28

Míg Tengelyi, családja körében megnyugodva, végre hevességét maga bánni kezdé, s míg azok, kik a jegyzõ házánál történt lármának az ablakoknál vagy az udvar kapuja mellett tanúi voltak, elszéledve, majd azt beszélték el szomszédaiknak, hogy Macskaházy megveretett s kidobatott, majd azt, hogy Tengelyi az ügyvédet meg akarta ölni, s ez csak futás által menekülhetett; addig e beszélgetéseknek tárgya, kinek megszidása az egész faluban kárörömmel fogadtatott, a legnagyobb felgerjedésben jára fel s alá szobájában.

Olvasóim tudják az okot, melyért Tengelyiéket felkereste. - „Miként is lehettem oly bolond - szóla magában -, hogy Vilmát megkérjem? Csak ostoba hívségem, mellyel a Rétyek iránt viseltetem, bírhatott reá. Ha Vilmát elveszem is, mit nyerhetek?... Az ötvenezer forintnál, melyet magamnak kikötöttem, tõlük többet semmi esetre nem csikarhatok ki... s ha most Ákos házasságát akadályozhatom is, e háladatlan asszony soha nem fogja megbocsátani, hogy ennyi pénzébe kerültem. Ostobaságot követtem el, az világos!... De ki is hitte volna, hogy ez asszony annyira fel fog indulni, s hogy szóhoz sem enged jutni?... S mikor Tengelyi hazatért, miket nem kelle eltûrnöm a cselédek s parasztok elõtt? s még bosszút sem állhatok!... Ákost nem szabad megsértenem... utoljára is nem marad más hátra, mint hogy Tengelyi nemeslevelét s egyet-kettõt Vándory irományai közül, ha egyszer a váltók kezemben vannak, Ákosnak átadjam, s neki az egészet felfedezzem, így legalább kriminális pertõl mentem meg magamat.”

Macskaházy még ezen határozat által sem érzé egészen megnyugtatva magát, miután a lehetõségek közé tartozott, hogy Ákos, ki õt régóta gyûlölte, még azon esetben is, ha a rablást önmaga fedezi fel, s az irományoknak egy részét általadja, õt a bíróságnak bevádolhatja. De, gondolta magában, elõre kikérem becsületszavát; ily emberek, mint Ákos, ily elõítéletekre sokat tartanak, s azonkívül nem hozhat bajba anélkül, hogy mostoháját belé ne keverné, s ettõl õrizkedni fog, bármiként utálja ez asszonyt; miután nevét viseli, nem fogja azt megmocskolni. Ekképp vigasztalva magát, gyertyát gyújtott, s Vándory irományait kezdé átnézni.

Már tizenegy órához közelgett, mikor az ügyész e munkát bevégzé, s a levelek közül, melyekbõl az irományok nagy részint álltak, egypárt kiszedve s külön szekrénybe zárva, a többieket elõbbi helyökre visszatette, s alunni készült.

Macskaházy most az egész dologra nézve nem aggódott többé... A leveleket átolvasva meggyõzõdött, hogy a Rétyek minden nyilvánosságot kerülni fognak, s hogy bírói eljárástól mit sincs félnie. Jókedvûen jára párszor fel s alá szobájában. „Így - szóla magában -, még egypár nap, s az ötvenezer forint kezemben van. Ha Ákosnak mindent felfödözök, s az irományokat, melyeket félretettem, kezébe adom, biztosítva vagyok ez asszony bosszúja ellen is. Végre nem hasztalan fáradtam annyi éven át!” S ezzel Macskaházy az ajtó felé ment, hogy azt bezárja.

Ráfordítá a kulcsot s megpróbálta; az ajtó nyitva maradt. Újra megkísérté; a kulcs forgott, de az ajtó nem záródott be. Macskaházy bámulva csóválta fejét... Soha ez ajtóval baja nem volt, és most egyszerre mi történhetett rajta? Rá akará tolni, zárját, de bármint iparkodott, a tolózár sem vala megmozdítható... s az ajtó nyitva maradt. - „Az ördög tudja, mi lelte ez ajtót” - szólt bosszankodva, többször becsapva ajtaját, s újra megkísértve, nem zárhatja-e be mégis. Eszébe jutott, hogy mióta Ákos kiköltözködött s Etelka szüleivel elment, a ház ezen oldalán egészen maga lakik. Az utolsó idõben annyit hallott zsiványokról beszélni, hogy a gondolat, miként az éjt magányosan s nyitott ajtókkal kell töltenie, õt elsõ percben aggasztá, sõt felgerjedésében neki úgy látszott, mintha kályhájában valami mozgást venne észre, de miután odament s hallgatózva mindent ismét csendesen talált, megnyugodott. - „Megbódultam‑e? - szólt, még egyszer ajtajához menve s újra megkísértve bezárását. - Abban, hogy ajtómat be nem zárhatom, mi ok van rémülésre?... A hajdú, midõn takarítás után szobámat becsukta, megfeszítette lakatomat; hogy pedig a tolózárt nem mozdíthatom, természetes... hisz soha nem éltem vele, s berozsdásodott.”

