ismeré, s midõn a jegyzõnek védelmére felszólalt, érzé, hogy maga s Etelka között egy új válaszfalt emel minden szavával; ily cselekvéshez valóságos önmegtagadás, valóságos erény kellett, mi végre nem más, mint önzésünket alárendelni meggyõzõdéseinknek. Etelka, ki Kálmán egész szeretetét ismeré, teljes mértékben érzette ezt, s ki e pillanatban szívébe nézhetett volna, hihetõképp azt látná, hogy Kálmán itt épp annyival közelebb jutott céljához, mint magát bátorsága által attól eltávolítva gondolá... legalább Etelka reá emlékezve, soha nem számolá fel kevesebbé hibáit, mint éppen ez éjjel.

E gondolatok Etelkát, midõn végre ágyba feküdt, sokáig nem hagyák alunni, s alig szunnyadott el, midõn kocsizörgés ismét felébreszté álmaiból, melyekben a tisztújítás, zsiványok, testvérének véres alakja s Kálmán arcvonásai csudálatos vegyületben tûntek fel. - Etelka felült ágyában. Sebes lépések hallatszottak, melyekkel valaki a lépcsõn feljött, a folyosón végigment, s a mellékszobának ajtaját felnyitva belépett. Macskaházy vala ez, ki Viola elfogatása után az irományokkal Tiszarétre visszatért, s kinek szobája - mint olvasóim, e történet elõbbi részeire visszaemlékezve, tudni fogják - éppen Etelka szobájának szomszédságában vala, s tõle csak vékony téglafal által választatott el;... s valamint a szobalány, midõn az utolsó tisztújítási konferencia alkalmával e szobában a sz.-vilmosi jegyzõvel mulatott, s késõbb látá, hogy Macskaházy az egész idõ alatt szobájában volt, félt, hogy az ügyvéd e beszélgetés minden szavát meghallá: úgy Etelka most ez éji csendben minden mozdulatot észrevett, mely a mellékszobában történt. „Honnan jöhet ez ily késõn? gondolá magában, s nem tulajdonítva több fontosságot az egésznek, már ismét alunni készült, midõn Macskaházy szavai figyelmét felgerjeszték. Az ügyész azalatt hihetõképp gyertyát gyújtott, s most, a nesz után ítélve, irományokat néze át.

- Itt vannak - szóla félhalkan, összefüggetlen szótagokban -, itt vannak mind Tengelyinek nemeslevelei... no, most keresheted nemességedet, büszke jegyzõ!... S itt az irományok, melyeket a nagyságos asszony annyi ideig keresett; úgy, be velök asztalfiókomba, s legyen ember, ki ezeket tõlem olcsón kicsikarja. - S ezzel Macskaházy valamit szekrényébe zára, s kezeit dörzsölve jára fel s alá szobájában. Kevés idõ múlva a folyosón ismét lépések hallatszottak. - A mellékszobának ajtaja megnyílt, s Macskaházy szokott rikácsoló hangján felszólalt: - Rendben vagyunk, nagysám, Violát megfogtuk, kétségbeesve védelmezé magát, de meggyújtottuk tanyáját s kifüstöltük mint a méheket. Az írások is mind kezembe kerültek.

- Hol vannak? - mondá a másik hang, melyben Etelka azonnal mostohája szavát ismeré meg - halkabban.

- Tûzbe dobtam, mihelyt kezembe kerültek - szólt a másik -, így legalább nem csinálnak több galibát; mind együtt voltak Tengelyi irományai s Vándory levelei, mik után nagysád annyira vágyódott.

- Szóljon halkabban az istenért! - szakítá félbe a szólót az alispánné. - Etelka apjával tegnap este visszajött, s ha nem alszik, mindent meghall. - Mire Macskaházy, ki az alispán s leánya visszatérésérõl eddig semmit nem tudott, suttogásra mérséklé hangját, úgyhogy Etelka többé mit sem hallhatott; s midõn mostohája ismét elment, nyugtalanul veté magát körül ágyán reggelig, míg bátyjához sietve a dolgokat, melyeknek véletlenül tudásához jutott, vele közölheté. Mihelyt Ákos a történteket hallá, Kálmánnak levél íratott, s az öreg János Kislakra nyargalt.

