MOHÁCS.

Eldõdeink siralmas harczhelyén,
Zöldebb a fû Mohácsnak mezején;
  Több illat tölti a virágokat,
  S a gazda, mondják, szebb kalászt arat.

E földet hõsök vére áztatá,
Azért küld Isten ily áldást reá;
  Mert szent határ az s puszta nem lehet,
  Hol honfiszív honáért vérezett.

Oh ne sirasd meg annak végzetét,
Ki a hazáért adta életét!
  Édesen alszik anyja kebelén,
  S áldások õrzik csendes nyughelyén.

Mely a hazáért élt, a hû kebel,
Földjét termékenyítve hamvad el;
  És szelleme a sír körûl marad,
  Tettekre intvén az utódokat.

1847.