És ezzel Macskaházy levetkezett, s ágyába feküdve azon kellemes gondolatoknak engedé magát által, melyekhez csak oly ember juthat, ki egyszerre tetemes pénzösszegnek birtokába jövén, arról alkot terveket, hová fordítsa vagyonát.

E kellemes ábrándokból az ügyészt azonban nemsokára nesz zavará fel. A lépcsõn léptek hallatszottak halkan, de tisztán. Macskaházy meg vala gyõzõdve, hogy nem csalódott. Tisztán hallá az egyes lépteket, melyekkel valaki lépcsõrõl lépcsõre feljebb jön, s végre a folyosón szobája felé közelget... s éppen ki akart ugrani ágyából, midõn ajtaja halkan megnyílt, s elõtte bundájában Viola állt.

- Viola! - szólt remegõ hangon Macskaházy, mert kiáltásra nem vala ereje, annyira elborzadott, midõn magát a zsivánnyal magányosan látá.

- Jó, hogy ismersz - mondá a másik, az ajtót maga után bezárva s egyenesen az ágyhoz menve. - Ha segítségért kiáltasz, halál fia vagy! Úgyis hasztalan lármáznál, a ház ezen oldalán nincs senki, aki hallhatna.

- Dehogy kiáltok, dehogy lármázok én - szólt a másik, s arcain halotti halványság terült el -, hisz kend csak nem fog engem bántani. Ha pénz kell, szegényebb ember vagyok, mint gondolja, de amim van, azt elviheti. Miért bántana kend engem, szegény beteges létemre? hisz amim csak van, mindent odaadok.

- Miért bántanálak? - szólt Viola a szerencsétlen ügyvédre oly tekintetet vetve, melynél vére elfagyott - talán lehetne okom. Ne hidd, hogy a múltról egészen megfeledkeztem. Minden, mit rajtad elkövethetek, ha minden csepp véredet egyenként ontom is ki, nem fizeti meg, mit te rajtam elkövettél.

- Kend nagy tévedésben van - szólt az ügyvéd kétségbeesett tekintetet vetve maga körül -, én...

- Ki volt oka - szólt a másik komoran -, hogy zsivánnyá lettem? Kinek köszönhetem, hogy üldözve, mint a vadállat, erdõk- s pusztákon kóboroltam, míg feleségem gyermekeimmel a könyörületesség keserû kenyerére szorult?... Mondd, hogy nem te voltál... hogy nem te követtél el mindent, hogy halálra ítéltessem... hogy nem te vágyódtál életem után... hogy nem vagy halálos ellenségem?

- De mikor én mindent, mindent odaadok, amim csak van - válaszolt a másik könyörgõ hangon -, uramtól is lesz egypár száz forint nálam, azt is elviheti, habár késõbb vissza kell térítenem, és...

- Kell is nekem pénzed - szakítá félbe megvetõ hangon a zsivány a szólót -, add ide az írásokat, melyeket alávaló zsidóddal együtt a nótáriusnál elraboltál.

- Az írásokat? - mond az ügyvéd, bámuló tekintetet vetve Violára - mily írásokat?

- Ugyanazon írásokat - szólt a másik homlokát ráncokba szedve -, melyeket, mikor elfogtak, kezembõl kiragadtál... melyek helyett a törvényszéknél fehérruhát mutattál elé... melyeket ha nem adsz ki mindjárt, ez ágyból nem fogsz felkelni.

- Tudom, tudom - mondá Macskaházy, ki a hangból, melyen Viola szólt, látta, hogy türelmét próbára tenni nem lenne tanácsos -, az irományok nálam voltak... igaz, hogy én ragadtam ki kezedbõl... de látod, mihelyt birtokomba jutottak, tûzbe dobtam. Minek titkolóddzam elõtted, úgyis mindent tudsz; ezen irományok megsemmisítése Rétynének nagyon szívén feküdt, s én, amint tudod, hív embere voltam mindig... mindig... mihelyt hozzájok juthattam, az égõ kunyhóba vetettem, hogy több baj ne legyen velök.

- Mondd ezt másnak - szólt a zsivány nyugodtan -, én tudom, hogy az írások itt nálad vannak... hogy Rétyéktõl kiadásukért ötvenezer forintot kívánsz.

- Ki mondta ezt kendnek? - szakítá félbe elbámulva Macskaházy, kiben egyszerre azon gondolat támadt, hogy Viola az alispánné zsoldjában áll.

