HENCSEY TÉRITŐ MUNKÁJA.

I.

(Béla József. - Kovács József és felesége. - A zalavármegyei
mozgalmak. - Hogy lehet szilaj kortesbõl nazarénus?)

Hencsey rövid időre eltávozott Pestről. Czélját egyelőre elérte s élénk vágyat érzett most lelkében apjának és anyjának meglátogatására. Haza ment tehát Szent-Péter-Urba, hol azonban csak junius végéig maradt.

Ez időt is eredménynyel használta fel. Szorgalmasan irt Béla Józsefnek, hogy őt az uj hitben oktassa s napról-napra jobban megerősitse.

Béla Józsefről már előbb is megemlékeztem. Ő is lakatoslegény volt s Hencseyvel egykoru. Liptóvármegyében Hradeken született és növelkedett. Tudott magyarul és tótul beszélni. A német nyelvet Pesten és Ausztria fővárosában Bécsben sajátitotta el. Mikor Pesten a Kerepesi-úton a Magyar Nemzeti Szinházat épitették: akkor ő is Pecznik János műhelyében dolgozott. Ez a műhely szállitotta a Nemzeti Szinházhoz a lakatosmunkák nagy részét. Béla volt Hencseynek legmélyebb tisztelője s legengedelmesebb, mondhatni rajongásig ragaszkodó barátja, ki Hencseyt elkisérte mindenüvé, elkisérte még külföldi utjára is s haldokló ágyánál az fogta föl utolsó lehelletét. De utolsó áldását is.

Hencsey uj hiveket is szerzett ama néhány hét alatt, mig otthon tartózkodott. Az uj hivek: Kovács József és neje Pap Novák Anna, kik Szent-Péter-Urhoz nem messze, Nemes községben, Keszthelynek is szomszédságában laktak.

Ezt a községet ma nem e néven ismerik. Van ott egy kis község, melynek a neve Boldogasszonyfa. E mellett volt egy szőlőhegyi község Nemesfalu névvel. E két község ma már egyesült s most Boldogasszonyfa nevet visel. A helybeliek sokáig Nemes-Boldogasszonyfának nevezték az egyesült falut. Itt laktak Kovács Józsefék s velük együtt néhány kisnemes.

Minden térités közt ezt tudom legkevésbbé megmagyarázni. Itt nagy lélektani nehézséget látok magam előtt.

Kovács József nemes ember s közbirtokos volt. Kisded birtokán mezei gazdasággal s ezen kivül szőlőmiveléssel foglalkozott. Hencsey gyakran fölkereste leveleivel s ő ennek viszonzásául hűségesen följegyzett mindent, mi Hencsey életére s a kisded felekezet ügyeire vonatkozott. Adataimnak nevezetes részét az ő jegyzeteiből meritettem.

Kovács iskolázott ember volt. A gimnáziumi tanulmányok bevégeztével azonban félben szakitá az iskolákat s haza ment kisded gazdaságára. 1836-ban megnősült s a szemrevaló csinos Pap Novák Annát vette feleségül. Németül egy szót se tudott, de latin nyelven képes volt irni, olvasni és beszélni. Később, mikor Hencsey közbenjárására Fröhlichhel levélbeli érintkezésbe lépett, ő latin nyelven irta leveleit Fröhlichhez, valamint ez is ő hozzá. Fröhlichnek Zürichben és Strassburgban kelt néhány latin levele innen került az én kezembe.

Természete szilaj és indulatos volt. Nagyon csekély szó elég volt arra, hogy kedélyállapotának nyugalmát a hirtelen kitörő harag lobogása váltsa föl. Gyakran tettlegességre ragadta el indulatja s helytelen tettei miatt nem egyszer idézték biró elé. Egy alkalommal el is itélték több hónapi fogságra, melyet ki is töltött, mikor már a nazarénusok közé tartozott.

Zalavármegyében ekkor a megyei pártélet rendkivül élénk volt. Minden tisztujitás és minden követválasztás nagy izgalommal folyt le. Gyakran erőszakos cselekmények háboritották meg az alkotmányos élet folyamát s az 1843-iki követválasztást hullák és véres tetemek nagy sokasága bélyegezte meg.

Nem akarom ez életet bővebben ecsetelni, nem akarom részleteit elsorolni. Deák Ferencz nagy államférfiui alakja volt e mozgalmas élet jelszava. E miatt történelmi jelentőségü volt Zalavármegye ekkori közélete. Figyelt rá az egész ország s a mult század 40-es éveinek hirlapjai hiven megörökitették a részleteket.

Kovács mind e mozgalmakban részt vett s bár kisnemes volt, de elevenen érdeklődött a közdolgok iránt, tehát tetemes részt vett bennök. Természetesen nem a zöld asztalnál, nem is az ország szine előtt, nem is vezérszereplésben, hanem mint a legszegényebb zalai nemesek egyike, elvegyülve a nemesek tömegében. E tömeg, mint minden sokaság, sokszor öntudatlanul, sokszor ittasan s csaknem mindig tulhajtott eszmék mámora közt vállalkozott valamely elvnek megdöntésére vagy támogatására. Sőt nem is elvnek, hanem csak valamely elv mögött izzó érdeknek vagy szenvedélynek.

És ez embert, a ki iskolázott volt, a ki kedvelte a szilaj korteséletet; az indulatos, családos, nemes és birtokos embert egy szegény, iskolázatlan kézműiparos ifju, egy vándorló legény megnyeri az uj hitnek, mely örök lemondást követel s a szelid életnek, mely ég-föld távolságnyira áll a kortesvilág szilaj élményeitől.

Megnyer az uj hitnek oly embert, a ki a régi hitre se ad semmit, nem azért, mert régi, hanem azért, mert hit. A ki a hit bensőségei fölött sohase elmélkedett, a kinek szive a hit borongó érzéseit nem ismeri s a ki az egész hitvallásban csak az egyházat s annak is csak külsőségeit vette észre eddig.

