AZ UJ IDŐ KEZDETE.

I.

(Denkel János és Kropacsek János haza jönnek Helvécziából. -
A mesterlegény. - Fröhlich Henrik Sámuel.)

Az 1839-ik év nyarán két lakatos legény jött haza a szabad gondolkozásu Helvécziából. Az egyiknek neve Denkel János volt, a másiké Kropacsek János.

Idegen hangzásu nevük daczára mindkettő magyar fiu volt, bár jól tudtak németül. Hol születtek és hol nevelkedtek: nem tudom. Némi jelekből azt hiszem, mindakettő Tolna-vármegyei volt, bebizonyitani nem tudnám.

Az 1838-ik év tavaszán, a nagy árviz után már Pesten voltak s itt mesterségüket tanulták és gyakorolták. Ez évnek végén Bécsbe mentek. A czéhrendszer akkor még teljes virágzásban volt s ez megkövetelte a kézmüves legényektől, hogy bizonyos számu évet vándorlásban s más meg más remekes mester oldalán mesterségük tanulásában töltsenek el.

Ennek a szónak: legény, a magyar nyelvben több jelentése van. Egyik jelentése nőtlen állapotu férfit jelez. Ha fiatal: ifju legény; - ha öreg: agglegény.

- Másik jelentése szabad, szilaj, bátor ifju férfit jelent tizennyolcz éves kortól a huszonötéves korig. A katonaságnál a közembert értik alatta. - A kézműiparban azt a segédet értették alatta, a ki már jól értette mesterségét és csupán a szakmabeli iparmüveket készitette s egyebet a háznál és műhelyben nem dolgozott.

A czéhrendszer fejlesztette ki ez elnevezés igaz értelmét. A tanuló gyereket, a kezdő fiut inasnak nevezték. Az inas mindenféle cselédszolgálatot teljesitett a háznál és a műhely körül. Parancsolt neki mindenki s ő engedelmeskedni tartozott mindenkinek. Lassanként dolgozni kezdett az iparosmunkában is, a mint esze, ügyessége s testi ereje nőtt. Mikor már egész darabot tudott késziteni a tizenöt-tizenhat éves korát elérte: akkor a czéh rendszabályai szerint bizonyos ünnepélyességgel felszabaditották. S akkor legénynyé lett. Ha pedig a legény már több éven át legénykedett s esze, szakbeli tudása, józansága s megbizhatósága nyilvánvaló volt s a műhely felügyeletét, a munka kiosztását, a kész darab átvételét a mester vagy özvegye rábizta: a neve öreg-legénynyé változott.

Denkel és Kropacsek efféle legények voltak.

Akkor a kézmüiparos-legény erős bilincsekkel volt kötve mesterségéhez. Nehezen ismerték el tudományát és ügyességét, de ha vándor éveit kitölté s nagy nehezen valahol megtelepedhetett s remekes mesterré válhatott: örömöt, büszkeséget s biztos kenyeret látott abban, ha magát egész életén át iparának, czéhének, városának szentelhette. Ma a szabadság korát éljük. Ma, hogy valaki mesterré és munkaadóvá lehessen, nem szükség neki szakmájában tudni semmit. S azért ma gyakran nem annyira az iparoslegények, mint inkább a munkaadók vándorolnak.

Denkel és Kropacsek büszkék voltak arra, hogy vándoridejük egy részét ne csak saját honukban, hanem külföldön töltsék el. De Bécsnél s Ausztriában se állapodtak meg, ott sem maradtak sokáig. Pár hónapi tartózkodás után Németországba Münchenbe s onnan Svájczba, Zürich kantonba mentek át.

Vajjon hol álltak munkába, kiknél dolgoztak, meddig maradtak itt: nem tudtam kipuhatolni. Sok jelből azt látom, idejük legnagyobb részét Zürichben és környékén töltötték el.

Itt már akkor Fröhlichnek ábrándos vallási tanai nagyban elterjedtek. A hatóságok ismerték és üldözték e tanokat, a mi azonban egyáltalán nem szolgált akadályul abban, hogy ezek mind szélesebben ne terjedjenek.

II.

(Denkel János nazarénus. - Hencsey Lajos kora és származása. - Növekedése. -
A kézmüiparosok osztálykülönbsége. - Az öreg Hencsey, a falu kovácsa. -
Az öreg számtartó.)

Fröhlich. Egész nevén Fröhlich Henrik Sámuel. A nagy hitjavitók példáját követve, latin neve is volt. Kezeim közt levő egyik eredeti levelében a Samuelis Henricus Hilarius nevet használja. Hol élt Svájczban, mit tanitott, mit művelt és mit szenvedett: erről később elmondok egyet s mást. Akkor, a mikor vele a magyar nazarénusok felekezetének mind máig legnemesebb apostola, Hencsey, legelőször találkozott.

Denkel és Kropacsek szintén találkoztak Fröhlichhel, de mielőtt találkoztak volna, tanait és vallásos ábrándjait már másoktól megismerték s megkedvelték.

Kik és hol vezették be e két iparos legényt a titkok szentélyébe, nem tudom. Fröhlichhel való találkozásuk részleteit se ismerem. Denkel hanyag volt a leirásban s elmulasztá napjainak történetét hüségesen följegyezni. Igaz, hogy közönséges iparos segédtől, vándorló mesterlegénytől rendes napló vezetését, emlékirat szerkesztését megkivánni nem lehet, nem is szokás. De Denkel még se volt épen közönséges iparos legény. Kropacsek névtelen ember maradt, hatása nem volt, emlékezete is elenyészett s történetünk folyamában alig találkozunk vele valaha.

Azonban Denkel Jánossal együtt ő is bevette az uj hitet s elfogadta az uj tudományt, de ő csak közönséges hivő maradt, mig Denkel jogot nyert arra, hogy »elfogadja azokat, a kik a megtéréshez jönnek s megkeresztelje azokat, a kik hitvallásuknál fogva arra méltók és érdemesek«.

Mind a kettő nazarénus lett, de Denkel János egyuttal tanitó is.

A mint Svájczból haza jöttek s Pesten munkába álltak: Denkel rögtön megkezdette kortársai előtt s különösen műhelybeli pajtásai előtt az uj tudomány hirdetését.

Denkelnek nem volt nagyobb általános miveltsége, mint a minővel az ő korában az iparos segédek birni szoktak. Irás, olvasás, elemi számvetés - ennyiből állott elméleti tudománya. Társai fölött minden deréksége abból állt, hogy a német nyelvet jól beszélte, külföldön járt, aránylag szélesebb világbeli ismeretet szerzett, affélét tudniillik, a minő az ő gondolatkörébe beleillett és belefért; - de leginkább abból állt, hogy a szentirásban gyakori, sőt mindennapi olvasás által meglehetős jártassággal birt.

