MAGYAR ÉLET

Töredék

Azon időben, mikor a magyar háznak még nem voltak kapui, s ha váratlan vendégek jöttek, a szakács- és gazdasszonyon kívül senki nem bosszankodott; mikor névnapokon, lakodalom vagy vadászat alkalmával néha négyen is elháltunk egy szobában, s az is, kinek csak pamlagon vagy a földön jutott ágy, talán keményebb, mint kívánta, talán oly puha, hogy a dunnák és vánkosok között alig találta fel önmagát, szinte oly megelégedetten pihent, mintha az első angol kárpitos készítette volna nyughelyét; mikor a külföld kényelmét legalább a Tisza mentében kevesen utánozták, s a komfort - engedelmet az idegen szóért, melynek magyarosítására a magyar tudós társaság még eddigelé felhíva nem érzé magát, s a magyar írók még kevésbé - s a komfort, mondom, nem ruganyos székekben s abban, hogy mindenkinek tág helye legyen, hanem abban kerestetett, hogy jól férjünk meg egymás mellett; mikor úri házakban az ebéd ideje egy, a vacsoráé nyolc óra volt, s lefeküdtünk jóval éjfél előtt, mert apáinktól hallottuk, hogy csak az éjfél előtti álom erősít; mikor kevesebb újságokat járattunk s elég házat ismertem, hol Káldi bibliáján, a Corpus juris-on s Himfy szerelmei-n kívül legfeljebb még egy Rontó Pál-t vagy Murányi Venus-t találtunk, s a magyar nem könyvekkel magányosan, hanem katonanép módjára lóháton s csapatonként harcolt az élet nagy ellensége, az unalom ellen; mikor az alkotmányban kevés, de az életben sok egyenlőség létezett, mert a szegényebb kevesebb szükségeket ismerve, nem szorult senkinek kegyeire, s a vagyon előtt nem hódolt meg, a gazdag népszerűséget kívánt, s a népszerűség - ritka kitűnő egyedeket kivéve, kik azt szájokkal keresték - Magyarországban csak a szív által vala megszerezhető, s ritkábban jutott azoknak, kiket az egész vármegye okosoknak, mint annak, kit jó, becsületes embernek mondott; mikor a Tisza szabályozásáról még szó nem vala, de e nép, mint rétjeink, melyekről az ár május vége felé minden évben önként visszavonult, egyenességében oly reményzölden állt, hogy ránézve senki görbébb országban nem kívánhatta magát - nem régi, de, fájdalom, elmúlt időkben, sokszor fordultam meg Daliásyék házában.

Talán ismeretlen e név olvasóim előtt, de a házat bizonyosan ismerik, s ha ezt és gazdáit nem látták is soha, mégis ismerős körben fogják érezni magokat, ha rólok szólok; hiszen embereknél, mint a fánál, az eredetiség többnyire csak eltörpült egyedek tulajdona. Az egészséges csak, mely jó földben nőtt, s szabadon terjeszté ágait, első tekintetre csak korában és helyzetében különbözik egymástól, erős s egyenes mindenik, s megpihenhetünk árnyéka alatt - s ilyenek voltak Daliásyék.

Pest s Kolozsvár, Kassa s Debrecen, a Hegyalja s Érmellék között fekszik a ház; legalább sokan, kik e helyek egyikéről a másikra utaznak, erre veszik útjokat. A megyét s járást megnevezni fölösleges, elég ha azt mondom, hogy Daliásyék lakása nem messze volt a Tiszától, áldott rónaságunk azon legszebb részén, melyet távolról kék hegyek kerítenek. - Magán a házon nem vala semmi különös. Középső, legrégibb része a XVII. század első felében épült, s mint majdnem minden akkor készült úri lakások, kis négyszögű szeglettornyokkal vala ellátva. Később a század vége felé, a jelen birtokosoknak apja a budai vár és gödöllői kastély mintája szerint, melyek akkor a jóízlés ideáljainak tartattak, a ház közepén francia ízlésű kúpot készíttetett, s a főépületet szárnyakkal toldá meg, melyeknek tetői ismét kúpokban végződtek. - Az egész egy nagy négyszög volt, melynek hátulsó oldala hiányzott, s mely sem a művészet, sem a szabályosság követeléseinek meg nem felelt, de a rend- s kényelemnek színét annyira magán viselte, hogy körében mindenki otthonosnak érezte magát.

S minő a ház, olyan vala kertje is. A széles gesztenyefasor, mely a több mint száz holdas kertet közepében kettévágta, s a kereszt-fasorok, melyek ezzel egyenes szögekben összejöttek s az egész kertet egyforma négyszögekre osztották, szintén nem feleltek meg az újabb ízlésnek, de volt-e kellemesebb sétahely, mint e lombos fák árnyéka alatt, melyeknek csúcsai a nagy rónaságon mérföldekre meglátszottak, s melyeknek árnyékában Daliásy Dávid szilárdságát helyeseltük, ki a tanácsot, hogy az egyenes fasorokat kivágva, kertjének angol formát adjon, mindig visszautasítá. - Építsen s ültessen minden ivadék, de ne rontsa azt, mit apái tettek - így szólt többször ily alkalommal. - Mondják, hogy egyenes fasoraim nem eléggé természetesek, meglehet másnak, de én sokkal természetesebbnek, szebbnek találom, ha a fák, melyeket nagyapám ültetett, addig legalább, míg e birtok családunk kezében marad, azon helyen nőnek föl, melyen ő akarta, mintha e kertben tekervényes utakat csináltatok. Megengedem, haladnunk kell a korral, de nem hiszem, hogy messzire jussunk, ha minden ivadék lerontva azt, amit talál, egészen új pályára lép. - Ezek valának Dávid úrnak nézetei, nemcsak a kertre, de minden egyébre nézve is. Ő konzervatív volt a szó legszorosabb értelmében, mert a régihez nem annyira meggyőződései, mint érzelmeivel ragaszkodott; mert elveit nemcsak köztanácskozásoknál, hanem az élet minden viszonyaiban követé, s a régi állapotok fönntartásában nemcsak személyes jogot, hanem szoros kötelességet látott, azért volt oly következetes nézeteiben. Sokan makacsságnak nevezték ezt, s gyűlés alatt nehezteltek e konzervativizmusra, melyet semmi nem bír kimozdítani helyéből, de gyűlés után mindenki kibékült vele; s főképp, ki őt házában látta, bevallá, hogy csakugyan kár volna, ha akár Dávid úr háza, akár ő maga megváltoznának; a gazdának férfias alakjához éppen úgy illett régi szabású köntöse, mint a tágas házhoz a régi jó szokás, s az embernek már akkor is jólesett, ha az összevissza zavart világban, melyben már huszonöt esztendő óta élünk, valami tisztán magyart, ismét valami olyant látott, mi eredetiségét megtartá, s ez úgynevezett átmeneti korszakban régi helyén maradt.

Daliásy Anna, a tábornok felesége, ki, miután férje meghalt, e házban korlátlanul uralkodott, s annak mostani gazdáit istenfélelemben s a haza szeretetében fölnevelte, reá nyomta saját egyéniségének bélyegét, mely azóta is fenntartá magát.

Ha a nagyasszony tíz esztendővel halála után visszajönne, szintazon rendben találna mindent, mint ő hagyta el. A kertben fölállított pihenők, a szobák bútorzata s a cselédség nem változott, csak vénült azóta, s ugyanezt mondhatni a gazdákról is. Daliásy Dávid és János szintén oly egyetértésben éltek, mint mikor még boldogult édesanyjok ismerőseinek azt szokta mondani, mily rendkívüli szerencsének tartja, hogy a két fiú úgy szereti egymást, mert ha összevesznének, ő, Daliásyné Anna, csakugyan nem tudná, melyikkel tartson, annyira jó gyermek mind a kettő.