Hencsey ennél nagyobb diadalt soha nem aratott. Az ő ábrándos lelke és szelid, vallásos kedélye soha jobban ki nem fejtheté erejét és hatalmát, mint a mikor e félmivelt és elszilajult lelket a hitnek enyhe igájába befoghatá. Igaz, hogy gyermekkorától fogva ismerhette Kovács Józsefet, de mégis csak néhány nap alatt hajtotta végre e csodálatos téritést. Minő kár, hogy társalgásuk részletei nem állanak rendelkezésünkre.

De a mi keveset tudok e részletekből: el kell mondanom.

Kovács József pinczéjébe a szelelő lyukon át bebotlott egy rókakölyök s ezt Kovács elevenen elfogta. Heteken át tartotta s magához és feleségéhez szeliditette. De végre is mit csináljon a rókával? Megbizta feleségét, vigye be a rókát Keszthelyre s ott a piaczon az uraknak adja el.

Az asszony a rókát bevitte s eladta. Azután sietve indult hazafelé. Boldogasszonyfa Keszthelyhez hat vagy hét kilométer távolság, gyalogszerrel másfél óra járás, sietett, hogy délre még idején haza érjen.

A hol a keszthelyi út a páhoki úthoz ér, ott a keresztutnál van egy csárda, vagy legalább volt ez előtt hatvan évvel; Csali csárdának nevezik. Mikor a csárda közelébe jutott: elért egy lassan ballagó ifju embert.

Az ifju tisztes fekete ruhában volt, fején bolyhos selyem czilinder kalap. Ez különösen feltünt a menyecskének, mert ilyen kalapot csak előkelő urak viseltek abban az időben.

Viseltek bizony Pesten a kézműves legények is. A selyem czilinder kalap ugyan akkor is költséges volt s iparos legény nem is vehetett ujat, de az uraságok czilinder kalapját, ha már letették, akkor is meg lehetett az ószeresektől venni néhány filléren. S ezért a legtöbb iparos legény ilyet viselt.

Ilyen volt a Csali csárdánál is annak az ifjunak. Az az ifju pedig senki nem volt más, mint Hencsey Lajos. Épen akkor ment haza Pestről.

A menyecske a czilinder kalap után valami vidékbeli urnak gondolta az ifjut s mikor mellette elment, tisztességesen köszönt neki.

II.

(Hencsey megfeddi a menyecskét. - Kovács Józseffel megismerkedik. -
A páhoki esperes arczul üti Hencseyt s elkobozza irásait. - Istennek végezése.)

Az ifju szerényen és szives szelidséggel fogadta és viszonozta a menyecske köszöntését.

Utjuk együtt haladt, a mint a Csali csárdánál letértek az országutról s neki váltottak a nemes-falui szőlőhegynek. Hencseynek is ez volt legegyenesebb utja Szent-Péter-Ur felé. Beszédbe ereszkedtek. Kérdezte az ifju a menyecskét, honnan jön, hova megy, mi járatban van?

A menyecske elmondta keszthelyi utját s hozzátette:

- Nagy nehezen mégis csak el tudtam adni a rókát, de nagyon olcsón. Az uram azt mondta, hogy egy váltó forintot legalább hozzak érte, én pedig nem kaptam érte többet, tiz váltó garasnál. Meg se merem az uramnak mondani. Majd azt mondom, egy váltó forintért adtam el.

Hencsey erre megállt s szelid komolysággal feddőleg nézett a menyecskére. De nem csak nézése volt feddő, hanem szava is.

- Asszony, testvérem az Ur Jézusban, bünös gondolat ez a te szivedben. A mit a te uradnak akarsz mondani: az hazugság. Hazudni nem szabad senkinek, semmiért. Hát az asszonynak az ura előtt hogy volna szabad hazudni, a kivel egy test, egy lélek, mivelhogy igy rendelte az isten!

A nő elcsodálkozott ezen a beszéden. Jobban megnézte a fiatal embert. Igy beszélni csak a pap szokott s a pap is csak a szentegyházban. Most már tudni akarta, ki ez a fiatal ember? Megkérdezte egyenesen.

Hencsey megmondta. Röviden elbeszélte, hogy Pestről jön, szülőit akarja meglátogatni Szent-Péter-Urban. Az asszony emlékezett, hogy hallotta már apja-anyja hirét-nevét. Kérdezte: milyen messze van Pest? Mióta utazik?

- Ötödik napja.

Az asszony részvéttel kérdezte tovább.

- Nem éhezett e hosszu utazás alatt?

Az ifju kivett táskájából egy könyvet s rámutatott:

- Imé, lásd, van nekem a kenyéren kivül más eledelem is!

- Hisz az könyv; - micsoda könyv az?

Hencsey megmutatta az asszonynak a könyv czimlapját: »Uj Testamentom, azaz, a mi urunk Jézus Krisztusnak Uj szövetsége«.

- Ez a könyv, édes testvérem, a szentirás. Ebben vannak istennek igéi, Jézusnak tanitásai, melyek a kenyérnél jobban táplálják lelkünket és testünket.

Kovács Józsefné katholikus nő, soha se látott szentirást, de értelmes és fogékony lélek volt. Hencsey nyomban elkezdte neki a szentirást a maga felfogása szerint magyarázni. Hallgatta az asszony figyelemmel.

Nemsokára azonban hazaértek. Az asszony bemutatta az ifjut férjének. Kovács József jól ismerte a szent-péter-uri nemeseket s az öreg Hencseyt is. Épen déli idő volt. Szent-Péter-Ur oda egyenes vonalban is jó tiz kilométer távolság, vagy három óra járás gyalogszerrel. Az ifjut ott fogták ebéden. Ebéd alatt s kevés ideig ő még ebéd után is Hencsey csak a szent dolgokról beszélt. Uj hajnal hasadása, uj napnak támadása, uj hitnek és boldogságnak elkövetkezése sugárzott ki beszédéből, szemeiből, egész lelkéből.

De sietett haza szülőihez.

De beszéde csodálkozást, figyelmet, rokonszenvet és tünődést támasztott a kis nemes emberben. Megtetszett neki e különös fiatal ember. Tisztességesen meghivta, hogy házát el ne kerülje ezentul, hanem inkább minél előbb meglátogassa. Hencsey megigérte, hogy harmadnapra visszatér.

