29

Azoknak megértésére, mik Macskaházy meggyilkoltatása után történtek, még egyszer azon este eseményeihez kell visszatérnünk, melyen a szerencsétlen ügyészt Tengelyi házában utolszor láttuk. A jegyzõ családja, melyhez most Ákos is tartozott, Vándoryval, ki évek óta majdnem minden estét e házban töltött, barátságos beszélgetés közt ült együtt Erzsébet szobájában, míg Tengelyi maga a másikban leveleket írt.

Írás között a jegyzõ figyelmét gyenge kocogás vonta magára, mely ablakán hallatszott. Felnézett, s miután senkit nem látott, tovább folytatá munkáját; miután azonban e nesz még kétszer ismételtetett, felkelt, s felnyitá ablakát... Ismét nem látva senkit, türelmetlenül kérdezé, ki által háborgattatik? s már be akará zárni ablakát, midõn egy kis levélke dobatott a szobába s léptek hallatszottak, melyekkel valaki a fal mellett, anélkül, hogy láttatnék, vagy szólna, a sötétben távozott.

- Mi lehet ez? - szólt a jegyzõ, midõn ablakát betéve, a levélkét a földrõl felvevé, s vele asztalához ment - talán csak nem fenyegetés? Mióta itt lakom, nem volt eset... s sem én, sem a község bosszúra okot nem adtunk...

A levélke, melynek a jegyzõ mindenekelõtt külsejét vizsgálá meg, goromba papírra volt írva, mint összedörzsölt állapotjából gyanítani lehetett, olyanra, mely már több szolgálatot látott... pecsétnyomó helyett krajcár használtatott... a felírás nemzetes Tengelyi nótárius uramhoz szólt... s a jegyzõ, midõn a pecsétet feltöré, nem kis meglepetésére, ezeket olvasá:

Én a nemzetes úrnak örök háladatossággal tartozom. Az emberek azt mondják, hogy az írásokat én raboltam el házából, de alávaló gazság ilyeneket mondani... A rabló az üveges zsidó volt, kit a viceispán fiskálisa bírt rá... én csak a zsidótól vettem el; de mindezt hosszú elbeszélni. Jõjön a nemzetes úr ma éjjel a nagy nyárfához, mely mindjárt a rév mellett áll, nem elébb, mint tizenegy órakor... éjfélig az írásokat mind a kezébe visszahozom, ha életembe kerülne is... hisz a nemzetes úr tulajdon házában tartotta feleségemet s gyermekeimet. Az istenért, jõjön bizonyosan... Ne féljen tõlem, habár zsivány vagyok is, életemet adnám nótárius úr egész háznépeért... és ha ma nem jõ, nem tudom, kinek adjam az írásokat... még éjjel át kell mennem a Tiszán, a faluba jõni nem merek. Azután még azt is instálom minden alázatossággal, ne szóljon senkinek az egész dologról, és csak maga jõjön. Fejemre vérpénzt tett a vármegye... ha tudják, hogy itt járok, halál fia vagyok. Egészen a nemzetes úr kezébe adom magamat

Viola

E sorok, melyeknek átolvasása a gyakorlatlan kéz s itt-ott rendkívüli ortográfia miatt Tengelyinek némi fáradságába került, a becsületes jegyzõt nem kis nyugtalanságba hozák. Mit tegyen? ha a zsivány meghívását nem követi, az irományok hihetõképp örökre elvesznek. Viola, ha egyszer a megyét elhagyta, õrizkedni fog attól, hogy visszatérjen, s inkább eldobja e reá nézve haszontalan papírokat, csak hogy bûnjelekül ne használtathassanak ellene; és ha elmegy - ha õ, egyike azoknak, kiket a törvény fenntartása leginkább illet, zsivánnyal titkon összejõ, anélkül, hogy arról jelentést tenne... mily világot vethet ez reá, miután már az is, hogy Viola feleségét s gyermekeit házába felvevé, ellenségei által azon vádra használtatott, hogy gonosztevõkkel cimboraságban áll. Másnak talán az jutott volna eszébe, hogy hivatalos kötelességeit saját érdekével úgy egyesítheti, ha ahelyett, hogy maga menne, a találkozás helyére több embert visz magával, s a zsiványt elfogatván, egyszersmind a nála talált irományokat magához veszi. E gondolat azonban nem fért jelleméhez, s ha a világ boldogsága ígértetett volna díjul... õ erre képtelen vala. Elõtte csak a két fentebbi lehetõség állt, s kötelességének érzete s az apai szeretet között habozva a legnagyobb felgerjedésben járt fel s alá szobájában, majd arra, hogy a zsivány meghívását követni fogja, majd az ellenkezõre határozva magát; s midõn Erzsébet a szobába jött, hogy õt a vacsorához hívja, mind õ, mind a többiek nem csudálkozhattak eléggé nyugtalanságán, mely még a cselédeknek s Liptáknénak is feltûnt. A levélkérõl, melyet, hogy más kézbe ne jõjön, elégetett, senki mit sem tudott. Ha Erzsébet, vagy más valaki, a mellékszobában hallotta volna is, hogy Tengelyinél kocogtak, s hogy ablakát felnyitá: a kisbírák néha tízszer eljöttek napjában, s anélkül, hogy a házba lépnének, ablakánál kérdeztek egyet-mást, s így a dolog közönségesebb vala, semhogy valakinek feltûnhetett, s Tengelyinek rossz kedve egészen a Macskaházy által okozott bosszúságnak tulajdoníttatott.