Az ábrándos kedély, a mély költői lélek, az ihletettség ama bizonyos neme, mely a hittéritőknek oly bámulatos hatalmat és befolyást szokott biztositani, nála majdnem teljesen hiányzott. S azért valószinü, sőt én bizonyosnak tartom, hogy ő a nazarénus felekezetet se megalapitani, se elterjeszteni nem lett volna képes.

Van erre más okom is.

Fröhlich, ki a helvét, német és franczia földön uj tanaival mozgásba hozta a vallásos kedélyeket, tudományosan mivelt elme volt. Ő tehát a szentirást és annak tételeit nem a gyermekhit ábrándos melegével, nem a tulvilág képeiben elmerült érzések kegyeletével, hanem a rideg ész sivár okosságával fogta föl és bonczolgatta. Neki sikerült a társadalom alsó rétegeiben sok léleknek megrenditeni hitét, de nem sikerült a hitnek uj világát megalkotni.

Ehhez egyéb is kell, mint ész, tudomány, okosság.

Denkel Fröhlich tanitványa volt, habár nem is közvetlenül. De ő se Fröhlich elméjével, se a tudományosan mivelt elme érveivel nem rendelkezett. Kezdetleges és töredékes eszméket hozott magával, melyek uj hit alapjait, uj felekezet vallását, uj egyház keretét alig képezhették volna.

De a gondviselés egy ifjut vezetett eléje. Egy ifjut, kinek gazdag költői lelkületét megtermékenyitették a töredékes eszmék. Kinek magas képzelete csakhamar elmerült a szentirás rejtelmes és csodálatos világában. Kinek nemes ábrándjai csakhamar a siron tuli élet üdveihez tapadtak s kinek egész lényét ama nagy gondolat karolta át: az uj hitért élni és meghalni.

Ez ifju volt Hencsey Lajos, - a magyar nazarénus felekezet valódi megalapitója.

Ez ifju élete meghatott engem. Valahányszor nevére gondolok, mindannyiszor mély kegyeletnek szomoru és mégis vigasztaló érzete fog el. Oly igénytelen társadalmi helyzetben, oly fiatal életkorral s minden vagyon, család, miveltség és jutalom nélkül - oly egyszerü, tiszta és nemes lelki nagyság, mint az övé, mindenkor méltó arra, hogy fölötte eltünődjünk, belőle bátorságot meritsünk s emlékét az utónemzedék számára elevenen megtartsuk.

El fog veszni munkája nyomtalanul. Tanait a feledékenység felemészti. Felekezetét el fogja nyelni az időknek folyása vagy a lelkek ridegsége, vagy rokonirányu uj hitalakulás rengetege. De nevét és nevének emlékét őrizzük meg mi. És ha sirját, melyre talán egy testvér s néhány hű barát emlékezik még, idegen ország messze földjén meg lehetne találni, ha sirja fölött a letelt ötvennyolcz év hagyott volna még nyomokat: megérdemlenék porai, hogy a helyet, a hol nyugosznak, innen a hazából egy darab emlékkő jelölje meg.

Hencsey Lajos 1820 táján született, valószinüleg Szent-Péter-Urban, Zalavármegyében, Keszthelyhez mintegy 20 kilométernyire fekvő kis faluban.

Születésének se helyét, se évét bizonyosan nem tudom. Bizonyos, hogy atyja, az öreg Hencsey történetünk idején Szent-Péter-Urban lakott és ott a községnek kovácsa volt. A részletesebb adatokat, ugy hiszem, ma is meglehet még szerezni. Én tizennégy éves korom óta nem jártam ezen a vidéken, akkor nem jutott eszembe a közelebbi adatokat és értesüléseket megszerezni.

Az öreg Hencseynek két fiával fogunk megismerkedni. Az idősebb fiu: Lajos, a fiatalabb: Imre. Elbeszélésünk folyamán Hencsey Imre is nagyban fog szerepelni. Ő még ma is élhet, noha közel lehet a 80-ik életévhez. Hogy meghalt volna s ha él, hol lakik: nem tudom.

Szent-Péter-Ur a Balatonba szakadó Zala folyó s a Murába ömlő Nagycsatorna közt középen a vizválasztón fekszik Zala-Apáti közelében. A vidék hullámos, hegyes, gyönyörü erdőkkel koszoruzott s forrásokban, kutfejekben, apróbb patakokban felette gazdag. Szőlők, gyümölcsösök, szántók, kaszálók, gesztenye-erdők a kisded falvak váltakoznak az utazó előtt. Az éghajlat enyhe, a tenyészet buja. A nyár melege nem oly rekkenő, a tél hidege nem oly csikorgó e vidéken, mint a rónán vagy a Balaton partjain. Nagy angol kertnek minden szépsége, minden változatossága megvan itt gazdagon, csupán a természetnek ingyen adományából.

Hencsey Lajos e vidéken növekedett a jellemében szülőföldjének szelid és regényes bája visszatükröződött. Ugy növekedett, mint a parasztgyerek. Nyáron mezitláb; inge, gatyája, kalapja s kis vászontarisznya: ez volt minden ruhája. Télen bocskort vagy csizmát s melegebb gunyát kapott.

A gyerek nagy szorgalommal végezte az elemi iskolákat s mind ama csekély ismeretet mohón szivta magába, a melyet a községi mestertől szerezhetett. A mester ur kiszolgált vén huszár káplár volt. Részeges, nyers hangu, de mindig jókedvü. Irásból, olvasásból, a kétszerkettőből s a templombeli katholikus imák és szertartások csekély ismeretéből állt minden tudománya. Csak télen tartott a vén huszár káplár iskolákat; nyáron nyulászott, verebészett vagy napszámba járt dolgozni magának is, másnak is a földjére. Az öreg Hencseyvel gyakran kiment az erdőre, neki a szénégetésnél segiteni s a napokat és az éjszakákat a tűz mellett elpipázni és elbeszélgetni. Puha kenyér, szalonna, valami hideg sült, tele csutora természetesen nem hiányozhatott.

A kis fiu már tizenegy éves korában apja műhelyében a kovácsmesterséget tanulta. Később ugyan lakatos lett, de itt szerzett ügyessége nem volt kárba veszett fáradság, mert hiszen a kovácsmesterség is vassal és kohóval bánik, mint a lakatosság. Jó kovácsból mindig lehet jó lakatos. De megforditva már nehezebb. A lovat jól patkolni: ezt a tudományt kevés lakatos tudja elsajátitani.

Vannak kézművességek, melyek lassu eszüvé, egyoldaluvá, félszeggé teszik az embereket. Irhás, tobak, kapczás, gelencsér, kőmives iparban alig találhatók eleven és vidám elmék, mig a szabók és fodrászok általában, szűcsök, molnárok és mészárosok gyakran virgoncz észjárásuak s mindig van valami sajátságos miveltségük.