Mikor eltávozott, az asszony akkor számolt be a róka áráról s elmondta hűségesen a Csali csárdánál lett találkozás történetét, az ifju feddő szavait s a feddés okát.

Nagy töprengés vett erőt Kovács József lelkén. Istennek különös embere lehetett az a fiatal ember. Mi köze van annak ahhoz, hogy egy ismeretlen menyecske, a kit az előtt sohase látott, igazat mond-e az urának vagy nem? Nem lehet az lakatos legény. Valami kegyes zarándok vagy valami »küldött« ember lehet az. Sohase látott ő olyan lakatoslegényt a világon, a ki szentirással járja be a világot.

Ez a gondolat aludni se hagyta. Másnap kora hajnalban azt mondta feleségének:

- Lelkem, az a fiatal ember nem Hencsey volt, nem is szent-péter-uri volt. Valaki más lehetett az.

- Hiszen édes uram, megigérte, hogy harmadnapra visszatér. Majd megtudjuk holnap igazán.

- Nem ugy van az lelkem. Nem tudok megnyugodni ezen a dolgon. Ugorj át Szent-Péter-Urba, nézz be Hencseyékhez, tudd meg igazán, a kovács fia volt-e az az itt járt ember s mondd meg neki, hogy igéretéről el ne felejtkezzék. Délre még vissza is jöhetsz.

Igy történt.

A menyecske később sok időre már mint özvegy a hatvanadik életéve felé ballagó idős nő beszélte el e jelenetet. S hozzá tette, hogy boldogult férje féltékeny volt, de őt mégis addig sarkalta, mig csak át nem ment Szent-Péter-Urba. Hencseyvel szemben sohase jutott eszébe a féltékenység.

Másnap csakugyan eljött Hencsey, de nemcsak maga jött. Magával hozta Imre öcscsét is, a ki szintén kovácslegény volt apja műhelyében.

E fiura is nagy szerep vár a nazarénusok történetében s elbeszélésünk folyamán még sokszor találkozunk vele.

Julius elejéig volt ekkor Hencsey az édesapjánál. Szorgalmasan dolgozott a műhelyben, de tanitgatott is a vidéken köröskörül. Boldogasszonyfára még két vagy három izben ellátogatott. Kovács Józsefékben volt valamelyes fogékonyság az uj hit iránt, de azt hiszem, annak fölvételére mégis inkább egy szomoru külső esemény birta őket.

Hencsey téritő működése ugyanis nem maradt titokban. Különösen Kovácsék nem győztek eleget beszélni a szent érzésű derék fiatal emberről. Hire utóbb eljutott a páhoki esperes-plébánoshoz is.

Az esperesnek Bertalan volt a neve. Java korabeli, tüzes természetü, lelkes pap volt, hirtelen lobbanó, heves indulatu.

Valaki egyenesen följelentette nála Hencseyt, mint oly embert, a ki naponként olvassa a szentirást és a falubeli népeknek veszedelmes tudományokat hirdet s azokat is a szentirás megszerzésére s olvasására buzditja.

Nem tudom, honnan ered s minő korból, de tudom, hogy tul a Dunán az egyszerü falusi katholikus népnek a szentirást olvasni nem szabad. A papok legalább ugy tanitják: nem szabad. Sok indokot s köztük jó indokot is hoznak elő tanitásuk igazolására.

Az esperes magához hivatta Hencseyt s kérdezte tőle, mi igaz abban, a mivel a följelentés vádolja?

Hencsey a szerénység alázatosságával, de szilárdan s habozás nélkül vallotta meg, hogy ő Krisztus evangyéliomát naponként olvasgatja s a népnek naponként hirdeti. Megvallotta azt is, minő vallást tart ő olyannak, mely mindenben az evangyéliomra van fektetve. Kifejtette az esperes előtt az uj hitnek elveit.

Az esperes elképpedt e vakmerőségen. Meg nem foghatta, hogy az ő hiveinek világi romlottsága hogy terjedhetett ennyire! Valóságos pártütést látott Hencsey munkájában az egyház ellen.

Ebben igaza is volt.

De ki is kapta Hencsey a kegyes káromkodás igéiből a maga részét. A pap tüzes volt, indulata is fölgerjedt s harsány hangon beszélt lelkére, hogy mi sors vár rá, ha a veszedelmes uton tovább is megmarad. Könyveinek és irásainak elvétele, az egyháznak átka, börtön, kín és üldöztetés e világon s ördög és pokol és ennek örök szenvedése a másvilágon. Csak győzte hallgatni két fülével.

De nemcsak a szavakat kellett meghallgatnia, hanem testi bántalmat is kellett szenvednie. Mert egyszer a pap, mikor tüzes intéseit Hencsey lassu fejcsóválással fogadta, ugy ütötte őt arczul jobb felől és bal felől, hogy mind a két szeme szikrát hányt tőle.

Hencsey azt irta: »kitombolta magát rajtam a fekete arczu pap«.

A lakatos legény fiatal volt és erős. Ha elragadja az indulat, összetörhette volna a papot. Jó nehéz utazó bot is volt a keze ügyében, de a mikor a pap arczul ütötte, hátra lépett s az ajtó sarkához támasztotta botját. Ugy lépett megint vissza a pap elé, előbbi helyére, üres kézzel. Nem szólt vissza, nem feleselt, szeliden és szó nélkül türte el a testi bántalmat is. De nem is ijedt meg se a paptól és börtöntől, se az ördögtől és pokoltól.

- A mi üdvözitőnk többet is szenvedett.

Hanem attól igenis megijedt, hogy könyveit és irásait elveszik tőle. El még a szentirást is.

Sietett haza.

Irásait, leveleit egy ládába elzárta, de bibliáját nem merte otthon hagyni. Volt egy nagybátyja Káptalan Tótiban: Hencsey Ferencz, apjának testvérje. A szentirást egyenesen oda vitte el.