Ámbár Dávid úr az ötvenet régen meghaladta és János úrfi igen közel jár hozzá; egyikök sem házasodott. Míg anyjok élt, talán az ő kedvéért; mert ily tűzről pattant gazdasszony elég egy a háznál. Később János a házasodást Dávidra mint az öregebbre, ez éppen fiatalsága miatt Jánosra akarta hagyni; míg utoljára mindketten nőtelenek maradtak, és közös egyetértéssel egy távol rokonnak gyermekét örökösüknek fogadva, a család fenntartását reá bízták. De e példás egyetértés ellenére alig találni testvéreket, kik a Daliásyaknál inkább különböznének egymástól. Dávid úr, ki a megyei gyűléseken kívül egész életét a pusztán tölté, mi külsejét illeti, a magyar falusi nemesember ideáljának vala mondható. Kissé őszültek a fürtök, s a magas alak lassanként elveszté karcsúságát, de egész termete annyi erőt, napbarnított arca annyi egészséget, s a vidám mosolygás, mely arcát, mint átfutó napsugár néha földeríté, annyi jóságot mutatott, hogy a benyomás, melyet Dávid úr mindenkire tett, talán most kellemesebb vala, mint fiatalabb korában. A nyugodalom, mely egész magaviseletét jellemzé, a lassúság, mellyel szólt s mely fiatalabb korában erőltetettnek látszott, most illett egészen személyéhez. Dávid a szó teljes értelmében testben-lélekben derék ember volt, azon általános jóakarat s megelégedés kifejezésével, melyet honunkban talán csak oly emberek arcán látunk, kik életöknek nagy részét szabad ég alatt, gazdaságban és vadászaton töltötték.

Azon látogatásom alkalmával, melyről szólok, a kert élvezetéhez nem vala alkalmunk. A fülemilék helyett, melyek tavaszkor Daliásyék kertjében, mint mérföldekre az egyetlen árnyékos helyen, összegyűltek, varjúseregek tanyáztak, s a hosszú fasorok sötéten terjeszték ki lombtalan ágaikat. December kezdete vala, s agarászatra gyűltünk össze, de a ködös idő s néha kissé csípős szél ellenére, mely a kórókat a mezőn kergeté, soha vígabb társaság nem nyargalt nyúl után. Éppen mert naponként fagytól féltünk, mely örömeinknek véget vetend, ha reggel fölkelve ismét puha földet találtunk, váratlan örömként élveztünk minden vadászatot, s ez nevelé jókedvünket. A vadászat után mily ebédek vagy inkább mily étvágy, minőről csak vadásznak lehet fogalma; s ebéd után mennyi tréfa s jóízű beszélgetés, melynek tartalmát még regényíró sem tartaná érdemesnek kinyomatásra, ámbár az életnek e hű festői a tartalom nélküli beszélgetéseket, melyek a társas élet nagy részét teszik, bámulatos hívséggel adják néha vissza; beszélgetések, melyekből nem tanultunk semmit, de melyek között mindenki elfelejté kellemetlenségeit, s később az eseménydús tarokk-asztal, a vacsora s az álom, minőt csak erős testi fáradtság után találunk. Jól tette, ki a kéjkeresést kéjvadászatnak nevezte, a kéjhez csak vadászva jutunk. Fáradni anélkül, hogy azok ellen, kik velünk egy cél felé törnek, elkeserednénk, csak erőnk- és ügyességünknek köszönni minden sikert, megküzdeni akadályokkal s érezni, mint erősbödünk erőnk használata által, pihenni, ha elfáradtunk, de csak hogy új erőfeszítéshez készüljünk, nincs nagyobb öröm a világon, s vadászokon kívül kevesen ismerik ezt.

Egy délután - a vadászat aznap tovább tartott, mint máskor s csak gyertyagyújtáskor ültünk az ebédhez - együtt ültünk a nagy teremben. Az egész társaság rendkívül jó kedvben vala. Hat nyulat fogtunk, az agarak nagy része fölülmúlta önmagát, s a jó bakator, mellyel házi urunk tartott, mely egy vén táblabíró állítása szerint oly hatást teve reá, mintha azon meleg napsugárokat inná, melyek a szőlőt egykor érlelték, mindez együttvéve rózsaszínben tüntette föl előttünk a világot; s a szél, mely a teremnek észak felé fekvő nagy ablakait időről időre megrázta, s a hír, melyet a huszár a kávéval együtt hozott, hogy keményen fagyni kezd, csak azon hatást tevé reánk, hogy a kandalló nagy tüze körül még otthonosabban éreztük magunkat. De öt óránál többet töltöttünk lóháton, s fáradt embernek, főképp ebéd után, nem esik semmi jobban, mint ha gondolatjainak szabad pályát engedhet, vagy helyesebben kifejezve, ha azon álom és éberség közötti állapotot élvezheti, s még beszélni sem kénytelen. Bár a társaság nagy vala, hosszabb ideig tökéletes csend uralkodott, melyet csak a tűznek pattogása s a mindig inkább növekedő szél zaja szakított félbe. Egy rész pipája füstjén álmélkodott; mások a szoba mennyezetére függeszték szemeiket, melyen kék egen, könnyű fehér fellegek közt egy nagy fekete sas vala látható, körmei között tartva a nagy kargyertyát; többeknek figyelmét kizárólag a kandallóban vígan pattogó tűz vonta magára; néhányan közülünk pedig annyira elmélyedtek gondolataikba, hogy még szemöket is behunyták; csak a megyének volt főadószedője nyugtalankodott székén.

E szegény ember talán az egyetlen vala, aki társaságunkban rosszul érezte magát. Négy mérföldre jött csak azért, mert hallá, hogy magát ez alkalommal jól kibeszélheti, s miután megérkezett, fél négyig kelle várnia, míg valaki hazajött, kivel szólhasson. Ebéd fölött, hol a beszélgetés csak a vadászatról folyt, nem jutott szóhoz, s ebéd után nem talált hallgatókra.

Elmondott mindent, mi egyeseknek érdekes vagy kellemetlen lehetett, még a lovakról s agarakról is kezde beszélni, mind hasztalan, egy-két rövid válasz után a beszéd félbeszakadt, míg kétségbe esve társalgói tehetségén, azzal vígasztalá magát, hogy pipájával beszélt, s fönnszóval gondolkozott inasáról, ki kostökébe rossz dohányt töltött, s éppen azon pipáját felejtette el, melyet legjobban szeret. Végre elunta ezt is és elhallgatott, időről időre óráját nézve, s füléhez tartva azt, valószínűleg nem annyira azért, hogy magát járásáról meggyőzze, mint inkább, hogy ketyegésén gyönyörködjék.

De mindennek megvannak a maga határai, főképpen a rezignációnak, s a perceptor, miután fölkelt, s pipáját letéve szivarra gyújtott, a kandalló mellé állt; egy ideig megküzdve szivarjával, azt haragosan a tűzbe dobta, s határozottan kijelenté, hogy az is bolond volt, ki a szivart először kigondolta, mert mindenik vagy nem szelel, vagy oly sebesen ég, hogy nem is érdemes rágyújtani, s miután az ablakon kinézve, ámbár oly sötét vala, hogy egy lépésre sem láthatott, azon véleményét kiáltá ki, hogy a vadászatnak ez idénre vége van már, mert erősen megfagyott, s mind e kísérletek sikertelenek maradtak, azon elhatározással jött vissza helyére, hogy bármibe kerüljön, ő a hallgatásnak véget vet.

