27

Az utolsó fejezetben leírt estét követõ napon, Réty házában külsõleg minden ismét szokott rendében folyt. Az alispán arcain talán mélyebb gondoknak kifejezése vala észrevehetõ, mint máskor, s Etelkát elhagyta szokott vidámsága; de mindenki munkája után járt, s Ákos neve csak a cselédházban említtetett, hol, mióta az úrfi s öreg huszárja elmentek, senki sem fáradott ki dicséretökben. Hisz a szeretet megszerzésére, mint tudjuk, nincs biztosabb mód, mint ha távozásunk vagy éppen halálunk által biztosítjuk kedves barátainkat s szomszédainkat, hogy velünk a végsõ ítélet elõtt találkozni nem fognak. Szinte kár, hogy mindennapi életünk között néha nem jut eszünkbe, miként nagy útra készülünk valamennyien, s a nap talán közel van, melyen örökre el fogunk válni, meglehet ezáltal engedékenyebbekké válnánk egymás iránt. Az alispánné halványabb vala, mint egyébkor, de õ is, úgy látszott, megnyugvék helyzetében, s habár a nyájas mosolygás, mellyel Macskaházynak kézcsókolását fogadá, egy kissé feszültebb volt, mint közönségesen, ezt az ügyvéden kívül, ki emberek elõtt szokott alázatosságát vette fel, senki nem vette észre. Rétyné azok közé tartozott, kik bármiként hevüljenek fel, soha helyzetökrõl s céljaikról megfelejtkezni nem szoktak. Voltak pillanatok, melyekben szenvedélye kitört, de ez hasonló volt az éjhez, melyben az eget villám hasítja át, s mi rémülve látjuk, mily vészfellegek tornyosulnak a sötétben; s alig tekintheténk e kebelnek titkaiba egy percig, s arca ismét hidegen mosolygva áll elõttünk, mint máskor. Macskaházy sokkal inkább ismeré Rétynét, semhogy színlelt nyugalmában bízna, fõképp miután múlt este indulatának kitörését látta, s szobaleányától hallá, hogy az alispánné egész éjjel le sem feküdt, hanem fel s alá járva szobájában, reggelfelé az ablakokat oly erõsen csapta fel, hogy kettõ eltört, mi bensõ nyugodtsága jelének alig vala tekinthetõ. Az ügyvéd a legnagyobb vigyázattal kémlelé tehát minden mozdulatát, de mint mondám, semmi sem vala észrevehetõ, s csak a szobaleánynak tûnt fel, hogy az alispánné, ahelyett, hogy a törött ablakokat a zsidóhoz vítetné, õt magát rendelte mindjárt reggel magához, s mi még csudálatosabb, az egész idõ alatt, melyet a zsidó munkájánál töltött, nemcsak maga a szobában maradt, de nem is emelte szavát szidásra csak egyszer sem, mely rendkívüli történet azonban gyengélkedésének tulajdoníttatott, Rétyné ez nap többször panaszkodván, hogy rosszul érzi magát.

Harmadnap Rétyné férjével és leányával egy szomszéd jószágára indult, s Macskaházy maga maradt a házban.

Az ügyvéd rendkívül nyugtalannak érzé magát. „Ez asszony - szólt magában, midõn a kocsi a kapun kigördült, mély gondolatokba merülve szobájába visszatért - bosszút forral ellenem. Bizonyosan valami kész terve van, mely iránt magával tisztába jött, nem lenne másképp oly nyugodt. Ha szidna s lármáznék, nem bánnám; e keserû nyájasságra nem voltam elkészülve. De ugyan min törheti fejét?” Macskaházy átgondolt minden lehetõséget, s neki úgy látszott, hogy az alispánné semmit ellene nem tehet anélkül, hogy önmagát meg ne rontsa. „De végre, nem történhetik-e mindamellett, hogy bosszúvágyának önbiztosságát feláldozza? - így gondolt magában - sõt ha ezt teszi, nem valószínû-e, hogy az egésznek végre is csak én leszek áldozatja? Nem voltam-e én az, ki a rablásban egyenes részt vett? s miként bizonyítsam be Rétyné cimboraságát? Viola, ki tudja, mikor kerül elé... a zsidó mindent tagadni fog, s egy bûnvád alatt álló ügyvédnek szava fog-e tekintetbe vétetni a hatalmas alispánné ellen? Pártfogóról kell gondoskodnom - szólt magában, nagy léptekkel fel s alá járva szobájában -, az egész világ gyûlöl, s egy ember, legyen a legokosabb, annyiak ellen nem tarthatja fel magát. De miként?”