Ez a falu Badacsony hegye és Csobáncz vára közt fekszik, gyalogszerrel majdnem egy napi járóföld Szent-Péter-Urtól. Mig oda járt s bátyjánál tölté az időt, eltelt néhány nap.

Alig távozott hazulról: Bertalan esperes a káplánnal vagy a mesterrel együtt azonnal ott termet Szent-Péter-Urban s szoros kutatás alá vette az öreg Hencsey házát. Vele volt az esperessel saját testvéröcscse is, a ki véletlenül akkor is ott volt a szobában, a mikor az esperes Hencseyt arczul verte.

Az öreg kovács nem sokat törődött a dologgal. Természetesnek tartotta az esperes jogát a házkutatásra. De az öreg kovácsné mégis csak anya volt s szép szóval és sürü könyeivel kérte a papot, ne vigye el fiának irásait.

- Az én Lajos fiam nagyon szereti irásait.

Mintha csak olajat öntött volna a lobogó lángra, haraggal kérdezte az esperes:

- Hol vannak azok a könyvek, melyekből fia olvasni szokott?

- Nem tudom, aligha a ládájában nincsenek.

- Vegye elé őket, hadd nézzem meg.

Az anya megtagadta.

- Nem vehetem elő; azt sem tudom, hol van a kulcsa.

Erre a »sátán« a ládát feltörette s az irásokat elvitte magával. Mikor e jelenetet irja le Hencsey: akkor már »sátán«-nak nevezi s nem »fekete arczu« papnak az esperest.

Irásait nem kapta vissza soha. Maga is kérte személyesen, Kovács Józseffel is kérette, ki az esperesnek jó embere volt, de azért irásai oda vesztek.

S most történt az az esemény, mely Kovács Józsefékre oly megrenditő hatásu volt.

Hencsey, arczul üttetése után hét vagy nyolcz nap mulva, átment Kovács Józsefékhez, hogy az esperesnél történt jelenetet elpanaszkodja.

A kemény természetü nemes ember ökle összeszorult, mikor azt hallotta, hogy a pap mily kegyetlenül verte arczul az ifjut s hogy ez mily bárányszelidséggel türte el a bántalmat. Rászólt az ifjura:

- Aztán nem volt fokos a kezében édes öcsém?

- Kezemben volt a nehéz botom, de hogy az ördög meg ne kisértsen, azt is letettem a kezemből az ajtó sarkába. A pap testvérje, ki ott volt a szobában, még ki is nevetett.

- No édes öcsém, most már hiába beszélsz; nem fogadom el a te hitedet. Nem én!

Az ifju téritő nagy szelidséggel felelt:

- Lelki betegség szól belőled, édes testvérem az Urban. A haragot és boszut a megtisztitott léleknek ismerni nem szabad. A mi Urunk Istenünk végez el mindent. A pap és testvérje megérzi az ő kezét nemsokára. Meglásd, édes testvérem az Urban!

Alig mondotta ki e szavakat: hirhozó jött a faluból Boldogasszonyfáról. Lihegve nagy sebten nyitott be Kovácsékhoz.

- Tudja-e nemzetes uram, mi történt? Borzasztó eset történt. A páhoki főtisztelendő ur életét elvette az isten. Délelőtt testvéröcscse halt meg, agyonütötte egy gerenda, mely leesett a háztetőről, délben pedig a főtisztelendő ur esett le holtan a karosszékből!

Hencsey és a Kovács-házaspár elképedve hallotta e hirt.

Hencsey felsóhajtott:

- Adj uram istenem nekik bocsánatot és örök életet.

Kovácsné elkezdett imádkozni.

Férje, a szilaj nemes ember még e napon kijelentette Hencseynek, hogy ha a testvérek elfogadják: ő is belép az uj hitvallók gyülekezetébe.

III.

(A csodában való hit. - Hencsey levelei Kovácshoz. -
Nipp Anna meleg szive és meleg hajléka. - Uj hivek.)

Csodáról beszélt mindenki.

A Kovács-házaspárnak uj hitre térését nem tudták megmagyarázni az emberek.

Egészséges és fiatal mindakettő. A lelkek kétségének, a hit igazságai fölött való tünődésnek, a szivek ábrándos bánatának közel és távol semmi nyoma. Az egyház külső ragyogása se bántja a szemeket s dobzódó hatalma se szül messze vidéken semmi elkeseredést. A mérhetlen vagyonu magyar egyházfejedelmek innen messze laknak. Az érsekek, püspökök, főapátok, nagy káptalanok márványpalotáit, fényes cselédségét, szépasszony történeteit, udvari tékozlását senki se látja és senki se érzi e vidéken. Ezek fölött nem elmélkednek itt az emberek. Itt csak szegény falusi jámbor lelkészek és kolduló barátok, kegyes zarándokok és remeték láthatók. A főpapok ezüstös kocsiját, hatlovas büszke fogatát s aranyos szerszámait nem bámulhatja meg a nép s nem hasonlithatja össze Jézus szamarával, mely meg van kötve Betfagéban s melynek féke csak kóczmadzagból áll.

A lelkek semmiféle járványos betegségét se ismeri a kor és a közszellem. Ily betegség látható ok nélkül is meglepheti az egyes embert, a mikor már a tömegeket is meglepte. Kovács Józsefnek van miből élnie. Kis gazdasága egész idejét elfoglalja. Nem is nyájőrző, hogy a mig állatjai legelésznek, ő a fa árnyékában mélán üldögéljen s lelke, melynek kényszerü foglalkozása nincs, messze kalandozzon. Könyveket se olvas s idegen gondolatok nem verhetnek agyában gyökeret. Mi az oka tehát a nagy elhatározásnak, az uj hitre térésnek? Külső jutalom nem kecsegteti. Maga a téritő is szegény iparos legény. A ki maga is bántalomra és üldözésre számit ezen a világon.