A magyar csizmadiák és kovácsok általában a higgadt, komoly, tekintélyes elemet képviselték a kézművesek társadalmában. Nemes ember is volt köztük tisztes számmal. De megszokták már a tekintélyt legénykorukban, mert a csizmadia és kovácslegények karjuk és derekuk erős munkája után általában izmosak és jól fejlődöttek s azért legjobban szeretnek a szűcs, mészáros, molnár és ácslegényekkel társalogni; a szabó, sütő és vargalegényeket félvállról nézik; - takácscsal, saruvargával, német szabóval nem sietnek barátkozni. Ezek rendesen gyöngébb izmuak.

Alig szükséges megjegyeznem, hogy én a mult időkről, a mult század első feléről, az 1848 óta majdnem egészen kihalt társadalmi szellemről beszélek.

Akkor a jobbágyfalvakban az uraság után a tisztelendő ur és azután a telkes gazda következett a tekintélynek lefelé vezető lépcsőin. A falu kovácsa épen oly tekintélyben részesült, mint akármelyik telkes gazda; gyakran a kántorral és jegyzővel állott egy rangban, de néha még ezeket is megelőzte. A takácsok és saruvargák rendszerint zsöllérek voltak s a zsöllérekkel állottak egy sorban. Utánuk már nem következett más, mint a nyájőrzők, kanászok, juhászok. Ezek után jöttek a czigányok. A cselédség nem volt külön osztály; a cselédet együtt számitották gazdájával.

Kovács minden faluban volt legalább egy. Ezer lélekszámnál nagyobb faluban kettő-három is. Ezek közül egyik mindig a község hivatalos, szegődvényes kovácsa volt. A neve volt »a falu kovácsa«. Nem volt szabad egy faluban se a kovácsnak hiányozni. Lovat patkolni, kocsit és szekeret vasalni, ekét és talyigát rendben tartani mindenütt s mindig szükséges volt. Lakatosok csak nagyobb, népesebb községekben és városokban laktak. De azért lakatosmunka kis faluban is volt. Ezt is a kovács végezte.

Minden kovácsnak remekes mesternek és czéhbelinek kellett lenni. Különben kontár volt a neve s becsülete semmi. Az érczczel dolgozó rokon iparosság emberei gyakran egyesültek egy czéhbe. Kovácsok, lakatosok, szegkovácsok, szerszámkovácsok s néha még a kolompárosok, rézöntők, bádogosok is. A drótozó tótot és kolompáros czigányt nem vették czéhbe. Ezek különben is faluzó, kóborló iparosok voltak. A kovács sohase járt vásárra eladni. Neki nem volt vásári portékája, a mit eladhasson. Ő csak a maga műhelyében dolgozott, mint a borbély vagy az ügyvéd. Tekintélye se engedte volna a házalást és vásározást. Faszénnel dolgozott s nem kőszénnel. A faszenet is maga égette az erdőn.

Az öreg Hencsey, mint a falu kovácsa, meglehetős tekintélynek örvendhetett. Ötleteit, jó tanácsát szivesen hallgatta a falu népe. Műhelyének kisded pitvarában szivesen gyültek össze a rokonok, komák, szomszédok, jó barátok s előljáró uraimék. Kaszinók, olvasó egyletek, ujságok még nem voltak akkor. A társaságot jó kedvvel és vidám adomákkal tartotta az öreg kovács. Itt beszélték meg különösen azt, kinek mit ér a lova. Cserében, alkuban, vásárban mit lehet érte várni. A kovács tudja azt legjobban, a ki a patkolásnál minden lónak erejével, erkölcsével közelről megismerkedik.

A kis Hencsey Lajos szorgalmas volt a hallgatók közt és az apai tekintély nagy arányokban s mélyen vésődött lelkületébe. Később, mikor már ifjuvá vált s éjjel-nappal arról álmodozott, miként alakitsa át a világot, miként nemesitse az erkölcsöket s hozza közelebb hozzánk az eget és annak üdvösségeit, még akkor se mert apjához közeliteni.

Az öregnek a szomszéd falukból is voltak tekintélyes, jó ismerősei. Gétye, Nemesszer, Vörrü, Igricze apróbb falvak egy-egy puskalövésnyire feküsznek Szent-Péter-Ur mellett. Innen is voltak gyakran látogatói még nemes emberek is.

Volt különösen egy jó barátja, nekem messze távoli rokonom, Magyari Kossa Sándor. Ugy emlékszem legalább, Sándor volt a keresztneve. Az ő fia volt az a rég elfeledett költőnk, a ki a mult század ötvenes éveiben Magyari névvel látta el divatlapjainkat költeményeivel. Irt néhány kedves népdalt is.

Mint pápai diákgyerek látogattam meg egyetlen egyszer az öreget. Már akkor nyugalmazott számtartó volt a pacsai uradalomban. A belga király nyugalmazta, mikor megvette az uradalmat. Megvette utóbb a Rumy-család igriczei szép birtokát is. Most már ugy tudom, a Rumy-család magyarországi ága is kihalt. Az ősi kuria akkor is uratlan volt Igriczén s az én nyugdijazott öreg rokonom ebbe vonult be, hogy itt töltse el utolsó éveit. Itt látogattam meg én is 1855-ben.

Az öreg számtartó a régi szabásu magyar emberek egyike, még pedig kedves példánya volt.

Szive és udvara a vendégeknek mindig nyitva állott. Tudott a szépért, dicsőért, hazafieszmékért lelkesülni. A nagy alkotmányos harczokban Deák Ferencz és Csányi László táborában küzdött. A nagy államférfi és a dicső vértanu egyaránt szerették. Szerette és ismerte a hazai irodalmat, Lisznyay Kálmán költőnkre azonban nagyon haragudott. Szentül hitte, hogy fiát Lisznyay birta rá a versirásra. Fiát pedig rossz poétának tartotta s abban a vélekedésben volt, hogy a rossz poétát, részeges asszonyt és vörös lovat nem szabad megtürni a békességes társadalomban.

III.

(A számtartó ismerte Hencseyt. - A zalamegyei pártok. - A kis Hencsey sir. -
Felszabadul és vándorutra megy. - A zalai nép hitbuzgósága. -
Hencsey Pestre ér. - Denkellel megismerkedik.)

Az öreg számtartó sok lovagias kalandnak volt tervezője, végrehajtója s központja. Ifju korában Veszprém vármegyében, ha szavaira jól emlékszem, Ajkán is lakott. Legnagyobb és legszomorubb kalandja itt történt. Ő és egyik legjobb barátja egy nőbe voltak szerelmesek. A nő egyiket se tünteté ki határozottan. Mind a két ifju lelkén Kisfaludy regeköltészetének hatalma uralkodott. Mind a két ifju azt hitte, hogy e nő nélkül élni nem képes. A sors döntött köztük. Hosszu viták után egy éjjel együtt kimentek a rengeteg Bakonynak egyik szakadékos völgyodujába. Ő visszajött reggelre, de barátját azóta sohase látta senki. Megkérte a lány kezét s a lány meg is igérte, de az esküvő napját akkorra halasztotta, a mikor az eltünt jó barát elő fog jönni. Ez történt 1820 körül. Vőlegény és menyasszony régóta porlanak már, de az esküvő napja máig se következett be. A jó öreg számtartó azzal végezte a történet elbeszélését, hogy arról a vidékről ő is elszármazott s Ajkát azóta nem is látta többé soha.