Ezek után, miket pótlólag elõadni az egésznek megértésére szükségesnek látszott, olvasóim megfoghatják a nyugtalanságot, mellyel Ákos s Etelka aznap reggelén, melyen János Kislakról visszatért, egymás mellett ültek. Viola meg vala mentve... de mit tegyenek most? Azok után, miket tudtak, nem lehete kétség, hogy Vándory irományainak elrablása szüléik, vagy legalább mostohájok parancsolatára történt. - Igaz volna-e, hogy - mint Kálmántól minap hallá - ez irományok apjának szerencsétlen testvérét, ki apai házát fiatal korában elhagyá, illetik, s hogy Vándory e családi titokban beavatott? S ha ez úgy van, miért e titkolódzás, miért nem szólt eddig, miért nem szól most? Lehet-e Vándoryról feltenni, hogy ha a családnak e szerencsétlen tagja még élne, s valaki által annak jogaitól való megfosztása céloztatnék, Vándory ily aljassághoz segédkezet nyújtana?... De ha az egész nem erre vonatkozik, mily irományai lehetnek a jámbor lelkésznek, melyeknek megsemmisítése mostohájoknak annyira szívén fekszik, hogy miatta valóságos gonosztettre vetemedjék?... Az egész egy nagy rejtély, s mindenütt egyenlõ bizonytalanság, mit tegyenek õk magok?

Az irományok, melyek között Tengelyi nemességi bizonyítványai valának, nem semmisíttettek meg. Etelka hallá, midõn Macskaházy azokat fiókjába zárta... s éppen mert Rétynének azt hazudta, hogy az irományok elégtek, nem lehetett kétség, hogy azokat megtartani s még más célra használni kívánja. Ákos hogy jusson ez irományokhoz, melyeknek egy része õt oly közelrõl érdeklé? Nyilván számot kérjen-e Macskaházytól?... De nem fog-e mindent tagadni? Nem fog-e éppen ily megszólítás okul szolgálni, hogy az irományok megsemmisíttessenek? S mily módon kényszerítse õt prédája visszaadására, ha nyilván nem lép fel, s miként teheti azt, oly esetben, midõn a gonosztevõ csak saját szüleinek eszköze?! És ha ismét hallgat, nem fog-e Macskaházy a birtokában levõ irományokkal száz gazságot követni, melyeknek feleletterhét részben az veszi magára, ki azokat megakadályoztathatná? Vannak pillanatok, hol eszünket, mely által helyzetünk minden veszélyeit belátjuk, átkozzuk s irigységgel nézünk az állatra, mely ösztönét követve nyugodtan halad a természet által elébe jelelt úton; pillanatok, melyekben érezzük, miként akaratunk úgynevezett szabadsága nem más azon szerencsétlen, egyedül az embernek adott kiváltságnál, hogy kétkedhetik.

- Mit tegyünk? - szóla végre Ákos, miután mind e lehetõségeket egymás után elszámolá, felugorva pamlagáról, s felkötött kezével türelmetlenül fel s alá járva szobájában. - Engedjük-e, hogy Tengelyi itt szemünk láttára egy gazember által jogaitól megfosztassék, míg mi összetett kezekkel nyugodt tanúi vagyunk ez alávalóságnak, melyet talán megakadályozhatnánk? vagy nyilván lépjünk-e fel, mi, Rétynek gyermekei, tulajdon szüléink ellen?... szörnyûség!...

- Ne tegyünk semmit, mi oly esetben, midõn arról, mit tenni kell, tisztában nem vagyunk magunkkal, mindig a legokosabb - mondá Etelka. - Macskaházy egypár napig sem az irományokat megsemmisíteni, sem azokat, anélkül, hogy észrevennõk, valami alávalóságra használni nem fogja. Addig vigyázzunk mindenre, mi körülöttünk történik. Nem szokásom, sõt elveim ellen van, de asszony létemre nem fogom annyira elnyomni kíváncsiságomat, hogy szomszédom falán ne hallgatóddzam. Ha valamit észreveszünk, vagy valami jó eszünkbe jut, késõbb elhatározhatjuk magunkat.

- Az egyenes út a legjobb - válaszolt fejét rázva testvére -, hallgatódzni, kémkedni nem nekünk való. Ezek az emberek tízszer megcsalnak, s biztos lehetsz, ha évekig állsz Macskaházy falánál, nem hallasz többé egy szót. Legtermészetesebb, ha apámmal szólok.