A nép csodát látott, istennek büntetését s az emberi dolgokba való közvetlen beavatkozását látta a páhoki papnak és testvérjének szomoru esetében. Homér korának néphite, a Mózes korabeli zsidóság hivő képzelete, de Jézus korában is a galileai nép kegyes ábrándjai száz efféle csodát láttak. A szent könyvek s a hellenek remekkori iratai bizonyitják ezt. Csodák sohase történtek. De csodákat mindig látott a bennük mindig hitt a nép. Ma is lát, ma is hisz. Az agy és a lélek ma is olyan, mint évezredek előtt.

Alsó-Páhok közvetlen és igen közeli szomszédja Boldogasszonyfának és Nemesfalunak. A mi az egyikben történik, olyan, mintha mindegyikben történt volna. Mintha szélnek szárnyán repült volna: ugy terjedt el a hir, hogy a páhoki esperes megbántotta a jámbor, becsületes vándorló legényt, a legény istenhez imádkozott s az isten nyomban példás büntetéssel sujtotta a papot és testvérjét. A hir nagyitott is, torzitott is s elszállt Keszthelyre s azon tul végig a Balaton partjain.

Hencsey fontosnak tartotta Kovácsék megtérését, de elbizakodottá nem tette őt ez eredmény. Mindig attól félt, hogy Kovács visszaesik előbbi gondolkozásába s azért legszebb leveleit mindig hozzá intézte a távolból.

Másoknál is megkisérlé Hencsey itt szülőföldje tájékán az uj ige hirdetését, de julius első hetében már Pesten volt. Itt voltak lélek szerint való testvérjei, a mint a vele hivőket szokta nevezni. Tőlük sokáig távol lenni nem tudott.

Julius 8-áról már ekként ir Pestről Kovács Józsefnek:

- Kedves atyámfia!

- Kegyelem és békesség nektek az Istentől, a mi atyánktól és az Ur Jézus Krisztustól. Hálákat adok az én Istenemnek mindenkor, valahányszor rátok emlékezem. Nagy örömmel könyörgöm értetek, hogy ti az évangyéliomnak tudományában részesek lettetek s az első naptól fogva mind ez ideig elhivén elhittétek, hogy a ki elkezdette bennetek a jó dolgot, tudniillik az Isten, el is végezi mind az Ur Jézus Krisztusnak eljöveteléig.

Ezután Kovács Józsefet és nejét hosszasan intvén a szent életre, imádkozásra és alamizsnálkodásra, ekként végzi levelét:

- Reménylem pedig az Ur Jézus Krisztustól, hogy én rövid idő mulva ismét elmegyek tihozzátok és hogy akkor az én szivem is nagyobb örömben legyen, legyetek szorgalmasak, hogy igazabb állapotban találhassalak benneteket. Mily nehezen esett most is énnekem, hogy oly sietve kellett tőletek elválnom, de enged az Isten annyi időt, hogy levelemmel bátorithatom elbágyadt lelketeket.

- Tudjátok meg, és akarom, hogy tudtotokra essék a titok, hogy ha az előbbeni életbe visszaestek, kétszer gonoszabb élet lesz a jutalmatok. Azért is ugy öltsétek föl a szent léleknek ama bátorságos fegyverét, hogy inkább készek legyetek halált szenvedni, hogy sem ezen ti dolgotokat többé elhagyni.

- Maradok igaz atyafiui szeretetben levő szolgátok!

Ime, csaknem szóról-szóra közlöm Hencsey levelét, hogy nyájas olvasóm közvetlenül is ismerhesse az egyszerü iparos legény gondolkozását.

Julius 14-én már ismét irt nekik s e levélben különösen inti őket a hitetlenség ellen. Biztositja őket, hogy rövid időn hozzájuk fog menni s azután igy folytatja:

- A többi atyafiak is mindnyájan szivből szerető csókkal köszöntenek benneteket, óhajtanak titeket megismerni. Örvendünk és hálákat adunk érettetek a mi Urunk Jézus Krisztusnak, hogy a szent atyafiságban társaink kivántatok lenni.

- Irj nékem - végzi levelét - sorsod felől, édes atyámfia, mentül előbb és leveledet az én jó apám összetenné a maga levelével s mindkettő együtt egyszerre eljöhetne.

E levélben már uj társakról, uj atyafiakról is szól s azok nevét közli Kovácsékkal. Az uj atyafiak: Trulársz József, Klein János és özvegy Nipp Anna.

Mind Trulársz, mind Klein iparos legény volt s mindkettőt már Hencsey avatta be Denkel segitségével az uj hit titkaiba. Megkeresztelve azonban még egyik se volt, ép ugy, mint Béla József.

Özvegy Nipp Anna áldott jó öreg asszony volt. A Terézvárosban lakott s ott volt műhelye is a Nagymező-utczában 1097 szám alatt. Nem tudom, most melyik ház ez. A mai házszámozás utczák szerint van s nem városrészek szerint. E nő vagy kovácsnak vagy lakatosnak volt özvegye s mint ilyen, önálló műhelyben legényekkel és inasokkal űzte a mesterséget. Nem volt gazdag s a ház nem az övé volt.

E jó asszony ama néhány éven át, a melyet gyakran betegeskedve is még e földön töltött, az uj felekezet tagjainak valódi jóltevőjük volt.

Hencseynek többször eszébe jutott már, hogy az uj felekezet tagjai, eddig még csupán szegény vándorló mesterlegények, alig lesznek képesek az uj hitet fentartani.

Lelküknek alig lesz annyi ereje, hogy minden vagyon, család, hajlék és támasz nélkül elszántan szemébe nézzenek a kétes jövőnek, ha pedig hitük köztudomásra jut, a világ üldözéseinek s gúnyos kaczajának is.

Hivei eddig még mind a római katholikus egyház tagjai közül valók voltak. Ez az egyház államegyház volt akkor nagy kiváltságokkal s óriási hatalommal. Rendelkezésére állott, ha kivánta az állam minden ereje. Hivei közül más törvényes egyházba átlépni is igen nehéz volt; azt pedig épen meg nem engedte volna, hogy törvény által nem védett, senki által el nem ismert, egészen uj felekezetbe térjenek át. A páhoki esperes eljárása már fájdalmasan intő, sőt ijesztő példa volt arra, mit lehet várni.

