|
Áll grófi vár magányosan
A puszta bérczfokon,
Kõczímer a kapuk felett,
Zászlók a tornyokon;
S mélyen kerítik árkai
Sok százados falát,
Hová török s tatár erõ
Nem lelheté utát.
S egy kis lak áll a bércz alatt,
Zöld rétnek közepén,
Nyugalmasan fészket rakott
A gólya tetején;
Zöld a kerítés, kis falát
A dél sugáritól
Egy hársfa védi, födele
Nem nyúl ki ágiból:
De a magas tornyok felett
S a kisded ablakon
Egy nap sugára játszadoz,
S mindent egy fénybe von.
S kéken terûl a tiszta ég
A vár s kunyhó felett,
Egyképen mintha áldana
Urat s szegényeket.
*
* *
Eljött az est, csikorgva nyílt
A tölgyfa várkapu,
S büszkén köszöntve lép elõ
A deli úrfiu.
Arany kard csördül oldalán,
Dolmánya gyöngyözött,
S reszketve csillog drágakõ
A nyuszt-kalpag fölött.
Eljött az est szép hajnala
S a kunyhó ajtaján,
Pirúlva, mint az ég, kijõ
A szép jobbágy-leány.
Remegve lép s meg visszanéz,
Megáll s tovább siet.
A völgyben nincs ily szép leány,
Világon sem lehet!
Ah, régen vár az ifiú
Erdõ sötétiben,
Siet, siet a szép leány,
Keblén majd megpihen.
Szû szûn dobog, ott állnak õk
Hallgatva boldogan,
Eltûnt a vár s a kunyhó rég
Az éj homályiban.
Eltûnt a föld s a nagy világ,
A gyémánt s czímerek,
Egy érzeménynek lángiban
Dobognak a szivek.
*
* *
Magasan ûl a büszke gróf
Várának termiben,
Arcza komoly, fehér haja,
A szív örömtelen.
S az ajtó nyílik és belép
A grófnak egy fia,
Egy földmives s egy szép leány
Vezetve általa.
»Atyám! - a deli ifju szól -
Add szent áldásodat,
Csak õt, csak õt szerethetem,
Csak érte él fiad.«
,Csak õt, csak érte?’ - szól az agg,
S harag gyúl arczain -
,Mocskot, tudod, nem szenvedek
Õsimnek czímerin.’
»Mocskot nem szenvedek magam -
Szól a földmívelõ -
Nevem felett; leányomat
Mért csábitá el õ?«
,Itt függnek õsim képei -
A gróf szól - s czímerek,
Nincs köztük egy is nemtelen,
S nem lesz, mig én leszek.
Nemzetségfám terjedten áll,
Áll õsim tereme,
A harczmezõn pihennek õk;
E faj hõsök neme’.
Szól a jobbágy: »Velem leány!
Gróf úr, isten veled,
Erõsen áll ez õsi vár,
S hires vitéz neved.
De voltak õsim nékem is,
Van nékem is hazám,
S a gróftul nem koldult kenyért,
Bármily szegény apám.
E hársat nézd, száz évivel,
Csekély lakom elõtt,
Nemzetségfának ülteté
Õsöm a zöldelõt.
Felnõtt a fa, száz ágakat
Hajtott erõs töve,
S hidd el, gróf úr, jobbágyod is
Gondol még õsire.
Ha ott ül estve s a mezõ
Kaszálva illatoz,
S az est harangja énekel,
Mint egy szentelt koboz:
A mult idõkre gondol õ.
Miként te, hõs uram,
S a nemtelen szemekbõl is
Megindul a folyam.
Mert voltak õsim nékem is
Hazáért vérezõk,
S mert nem említed tettöket,
Tán nem vitézek õk?
Bár õsöd hantja szépen áll
Ismert a harczmezõn,
A népnek hamva, büszke úr,
A por eldõdidön«.
A jobbágy szólt s büszkén kimegy,
Hol kis kunyhója áll,
De ah, szelid leánya ott
Nyugalmat nem talál.
S nyugalmat nem talál a gróf
Fia, sohajtozik:
A várban s a kunyhóban egy
Keserv uralkodik.
*
* *
Õsz lett, a hársak zöldje hull,
A fecske elrepûl,
Elszáradt lomb csörögve száll
A kis kunyhó körûl.
S a büszke várnak tornyain
S a tölgy kapu felett
Búsan szállong gyászlobogó,
Szines zászlók helyett.
Csikorgva nyíl a várkapu
S kilép a gyászsereg,
Egy rézkoporsót visznek õk,
Rajt’ festett czímerek.
Nyílik a kunyhó ajtaja,
Fehér leányok ott,
Virágtakart födél alatt,
Kihozzák társokat.
Megállanak a zöld mezõn,
Uj sírgödör körûl,
S a gróf s a jobbágy bánata
Egy könyüvé vegyûl.
Rög rögre húll, temetve ott
Két fájó szív pihen,
A gróf és a jobbágyleány
Egy sírnak mélyiben.
1837.
|