- Akárki - válaszolt amaz szárazon -, de ha életedet tenmagad nem becsülöd ötvenezer forintra, s az írásokat nem adod ki mindjárt, látni fogod, hogy leheleted, melyet csak rosszra használtál, elõttem még kevesebb becsû.

- De kérlek - szólt az ügyész rimánkodva -, csak az mondd, kitõl tudod, hogy az írások nálam vannak? ki küldött hozzám?

- Ne fecsegj - mondá Viola, bundáját visszavetve -, hanem kelj fel, s add ide írásaidat, mert...

A zsiványnak egész magaviselete mutatá, hogy mindenre elhatározott... s Macskaházy érezve, hogy ellentállnia nem lehet, szó nélkül kelt fel, s ment asztalához, míg Viola, minden mozdulatára figyelve, a szoba közepében megállt.

Az ügyvéd kezei remegtek, midõn a fiókból az irományokat kivéve, az asztalra tevé. Két csomó volt ott, melyeknek egyikében Vándory levelei, másikában Tengelyi fontosabb irományai voltak összekötve; ezenkívül még néhány egyes levél Tengelyitõl, mely ezen irományokkal egy papírba takarva, a zsidó által többivel egyszerre vitetett el, s így kézrõl kézre Macskaházyhoz került. - Itt vannak - szólt elfojtott hangon -, de kend nem tudja, ez irományok mily becsûek reám nézve, kend nem veheti hasznát, kérjen akármit, és...

- Tartsd meg pénzedet, mondom - szólt a zsivány megvetéssel, midõn az asztalhoz közelített. E pillanatban az ügyvédnek eszébe jutott, hogy fiókjában töltött pisztolya van, melyet, hogy egészen fegyvertelen ne legyen, egyszer oda tett. Ha meggondoljuk, hogy az irományok, melyektõl meg kelle válnia, reá nézve ötvenezer forint érték, senki nem bámulhatja, hogy minden természetes gyávasága mellett mintegy akaratlanul a fegyverhez nyúlt s azt Violára szegezé; de a pisztoly nem volt felhúzva... s a jövõ perc az ügyvédet földre terítve... a fegyvert a zsivány kezében találá.

Ez volt Macskaházynak veszte. Viola nem volt kegyetlen. A gondolat, hogy egy embernek vérét ontotta, sokszor borzadással tölté el lelkét... s ámbár azzal menthette volna magát önszemei elõtt, hogy e tettet önvédelem között s a legnagyobb kétségbeesés pillanatában követte el... de a nép embere közönségesen a szándékos és más emberölés között nem nagy különbséget tesz s mindkettõt gyilkosságnak nevezi: s így õ is tette felett elfelejté annak indokait, s nemegyszer mondá, hogy mindent, mit azóta szenvedett, csak vétke büntetésének tekinti. Macskaházynak, ha az irományokat általadja, nem volt oka félnie. A küzdés között, mellyel a zsivány most a pisztolyt ellensége kezébõl kiragadta, feltámadt indulata. A gyûlölség, mely keblét ez ember iránt tölté, kitõl annyit szenvedett, s ki most éltét fenyegeté, háttérbe szorított minden egyebet, s félig magánkívül rohant a szerencsétlenre, ki segítségért kiáltva, a földrõl felkelni iparkodott. - Irgalmat! - kiáltott Macskaházy elfojtott hangon, midõn a zsivány torkát megragadta.

- Volt-e neked, mikor Zsuzsi koldult? mikor engem akasztófára ítéltél? - mondá emez.

Macskaházy arca kékült, szemei kiduzzadtak; de a kétségbeesés erõt ada gyenge kezeinek, midõn a fényes kést, melyet a zsivány az asztalról felkapott, maga fölött látá. E küzdés azonban nem tarthatott soká... Viola a házban lármát hallott... a cselédek, felébredve Macskaházy sikoltásaira, közeledtek... összeszedte egész erejét, s kése háromszor merült a szerencsétlennek mellébe.

Viola a felszökõ vértõl nedves kezekkel felugrott, felkapá az asztalról az irományokat, s nem is véve észre, hogy nehány levelet elhullat, kirohant a szobából, éppen elég jókor, hogy az udvarra érjen, még mielõtt futásában valaki által feltartatnék. Megláttatva itt a kocsis s még egy ember által, ki az istállóból lámpással jött... s ûzõbe vétetve, a mezõnek vevé futását, s a végre a Tisza partján álló bokrok alatt eltûnt.

A cselédek, kik mindjárt ezután Macskaházy szobájába rohantak, az ügyvédet vérében a halállal küzdve találák. A rablásnak nyomai nem látszottak, még az óra s tárca is ott feküdt az ágy mellett.

- Rablás! gyilkolás! - kiáltott a vastag szakács, ki hálósüvegében s gyertyával az elsõ jött a szobába. - Utána!