Egy ideig majd rám, majd másik szomszédjára fordítá szemeit, végre az utóbbihoz fordult, egy fiatal főbíróhoz, ki reggel lováról leesett, s kivel ebéd fölött addig tréfáltunk ez esetről, míg végre észrevevők, hogy neheztelni kezd - s a legrészvevőbb hangon kérdé őt, vajon csakugyan nem ütötte-e meg magát, mert vannak esetek, hol a fájdalom ily alkalommal csak későbben érezhető.

A főbíró bosszúsan néze reá, s mondá, hogy nincs semmi baja.

- Hála istennek - szólt ez -, mert hallám, roppant esés volt és...

- Tízszer mondtam az ebédnél - szólt ez, midőn haragosan fölkelt, s a kandallóhoz ment -, én nem estem le lovamról. El kapott, s egy disznótúrásban fölbukott velem; akik látták, megmondhatják, s ha tréfálni akartok, úgy hiszem, elég ideig tartott a tréfa ebéd alatt.

- Ments Isten, hogy tréfáljak - mondá ismét az előbbi engesztelőleg. - Akár fölbukott a teins úr, akár csak úgy esett le lováról, mint a többi uraktól hallottam - én részemről azt hiszem, hogy ki a földdel oly sebesen érintkezésbe jön, maga sohasem ítélheti meg, hogy mi történt vele; de akár fölbukott, akár leesett, a dolog egyaránt veszélyes és barátai...

A főbíró, ki ha hiúságát megsértették, úgysem tartozott a türelmes emberek közé, s talán semmiért sem neheztelt inkább, mint ha valaki gyenge lovasnak tartotta - hiszen természetes, mindenki ott félti hírét leginkább, hol az leginkább veszélyben forog -, főképpen miután észrevéve, hogy a társaság egy része mosolyog; hangosabban kezde beszélni; s ámbár a háziúr engesztelőleg közbeszólalt, úgy látszott, új s nem éppen kellemetes vitának megyünk elébe.

- Én részemről nem akarom senkinek elrontani mulatságát - mondá a főbíró keserűebben -, de ha valaki azt mondja, hogy lova fölbukott, és mások azt nem hiszik, nem tudom, miben különböznék ez attól, ha állításaink más tények iránt kétségbe vétetnek; ezt pedig minden becsületes ember sértésnek tartja.

- Hogy beszélhetsz így, öcsém - szólt itt közbe egy vén táblabíró, ki, mert hófehér fürtjei ellenére erdélyi lován minden agarászaton velünk volt, köztünk, fiatalabbak között nagy népszerűséggel bírt. - Nem ismered Gondory barátunkat, fejemet merném tenni rá, hogy minden sértési szándék távol vala tőle.

- Ezt kissé nehéz föltenni - mondá a szolgabíró nyugalomra erőltetve magát.

- Csalatkozol, öcsém - szólt az öreg -, nemcsak beszélgetés között, de ha írunk is, mindég nagy része van a véletlennek. Baj ez talán, mert egyes szónak sokszor nagyobb következése van jövőnkre, mint a kötelezvénynek, melyet senki anélkül, hogy párszor elolvasná, aláírni nem szokott, de miután ez úgy van, s miután minden társasági örömről le kellene mondanunk, ha ez másképp lenne, ha minden szót, mely megfontolás nélkül mondatott, latra teszünk. Sőt én még oly esetet is tudok, hol valaki egy másvalakinek kellemetlen tárgyat csak azért hozott szóba, mert nagyon is erősen föltette magában, hogy azt említeni nem fogja.

- Mondja el, urambátyám, mondja el - hangzott a terem minden oldaláról. Egy rész csak azt kívánta, hogy a beszélgetés más irányt vegyen, mások a történetet akarták hallani, mert az öreg táblabíró kimeríthetlen vala anekdotáiban s a legmulatságosabb elbeszélőnek tartatott, a legtöbben csak Gondoryt akarák bosszantani, ki, ha az öregúr valamely történethez fogott, hosszabb ideig hallgatásra volt ítélve; mert tudni kell, hogy a perceptor minden jó, tiszteletre méltó tulajdonai mellett, melyekkel mint tisztviselő bírt, nemcsak köztünk, hanem egyáltalában kevés népszerűséget szerzett magának, s mint sokan mondák, a nagy ládához vala hasonló, melyben a megye pénzét húsz évig őrzé, mely teljesen megfelelt céljának, mert az őrzés alatt tartott összegből egy fillér nem hibázott, de csak útban áll a szobában; oly ember, kiről egész éven át csak egyszer, a kasszavizitáció napján tudta meg a közönség, hogy jó tulajdonai is vannak.

- Talán el is mondtam már egyszer - szólt a táblabíró, ki ámbár igen szívesen beszélt, mégis minden ily alkalommal kissé kérette magát -, s az egyszerű történet azokat, kik a személyeket, kikről szól, nem ismerik, valószínűleg nem is fogja érdekelni.

- Hát írd le személyeidet - szólt a háziúr biztatva.

- Éppen nem értek hozzá - mondá az előbbi -, s történetem főszemélye olyan, kit híven ecsetelni nem is lehet.

- Annál érdekesebb - szólt Jenő -, regényekben annyi élhetetlen ember leírását találtam, hogy végre is az a gondolat támad bennem, hogy legéletrevalóbbak azok, kiket leírni nem lehet. Az, akinek esete eszembe jutott, bizonyosan nem tartozott ezek közé, valamint egyáltalában az egész kis történet, mely emlékeim között egyszerre fölmerült, a jelen helyzettel semmi hasonlósággal nem bír.

- A történetet mondja el, urambátyám, a történetet - hangzott újra minden oldalról, s az öreg táblabíró a falhoz támasztva hosszúszárú tajtpipáját, ekként kezdé elbeszélését:

A NEVELÕ

Szüleim házánál volt egy nevelő. A dolog, mint már ebből láthatjátok, nem a legújabbak közé tartozik, ámbár mégis későbbi, mint némelyek talán gondolják, mert az illető nevelő nem az én, hanem legalább tíz évvel fiatalabb öcsém nevelésével bízatott meg, s éppen akkor jött házunkba, midőn én a tanuláson, mint Izrael népe a Vörös-tengeren, anélkül hogy csak ruhái megnedvesedtek volna, már átalmentem, s most a túlsó parton áldám Istenemet szerencsés megmentésemért. E nyilatkozattal szegény, Istenben boldogult Czinkotay Ezékiel hamvainak tartoztam, nehogy itt, hol őt oly kevesen ismerték személyesen, még az a csekély előmenetel is, melyet a tudományokban tettem, neki tulajdoníttassék, mint annyi más hiba, miben éppen olyan ártatlan vala, mint nevelésemben, mert ha ismertem embert, kinek hibái nem voltak, bizonyosan ő volt az.