Átgondolva helyzetét, Macskaházy elõtt két út nyílt. Az elsõ, ha az alispánné kegyeit újra megnyeri, mire a legbiztosabb módnak az látszott, ha Ákos házasságát megakadályoztatja. A második, ha Ákosnak kedvét keresi... s miért ne volna ez lehetséges s pedig anélkül, hogy magának legkisebbet ártson?... Ha a váltók kezeibe adatnak - így folytatá gondolatait -, õ Vándory írásaiból néhány darabot visszatarthat; az alispánné nem ismeri a levelek számát, s azért nem veheti észre. Ezeket Tengelyi irományaival együtt - õ, Macskaházy - késõbb átadja Ákosnak, s elbeszéli a módot, melyen hozzájuk jutott, s a részt, melyet mostohája az egészben vett. Ákos már nevének becsületéért sem fog szólni senkinek; Macskaházy vallomása ily módon teljes hitelességgel bír, s Rétyné õrizkedni fog oly lépésektõl, melyek inkább magának, mint neki ártanának.

Macskaházy teljesen megnyugtatva érzé magát e kilátás által, s mert azon emberek közé tartozott, kiknek azért sikerülnek terveik, mivel semmit ok nélkül elhalasztani nem szoktak, csak alkalmas pillanatot vára, hogy magát Tengelyiékkel érintkezésbe tegye. Mihelyt délután bizonyosságot szerzett magának, hogy a jegyzõ Vándoryval s Ákossal sétálni ment, s hogy csak az asszonyokat fogja honn találni, Tengelyi házához vevé útját... s odamenve még egyszer átgondolta szerepét, s azzal bátorítá magát, hogy bármi kellemetlen módon fogna a háznál fogadtatni, végre is csak asszonnyal leend dolga. Ily gondolatok között jött a házhoz. Halkan kocogott, s a szobába lépett. Erzsébet és Vilma, kik egymás mellett ülve, asszonyi munkával foglalkoztak, bámulva néztek a belépõre... s az elõbbinek hangja, mellyel kérdé: minek köszönhetik e látogatást? nem vala a legbarátságosabbak egyike. Azonban Macskaházy annyi lelki nyugalommal mondá, miként csak tiszteletét kívánta tenni... hogy végre a háziasszony nem tehetett mást, mint széket ajánlani váratlan vendégének.

Macskaházy elõre látta ezt, s azért választa oly pillanatot elsõ látogatására, melyben az asszonnyal maga lehessen, mert sejdíté, hogy ha Tengelyit honn találja, mindazon szép dolgok elmondására, melyektõl e családdal való kibékülését várá, alig leend alkalma... igen valószínû lévén, hogy a jegyzõ a beszélgetést Macskaházy kidobásával kezdi meg. A beszélgetés eleinte az idõjárás, a termés s más ehhez hasonló tárgyak körül forgott, s Erzsébet már hinni kezdé, hogy az ügyvéd minden különös ok nélkül, mint mondá, csak látogatni jött, midõn Vilma kiment, s az egész más fordulatot vett.

- Jó, hogy e kedves gyermek kiment - szólt, székét valamivel közelebb tolva Macskaházy -, nekem a nemzetes asszonnyal dolgom van, mely egész családját, ez angyali Vilmácskánkat is közelrõl érdekli, de melyet csak ily eszes s tapasztalt asszonynak mondhatok el, mint az, ki itt elõttem ül.

E magasztalások úgy, mint az édeskés hang, melyen azok mondattak, nem tevék Erzsébetre azon hatást, melyre célozva voltak; azonban a jegyzõné, ki az ügyvéd által mégis oly valaminek tudásához reménylt juthatni, mi családját érdekelheté, erõt võn magán, s kéré, hogy szóljon tartózkodás nélkül.

- Édes Erzsébet asszonyom - folytatá az elõbbi, mennyire lehetett érzékeny hangon -, engedje, hogy ismét e névvel éljek, mely egykor szívemnek oly kedves vala, s melynél ifjúságom emlékei támadnak fel elõttem.

- Jobb lesz, teins fiskális uram, ha ilyenekkel felhagyunk - mondá Tengelyiné türelmetlenül -, tudja, hogy azon idõben is, melyrõl szól...

- Tudom, tudom! - sóhajtott Macskaházy - hogy akkor is, midõn húsz és nehány év elõtt szívemet s kezemet a nemzetes asszonynak ajánlottam, kérésem megvetéssel utasíttatott vissza, s a nyomor, melynek Tengelyi urammal elébe ment, elfogadhatóbbnak látszott, mint a nyugodt boldogság, melyet karjaim között találhatott volna... s pedig mennyi szenvedést nem kerülhettünk volna ki mindketten, ha az én kedves Erzsébetem akkor Tengelyi uramnak látszólag fényes tulajdonait, melyek végre is semmit a konyhára nem hoznak, kevésbé tiszteli!

- Ha fiskális úrnak beszéde van, fõképp olyan, mely gyermekeimet illeti, ám szóljon! - válaszolt Erzsébet, ki felindulását, midõn férjérõl így halla beszélni, el nem nyomhatá - férjemrõl az én jelenlétemben hallgasson, vagy beszéljen úgy, mint õ érdemli.