- Ha azt akarod, hogy az irományok még ma megsemmisíttessenek - mondá Etelka, - nem szükséges egyebet tenned. Akár, mitõl isten mentsen meg, mostohánk s Macskaházy lépései ismeretesek elõtte, akár nem: annyi bizonyos, hogy mihelyt valaki gyanítja, hogy a titoknak egy részét bírjuk, az irományok azonnal örökre eltûnnek.

- Igazságod van - szólt bátyja, székre vetve magát -, tûrnünk, színlelnünk kell, legalább, mennyire tõlünk kitelik.

- Vigyázz magadra - mondá most Etelka, midõn a pamlagról felkelt s távozni készült -, apám lépteit hallom a folyosón... hihetõképp Vilmáról szóland veled... Végy erõt magadon, s tartsd meg nyugalmadat.

S ezzel a hölgy, kezet nyújtva, s apjának, kivel az ajtónál találkozott, kezet csókolva, kiment.

A viszony, melyben apa s fiú egymáshoz álltak, sohasem bírt azon melegséggel, azon teljes, határtalan bizalommal, mi által a családi élet boldogítóvá válik. Bármi közel álltunk egymáshoz, ha szíveinknek közös vágyai nincsenek, összeforrni nem fogunk soha; s a vérrokonság nem pótolhatja azon kötelékeket, melyekkel közös meggyõzõdések két lény egész valóját összefûzik. Azonban ne gondolja senki, hogy az alispán s fia között örök viszongást, sõt ellenségeskedést találhat - mi apa s fiú között nemesházainkban, fájdalom! gyakori eset -, sõt, mind az öreg Réty látó szeretettel viseltetett fiához, mind ez soha a tiszteletrõl, mellyel apjának tartozott, nem feledkezett meg, és talán egyik sem gyanítá, hogy a békesség, melyben élnek, nem egyetértés, hanem csak annak eredménye, mivel nincs tárgy, melyben találkozván, összeütközésök lehetséges volna. A távolság, szellemi, mint anyagi világban, oly fogalom, melyhez csak tapasztalás által juthatunk, s mint a gyermek míg a tért, mely õt egyes tárgyaktól elválasztja, meg nem mérte, mindent egyenlõ közelnek gondol: úgy apa s fiú az egyik emelkedési terveit, a másik ifjú lelkének sugallatát követve, hihetõképp nem is gyaníták még a távolságot, melyben egymástói álltak, noha a zavarból, mellyel az alispán, most midõn azért jött, hogy fiával Vilma iránt szóljon, ennek kezét szorítá, látni lehetett, hogy õ legalább e pillanatban talán sejdíti a viszonyt, melyben fiához áll.

A szokott egészségrõli kérdezõsködések után, melyeket azonban Ákos kinézése szükségtelenné tett, mindketten egy ideig hallgatva ültek egymás mellett, míg végre az alispán, erõt véve magán, a beszélgetést megkezdé.

- Fiam - szólt, ajkait mosolyra kényszerítve, mit közönségesen tenni szokott, ha azon kifejezésrõl, mely a jelen pillanatban legcélszerûbb, magával tisztába nem jöhetett -, még szemrehányásokat kellene tennem utolsó kalandodért. Gondold meg, mik egy apának érzelmei ily pillanatban.

- Kedves atyám, jó, hogy e tárgyról szólunk - mondá Ákos, s hangjának remegésében belsõ meghatása vala észrevehetõ -, tisztába kell hozni e dolgot, s pedig mentül elébb, jobb most, mint csak egy órával késõbb.

- Csak ne hirtelenkedjünk el semmit - vága közbe az alispán, kinek a mód, mellyel fia a beszélgetést felfogá, nem tetszett. - Fel vagy gerjedve, szóljunk inkább másról, még talán gyengének is érzed magadat.

- Nem, atyám! - válaszolt élénken Ákos - fia becsülete forog kérdésben itt, hirtelenkedésrõl szó nem lehet. Tudja, hogy Vilmát szeretem - az alispán ajkai mosolygásra vonultak, mit Ákos észrevéve, elpirult. - Ne féljen, nem fogom leírni ez érzeményt, úgy látszik, úgysem fognék megértetni; de atyám ismeri a vigyáztalanságot, mire Tengelyi, ki nem akará, hogy házához menjek, makacssága által kényszerített.

- Tengelyi bizonyos tekintetekben mindig józan ember volt - vágott közbe Réty.

