NOVELLA

Sokat vándoroltam fiatalabb koromban, s bármi megelégedve érezzem magamat a szűk, de szerető körben, hol napjaim folynak, vannak időszakok, midőn a vándorlási vágy most is erőt vesz rajtam. Nem mintha kíváncsiságom ösztönözne, s új helyek s emberek ismeretsége után vágyódnám, hanem csak azon élvezetért, melyet sok ideig egy helyen tartózkodva, helyzetünk változtatásában s az utazás egyszerű, de érdekes eseményeiben találunk. Sőt, ha tőlem függ, én inkább oly helyeket keresek fel, melyeket már bejártam, mint egészen ismeretlen vidékeket; legjobban érezve magamat akkor, ha vándorlásaim közt régmúlt napok emlékeivel találkozom, s egyes pontokon azon érzelmek s gondolatok visszhangjai ébrednek lelkemben, melyeket ugyanazon vidék gerjesztett bennem, midőn azt évek előtt először láttam.

Ez az, mi nekem az Alpokat mindenekfölött kedvesekké teszi. Vannak talán szebb vidékek a világon, vannak bizonyosan nyájasabbak, s olyanok, hol az, ki a múlt emlékeit keresi, vagy újabb korunk hatalmas kifejlődésén gyönyörködik, több érdekes dolgokat találhat; de engem vágyaim mindig e bércekhez vezetnek vissza, melyek között több mint húsz év előtt első utazásomat tevém, s most is mintegy megifjodva érzem magamat, oly eleven a benyomás, melyet e nagyszerű vidék első látása bennem hátrahagyott.

Itt tölték néhány év előtt több hónapot. Csak az Alpok azon részét akarám bejárni, mely a birodalom északnyugati oldalát védi, s kevésbé ismert, de nem kevésbé szép, mert az utazó csoportnak, amely Svájc legszebb pontjait csaknem élvezhetlenekké teszi, országútul nem szolgál. Nem tartozom azok közé, kik a természet csodái mellett a városi élet kényelmeit keresik, s örülnek, ha nyomtatott útikalandokban az érzéseket s gondolatokat előre kiolvashatják, melyek az egyes helyeknél a nézőben támadnak. A természetnek nincs szüksége ily magyarázatokra, s nem emlékszem élvezetesebb napokra, mint melyeket az osztrák s bajor Alpok ritkán látogatott részeiben tölték, hol a kényelem helyett, melyet jártabb utakon az utazó talál, csak azon jólétet látjuk, melyet itt a nép élvez.

Főképp az említett évről mondhatom ezt. Az idő rendkívül kedvező vala, s bár a hetek, melyeket utazásomra szántam, elteltek, s a vidéket, melyet ez ízben meglátogatni akartam, rég bejártam, nem határozhattam el magamat arra, hogy visszatérjek. A tetőről, melyre azért menék fel, mielőtt a hegyeket elhagyom, az egésznek képét utolszor élvezhessem, más, még terjedtebb kilátást ígérő tető vonta magára figyelmemet; egy völgy a másikba vezetett, s ha este fáradtan szállásomra érvén, arról kezdék gondolkozni, hogy holnap hazafelé indulok: gazdám beszélgetései, ki egy magas vízesésről vagy más természeti szépségről szólt, mely házától csak néhány órányira fekszik, ismét elhalasztá föltételemet.

Így értem a birodalom határáig, s így határain túl egy nagy faluhoz, mely az Alpok egyik legszebb és legvirágzóbb völgyében fekszik.

Egyes veszélyesebb helyek kivételével egész utamat vezető nélkül tevém, jó szerencsémre bízva magamat s azon ügyességre, melyet a róna lakója is, miután a hegyek között sokat gyalogolt, sajátjává tesz, s mely őt ösztönszerűleg többnyire a helyes ösvényre vezeti. Igaz, néha tévedések után; de oly nagy szerencsétlenség-e tévednünk, ha minden lépéssel új, bájló kilátás nyílik előttünk, melyhez másképp nem jutottunk volna? Ki ettől fél, maradjon az országúton, számolja megelégedéssel a mérföld-oszlopokat, melyek mellett már átment, s ha útja unalmas és fárasztó, vigasztalja magát azon meggyőződéssel, hogy a legegyenesebb út, ha nem is legszebb, legalább mindig a legrövidebb. Én nem bámulom és nem irigylem annak sorsát, ki soha életében nem tévedett el; talán messzebb jutott, de bizonyosan kevesebbet élvezett s kevesebbet ismert meg másoknál, s előbbmenetele sok örömnek árán vásároltatott meg.

Akár helyesek azonban ezen nézeteim, akár hibásak, elég az hozzá, hogy valamint e falut, melynek nevére nem emlékszem többé, vezető nélkül találtam meg: úgy azt másnap reggel vezető nélkül hagyám el. Gazdám utasításai oly világosaknak látszottak, az ösvény, amennyire azt a faluból kiérve szemem követheté, oly járottnak, hogy midőn félórai menés után egy emberrel találkoztam, ki a hegygerincen, honnan mai vándorlásom célja meglátszik, átvezetni ajánlkozott, első pillanatban bosszankodám tolakodása miatt; de később eszembe jutott, hogy azon emberek faja, kik vezetőkül ajánlkoznak oly utakon, melyeket magunk is megtalálhatnánk, s ezért fizetést kívánnak, nemcsak Svájcban találhatók, s jókedvűen mentem tovább.

Ösvényem azon zöld hegyi rónák egyikén vezetett keresztül, melyek az Alpok főszépségét képezik. E sziklapusztának oázisai ezek; s a virággal hímzett pázsit, a rajta legelő csordák kolompolása s a pásztorkunyhók s pajták, honnan a dolgozó majorosnék víg éneke hangzik a terméketlen bércek közepett, még kellemesebben hatnak reánk. Oly nyájas egész körünk, az ösvény, melyen haladunk, oly sima, hogy talán elfelejtenők, hol vagyunk, ha a mezőn szétszórt szikladarabok, a távol vízesésnek zúgása, s a rendkívüli sebesség, mellyel a kis patak a völgy felé siet, nem figyelmeztetnének reá, s a havas nem állana előttünk csaknem a zöld mezőig lenyúló jegeseivel, melynek tövénél minden termékenység megszűnik.

Nem levén sietésre okom, leültem, hogy mielőtt továbbmegyek, még egyszer megnézzem a völgyet, melyet tegnap oly bájlónak találtam; bámulásomra a falu helyett, hol az éjszakát töltöttem, most csak egy messze ködtó terjedt el alattam. Midőn napkeltével elindultam, az ég fellegtelen volt, csak a völgy végén, hol a hegyről leszivárgó nedvesség posványokat képez, feküdt egy nehéz ködgomó, most csak a falu hegyes tornya állt ki a sűrű ködfátyolból, mely az egész völgy alját elborította, s mégis mi szép vala ez is.

A nap a magas hegyeken át most veté a völgybe első sugarait, s a sima ködtó, mely azt eltölté, emelkedni kezde. Eleinte lassan, csaknem észrevétlenül. Itt egyes kisebb darabok szakadtak el a tömegtől, a nagy fátyolnak apró rongyai, ott a köd a hegyen levonuló kis völgyeket és vízszakadásokat tölté el, majd szélesebb, majd keskenyebb folyókat képezve, melyekben fölfelé vonult. Később a nap növekedő hatalma az egész tömeget mozgásba hozá. A ködtó, mely eddig a völgy alján pihent, mint tenger, ha azt a vész karjai megragadják, erősen hullámzani kezd; felszíne elébb szélesebbre terjed, később darabokra szakad, melyek mindig tisztábban válnak el egymástól. A völgyből felszálló melegebb lég szárnyain minden magasabbra törekszik, minden felfelé száll; míg a gőzár, mely a völgyet szemeim elől eltakarta, itt mint könnyű felleg pihen a hegycsúcson, ott fehér foszlányokban száll körül az égen, s csak még árnyékait veti a napsugároktól átvilágított tájra.