- Ments meg isten - szólt az ügyvéd alázatosan -, hogy Tengelyi uramról valami sértõt mondani vagy csak gondolni akarnék. Én Tengelyi uramat tisztelem, s habár méltó okom volna neheztelésre, mert hisz õ az, ki által éltem fõboldogságától, mely a nemzetes asszony birtokában állt, megfosztattam, és...

- Kérem a teins urat - szakítá félbe a szólót, kire egy megvetõ tekintetet vetett Erzsébet -, hagyjunk fel e haszontalanságokkal. Ismerjük egymást. A tisztelet- s szeretetnek, mellyel irántunk viseltetik, annyi tanúságaival bírunk, hogy valóban kár ez iránt csak egy szót is vesztenünk.

- Látom - szólt az ügyvéd felsóhajtva -, hogy a nemzetes asszony szint azon tévedésben van, mint maga Tengelyi úr, mintha az utolsó kellemetlen történeteknek, melyek õt Porváron érték, én lennék oka, vagy elõmozdítója. Nem veszem senkinek rossz néven, ki felõlem ekként szól... a jövõ meg fogja mutatni e vádak egész alaptalanságát.

- Adja az ég, hogy úgy legyen! - mondá Erzsébet sóhajtva - és bármennyi okunk legyen is panaszra az eddig történtekért, a teins fiskális úr legalább az én részemrõl legnagyobb háladatosságra számolhat, ha szegény gyermekeim javára valamit tehet.

- Semmi háladatosság, édes Erzsébet asszonyom - szóla nekimelegülve az ügyész -, semmi háladatosság. Nincs forróbb kívánatom, mint hogy megmutassam, miként azon szeretet, melyet egykor éreztem, nem múlt el anélkül, hogy barátsággá ne váljék. Én tökéletesen megjutalmazva érzem magamat, ha ezt tettel bebizonyíthatom, s úgy hiszem, most alkalmam van reá.

Erzsébet nem gyõzé bámulni a szívességet, mellyel Macskaházy egyszerre szólt... s ámbár az egészben valami gazságot gyanított, minden tõle kitelhetõ nyájassággal mondá: hogy kétségen kívül a fiskális úrnak helyzetében s nagy befolyása mellett igen sok alkalmatossága lehet, melyben egy szegény falusi jegyzõ háznépén segíthet.

- Ne higgye a nemzetes asszony - mondá az ügyvéd szerényen -, hogy befolyásom oly nagy, mint azt az emberek hirdetik. Sokan úgy beszélnek, mintha a Rétyék házában csak az történnék, mit én akarok. Mindent, mit az alispán vagy a kevély báróné tesz, rám fogják, s nem hiszi senki, mennyi ellenségeket csinál ez nekem... pedig isten látja lelkemet, ha a házban az történnék, mit én akarok, a dolgok másképp mennének. De hagyjuk ezt - tevé egy kis szünet után hozzá -, tagadni nem lehet, hogy a Rétyék házában mindamellett bizonyos befolyással bírok, s éppen ezáltal lehetek önöknek talán hasznára. Tengelyi úr ellen, amint hallom, nemességi per kezdetett?

A nyugodt mód, melyen e kérdés éppen az által tétetett, kit Erzsébet minden férje ellen mozgásba hozott cselszövények fõtervezõjének tartott, annyira meglepé õt, hogy nem felelt.

- És az irományok, melyekkel Tengelyi úr nemességét bebizonyíthatná - folytatá a másik kérdéseit -, úgy hallám, mind elraboltattak?

- Úgy tartom - válaszolt Erzsébet, ki elvégre mégis megsokallá az ügyvéd szemtelenségét -, Macskaházy úr ezt oly jól tudja, mint bárki más a világon.

- Értem a célzást - szólt Macskaházy nyugodtan mosolyogva -, noha megvallom, rendkívülinek tartom, hogy e részben reám vettetik a gyanú, kire nézve - ha ily tett nem ellenkeznék is annyira jellememmel, hogy azt rólam józanul feltenni nem is lehet - tökéletesen mindegy, bárkinek kezében vannak azon irományok, melyek e házból elraboltattak. Vagy mondja a nemzetes asszony maga, mily gondolható érdekem lehetne Tengelyi úr nemesleveleihez, holott semminemû atyafiságban vagy osztályi viszonyban nem állunk?

- Én mindezt nem értem - mondá az asszony vállat vonítva -, csak azt tudom, mit férjem mond, s amit Viola vallomásairól hallottam, s azok után...

- De kérem, édes nemzetes asszonyom - vága szavába az elõbbi -, ha úgy volna, azt hiszi, ide jõnék én magam, ide tulajdon házukhoz? Hisz a világ legszemtelenebb emberének kellene lennem, sõt a legbolondabbnak - tevé hozzá, midõn észrevevé, hogy az elsõ lehetõség, melyet felállított, Erzsébet által nem tartatik annyira hihetetlennek, mint gondolá -, igen, a legbolondabbnak, édes Erzsébet asszonyom, ha miután annyi bajnak teszem ki magamat, csak azért, hogy Tengelyi uramat kellemetlenségekbe keverjem, most ismét mindent elkövetnék, hogy e dolog kiegyenlíttessék, s belõle házukra semmi baj ne következzék.

