ÉN IS SZERETNÉM...

Én is szeretném nyájasabb dalokban
  Üdvözleni a szép természetet,
Ábrándaimnak fényes csillagokban
  S bimbók között keresni képeket.

Én is szeretnék kedvesem szeméről
  Enyelgve és busongva dallani,
S nyájas arczáról, jég-hideg szivéről
  Érzékenyen sok szépet mondani.

Én is szeretném lángoló szavakkal
  Dicsérni ősz Tokajnak tűzborát,
Szabály szerint kimért zengő sorokban
  Megénekelni a magyar hazát.

De engem fölver nyájas képzetimből
  Komoly valónak súlyos érczkara;
Fajom keserve hangzik énekimből,
  Dalom nehéz koromnak jajszava.

Mit ezrek némán tűrve érezének,
  Eltölti égő kínnal lelkemet;
Mért bámulod, ha nem vidám az ének
  S öröm helyett csak bút ébreszthetett?

Mig gyáva kor borúl hazám fölébe,
  Én szebb emlékivel nem gúnyolom;
Mig égő könny ragyog ezrek szemébe’,
  Szelíd örömről nem mesél dalom.

Miként az aeol-hárfa viharokban
  Feljajdul a magas tetők felett:
Úgy zeng a dalnok bús dalt bús napokban,
  Ki várna tőle nyájas éneket?

Ha éji vész borítja látkörünket,
  Villámokért sohajt a tévedő;
Ha régi bánat kínozá szivünket
  Nem könnyeket kér-e a szenvedő?

S ilyen legyen dalom: egy villám fénye,
  Egy könny, kimondva ezrek kínjait;
Kit nem hevít korának érzeménye,
  Szakítsa ketté lantja húrjait.

1846.