ŐSZ.

Légy üdvözölve õsz, te föld halála,
  Borult egeddel üdvözöllek én,
E szívhez illik bús napod homálya,
  S e hervadás a messze föld szinén.
    Pusztán, mint téreid, áll életem.
    Halálra intesz, üdvöz légy nekem!

Hervadva húll már a levél a fáról,
  És elszállt a virágok illata:
Igy tûn el az öröm, csak múlt bujáról
  Meg nem feledkezik a szív soha.
    Oh hullj levél, majd nyugtot ad e föld;
    Ha veszve a remény, mit ér a zöld?

Mit ér a dal nekem a zöld berekben,
  Ha csak elmúlt vigalmaimra int,
Hogy én is hittem egykor emberekben,
  S hogy minden eltûnt, gyermek álmakint,
    S éltembõl egy maradt: a fájdalom,
    És az, mire taníta, bús dalom.

Dalom, mely mint az õsz a hársfa ágit,
  Szinesre festi végreményimet;
Miért irígyled? Elvevé virágit,
  És pusztán hagyta ifju éltemet.
    Lehúll a lomb, ha oly szinezve áll,
    Közelgve csak szebbíti a halál.

Miként legszebb a nap végsõ sugára,
  Legcsillogóbb a hajnal csillaga:
Úgy önti báját a költõ dalára
  Tikkasztó élte nyájas alkonya.
    Órája elmult, megnyeré a bért:
    Öröm helyett a fonnyadó babért.

1839.