- A fiskális úr ennek eddig nem sok bizonyítványait adá - monda Tengelyiné szárazon.

- Az ég látja - szólt Macskaházy szemeit felfelé emelve -, mi igazságtalan a nemzetes asszony irántam! Ha tudná, mennyit fáradtam, hogy azt... de nem tartozik a dologhoz, kit... e lépéstõl visszatartóztassam, nem beszélne így. De amint mondom, én tettekkel akarom bebizonyítani barátságomat, s úgy hiszem, ezek után maga Tengelyi úr vissza fogja venni kemény ítéletét.

- Isten adja, hogy úgy legyen! - mondá Erzsébet - részünkrõl mindig a legnagyobb háladatosságra számolhat, és - tevé hozzá kissé büszkébben - talán ezentúl háladatosságunk bebizonyítása inkább fog hatalmunkban állni, mint eddig.

- Semmi háladatosság - vágott szavába az ügyvéd, ki Erzsébet célzását megérté -, ne szóljon háladatosságról, bizony megsért, én tisztán barátságát kívánom. Az irományok tehát - tevé halkabban hozzá, kis szünet után, mely alatt körültekintve, magát arról gyõzé meg, hogy senki a szobában nincs, s székét Erzsébethez közelebb tolá -, mondom, az irományok, melyek Tengelyi uramtól elraboltattak, amint a nemzetes asszony hiszi, olyanok, melyek által férje nemességét tökéletesen bebizonyíthatja?

- Minden kérdésen kívül - válaszolt a kérdezett mindinkább bámulva Macskaházy különös magaviseletét.

- Hm, hm! - folytatá a másik mintegy magában - fontos irományok! A keresztelés nem szükségesebb az üdvösségre, mint Magyarországban a nemesség, hogy az ember becsülettel elélhessen; s én igen felfoghatom a fájdalmat, melyet e veszteségen érzenek, fõképp ha kis fioknak jövõje jut eszökbe...

- Az istenért, ne kínozzon! - szakítá félbe elmélkedéseit Tengelyiné - ha valamit tud ez irományokról...

- De ugyan kérem a nemzetes asszonyt - kérdé az elõbbi, nem is figyelve a másik kérésére -, minden irományok raboltattak-e hát el, melyek által nemességöket bebizonyíthaták? nem maradt kezökben semmi oklevél?

- Semmi! - sóhajtott Erzsébet - férjem, rendes ember létére, mind egy csomóba tartotta, s azt elvitték. Ha valamit tud felõlök - tevé hozzá kérõ hangon -, ne tegye szerencsétlenné gyermekeimet. Ha valaha életemben megsértettem, az istenre kérem, ne bosszulja meg ez ártatlanokon!

Erzsébet gyûlölte s megveté Macskaházyt; de mihelyt azon meggyõzõdés támada benne, hogy ez ember gyermekeinek hasznára lehet, minden más tekintet háttérbe szorult, s az anya összekulcsolt kezekkel könyörgött az elõtt, kitõl máskor undorral elfordult.

Macskaházy alig titkolhatá el örömét, midõn a hatást látá, melyet szavaival tett. - Hej - szólal végre sóhajtva -, ha tõlem függne!... Higgye el, kedves Erzsébet asszonyom, csak tudnám, hol vannak az irományok, nem volna boldogabb ember, mint én! Ha szükség, gyalog elmennék utánok az ország végeig, nem lenne nyugtom, míg fel nem találtam.

- Hát nem tudja, hol vannak? - kérdé Tengelyiné bámulva.

- És miként tudnám én azt? - válaszolt a másik nyájasan - csak gondolja meg, édes Erzsébet asszonyom maga. Minden, mit Viola vallásánál a rablásról beszélt, koholmány. Bármi fontosak legyenek Tengelyi úr irományai tulajdon családjára nézve, az alispánnéra vagy magamra nézve azok tökéletesen közönyösek, s nem lehet feltenni, hogy valaki a legfontosabb ok nélkül oly veszélynek tenné ki magát, minõvel a rangunkféle emberekre nézve az járna, ha rablókkal cimboraságra lépnének. A vád, mely ellenünk e tekintetben emeltetett, csak nevetséges lehet; s ugyan mi módon szerezhettem volna az említett irományokról tudomást magamnak?

- De ugyan mi által használhat a teins úr gyermekeimnek? - kérdezé ismét szárazabban Erzsébet - ha nemességünk visszanyerésére semmit nem tehet?

- De ki mondta azt, hogy nemességök visszanyerésére semmit nem tehetek, sõt nem fogok tenni igen sokat? - válaszolt az ügyvéd mosolyogva. - Mi szükség ehhez az irományokra?