Sok érdekes dolgot tudnék az öreg számtartóról beszélni, de ő nem volt nazarénus, kalandjai korrajzom keretébe nem valók. Fia is élhet még, noha már agg korban s a kalandok hősei közül is lehetnek még életben.

A számtartó jól ismerte az öreg Hencseyt. Igricze alig négy kilométernyire van Szent-Péter-Urtól, de Pacsa sincs messze. Szent-Péter-Urban kis nemesség lakik. Ez a nemesség a nagy alkotmányi harczokban a két nagy párt örökös ostroma alatt állott. Igriczén akkor Rumy Károly lakott, az udvari párt egyik megyei főembere, ő a szent-péter-uriakat sehogy se akarta befolyása alól kiereszteni. De Csány is közel fekszik, a hol a későbbi nagy vértanu Csányi László lakott s ő is kezét tartotta a közeli szomszédságban lakó nemességen. Az öreg számtartó Csányi bizalmasa volt s gyakran megfordult Szent-Péter-Urban a nemzeti szabadelvü párt érdekében. A két párt engesztelhetlen haraggal nézett egymással farkasszemet. Zalában a pártok neve nem is az volt, a mi szerte másutt az országban. Másutt udvari, konzervativ, csökönyös vagy pecsovics volt az egyik párt neve s haladó, nemzeti, szabadelvü a másik párté. Zalában az egyik Legénypárt volt, a másik Atyafipárt. Csak 1843 óta nevezték az egyiket Forintos-pártnak, a másikat Deák-pártnak.

Az öreg számtartó kedvelte a falu kovácsát Hencseyt. Gyakran találkozott vele vadászatok alkalmával is. Néhányszor ott találta a szénégetőn s órákig elbeszélgetett vele. Tőle tudom azt, a mit Hencsey Lajos gyerekkoráról tudok.

A kis Lajost a plébános ur is tanitotta irásra, olvasásra s egyéb elemi ismeretekre. Szelid kedélye, eleven tanulékonysága kedvessé tették még a plébános ur előtt is. Nagy kitüntetés volt ez akkor a falusi gyerekek közt.

Később a gyermek valahogy hozzájutott a szentiráshoz. Valaki oda adta neki az uj szövetségi szent könyveket. Szinte gyanakszom, az öreg számtartótól került oda ez a könyv. Ő volt egyedül kálvinista a vidéken. Katholikus falusi népnél nem igen szokott lenni biblia.

A gyermek örömét le nem irhatja senki. Minden szabad idejét az olvasásnak szentelte. Lelkének egész erejével csüngött a szentirás szavain és csodálatos történetein. Ama kisdedek közé élte magát, kikről azt mondotta az üdvözitő: övék a mennyeknek országa.

Megható eset történt egy éjszakán.

Anyja, az öreg Hencseyné, egykor nagy beteg volt. Egy szobában háltak apa, anya s a gyermekek. A kis Lajos gyerek felébredt, hallotta anyja nyögését és jajgatását s hangosan el kezdett zokogni.

Fölébredt erre az öreg kovács is s haragra lobbant, hogy ily kamasz fiu még sirni is tud, mikor senki se bántja. Rárivallt:

- Mi bajod, miért sirsz?

A gyermek züpögve felelte:

- Azért sirok, hogy Krisztust a zsidók keresztre feszitették.

Az apa még mérgesebb lett. Megbolondult ez a kölyök. Még haragosabban szólt hozzá:

- Mi közöd neked ehhez?

A gyermek szeliden felelt:

- Ha Krisztus urunk most is élne, elmennék hozzá és megkérném, hogy édes anyámat gyógyitsa meg, hiszen a Kananeabeli asszonynak leányát is meggyógyitotta.

Az öreg kovács elhallgatott. De másnap mégis azt mondotta a fiunak:

- Fiam, téged az isten nem teremtett kovácsnak, légy te lakatos, a napokban beviszlek Keszthelyre.

Ekkor lehetett Lajos 15-16 éves.

Az öreg kovács megtartotta szavát. Valószinüleg azt hitte, hogy fia nagyon gyenge szivü, mint tul a Dunán a pulyákat és gyámoltalanokat szokják tisztességesen nevezni; gyenge szivü ember pedig fakó szekeret vasalni, rossz lovat patkolni és a mesterséggel járó egyéb goromba munkát teljesiteni nem való. Meglehet, a czéh tekintélyét is féltette a jámbor lelkü gyerektől.

Hencsey tehát ezentul a lakatos mesterséget tanulta. Megtanulta ezt is s meglehetős ügyességet szerzett tüz, kalapács és ráspoly körül. Ezután csakhamar felszabadult s szabadulóját az öreg kovács nagy ünnepélyességgel tartotta meg.

Következett a vándorlás ideje.

Kevés kis ruháját batyuba kötötték; apjától, anyjától sirva elbucsuzott, testvéröcscsét Imrét szorgalomra, kegyes életre intette s azzal neki indult az országnak s elkezdé a nagyvilágot megismerni.

Vasut nem volt akkor. Pénze kevés; kocsira, lóra ugy se tellett volna, de meg a vándorló legénynek gyalogszerrel illik az utakat járni. Ment hát gyalog.

Szándéka volt Pestre menni. De mielőtt ide ért volna, Veszprémben és Fehérváron megállapodott kevés ideig. Veszprémben alig volt pár hétig, alig keresett pár forintot, de Fehérváron néhány hónapot töltött munkában. Kinek műhelyében dolgozott: nem tudom.

Itt is, mint mindenütt, hol hosszabb ideig tartózkodott, szorgalmasan eljárt a templomba. A szertartások titkai, a zenének és ékes beszédeknek gyönyörei eltölték lelkét. Valószinüleg ekkor még alig gondolt arra, hogy ő egykor, szük körben ugyan, de erős elszántsággal, meg fogja a fennálló egyházak erős hitalapjait rengetni.

Vallásos lélek volt már ekkor is. De a hitben még talán nem buzgóbb, mint vidékének és környezetének buzgóbb hivői.

Nem ismerek vidéket és népet az országban, mely hitében buzgóbb volna, mint az ugynevezett belső Zala. A római egyház hive a nép, kevés zsidóval keverve. Protestánsok nem laknak e vidéken. Csak a magasabb miveltségü emberek ismerik ezt az egyházat. A nép csak a római katholikust tartja keresztyénnek. Minden más vallás pogány vallás ő előtte. Nem gyülölségből hiszi és mondja ezt, hiszen a gyülölködésre nincs is alkalma s jámbor papjai közt is alig akad, a ki izgatná. Hanem hát igy nevelődött kis gyerek korától fogva mindenki.