Nem írhatom le a hatást, melyet e tünemény tett reám. Mintha a homály és világosság, mely ezredek óta e világ uradalmáért küzd, e völgyben újra megkezdték volna a régi tusát, s én azért lennék itt, hogy a nehéz küzdelemnek végeredményét lássam s megszilárduljak hitemben, miként az aljas pára a tiszta fényt, mely a magasból jő, nem fogja legyőzni soha.

Talán egy órát töltöttem itt; még hosszú út vala előttem, s hogy a mulasztást jóvátegyem, sebesebb léptekkel indultam meg. Félórai vándorlás után a hegyi róna végéhez s azon völgyhöz, vagy helyesebben mondva, hegynyíláshoz értem, mely, gazdám állítása szerint kevés fáradsággal a hegygerincen átvezet.

E völgy kezdetben szűk vala. A falként felnyúló sötét sziklák, melyek bemenetét képezik, itt alig váltak el annyira egymástól, hogy a pataknak utat engedjenek, melynek medrében a hegyről összegyűlt víz lefolyt. Később tágasabbá vált, a hegyek távolabb léptek egymástól, s a frissebb zöld, mely a völgynek alját takarta, a hegyoldalon felnyúló erdők épebb növése, a patak csöndesebb folyása s a napsugárok, melyek a nyíltabb tért átvilágíták, az egész képnek nyájasabb jellemet adának; de pár száz lépéssel tovább a táj visszanyerte előbbi vadságát.

A hegyek ismét közelebb lépve egymáshoz, falakká egyesültek, az erdők helyett csak egyes fenyők maradtak, mintha a meredek sziklához, melyben gyökeret vertek, csak támasztva lennének, s a tajtékzó patak zúgva keresé útját a sziklák között.

A gondolkodó figyelmét, ha az Alpok között körüljár, semmi sem vonja inkább magára azon fokonkénti romlásnál s enyészetnél, mellyel e rendíthetleneknek mondott bércek körében találkozik. A jeges halkan előrenyomulva, egész halom sziklatöredékeket tol a völgybe, az olvadt hótól megáradt patak számtalan kődarabot hengerít, míg máshol a nedvesség s fagy által a meredek faltól elválva, roppant sziklák zuhannak a mélységbe, vagy hasonló okokból a hegy csúcsának egész darabja szakad le, s a virágzó völgyet lakóival együtt több száz lábnyi magasságú sziklaomladékkal takarja el. Minden év megteszi pusztító munkáját, sőt nem múlik egy nap, melyen e hegyek körében valami, mi elébb fenn a magasban állt, le ne süllyedne. Az Alpoknak bármily részét járjuk be, hasonló változások nyomait találjuk mindenütt, annyit, mint itt, azonban még egy helyen sem láttam.

Az egész völgy úgyszólván sziklatöredékekből áll. Itt egész bércek fekszenek, melyekről alig hihetnők, hogy valaha máshol álltak; ott nagyobb s kisebb szikladarabokat s közöttük földdel vegyült omladékot találunk, a sziklák egy részén már százados fák állnak, másokat még fű vagy csak, a növényi életnek első kísérleteként, száraz mohok lepnek el, soknak új törésén meglátszik, hogy csak nehány év vagy hónap előtt omlottak le a tetőről, s ha felnézünk, még a helyét is megtaláljuk, honnan azok leszakadoztak. Az egész egy nagy csatamező, melyen a növény és kőország ezredek óta a felsőbbségért küzdenek egymással. Néha úgy látszik, mintha az előbbi győzne. A völgyben szétszórt köveket zöld borítja el, a növényzet tömött sorokban vonult fel a hegyoldalon, egyes osztályai a legmagasabb fokig értek, s fenn a bérc ormán egy magános fenyő ingatja ágait, mintha a győző termékenység ellenének várfokán már feltűzte volna zöld diadalmi lobogóját. A sziklabérc megdördül, s a kőlavina több száz lábnyi görgeteg alá temette mindazt, mit a növényzet lassú, de szakadatlan működése századok alatt teremtett; s a küzdelem újra kezdődik, hogy egy ezred múlva talán ugyanezen eredményhez vezessen.

De bármi nagyszerű e táj, s bármily érdekesek részletei, vad jelleme végre fárasztó, s megvallom, örültem, midőn két órai járás után a havashoz közeledék, mely, mint gazdámtól hallám; e völgyet bezárja. A völgy itt jóval tágasabbá válik, az ösvény simább s többnyire fenyvesen vezet keresztül. Ne képzelje azonban olvasóm azon szép erdők egyikét magának, hol az oszlopokként felnyúló fatövek között, az egymást érő sötét ágak, mennyezete alatt mintegy templomban járunk, s a földön elszórt fenyőtűk illata tömjénként száll fel az éghez. Szegény e kőnek növényzete; a keskeny földréteg csak kevés táplálékot ad, s a fa elszárad, mielőtt szokott magasságát elérné. A vékony törzsököt mohok takarják, az ágakon hosszú füzérekben fakó színű zuzmó függ le, s a száraz sudarakat sok helyen a szél törte el. Mintha nem élő erdőt, hanem annak hulláját látnók, mely csak a télre vár, hogy hava alatt eltemettessék. Leírhatlanul szomorú s elhagyott az egész. Annál nagyobb a hatás, midőn az erdőből, mely minden kilátást elzár, kilépve egyszerre a legnagyszerűbb képek egyike előtt találjuk magunkat.

Egy roppant szikla-amfiteátrum előtt álltam, mely lépcsőkben emelkedve, a völgyet félkörben bezárá. Két oldalon, hol a sziklák kevésbé meredekek, dús növényzet virul: egyes helyeken az alpesi rózsa egész cserjéket képez, másutt kisebb s nagyobb csomókban találjuk virágzó bokrait s közöttük csaknem a hó határaig felnyúló zöld szalagokat, mintegy ösvényekül, melyek a hegy gerincét aljával összekötik, s melyeken a könnyű zerge legelve a völgybe jő. A félkör közepén már a meredek fal tövénél megszűnik minden élet, s fölötte csak a szürke moréna, a jeges, mely rajta pihen, s a képnek hátterét képező hócsúcsok láthatók. A patak, melynek ágya mellett eddig haladtam, sebes kanyarulattal tűnt el. Zúgását a dörgés váltja fel, mellyel vizei itt egy vastag oszlopban, roppant szökéssel a sziklafalról lerohannak.

A kilátás felülmúlta várakozásomat, s kedvező helyet keresve, honnan az egész nagyszerű képet egy tekintetre beláthassam, sokáig álltam ott. Végre eszembe jutott, hogy mennem kell.

Eddigi utam is hosszabb volt, mint azt gazdám leírása szerint gondolám, s a szakadozott romokba felnyúló magas hegygerinc, melyen túl mai vándorlásom célja feküdt, sietésre intett.

Hogy eddig nem tévedtem el, arról nem lehete kétségem. A sziklafal, a jeges, a vízesés, minden megfelelt gazdám leírásának, s alig száz ölre állt a kunyhó is, hol állítása szerint vagy vezetőt, ki velem a hegygerincen átjő, vagy legalább tökéletes utasítást kaphatok. Szerencsétlenségemre vasárnap volt, s igen kellemetlenül lepettem meg, midőn a pásztor s majorosné helyett csak egy körülbelül tízéves leányt találtam s tőle hallám, hogy szülői templomba mentek, s este előtt nem is jönnek vissza.