Tengelyiné, ki elsõ pillanatban gúnynak vevé e szavakat, reá mereszté szemeit; Macskaházy mindig mosolyogva tovább szólt. - Édes Erzsébet asszonyom, Magyarországban él, de úgy látszik, nemigen tudja, mi történik körülötte. Ugyan ki hallotta valaha, hogy nemességet csak éppen irományok által lehet megszerezni vagy megtartani?... Igaz, ez is egy mód; néha adomány- vagy nemeslevél által a felség is nemesít egyet-mást; de ez csak egy mód, s isten mentsen meg, hogy ez lenne a legközönségesebb. Ha mindenkitõl, ki kiváltsággal él, leveleit kérnék, inkább meggyérülne számunk, mint a mohácsi veszedelem után. Lássa, édes nemzetes asszonyom, van a nemesedésnek egy más, sokkal jobb s célszerûbb módja... az úzus. Újabb idõben, hol mindennek magyar nevet csinálnak, törvényes szokásnak szokták nevezni; de ez a dolgot nem fejezi ki, miután ott, hol törvény van, az úzusra szükség nincs, sõt az úzusnak az fõtulajdona, hogy oly valami szokást jelent, mely a törvényen nem alapszik, vagy éppen szokásban nem is volt. Például tegyük fel: a nemzetes asszonynak valami jószága van, nekem mellette egy kis darab földem. Minden esztendõben tovább megyek ekéimmel, s egy darabot hozzászántok, míg birtokom háromszor olyanná válik, mint egykor volt. A nemzetes asszony végre pert kezd... Én megmutatom, hogy úzusom volt, hogy mindig ennyire szoktam szántani és vetni. A nemzetes asszony mondja, hogy ez rossz szokás, mert a föld az övé... Mindegy, nekem úzusom van... s csak törvénypert kezdhet ellenem, az pedig száz esztendeig tart. Vagy teszem, közbirtokosok vagyunk, a jószágnak fele az enyim, a másik a nemzetes asszonyé. Én emberek emlékezetére mindig juhokat tartottam... a nemzetes asszony nem; végre maga is juhokat akarna tartani... én nem engedem... ha nyája közös határunkra jõ, elhajtom, s miért? mert úzusom van.

- De mit használ mindez nekünk? - kérdé Tengelyiné türelmetlenül.

- Hát csak azt - válaszolt a másik mosolyogva -, hogy mint minden egyéb, úgy a nemességi kiváltság nálunk Magyarországban leginkább úzus által szereztetik meg, s ehhez nincs szükség irományokra.

- Nem értem - mondá Erzsébet.

- Pedig igen természetes - folytatá az ügyvéd oktatólag. Teszem A- vagy B-nek nincs egy darab irománya, mellyel nemességét bebizonyíthatná. Tegyük fel, talán õ maga is tudja, hogy nemtelen családból származott; de a megyében barátjai vannak, s ennek köszönheti, hogy reá adó soha kivetve nem volt, s az egész megye nemzetes vagy éppen tekintetes úrnak nevezé. Mármost, ha nemessége iránt valamely rosszakarója által kérdés támasztatik, nem volna-e szörnyû baj reá nézve, ha azt kellene bebizonyítania, hogy teszem, elõdei a hazáért véröket ontva szereztek nemességet?... Õ ehelyett azt mutatja meg, hogy soha a közterhekben részt nem vett... s nemessége mentve van! fõképp ha még azt bizonyíthatja be, hogy valamely tisztújításnál megverték, vagy õ vert meg valakit... nincs is, ki valóságos úzusán kételkedni merne. Tudok esetet, hol valaki nemességi perbe keveredve csak azt mutatta meg, miként apja lólopásért több ízben fogva volt, és soha pálca-büntetésre nem ítéltetett... és az úzus be volt bizonyítva. Higgye el, nemzetes asszonyom, igen csalódik, ki azt hiszi, hogy a nemesség bebizonyítására irományok kívántatnak. Sok megyében minden tisztújításnál százakat csinálnak, s oly jó nemeseket, mint bárki más a világon; csak barátok kellenek és...

- Igen, de vannak-e nekünk barátaink? - sóhajtott Tengelyiné.

- Vannak bizony - szólt az elõbbi tovább, fejével barátságosan integetve -, s pedig oly barátok, kik érdekökben mindent elkövetni készek, s ha éppen kívántatnék, még arra is tudnának akármennyi esküdt tanúkat találni, hogy Tengelyi uram egyenesen grófoktól származik. Maga az alispán...

- Az alispán mindent el fog követni ellenünk.

- A nemzetes asszony csalódik - vága szavába az ügyvéd -, ha az alispán látni fogja a részt, melyet Tengelyi úr dolgaiban veszek, õ maga azon lesz, hogy a fõügyész által kezdett per feledékenységbe menjen, vagy legalább kívánatunk szerint dõljön el. Réty úr õnagysága magában véve igen jó, szíves úri ember, s ha azon egy ok, mely a két ház között viszongásokra alkalmat adott, elmozdíttatnék, meg vagyok gyõzõdve, szintúgy szeretné Tengelyi urat most, mint egykor, mikor együtt a német egyetemet járták.