Van a németeknek egy regéje, mely szerint valaki - nem tudom hamarjában, hogy hívták - a saját árnyékát az ördögnek adta el. Elein örült, hogy oly egészen haszontalan dologtól jó áron megszabadulhatott, de később tapasztalta, mennyire nélkülözhetetlen az, hogy árnyékoldalunk legyen, ha az emberek között élni akarunk. Hibák nélkül nem boldogulunk a világon, s néha - legalább világi előmenetelünk szempontjából nézve a dolgokat - jobb, ha tíz rossz tulajdonságot hányhatnak szemünkre, mint ha valamely erényt rendkívüli mértékben bírunk. Valamint házi bútoraink középszerű nagyságú emberek számára készíttetnek, s ki ennél nagyobb, szintoly kényelmetlenül érzi magát alacsony ülésen, mint az, ki székén csak lábhegyeivel éri a földet, így van az az életben is. A többségek uralkodása mint politikai tan új lehet, az életben rég nem követnek mást, s kinek önerejével kell szereznie állását, azt alig érheti nagyobb csapás, mint ha oly tulajdonokkal bír, melyeknek megítélésére a mérték hiányzik. Ez volt szegény Czinkotaynak szerencsétlensége is. Czinkotay a debreceni főiskola mintadeákjának tartatott s joggal. Soha szorgalmasabb, szelídebb fiatalember a kollégium épületében nem lakott talán. Tanítói az iskola egykori díszét látták benne, s tanulótársai, akik akkor - mint valószínűleg most is - az egyes diákok fölötti véleményekben a tanári kollégiumtól többnyire különböztek, legalább teljesen méltányolták érdemeit. Hogy köztök - mert Czinkotayval együtt valék Debrecenben - nem ő vala a legnépszerűbb, természetes; nagy népszerűségek iskolában, mint az életben, részegség pillanataiban szereztetnek, s a tisztességes tógátus, ha kvaterkáztunk, távol maradt, s nem vett részt kissé lármás mulatságainkban, sőt még tűz alkalmával is, hol a diákság a lángokat ledorongolva, Debrecen városát annyiszor megmenté a végromlástól, nemigen tüntette ki magát, egy esetet kivéve, hol velünk jött s ha a tűznek továbbterjedését nem akadályozta is meg - legalább mint pajtásaink mondák -, haját s kabátját égeté meg a szomszéd ház helyett, de mindamellett valamennyien becsültük őt. Nem volt senki, ki kisdiákjait jobban oktatta, vagy kivel egzámenre szívesebben készültünk volna, s ha nem vett is részt örömeinkben, legalább soha nem akadályoztatá azokat. Czinkotayból mindenesetre kitűnő ember lesz. Ez volt az általános vélemény, s alig tudok esetet egész iskolai pályám alatt, hol diáktársunknak azt, hogy szorgalmatos s az iskolai törvényeket soha meg nem szokta szegni, oly tökéletesen megbocsátottuk volna, mint neki.

Mikor atyám a tógátusok e remekét második fia nevelőjének szerezte meg, a tanárok egyenként gratulációkat írtak anyámhoz, s mindenki irigylé apám helyzetét, ki befolyása által, mellyel a debreceni traktusban bírt, fiához ily nevelőt fogadhatott - sőt még finom célzások sem hiányoztak Debrecenben lakó nagynéném részéről, ki többször sajnálkozását jelenté ki, hogy apám tíz évvel elébb nem talált hasonló nevelőt, mi által idősebb fiának nevelése is sokkal inkább sikerült volna.

Czinkotay csaknem diadalívekkel fogadtatott házunkban; a cselédség, a falu, az egész környék feszült figyelemmel várá a magasztalt férfiút, ki, mint ügyvédünk írá, csak huszonnégy éves, de kétszer annyit tud, mintha kétszer oly idős lenne, mit maga a számtartó rendszeresen kiszámítani nem tudott, s midőn a kocsi, mely a nagy vendéget s kicsiny ládáját elhozá, udvarunkba zörrent, talán csak öcsém szíve nem dobogott örömmel elébe. Ez, mint a beteg, kihez rokonai nagy hírű orvost hívattak; remegve néz föl a hatalmas férfiúra, kitől környezetének véleménye szerint megmentése függ, de kinek látásánál a nehéz műtét minden szörnyei jutnak eszébe, melyen keresztül kell mennie. De nem múlt egy hét, s az egész háznak véleménye tökéletesen megváltozott, azaz öcsém s új nevelője között a legfesztelenebb viszony állott be, egész háznépünk előtt pedig a tudomány iránti tisztelet ismét sokkal alábbra szállt. Maga atyám, ki soha nem panaszkodott semmi ellen, nem vala egészen megelégedve, anyám szidta a debreceni tanárokat; a cselédek sóhajtoztak; miután az úrfi, mióta új nevelője eljött, még pajkosabb lett, s tulajdonképpen nem tanult semmit a világon: nem mintha Czinkotay kötelességét elhanyagolta, vagy azon dicséretet nem érdemelte volna meg, melyben Debrecenben részesült, a szerencsétlenség csak az vala, hogy egyes jó tulajdonok igen is nagy mértékben voltak meg benne.

A szerénységet ki ne számítaná az erények közé? Míg iskolába járunk, s évenként az egzámenkor mindenkit megkérdeznek, mit tud, e szép tulajdon még annak is, kit Isten vele fölruházott, keveset árt. Az életben az másképpen van. A szerénység - mint egy vén francia emigráns, kit a forradalom Magyarországba vetett, s ki évekig lakta házunkat, mondta - valóságos kincs, magas állású vagy gazdag embereknek legszebb ékessége, de sokkal drágább, mint hogy szegény ember vele élhessen. Képtelenség azt követelni az emberektől, hogy az életben, hol mindenkinek annyi dolga van, magunk által titkolt jó tulajdonainkat fölkeressék. Kinek van elég ideje arra, hogy minden darab pénzt, mely kezein keresztülmegy, egyenként megpróbáljon, elfogadjuk (nach dem Gepräge), s így van az emberekkel is; ki önmagát kevesebbnek mutatja, mint amit ér, az tulajdonítsa önmagának, ha többre nem becsülik. Czinkotay érzé e reflexiók igazságát, melyeket az öreg emigráns éppen hozzá intézett; de mit használt, a szerénység vérében volt, szokásaiban, jellemében, valóságos betegsége szegény Ezékielnek, s mennél inkább tapasztalá annak rossz következéseit, mentől inkább meggyőződött, hogy önmagát nevetségessé s mások előtt kellemetlenné teszi, annál inkább nevekedett baja, mert minden ügyetlenség, melyet elkövetett, növelé önbizalmatlanságát, s mentől inkább észrevevé, hogy nevetik, annál nevetségesebbé vált zavarában.

Czinkotaynak egész élete azon pillanattól, melyen házunk küszöbén átlépett, nem vala egyéb hosszú zavarnál. Ha öcsémet csintalanságaiért meg kelle dorgálnia, ő jött zavarba; a gondolat, hogy ha a terembe lép, minden szem feléje fog fordulni, már nyugtalanságba hozta őt, s inkább szobájában tölté az estét, mint hogy magát, ha családi körünkbe lép, meghajtsa; ha pedig ebéd után a teremben egyszer leült, ott maradt néha estéig, csak hogy magát anyám kérdésének: »Hová megy, Czinkotay uram?« ne tegye ki. Ha valamire szüksége vala, inkább tízszer ment maga, mint hogy egy cselédet megszólítson, s öreg gazdasszonyunk mindég azt állítá, hogy Czinkotay megrakott asztalnál, ha minden tállal külön nem kínálják meg, éppen oly bizonyosan meghalna éhen, mint ha a háziasszony megkínálja, tízszer is ennék egy tálból. Azon emberek közé tartozott ő, kik valamint semmit nem indítványoznak, úgy semmit visszautasítani nem tudnak, nem mintha meggyőződésök hiányzanék, de mert meggyőződésök kimondására hiányzik bátorságuk. A dolog maga talán nem oly ritka, mint látjuk, s francia emigránsunk mindég azt állítá, hogy az egész forradalom, mely őt hazájából elűzé, más irányt vett volna, ha azok, kik a jó ügyet pártolák, nem lettek volna annyira emberrassirozva, azonban Czinkotay fölülmúlt mindent, mit e tekintetben láttam vagy hallottam.

