PUSZTALAK

A nagy síkon, mely a Tisza és Duna között terjed el, körülbelül egyforma távolságban mind a két folyótól, még távolabb minden országúttól és várostól, fekszik Pusztalak, a megyei összeírás és geográfiai kézikönyvek szerint egyike az ország nagyobb pusztáinak, de melyet mindenki, kit mostoha sorsa a homokbuckák és lápok közé vezetett, melyek azt minden oldalról környezik, tisztességes falunak tartana; még hegyestornyú templom sem hiányzik, s ha van valami, mi azt a szomszéd helységektől megkülönbözteti, ez csak az úri lak és kastélyok nagy számában áll, csaknem azt mondhatnám, Pusztalak minden épületei között nem találni egy parasztházat.

Van gyékény és nádfedél akármennyi és sok helyen, hol a vakolás beesett, meglátszik, hogy a falak vályogból vagy vert földből készültek; de a tornác előtt álló oszlopok, a kettős ajtó, mely egyenesen a konyhába vezet, s ha más nem, egy pár zöldre festett zsalu vagy egy félig bedőlt fa-staketa a legszerényebb épületnél is arra emlékezteti az embert, hogy gazdája magasabb igényekkel építé házát.

Egész Pusztalak a legtisztább magyar kuriális stílusban épült, s ki ezt az építési rendszert tanulmányozni akarná, nem tehetne jobbat, mintha odautazva, mindazon házakat lerajzolná, melyek kissé rendetlenül, de nem nagy távolságban egymástól a szépen befehérített templomot körülállják.

Egyszerű emeletes házak, melyeknek fedele valószínűleg éppoly magas, mint az aranysárgára festett falak; alházak, melyeknek fedelét közepén magas kúp ékesíti, olyanok, melyeknek fedele két kúppal végződik, míg mindjárt mellette görög peristylen gyönyörködhetünk. Egy ház fehér, a másik zöld, a harmadik kék oszlopokkal díszlik; míg itt-ott egy még bevégezetlen vagy régtől óta elhagyott lakház, vakolatlan falaival az emberi dolgok mulandóságára s legszebb terveink kivihetetlenségére emlékezteti a halandót.

Ha magyar ember Pusztalakra jön, első tekintetre látja, hogy compossessoratusba jött, azon helyek egyikére, melyeket hajdanában respublikáknak is neveztünk, s hol meglehetősen sok szabadság, de egyenlőség csak annyiban létezett, amennyiben e kúpos és nádfedelű házak tulajdonosai mindenikének megvolt a maga pere; és Pusztalak e tekintetben annyira nem tartozott a kivételek közé, hogy a sok ezer holdra menő határon talán nem volt egy talpalatnyi föld, mely iránt kuriális, repozícionális, metális, szukcesszionális vagy más valami per nem folyt volna.

A pusztalaki közbirtokosság mint testület perlekedett szomszédaival, s perlekedett maga között a kúria, az alispán, a szolgabíró előtt, házról házra folyt a vita, ivadékról ivadékra, az év minden szakában. A természet - úgy látszik - oly finom jogérzettel ajándékozta meg e nemes közönséget, hogy az soha kielégítve nem érezheté magát; a pusztalakiak farsangkor is minden társadalmi élvezetek helyett csak abban találták boldogságukat, hogy a törvényes igazságnak teljes diadalt szerezzenek.

Csak két ház volt az egész pusztán, mely e részben kivételt tett. S ámbár a két család leányágon osztályos atyafi volt, s birtokuk majdnem egy mérföld hosszában csak egy mezsgye által választatott el, sőt kuriális telkök egymásnak tőszomszédságában állt, Latkóczy István és Pétery Jakab harminc esztendőig minden baj s kellemetlenség nélkül éltek egymás mellett; mintha Latkóczy marhája sohasem ment volna át Pétery határára s Pétery úr apró marhája nem tett volna soha kárt Latkóczy udvarán, és majd az egyik, majd a másiknak béresei soha nem szántottak volna egy barázdát a szomszéd földjéből a magokéhoz mi által még a mezsgye is elveszté egyenes vonalát.

Az egész közbirtokosság bámulta majd Latkóczy tudatlanságát, ki fiatalabb korában katona lévén, a törvényhez mit sem ért, majd Pétery könnyelműségét, ki gyermekeinek érdekeivel nem gondol, s ősi birtokát gonoszul el hagyja veszni, de mindhiába, a szomszédok nem vesztek össze, és oly könnyen megegyeztek egymás között, mintha törvényes igazság és bíró, ki arról ítél, nem is léteznék az országban. Még az asszonyok is megfértek egymás között, és Vértesy János és Érczi Antal, a két családnak érdemes ügyvéde, mint hadseregek béke idejében, csak azért húzták fizetésöket, mert előkelő nemescsaládtól az illedelem is megkívánja, hogy állandó ügyvédje legyen.