Vacsora végével Vándory Ákossal elment, Tengelyi pedig nejének s gyermekeinek jó éjszakát kívánva, azon ürügy alatt, hogy még írnia kell, szobájába zárkózott, s miután helyzetét még egyszer átgondolá, arra határozta magát, hogy a zsiványt fel fogja keresni. „Viola ittlétérõl jelentést nem tehetek semmi esetre - így gondolá magában -, ily alávalóságot nem kívánhat senki tõlem!... s ugyan miben sérteném meg hivatalos kötelességemet, ha gyermekeim kedvéért jogaim visszaszerzésére mindent elkövetek?! Ha irományaim csakugyan nála vannak, annyival jobb; ha nem, legalább azon szemrehányástól mentem meg magamat, hogy valamit elmulasztottam, mi által sajátomhoz juthattam volna. Hogy e lépésem valaki által megtudassék, arra nincs valószínûség... s végre mitõl féljek, ha lelkiismeretem semmivel nem vádol?”

Már tizenegyhez közelgett, midõn a jegyzõ ily gondolatok között házát halkan elhagyá, s kertjén keresztül a Tisza partjához ért. - Esõs novemberi éj vala, az égen nem látszott egy csillag sem, a tájon setétség terült el, s Tengelyinek egész táj ismeretére vala szüksége, hogy a keskeny úton, mely kertek között a mezõre vezetett, tovább ballagva, árokba ne essék. A faluban mindenki régen aludt, s Tengelyi anélkül, hogy valakivel találkoznék, ért a helyre, mely neki Viola által kijelöltetett.

Nyárban e hely a tiszaréti határ egyik legkellemesebbike vala. Az óriási nyárfa messze elterjedõ árnyéka alatt egy kis pázsitos hely terült el, melynek füve, a nap sugaraitól megõrizve, mindig szépen zöldellt, ha a júliusi forróság az egész határt már kopárrá égette is. E helyet három oldalról sûrû bokrok s néhány alacsonyabb fa, a negyedikrõl a Tisza nyugodt tükre környezé, melyre a nagy fának egyes ágai kinyúltak. Tengelyi sok órát töltött e fa alatt barátjával, ki ily alkalommal nemegyszer mondá, hogy szebb helyet a Tisza hosszú mentében csakugyan nem találhatni, s hogy ha a törökdomb nem lenne is, e fa maga Tiszarétet már a kellemes lakhelyek sorába állítná.

Most e hely szomorú- s elhagyottnak látszott, a fa alatti tért száraz levelek takarták. Fenn a lombtalan ágak között süvöltve zúgott át az éjszaki szél, míg a Tisza habokat vetve csapdosá a sötét partot.

A jegyzõ, bundájába burkolva, nyugtalanul járt fel s alá, idõrõl idõre, ha a bokrokban valami nesz hallatszott, megállva, s midõn magát meggyõzé, hogy senki sem jõ, ismét tovább folytatva kedvtelen sétálását, vagy a révészházhoz fordítva szemét, mely tõle csak mintegy kétszáz lépésnyire lehetett, s melynek ajtaján a konyhában még égõ tûz kis fénykört terjeszte el.

Majdnem egy félóra múlt így, s Tengelyi már hinni kezdé, hogy Viola megbánta, vagy nem teljesítheti feltételét, midõn azoknak kiáltásai, kik a zsiványt Macskaházy meggyilkolása után ûzõbe vevék, hozzá jutottak.

Tengelyi embereket hallva, kik gyilkost, rablót kiáltva hozzá közelítének, s meggyõzõdve, hogy Viola valahogy megismertetett s ûzõbe vétetett, nehogy e gyanús helyen találtassék, sebes léptekkel visszavonult a falu felé.