Tudakoltam utamat, s a kisleány hosszasan megmagyarázta azt, de nemigen okultam magyarázatán, főképp miután a hegygerincen, mint most először hallám, több ösvény vezetett keresztül. Sajnálni kezdém, hogy kalauz nélkül indultam el, de nem tehetém jóvá hibámat, és végre nem nagy baj, ha azon falu helyett, melyet mai vándorlásom céljául kitűztem, ama két vagy három helység egyikéhez jutok is, melyek a leányka állítása szerint a hegygerinc túlsó oldalán fekszenek. Búcsút véve tehát kis tanácsadómtól, ismét útnak indultam.

Kezdetén kissé meredek vala az ösvény, de járt. Úgy látszott, mintha csaknem lehetetlen volna eltévedni. - Ismét azon akadályok egyikét gondolám magamban, melyekkel az életben s utazásaink közben annyiszor találkozunk, s melyeknek legyőzésére nem szükséges egyéb, mint hogy magunkat elijesztetni ne engedjük. De ezen biztosító, mellyel eleinte haladtam, nem tartott sokáig. A füves helyek, melyeken az ösvény meglátszott, mindig ritkábbakká s kisebbekké változtak; végre a növényzet egészen megszűnt, s csak sziklákat találtam, melyeken előttem talán százan s ezeren mehettek keresztül, de semmi nyom nem látszott. Az út minden lépéssel nehezebbé és járatlanabbá vált, míg végre egy tíz öl magas szikla előtt álltam.

El valék tévedve, s a kellemetlen érzéshez, mellyel ezen meggyőződés az embert a legsimább úton is eltölti, most még az idő iránt támadó aggodalmaim is járultak. A könnyű fellegek, melyeknek a hegyoldalon átszaladó árnyékait elébb oly szépeknek találtam, mindig tömöttebbekké váltak, s egyes hegycsúcsok ködbe borultak. Hosszabb tűnődés után már visszatérésre határozám el magamat, midőn kevésbé meredek utat keresvén a sziklafal közelében, egy, a hegyoldalon fölfelé vonuló, keskeny völgyhez vagy inkább vízszakadáshoz értem, mely egyenesen a hegygerincre vezetett. Az út, melyet váratlanul magam előtt láttam, nem volt kecsegtető, de legalább járhatónak látszott. Egyes mohás s füves helyeken, melyek a sziklák között itt-ott feltűntek, számos s még friss nyomokat vevék észre, s miután az út, melyen jelen álláspontomról a völgybe vissza kellett volna mennem, sem kevésbé nehéz, sem kevésbé veszélyes nem volt annál, mely fölfelé vezetett, irányom folytatására határozám magamat, mi, valahányszor elébbi helyzetünkhez nagy nehézségek nélkül nem juthatunk vissza, a legbiztosabb. Helyzetem mindamellett nem volt kellemetes. Utam minden lépéssel nehezebbé s meredekebbé vált. A keskeny darab eget, melyet magam fölött láték, mindig sűrűbb fátyol borítá, mi által úgyis elég komoly körözetem még vadabb színt vett föl. A sziklafalak, melyek között fölfelé törekedtem, mindig sötétebbnek látszottak, s a jéghideg szél, mely szakadozott rohamokban a sziklákon át süvöltött, közelgő viharra intett. Csaknem meg valék győződve, hogy az kitör, még mielőtt a tetőt elérhetem; s kettőzött léptekkel sieték fölfelé.

Végre a hegygerincen valék. De habár csaknem két óráig ösvény nélkül, majd hengergő görgetegen, majd roppant szikladarabokon keresztül, inkább mászva, mint járva, egészen kimerülve érzém magamat, az előttem nyíló kilátás egyszerre elfeledteté velem fáradt voltomat.

Hegyvidékeken az utazásnak egyik főkelleme meglepetésekből áll. Míg a rónaság egy roppant újságlapként fekszik előttünk, melynek egész tartalmát, le a gabonaárakig, egy tekintetre átfutjuk: a hegyek között néhány lépés egészen új kört nyit meg előttünk. Amint a dombot megkerültük vagy a hegygerincen átjutánk, a völgy, hol eddig haladtunk, a falu, a hegyek, melyek azt környezik, a patak, melyet órákig követénk s melynek zúgását megszoktuk, egyszerre minden eltűnt előlünk. Új, néha egészen különböző jellemű vidékben találjuk magunkat, s előbbi kilátásunkból legfeljebb az egyes havas vagy sziklabérc marad meg, mely az egész képnek hátterét képezi. Az Alpok között utazva naponkint tapasztaljuk a kilátás ily rögtöni változásait; de nem emlékszem, hogy magamat valaha annyira meglepve, annyira elragadtatva éreztem volna, mint ez ízben.

A hegygerinc, melyre annyi fáradsággal feljuték, nyugatról kelet felé vonulva, a hegy északi lejtőjéről, melyen eddig haladtam, a délire vezetett. Ennek tulajdonítható, hogy a kopár sziklákat, melyek ott kétezer lábnyira nyúltak le a völgybe, itt csaknem a hegygerincig terjedő alpesi legelők váltották fel. Egyszerre, mintegy varázs által, a hegyi flóra színes virágaival hímzett mezőn találtam magamat, melyen a lepkéknek egész serege játszott körültem, sem változékonyság, sem színi pompára nézve rónaságunk lepkéivel nem vetélkedhető, de mely itt a növényzeti élet határain éppoly kellemesen lepi meg szemünket, mint a virágzó genciánák s a kakukkfű tömött csomói. Nem messze tőlem kolompoló csorda legelt, távolabb alattam a legszebb völgyek egyike nyúlt el. Az egész hegyoldal, melyen rövid pihenés után most lefelé menék, nagy kertnek látszott. Fentebb festői rendetlenségben szétszórt pásztorkunyhók s fenyves csoportok álltak, alantabb szép parasztházak, körülvéve szántóföldekkel, melyeknek sárguló kalászai a rétek eleven zöldjét kellemesen válták fel. Mindenütt élet s virulás, mindenütt az emberi szorgalom nyomai, s mintha kegyes végzetem úgy akarná, hogy e pillanat élvezetéhez semmi ne hiányozzék, mindez a legszebb nyári nap meleg világításában. A borulat, melyet elébb közelgő vésznek gondolék, csak néhány felhő vala, a hegy túlsó oldalán éppen a keskeny völgy fölött álló, melyen feljöttem. A hegynek azon oldalán, hol most valék, az ég tisztán boltozott fölöttem. El valék bájolva, elragadtatva. Ki a sarkvidékekből a legszebb nyári napoknak egyikén egyszerre mérsékelt éghajlatunkba tétetnék át, nem érezhetné magát boldogabbnak. Mintha csak most indultam volna el, megújult erővel sieték a völgy felé; s minden lépéssel új egyes szépségeket találva, egy ideig nem is gondoltam a pihenésre.

De bármily nagyszerű képek s gondolatok támadjanak lelkünkben az Alpok között, a költői élvezet, melyet hegyi vándorlásnál találunk, az egyben, s pedig kedvezőleg különbözik másoktól, hogy étvágyunkat neveli; s így minden elragadtatásom mellett eszembe jutott, hogy dél rég elmúlt. Érezni kezdém, hogy fáradt vagyok, s mert a falutól, melynek tornyát a völgyben látám, még távol valék, elhatároztam, hogy a hegyoldalon szétszórt parasztházak egyikénél tejet s kenyeret kérek, s kissé megpihenek. Itt, mint az Alpok között csaknem mindenütt a gazdák, mennyire lehet, birtokuk közelében építik házaikat, s innen van, hogy míg a falu a templomon, iskolán, paplakon s néhány korcsmán kívül csak kevés lakházból áll, a hegyoldalon, csaknem az alpesi természet határáig, szétszórva a legszebb parasztházakat találjuk. Ezeknek egyikéhez irányoztam lépteimet. De ha valaha vándor kellemetlenül meglepetve érezé magát, az én valék, midőn az egész házat s melléképületeit körüljárván, minden ajtót zárva találtam, és kocogásomra senki nem felelt. Eszembe jutott, hogy vasárnap van, s a ház lakói valószínűleg a templomba mentek, s nem maradt egyéb hátra, mint hogy őket oda kövessem.