A két háznép példás egyetértésben élt sok évekig egymás mellett, s úgy látszott, mintha még a halál sem szakíthatná szét a szoros viszonyt, melyben életökben álltak, mert miután Latkóczyt eltemették, Pétery olyan rövid idő múlva halt meg utána, hogy sírköveik is tőszomszédságban állnak, s ha a nagy ítélet napján végre a pusztalaki temető halottjai is föltámadnak, az első, kivel Latkóczy találkozik, ismét csak Pétery lehet, s ez valószínűleg ismét ugyanazt mondja neki, mivel őt, ha bajban voltak, mindig vigasztalni szokta: No, semmi baj, csak hogy ismét együtt vagyunk, pajtás.

Mind a két házban özvegy maradt, s ezek is folytatták a régi viszonyt, sőt úgy látszott, mintha az a férfiak halála után még szorosabbá vált volna. A két özvegy csak egymásban találta vigasztalását. Ki Péterynével szólni akart, azt többnyire Latkóczynénál találta, ha Latkóczynét keresték, Péterynéhez kelle menni, s ámbár kertjeiket csak egy ösvény választá el, mindketten nem egyszer sóhajtoztak azon, hogy házaik oly távol állnak egymástól, főképp, miután a remény, mellyel magokat előbb kecsegtették, hogy a két ház idővel úgy is eggyé lesz, napról napra inkább eltűnt.

Péterynének fia, Mátyás, meghaladta huszonkettedik évét s Latkóczy Klára elérte a tizenhetediket; a birtokot, amint mondám, csak egy mezsgye választá el, kertjeik között még a sövényt is elhagyták, s minden ember átlátta, hogy e fiatal embereket maga az Isten egymásnak teremtette, csak nekik magoknak nem jutott eszökbe, és ha mások emlékeztették is reá, nem mutattak semmi kedvet.

Mátyás eleget hallotta, hogy Klárinál szebb leány az egész vidéken nincs, el is hitte szívesen, csakhogy éppoly kevéssé gondolt vele, mint Klári azzal, hogy Mátyást mindenki derék legénynek mondta; csaknem bosszankodtak mindketten, ha anyjok erről kezde beszélni, hisz ők úgyis ismerik egymást, évek óta élnek egymás mellett, nincs titkok egymás előtt, testvérek nem szerethetnék egymást inkább, hát minek való mind e beszélgetés.

A fiatalok e hidegsége vagy közönyössége az anyáknak sok szomorú órát okozott. Nem volt azonban senki, kire a fordulat, melyet a dolgok vettek, nagyobb hatást gyakorolt volna, mint a Péteryek ügyvédjére, Vértesy Jánosra. Azon mértékben, melyben a remény, hogy Mátyás és Kláriból pár lesz, elenyészett, az öregúr egészen megváltozott. Újabb időben sok dolog változott, főképp Magyarországban, alig találunk osztályt, mely, miután századunk mindent kiegyenlítő keze rajta átment, nem tűnnék föl más alakban, mint azt apáink látták; de minden osztályok között csakugyan egy sem ment át nagyobb metamorfózison, mint az ügyvédeké, s ki a divatosan öltözött, újságokat olvasó, kellemes társalgású urakat, kik közül némelyik minden ügyvédsége mellett táncolni is tud, rókatorkú vagy fekete attilás elődeikkel összehasonlítja, az csakugyan meg fogja vallani, hogy haladtunk. Valamint a Corpus Jurist száz könyv közül első tekintetre megismertük, úgy az ügyvéd, ki egész életén át ezen könyvvel foglalkozott, kivált a többi emberek közül. Öltözetéből, járásából, mozdulataiból, főképp minden szavából kitűnt, hogy prókátorral van dolgunk. Az ember oly egészen eggyé vált hivatásával, hogy ránézve nem is gondolhattunk másra, mint akcióra vagy replikára, s a beszélgetést akaratunk ellen peres dolgokra fordítottuk. Oly időben, hol az egész családnak sorsa ügyvédének hívségétől és ügyességétől függhetett, az ügyvéd nagyobb befolyást gyakorolt a családnak cselekedeteire is, s ha voltak esetek, sőt számos esetek, hol ez állásával visszaélt, legalább nem hiányoztak olyanok sem, hol az ügyvéd a családdal annyira ugyanazonította magát, hogy jogviszonyainak föltartására nézve sokkal szigorúbb és féltékenyebb vala azoknál, kiket ezek egyenesen érdekeltek. Ez utóbbiak közé tartozott Vértesy János is, ki kopott rókaprémes, hosszú dolmányában, melyet, a kánikulát kivéve, mindig viselt, alacsony kalapjában és a deák törvényes axiómák miatt, melyeket beszéde közé vegyített, néha nevetségesnek látszhatott, de ki egész életén át a törvény tekervényes útjain járva, azért oly talpig becsületes ember volt, minőt keresni kell, s kinek a Pétery-család jogai inkább szívén feküdtek saját vagyonánál. Az öregúr, ki fiatalabb korában a fél megye peres dolgait vitte, régtől óta fölhagyott terjedtebb praxisával, s Pusztalakra visszavonulva, hol magának egy kis birtokot szerzett, csak még néhány családnak ügyeit kezelte, közöttük a Péteryékét, kikkel ifjúsága óta a legszorosabb barátságban élt, s kiknek érdekeit, mióta Pétery Jakab halálos ágyán nejét s gyermekeit reá bízta, még inkább szívén hordá.