Kegyes, áhitatos, templomba és búcsukra járó nép ez. Szent-Péter-Ur közelében ott van Zala-Apáti, Magyarországon a legrégibb keresztyén egyház, melyet már a honfoglaló Árpád hadai is e vidéken találtak. - Ott van a közeli szomszédságban Búcsu-Szent-László, ferenczi barátok zárdájával. Jeles búcsujáró hely. Van egy kutja, melyet szent kutnak nevez a nép s melynek vizéről azt hiszi, hogy az minden betegséget gyógyit. Magam is voltam ott 1855-ben egy búcsujáró napon. Oly vidéken születtem s növekedtem, a hol csak Kálvin magyar hivei laknak. S hozzá pápai diák voltam; búcsut, búcsujárást soha nem láttam, tehát látni akartam itt. Elnéztem az oda sereglő áhitatos népet reggeltől estig. A templomban, a templom körül, a kut mellékén, a mint térdelt, imádkozott, könyezett, fogadta a barátok áldását s imádkozott buzgón a szüz anyához a keresztre feszitett szent fiához. Férfiak és asszonyok, öregek és fiatalok egyiránt. Szegények és jobb móduak vegyesen.

Meghatott ez a tünemény.

Van valami az egyszerü ember mélységes hitében, a mi fenségesebb a költészetnél, hatalmasabb a zenénél s ragyogóbb, mint az épitészet remekei. Még a hazának szentséges szerelme se tud oly mélyen hatni a szivek rejtekeibe, mint a hit. Valami megnyugtató, kiengesztelő, megenyhitő erő ez, a melyet igazán nevezhetünk áldásnak és üdvösségnek.

Ily nép közt nevelődött Hencsey Lajos.

Különösen szeretett Fehérváron a szent-ferenczrendi szerzet templomába járni. Midőn később már állandóan Pesten tartózkodott, de utjártában Fehérváron keresztül ment, soha el nem mulasztotta e templomot meglátogatni.

Erre egyébiránt más oka is volt. Pesten egy könyv jutott kezébe, melynek czime volt: »Az ut, igazság és élet, vagyis a Megváltó szelid lelke szeretetben és igazságban«. E munka 1839-ben jelent meg Pesten, Beimel nyomdájában. Szerzője egy ferenczrendi szerzetes: Gasparich Kilit atya volt.

E munkát Hencsey csaknem annyira kedvelte, mint a szentirást. A szentirás mellett ez volt neki mindennapi olvasmánya. S lelkében a szerző iránt a tisztelet és vonzalom élénk érzete sarjadzott föl.

Csodálatosak a végzet titkos utai.

Egy szegény barát vallásos könyvet ir, - egy igénytelen lakatoslegény azt véletlenül elolvassa, a két ember érintkezik egymással s a lakatosból vallásalapitó s a barátból szabadságharczunk egyik névtelen hőse s egyik dicső vértanuja lesz. És Gasparichot saját vérének lángolása mellett a lakatoslegény példája tette hőssé és vértanuvá.

De ne előzzük meg a történetet.

Gasparich 1841-ben lett Fehérváron hitszónokká s ez időtől kezdve egygyel több oka volt Hencseynek a ferenczrendiek templomát el nem mulasztani, valahányszor Fehérváron keresztül ment.

Pestre 1839-ik évi augusztus vagy szeptember hóban jött véglegesen. A lakatoslegények szállóján alig volt pár napig, alig jelentkezett a czéhmesternél, csakhamar munkát kapott. Pecznik János lakatosmesternél állott műhelybe, kinek lakása és műhelye akkor a Kerepesi- úton 5-ik szám alatt volt. A ház ma már nem áll fönn.

Történetünk szinhelye ettől kezdve leginkább Pest és Buda. Az uj felekezet itt szerzé az első hiveket, itt alapitá az első gyülekezetet.

A hiveket név szerint fogom megnevezni; néhánynak utcza és házszám szerint is tudom akkori lakását, - de őket és utódaikat fölkeresni nem voltam képes, mert én a régi Pestet egyáltalán nem ismerem s az ujat is csak kevéssé. Utczák a nevet, házak a számot azóta sokszor változtatták és a lakók még többször változának. S ha valakit, ki a város multjában s jelenében jártasabb, érdekel a felekezet s a benne és általa szereplők élete: ám vegyen fáradságot magának s a szereplők közül keresse föl azokat, a kik még, vagy a kiknek utódjaik még föltalálhatók. Sok homályra világ derülhet és az eseményeknek sok fontos részlete jöhet köztudomásra.

Kevés sikerrel biztat a fáradság. Hatvan év elmult azóta s a kis városból világváros lett azóta.

Pecznik János műhelyében dolgozott Denkel János is, Hencsey és Denkel itt találkoztak s itt ismerkedtek meg egymással. Ismeretségük csakhamar bizalmassá, viszonyuk lelkes barátsággá vált. Több is lett, mint barátság, Közös czél és a lelkületükben mélyen gyökeredzett közös hivatás érzete feloldhatatlanul kötötte őket egymáshoz.

Denkel kezdetben csak külföldi élményeinek elbeszélésével mulattatta Hencseyt, de az uj hit ügyét nem merészelte rögtön előhozni. Környezetében, az egész nagy városban, sőt az egész országban is egyedül önmaga volt az uj hitnek vallója; - bátorság kellett annak kimondásához s még nagyobb bátorság a hitnek terjesztéséhez.

Nem az élet s nem a halál bátorsága; - hiszen erre minden hős lélek egyszerüen el van szánva. Hanem az a bátorság, mely szembeszáll gunynyal, üldözéssel, kaczajjal, megvetéssel és utczasárral. Mely készen van arra, hogy ébren és álmai közt, családja és ismerősei társaságában is örökké zaklassák s lelkének csak akkor legyen nyugalma, mikor sötét zugban félrevonulva, istenéhez fohászkodik.

E bátorságnak nem nagy foka volt meg Denkelben, az uj tanitóban.

E bátorságra azonban Hencseyvel szemközt nem volt nagy szükség. Mihelyt ismeretségük bizalmassá vált, Hencsey maga átvitte a beszédet vallásos dolgokra. Örömmel emlékezett szentirási olvasmányairól, éles észrevételeket tett a vallásos romlottságról s gondolatainak feltárásában mindennap közlékenyebb lőn.

Denkel végre elhatározta a szent dolgok közlését s Hencseynek a nagy titokba beavatását.

IV.

(Denkel beavatja Hencseyt. - A szent csók. - A kézmûves legények szombatja
és vasárnapja hajdan. - A szálló. - A nazarénusok óvatossága.)