Talán soha ember nem élt a világon, kitől minden sértési szándék annyira távol vala, mint Czinkotaytól. A szegény tógátus csupa nyájasság, csupa szolgálati készség vala mindenki iránt, nem tudott megtagadni semmit senkitől, s mint maga megvallá, csak azáltal szokott a pipázáshoz, mely ellen elébb ellenszenvet érzett, mert a szívességnek, mellyel majdnem minden házban pipával megkínálták, ellentállni nem tudván, miután pipáit homloka izzadságában szívta, s leírhatatlanul rosszul érzé magát, végre megszokta. S mégis igen sokan voltak a megyében, kik őt gonosz, szatirikus embernek tarták, s általa - s pedig sok esetben teljes joggal - sértve érezék magokat. Mint tolongás között az, ki leginkább vigyáz, s ha valakit csak könyökével érintett, hajlongva bocsánatot kér, valószínűleg legtöbb embernek hág tyúkszemére, s legtöbb izgágába keveredik, ez vala az ő sorsa; az a gondolat, hogy valakit sérthetne, szüntelen zavarban tartá őt, s néha csak azért, mert éppen a legkellemesebb beszédtárgyat akarta szőnyegre hozni, éppen a legkellemetlenebb beszélgetésekre adott alkalmat. Így történt, hogy egy szomszéd megyének prevaricatiók végett hivatalából felfüggesztett főadószedőjével egyszer egy egész óráig a hivatalnokok becsületességét magasztalá; máskor a szomszéd falu plébánosának nem győzé dicsérni azt, ki éppen akkor a kanonoki helyre, melyet ő várt, kineveztetett, csak azért, mert az első esetben az adószedőnek meg akarta mutatni, hogy őt a becsületes tisztviselők közé számítja, a másikban katolikus lelkésznek nem gondolt kellemetesebb dolgot mondhatni, mint ha előtte a klérus valamely tagjáról magasztalva szól. Ha észrevevé, hogy rossz nyomon jár, a baj csak nagyobbá vált, mert ilyenkor addig fáradott, hogy hibáját jóvátegye, míg az orvosolhatatlanná vált; legrosszabb pedig az vala, ha előre figyelmeztették, hogy egy bizonyos emberrel valami bizonyos tárgyról ne szóljon, mert ilyenkor a gondolat, hogy valakit megsérthetne, szüntelen zavarba tartá, s oly ideges állapotba hozta őt, hogy utoljára mindég éppen azon tárgyra fordult beszélgetése, melyet leginkább kerülni akart.

Így történt, hogy azok is, kik Czinkotay érdemeit teljesen elismerék, magokat társaságában soha kellemesen nem érezték. Tudtuk, hogy ha megszólítjuk, zavarba jön, s ha nem szólunk hozzá, még inkább elzavarodik, mert azt hiszi, hogy neheztelünk reá, s így jelenléte csak zavarba hozza a többieket is. A cselédek a habozást s alázatosságot, mellyel mindent kérni szokott - ha csakugyan rávehette magát, hogy valamiért kérjen -, félig gúnynak tekinték, félig annak bizonyos jelét látták benne, hogy a nevelő nagyon csalfa ember, s ennélfogva szintén nem szerették őt; úgyhogy szegény Czinkotay, ki helyzetét tisztán átlátá, a lehető legszerencsétlenebbnek érzé magát, s valószínűleg, mint atyám mondá, százszor fölmondta volna szolgálatát, ha valahányszor e tárgyról szólni akart, zavarba nem jön, s szándékának kinyilatkoztatását más alkalomra nem halasztja.

Senki nem várta ez elhatározást türelmetlenebbül, mint anyám, ki a házi nevelőnek nem szűnő zavarát látva, végre minden türelmét elveszté.

Anyám, kinek egész életében nem volt más gondolatja, mint hogy vendégekkel eltelt házában az utolsótól mindenki jól érezze magát, ki még cselédeinél is szívesebben látta, ha valamelyik közülök jókedvében egy pohár borral többet iszik, mint ha rosszkedvű, s ki magyar háziasszony lévén, azt, ha asztalánál valaki kedvét vagy étvágyát veszté, csaknem személyes sértésnek tekinté, Czinkotayban mintegy állandó szemrehányást látott, egy akadályt, mely őt háziasszonyi törekvéseinek elérésében gátolja, s annál kevésbé szenvedhette őt, mert maga is belátta, hogy sem tudománya, sem jelleme ellen semmit nem mondhat.

- Ha ez az ember soká marad a háznál, megbetegszem - mondá sokszor atyámnak -, mindig úgy néz rám, mintha félne. Ha leül, szüntelenül fészkelődik, mintha föl akarna kelni, s ha fölkel, ott toporkál székje mellett, mintha ismét le akarna ülni. Az ember soha nem tudja, mit szóljon vele, annyi idő óta még azt sem vehettem ki belőle, mit szeret; úgy eszik, hogy senki nem mondhatja, jólesik-e neki.

Öcsém kivételével, ki mintha nevelője hibáját pótolni akarná, naponként fesztelenebbül kezdé viselni magát, az egész világ panaszkodott szegény Czinkotay ellen, s maga atyám csak alkalomra várt, melyen tőle jó módjával, azaz úgy szabadulhasson, hogy neki kárára ne legyen.

Minthogy a debreceni főiskolában éppen akkor megürült tanszék nem vala, s lelkészi állomáshoz hivatást nem érze magában, hosszabb megfontolás után a megyei pályára esett a választás. Czinkotay mint egy a megyében lakó, nem gazdag, de kiterjedt nemes családnak tagja, helyén való e pályán, s előmenetele annál biztosabbnak látszott, mint hogy Czinkotay jelleme s képességénél fogva inkább a toll, mint a tett embere lévén, mint jegyző akart belépni a közszolgálatba, az aljegyzőknek kinevezése pedig e megyében kizárólag a főispántól függött.

Mihelyt Czinkotay beleegyezett, atyám a főispán elébe terjeszté kérését, és senki sem kétlé a kinevezést; azon befolyás mellett, mellyel családunk a megyében bírt, s a barátságos viszony révén, melyben a főispán szüleimmel állt, a kinevezés mindenki előtt egészen természetesnek látszott, csak Czinkotay maga nem foghatta meg, hogy ő, ki magát egy ily fontos hivatal viselésére oly egészen érdemetlennek s alkalmatlannak érzi, egyszerre ily polcra emelkedhetik. A szegény ember álmatlan éjeket töltött azzal a gondolattal, miként felelhessen meg nehéz hivatalának, melynek fontosságát; mióta a világ törvényhatóságokra osztatott föl, talán jegyző nem érezte annyira.

- Meglátjátok - mondá sokszor anyám -, e szerencsétlen ember átkozott szerénységével még mindent megront. Elég bolond, hogy még a konferenciában elmondja, mily egészen érdemetlennek és elégtelennek tartja magát e hivatalra, s csak próbálja ezt; szaván fogják, s lesz akárhány, aki elvállalja.

Ámbár a válasz, melyet apám a főispántól kapott, csaknem ígéretet foglalt magában, s a megyében éppen akkor talán Czinkotaynál senkinek nem voltak több irigyei, helyzete csakugyan nem volt irigylésre méltó. Hol kettő egymással szólt, ő meg volt győződve, hogy róla beszélnek; ha valaki csak ránézett, lesütötte szemét, mert eszébe jutott, nem azt nézi-e, hogy fogja magát mint jegyző kivenni; már a megyének vagy valamely tisztviselőnek említésénél elpirult, ha pedig a főispán csak eszébe jutott, veríték tört ki homlokán. Oly izgatott állapotban volt, hogy egészségét féltettük, s talán meg is betegedett volna, ha öcsémmel nem lett volna annyi bosszúsága. Az úrfi mintha nevelőjének még hátralevő türelmét azon két hónap alatt, melyet az még nála tölt, egészen ki akarná meríteni, pajkosságban fölülmúlta önmagát, s Czinkotay gondolatait sokszor erőszakosan más irányba vezette.