- Nem értem önt!

- Az egész viszongásnak oka - folytatá Macskaházy bizodalmas hangon - azon szerelem, melyet az alispán fiánál a mi angyali kis Vilmácskánk iránt észrevett. Higgye el, édes nemzetes asszonyom, semmi más, mint ez. Ha ez valami módon elmozdíttatik, minden rendében van. Ki tehet róla? a házasság, mint mondják, földi mennyország! nem csuda, hogy mindenik midõn belelépni készül, azt hiszi, hogy feljebb kell emelkednie... és az alispán... végre emberek vagyunk valamennyien...

- De nem tudja-e a fiskális úr - kérdé Tengelyiné, ki most az ügyvéd szándékát gyanítani kezdé, élesebb hangon -, hogy ha az alispán úr neheztelésének csakugyan ez az oka: ez elmozdíthatatlan? Ákos maga rendjében megkérte leányomat... s valamint Vilmám szeretetét, úgy tegnap óta megegyezésünket is bírja... Érti-e ön? Férjem megegyezését is! Ha az alispán úr barátságának megszerzésére más módot nem tud, mint hogy leányom boldogságát feláldozzam: akár ne is szóljunk tovább.

- De hát ki szól Vilma boldogsága feláldozásáról? - mondá Macskaházy szinte neheztelõ hangon. - Hisz ez angyali teremtés szerencséje kinek fekszik inkább szívén, mint nekem? De vajon, hát e kedves leány csak úgy lehet-e szerencsés, ha alispán fiához megy? - Erzsébet szólni akart, az ügyvéd folytatá. - Szép név s birtok kétségen kívül jó dolgok; higgye el, nemzetes asszonyom, senki nem tudja ezt jobban, mint én. Az embernek jólesik, ha leányát kastélyban, ha szép négylovas hintóban láthatja... de ez maga nem tesz még boldoggá senkit!... Hisz voltak idõk, hol maga is, nem mondom éppen ily gazdag, de legalább oly férjet találhatott volna, ki mellett minden házi gondoktól ment lehetett... és mégis Tengelyinek nyújtá kezét, és így...

- Ha fiskális úr azt hiszi - szakítá félbe Tengelyiné a szólót -, hogy e házasságot azért kívánjuk, mivel Ákos gazdag: erõsen csalódik; sõt adná az ég, hogy õ hozzánk hasonló sorsú lenne! legalább senki nem keserítené el leányom örömét; isten úgyis egymásnak teremtette e két embert!...

- Ne higgye, édes nemzetes asszonyom - válaszolt a másik fejét csóválva. - Az isten csak egyszer elegyedett házassági dolgokba; s miután az oly rosszul ütött ki, s Ádám neki teremtett feleségével együtt a paradicsomból elûzetett, azóta nem elegyedik e dolgokba. Mindenik magának keresi párját, s rosszul cselekszik, ki nem magához hasonlót választ. Én részemrõl, ha leányom volna, soha magasabban álló vagy gazdag embernek nem adnám. Igaz, sok élvezetben részesíthetik nõiket, melyre azok szegényesebb háznál nem számolhatnak... mindenféle kényelem, fényûzés, öröm, mit tudom én?!... de azt a való szerelmet, lássa, édes Erzsébet asszonyom - szólt az ügyész, hangját érzékennyé változtatva -, azt az igazi szerelmet, mint mi azt értjük, azt gazdag házban mégsem lehet találni.

- Ákos kivételt képez - mondá Erzsébet, ki beszéd között, mint asszonyok, sokszor elfeledé, hogy beszélni nem akart -, õ Vilmát imádja...

- Kérdésen kívül - vága szavába Macskaházy nyájasan -, kit nem imád õ? Nincs érzékenyebb szív a világon!... de lássa, az imádás, édes nemzetes asszonyom, igen különös dolog: az ember térdre borul, ég felé emeli kezét, félig magánkívül van, végre, ha imádságát elmondta: felkel és tovább megy.

Az embernek természete különös; nem hisz semmit oly erõsen, hogy azon soha nem kételkednék... s ismét nem tart semmit annyira lehetetlennek, hogy azt néha nem hinné; fõképp ha valamit igen kívánunk, vagy valamitõl igen félünk, hajlandók vagyunk csudákat hinni valamennyien... s noha Erzsébet Macskaházy egész aljasságát ismeré, a kétely, melyet Ákos szeretetérõl kimondott, látszólag hatott reá, ámbár csak azt válaszolta, hogy õ Vilmának jegyesét ismeri, s ha nem becsülné õt, bizonyosan nem adta volna neki leányát.

