A KÍSÉRTET.

A kertben áll a rózsa
Pirúlva bájolón,
Nincs párja szép nemében
A lombos bokrokon.
  Nincsen delibb a föld körén,
  Tavasznak nincs édesb tömény.

S a lyány jön a virághoz:
»Ah bájoló virág,
Mért vesznél ösmeretlen?
Hadd lásson a világ.«
  A lomb elrejti kelyhedet,
  Virúlj te itt szivem felett.

És ím a hölgy s a rózsa
Egymással mennek el,
Ez illatot lehelve,
Az vígan énekel.
  S miként az illat a dal vegyül,
  Gyönyörrel telt a táj körül.

De hõ a lyányka keble,
Nem jó pihenni ott,
Hol szív dobog szeretve;
S a rózsa hervadott,
  Búsan lehajtja szép fejét,
  Elillatozta életét.

De boszút áll halottan
Mosolygó gyilkosán,
Mint egy rém kóborolva
A szép arczok haván,
  S bármerre fordúl ellene,
  Ott áll piros kisértete.

 1837.