A rég várt nap, melyre a főispán, mint évek óta szokása vala, házunkhoz ígérkezett, végre eljött, s a készületek, melyeket anyám a tisztelt vendég s a megyei küldöttség elfogadására tett, ha lehet, még nagyobbak valának, mint máskor.

Anyám tudniillik ez alkalommal iskolát végzett fiát - azaz engemet akart bemutatni a főispánnak. Az udvarias főispán, mihelyt engem meglát, meg fog győződni rendkívüli képességemről, s azzal fogja meglepni az egész családot, hogy engem tiszteletbeli aljegyzőnek nevez ki. Mindezt ő excellenciájának titkára rég megírta atyámnak, s talán éppen ez vala egyik ok, melyért főképp anyám is Czinkotaynak kinevezését annyira óhajtá. Célszerűnek látszott, hogy tiszteletbeliségemhez egy kis valóság is csatoltassék, s valaki legyen, ki szükség esetében kissé gyenge stiláris ügyességemet segítse. Anyám azonban előre meg akarta ünnepelni e meglepetést, s fölülmúlta önmagát. Három nappal a nagy vendég megérkezése előtt házunk telve volt kuktákkal és szakácsokkal. Oly ebéd készült, melynek étlapját is csak jó emlékező tehetségű ember tanulhatta volna meg könyv nélkül, de melynek minden ételéből enni még a legnagyobb gyomor tehetségeit is felülmúlta. Az ispán, a kulcsárné, az írnok, mindenki tett, tisztogatott és parancsolt valamit. A kertész kétségbeesetten járt körül, mert anyám, félve, hogy nem készül el, két nappal előre csináltatta virágfüzéreit, s most midőn látá, hogy a virágok elhervadtak, újra akart mindent csináltatni, ámbár a kertben az első pusztítás után alig maradtak csak bimbók is. Egyszóval házunk a sok rendezés miatt csaknem lakatlan vala, s természetes, hogy ez alatt Czinkotayról valamennyien csaknem megfeledkeztünk.

Végre minden el vala készülve. A nagy asztal terítve, a szobák elrendezve, a roppant ezüst kargyertyatartók, melyek a főispán szobájában díszlettek, kifényesítve, minden ágy behúzva, minden szék s asztal helyreigazítva; a cselédek csak lábhegyen jártak körül a szobákban, nehogy valamit rendjéből kihozzanak, s anyám, ki háziasszonyi megelégedéssel tekinte végig birodalmán, talán csak azt sajnálta, hogy nyár lévén, még nem fűttethet. Atyám a küldöttséggel, mely a főispán fogadására megjelent, s velem, ki hintón, ki lóháton, a nagy vendégnek eleibe ment, s anyám az elébbi napok fölgerjedése után unni kezdé magát.

Azalatt Czinkotay, mióta házunkhoz jött, talán soha nem érezte magát jobban, mint e napokban. Azon öntudat, hogy az általános zaj s örömzavar között vele senki nem gondol, megnyugtatására szolgált.

Néha, ha éppen a főispán jutott eszébe, egy pillanatra erőt vett rajta gyengesége, fészkelődni kezdett székén, előre simítgatá szőke haját, s nyugtalanul járt föl-alá szobájában; de e pillanatok csak rövidek voltak. Annyiszor átgondolta a félelmes helyzetet, annyira kiszámította mindazt, mit néki a főispán ez alkalommal mondhat, s mit ő minden egyes kérdésére felelni fog, hogy magát, bármi jöjjön, teljesen elkészültnek érzé; ha szerencsétlenségére ugyanazon délelőtt, mikor a főispánt várták, anyám el nem unja magát, s ekkor nem jut eszébe, hogy jó volna öcsém után nézni, s hogy talán nem árt, ha Czinkotaynak is néhány bátorító szót mond.

Öcsém, mintha különösen azon törné fejét, hogy nevelőjének legnagyobb tulajdona, a türelmesség kitüntetésére fényes alkalmat nyújtson, ez nap fölülmúlta önmagát. Az első fehér nadrággal addig hempergett a fűben, míg az félig zölddé vált, a másodikat téntával önté be, s miután még egy fára mászott, s ez alkalommal újdonatúj kék bekecsét szakította össze, mely különösen ez alkalomra készíttetett, Czinkotay éppen harmadszor végezé növendékjének öltöztetését, s a búzavirágszínű bekecs előtt állva, arról gondolkozott, a széttépett köntösnek rongyait mily módon lehetne ismét együvé forrasztani, vagy azt eszközölni, hogy öcsémnek régi barna bekecse úgy nézzen ki, mintha új és búzavirágszínű volna, hogy senki a történt bajt észre ne vegye, midőn anyám a szobába lépett. Mindez egy erősebb idegrendszerű embert is kihozhatott volna nyugalmából, s a borzadás, melyet anyám a kék bekecs szerencsétlen sorsa miatt érzett, a kétségbeesés, melyet szokott erélyes módján kifejezett, nem vala arra alkalmas, hogy a nyugalmat helyreállítsa.

- S most az Isten fiáért, mondja meg, Czinkotay, mit tegyünk? - kérdezte anyám, miután első haragja kissé lecsillapult. - Ebben az ócska köntösben csak nem állíthatom fiamat a főispán elébe. De miért nem vigyáztok?

Czinkotay, ki ha növendékjének hibái jöttek szóba, e plurálist rég megszokta, maga sem foghatta meg, miért nem vigyáztak hát jobban, de nem tudott tanácsot adni, s valahányszor anyám öcsém ruhatárának egyes darabjait elsorolva, azon okokat hozta föl, melyekért fia ezt vagy amazt nem öltheti föl, egészen osztozott véleményében.

Anyám mindenre gondolt, nem lenne-e legjobb, ha öcsémet, azon szín alatt, hogy a hideg lelte ki, ágyba fektetné, vagy nem kellene-e az új bekecs ezüstkapcsait a régi barna bekecsre varrni, midőn e fontos, de nem éppen nyugodalmas tanácskozást egy hajdú szakítá félbe, ki azon hírrel rohant a szobába, hogy a főispán és a küldöttség kocsija éppen a szomszéd domb tetején tűntek föl.

- Mindjárt jövök - kiáltott anyám az elsiető hajdúnak. Öcsémre nézve elhatároztatott, hogy új bekecsét rongyosan húzza föl. Így meglátja őexcellenciája, hogy új köntöse van, s megmondhatjuk minden embernek, hogy csak büntetésül kell a rongyos bekecsben maradnia. - Maga pedig, Czinkotay, szedje össze magát, ne féljen semmitől, a főispán a legjobb ember a világon; csak az istenért, feleségéről ne szóljon, egyáltalában semmi házassági viszonyról. A szegény úr évek óta folytatja válóperét, s e részben annyira érzékeny, hogy valahányszor jó vagy rossz házasságról szólnak, mindenben célzást lát.

E figyelmeztetés legjobb szándékból történt. Éppen mert amint elmondtam, már többször történt, hogy Czinkotay csupa jóakaratból éppen oly dolgokat hozott szóba, melyek az illetőket legkellemetlenebbül érinték, azért tartotta anyám szükségesnek, hogy őt ez alkalommal hasonló tévedéstől megóvja; az, hogy e jól szánt intés szegény Czinkotayra ennyire hathat, anyámnak eszébe sem juthatott, s mégis magától Czinkotaytól tudom, kivel élte végéig barátságos viszonyban éltem, hogy soha annyira leverve, soha oly szerencsétlennek nem érezte magát, mint anyámnak e figyelmeztetése után.