De vannak napok, melyeken jókedvünket semmi nem ronthatja meg; s ámbár a gondolat nem volt vigasztaló, hogy ebédemet még legalább másfél órai gyaloglással kell megérdemelnem, panasz nélkül nyugodtam meg sorsomban. Hisz azon élvezeteknek, melyeket e háznál vártam, egyikét legalább megszerezhettem magamnak: megpihenhettem, s mint közönségesen, ha hosszabb gyalogolás után megállunk, csak most érezém, mennyi szükségem van reá.

Közel a házhoz néhány százados juhar állt. Egyes ágak a fedelig nyúltak, s az egymásba nőtt koronák sűrű árnyékot képeztek, mely alatt a vastag törzsök egyikéhez támaszkodva, egyszerű padot s előtte deszkaasztalt találtam. Itt telepedtem le.

A kilátás, szebbítve még a parasztház körözete által, mely az egész képnek nyájas előterét képezé, bájló vala. Eleinte csak az egész vonta magára figyelmemet, főképp a völgy túlsó oldala, mely északnak fekve a zord vidékhez hasonlított, min csak imént keresztüljöttem. A sötét sziklafalak, a felettök emelkedő havas s a jeges, mely annak kettős csúcsától csaknem le a völgy talpáig nyúlt, az egész táj nyájas jellemével mintegy ellentétet képeztek, de csak hogy annak szépségét kiegészítsék, valamint a komoly vonás a férfi homlokán a nyájas mosolyt, mely ajkain lebeg, még kedvesebbé teszi. Később inkább közelébb köröm által érzém érdekelve magamat. A csinosan tartott barna csűr és istállók, a friss forrás, mely közel hozzájok csörgedez, s az előtte álló favályút csordultig betöltve a völgy felé siet, főképp a sötét ház kőterhelt födelével, fényes ablakaival s mesterségesen kifaragott folyosóival - mi egyszerű s mégis mi szép mindez.

A födél alatti gerendán a ház első gazdájának neve s az építésnek évszáma olvasható. Több mint egy század múlt, mióta e ház áll, s lakói a homlokzatra faragott szentírási mondatokban vigasztalásukat keresték. Mennyi erősebbnek látszó épület omlott össze azóta, hány hangzatosabb név felejtetett el, míg e fából rakott igénytelen falak s annak neve, ki azt építé, megmaradtak, mert azokat célszerűségök, ezt egyesek hálája tartotta fenn. Az egyedüli hála, melyre a sorstól különösen kedvezett emberek is e világon számolhatnak. S ha e falak szólhatnának, mi különös szívreható történetet mondhatnának el, mely azon száz év alatt, mióta állnak, körükben lefolyt. Távol a városok mesterkélt lététől, e becsületes földmívelő család az élet legsötétebb s lealázóbb oldalait nem ismeri. Közelébb áll Istenéhez, ki a természettel, mint az, ki az emberekkel jő mindennapi érintkezésbe; s kik e házat lakják, valószínűleg azon boldogok közé tartoznak, kiknek létét rendkívüli események nem zavarják; mégis mennyi keserv tölté e házat időnkint, ha más nem, mennyi temetés ment keresztül küszöbén; a csecsemő apró koporsója, melyben az anya egész életének minden reményei megfértek, s utána a család patriarchájaé, kivel egy egész ivadéknak utolsó élő emléke sírba szállt. Az emberi lét bármily körét tekintsük, mint az égnek harmatát a téren, úgy könnyeket találunk mindenütt, a különbség csak az, hogy a tiszta cseppek majd sötét sziklán, majd színes virágok kelyhei fölött ragyognak.

Gondolataimba mélyedve ültem sokáig. Az otthonosságnak képénél melyet magam körül láték, szívemben kedves emlékek támadtak. A ház, melynek tornácáról szemem a határtalan rónaságot látja, a kedves arcok, melyek küszöbénél fogadnak, minden, mi most oly távol s mégis oly közel feküdt szívemhez - csaknem elfeledém, hol vagyok, midőn ábrándjaimból távolról hallatszó ének ébreszte fel.

Úgy látszott, mintha a dallam magyar lenne, s első pillanatban azt hívém, hogy csalódom; de midőn az énekes mindinkább közeledve, első énekét elvégezte s máshoz fogott, nem kételkedhetém többé.

»Tisza partján halászlegény vagyok én«

- hangzott felém oly tiszta kiejtéssel, midőn e szavak az alföldön elénekeltetnek, s meglepetésem annál nagyobb vala, mivel az énekes, ki a hegyen fölfelé egyenesen a háznak tartott, öltözetében másoktól, kikkel e napokban találkoztam, éppen nem különbözött; csak egyenes tartása, a ruganyosság, mellyel járt, s hegyesre pödört bajsza nem illettek köntöséhez; s ki ezeket látta, egy percig sem kételkedett, kivel van dolga.

Az érzést, mellyel fölkelve elébe mentem, s őt megszólítám, csak magyar ember értheti. Mint sok egyéb, úgy honszeretetünk is más, mint amit Európa többi népei e szó alatt értenek. Az érzés, mely őket hazájukhoz köti, csakugyan születésök földjéhez való ragaszkodás. Az apai ház, a völgy, melyben fölnevelkedtek, a bércek, melyek látkörüket beszegék: ez az, minek emlékét nem felejthetik el, mi őket ellenállhatlan erővel visszavonja. A magas Alpok gyermeke Svájc valamely kevésbé hegyes kantonjában, a német, azaz oly német, ki a honvágy gyöngeségén még túl nem emelkedett, ha a szomszéd tartományban telepedett le: éppoly kevéssé érzik magukat otthonosaknak, mintha száz mérföldre lennének hazájuktól. Nálok a honszeretet oly valami, mi a földdel összefügg, s az egyest bizonyos helyiséghez köti - nálunk az más. Nem a rónaság látköre, nem a hegyek ismert körrajzai, nem a folyó vagy csöndes falu, mely partjain áll, s melynek minden háza régi jó barátként néz reánk, nem ez tölti vággyal lelkünket, nem ez az, miért szívünk szeretve feldobog. A róna lakója az erdős Mátrán, az erdélyi hegyek fia rónaságunkon, ki a széles Duna partjain növelkedett, a csöndes Tisza füzesei alatt vagy a Balaton bájló vidékén egyiránt otthon érzi magát. A magyar nem földjéhez; ő nemzetéhez ragaszkodik, s ez oka, hogy nálunk a helyi, az úgynevezett falutornyának patriotizmusa alig található; s mégis azon érzelem, mely az egész népet egy nagy egésszé összefűzi, erősebb, mint bármily más európai nemzetnél. Hisz az érzéketlen bércet s rónaságot ki szerethetné úgy, mint azt, ki érzelmeit viszonozhatja. Az-e oka ennek, mert keletről jövénk, s miként őseink, más vándor népek módjára, nem egyes helyiségekhez, hanem fajokhoz való ragaszkodásuk által váltak nemzetté: úgy mi is megtartottuk jellemöket és érzéseiket ebben is: vagy talán az, mert a magyar másfél századig török járom alatt görnyedett, s hazájában, melynek felét nemzete s ellenségei bírták, magát otthonosnak nem érezheté, nem tudom, de annyi bizonyos, hogy ezen érzés a mai napig sem változtatta meg természetét, s hogy az egységnek érzete, mely népünk minden osztályait áthatja, s annyi viszály és csapás után a hazát fenntartá, éppen ennek köszönhető.

- Isten hozta a teins urat - mondá a megszólított bámulva. - Isten hozta - ismétlé, s becsületes arca, mintha rajta napsugár lejtne át, ragyogott örömében -, mindent inkább vártam volna, mint azt, hogy ma még magyar emberrel találkozzam.