Mióta özvegy Péterynétől hallotta, hogy fia és Klári semmi különös hajlandóságot egymáshoz nem mutatnak, Vértesy mintha nyugtát vesztette volna el. Fél napokig járt körül a Péteryek birtokán, többnyire azon barázdát követve, mely azt a Latkóczyak részétől elválasztá. Méregetve szemével a vonalt, megnézve minden egyes fát és emelkedést, különös figyelmet vetve a lápokra, melyekben nád terem. Sokszor a boltozott szobába zárkózott, melyben a levéltár tartatott, s ha a cselédek az ablakon benéztek, látták őt poros irományok között vagy a nagy földabrosz előtt, melynek vonalait plajbászával nézegeté, majd jegyzéseket téve, melyekkel ismét ki a mezőre ment, hogy ott nagy lépésekkel a rátának szélességét bejárja, mi között időről időre megállott, és nagy elégedetlenséggel rázta ősz fejét.

Maga a csősz és hajdú is észrevevék, hogy az öregúr valami nagyon töri a fejét, ő azonban nem szólt senkinek s Péteryné kérdését sokáig azon megjegyzéssel utasította vissza, hogy maga idejében majd minden ki fog sülni. Végre ez az időpont eljött. Vértesy az özvegyet a levéltárba vezette. Itt az eredeti osztálylevelet, mely szerint a pusztalaki birtok 1730-ban a két család között felosztatott, s minden azóta a birtokról készült irományokat fölolvasta, hosszasan megmagyarázta a térképet és sok deák törvénnyel és decisióval bebizonyította azt, hogy a Latkóczyak és Péteryek birtokának tökéletesen egyenlőnek kell lenni, holott a Péteryek, mit ő Isten s világ előtt bebizonyíthat, jelenleg hét holddal és egy fractával kevesebbet bírnak, nem is említve azt, hogy a Latkóczyak a nádlás alkalmával, melyet a közös tavon gyakoroltak, sokkal kijjebb terjeszkedtek, mint jog szerint tehették volna; hogy saját határukon csárdát állítottak föl, s a Péteryek rátáján több utat használnak, melynek a térképen legkisebb nyomát sem találni, mi mind együttvéve azon sérelmekkel, melyeknek az oklevelek bővebb megvizsgálása után talán nyomára lehetne jönni, a nemes Pétery-családnak oly károsodásával jár, hogy azt többé eltűrni nem lehet.

Midőn Péteryné megtudta, hogy mindössze csak hét hold forog kérdésben, melynek egy része futóhomok, egészen megnyugtatva érzé magát, s azzal vigasztalta Vértesyt, hogy a károsítás valószínűleg nem is szándékosan történt, s hogy ő adandó alkalommal szólni fog Latkóczynéval, mire Vértesy ez egyszer megnyugodott, és csak arra kérte asszonyát, hogy a dolgot mentül előbb rendbe hozza.

De Péteryné mint békeszerető asszony részint restellte, részint nem tartotta érdemesnek szólni. Hisz ő tulajdonképpen azt sem tudja, miként kezdje a beszélgetést, és Latkóczyné talán még rossz néven vehetné, pedig ő azért mégis legjobb barátnője, és az egész hét hold nem ér annyit, hogy miatta háborúságot kezdjen.

Mindezen okok más embert talán megnyugtathattak volna, de hol jog és törvény forgott kérdésben, Vértesy nem tekintett semmire: s a gondolat, hogy a Pétery-birtok azon idő alatt, melyben ő a családnak ügyeit vezette, kisebbé vált, hogy a vad körtefa, mely a földabrosz és osztálylevél szerint a két birtok közötti egyik határpontot képezte, most a Latkóczyak rátáján belül áll, nem hagyta őt nyugodni. Addig zaklatta asszonyát, oly komolyan inté azon kötelességére, hogy ő mint özvegy a család jogain csorbát ejteni ne engedjen, annyira ijesztette elnézésének lehető következéseivel, mert ugyanazon joggal, mellyel a Latkóczyak hét holdat szántottak a magok rátájához, 17 vagy 107-et vagy 1777-et tulajdoníthattak volna el, és ha az ember nem mozog, nem tudja soha, mihamar válhatik valami úzussá, míg végre fölhatalmazá, hogy a Latkóczyak ügyvédével s ha szükséges, magával Latkóczynéval szóljon s az egész ügyben saját belátása és lelkiismerete szerint járjon el.

Vértesynek csak ez kellett. A gondolat, hogy a Pétery-családnak letiport jogait ismét helyreállíthatja, fölébreszté fiatalabb éveinek egész tevékenységét, s midőn a levéltárból egyenesen Érczi Antal házához indult, fejében a Hármaskönyv rég nem használt elvei, a törvényeknek egész serege s minden idevágó kúriális decisió, mint csata előtt a fegyveres seregek, talpra keltek, hogy a Latkóczyak ügyvédét, ha csak moccanni merne, visszaverjék, porba döntsék, megsemmisítsék. A fogadás, melyet Vértesy ezen érdemes kollégájánál talált, olyan vala, minőre ez hasonló esetben Vértesynél számolhatott volna. A Latkóczyak régi úzusra hivatkoztak, említék, hogy tulajdonképp ők a károsultak, mert az első osztály alkalmával nekik rosszabb föld jutott, s hogy ad rectificationem procedálhatnának. Mire Vértesy ünnepélyesen kijelenté, hogy teéns Péteryné asszonyság és ő maga is ellenségei minden pernek, de hogy azért jogaikat védeni fogják, s hogy mi a jogtalanul használt utakat illeti, azokat még ma fölárkoltatják. Érczi még hangosabban válaszolá, hogy ők meg be fogják húzatni.