Kevés perccel, miután Tengelyi e helyet elhagyá, egy csomó írást kezébe tartva Viola tört keresztül a bokrokon. A zsivány egy pillanatig megállt, s körültekintett; miután látá, hogy a jegyzõ nincs többé itt, s hátul a bokrokhoz közel üldözõinek kiáltásait hallá, egy, a parton álló kis sajkába veté magát, s erõs lökéssel eltávozva a parttól, evezni kezdett.

- Itt van! itt kell lennie! - kiáltott a kocsis, ki, noha lámpása elaludt, a zsiványt idáig soha szeme elõl el nem veszté. Társai, kik szinte így valának meggyõzõdve, iszonyú lármával keresték a gonosztevõt a bokrok között, úgyhogy a mindig tovább távozó evezõ ütései nem vétettek általok észre, s a zajra a révész két fiával kunyhójából a fához sietett.

- Mi a baj, Ferkó? - kiáltott a révész, midõn az égõ darab fa világításánál, melyet szövétnekként magával hozott, az uraság kocsisára ismert -, talán ellopták lovadat?

- Nem, nem! - mondá emez, lámpását meggyújtva - megölték fiskálisunkat; mi idáig kergettük a gyilkost, s itt a bokrok alatt tûnt el. Csak éppen most láttam... itt kell lennie; segítsen kend keresni.

- Mi a manó! - válaszolt a révész elbámulva - a fiskálist megölték?... No, nem nagy kár érte, de ha kendtek a gyilkost keresik s azt csakugyan idáig kergették, az nincs többé itt... éppen most, mielõtt kendtek jöttek, hallottam valakit innen sebesen a falu felé menni; ugye, Andris, te is hallottad?

- Az lesz, bizonyosan az, csak utána! - kiáltott a kocsis, nem is várva a fiúnak feleletét, s követve a többiektõl, a falu felé sietett ugyanazon úton, melyen Tengelyi csak imént ment hazafelé.

- Szemlátomást meglátszik, hogy erre ment - szólt a révész, csak hogy sietésöket mérsékelje, figyelmöket az útra irányozá. - Ni, még a nyomokat is meglátni... ez mind friss nyom... még a víz is meglátszik, amint minden lépésnél körülfeccsent.

- És ez mi itt? - mondá a kocsis lehajolva s valamit a földrõl felvéve. - Bot, éspedig úrias bot, rézcsákánnyal... ezt talán most lopta s itt vesztette... Csak utána! e nyomon tovább; bizonyosan a kertek között bújt el. - S az egész csapat a kocsis után, ki lámpájával mindig a nyomot követé, a jegyzõkert kerítéséhez ért.

- Mi az ördög! - szólt a kocsis, ki a kerítés ajtajánál pár lépéssel tovább menve, egyszerre lámpásával megállt - itt nem látni több nyomot!

A többiek, kezébõl kivéve a lámpást, szinte megnézték az utat, A friss nyom, melyet eddig követtek, eltûnt. - Szemlátomást nem látni semmi nyomot! - mondá a révész - csak talán a föld nem nyelte el? ott hátul a kerítés ajtajánál még láttam.

- Talán a kerítés megé bújt - szólt a kocsis egy kissé gondolkozva -; maradjanak kendtek itt; én átmászok s megnézem... hátha itt találjuk...

- Hagyja el kend, még fõbe ütik - mondá a révész, Ferkót visszatartóztatva, ki már félig átmászott, s kit egy a többiek közül követni akart -, mi közünk van ahhoz, hogy a fiskálist megölték?... Bár taval vitte volna el az ördög, nem kellene most százötven forintot fizetnem esztendõnként. - De a kocsis, kit bizonyosan nem Macskaházynak szeretete bírt arra, hogy gyilkosát üldözze, anélkül, hogy ez ildomos tanácsra hallgatna, a legnagyobb figyelemmel végigment a kerítésen, s azon meggyõzõdéssel tért vissza, hogy a gonosztevõnek nyoma elveszett. Már ismét vissza akara menni, midõn a révész egyik fia, aki addig az ajtó mellett állt, észrevevé, hogy a kertnek a házhoz vezetõ útján szinte nyomok látszanak. A kocsis lámpásával odafutott, a többiek, kik azalatt az ajtót megpróbálva, azt nyitva találák, szinte bementek, s mindenki világosan látá a nyomot, melyet eddig követtek, s mely egyenesen a házhoz vezetett.

- A nótárius házában van... ott van talán a fészer alatt - mondá a kocsis, ki, mint minden ember, ha valami után erõsen fáradott, bár az reá nézve tökéletesen közönyös legyen, most mindent inkább tûrt volna, mint hogy egész fáradságát meghiúsulva lássa -, jerünk be, ott megtaláljuk.