- A nemzetes asszony jól teszi, ha Ákost tiszteli - szólt helybenhagyólag integetve fejével az ügyvéd -, a világon nincs jobb s becsületesebb ember, mint õ! Hisz elsõ gyermeksége óta ismerem... hányszor táncoltattam térdeimen!... tulajdon fiamat nem szerethetném inkább. Hogy érzékeny, hogy szeretetében nem oly állandó, mint mi, meglettebb korú emberek a fiatalságtól kívánjuk: ki veheti azt rossz néven?... Lássa a nemzetes asszony, ily rangú fiatalembernél, minõ Ákos, az csaknem lehetetlen.

- De én kívánom ezt! - szólt hévvel Tengelyiné. - Ha leányomat neki adom, én megkívánom, hogy mást ne szeressen.

- Az nem megy - mondá Macskaházy mosolyogva -, ha Ákos hozzánk hasonló ember volna, a kívánat csak méltányos lenne... felsõbb körökben nevetséges... mit mondana a világ hozzá, ha ily ember, mint õ, feleségén kívül ne udvarolna senkinek?... megszólnák!...

- De Ákosról csak nem tud semmi rosszat? - kérdé Erzsébet mindig élénkebben.

- Rosszat? isten ments meg! - válaszolt a másik nyugodtan. - Semmit, mi legkisebbé ellene szólna. Ákosnak vannak szeretõi, de...

- Szeretõi! - kiálta a másik ijedten.

- Hát mi rossz volna ebben?

- Mi rossz?! - válaszolt Erzsébet, ki hevében egészen elfelejté, kivel szól. - Ha most, midõn leányomnak százszor mondá, hogy senki mást e világon nem szeret, szeretõi lennének... hisz ez a legnagyobb alávalóság!

- De mikor már mondom - szólt megnyugtató hangon az elõbbi -, hogy ezt ily fiatal uraknál rossz néven venni nem lehet.

- De én rossz néven fogom venni - vága közbe az elõbbi -, inkább, mint hogy ily valami történnék, készebb lennék...

- Édes nemzetes asszonyom - szólt most Macskaházy ismét körültekintve s székét még valamivel közelebb vonva -, ismerem nézeteit, s azért becsületes ember létemre, ki sorsában a legnagyobb részt veszi, kénytelen vagyok azon meggyõzõdésemet kifejezni, hogy Ákos a nemzetes asszony kívánatainak soha megfelelni nem fog. Jó, becsületes, elmés fiatalember... de mint mondám, hívséget, állandó szeretetet követelni tõle, képtelenség... Ha vejében ezt keresi - tevé hozzá halkabban -, én ismernék egyet.

Erzsébet bámulva néze reá.

- Igen, kedves Erzsébet asszonyom - folytatá Macskaházy mindig melegebben -, én ismerek egyet, kinek hívsége minden próbát megáll, kinek állandósága tántoríthatlan. Embert, ki talán külsõ fénybõl leányának kevesebbet nyújthat Ákosnál, de kinek karjai között Vilma mindazon csendes boldogságot fel fogja találhatni, melynek egész becsét a nemzetes asszony annyira tudja méltányolni. Én magam, kedves Erzsébet asszonyom - tevé hozzá, kérdõ tekintetet vetve a mellette ülõre, ki bámulatában szót nem talált -, kész vagyok Ákos helyét elfoglalni.

- A fiskális úr?! - szólt kezét összecsapva végre Tengelyiné.

- És miért nem? - folytatá a másik, mindig nyájasabban. Való, nem vagyok oly ifjú, mint akkor voltam, midõn kezemet a nemzetes asszonynak ajánlám; de nem vagyok vén... mondhatom, legjobb koromban... azonkívül helyzetem megjavult, s becsületes ellátás helyett, mit akkor ígérhettem, most szép vagyont hozok nõmnek... Százötvenezer forintnál többre megy szerzeményem. Ha Vilma feleségem: Tengelyi nemességérõl kérdés sem tétetik többé... sõt talán Rétyék részérõl még valami inskripciót is reménylhetnék. Sokkal józanabb vagyok, semhogy azokat, mik Ákossal történtek, rossz néven venném és...

Macskaházy, ki a közte s Vilma között kötendõ házasság hasznait felszámolva, a hatást, melyet szavai Tengelyinére tettek, nem is vette észre, a legnagyobb meglepetéssel hallgatott el, midõn Erzsébet, egyszerre felugorva székérõl, az ajtó felé mutatva, szenvedélyesen kiálta, hogy hagyja el házát tüstént.

Az ügyvéd szólni akart. Az érzemény, mellyel ez ildomos férfiú Vilma iránt viseltetett, mint olvasóim tudják, a nyugodtabbak közé tartozott. A gondolat, hogy a megye egyik legszebb leányát feleségül veszi, nem vala kellemetlen elõtte, fõképp ha azáltal egyszersmind egyéb terveit elõsegítheti; ha ez azonban nem sikerülne, Macskaházy más utat fog választani, s nem valószínû, hogy ezért sok szívfájdalmakat érzene. A szerelem - hogy e tárgyról, mely éppen azért hasonlíttatik oly különbözõ dolgokhoz, mert csaknem annyiféle, mint azok, kik róla szólnak, én is hasonlattal éljek - nem mindenkinek Pegasus, mely által magát elragadtatni engedi. Vannak emberek, kik azt jól betanított paripa- vagy éppen kocsilóként használják, melyen magokat s holmijokat oda vontatják, hová tetszik, s Macskaházy ezek közé tartozott.