Hogy a főispán el akart válni feleségétől, kétségen kívül szomorú dolog vala, de olyan, mi már több főispánon, alispánon, sőt olyanokon is megtörtént, kik még ispánok sem voltak; az is igaz, hogy a házassági viszonyok a beszélgetésnek bő tárgyát teszik, egyikét azoknak, melyekhez, mint a politikához, mindenki szól, azoknak kivételével, kik a dolgot legjobban értik. De volt-e valaha Czinkotay szándékában, hogy a főispánnal e fontos kérdésről vitatkozásba ereszkedjék? Az, hogy ő, Czinkotay, a megyének csak leendő második aljegyzője, a főispánnal; kit most először lát, főképpen tisztújítás előtt, hol őt hivatalkérő s hivatalra ajánló urak környezik, jó vagy rossz házasságról fog beszélni, bizonyosan a legvalószínűtlenebb dolognak látszott, oly veszélynek, mely még magának Czinkotaynak sem jutott volna eszébe, addig legalább, míg anyám őt reá figyelmessé nem tevé; mert e pillanattól kezdve e gondolat annyira hatalmat vett lelkén, hogy őt minden egyébre képtelenné tevé.

Miután annyi ideig azon törte fejét, mit fog mondani a főispánnak, s minden lehető kérdésre elkészülve gondolta magát, most, mióta anyámmal szólt, csak az jutott neki eszébe, mit nem szabad a főispánnak mondania, s mentül tovább gondolkozott e tárgyról, annál inkább látá, mi könnyen történhetik, hogy oly valamit mond, mit a főispán célzásnak vehetne, s mindinkább remegett a következésektől.

Valamint sokan előre nem látott körülmények láncolata által vezettetnek oda, hogy végre megházasodjanak, s ha meggondoljuk, hányan teszik föl erősen, hogy nőtlenek maradnak, a házaspárok nagy számát csak abból magyarázhatjuk meg magunknak, mert mint Károly bátyám mondta, minden út odavezet, úgy szegény Czinkotay nem kis rémülésére ugyanezt tapasztalta gondolatain.

Erőt akart venni magán, de hasztalan. Midőn azt, mit a főispánnak mondani akart, most még egyszer átgondolá, egy vagy más úton mindig csak e veszélyes térre kelle jutnia. Kezdje akárhol, tegyen akármit, utoljára is csak e tilos körben találta magát; s gonosztevő nem hallhatja ítéletét nagyobb rémüléssel, mint ő azt, mellyel öcsém a szobába toppant, hogy a főispán megérkezett.

A zaj s rendetlenség, melyet e megérkezés okozott; az udvarban felállított jobbágyok, kik éljent, s a kocsisok, kik ha lovaik a lármára zavarba jöttek, más dolgokat kiabáltak; a főispán udvariassága, mellyel magát anyám előtt meghajtá, a roppant leereszkedés, mellyel még kulcsárnénkat is megismeré, Czinkotayra nem tett semmi hatást. Annyira el vala merülve gondolataiban, hogy még azt sem vevé észre, hogy öcsém a főispán helyett egész figyelmét komornyikjára pazarolja, kivel, valahányszor a főispán hozzánk jött, csaknem az egész napot tölteni szokta - s midőn anyám őt erre figyelmessé tevé, s kérdé, miért nem tartja maga mellett, csaknem azt felelte: hisz nem vagyok vele összeházasítva?

Czinkotaynak minden gondolatjai a házasság felé valának fordulva, számára ez egy gondolaton kívül nem volt semmi a világon, mint kit az örvény megragadott, ellenállhatatlanul egy pont felé érzi sodorva magát, úgy látja ő előre sorsát; alig kívánt egyebet, mint hogy az egészen már keresztül ment volna.

Egész reggel a főispánt mások foglalták el: a megyének tisztviselői s azok, kik csak azért jöttek, hogy a főispánnak elmondják, miként ők semmi esetre hivatalt nem vállalnának, ha őexcellenciája azonban teljességgel kandidálná őket, véghetetlen köszönettel fogadnák e megtiszteltetést, de a választást nem fogadnák el. Egyesek, kik valakit ajánlottak, mások, kik valaki ellen panaszt tettek, vagy a főispánt figyelmessé tették, hogy egy bizonyos úri ember tanácsai előtt őrizkedjék, s vegyítve ezekkel a táblabírók hosszú sora, kiknek tulajdonképpen semmi más dolguk nem vala, mint hogy a főispánnak tisztelkedjenek, egy szóval, fontosabb ügyek és személyek annyira igénybe vevék a főispán figyelmét, hogy Czinkotay még nem is közelíthetett. Ebéd alatt anyám kínálgatásai s a főjegyző cikornyás felköszöntései minden egyebet háttérbe szorítottak, s késő estve volt, mikor őexcellenciája végre a neki aljegyzőül ajánlott nevelőre gondolt, s vele szólni kívánt.

Anyám mások dolgában éppen oly türelmetlen vala, mint azokban, melyek őt magát illették, s ha valakinek egyszer pártját fogta, annak békét nem hagyott többé, s így, csak hogy a kedvező pillanat ne mulasztassék el, nem tűrte, hogy Czinkotay csak egy pillanatra is távozzék. Neki a főispán közelében kelle maradni. Ha őexcellenciája a kertben sétált, ott kelle járnia, ha szobájában volt, a mellékszobában tartózkodott ő is, hogy az első fölszólításra megjelenhessék; képzelhetni azonban a hatást, melyet a szüntelen várakozás egy úgyis annyira ideges emberre szükségképpen tett, s a lelkiállapotot, melyben szegény barátom, midőn őt öcsém nagy zajjal a mellékszobából behítta, a főispán elébe lépett.

Nem ismerek kellemetlenebb érzést a világon, mint azt, hogy zavarba jöttünk. Minden gyengeségeink között ez az egyedüli, melyet mindenki másoknál előbb s inkább vesz észre önmagán, s mely által éppen azért inkább lealázva érezi magát mások előtt, mintha más hibákat vethetne valaki szemére.

Mióta élek, embert nagyobb zavarban nem láttam, s a biztató tekinteteknek, melyekkel anyám őt zavarából ki akarta volna segíteni, csak annyi hatása volt, hogy a bajt még nagyobbá tevék. Czinkotay, valahányszor később a főispánnal való találkozás szóba került, őszintén megvallá, hogy félig magánkívül volt, s csak arra emlékezik, hogy többször meghajtotta magát.

Főispánunk mindezt nem vevé észre. A mosolygás, melyre magát csak azért, mert zavarában nem tudta, mily képet csináljon, kényszeríté, Czinkotay arcának csaknem szatirikus kifejezést ada, s anyám annyit beszélt védencének tudományáról s egyéb kitűnő tulajdonairól, hogy az, mi jellemének fő vonását tette, eszébe nem jutott.

Őexcellenciája rendkívül nyájasan viselte magát Czinkotay irányában, sőt egyes tudományos megjegyzésekből, melyeket beszélgetése közé vegyített, észre vala vehető, hogy ő maga is a lehetőleg legkedvezőbb benyomást akarja tenni Czinkotayra, ki azon arányban, amint a beszélgetés tudományos irányt vett s végre egészen Ciceró leveleire fordult, jobban kezdé érezni magát.

Atyám örült; anyám a megelégedést látva, mellyel a főispán Czinkotayra hallgatott, való gyönyörrel követé Czinkotaynak tudós észrevételeit, maga öcsém csaknem respektussal tekinté most nevelőjét. Szerencsétlenségre a főispán, talán mert klasszikus ismereteinek tőkéje föl vala emésztve, vagy mert anyámat untatni nem akarta, Cicerót rögtön elhagyva, Czinkotayra tért vissza, s igen nyájasan megjegyzé, hogy az, ki Ciceró művével foglalatoskodott, a megyei protokollumokban nem sok élvezetet fog találni. A főispán innen a jegyzői hivatal fontosságához, a példás rendhez, mellyel ez ügyek a megyében vezettetnek, s a főjegyző érdemeire tért át, s az audiencia kétségen kívül minden illetők megelégedésére végződött volna, ha a főispán félig tréfásan nem teszi azon megjegyzést: mi jó, hogy Czinkotay úr nem házas.

