|
I.
Gyásztérein
Mohácsnak
Megszûnt a nagy csata,
Tört vértek s fegyverek közt
Fekszik sok dalia.
S hol
annyi bátor küzdött,
Oly sok szû vérezett,
Az esti szellõ sóhajt
A gyászmezõ felett.
Ébren
csak egy vitéz még
Az ezerek közül;
Romján a dúlt hazának
Csak õ tekint körül.
Vér foly
le homlokáról,
Széttörve fegyvere,
Egész csak még a zászló, -
Ezt tartja hõs keze.
Ezt
tartja és körûlnéz,
Számitva társait:
És lám egy sem hiányzik,
Mind, mind jelen van itt.
Ki reggel
véle jött el,
Mind megmaradt helyén -
Keblében mély sebekkel,
Szenny nélkül fegyverén.
S õ
föltekint az éghez:
»Légy áldva Istenem!
Sok bajnokunk veszett el,
De Árpád népe nem.
A nép,
mely ily csatát veszt,
Mely halni így tudott,
Feltámad még a sírból
S még egyszer élni fog«.
Így szól,
és most tovább megy
A pusztult téreken;
Már csak lépése hangzik
S a táj csendes leszen.
II.
Mély
völgynek rejtekében
Áll egy magányos lak,
Fölötte zúg a fenyves,
Alatta a patak.
A völgy
körûl a Mátra
Magaslik ég felé,
Miként ha nagy falával
Nyugalmát védené.
Felette
tiszta égnek
Borúl el kárpita,
Áldásként öntve fényét
A völgy virágira.
S mig
lenn a messze síkon
Naponként harcz zajog,
E tájnak nyugodalmát
Csak ha a lomb susog -
Zavarja, - s zúgó csermely
S madárkák éneke.
Itt élt régmúlt napokban
Egy tisztelt remete.
Nyugodtan, mint e bérczek,
Tisztán, miként ege,
S magányban, mint a csermely,
Így folyt el élete.
Hajdan, ifjabb korában,
A dalia nevét
Jól ismeré az ellen,
S hatalmas fegyverét.
S a hon, mely nem felejti
Gyõzelmes bajnokát,
Sokszor babérral fûzé
Körûl hõs homlokát.
De hogy leszállt Mohácsnál
E honnak csillaga
S nem volt miért csatázzon
A bátor dalia:
E völgy nyugodt körében
Rejté el bánatát;
Szivét a bú emészti,
A rozsda jó vasát.
Most agg, hosszú napokban
Sok évek folytak el;
Haja galamb-fehér lett, -
Nyugodtabb a kebel.
S miként ha hó takarja
A hervadt téreket,
Csak itt-ott áll egy kóró
A jég-lepel felett:
Úgy hosszu életének
Nehéz keservibül
Csak itt-ott még egy emlék,
Mely néha felmerül.
De ha távol falukból
A nép hozzája jött
S az agg letérdepelve
A feszület elõtt,
Éghez emelt kezekkel
Könyörgé istenét,
Hogy el ne hagyja veszni
Letiprott nemzetét;
Hogy el ne hagyja veszni
A szép magyar hazát,
Hogy el ne hagyja veszni
Nagy Árpád magzatát:
Akkor sejdíti néha
Az ájtatos tömeg,
Hogy bár e fej megõszült,
Hogy bár e kéz remeg, -
De egyiránt még ifjan
Hevül ez agg kebel,
Szemén a könnyek érte
Még nem apadtak el.
III.
Igy múlt
a hosszu élet;
Kifáradt a kebel,
Mit rég sejdít, most érzi:
Hogy végre menni kell.
S kiket
sokszor szavával
Vigasztalt bú között
Még egyszer összegyüjti
A kis kunyhó körött.
»Oh
légyetek üdvözölve
Még egyszer, jámborok,
Kik terhes életemnek
Baráti voltatok.
E hosszu
földi pályán
Végig kisértetek,
Oh légyetek üdvözölve
Utolszor, hív sereg!
Egy kincset rejt e kunyhó.
Mig ifjabb volt karom,
Megvédtem; éltem eltelt;
Most már rátok bízom«.
Igy szól, s megy kunyhajába
S egy zászlóval kilép;
Terhétõl karja reszket;
Bámulva áll a nép.
»Im kincsem! szebb napokban
Királyom bízta rám, -
Közötte száz veszélynek
Mohácsnál hordozám.
S sok évig a kunyhóban
Õriztem kincsemet.
Im itt van, szenny nem érte
E szentelt színeket.
Büszkén lobog, mint egykor
Gyõzelmeink alatt;
Sok elveszett Mohácsnál
De zászlónk megmaradt.
Mátyás fényes lakában
A félhold ûl Budán,
S új zsarnokok jöhetnek
A zsarnokok nyomán:
De míg e zászló meglesz
S élnek emlékeink,
Nem fognak eltiporni
Gyõzelmes ellenink.
A hosszu éj után a
Napnak kell jõnie,
És a korány fuvalma
Fölébred majd vele.
S ha kéz lesz, mely e zászlót
Fel birja tartani,
E szellõ a redõket
Ki fogja bontani.
És újra kardot fognak
Az elszokott kezek,
Melyek lánczot viselve
Megerõsbültenek.
S megtisztul a töröktõl
Budának szent fala
És újra ön-hazánk lesz,
Mi börtönünk vala.
De hol
van, a ki tartsa
Vészek között, a kéz?
Hol van, ki védni birja
Zászlónkat, a vitéz?«
Szólt - s
ím, a mint körûlnéz,
Száz kar emelkedik
És száz ajakról egy szó - - -
Mind, mind ajánlkozik:
»Kevés
egy élet, egy kar,
E terhet hordani,
De mindnyájunkra bízzad
S meg fogjuk tartani«.
S a
melyet elbocsáta,
Száz kéz ragadja meg
A zászlót, s most közöttük
A nép felett lebeg.
Õ látja,
s megnyugodva
Csukódik bé szeme;
Hisz zálogát jövõnknek
Jó kézbe tette le!
1863.
.oOo.
|