SZERENCSE S NYUGALOM.

Nyugodt a táj: a tél hófátyolával
  Rég elborítá messze téreit,
A csermely áll, zajos hullámzatával
  Nem mossa többé puszta partjait.
Nem suttog lomb a barna, görcsös ágon,
  S mely rajta énekelt, a víg madár
Rég hallgat, s a kihalt, hideg világon
  Virágtalan, de nyúgodt a határ.

Nyugodt, mig a tavasz elsõ fuvalma
  A csillogó mezõn végig futott,
Egy délen át a nap-meleg hatalma
  A téli tájon gyõzve elhatott.
S im újra felriad ezer szavával
  A nagy természet álmai után,
A csermely felzúg, olvadott havával
  Patak rohan a hegynek oldalán;
A jéglepelt egy napnak olvadása
  Elvonta, szinlett nyúgalom helyett
Feltûnt az elmult õsznek hervadása,
  S a pusztaság a barna föld felett.

S a nyár ha jõ virágos köntösében,
  Mi bájoló a messze láthatár;
A föld világosabb, zöld rejtekében
  Gyönyörrõl énekel minden madár;
Az ágak nyögve föld felé hajolnak,
  Nem birva többé édes terhöket;
A csermely zúg, virágok illatoznak,
  S örömzaj tölti a természetet.

Örömzaj, - míg az õsz elsõ ködével
  Homályt borít a színes táj felett,
S téli halált hirdetve jégszelével,
  Egyszerre elront annyi életet.
Sárgán lehúll a lomb sötét tövérõl,
  Eltûnt az illat, a virágozás,
A fecske messze száll e bú helyérõl,
  S csak csend marad, csak õszi hervadás.

Elvíra! lám, ez keblünk nyúgodalma,
  Ez a szerencse, melyrõl álmodál;
Azt feldulá egy nyájas nap hatalma,
  Emezt egy dér - és elhervadva áll.
Biztos csak egy: sorsodnak változása,
  Vész, ha pihensz, ha éldelsz, veszteség;
Minden tavasznak eljõ hervadása,
  És a nyugalmat vész követte még.

1839.