A NYUGALOM.

A keresztnél méla csendben
Ûl a remete,
A homályos erdõségen
Függ tekintete.

Mint mikor, ha béke lészen
Hosszu harcz után,
S fehér zászlókat tüzünk ki
A várak falán:

Úgy ez aggnak homlokán is
Már felvonta rég
Fehér színü lobogóját
A szent békeség.

A keserv vezette egykor
Az ifjút ide,
És e kunyhó szûk körében
Folyt le élete.

Most nyugodtan visszanézhet
Múlt korára õ,
Mint egy védfal áll elõtte
Az elmult idõ.

»Hála néked üdvözítõm, -
Így imádkozik -
Hogy elmúltak a keservek,
S szívem nyughatik.

Mindazok, kiket szerettem,
Régen nyugszanak,
S kínos vágyim s a reménység
Már nem bántanak.

Mint a lombveszített tölgyfa
Állok mostan itt,
És a vész, bármint dühöngjön,
Fel nem háborít«.

Mély gondokban elmerûlve
Ûl a remete,
Fájdalom és öröm nélkül
Hallgat érzete.

A kunyhóhoz víg kedvében
Gyermek közeleg,
És az aggot tisztelettel,
Így szólítja meg:

»Áldj meg engem, szent remete,
Hogy boldog legyek!
A faluból jöttem hozzád,
Eprekért megyek.

Im rózsákat hoztam néked,
Nemde szépeket?
A szomszédok is csodálják
Kicsi kertemet«.

Az agg férfiú megáldja
A jó gyermeket,
S ez, rózsáit általadva,
Vígan elsiet.

Némán ûl az agg sokáig,
A rózsákra néz,
S rég lecsillapúlt szivében
Feltámad a vész.

Visszagondol szebb korára,
Hol gyönyört igért
Neki is a gazdag élet,
Mint küzdelmi bért.

Hol a lyányka bíbor ajkkal
Szerelemrõl szólt,
S elmerûlve nézetében
Õ is boldog volt.

Régen elvirúlt tavasznak
Szebb virágira
Gondol vissza - s egy nehéz csepp
Húll rózsáira.

1834.