Kellett a hivek számára valami kis segitségről gondoskodni, habár az csak erkölcsi lenne is. Talán valami otthonról először is, hova a hivő nyugodtan mehessen s hol fáradt fejét békén hajthassa le.

Mint emlitettem már, az iparos legény heti fizetése csekély volt. Legföljebb tiz-tizenkét váltó forint, de ennél kisebb is, öt-hat váltó forintig.

Egy váltó forint mai pénzünk szerint 84 fillért tett. A heti bér tehát a mai pénz szerint öt koronától tiz koronáig s néhány fillérig emelkedett. - Ebből kellett a munkabiró iparos legénynek ruházkodni, ebből került ünnepnapi költsége, ebből kellett a czéh pénztárába teljesiteni a havi és negyedéves fizetéseket; ebből kellett a kórházi költségeket fizetni s ebből kellett gyüjteni a vándorlásra és remekelésre. Öt vagy talán tiz korona heti fizetésből! A műhely tulajdonosa, a munkaadó mester nem adott egyebet, mint ágyat a műhelyben, élelmezést saját asztalánál s szerszámot a munkához. A hol élelmezés nem volt: ott természetesen nagyobb volt a hetibér.

Az atyafiak kisded gyülekezetének nem volt helyisége, a hol a biztonság érzetével istentiszteletre összejöhetett volna. Nem volt pénze, hogy ily helyiséget bérelhetett volna. Nem volt köztük szelid női arcz, érző gondviselésszerű női lélek, ki örömeiknek és bánatuknak részese, arczuk redőinek elsimitója s a férfilélek ama titkainak hű letéteményese lett volna, a melyekhez sem szülő, sem vallás, sem hű barát hozzá nem fér.

Hencsey talált végre ilyet. A tisztes öreg asszony, a jó özvegy Nipp Anna már augusztusban hajlandónak mutatkozott az uj vallás fölvételére. Klein János volt a legénye. Ennél Hencsey az esti órákban csaknem naponként megfordult s a jó öreg asszonynak feltünt az ő mindig komoly s inkább szomoru, mint vidám arcza; - feltünt szerény, becsülettudó magaviselete s egyszerü ékes beszéde.

Kiváncsisága végre teljesen fölkelt s Hencseytől szives jó akarattal kérdezte a gyakori odamenetel okát. Hencsey őszintén megvallotta ezt s gyermeki bizalommal tárta föl lelkét az özvegy előtt.

Az özvegy szemei megteltek könynyel s Hencseyt arra kérte, tartson társaival egy isteni tiszteletet az ő házánál s engedje meg, hogy ő is jelen lehessen ott.

Hencsey belenyugodott s a legközelebbi vasárnapon teljesité az özvegy asszonynak óhajtását.

Az isteni tisztelet bevégeztével kijelentette a nő, hogy a gyülekezetnek ő is tagja akar lenni.

Ezzel nagyon sok volt nyerve.

Ezentul Nipp Anna hajléka valóságos menedékhelye lőn a hivők kisded seregének.

Eddig a hivők, Kovács Józsefet és nejét kivéve, valamennyien az iparos osztályhoz tartoztak s csaknem mind vándorló legény volt. Szegény fiuk, kiknek táskájuk már tele volt, ha abban egy-két huszas kongott. Kik utaztak városról-városra, fagy és hőség, nélkülözés és fáradság által üldöztetve s kiknek nemcsak a csalódás bánatával, hanem sokszor az éhezés és hajléktalanság gyötrelmeivel is küzdeniök kellett, ha egészséges karjuk, égő munkavágyuk valamely városban munkát nem talált s ha ekként hiven ápolt vérmes reményük - legalább egyelőre - meghiusult.

Pesten már voltak rendezett szállók s Budán is. Itt a vándorló legények hajlékot és ellátást találtak. De fizetés és pénz nélkül itt is csak néhány napig; - ha pedig napjaik leteltek, hátukra kellett venni batyujokat s odább menni egy várossal. Igy kivánta ezt a szokás, igy parancsolta a czéhartikulus, de sok helyütt a városi rendőrség is. S ily esetekben nem kérdezték: van-e pénzük egy falat kenyérre, ha éheznek s födélre és egy kéve szalmára, hova fejüket lehajthassák, ha elfáradtak vagy az éjszaka sötétsége rájuk borult?

Pest még akkor nem volt Magyarország fővárosa. Inkább Buda és Pozsony volt az. De már hatalmasan emelkedett s munka akadt bőven. De azért gyakori eset volt, hogy a vándorló legény hamarjában nem talált műhelyre. Az meg épen gyakori eset volt, hogy a többnyire osztrák származásu s német ajku mesterek a magyar fiuktól megvonták a munkát. Pesten léte alatt maga Hencsey is két izben volt munka nélkül hosszabb ideig.

Ily viszonyok közt, ha volt jótékony lélek, ki megkönyörült a szegény iparos legényen s volt enyhe hajlék, hol a vándor ifju nyugton hajthatá le fejét s bizalommal várhatta be, mig két keze munkájával biztosithatja a napokat s megalapithatja a jövendőt: az ily jótékony lélek bizonyára a magasból szerzé az ihletet és az ily hajléktól nem vonhatta meg áldásait az ég.

Ilyen lélek s ilyen hajlék volt Nipp Annáé, a jó öreg özvegy asszonyé!

IV.

(Hencsey megirja az uj hitvallás könyveit. - Nipp Anna szobája. -
Kovács József a börtönben. - Az 1841. febr. 7-iki istentisztelet.)

A nazarénusok több éven át nála imádták istenüket s nála gyüjtöttek egymástól buzdulást és bátorságot. Ha jött ifju messze földről, nála talált enyhhelyet s nála verte le sarujáról az uti port s ha műhely nélkül maradt a segéd: nála talált meleg szobát s egyszerü ellátást, mig ismét munkába állhatott. És ha végre testi szenvedés és léleknek bánata elgyötörték az ifju idegeit: az ő hajlékában s az ő ápolása mellett üdülhetett föl a szenvedő.