Mind Vértesy, mind Érczi még aznap teljesíték ígéretöket, s midőn az előbbi még aznap estve Latkóczynéhoz ment, hogy az árok behúzása ellen panaszt tegyen, ez neki azt válaszolá, hogy ügyvéde csak kötelességét teljesíté, s hogy ő nem is foghatja meg, miként juthat valakinek oly bolondság eszébe, hogy az utat, melyen rétjére jár, elzárja.

Latkóczyné sértve érzé magát leginkább azáltal, hogy Péteryné, ha már panaszra volt oka, azt nem személyesen, hanem ügyvéd által akarta végezni, de minden hevessége mellett a gondolat, hogy azokkal, kikkel egész életén át oly barátságban élt, perbe keveredjék, fájt neki, s azért még aznap estve átment a szomszédba, hogy Péterynével személyesen szóljon. Talán Latkóczyné hangosabban szólt, mint a szükség kívánta, mi által ismét Péteryné érezte magát sértve, vagy talán félt vitatkozásba ereszkedni, de egyedüli válasza az volt, hogy ő mint asszony törvényes dolgokban nem járatos, de hogy fiának jogaiból semmit nem vétethet el. Mire Latkóczyné csak azt felelé, hogy szegény leányát ő sem hagyja el, bármily szomorú dolog is, hogy ily kicsiségen perre kerülnének. Péteryné pedig csaknem elijedve a gondolattól, bizonyossá tevé szomszédját, hogy ennyire semmi esetre sem mennek a dolgok, s hogy ők mindamellett a régiek fognak maradni.

S midőn az asszonyok elváltak, bizonyosan ez volt szándéka mindkettőnek; de hiába. Vértesy meg akarta mutatni, hogy mikor az utat fölárkoltatta, ő nem volt bolond. Érczi nem akart engedni semmiben. Árkok ásattak és húzattak be; szekerek zálogoltattak, tilalomtörések és behajtások történtek. A közbirtokosoknak egy része a Péteryeket, másik a Latkóczyakat pártolá, s ha a szomszédok találkoztak, a beszélgetés akarat ellen e tárgyra fordult s élesebbé vált; míg végre a szomszédok mindig ritkábban s utoljára éppen nem találkoztak többé, s még mielőtt a nádlás ideje bekövetkezett, melyre az ügyvédek különösen készültek, mert Vértesy ez alkalommal akarta a jogos állapotot helyreállítani és Érczi az úzust bebizonyítani, a két egykor oly baráti ház között valóságos ellenségeskedés uralkodott.

Vértesy működésének ez eredményét látva, maga is elszomorodott. Nem saját esztelensége, hanem az emberek rosszasága miatt. Hisz ő csak szoros kötelességét teljesíti, s miként gondolta, hogy Latkóczyné, ha tőle oly valamit követelnek vissza, mi jogszerűleg másé, ennyire neheztelni fog. De a kocka el volt vetve; s ha Vértesy most egész befolyását arra fordítaná is, hogy békét szerezzen, nem állt hatalmában. Az asszonyok annyira el voltak keseredve egymásra, annyira meg voltak győződve ügyöknek igazságáról, hogy többé semmi áron nem engedtek volna; az atyafiságos barátság helyett atyafiságos gyűlölet támadt köztük, s Péteryné, ki előbb a pernek említésénél is már megijedt, most alig várta megkezdését, hisz akkor legalább ki fog sülni, az a Latkóczyné milyen asszony.

Mind a két háznak egész életmódja megváltozott. Péteryné, ki előbb bosszankodott, ha Mátyás máshová, mint Latkóczyékhoz ment, most maga fogott hozzá a szomszédok látogatásához, s főképp oly helyekre, hol a háznál leány volt, fiát is elvitte magával; mikor pedig a farsang eljött, csaknem kényszeríté őt, hogy a szomszédban, ha majd hírét hallják, bosszankodjanak. Latkóczyné pedig megnyitotta házát az egész környéknek, mert hisz szegény árva leányának ismerkedni kell, s Péteryné a sok vendéget látván, talán megpukkad mérgében.

Házasságról természetesen szó sem volt többé; Latkóczyné előre örült a pillanatnak, mikor leányát másnak adhatja, és a szép birtok, mely után Péteryné annyira áhítozott, más kezekre jut, míg ez utóbbi csaknem mindennap megdicsérte fiának okosságát, hogy nem szeretett Kláriba. A legcsudálatosabb a dologban az volt, hogy a fiatalok, kik midőn anyáik a házasságot annyira kívánták, a legnagyobb közönyösséget mutatták egymás iránt, most sokkal többször gondoltak egymásra, mint előbb.