Az 1839-ik év november havának 20-án havas, fergeteges idő volt, kimenni s az utczákon járkálni alig lehetett kedve valakinek. A napi és esti munka bevégezte után Denkel és Hencsey egyedül maradtak a műhelyben. A szerszámot helyre rakták; az üllőkön, ráspolyozó padokon s a padlón levő szemetet, vasszilánkot, ráspolyport egy sarokba összesöpörgették; kezüket, arczukat megmosták; a kohó tüzét eligazitották, befödték s nehéz bőrkötényüket letették. S homályos faggyugyertyájuk fényénél elkezdtek beszélgetni. Lelkük ábrándjait cserélték ki.

Denkel előadta az uj tudományt. Elbeszélte, miként vándorolt Kropacsekkel Bécsbe és onnan Svájczba; miként ismerkedett meg az uj felekezet tagjaival, az uj hit tételeivel s ennek Svájczi apostolával, Fröhlichhel. Közölte Hencseyvel a feladatot, melyet magára vállalt, melynek teljesitését Hencseyvel kisérli meg s melynek sikere kétséges. Attól függ ez a siker: lesz-e igaz és lesz-e szent ember elegendő, ki számot vetvén önmagával és a világgal és a világnak minden bünével és nyomoruságával, magát a szent és kegyes életre elhatározza s készen áll a megváltót követni életben és halálban és földi szenvedésekben és a tulvilág elmulhatatlan örömeiben.

Mert az igazságnak szenvedés az ára.

És a ki magát istennek és önnön keble sugalmainak szolgálatára felajánlja: legyen készen arra, hogy ő a világot és a világ őtet el fogja taszitani magától s az a küzdelem, mely köztük bekövetkezik, a siron innen a világnak győzedelmével, de túl a siron a jobb lelkek diadalával fog bevégződni. Oh, de a diadal sok könnybe, sok fájdalomba s az örömre szánt hosszu életről való végleges lemondásba fog kerülni. Az élet megmaradhat hosszúnak, de gyönyörüségei nem lesznek vagy csak ritkán és rövidek lesznek.

Igy beszélt Denkel. Mintha pap lett volna, mintha szentegyház szószékéről beszélt volna.

Minden e korbeli nazarénus kifogyhatatlan a kegyes elmélkedésben s a szentirás idézeteiben. Mintha valami jámbor hivalkodás ösztönözné őket minden szavukat szentirásbeli szóhoz kötni s ezzel a szent könyvekben való jártasságukat bizonyitani. Még egymáshoz intézett leveleik is telvék kegyes oktatásokkal, idézetekkel, szent példák magyarázatával s buzditásokkal és vigasztalásokkal.

A magasabb tudományos miveltségü s bölcselkedő elme gyermekesnek találja e gondolkodást, mely tele van homálylyal és bánattal. A ledér, léha és anyagias lelkek kinevetik a hitbeli ábrándokat vagy eszelősöknek tartják az ábrándozókat. S ilyen a nagy tömeg s kivált a nagyvárosi tömeg.

Hencsey lelke azonban készen volt már ez ábrándokra. Most kezdett tisztán látni, mint ő hitte s később hirdette is.

Az eszméket, melyek eddig nyomtalanul suhantak át lelkén, mint a szellőfuvalom, most kezdi megérteni igazán. Jézus iránti végtelen szerelme s mélyen érző szivének magas vágyai most kezdtek határozott alakot ölteni. Észrevette most már a világot, a mint szeretetlenségével, és a társadalmat, a mint könyörtelen anyagiságával már-már agyonnyomja a szellemet. Kezdte látni az igazságot kényszerforgalomban s rendszabályok közé besajtolva, a bünöket pedig szabadon játszadozva. És kezdte látni, hogy Jézusnak tudományát, a vallásnak gyógyitó erejét mértékkel mérik, mint a hogy a vásári czikket s minden mértéknek megvan a maga ára. Kis pénz és nagy pénz, test szerint való gyönyörüség és világi javak sokasága.

Mindez szemébe tünt és föltámadt kebelében a fájdalom, mely többé el sem hagyja soha. Áthatotta lelkét a nagy gondolat: lerázni a világ nyomasztó sulyát és elmenekülni oda, a hol megkönnyül a lélek és elvezetni mindenkit oda, a hol az ő nézete szerint a Megváltó tudományának tiszta forrása csörgedez.

Hencsey alig mult ekkor még husz éves és ifju lelkének egész erejét elhatározta e gondolatnak áldozni fel. Szük és füstboritotta műhelyében ugy érezte magát, mintha szentegyházban, istennek oltára előtt állana. Künn a vihar zugott, szélvész csapkodá a műhely ablaktábláit, bent homályosan pislogott a faggyugyertya serczegő lángja s a kohónak haldokló szikrái villantak egyet néha-néha. A két ifju némán nézte egymást s némán küzködött tolongó érzelmeivel.

Azt irja e jelenetről Hencsey:

»Az én szerelmes Atyám erőtlennek alkotott engemet. A mint az én atyámfia Denkel János felvilágositá az én háborgó lelkemet, elakadt az én nyelvem és erőt vett rajtam a némaság. Szomoru lett az én lelkem és szemeimre könycseppek borultak. Oda mentem az én atyámfiához és nyakába borultam és őtet megcsókoltam és ő is megcsókolt engemet. Azután erősnek éreztem magamat.«

E csókkal jutott be Hencsey 1839 november 20-án a megtérők gyülekezetébe. E csók történeti jelenség e kis felekezet életében. A mint Hencsey később megkeresztelkedett és a téritő, az apostol szerepét magára öltötte, minden uj hivőt e csókkal avatott fel. Elmaradhatatlan szertartássá tette az üdvözlő-csókot az uj felavatásoknál és midőn hiveihez később buzditó és bátoritó leveleket irt, leveleit is mindig ezzel végezé: »üdvözöllek ama szent csókkal.«

Egyébként is ős keresztyén szokás ez. A vétkező nő sürü könyhullatással csókolgatta Jézus lábait. Judás csókkal árulta el Jézust. Mindakét jelenet azt bizonyitja, hogy a csók szokásban volt már Jézus környezetében is. Pál apostol egyenesen utasitja a hivőket: köszöntsétek egymást szent csókkal. Péter apostol szintén erre int: köszöntsétek egymást szeretetből való csókolással. A katholikus egyház is alkalmazza a szent csókot bizonyos ünnepségek közt. Régebben a halálra itéltet is utolsó csókkal adták át a kivégzés helyén a bakónak. A rokoni és baráti csók Magyarországon is általános szokás utrakeléskor, hosszu távol lét után vagy ritka találkozás alkalmával. Férfiak, nők egyaránt gyakorolják. A nők inkább, mint a férfiak. Ma azonban mégis csökkenőben van már ez a szokás. Utóbb Fröhlich is Hencsey példáját követte Magyarországba küldött leveleiben. Kovács Józsefhez latinul irt leveleit mindig ezzel végzé 1844-től kezdve: Accipe osculum sanctum a fratre tuo. Magyarul: fogadd a szent csókot atyádfiától.