Röviden elmondám neki, honnan jövök, s miként jutottam ide.

- Inkább jobbra kellett volna tartani. A falu, hová menni akart, amott a hegy mögött fekszik, jó négy órányira innen - válaszolt ő jókedvűen. - Nem is csoda e görbe országban, hol az ember azt sem látja, hova megy. De annál jobb. Ha nem téved el, nem jött volna hozzánk, s mióta itt lakom, a teins úr az első magyar ember, akivel találkoztam. De gyerünk a házba, s mivel szolgálhatok? Kár, hogy feleségem éppen ma nincs itthon! - tevé hozzá, midőn az ajtót felnyitá - de sebaj! a kamarakulcs nálam van, s csak találunk valamit, mivel addig, míg hazajő, elmulathatunk.

Mondám, hogy csak tejet s egy darab kenyeret kérek, mert a faluban akarok ebédelni.

- Azt a szégyent a teins úr csak nem teszi rajtam - szólt ő, s becsületes arcán neheztelés vala kifejezve. - És minek menne a faluba, mit keres ott a németek között? Igaz, korcsmát eleget találhat, itt minden második ház az, de csárda azért mégsincs az egész országban. Azt se mondom, hogy jól nem tartanák; vannak a korcsmárosok között jóravaló emberek, főleg feleségem nagybátyja, ki mindjárt a templom mellett balra lakik; de amit ott talál, azt itt is megkapja, s ha majd Erzsim visszajő - én csak úgy nevezem, mások a német nevén szólítják -, jobb pörkölt húst még otthon sem evett. És ugyan miért menne el - folytatá kérő hangon -, mikor szemeiből is látom, hogy fáradt.

- Ha megpihentem, könnyen elmegyek a faluig, s minek csináljak alkalmatlanságot.

A gazda résztvevő tekintetet vetett reám. - A teins úr is régen jár már külföldön - mondá felsóhajtva -, másképp ilyesmi nem jutna eszébe. Vagy talán nálunk is megváltozott volna a régi jó szokás? Dehogy változott, dehogy változott - mondá rövid szünet után, s arca ismét visszanyerte elébbi vidorságát. - S ha ott új világot élnek is, én a réginél maradok, s ne legyen Szűcs István a nevem, ha ma házamtól eleresztem. - S ezzel új ismerősöm kivéve kezemből úti tarisznyámat, a szobába sietett, s miután azt mint túszt az asztalra tette, fiókjából kivevé a kulcsokat, s csak azt kérdezé még, itt a szobában vagy a ház előtt falatozzunk-e?

Az utóbbit választám, s míg ő kulcsaival elsietett, ismét elébbi helyemre, a juharok árnyékába ültem.

Meg valék indulva. E váratlan találkozás, anyai nyelvem rég nem hallott hangjai, a szívesség, mellyel ez idegen, kihez csak egy közös haza emlékei kötöttek, fogadott, mélyen hatottak reám. Ó, szóljanak megvetéssel századunk bölcsei azon érzelmekről, melyeket megmagyarázni, sőt talán megérteni sem képesek; mondják el, hogy miután a népeket közös érdekek s meggyőződések kötik össze, honszeretetre szükségünk nincs, s hogy az, mi elődeinket tenni s tűrni tanítá csak előítélet, egy legyőzött álláspont, mely rég mögöttünk fekszik: míg az emberi természet meg nem változik, míg a mindennapi kenyéren és anyagi élvezeten kívül magasabb célok s élvezetek után küzdünk, s vágyainknak éppen legfenségesebb tárgyait nem okoskodások, hanem csak érzéseink által közelíthetjük meg: addig azon érzés is, mely az embert honához s nemzetéhez köti, nem fogja elveszteni hatalmát. Erő az, melynek okait, megengedem, éppúgy nem ismerjük, melyet éppúgy nem magyarázhatunk meg magunknak, mint nem az égi testek kölcsönös vonzerejét, de melynek létezését józan ember éppúgy nem vonhatja kétségbe, s melynek működését minden kétkedés és gúny vagy erőlködés éppúgy nem akadályozhatja meg. Van lényünknek egy része, mely legyőzhetetlen, s ez az, mely fölött minmagunk sem bírunk hatalommal, azon érzemények, melyeket Isten teremte keblünkbe, hogy azokon se túl ne emelkedjünk, se mélyebbre ne süllyedhessünk soha.

Gondolatim fonalát gazdám szakítá félbe, ki egyik kezében nagy tállal, másikban hatalmas korsóval közelített. Alig rakta le előttem terhét, midőn elsietve, kevés perc múlva csaknem egy egész kerék-sajttal és egy nagy cipóval jött vissza; erre poharak, kések és villák következtek, méz, pár köcsög édes és aludt tej, vaj annyi, amennyit egy tálon még talán soha együtt nem láttam, friss és száraz gyümölcs, szóval egész vendégség, melyet húsz arató sem emészthetett volna fel. Eleget kértem, hogy ne fáradjon többé, eleget mondám, hogy annak, mit elémbe állított, feléből sem eszem; hasztalan, Szűcs István mindenre csak azt válaszolá, hogy akkor ízlik az étel, ha van miből választani, s nem nyugodott meg elébb, míglen egész asztalunk megrakva a sok eleség alatt görnyedett, s ő egy szép darab húsos szalonnát állított elémbe, melyet, mint az egésznek fénypontját, utoljára hozott ki.

A jókedv szívesség, mellyel átellenemben helyet foglalva, mindenét kínálá, leírhatlanok. Úgy látszott, mintha azon élvezetet, melyet a magyar ember abban talál, ha valakit jól tarthat, évekig nélkülözve, vendégszeretetének felhalmozott kincseit egyszerre reám akarná árasztani.

A hosszú sétálás jócskára nevelte étvágyamat, ettem, amint csak ehettem; már csak azért is, hogy kedvét ne rontsam, s nemcsak magamat múltam felül, hanem evés dolgában valóságos csodákat tettem; de gazdám mindig kevéslé s újra késztetett, míg végre határozott kijelentésem, hogy ha még egy falattal többet eszem, beteg leszek, jószívű kínálásainak véget vetett.

- A baj csak az - mondá, kiürítve s újra töltve poharát -, hogy az idevaló bor nem ér semmit, eléggé ízlik, de elrontja a gyomrot. Hej, ez sem olyan, mint nálunk. Van a háznál más is; mikor kisfiam született, apósom egy hordócska magyar bort hozatott Salzburgból, de ezt feleségem elzárta. Hiába, az asszony itt is csak olyan, mint nálunk, mindig van valami a háznál, mit külön kulcs alatt tart. Édesanyám is azt tette. Ha apám a nagyváradi vagy aradi vásárról hegyi bort hozott, mindjárt a kis pincébe zárta, hogy a cselédek ne férjenek hozzá, csakhogy oda édesapám s mi gyermekek sem fértünk egykönnyen. Szegény édesanyám, ha az egyszer eljöhetne, s Erzsimet látná és éléskamránkat, a sok sajtot, vajat és mézet, a tejespincét, nagy tehéncsordánkat az almon és a kis Pistikát, az volna ám még a világ. De - folytatá rövid szünet után s arca elborult - jobb, hogy nem jöhet el; itt, hol az ember Isten egéből is mindig csak egy darabot lát, és vasárnaponkint nem mehetne ki szőlőjébe, nem bírná ki egy fél esztendeig sem. Eltemetnék, mint édesapámat temették el, mióta hazulról eljöttem, s neki legalább idegen föld nem nyomja áldott porát. A teins úr nem ismerte apámat?

- Mondám, hogy nem emlékszem.