Jézus apostolainak és evangélistáinak irásai sok jó és kegyes lélekről tesznek emlitést, a kiknél a megváltó s hivei mindig meleg szivet és édes vendégszeretetet találtak. Nipp Anna hasonlitott ezekhez.

És az ő háza, a Nagymező-utczai 1097-ik számu ház még más okból is nevezetessé vált a nazarénusok történetében.

A gyülekezet tagjai lassanként föl kezdettek szaporodni. Hencsey látta, hogy minden hivővel minden nap együtt nem lehet. Vette észre azt is, hogy a hivőknek a szentirás tételeibe elmerült lelke lassanként külön irányokban kezd megindulni, más meg más hittételeket kezd foganni. Ha ő e folyamatnak utját állani nem képes, a kis gyülekezet hitbeli egysége lassanként szét fog töredezni. A hol ő jelen volt s a mikor jelen lehetett: ott és akkor meg volt az egység. De ő halandó ember s az ő napjai megszámlálvák s neki nemcsak a fővárosi, hanem a vidéki hivek lelki életét is szivén kellett hordozni. Ugy látta tehát, elérkezett az idő arra, hogy az uj hit elveit megállapitsa, egybegyüjtse s a gyülekezeteknek követendő tudományul rendelkezésükre adja. Eddig nem volt se könyvük, se irásuk.

A ki jelentkezett arra, hogy hivő lesz: annak meg kellett szereznie az ujszövetségi szentirást. Még inkább annak, a ki megkeresztelkedett. Ha nem volt rá pénze: adományul nyerte a gyülekezettől. Az angol társaság már akkor olcsón terjesztette a Károli Gáspár-féle magyar bibliát. Ezt használták.

Ám a szentirás nagy erdő. Sok történelmi és tudományos ismeret kell ahhoz, hogy ennek szavait, mondásait, hitbeli és gondolkozásbeli egységét valaki tisztán fölismerje. Efféle ismerete nem volt a szegény vándorló iparos legénynek. Ő csak irni, olvasni és számolni tudott, csak az elemi oktatás kis tudományában volt jártas. Vezető nélkül könnyen eltévedhetett elméje a szentirás titkai közt.

Azért Hencsey az 1840-ik év vége felé már elhatározta az uj hitvallás szövegezését s megirását. S elhatározásának véghezvitelét rögtön meg is kezdé, - még pedig oly hévvel és buzgósággal, hogy a következő 1841-ik év végére már az egész munkát befejezhette. Pedig nagyon el volt foglalva. Mindennapi kenyerét műhelyben kellett megkeresnie. Sokat utazott s minden napon irt egyik vagy másik hivének levelet.

Az éjszakát, a pihenés idejét s az ünnepnapokat forditotta nagy művére.

Az egész munkát csak egyes levelekben, egyes kisebb részekben, czikkekben irta meg s a mint egy-egy czikk készen volt, lemásolás végett azt társainak azonnal átadta. Kinyomatásról szó sem lehetett. Erre pénzük se volt, de ezt akkor a sajtóviszonyok se engedték volna meg. Különben ő maga se akarta, hogy ekkor már napvilágra jöjjenek czikkei. Nem ok nélkül sejtette, hogy a törvényesen fennálló s történelmileg szervezett egyházak ellenző törekvései az ő kisded gyülekezetét készek és képesek volnának már bölcsőjében elnyomni.

Czikkei később postán vagy vándorló legények által szétküldve bejárták az országot. Hivei mindenütt leirták és tanulták és megtanulták ezeket. Czikkeit később magával vitte a külföldre is. Itt akarta kinyomatni. Sok jelből ugy látom, rendszeres könyvet töredékes irataiból csak Svájczban alkotott.

Műve három részből áll. Minden részt könyvnek nevez.

Az első könyv szól: Az Bünökbül megtért - Szent élet követő - Krisztustól hagyott szent keresztséget hit után felvett - Keresztényeknek - Élő tárgyaikrul.

A második könyv szól: Az Ujraszületésrül - Keresztségrül - Urvacsorárul és az Imádságrul.

A harmadik könyv szól: Az Külső és Belső Kereszténységről és az Hit után való Keresztségről.

Mind a három könyv főleg a római egyház hittanaival vitatkozik s vitáihoz az érvek forrásait az évangyélisták és apostolok irataiban keresi.

Sem czélom, sem feladatom Hencsey művének tartalmát ismertetni. Igazságainak se ereje, se gyöngesége most engem nem érdekel. Minden hit egyenlő értékü, mig a lélek bensejében él s igazán él. Én csak azt akarom láthatóvá tenni, miként támadhat és terjedhet el uj hit a mi korunkban s a mi társadalmunkban. Hencsey uj hitének egyes tételeiről csak annyiban emlékezem meg, a mennyiben az én munkám czéljaihoz szükséges.

Hencsey minden czikke, az uj hitvallásnak összes könyvei özvegy Nipp Anna házában készültek. Vajjon meg van-e még e ház s van-e most lakója, a ki emlékezni tudna a hatvan év előtti emberekre? Emlékszik-e még valaki a régen porló özvegy asszonyra s az ifju hittéritőre, a ki még előbb hunyta le szemeit örök álomra, mint az a kegyes öreg nő?

Két szobája volt Nipp Annának. Az egyik az ő mindennapi lakószobája, mely az udvarra nézett s a diszesebb ünnepi szobája, melynek két ablaka volt a Nagymező-utczára. E szobában volt néhány szentkép a legolcsóbb fajtából. Jézus képe, azután a Szüz Anya képe hét tőrrel átvert szivvel. S még néhány egyházi szentnek kezdetleges művészetü képe. Szentelt barkák, feszületek, imádságos könyvek, naptárak, a terézvárosi templom bucsunapjairól mézes bábszivek. A mint szokásban volt s van ma is kegyes jámbor katholikus asszonyoknál.

Ebben a szobában irta műveit, leveleit Hencsey Lajos. Ezt a szobát engedte át erre a czélra neki Nipp Anna. Ebben volt a kis gyülekezet istentisztelete is.