Hencsey ezentul nem habozott. A czél tisztán állott előtte, az irányt magának határozottan kijelölé a lelkének erejét napról-napra fokozá nem a tudomány, nem a lángelme, nem a társak baráti részvéte és buzgósága, - hiszen társa Denkel Jánoson kivül még nem is volt, - hanem fokozá egyedül a nagy és szent hivatásnak eleven és mélységes érzete.

De fokozta a szentirás is.

A mily gyorsan a napok és éjszakák következtek egymásra: oly gyorsan és olyan hévvel fogott a szentirás tanulmányozásához.

Az iparoslegények szombaton szokták megkapni heti bérüket. A heti munkabér vagy szakmányos hetibér volt, vagy darab szerint való hetibér. Szűcsök, csizmadiák, magyar szabók, esztergályosok, késesek, bádogosok s egyéb kézművesek és sokan: az egy mértékben s egyféle módon készült iparmű után darabszámra fizették a legényeket. A ki többet tudott vagy többet akart dolgozni: az többet keresett s nagyobb hetibért kapott. A lakatos mesterségben nem volt szokás s nem is igen volt lehetséges a darabszám szerint való hetibér. Hiszen megrendeléseknél csaknem minden műdarab, minden kulcs, minden závár más meg más volt. Pecznik János, ha vidáman ment a mesterség, a szálláson, élelmezésen és mosáson felül hetenként tizenkét forintot fizetett Hencseynek váltó pénzben. A mai pénzérték szerint ez tiz korona és nyolcz fillér.

Szombaton este a legények el szoktak menni borozni vagy sörözni a kocsmába. Minden számosabb tagu, nagyobb iparágnak volt a vándorló-legények s a műhely nélküliek, az ugynevezett faczér legények számára szállója, melyet a nyugati népek nyelvén nálunk is herbergnek neveztek. A czéhbeli mesterek és a legények tartották ezt fenn hetibérük kis részéből. A messze utról jött, pénzéből kifogyott s műhelybe még el nem jutott vándorló legény itt nappali és éjjeli tanyát s egy kis ellátást s némi hitelt is kapott, ha vándorló-könyve rendben volt. A czéhek atyamesterei szokták itt a rendet föntartani, nagy ritkán ellátogatott ide a czéhmester is a maga nagy tekintélyével. Az ilyen szállók közelében szokott lenni egy-egy kocsma, a hol rendszerint a szálló kézművesei, mesterek és legények rendes, sőt törzsvendégek szoktak lenni. A mesterek hétköznapokon is, a legények azonban csak szombaton este és ünnepnapon.

Nagyobb városba az ország minden részéből, sőt idegen országokból is szoktak jönni vándorló legények. Pest már elég nagy város volt hatvan év előtt is arra, hogy lakatos-szállója népes legyen. A sok messze földről jövő legény hozta a sok ujságot szakmabeli tudományából is, de a népek és fejedelmek életéből is. Németek, lengyelek, csehek, olaszok rendesen voltak a pesti nagyobb szállókon. Sok tudást lehetett a szállókon a nyelvekből is gyüjteni. Hencsey is legénytársain és mesterein kivül itt sajátitotta el annyira-mennyire a német nyelvet. Szülőföldjén senki se tudott németül beszélni, csak néhány zsidó. A német nyelvet ott ma is zsidó-nyelvnek mondják s annak hiszik is.

Vasárnapon és ünnepnapon délelőtt, sok helyütt még délután is templomba kellett menni a kézműiparos legénynek s ott az isteni tiszteleten végig jelen lenni. Erre föl kellett öltenie ünneplő ruháját, melyet rendesen uj ruhának neveztek, akár uj volt, akár avult. A ruha szine fekete vagy sötétkék vagy sötétbarna volt s ékszer rajta nem lehetett. Csak a molnárlegények viselhettek galambszürke posztó-ruhát vagy világoskéket.

Mindezekre nézve a czéh szabályai s az atyamesterek szigoru törvényt tartottak.

Hencsey szorgalmasan eljárt az isteni tiszteletekre, de kocsmába és lányos házakhoz sohase ment. Vidám pajtásai sohase tudták erre rábirni. Templom után haza ment műhelyébe s bele merült a szentirásba.

Az üdvözitőnek rövid, de dicső földi pályája, beszédeinek hasonlithatatlan bája és szenvedéseinek folyton megujuló emlékezete mélyen hatották át lelkületét. Ébren és álmai közt a szentirással foglalkozott s az egyszerü iparos legényben, kinek lelkét világi tudomány be nem tölté, csaknem rajongássá vált a hittéritői vágy. Lassanként elveszté szemei elől a földet, a zsibongó várost, az örök harczban élő társadalmat; vagyoni vágy, ifjui vér pezsgése, női szivvel való ismerkedés óhajtása lassanként elhervadtak lelkében: - csak egy világot ismert, a hitnek világát és csak egy tudományt, mely Jézusról és az ő tanitványainak bujdosásairól szólott.

Mindenek előtt legfőbb vágya volt a keresztségben részesülni. A hitvallásról szóló könyvében a keresztséget a választottak szentségének nevezi. Mig ezt meg nem nyerheté, mig a szentek gyülekezetébe végleg be nem léphetett, addig se jogot, se hatalmat nem érzett magában a téritésre.

Mindenki tudja, hogy a nazarénusok a gyermekek keresztségét érvénytelennek, semmisnek tekintik. Ők csak a felnőtteket keresztelik meg és csak akkor, a mikor hitüket megvallani készek is, képesek is.

De a keresztelkedésre való ajánlkozás nekik nem elegendő arra, hogy valakit megkereszteljenek. Mindenek előtt válogatást tesznek az emberekben s olyanokat, kiknek gondolkozásuk, életmódjuk, családi és társadalmi viszonyaik előttük ismeretlenek, egyáltalán nem tartanak arra méltóknak, hogy őket a megtérők gyülekezetébe befogadják.

Ez nem azt teszi, hogy ők azokat, kik valamely gonosz cselekedetet követtek el, ne vennék föl vagy ha már tagjai a gyülekezetnek, kizárnák a gyülekezetből. Hanem hát ők maguk között följebbvalót e világ szerint nem ismernek s papi és világi hatóságot meg nem türnek. Ők a társadalomnak rang, miveltség, vagyon és foglalkozás szerint való osztályozását se fogadják el. Alaphitük az egyenlőség. Minden óvatossággal élnek tehát arra nézve, hogy közöttük az egyenlőséget és testvéri viszonyt semmi meg ne zavarja s azt hiszik, e czéljukat leginkább ugy érik el, hogy a mint maguk között életmódban és gondolkozásban figyelmesen alkalmazkodnak egymáshoz, mindazokat, a kik közéjük akarnak lépni, ez alkalmazkodásra teljesen be kell előbb gyakorolniok.

Első foka a belépésnek megtérni. Hencsey ugy irja hitvalló könyvében: »a megtéréshez jönni«. Ez nem egyéb, mint ajánlkozás a keresztségre s a szent gyülekezetbeli tagságra.