Ha Tengelyiné szólni hagyja, õ kétségen kívül visszavonja vagy legalább teljes megelégedésre magyarázza ki szavait; de a jegyzõné nem volt oly kedélyi állapotban, hogy neki erre idõt engedjen. A gondolat, hogy ezen ember rágalmait, noha alávalóságát ismeré, egy pillanatig elhivé... hogy Ákosban, de csak egy percig kételkedett, annyira felindítá a másképp nyugodt asszonyt, hogy az ügyvéd minden iparkodása mellett szóhoz nem jöhetett, s már menni akart, más alkalomra hagyva az egésznek kiegyenlítését, mikor az ajtó megnyílt, s nem kis rémülésére Tengelyi maga lépett a szobába.

- Mit akar az úr itt? - szólt a jegyzõ, homlokát komoly ráncokba szedve.

Macskaházy felelni akart, de Tengelyiné felmenté e fáradságtól, midõn elõadását oly kifejezésekkel fûszerezve, melyekre az ügyvédet érdemesnek tartá, a történteket férjének elmondá. Szavainak valósága ellen nem lehete kifogása senkinek, azon egy kivétellel, hogy mindent az alispánné meghagyásának tulajdoníta, noha ez egyszer, mint tudjuk, Macskaházy egészen önfeje szerint indult.

- Takarodjék mindjárt... s hogy szemtelen pofáját e házban ne lássam többé! - Ezek voltak az egyedüli szavak, miket a jegyzõ Macskaházynak mondott, s ámbár mindent elkövetett, hogy magát mérsékelje, ki a hangot, melyen e szavak mondattak, hallá, sejdítheté belsõ felgerjedését. Éppen e mérséklet azonban tévedésbe hozá Macskaházyt, s midõn ahelyett, hogy távoznék, tettét magyarázgatni kezdé, s barátságáról, mellyel az egész család iránt viseltetik, szólt: Tengelyinek haragja nem ismert többé határokat... s maga Erzsébet megijedt, midõn férjének állapotját látá.

- El házamból tüstént! el, semmirekellõ! - kiáltott Tengelyi - ha nem akarod, hogy kidobjalak.

- De kérem, édes nemzetes uram - szólt a másik nyugtatólag -, méltóztassék engem kihallgatni; úgy tartom, az ajánlat, melyet tettem, nem olyan, mely által e bánásmódot megérdemeltem; ha Vilma...

- Ne nevezd - szakítá félbe a jegyzõ -, ne merészelj felõle szólni, alávaló!... te, leányom férje? te rabló, zsivány, söpredéke az emberi nemnek!

A lármára Vilmán s Liptáknén kívül, kik a szobába jöttek, több általmenõ az ablakoknál állt meg, s kíváncsian benézett. Macskaházy, ki e tanúk által biztosítva gondolá magát, hogy megveretni nem fog, s egyszersmind érzé, hogyha e bánásmódot nyugodtan eltûri, egész tekintélye elvész: most egyszerre magasabb hangon kezde beszélni.

- Ami sok, sok! - mondá rikácsoló hangján. - Nótárius úr meg fogja bánni szavait!

- Megbánni! megbánni! - kiáltott Tengelyi mindig nagyobb indulatban.

- Igen, igen, édes nótárius uram - folytatá a másik gúnyolva -, meg látszik feledkezni, hogy nem nemesember többé, ha! ha! ha!

- Gazságodra emlékeztetsz? - kiálta az elõbbi botját emelve, míg karját neje s leánya alig bírták visszatartani.

- S habár magamat megalázva, leányát nõül kértem, nem kellene soha megfeledkezni a különbségrõl, mely köztünk létezik.

- Igen, különbség, azon különbség, mely becsületes ember s gonosztevõ között létezik. Hagyjatok! - kiálta nejéhez fordulva, ki kezét még mindig visszatartá. - Macskaházy jól kiszámítá a pillanatot, melyen túl maradása veszélyessé válhatnék, s még egypár fenyegetést mondva, éppen akkor érte el az ajtót, mikor a háziúr megszabadulva, botjával utána rohant.

- Ez az ember még kezeim által hal meg! - szólt Tengelyi, midõn az udvarról, hová az elsietõ ügyvédet követte, Vándory által, ki éppen a házhoz jött, szobájába kísértetett, s a jegyzõ fáradtan, felindulása után egy székre veté magát, s alig nyerheté vissza nyugalmát, noha a többiek s késõbb Ákos, ki Vándory után eljött, nemegyszer mondák: miként ez alávaló nem is érdemli, hogy becsületes ember miatta csak egy percig felinduljon.