- Doktort! - kiáltott egy másik.

- Papot! - sikoltott a szakácsné.

Mindenki vad rendetlenségben futott ide s tova, míg a mindig nagyobb számmal összegyûltek közül kettõ a haldoklót ágyára fekteté.

- Utána! utána! - hörgött Macskaházy - irományaim...

- Mily irományok? - kérdé a szakács, a beteget egy kissé felemelve.

- Tengelyi - mondá Macskaházy végerejét összeszedve; a többi, mit hihetõképp mondani akart, nem vala érthetõ, ajkai mozogtak, de szavak helyett csak hörgés vala hallható, mitõl a jelenlevõk borzadtak.

E pillanatban egyszerre a folyosón a hajdú kiáltása hallatszott, ki, mint mondá, a gyilkost megfogta... s mindjárt azután az üveges zsidót torkánál fogva a szobába húzta. - Itt van mondá nem kis megelégedéssel -, a kályhában találtam.

- Ah, alávaló! - kiáltott a szakács, a remegõ zsidót az ágyhoz vonva. - Ugye, teins uram - szólt Macskaházyhoz -, ez volt?

Az ügyvéd fejét rázá, ajkai mozogtak, de nem vala érthetõ semmi.

- De, teins uram, hisz nem is lehetne más! - mondá a szakács ismét - csak intsen fejével... ugye, õ volt?

Macskaházy ismét fejét rázá, megragadta a szakácsnak kezét, s ismét szólni akart... hasztalan! Még egyszer felnyitá ajkait, - mintha lélegzetet keresne, s vad kétségbeeséssel tekintve maga körül, visszadõlt vánkosára... és meghalt.

- Csak tudnám, mit akart mondani - szólt a szakács, miután a halott betakartatott, s az üveges zsidó, minden esküvéseinek dacára, melyekkel ártatlanságát bizonyítá, erõsen megkötözve a pincébe záratott. - Mikor a zsidót mutattam neki s kérdeztem: nem ez ölte-e meg? szörnyen rázta fejét... s mégis éltemet teszem rá, ezt nem követte el senki más, mint e semmirevaló üveges.

- Mikor még szólni tudott - mondá a szakácsné, szemeit törülve, nem mintha Macskaházy halálát bánná, de mert felfogása szerint, fejérszemélynek ily alkalomnál úgy illik -, a fiskális úr Tengelyit nevezte.

- Ne szóljon az ifjasszony ily bolondokat - válaszolt a szakács -, Tengelyi uramról ilyent csak gondolni!

- Már én nem tudom - vágott szavába amaz, ki szóvitára alkalmat találva tökéletesen megvigasztalva érzé magát -, de a fiskális úr, mikor kérdeztük, ki a gyilkos? csak mégis Tengelyit nevezte, ugyebár? - mondá a többiekhez fordulva, kik mind szavainak valóságát bizonyíták. - És mikor azután már szólni nem tudott, én jól vigyáztam ajkaira, azok éppen úgy mozogtak, mintha Tengelyit, mindig csak Tengelyit akarna mondani. Mikor boldogult férjem... isten nyugtassa meg!... vízibetegségben halálos ágyán feküdt, három napig nem tudott szólni; de én csak ajkaira néztem, s mindent megértettem. Menj el, jöjj ide, adj vizet, amit csak akart, én mindent megtettem... - és az asszony ismét törülni kezdé szemeit.

- Csak a nótáriusra az ifjasszony nem fogja e gyilkosságot fogni akarni? - mondá a szakács felindulva.

- Isten mentsen ily alávalóságtól! Én nem mondok mást - válaszolt emez mindig hevesebben -, mint hogy mikor a fiskálist kérdeztük: ki ölte meg? Tengelyit nevezte, és azt oly tisztán s érthetõen, hogy valamennyien hallottuk... s erre, ha kell, megesküszöm.

- Jól van, jól - mondá a szakács rosszkedvûen -, ki tudja, mit akart mondani?

- Én nem tudom - folytatá az elõbbi még mindig neheztelve -, csak azt mondom, hogy a fiskális mindig Tengelyit nevezte... s ezt fogom mondani a végsõ ítéletig.

- Majd a szolgabíró ki fogja sütni, azért jótállok - mondá a szakács -, s végre is látni fogja mindenki, hogy nekem volt igazságom, s hogy a gyilkosságot a zsidónál nem követte el senki más. De most zárjuk be a szobát, s küldjünk a szolgabíróért s esküdt emberekért... Régi idõbõl tudom, hogy ott, hol valami rablás vagy gyilkosság követtetett el, semmihez nyúlni nem szabad.

S ezzel valamennyien a szobából kimentek, hol a véres halott a sötétben magányosan hagyatott.