- Már hová gondol kend! - szólt a révész a már indulót visszatartva - nótárius uram házánál a zsiványt csak nem fogja keresni?

- És miért nem? - válaszolt a másik - nem tudja-e, hogy e háznál már több zsivány is megfordult? úrfinkat is itt lõtték meg.

- De kend szemlátomást elfelejti, hogy Tengelyi uram háza nemes kúria - mondá a másik.

- Bánom is én! - szólt az elõbbi tovább menve - mikor Violát kerestük, akkor is feldúltuk a házat, pedig maga a szolgabíró vezetett.

- Igen, de azok urak voltak - mondá a révész -, minket ebrúdon dobnak ki.

- Majd meglátjuk!... én a nagyságos asszony libériás kocsisa vagyok, s szeretném látni, mily nótárius dobna engem ki házából. - S ezzel Ferkó, anélkül, hogy magát többé feltartatná, két társával, ki vele a kastélyból jött, egyenesen az udvarba ment, míg a révész fiaival, valamit mormogva fogai között, miként nem ártana, ha e büszke cselédeket egyszer jól megvernék, hátrább maradt.

De bármi nagy volt is a kocsis bátorsága, midõn Tengelyi, ki csak imént jött haza, s még le sem vetkezett, a zajra, melyet hallott, egyszerre szobájából az udvarra lépett, s erõs hanggal kérdezé: mit akarnak itt? Ferkó meghökkenve, elsõ pillanatban szótalanul állt, s csak késõbb mondhatá el, hogy Macskaházyt megölték, s hogy gyilkosának nyomait követve jöttek idáig.

Nem fogom leírni az érzeményt, mely a jegyzõ keblét e pillanatban eltölté... Viola levelére emlékezve nem lehete kétségben, hogy az ügyész e szerencsétlen által gyilkoltatott meg, valószínûleg azért, hogy az irományokat tõle elvegye... s Tengelyi borzadott e gondolatnál, hogy a gyilkosságnak, habár tudatlanul, õ vala indoka. A kocsis s társai, minden míveletlenségök mellett, észrevevék a hatást, melyet e hír Tengelyire tett, s bámulva néztek egymásra, míg a jegyzõ, kinek kezében a gyertya reszketett, miután magán erõt vett, egyes kérdéseket tett a gyilkosság elkövetésének módjáról s idejérõl.

- Utána jöttünk - mondá a kocsis, majd Tengelyinek bokáig sáros csizmáit nézve, majd társaihoz fordulva, a legnagyobb zavarban -, a Tisza partjáig elõttem szaladt, világosan láttam... onnan nyomán jövünk.

- Azaz, követem alássan - mondá a révész -, hogy szemlátomást nyomon jöttünk, az olyan igaz, mint hogy itt vagyok; de hogy éppen a zsivány nyoma volt-e? azt biz én nem tudom... és én a többieknek itt mondtam is, hogy ne jõjenek be, mert tudom, hogy a ház kúria, de...

- Kend bolond! - mondá Tengelyi a legnagyobb felgerjedésben - ha azt hiszik, hogy a gyilkos házamban van, kutassanak fel mindent, hogy egy hely ne maradjon vizsgálat nélkül.

A lármára lassanként a ház többi lakói is felkeltek. Erzsébet Vilmával sietve felöltöztek, s Tengelyi lámpással elöl, szobáról szobára, a padra s istállóba ment el követõivel, míg valamennyien meggyõzõdtek, hogy semmi idegen a háznál nincs... Tengelyihez azalatt a bíró jött, hogy õt a kastélyba hívja, s a jegyzõ a többiekkel elment.

- Látta kend - szólt a kocsis, ki a révésszel hátrább maradt, s a többieket követé -, miként reszketett a nótárius, mikor hallotta, hogy a fiskálist megölték?

- Hát hogyne láttam volna! - mondá emez - hisz csak van szemem!

- És azután csizmája bokáig sáros volt - folytatá az elõbbi.

- Nagy csuda, ily idõben! - válaszolt a révész, bámulva Ferkó furcsa beszédeit.

- Bizonyisten, ha nem ismerném a nótáriust tíz esztendõ óta, én...

- Talán csak nem hiszi, hogy a fiskálist ez ölte meg? - vágott szavába az elõbbi, megállva.

- Én bizony, mert a házban mást nem találtunk, azt hinném, bátyám - mondá a kocsis halkan társához.

- Megbolondult-e kend? - kérdé a révész, s ezzel mindketten, gondolataikba mélyedve, szó nélkül mentek egymás mellett.