Mátyás, ki csak huszonkét éves lévén, mint kiskorú, anyjának eljárását nem akadályozhatá, rosszallta, sőt szégyenlette az egészet, s nyíltan kimondá nézetét. Teljességgel nem fért fejébe, hogy azon barázda, melyet Latkóczyék béresei pár öllel beljebb szántottak, közte s Klári között áthághatatlan akadály lehetne, s nemcsak nem kerülte, sőt keresé az alkalmat, mellyel neki barátságát bebizonyíthatá. Klári pedig, valahányszor anyja a Péteryek ellen kikelt, fölszólalt Mátyás mellett, ki az egészről nem tehet semmit, és utoljára is a legbecsületesebb fiatalember az egész környékben.

Csak mióta oly ritkán találkoztak, mióta Mátyásnak néha félnapokig leskelődni kelle, hogy Klárival valamely harmadik házban összejöhessen, mióta Klári néha egy óráig állt a közös ösvény mellett, mely a kerteket elválasztá, míg véletlenül Mátyással találkozott, azóta érezék, mennyire összeszoktak gyermekségök óta, s mennyire jól esik nekik, ha egymással beszélgethetnek. Mátyás soha nem tudta eddig, hogy Klári oly szép leány; s az utóbbinak úgy látszott, mintha Mátyáson egy idő óta nagy változás történt volna. Hiába, arra, hogy jó tulajdonainkat észrevegyék, semmi nem szükségesebb egy bizonyos távolságnál, a baj csak az, hogy ezen optikai törvény nem terjed ki a rossz tulajdonságainkra is, s hogy ezekre nézve a szemnek élessége a közelséggel nő. Így történt, hogy míg azok, kik távolabb állanak, az arcnak angyali szépségét bámulják, a legközelebbiek a vörös bibircsó miatt sóhajtoznak, melyet az orron észrevesznek.

De hagyjuk az elmélkedéseket. Ott, hol két fiatal egymásba szerelmes kezd lenni, sőt néha házasságról is gondolkozik, a reflexió nincs helyén. Úgyis Mátyás és Klári nem sokat gondoltak az okokkal. Érezék, hogy naponként inkább szeretik egymást, s azóta mindketten sokkal boldogabbak.

Nagy baj e világon, melyet, aki életében szerelmes volt, sőt az is, aki nem volt szerelmes, de kinek a jövedelmei szerint szerelmesnek kellett volna lenni, nagy kellemetlenségére tapasztalt, hogy az emberek és főképp az emberi nemnek azon extraktusa, melynek első példányát mint oldalbordát vonták ki ősapánk kebléből, szerelem dolgában nemcsak a valót veszi észre, de a valónál mindig még többet is, s így nem csudálhatni, hogy mind Latkóczyné, mind Péteryné a változást, mely gyermekeiken történt, hamar észrevették. Az utóbbi csak bámult fiának következetlenségén, s az egész dolgot még akkor sem értette, mikor Vértesy neki megmagyarázta, hogy a kölcsönös szeretet a gyermekekre bizonyosan az apáktól származott és talán nem támadott volna soha, ha mindketten leányok volnának. De Latkóczyné dúlt-fúlt. Elébb a gonosz Péteryné el akarta perelni jószágát, s mert ezen úton célt nem érhetett, most el akarja csábíttatni leányát, hogy így jusson a birtokhoz. Ő, Latkóczyné, világosan belátja az egész trafikát, de majd megválik, oly könnyen járnak-e keresztül eszén, mint Péteryné asszonyom hiszi.

Latkóczyné először ahhoz az eszközhöz nyúlt, mellyel Éva óta asszonyokkal legkevesebbre mehetni, azaz eltiltá leányának, hogy Mátyással szóba álljon. Vesse szemét bárkire, szóljon bárkivel, menjen bárkihez, csak Pétery Mátyáshoz ne, ez volt a szigorú parancsolat, de hogy célját még biztosabban elérje, egyszersmind arról is gondoskodott, hogy Mátyásnak helyét más töltse be. Érczi Antal ügyvédnek elmélete szerint, kinek nézetei egy idő óta mindenben követtettek, a szerelem, valamint a skorpió sebeit csak azzal lehet gyógyítani, mi a sebet okozta, s azért a sebek olyanoknál, kik magoknak az egyedül célszerű orvosságot meg nem szerezhetik, veszedelmesekké válhatnak; kire, mint Klári kisasszonyra csaknem ötezer hold pusztai birtok néz, annál nincs mit félni. Nevezzék akárminek, ha ő maga tíz kérőt nem hoz a házhoz, kik közül mindenik Pétery Mátyásnál többet fog érni.

És Érczi Antal úr csakugyan elhozta kérőit; mások közbenjárása nélkül jöttek, mert szép vagyonú leány körül a kérők éppoly kevéssé szoktak hiányozni, mint fizetéses hivatal körében, és az meglehet, hogy mindezen kérők Pétery Mátyásnál sokkal többet értek, csakhogy Klári másképp gondolkozott. Mióta Mátyást ismerni tanulta - mit kétségen kívül anyjának köszönhetett, ki őt tilalma által az egész férfinemtől mintegy külön választá -, ő nem szerethetett mást, s furcsa dolog, mentül inkább lármázott anyja, annál hangosabban dobogott szíve Mátyás mellett. A szerelemben sok van a puskapor tulajdonságaiból, mely, hol szabad tért talál, egyszerű lobot vet, s hatalmassá csak akadályok által válik.