- Legyen! errõl sem fogok vitatkozni - folytatá Ákos mindig melegebben -, mennyire józan, vagy nem, embertõl oly dolgokat kívánni, melyeknek teljesítése lehetetlen, mennyire célszerû oly érzemények ellen küzdeni, melyeknek elnyomása helyett csak eltitkolásukat érhetjük el, mindez nem ide való. Apám tudja, mi történt, tudja, hogy Vilmának minden ártatlansága mellett jó híre szenvedett, hogy elégtétellel tartozom, és...

- Kedves fiam - szólt közbe, fejét csóválva az alispán - ne engedd magadat túlzásokra ragadtatni! Vilma becsülete! én nem tudom, miként szenvedhetett volna az? Az egész, meg kell vallani, Tengelyi házának sem szolgált díszére, fõképp Vilma anyjának nem; de mi a leányt illeti, istenem, tizenhét esztendõs!

E szavak, s fõképp a mód, mellyel azok mondattak, Ákost legbensõbb érzelmeiben sérték, s a változott hang, melyben szólt, apjának hamar eszébe juttatá a hibát, melyet elkövetett. - Hagyjunk fel a gúnnyal, apám - szólt komolyan -, s beszéljünk nyugodtan a tárgyról. Azok által, mik történtek, Vilma hírének szenvednie kellett. Ha egy percig kételkedtem volna, a mód, mellyel anyám e szobában felõle szólt, elég volt felvilágosításomra. A dolgok ezen állásában csak egy mód van hibámat jóvátenni, s valamint régen tisztába jöttem magammal, hogy Vilmát nõmül választom: úgy most el vagyok határozva, hogy azt továbbra halasztani nem fogom, s azért kérem megegyezését.

Rétynek különös ellenszenve vala minden kérdésnek oly módoni felállítása ellen, hogy arra csak egyszerû igen- vagy nemmel felelhetett, s fõképp e fontos tárgyra nézve alig képzelhetni a zavart, melybe az érdemes férfit fiának szavai hozák. - Csak a hirtelenkedés veszélyeirõl rebegett valamit, s hogy a tárgy fontosabb, semhogy abban rögtön valamit határozni lehetne.

- Ami engem illet, kire nézve e tárgy kérdésen kívül legfontosabb - válaszolt Ákos -, biztossá tehetem apámat, hogy egy évnél több, mióta elhatároztam magamat; azonkívül gondolja meg, hogy Vilma azok után, mik történtek, csak mint jegyesem léphet megszégyenülés nélkül a világ elébe, s én nem akarom egy nappal is hosszabbítani e kínos állást, melybe e családot hoztam.

- Kedves fiam - mondá Réty oly érzékenyen, minõvé hangja csak válhatott -, én teljes mértékben méltánylom gyöngeségedet, s bizonyos lehetsz, hogy mindenben, mit ifjú vigyázatlanságod jóvátételére célszerûnek látandunk, teljes segélyemre számolhatsz...

- Hát helybenhagyását bírom? - vága közbe apja kezét szenvedéllyel megragadva Ákos.

- Mindenre - folytatá az alispán -, mi arra szükséges, hogy Tengelyiék könnyelmûséged által kárt ne szenvedjenek. Isten megáldott vagyonnal, ha szükségesnek látod, inskripciót adunk neki, Vilmát fényesen kiházasítjuk, és...

Ákos eleresztve apja kezét, felugrott pamlagáról.

- Apám - szólt s arcai lángoltak -, hát elfelejti, hogy Vilmát szeretem, hogy senkit nem szeretek úgy a világon, hogy ez érzemény általa viszonoztatik, s hogy készebb vagyok lemondani mindenrõl, mint hogy õt más karjain lássam?! - Az alispán zavarodtan simítá hajait. - Igen - folytatá Ákos -, ne gondolja, hogy házitartásomra valami segedelmet kérek. Anyámnak birtoka, mely már kezemben van, elég, hogy belõle nõmmel eléljek. Rendelkezzék saját birtokáról, rendelkezzék mindenrõl kedve szerint, apám, én megegyezésénél nem kérek egyebet... ne tagadja meg azt fiától!