E megjegyzés az elébbi beszélgetéssel természetes összeköttetésben állt. A főjegyző tudniillik, kit főispánunk elébb annyira magasztalt, más jeles tulajdonai között nagy számú családdal is bírt, s ennek következésében a második aljegyző lakásának is nagy részét elfoglalta, úgyhogy addig, míg a főjegyző annyira nélkülözhetetlen személynek tartatott, megyénkben a nőtelenség a második aljegyzői állomás szükséges föltételei közé tartozott. E megjegyzésnek, melyet őexcellenciája félig mosolyogva tett, eszerint csak az vala az értelme, hogy Czinkotay teljes biztossággal számíthat a kért hivatalra; de a hatás, melyet az Czinkotayra tett, leírhatatlan.

Ha valaki mellett tiszta égből villám csap le, nem ijedhetne meg inkább, mint ő e szavaknál. Mennyivel nyugodtabbnak érezé magát elébb, annál nagyobb zavarba jött, midőn magát ily váratlanul éppen a beszélgetés legveszélyesebb terén látá.

- Ó, nem, kegyelmes uram - szólt erőltetett mosollyal, homloka hajait előresimítgatva -, hála a mindenható Istennek, nem vagyok házas.

Anyám, midőn a zavart, melybe Czinkotay a beszélgetés e fordulatánál jött, észrevevé, egy intő tekintetet vetett reá, de csak növelte zavarát, mely a főispán azon észrevétele által, hogy Czinkotay úr a házasságnak, úgy látszik, nem nagy barátja, tetőpontjára hágott.

Szegény Czinkotay ijedtében minden részletet, melyeket anyámtól a főispán házassági viszonyairól hallott, elfelejtett, csak arra emlékezett tisztán, hogy a házasságról nem kellett volna szólnia, s midőn anyám feddő tekintetét észrevevé, meg vala győződve, hogy valami igen helytelent mondott. Hogy e hibát jóvátegye, most az ellenkező vélemény mellett nyilatkozott. Elmondta, hogy a házasságnak nagyobb tisztelője, sőt bámulója nálánál nem lehet, hogy a házasság felséges, valóban isteni találmány, hogy ha házaspárt lát, neki Józsué jut eszébe, midőn a napot s holdvilágot megállítá, mert miként az égi csillagzatok Gibeon fölött le nem alkonyodtak addig, míg a hosszú tusának, melyben egy fél végképp legyőzetett, vége nem lett, úgy válik a házasság által szerelmünk ragyogó napja állandóvá. Mint az embarras többnyire azon hatást gyakorolja, hogy a legelmésebb emberek nem határozhatják magokat szólásra, úgy más, ha egyszer szólni kezdett, csupa zavarodásból nem tud elhallgatni. Így volt az Czinkotayval is, ki valószínűleg csak azért, mert nem tudta, hogy végezzen, egy egész prédikációt tartott a házasság üdvéről, melyben szentírást s római klasszikusokat egyiránt idézett, s a növény-, állat- s ásványországot hasonlóságokul kiaknázta, de mely a hallgatóknak nem nagy épülésére szolgált.

A főispán, ki a küldöttség alkalmával, mely őt tavaly feleségével ki akarta békíteni, körülbelül ugyanezeket hallá, példás türelemmel, de nemigen jókedvvel vette ez intéseket, melyekre csak azt válaszolá, hogy a házasságnál is, mint minden földi dolgoknál, minden a körülményektől függ.

- Csalódik excellenciád - mondá Czinkotay, ki tovább tanároskodott, s így ha egyszer valamely tézist fölállított, azzal egykönnyen nem hagyott föl -, a házasságnál minden nem a körülményektől, hanem az emberektől függ, éspedig nem mint közönségesen fölveszik, a házasfelek egyikétől. Teljes meggyőződésem, hogy ahol csak rossz házasságot látunk, ott annak okát bizonyosan mind a két résznél kell keresnünk. Hol csak egy rész valóban teljesíti kötelességét, hol a kettő között csak egy valóban jó vagy kitűnő egyediséget találunk, a dolog soha nem jön szakadásig.

Czinkotay kétségen kívül e tételt is még bővebben fejtegeti, ha anyám, ki az egész idő alatt hasztalan veté intő s fenyegető tekinteteit Czinkotayra, addig nem köhög s köszörüli torkát, míg Czinkotay figyelmét magára nem vonja.

A szerencsétlen csak most vevé észre, mit tett. A főispán homloka komor redőkbe vonult, anyám bosszúsan fészkelődött pamlagán, még atyám is rosszkedvűnek látszott. De mit tegyen? Bocsánatot nem lehet kérnie; hogy tehát előbbi hibáját jóvátegye, zavarában nem talált jobb módot, mint hogy állításait módosítá, előadva, hogy ő mindezt nem értette oly általánosságban, s hogy csakugyan lehetnek s vannak esetek, hol a szakadásnak okát egyedül egy félnél kell keresni, s a másikat csak sajnálhatjuk, annyival inkább, minthogy a következetlen világ előtt férfit semmi nem tehet nevetségesebbé, mint neje hűtelensége. S itt Czinkotay példaképpen oly részletesen adta elé a főispán esetét, hogy a célzás iránt kétség nem lehetett, s a főispán minden udvariassága mellett már veszteni kezdé türelmét, midőn szerencsére más vendégek jöttek a szobába s ezzel a beszélgetésnek vége szakadt.

Czinkotay leverve, félig magánkívül, mint ki valamely büntettet követett el, botorkázott ki a szobából, s elzárkózva szobájában, míg a főispán házunknál maradt, nem mutatta magát.

- És mi történt később? - kérdé valaki a társaság közül, ki egy elbeszélést várva, azt, mi hallott, kevesellé.

- Hogy szegény Czinkotay aljegyzővé nem neveztetett ki, az magától értetik - folytatá az előbbi. - A főispán okául annak, hogy ígéretét visszavette, azt mondá ugyan atyámnak, hogy Czinkotay kétségen kívül meg fog házasodni, s akkor a főjegyző nem férne el lakásában, azonban észre lehete venni neheztelését, s a megyében, hol szegény Ezékielnek úgysem voltak barátai, a legszörnyűbb hírek keringtek a sértésekről, melyekkel e szatirikus ember a főispánt illette.

Szerencsére kevéssel azután ürült meg egy tanári állomás, s Czinkotay saját s főképp anyám megelégedésére, elhagyta házunkat.

Természetes gyengesége néha tanár korában is bajba keverte őt. Beszélték róla, hogy csak azért házasodott meg, mert későbbi nejével, ki akkor már nem a legfiatalabb hölgyek közé tartozott, magára hagyatván, ez új s egészen váratlan helyzet által annyira zavarba jött, hogy miután egy ideig, hogy társát mulattassa, a gyermeknevelésről s a házasságról szólt, végre minden anyagból kifogyva, mindig növekedő zavarában elmondá, mi boldogok lennének a gyermekek, kik ily anyát s a férj, ki ily nőt magáénak nevezhetne; mire a leendő tanárné szintén zavarodottan igennel felelt, s másnap az egész város Czinkotaynak gratulált, minek ez ismét csupa zavarból nem mondott ellent. Egyébiránt Czinkotay helyzetében, melyet haláláig elfoglalt, boldognak érezte magát.

.oOo.