Talán Latkóczyné nem ismerte a szerelem e természetét vagy azt hitte, hogy valamint a puskaporral, úgy a szerelemmel arra célozhatunk, amerre legjobbnak tetszik, annyi azonban bizonyos, hogy ő Klárinak egész magaviseletében csak megátalkodott makacsságot látott, melynek engedni nem lehet, nehogy Péteryné végre mégis célt érjen. Azonkívül Latkóczyné, mint sok asszony, ha azon koron, melyben maga szerelmes lehetne, egyszer túlhaladt, leánya számára annyira beleszeretett Ormos Gyulába, hogy csaknem anyai kötelességének tartá, ha Klárit, miután ő saját szerencséjének belátására elég ésszel nem bír, arra kényszeríti.

Latkóczyné el volt határozva, hogy leányát csak Ormos Gyulának s másnak nem adja. Ormos Gyula azon ildomos emberekhez tartozott, kik megelégszenek, ha a vár helyett legalább parancsnokát nyerhetik meg és kevesebb dicsőséggel, de éppoly biztosan birtokához juthatnak. És így Klári, ki természetesen valamennyi kérői között éppen Ormos Gyulát utálta leginkább, nagy aggodalmakkal nézett a jövőnek elébe. De bármennyit törte fejét, sem neki, sem Mátyásnak, kivel majd a sövény mellett, majd a közbirtokosok valamelyikének házánál összejött, nem jutott semmi eszébe, mi által bajukon segíthetnének.

Mióta a két ház összeveszett, Pusztalakon nem fogyott el a mulatság. Mentül inkább visszavonultak a családok előbb a többi közbirtokosoktól, annál inkább foglalatoskodtak ezek most bajaikkal, s hónapokig mind e kúpos és emeletes kastélyokban csak erről folyt a beszéd. Egy rész inkább Latkóczynét, a másik Péterynét vádolta, de anélkül, hogy azért összevesztek volna. Az emberek ily alkalommal mindig rendkívül engedékenyek egymás iránt, s csupa udvariasságból, ha éppen úgy kívántatik, egy helyett kettőt szidnak. Mátyást és Klárit mindenki sajnálta, csakhogy mindez a dolgon éppoly kevéssé segíthetett, mint az, hogy az öreg Vértesy, ámbár most is teljesen meggyőződve, hogy a hét holdat, mely a Péteryéktől elszántatott, minden bíróságnál visszanyeri, midőn látta, hogy az egész Latkóczy-birtok idegen kezekre juthat, kezde gondolkozni. Érczi Antal csaknem gúnnyal utasítá vissza ajánlatát, hisz nemsokára lesz Latkóczyék házában is férfi, ki a család jogait védelmezni tudja.

Így álltak a dolgok, midőn Mátyás egyszer estve a kertben szokott helyén Klárára várt. Egy sűrűség volt ez mindjárt a sövény mellett, mely ugyan a múlt télen kiigazíttatott, de melyen a fiatal Pétery az erős karók és új fonás ellenére, mihelyt kedvesét közelíteni hallá, oly könnyen mászott keresztül, mintha sima úton járna. Közel e sűrűséghez a Latkóczyak kertjében egy út vezetett volt, mely csaknem a sövényig jött, s melyen, ha elsötétedett, Klári jönni szokott. Május vége vala, a sűrű lomb között csalogányok énekeltek, s a borús égen csak itt-ott látszottak egyes csillagok. Vannak pillanatok, hol még a falusi nemesember is, habár soha francia regényt nem olvasott is, s a vidéken a legjobb agarásznak tartatik, ideges állapotba jöhet; Mátyás is, mikor egy negyed a másik után elmúlt és Klári még mindég nem jelent meg, végre nem tudta, mit csináljon.

Könyvekben a szerető ily alkalommal hallgatja a csalogányok énekét és az úti szellő suttogását, nézi a csillagokat, beszívja a langy nyári levegőt, mely őt illattengerként környezi és gyönyörködik, midőn kedvesét mindezekhez egyenként hasonlítgatja; a gyakorlati életben az ember ily körülmények között könnyen elveszti türelmét, s én még azért sem állhatnék jót, Mátyás nem káromolta-e egy kissé azon akadályokat, melyek miatt Klári szavát nem tarthatja, midőn lépteket hallott.

Az öröm, melyet szívében gerjesztett, azonban nem tartott sokáig.

A könnyű lépések, melyekkel kedvese máskor közelíteni szokott, majd gyorsan haladva, majd megállva a legkisebb nesznél, hogy azután inkább siessen, e rendetlen lépések helyett, melyből szinte kihallani a szívnek küzdését, mely nem tudja, továbbhaladjon-e, és mégis érzi, hogy mennie kell, Mátyás egy pár sétálónak nyugodt, kényelmes lépéseit vette ki, és hogy soká bizonytalanságban ne maradjon, Latkóczyné és Érczi úr szavát ismeré meg. Mátyás a sövény mögé vonult, melynek magasságát ez egyszer áldá, s míg a szomszéd kertben sétálók nem távol tőle egy padon helyet foglaltak, legnagyobb kényelemmel végighallgatá beszélgetésöket.