- Volt-e valaha L-ben? Ha ott volt - folytatá, midőn e kérdésre igennel feleltem -, s lovakat váltott, vagy más dologban a faluházánál megfordult, bizonyosan látta. Bíróviselt ember volt, kétszer választották meg egymásután, harmadszor is megteszik, ha a tiszttartó nem lett volna ellensége. Később is a tanácsban maradt, s ha a faluházánál valami kellett, nótárius uraimék mindjárt érte küldöttek, úgyis csak a harmadik házban lakott. Az egész járásban nem volt olyan tekintélyes ember. Azt mondták, hogy hasonlítok hozzá, azaz egy pár vénember azt beszélte, hogy mikor édesapám gyerek volt, úgy nézett ki; csakhogy akkor más idők lehettek. Egy fél fejjel is nagyobb volt nálamnál s még egyszer olyan széles, s mikor hazulról elmentem, haja s bajusza galambfehér volt. Ő győzte nemcsak erővel, mi talán bennem is megvan, de ésszel is. Nem volt párja a vármegyében. S most meghalt, s még azt sem tudom, a temetőnek melyik oldalán fekszik, s nem mondhatok egy áldást fejfája fölött. Ez is fáj ám nekem.

A szomorú hangulat, mely mint dalainkban, úgy keblünkben soha nem hiányzik, s mely a zajos öröm s pajzán jókedv közepett egyszerre felszólal, s annyira jellemünkben fekszik, miszerint közmondássá vált, hogy a magyar sírva vigad, erőt vett gazdámon, s egy ideig hallgatva ültünk egymással szemközt. Ő fejét kezére támasztva s elmélyedve gondolataiba, én részvéttel azon fájdalom iránt, mellyel múltjának szent emlékei szívét eltölték.

Végre, hogy őt fájdalmas hangulatából kiragadjam, a hazáról kezdék szólni. Nemrég mentem keresztül születése helyén, a vidéket, melyben növekedett, előbbi időkből ismerém. Erről beszéltem neki. Az utolsó termésről, a nagy áradásról, mely harmadéve az alföldet elönté, a töltésekről, melyek készülnek, s tervezett vasútjainkról. Mondhatlan érdekkel hallgatott mindent, s ha sok egyes kérdéseire nem felelhettem is, minden mozdulatából látszott a megelégedés, hogy egyszer ismét hazájáról beszélhet.

- Hej - mondá végre felsóhajtva -, azért mégis könnyű nekik. Bánnám is én, csak honn lehetnék, vagy csak egyszer még láthatnám anyámat s öcsémet.

Biztatni akarám.

- Arról kár szólni is - vágott szavamba -, jól tudom s a teins úr is tudja, hogy az nem lehet. De talán, ha hazamegy s megint egyszer L.-ben megfordul, fölkeresi öcsémet, Szűcs Pétert, s elmondja neki és anyámnak, hogy látott s jól bírom magamat, s egyébiránt is nincs bajom, csak hogy messze földön, e görbe országban kell élnem. Tudom, sokat kérdeznek, de - tevé hozzá szünet után - azt, hogy bugyogóban járok, akár ne is mondja nekik. Elég nehezemre esik, s mikor idejöttem, soká huszárosan jártam, de végre rávettem magamat, hogy, én is úgy öltözködjem, mint a többiek.

Ismét különböző tárgyakról szóltunk. Ő megtöltötte makrapipáját, mely urával együtt messze földről jött és sok szolgálatot látott, én szivaromra gyújték. Mintha évek óta ismernők egymást, oly bizalmasan folyt társalgásunk. Talán észrevevé kíváncsiságomat, vagy talán neki is jólesett, hogy történetét egyszer egy földijének elmondhatja, s ő maga kezde beszélni múltjáról.

- Ha tudná a teins úr, miként kerültem ide, elcsodálkoznék -- mondá felsóhajtva -, az egy egész história. Ha időnk lenne, el is mondanám.

- De talán lesz időnk - jegyzém meg én. - A nap még soká tart, s ha szállást ad...

- Most még úgysem eresztem el - vágott szavamba ő -, miután tudom, hogy L.-n többször megfordult. Feleségem az öreg gazdával nagynénjéhez ment, s ki tudja, mikor jő haza. Mért ne mondanám el az egész dolgot; elbeszélheti édesanyámnak s a többieknek, azok úgyis csak annyit tudnak, amennyit nekik levélben megírhattam, s ez mindössze nem sok.

- Hát hogy a dolgot elölről kezdjem - szólt, nagy füstöt eresztve pipájából -, amint mondtam már, L.-ban születtem. Apám Szűcs János volt, kiről már elébb szóltam, telkes gazda, volt bíró, s oly ember, amilyen a faluban elébb sem volt, utóbb sem lesz; beillett volna vicispánynak. Édesanyámat, Isten áldja meg szegényt! Farkas Borbálának hívják. Házunk, azt is elmondtam már, a nagy utcán áll, harmadik a faluházához, nem messze a templomtól. Itt laktunk mi gyermekek is, azaz én és Péter öcsém, kivévén a munka idejét, mikor apámmal a tanyára mentünk, és sokszor egész hetekig nem jöttünk a faluba.

Szerencsésebb két fiú nem volt a világon. Igaz, téli hónapokban iskolába küldtek, s a vén mesteren nem múlt, hogy többet nem tanultunk; eleget megvert, főleg engem, mert a számolás teljességgel nem fért fejembe. Apánk is, ha szót nem fogadtunk, vagy ellenünk más panasz volt, néha ránk riasztott. De azért nem volt bajunk. Édesanyánk, ha nem fogta is pártunkat, mert ezt ő sem merte, mindig talált valamit, amivel megvigasztalt, majd fehér cipót, majd aszalt szilvát, majd más valamit, s ha a téli hónapokban a sok iskolázást restelltük, annál szebb volt a nyár. A fecskék, ha fészkükhöz visszatértek, nem repülnek körül vígabban, mint mi, ha apánkkal kikeletkor a tanyára mehettünk. Tudtuk, hogy a vén mestert mindszentig nem látjuk, és szebb tanya, mint a miénk, nincs az egész alföldön. Édesapám kéttelkes gazda volt, s már a tanyaföld is elég nagy, hozzá pedig még feles és árendás földet bírtunk, s őszkor oly asztagok álltak istállónk mögött, hogy beillettek volna akármily földesúr szérűskertjébe.

Gyermek nemigen becsüli a vagyont; de az, hogy soha idegen munkára nem megyünk, és édesapám a robotra is béresét küldi, hogy vásárkor új csizmát és kalapot kapunk, és annyit ehetünk, amennyi csak belénk fér, bizony nekünk is jólesett, és még most is emlékszem, hogy mikor a mester egyszer jól megvert, s azután azt mondta, hogy ha nem tanulok, soha bíró nem lesz belőlem, akkor eszembe jutott, hogy csakugyan még bíró is lehetek. Két nap egymásután jól viseltem magamat az iskolában, s fűzfabotot vágva, úgy jártam körül a faluban, mintha máris én mondanám a törvényt. De végre nem sokat törődtem vele, lesz-e bíró belőlem, mikor úgysem cseréltem volna senkivel a világon.

Itt az emberek nem is tudják, mi egy tanya. Eleget magyaráztam nekik, de nem értik. Rendes szántóföldeiken kívül, melyek a ház körül fekszenek, van nekik is birtokuk. Almoknak nevezik, és azok majd az egész községé, majd egyes gazdáké. Ipamnak is van ily földje, hol marháinkat tartjuk. De mi ez a mi pusztáinkhoz képest! Még a marha sem olyan. Ha a teins úr most felmegy, almunk ott fekszik a hegyoldalon jó három fertály órányira innen; ha felmegyünk, fogadok, a bika mindjárt ott terem. Hogy felbökjön? Dehogy! hogy megvakartassa fejét. Pedig a mi bikánk hatalmas darab, ritkítja párját; csakhogy itt még a marha is szelíd. A tehenek maguk jönnek, hogy megfejjék, s ha csak a ménkő nem csap le közéjök, a világért nem szaladnának szét. Ha az idevaló embereknek magyar gulyát mutathatnék, csak egy jóravaló bikát, mikor idegen ember jő a marha közé vagy farkast érez, s nagy tüzes szemével körülnéz, a földet kaparja, dühében fújni kezd, s azután felvetve farkát, nekirohan és az egész gulya utána iramlik, hogy a föld csak úgy reng alatta, s a gulyások lóháton alig érhetik el; ha ezt látnák az idevaló emberek, kik egész életökben marhával bántak, azt sem tudnák, Istennek mily szarvas teremtését látják maguk előtt. Az egész falu megfutamodnék.