Az alispán nem vala érzéketlen, s fiának e szavai mélyen hatottak szívére; de õ életének azon korához ért, melyben elveink, miket közönségesen érdekeink szerint választunk, érzelmeink irányában éppoly erõsökké válnak, mint fiatalabb napjainkban gyengék; s a befolyás, melyet Rétyné férje felett gyakorolt, nagyobb vala, hogysem ez engedett volna; s minden, mit Ákos apjától válaszul nyerhetett, csak azon általános szójárásokban állt, melyekkel azok, kik mély érzeményt felfogni soha képesek nem voltak, szenvedélyeink ellen okoskodni szoktak, s melyek közönségesen vagy érzelmeink tagadásában vagy azon régi állításnak száz változataiban állnak, hogy az emberi szív ingatag, s idõvel minden sebébõl kigyógyul, mi a szívnél oly igaz, mint más betegségeinknél, csakhogy itt is a gyógyulás sokszor halál által történik, s hogy valóban nincs mit örvendeni rajta, ha a szív sebével egyszersmind érzékenységét veszté el.

Ákos tántoríthatatlan vala, s még elhalasztásról sem akart hallani semmit, noha apja végre ünnepélyesen kinyilatkoztatá, hogy ha most útra megy, s feltétele egy év múlva nem változott, õ a házasságot ellenezni nem fogja.

- De kérlek, fiam - szólt végre az alispán, míg a legnagyobb felgerjedésben a szobában fel s alá járt -, gondold meg, mit teszesz; gondold meg, hogy szenvedélyednek egész jövõdet áldozod fel. Senki nem tudja jobban, mint tenmagad, miként szeretlek; soha egy szót nem hallál tõlem, mellyel kívánataidnak ellenszegültem. Politikai elveid ellenkeznek azokkal, melyekben én élek, hagyján! én tisztelem meggyõzõdésedet, s az idõre bízom, hogy mint másokat, úgy téged az igaz útra térítsen; lelkem legforróbb kívánata vala, hogy hozzád illendõ nõvel lássalak... s ámbár én részemrõl többet ismerek, kik minden vágyaimnak megfelelnének... Nem bíztam-e önsorsod meghatározását egészen magadra? Nem élvezted-e szabadságodat oly mértékben, mint talán soha fiú, kinek szülei élnek?... Csak most engedj kéréseimnek! gondold meg, a lépés, melyet tenni akarsz, olyan, melytõl nincs visszalépés.

- Én meggondoltam mindent, s el vagyok határozva - válaszolt Ákos nyugodtan. - Vilma birtokán kívül nincs a világon semmi, mi szívemet kielégíthetné.

- S ismered-e a világot?... S tudod-e csak azt, szívednek mily szükségei fognak támadni, ha majdan ifjúságod elmúlt? - folytatá az alispán élénken. - Korodban szerények vagyunk kívánatainkban, egy szalmafödél s kedvesünk szerelme, ez minden, mit igénylünk; ami még hibáznék, azt ifjú képzetünk pótolja... s ha, mint vad népekrõl beszélik, kik aranyukat kis tükrök- vagy üveggyöngyökért odaadják, ifjú korunkban egész birtokunkat egypár töredékeny örömért odavetjük, oka egyedül az, mert e múló élvezetekben kimeríthetetlen kincseket látunk. De hidd el fiam, a szívnek vannak szükségei, melyeket huszonnégy éves korunkban nem ismerünk, melyek csak késõbb támadnak, de melyeknek kielégítése szerencsénkre szintoly szükséges. A férfi kitüntetés után vágyódik, mint az ifjú szerelem után sóvárgott; miután egész boldogságunkat egy szív szeretetébe helyhezve, magunkat kielégítve nem találtuk, sokaknak tisztelete- vagy legalább hódolatában keressük pótlékunkat.

Ákos mosolyogva rázá fejét.

- Ne rázd fejedet - szóla Réty tovább -, az idõ jõni fog nálad is, mint mindenikünknél. Nemes jellemû ifjú vagy, távol minden önzéstõl s haszonvágytól, jól tudom, de végre, ember, s nem tagadhatja meg senki közös természetünket. Valamint testi úgy lelki tulajdonaikra nézve, azon számtalan különbségek mellett, melyeket emberek vonásain észreveszünk, s melyekért az egyik szeretetreméltónak látszik, míg mástól undorodva elfordulunk, vannak bizonyos fõdolgok, melyek különbözõ formákban, de mindenütt feltalálhatók, s valamint orra, szája, füle egyenlõn megvan a legszebb s legrútabb arcnak: úgy azon fõhajlamokat, melyek lelkünk természetét képezik, más vegyítékben, de fel fogjuk találni mindenütt. Higgy, fiam, apádnak, az idõ el fog jõni, hol a kitüntetés utáni vágy fel fog támadni lelkedben is; napok, hol lelkedet a gondolat, miként nagy tehetségeid parlagon hevernek, keservvel fogja tölteni, hol kortársaidat látva, kik nálad minden tekintetben alantabb állván annyira föléd emelkedtek - átkozni fogod balgatagságodat, mellyel magadat e pályáról kizártad.