Hogy Latkóczyné prókátorával a perről szólt, s aközben róla és anyjáról nem igen kedvezőleg nyilatkozott, ezen Mátyás nem indult meg, de annál inkább azon, midőn hallá, hogy Klárit már a jövő héten elviszi vagy a parádi vagy a füredi fürdőbe, mert ennyi bosszúság által megromolt egészsége fürdőt kíván, s innen elmegy vele Pestre, Bécsbe, akárhová, és nem is jön többé vissza, míg Ormos Gyula nem vette el. Mire Érczi Antal válaszolá, hogy ez csakugyan bölcs gondolat, mert másképp végre is csak az fogna történni, mit megakadályozni akartak, s mitől Latkóczynét csak különös gondviselés mentette meg eddig is.

Latkóczyné nem bámulhatott inkább, mint Mátyás, midőn hallá, hogy különös gondviselésre vala szükség Latkóczyné hatalmának fönntartására.

- De gondolja meg nagysád a helyzetet - szólt az ügyvéd halkabban. - Klári kisasszony szerelmes. Nagysád nem foghatja meg: miért? én sem; de a szerelem oly dolog, mint a jog; készítenek törvényt akármennyit, ismerjük a gyakorlatot még oly jól, és mégis oly esetek fordulnak elő mindig, melyekre sem a törvény, sem a gyakorlat nem illik; s így vagyunk mi is; Klári kisasszony minden valószínűség ellenére mégis csak Mátyásba szerelmes, és az úrfi, úgy látszik, éppen mióta nagyságod és Péteryné asszony minden házassági gondolatokat fejükből kivertek, azt saját fejébe vette. A magyar törvény az anyai tekintély fönntartásáról igen rosszul gondoskodott. Ha a kisasszony Pétery Mátyással megszökik, és valami pap előtt megesküszik, a házasság érvényes, akármit mondjunk ellene. A kérdés csak az, vajon a szökés lehetséges-e, és én csakugyan azt hiszem, hogy a két kúria fekvését tekintve nemcsak lehetséges, de nagyon könnyű is. És én csakugyan alig foghatom meg, hogy ez a fiatal embereknek még nem jutott eszökbe. Ha például Mátyás kisasszonyunkat nagynénjéhez, Latkóczy Margithoz vezeti...

Latkóczyné e névnél hevesen szavába vágott. - Nagyságod neheztel rá, s igaza is van - szólt Érczi nyugodtan -, mit elegyedik oly dolgokba, melyek öt nem illetik, s mit bosszantja nagyságodat leveleivel, melyekben a gyűlölt összeköttetést ajánlgatja. De Klári kisasszony őt rendkívül tiszteli. Gyermeksége óta arra tanították, mert Margittól szép örökség vár rá, és nem is soká fogná ellenezni, ha neki Mátyás azt ajánlaná, hogy őt nénjéhez viszi. S legyen csak egyszer házánál, és a házasság annyi, mint bizonyos. Nem is léphetünk föl ellene, úgyis az egész világ romlottságában a fiatal párt pártolja.

Latkóczyné és érdemes ügyvédje még hosszabb ideig szóltak a tárgyról, míg végre fölkeltek, és a házhoz visszasétáltak.

Mátyás nem tudta, mit csináljon örömében. Annyi haszontalan tépelődés, gondolat és aggodalom után, most végre egy remény, egy biztos kilátás nyílt előtte, s az utat, mely őt biztosan célhoz vezeti, legnagyobb ellensége mutatta neki, s vajon lehetett-e még kételkedni Klára szerelmében?

Egyetlen kívánsága az vala, hogy kedvesével még ez este beszélhessen, de úgy látszott, mintha ennek ez egyszer nem kelle teljesülésbe menni. Azt a helyet, hol máskor Klári jött, ma anyja használta sétálásra, s tulajdonképp minden valószínűség szerint Klári ez este többé nem jöhet. Nagy szerencse, mert ha ez nem lenne, sok szép és nagyszerű dolog nem történnék a világon, hogy egyesek minden valószínűség ellenére hisznek és remélnek. Ezek közé tartozott ez egyszer Mátyás is. Még ma este akart szólni Klárival, érzé, hogy még ma este kell szólnia, hogy fog szólni vele s dobogó szívvel várt a bokrok alatt.

Végre nem tűrhetvén nyugtalanságát, tovább áthajolt a sövényen, maga sem tudta, mit akar, csak hogy ezzel is közelebb juthatott Klárihoz, s legalább a falakat látni, melyek között ő él. A ház sötéten állt, csak az ebédlő ablakai voltak kivilágítva, s midőn halk lépésekkel közelített, világosan látta Latkóczynét és ügyvédjét, kik, mint látszott, jóízűen vacsoráltak. Klári úgy ült, hogy kívülről nem vala látható.