Hiába, ezt mind a föld teszi. Valamint az emberek, mert gyermekségöktől mindig e hegyeken mászkálnak, meggörbülnek, s tíz faluban nem találni egy nyalka legényt, ki, mint nálunk mindenik, fejét egyenesen hordaná: úgy a marha hogy kapjon bátorságot, mikor oly mezőn legel, hol ha egyszer bátran nekiindul, kitöri nyakát? Nyár kezdetén még hagyján, de ha a teins úr azt a helyet látná, hová a marhát kisasszonynap táján felhajtjuk, megesnék szíve. Mászkálniok kell szegényeknek, mint kecskéknek; csupa nyomorúság az egész ország, csupa nyomorúság.

- Nekem nem úgy látszik - mondám, midőn gazdám előadásában megállva, úgy nézett reám, mintha helyeslésemet várná. - Sőt alig láttam virulóbb tájat. Emlékezzék csak, földi, talált-e nálunk aratás után valaha ily zöld mezőt, minőt itt látunk.

- Zöld - mondá ő, midőn pipáját kiverve maga mellé tevé, s arcán azon megvetés vala kifejezve, mellyel alföldi ember Krajna valamely határát nézné -, zöld, de mikor az egész év hosszán mindig csak zöld marad. Nálunk, azaz nálunk odahaza, rég nem tudnak semmit az aratásról; itt most fognak hozzá, s nem csoda, ha ott minden tarlóban áll, s a mező fakónak látszik, hisz meghozta termését; míg itt csak most készülünk hozzá, s mégis maholnap már az őszi vetéshez kell fognunk. Soha búzát búza után vetni nem lehet, nemcsak azért, mert a föld nem bírná el, de azért sem, mert nem érnénk rá, s néha mindjárt Szent Mihály után havazni kezd. Köszönöm én az ilyen földet, ha még oly szép zöld lenne is. Az egész ország csak olyan, mint a nép, nem éppen itt, mert az idevaló parasztok jól bírják magukat mindamellett, de a határon túli hegyek között, hol mint huszár egy ideig kvártélyon voltam. A magyar ember szegényesen néz ki; a német, ha az alföldre vetődik s a legtehetősebb gazdát látja gyolcs ingben, gatyában, zsíros bundával, talán megszánja szegényt, s mégis biz az hat ökörrel szánt, s oly négy lóval megy a vásárra, hogy alig győzi fékezni. A németek, kik között laktam, fekete bőrnadrágban, posztókabátban, magas tetejű kalapban elég tisztességesen néznek ki, biz Isten még esernyővel is járnak, mint a teins urak, de azért szántáskor kettőnek kell összefogni, még akkor is többnyire egy lóval s egy tehénnel szántanak, s az egész faluban nincs annyi hús és zsiradék, mennyi nálunk egy becsületes lakodalomnál elfogy. Nincs is több oly ország a világon, mint Magyarország. Azt a hét vezér ugyan jól kikeresé, Isten áldja meg érte, és oltalmazza meg a magyart török s tatár és minden ellenségeitől, kiknek foga rég fáj szép Magyarországra. - S ezzel Szűcs István felkelve, az enyémhez koccantá poharát, s végső cseppig kiitta. Meg valánk indulva mindketten.

- De hol is hagytam el? - kezdé meg ismét gazdám, midőn lelkesülésének kitörése után elébbi nyugalmát visszanyerte. - Igaz, arról szóltam, mikor még gyerekkoromban atyámmal és Péter öcsémmel a tanyán laktam. Hosszú volna mindent elmondani, de a gyerek utoljára is mind egyforma. Pajkos, ha jó dolga van. Csak Péter öcsém volt kivétel. Ha lóra kaphattunk, ő se maradt hátrább. Ő az egyik négyesen, én a másikon, s hajrá előre, aki mint tud, hogy hosszú porfelleg vonult utánunk az egész pusztán, s mikor a kúthoz értünk, fél óráig se mertük megitatni lovainkat. Akkor is, ha a félig rakott kazal egyik oldalán felmászva, a másikon leeresztettük magunkat (bizonyosan a teins úr is megpróbálta e mulatságot, és mi inkább ezért, mint a termésért örültünk az aratásnak), mondom, az ily játéknál is Peti csakúgy lármázott, mint a többiek. Egyszer ki is ficamította a lábát, mikor aztán engem vertek meg. De ő ezt is mind csak pajtásságból tette, természeténél fogva sohasem láttam szelídebb gyermeket; s míg én a góréban a verebeket hajigáltam, vagy a kuvaszokat uszítottam egymás ellen, vagy más csintalanságon törtem fejemet: ő sokszor órákig elült a halom tetején, mely alatt tanyánk épült, vagy az árok széléről nézte a világot. S ha kérdeztem, mit mélázik? azt felelte, hogy a délibábot nézi, vagy a ballangókat számolja, melyeket a szél a pusztán végigkerget; honnan jöhetnek, hová mennek, s mi lesz belőlük? Mi lesz belőlük? ki tudja? Elég, hogy soha a határra, honnan elszakadtak, vissza nem mehetnek többé! Hej, ki hitte volna, hogy egyszer belőlem is ily ballangó lesz! Akkor csak azt gondoltam, hogy mindez ostobaság, s kár, hogy Petit Debrecenbe nem küldik, úgyis csak papnak való. Édesapám pedig azt mondta, hogy jó gyerek, s őt küldte ki birkanyájunkkal. Én eluntam volna százszor, de ő ismerte minden virágnak nevét, s tudta, hol fekszik a nyúl, a legtöbb fürj kinek vetésében jár, és sokszor mondta, hogy neki nem kell más mulatság.

Ilyen maradt ő később is. Mikor felnőttünk, és én azt kezdtem kérdezni: ki a legény a csárdában? ő alig hallatta szavát; s már azt kezdték mondani róla, hogy pulya gyerek, mikor egyszer vasárnap a korcsmában védelmemre kelt, és a falu kanásza kezéből kikapva fütykösét, avval oly munkát vitt véghez, mintha egész életében nem is tett volna egyebet. Ha bántották, vagy ha valakinek védelmére kelt, nem volt derekabb legény a faluban, s botja úgy suhogott kezében, mint a forgószél; de ő maga nem bántott senkit, és az öregek azt mondták, hogy éppen olyan lesz, mint édesanyánk nagyapja volt, ki mikor katonának vitték, szinte a legszelídebb fiúnak tartatott, és azután mégis egy arany és ezüst érdempénzzel jött haza a háborúból, és akkor megint oly jámbor lett, mint a harapás kenyér, és burkus s törökön kívül nem is bántott soha senkit a világon. De a leányok nem törődtek e jövendöléssel. A fehérnép a pántlikából a pirost, a legényből a pajkost keresi ki magának, és Péter, ha derekabb legény volt is nálamnál, félig sem állt oly kedvességben előttük, mint én. Ő pedig fel sem vette, mintha neki egy sem kellene. Elült tánc között néha egy óráig, és nem is szólt hozzájok. Csak a kis Eszter iránt viselte magát másképp, azt is, amint valamennyien gondoltuk, csak azért, mert úgyszólván együtt nevekedtünk.