V.

(Az elsõ nazarénus keresztelés Magyarországon.
- Ennek helye és ideje. - Hencsey fölveszi a keresztséget.)

A megtérőt heteken, hónapokon, sőt néha éveken át tanitják ugy magányosan, mint isteni tisztelet alkalmával a gyülekezetben. A keresztségen és urvacsorán kivül, miként a kálvinisták, minden szentséget tagadnak; minden szertartást, intézményt, egyházi rendet s kötelező szokásokat mellőznek; minden ékes templomot s istentiszteletre szánt különös épületet kárhoztatnak. Külső jelek, fogadások és cselekmények nem voltak elégségesek arra, hogy a megtérő igazi hitvallásáról bizonyosak legyenek. Ugy vélték tehát, hogy naponkénti érintkezés, oktatás és vallásos társalgás után kell meggyőződést szerezniök arról: vajjon a megtérő elfelejtette-e már az idegen vallási szokásokat, emlékeket, szólásokat s gondolkodást, melyet egykor a gyermeki lélekbe szülők és tanitók, mindennapi látások és hallások bevéstek s melyek a gyermeki kortól kezdve folyton erősödtek? Vajjon teljesen meggyökereztek-e már lelkében az uj hitvallás tételei s üdvözitő igazságai?

E meggyőződésre el kellett jutniok. Az együttlakásnak és mindennapi érintkezésnek kétségtelen bizonyitékot kellett arra nyujtani, hogy az uj hit a megtérőnek vérévé vált. Hogy a megtérő az uj hittől várja lelkének nyugalmát a siron innen s az örök üdvöt a siron túl.

Csak akkor részesitették a keresztség szentségében.

Hencsey 1840. évi május 8-án vette magára a keresztvizet. E nap nevezetes nap volt. E napon kezdődik Magyarországon a nazarénus felekezet.

E felekezet e napon tartott rendes isteni tiszteletet Magyarországon. Eddig csak ketten voltak hivők: Denkel és Kropacsek. Két ember pedig még nem gyülekezet, nem szentegyház. De e napon már hárman, sőt négyen voltak együtt s alkották meg kisded gyülekezetüket, mely az ő álmadozásuk szerint arra volt hivatva, hogy az uj vallást az ország széles határai közt elterjeszsze. Ők legalább azt hivék, arról ábrándoztak, hogy bennük és általuk vettetett meg az uj anyaszentegyház szegletköve.

A Kerepesi-út 5-ik számu háza s Pecznik János pesti lakatos műhelye volt az ünnep szintere.

Négyen voltak együtt e műhelyben. Denkel a tanitó; Kropacsek a hivő s amannak svájczi utitársa; Hencsey Lajos, a ki most volt a keresztvizet magára veendő és végre Béla József, kit már Hencsey vezetett be az uj tudományba. Róla még sokszor lesz szó történetünk folyamában. Rá még nagy szerep vár itthon is, de a tengeren túl is. Most már megengedték neki, hogy a keresztelésnél jelen legyen, noha még arra nem találták méltónak, hogy a keresztségre bocsássák.

Valami ünnep volt e napon.

Megvárták, mig a legények és inasok eltávoztak hazulról vagy elfeküdtek erre-arra. Megvárták, mig a Kerepesi-út elcsöndesedett s ajtót és ablakot bezárva, késő éjjel tartották az isteni tiszteletet.

Fehér asztalkendőt tettek a kohó mellett való kis asztalra s erre egy kancsó vizet. A csöbör az ülő mellett tele volt hütő vizzel. A faggyúgyertyák égtek függő tartóikban a falakon.

Az ünnep énekkel kezdődött. A kálvinisták templomi zsoltárkönyvéből énekeltek el egy éneket. Most már a nazarénusoknak maguknak is vannak énekeik s énekes könyveik; - akkor még Svájczban is és Denkel utmutatásai szerint itthon is a kálvinisták könyvét használták.

Ezután egyszerü és buzgó imát mondtak együtt mind a négyen, melyre őket Denkel tanitotta.

Az ima bevégzése után Denkel az uj-szövetségi szentirásból olvasott föl egy részt s erről tartott a hiveknek vallásos előadást.

Mikor ezt elvégezte, Hencseyt a keresztviz elfogadására hivta fel. Hencsey leölté dolmányát, mellényét és nyakravalóját. Inge nyakát megoldozta s kétfelé lehajtá. Feje, nyaka, vállai meztelenek voltak.

A felhivásban e szózatot intézik a hivekhez:

- Térjetek meg és forduljatok el minden álnokságaitoktól és tinektek az álnokság nem lészen romlástokra, mert meg vagyon irva: nem gyönyörködöm a halálra valónak halálában, hanem hogy megtérjen és éljen.

Ekkor lényegileg az apostoli hitvallás tételeit kérdezte egyenkint Hencseytől.

- Hiszed-e, hogy egy isten vagyon, ki teremtette a mennyet és földet, ki mindenhol jelen vagyon és tud mindeneket?

Hencsey meghajtott fővel, de erős hangon felelte:

- Hiszem.

- Hiszed-e, hogy Jézus Krisztus Istennek fia és hogy öröktől fogva való?

Hencsey felelte:

- Hiszem.

- Hiszed-e a Szentlélek Istent, ki megszentelt minket, ki oktat minket, ki vezérel minket és a ki minden jó erkölcsöt nevel bennünk?

- Hiszed-e a közönséges keresztyén anyaszentegyházat, mely irtózik a bűntől és hajlandó az isteni parancsolatoknak megtartására?

- Hiszed-e az örök életnek megnyerését?

Hencsey felelte:

- Hiszem.

Ekkor Denkel megfogta Hencsey kezét s oda vezette őt a hütő vizhez. Hencsey a hütő viz fölé hajolt. Denkel kezébe vette a kancsót, Hencsey fejére önté a vizet s egy lassu imával beavatta őt a választottak szentségébe.

Ennek megtörténte után a három megkeresztelt között kenyérrel és borral kiosztatott az urnak szent vacsorája. Béla József sóhajtva és könyező szemekkel nézte e szertartásokat. Ő még nem volt méltó ezekre.

Az urvacsorának vétele után kezébe vette Hencsey a szentirást s felolvasván a tékozló fiuról szóló elbeszélést, gyönyörü beszédet tartott arról, miként pazarolja az emberi nemzetség istennek áldásait s a megváltás üdvét és miként pazarolja önnön lelkét, melyet elmerit a világi örömök undokságaiba a helyett, hogy azt az örökké való örömök megnyerésére tisztává és alkalmassá tenné.

Éjfél rég elmult már, mikor a hivők kisded gyülekezete szétoszlott, mikor Kropacsek és Béla haza távoztak.

De valamennyien, még Denkel is, azt gondolták s azt mondották Hencseynek:

- Most már te légy a mi tanitónk!