Helyzete nem tartozott a kellemesek közé. Ha valaki kedvesével szólni akar és azt vacsoránál találja, az étvágy, amellyel Érczi uram a sültet és káposztát emészti, s a kényelem, mellyel a török mogyorókat föltördelte, mikkel a vacsora végződött, más embernek a türelmét is kifárasztotta volna; de Mátyás mindamellett nem mozdult helyéből, s miután a vacsora végével a társaság elvált, s az egyes ablakokban gyertyák jelentek meg, addig várt, míg végre előérzete teljesült, és Klári csakugyan a kertbe jött.

Azért jött el, mert, mint mondá, meg volt győződve, hogy Mátyás már régen hazament, vagy neki is azt súgta belső érzete, hogy kedvesét még itt fogja találni, azt maga Mátyás sem tudta meg, még később sem. Vannak dolgok, melyeket asszonyok még kedveseiknek sem vallanak meg soha, s csak az ismeri a szerelem egész boldogságát, ki ezeket nem kutatja. Bizonyos csak annyi, hogy Klári, midőn Mátyást meglátta, nemcsak vissza nem szaladt a házba, sőt attól távozott.

Sokáig beszéltek egymással. Mátyás elmondá a hallottakat, kérését, reményeit. Klára megijedt, azt mondta, hogy sohasem egyezhetik bele, kétkedett, ingadozott s végre mégis megígérte, hogy ha anyja őt csakugyan kényszeríteni akarná, inkább mint hogy Ormosé legyen, még erre is képes lehetne. Egyszóval a hosszú tanácskozásnak csak az volt eredménye, hogy egy új tanácskozmány ideje tűzetett ki, de azon különbséggel, hogy a tanácskozók még inkább szerették egymást, mikor elváltak, mint mikor tanácskozni kezdtek.

Másnap Latkóczyné Klárának tudtára adta, hogy pár nap múlva fürdőbe mennek, s ez alkalommal annyit beszélt Pétery ellen s mindarról, mit ő azon esetben, ha Klári Ormost ezentúl is visszautasítja, tenni fog, hogy a szegény leány, mikor este kedvesével a kertben összejött, már csaknem egészen el volt határozva.

Harmadnap a beszélgetés Latkóczyné és leánya között megújult, s ha lehet, még kellemetlenebb módon folyt.

A negyedik reggel Latkóczyné leánya szobájában csak egy levelet talált, melyben Klári megírá, hogy ő anyját mint legnagyobb jótevőjét véghetetlenül szereti, de hogy a méltatlankodásokat, melyeket rajta elkövetnek, többé nem tűrhetvén, Margit nénjéhez ment, és ott is fog maradni mindaddig, míg anyja azon rossz embert, ki mindennek okozója, a házból nem küldi el. Ami pedig Ormos Gyulával való házasságát illeti, ő ugyan haláláig mindenben csak édesanyjának akar engedelmeskedni, de ez egyben nem teheti, mert szívét és szavát Mátyás bírja, kinek társaságában ment el most a háztól és kinél más soha nem lesz férje e világon.

Latkóczyné első pillanatban nem tudta, mit csináljon haragjában, de miután később meggondolta, hogy a dolgot nem változtathatja meg, s hogy a történt botrányt csakugyan másképp, mint ha Mátyás Klárit elveszi, helyrehozni nem lehet, főképp, hogy Péteryné sem tudott semmit az egészről, és nálánál még inkább bosszankodik, megnyugodott, és midőn Margit néni Pusztalakra jött, nehézség nélkül adta beleegyezését a házassághoz, mely a két család között támadt pernek örökre véget vetett.

Péteryné kissé tovább neheztelt, de annyira szerette fiát, hogy boldogságát látva, ő is alig várhatá már a menyegző napját. Kevés hónap múlva Mátyás és Klárából a legboldogabb pár lett, melyet Pusztalak valaha látott; és a két ház a rövid villongások után még szorosabb barátságban élt, mint előbb. Még Vértesy és Érczi is kibékültek egymással. Az előbbi ugyan halála napjáig meg volt győződve arról, hogy a nemes Pétery-család birtokából több mint hét hold elszántatott, az utóbbi pedig halála napjáig hitte, hogy a károsításon, melyet a Latkóczyak az első osztály alkalmával szenvedtek, ad rectificationem divizionális per által kellene segíteni, de bármily hevesen folyt is a vita, ők úgy összeszoktak, mint a Latkóczy- és Pétery-családok levéltárai, melyek, mióta a házasság megtörtént, egy szekrényben tartattak.

Hisz úgyis a pernek e két család között örökre vége van, s mi legszebb, az eredményt csak a két család ügyvédeinek köszönhetik; mert ha Vértesy a két özvegyet össze nem veszíti, gyermekeik talán sohasem szeretnek egymásba, és ha Érczi Mátyást nem hozza arra a jó gondolatra, hogy Klárit Margit nénihez szöktesse, s anyja a kisasszonyt fürdőbe és Pestre viheti, ki tudja, mi történt volna. A legcsudálatosabb az, hogy e házasságban, melyet prókátor hozott össze, soha perlekedés többé nem fordult elő.