- De ha úgy volna is - szólt Ákos, kit apja szavai nem gyõztek meg, de kire azok mélyen hatottak, mert látá a megindulást, mellyel azok mondattak -, ha a nagyravágyásnak ördöge feltámadna végre bennem is, ki áll jót, hogy azt, bár mindenben tanácsait követném, ki fogom elégíthetni? S e Tantalus almák, melyek felé annyian nyújtják kezeiket, kinek elégíték ki szomját? Ki vágyódott valaha kitüntetés után anélkül, hogy élete végén azt, mit elért, haszontalannak tapasztalva kielégítetlenül nem szállt volna sírjába?

- Ez való lehet egyesekre, olyanokra nézve, kik elérhetetlen célt tûztek ki magoknak - válaszolt az alispán.

- De ha én azok közé tartoznám? - szóla közbe Ákos. - Eddig nagyravágyás nem bántott soha; de azt érzem magamban, ha valaha e szenvedély bennem felébred, a cél, melyet magamnak kitûzök, olyan leend, melyet milliók közül elérni alig adatott egynek. Egy megyének nagy férfia lenni, nagyságoltatni, méltóságoltatni azon pár ezer ember által, kiktõl ismertetem, büszkén emelni fejemet, mint a nádszál, mely posványból ered, magam körül a rohadt elemmel, melynek növésemet köszönöm, inogva s hajlongva, hogy ellentállásomban gyengeségemet ne áruljam el... ez nem azon cél, mi után valaha vágyódni tudnék... s tûzhetnék-e ki mást?

- Miért ne? - válaszolt az alispán élénken, ki ámbár érzé, hogy fia keserû szavaival önhelyzetére céloz, örült a fordulatnak, melyet a beszélgetés vett - ily fiatal emberbõl, mint te, minden lehet e világon. Való, az út, melyen hazánkban magasabb polcra törekszünk, nem kellemetes. Helyzetedben a megyei szolgálatot nem kerülheted el; de nem vagy-e fiatal? nem áll-e nyitva elõtted az út, hogy ott kezdhesd, hol mások végzik? Három év múlva lelépek, s helyemet neked adom által. Ismered helyzetemet, s tudod, hogy oly valamit ígérek, mit teljesíteni hatalmamban áll. Nem szükség, hogy elveidet megtagadd, sõt mennyivel inkább lépsz fel ellenem, annyival bizonyosabb választásod, s légy csak egyszer alispán, abból mindenné válhatsz, országbíróvá, ha iparkodol.

- De, kedves apám - szóla Ákos, nem nyomhatva el egészen a mosolygást, mely midõn e fényes terveket hallá, ajkain átvonult -, ha az életpálya, melyet elõmbe tûzött, csakugyan olyan volna, milyenen járni óhajtok, ha csakugyan kedvet érzenék magamban, miután pár évig bizonyos úton haladtam, mihelyt látom, hogy rajta tovább, azaz új hivatalhoz nem juthatok, általtérni más-, éppen ellenkezõre, ha én is azokhoz akarnék tartozni, kik Mahometként egy ideig a hegynek parancsolják, hogy hozzájok jöjjön, s miután az nem mozdul, felkelnek, s magok mennek a hegyhez: ugyan, miként akadályozhat Vilma célom elérésében?

- Fiam - szóla az alispán, midõn bámulva Ákosra tekintett -, hát elfelejted, hol élsz? Nem tudod, hogy e megyében családi befolyás nélkül semmire sem mehetsz? A személyes érdem... zérus, mely értékedet tízszerezi, ha állásodat, mint számot, elébe teheted; anélkül... semmi. Azt hiszed, valaha alispánná lettem volna, ha boldogult anyád, vagy második nõm helyett nemtelen leányt veszek feleségül?

- Minek szükséges, hogy nõm nemes legyen, ha én az vagyok?