- Hej, az az Eszter - folytatá rövid szünet után - furcsa egy kisleány volt. Első tekintetre nem látszott benne semmi különös. Kovács Erzsi meg a rektor leánya és a felső molnáré, az mind szebbnek tartotta magát. Jóformán az is volt. Erzsiből két olyan is kitelt volna, mint Eszterke, termete, mint a nádszál s nádszál nem hajlékonyabb és nem bólintgat fejével szebben, mint ő tánc között. A rektor leánya piros volt, mint a pünkösdi rózsa, a molnár Zsuzsija derekabb mindkettejénél. A faluban azt mondták, hogy jobb lenne a legénynek, ha a malom kereke alá kerül, mintha Zsuzsi fordítja reá szemét, és mégis Eszternek nem volt párja egyik sem. Közelében különös érzés fogta el az ember szívét. Mintha tavaszkor illatot érez, s nem tudja, honnan jő, míg a fű között észreveszi a kék ibolyákat. Így járt vele mindenki. Első tekintetre nem foghatta meg senki, miért oly kedves e leány, csak ha kék szemébe nézett, akkor vette észre, hogy minden onnan jő.

Vad fiú voltam egész életemben, és mi tagadás benne, eleget veszekedtem; de ha még úgy haragudtam is, s ha velem senki nem bírt, nem kellett más, mint hogy Eszterrel találkozzam, s rossz kedvem elmúlt, nem tudtam volna én ilyenkor senkire haragudni a világon. Oly tiszta, oly nyugodt, oly gyönyörűen kék volt szeme, mint a meleg nyári ég, az ember megfeledkezik magáról, ha belenéz.

Édesanyám sokszor beszélt velem Eszterről. A faluban azt mondták, hogy belőlünk pár lesz, s én csak azt feleltem, hogy addig még sok víz foly le a Tiszán; de azt gondoltam, hogy bizony nem bánnám, ha pár lenne belőlünk. Csak egy ember nem beszélt velem soha e dologról, és az Péter volt, sőt ha én kezdtem, ő másra fordította a beszédet, vagy elment, mintha észre sem venné vagy semmi gondja nem lenne reá. Egyszer szemrehányásokat is tettem neki. Mintha tegnap lett volna, úgy emlékszem reá.

A tanyára mentünk. Rosszul esett, hogy arról, ami leginkább szívemen fekszik, éppen öcsémmel nem szólhatok, s Eszterről kezdtem beszélni. Másra akarta fordítani, de miután mindig újra kezdtem, s az út közepén ott nem hagyhatott, hallgatva ballagott oldalam mellett. Legfeljebb egyes szavakat csikarhattam ki belőle. Hogy Eszter bizony jó leány; hogy apja talpig becsületes ember, s hogy belőle jó gazdasszony lesz. De ezt is csak úgy mondta, mintha restellené, s én soha nem bosszankodtam úgy reá életemben, mint ekkor.

- Hallod-e, Péter - mondtam végre, mikor a tanyához értünk -, úgy látszik, nemigen bánod, jó vagy rossz szerencse fordul-e reám. Ha te akarnál megházasodni, én dolgodat nem oly könnyen venném. Örülnék vagy bosszankodnám, dicsérném vagy szidnám kedvesedet, de azt nem hányhatnád szememre, hogy sorsodat még annyira sem veszem fel, mint akármelyik szomszédunk vagy ismerősünk.

- Az én házasságomra nem sok gondod lesz - válaszolt Péter. - Új esztendőre beállok katonának.

- Már minek állnál be katonának - mondám én -, édesapámnak két telke van, elég az neked is, nekem is.

- Nem kell nekem édesapám telke - mondja ismét ő. - Édesanyánk nagyapja is katona volt, én is az leszek.

Ismertem Pétert, és tudtam, ha az egyszer valamit feltesz magában, négy ökör sem bírná elhúzni helyéből, s ezért csak azt mondtam neki, hogy ha kedve van, hát adjon Isten neki szerencsét hozzá, de hogy édesanyám nagyapja, mikor arany és ezüst érdempénzzel visszajött, szintén megházasodott, s hogy ő is Isten segedelmével ezt teszi talán, s majd én keresek fiatal takaros feleséget számára.

- Nem jövök én soha vissza a faluba - mondá ő szomorúan -, talán ad az Isten jó török háborút, ahol megtaníthatjuk őket, mire való a huszár, s akkor majd hallani fogjátok híremet; vagy talán nem is - és csak úgy pusztulok el; de azt tudom, hogy ha egyszer katonának álltam, vissza nem jövök többé. És ez jobb is nekem.

Péter nem volt víg természetű. Sokszor a szomorúság erőt vett rajta, és se ő, sem más nem mondhatta volna, min búsul. De ily leverve őt eddig mégsem láttam, s bámulva kérdeztem, mi baja?

- Nincs nekem semmi bajom - mondotta ő -, csak hogy kedvemet vesztettem el, s nincs többé maradásom a faluban. Legjobb nekem, ha katonának állok.

Egy ideig hallgatva álltunk egymás mellett, sem én nem szóltam, sem ő. Szeme a távolban járt, mintha a falut nézné, melynek fehér házai hosszú sorban a láthatáron látszottak.

- Ne gondold, bátyám - mondá végre -, hogy ha nem sokat szólok is, szerencsédben részt nem veszek. Csakhogy ha az embernek magával gondja van, nem tépelődik mással, s nem kis dolog, míg az ember elhatározza magát, hogy szülőhelyét elhagyja. Három hónapja, hogy fejemet töröm rajta. Te szerencsés ember vagy, Eszternél jobb feleséget a föld kerekségén nem találhattál volna. Tedd őt boldoggá, bátyám, s az Isten is megáld érte.

Ő elment, s én bámészkodva néztem utána. Nem tudtam, mit gondoljak. Hogy Esztert szerencséssé tegyem? Hisz az meglesz! De mi baja lehet Péternek?

Éppen sok dolgunk volt a tanyán. Később édesapám is eljött, s nem beszéltünk többé aznap a dologról. Utóbb sem. Péter ismét vidámabbnak látszott, s egész beszélgetésünkből csak az maradt fejemben, hogy katonának akar állni, és hogy őt talán mégis valami módon más gondolatokra hozhatom.

Kevés nappal később apám tudtomra adta, hogy Esztert számomra megkéri. Ha sohasem láttam vagy soha eszembe sem jutott volna, hogy elveszem, akkor is csak azt mondom, hogy köszönöm irántam való jó szándékát. Édesapámnak ellentmondani nem mert senki a házban. De minthogy ha rám bízzák, sem választottam volna más, nem tudtam, mit csináljak örömömben. Néha kétszer annyi takarmányt tettem a jászolba, s ha apám megszidott a pocsék miatt, azt gondoltam, hadd érezze a marha is, hogy lakodalom lesz a háznál. Széles jókedvemben teli marokkal szórtam a magot, s ha egy zsákkal több fogyott el, s anyám elszörnyülködött, azt feleltem neki, hogy annál jobb, mert tudom, áldott esztendő lesz, s minden szem megterem tízszeresen. Lakodalmunk farsangra volt határozva, s eszem mindig akörül járt. Nem volt nálamnál boldogabb legény három vármegyében. Nem is restelltem egyebet, mint azt, hogy Péter még újesztendő előtt akar beállni katonának, s hogy Eszter, mióta mátkám lett, csak úgy viselte magát irányomban, mint annakelőtte, sőt ha volt változás, ez csak annyiban állt, hogy nem szívesen maradt velem maga, és ritkábban emelte rám kék szemét. Öcsémről édesapám azt mondta, hogy egészen nagyapjára ütött, s hogy ha már katonának készül, annál jobb, minél elébb kezdi, legalább annál elébb jő ismét haza. Eszterről édesanyám mondta, hogy jól teszi, s hogy tisztességes leány létére nem is cselekedhetik másképp, s hogy mentül kevesebb szeretetet mutat most, annál többet fogok nála találni, ha majd elveszem.