- Igen - válaszolt Réty, ki a vitatkozás hevében legbensõbb gondolatait kitárta, - ha az, kit választál, nem éppen Vilma, nem egy falusi jegyzõ leánya volna. Ha úgy tetszik, végy nemtelen leányt feleségül, gazdag kereskedõét, tõzsérét, megkeresztelt zsidóét, ha kedved tartja, nem bánom, én nem ragaszkodom családi elõítéletekhez, s jól tudom, hogy a vért, mely ereinkben foly, senki sem látta még; de végy gazdagot, s állásod nem hogy romlanék, de javulni fog. Korunkban a nemzetségfák csak még annyiban becsültetnek, amennyiben osztálykövetelésnél bizonyságul használtathatnak, s a két ivadék óta nemesedett pór megvetéssel néz le a százados nemesre, ha ez gyalog megy el fényes hintója mellett; de neked vagyon kell, fiam, ha emelkedni akarsz. Jószágaim, bármennyit adnék, ha megváltoztathatnám, mindkét ágat illetik. Ha nõd semmit sem hoz házadhoz, csak annak felét fogod bírni, mit most én bírok, és...

- Kedves apám - szakítá félbe Ákos a szólót -, ne folytassuk e beszélgetést, mely mindkettõnknek csak kellemetlen lehet, s mely szándékomat nem fogja megváltoztatni. El vagyok határozva. Ha csak szívemrõl volna a szó, talán erõt érzenék magamban feláldozni egész boldogságomat, csakhogy apámnak fájdalmat ne okozzak; most, hol becsületem, hol Vilmának jövõje forog kérdésben, feltételem változhatatlan. Ne állítson beleegyezésének megtagadása által azon szomorú kénytelenségbe, hogy éltem legfontosabb lépését akaratja ellen tegyem.

- Gondold meg, fiam - szólt Réty, kérõ hangon -, mennyit fáradtunk boldogult nagyapád s én, hogy családunkat e polcra emeljük, s te egyszerre egy félszázadnak fáradságait fel akarod áldozni szenvedélyednek? Gondold meg szegény apádnak házi békéjét, melyet örökre feldúlsz, mert nõm s Vilma soha e világon barátságosan találkozni nem fognak, s anyád készebb elhagyni házamat, hogysem valaha e szerencsétlen házasságba beléegyezzen. Gondolj nõvéredre, kinek szinte egész jövõjét elrontod, mert ki volna az, ki egy falu jegyzõjével sógorságra akarna lépni? - S az érdemes alispán hihetõképp még sok dolgot hozott volna fel, melyeknek meggondolását fiának ajánlaná, ha e pillanatban az ajtó fel nem nyílt, s a nagyságos asszony nem lépett volna a szobába, mi által az egész beszélgetés más irányt vett.

Réty okoskodásai kétségen kívül éppoly kevéssé gyõzheték meg fiát, mint ez apjának azt magyarázhatta volna meg, hogy ember tökéletes józanság állapotában egy szegény falusi jegyzõ leányát a taksonyi alispánságnál többre becsülheti; de Ákos apját inkább szereté, s a hang, mellyel ez szólt, melegebb vala, semhogy intései szívét egészen érintetlenül hagyhaták. Midõn mostohája a szobába lépett s a szónoki szerepet mint közönségesen magára vállalá, Ákos vére a parancsoló hangok elõtt felforrt, s minden szavában csak azon megvetés vala látható, melyet ez asszony iránt, fõképp mióta benne gonosztevõknek cimboráját látá, érezett.

- Hát szóltál Ákossal? - mondá férjéhez fordulva, éles hangon az alispánné - s mit mond?

- Szóltam - válaszolt a megszólított zavarodtan -, s Ákos azt mondja, hogy... azaz a jelen pillanatban... hogy...

- Hogy Vilmáról lemondani nem fog - vága szavába Ákos nyugodtan -, sem a jelen pillanatban, sem ezentúl.

- Majd meglátjuk - mondá Rétyné, bosszús tekintetet vetve a szólóra, - ha az úrfi azt hiszi, hogy e házasságban valaha megegyezünk...

- Ami nagysádat illeti - szólt Ákos oly hangon, melybõl belsõ megindulását mindenki észreveheté -, sohasem számoltunk e megegyezésre; egyébiránt...

- Apád sem fog megegyezni - szakítá félbe indulattal az asszony -, férjem soha nem mondott mást, esküdni mernék reá.

- Nagysádnak igazsága van - folytatá Ákos mindig inkább megindulva -, de atyám szeretetét bírtam mindeddig; nem hiszem, hogy e szándéka megmásolhatatlan volna.

- Apádnak e szándéka megmásolhatatlan - szólt Rétyné mindig hevesebben -, nemde, férjem? - s midõn az alispán többször fejét hajtogatá - soha! soha! sem õ, sem én ez õrültséghez meggyõzõdésünket adni nem fogjuk.

- Ezen esetben - válaszolt az ifjú hideg megvetés tekintetét vetve a szólóra - apám megegyezése nélkül leszek kénytelen azt tenni, mire magamat, mint becsületes ember, kötelezve érzem, s elhagyni a házat, melyet mások, úgy látszik, oly tökéletesen elfoglaltak, hogy számomra hely sem marad többé.

- És az úrfi ugyan hová megy - szólt a mostoha gúnyosan -, ha többé szerencsénk nem lesz? Talán mátkája uradalmaira vonul vissza? - S az asszony kacagásra kényszeríté magát.

- Nem lesz szükséges - válaszolt a másik, kinek arcait felindulásában halotti sápadtság lepte el, s ki alig bírá leküzdeni az érzelmeket, melyek keblét tölték -, a jószág, mely anyámról reám maradt, elég, hogy belõle becsülettel eléljek. Ha õ élne, nem szorultam volna arra, hogy apám házát ekképp hagyjam el.

- Alávaló! háládatlan! kígyó! - kiáltott Rétyné, nem tartózthatva magát - szememre hányod, hogy mostohád vagyok. Én született báró Andorházy kisasszony vagyok, nem szorultam reá, hogy haszontalan nemesemberhez menjek; nekem nem volt grácia, inkább én tiszteltem meg családotokat. Anyád jószágaira ne számolj, rossz fiú! nem vagy még huszonnégy esztendõs, apád nem fog kiadni semmit.

- Ne méltóztassék megfeledkezni - válaszolt Ákos nyugodtan -, hogy két hónap múlva az leszek.

- És én mondom: nem! nem, és százszor nem! E házasságból nem lesz semmi! - kiáltott az alispánné magánkívül. - Én nem tûröm, hogy rajtunk e gyalázat történjék. Ha másképp nem, apád ki fog tagadni, el fog átkozni, rossz fiú. Én nem fogom tûrni, hogy a név, melyet viselek, megmocskoltassék.

Ákosnak arcai lángba borultak, szólni akart, az indulat elfojtá szavát.

- Én nem fogom tûrni, hogy menyem egy falusi jegyzõ, hogy névtelen, vagyontalan, nemtelen leány legyen, kit én megvetek.

- Nagysád! - kiálta Ákos.

- Igen, erkölcstelen személy, olyan, ki házasságod elõtt ringyód volt!

Ez utolsó szavaknál, melyeket az alispánné legnagyobb indulatában mondott, Ákos, szenvedélye nem ismert többé határokat... félig magánkívül rohant mostohája ellen, s apja alig bírá visszatartani felemelt karját. - Hogy merted e szót kimondani, alávaló! - kiáltott félig magánkívül - zsiványok cimborája, tolvaj, ki e házra szégyent hozol, ki ha szólni akarnék, e megye tömlöcében haramják közt találnád helyedet?!

Ki e pillanatban az alispánnét látja, midõn halotti sápadtsággal arcain, reszketve, szemeit a földre süté, megsajnálta volna ez asszonyt; s nem tudom, az alispán - ki a történteket nem ismerve, fiának magaviseletében a legóriásibb háládatlanságot látá, melyet fiú valaha apja ellen elkövetett - mit tesz, ha Vándory éppen akkor a szobába nem lép s a kínos jelenetnek véget nem vet.

Midõn a lelkész bejött, Rétyné férjét, kezénél fogva, magával hívá. Ákos, kit betegsége elgyengített, pamlagára veté magát, és sírva fakadt.

Nem múlt egy fertály óra, mely alatt Vándorynak a történteket röviden elmondá, midõn az inas Ákosnak apjától levelet hozott, melyben ez vele tudatá, hogy e házat - mihelyt egészsége engedi, el kell hagynia -, s ámbár az öreg lelkész ígéré, hogy az egészet kiegyenlítendi, Ákos nem akart egy órával tovább itt maradni. Röviden búcsút vett Etelkától, ki a történteket megtudva, bátyjához sietett... s Vándoryval még azon órában a lelkész lakához ment.