Mikor Nipp Anna nazarénussá lett: a szent képeket ki akarta tenni e szobából. Hencsey azt mondotta, csak hadd maradjanak ott. Csak a hét tőrrel átvert szivet nem szerette.

- Édes néném az Ur Jézus Krisztus szerelmében - igy szólt Nipp Annához - azt a képet nem tudom jóvá hagyni. Csak az isten látta Szüz Mária fájdalmas szivét, más senki. Az Ur Jézus anyja nem mutatta az ő szivét senkinek. Nem is az a szent fájdalom, a melyet tőrrel okoznak. Gyarló ember gondolta ki azt a képet.

Ezt a képet ki is tették a szobából s más Szüz Anya-képet tettek helyére.

Attól a hitvallástól, melyet Hencsey megállapitott, sokban eltérnek ma már mind a magyarországi, mind a külföldi nazarénusok hittételei. A katonáskodás és fegyverviselés ellen például Hencseynek se könyvében, se leveleiben egy szót sem találtam. A fegyver önkénytes használatát általánosságban nem helyesli ugyan, sőt tiltja is, de arra is erősen int, hogy külső cselekedeteinkben a törvényes felsőbbség parancsainak és rendelkezéseinek ellenszegülni nem szabad. Isten előtt az lészen felelős s nem az, a ki a kényszerüség előtt meghajlik.

Folytassuk azonban a történetet.

Béla József az 1840-ik év őszén vette föl a szent keresztséget. Ő volt ezután Hencseynek leghivebb társa s leghasználhatóbb tanitó segéde.

Kovács Józsefet novemberben vagy deczemberben a zalaegerszegi törvényszék mint büntető biróság börtönbüntetésre itélte. Mi volt vétke, mivel vádolták, nem tudom. Zalavármegye jegyzőkönyveiben meg lehet találni. Csak annyit tudok, hogy vétkét előbb követte el, sem mint Hencseyvel s az uj hittel megismerkedhetett.

Az itélet negyedévi börtönre szólt s Kovács 1840. évi deczember 5-én kezdte meg büntetésének elszenvedését.

Hencsey csak ujév táján tudta meg, hogy hive és barátja börtönben van s rögtön abban hagyván munkáját, a zord és viharos idő daczára is gyalogszerrel sietett Pestről látogatására.

Pesthez Zala-Egerszeg nincs közel. Gyalogos embernek jó öt napi ut. Télben, fergeteges, hófuvatos időben, a Bakony erdején keresztül nem kis áldozat megtenni ez utat. De mi volt e kis kényelmetlenség Hencseynek, mikor ő egy szenvedő hivének lelkét erősithette meg ezáltal.

Székes-Fehérvár, Veszprém, Sümeg felé vezetett utja s január 10-én Egerszegre ért. Rögtön felkereste a várnagyot s megkérte: engedje meg, hogy Kovács Józseffel beszélhessen.

A várnagy kemény ember volt s csak ugy félszakosan nézte az ifjut.

- Ki vagy te, mi vagy te? Mije vagy te Kovácsnak? Apád, anyád vagy fiad neked az a Kovács?

- Testvérem az Ur Jézus Krisztusban; meg akarom lelkét vigasztalni.

- Hohó kölyök! Ezt az atyafiságot a vármegye nem ismeri. Pap se vagy, barát se vagy, a ki lelkeket vigasztal. Eredj pokolba!

Hiába beszélt Hencsey. A kemény nyaku várnagy kinevette s utóbb már meghibbant eszünek is nézte s kikergette a vármegye házából.

Három napig őgyelgett az ifju Zala-Egerszegen, mig végre megtalálta azt a csizmadiát, a ki az alispánnak, Kerkapoly Istvánnak lábbelijét szokta késziteni s a kinek pártfogása végre oda segité, hogy beszélhetett Kovács Józseffel.

Ez a találkozás, a szeretet csókjai, az összeomló könyek, a mennyei vigasztalásnak édes szavai soha ki nem mosódtak Kovács emlékezetéből. Megigérte Hencseynek, hogy a mint kiszabadul: nejével együtt Pestre megy, részt vesz a szentek gyülekezetében s ha méltónak tartják, részesül a keresztségben és urvacsorában.

Hencseynek nem volt ideje, hogy kitérjen utjából Szent-Péter-Ur felé szülőinek látogatására. Sietnie kellett Pestre vissza. Nagy gyülekezetet hivott össze február hó 7-re, a hol a hivők közül többnek fel kellett venni a szent keresztséget.

Föl is vette Trulársz József, Klein János és özvegy Nipp Anna. Mindannyi az »urnak szent vacsorájában« is részesült a keresztség után.

Ez ünnepen sokan voltak jelen az uj hivek közül is, kik azonban még a keresztség fölvételére nem voltak elkészülve. Ilyenek voltak: Ihász György, Magyar Ferencz és nővére Magyar Francziska, Kertész András, Denkel Terézia, Likhardus József, Hegner József, Vajdenhof Fülöp, Fülöp János és felesége, Halna Ferencz és felesége, Bámer József és végre Vidkovszki.

Ezek mind iparosok voltak s később, midőn a keresztséget fölvették, többé-kevésbbé befolytak az uj hitvallás terjesztésébe.

Denkel Terézia, Denkel Jánosnak, a tanitónak volt nővére, folyton Pesten lakott és élete együtt folyt testvére életével.

Ihász György később külföldre is kiment, Ausztriába. Ő különben Sopron vidékén téritett.

Kertész András erdélyi származásu volt s téritési székhelyül Lippát és környékét választá. Egy darabig Nagy-Szebenben is tanitott s ott a Gärtner nevet vette föl.

Vajdenhof Fülöp olajmolnárlegény volt Brájer Jakab budai olajmalmában. A leglelkesebb téritők egyike lett s szülőföldjén Békés vármegyében s a szomszédos vármegyékben hirdette az uj tudományt, Sok jel mutat oda, hogy Csongrád vármegyében is az ő nyomdokán terjedt el a nazarénus felekezet.

Bámer József a legkiválóbb tanitványa Hencseynek. Nagy szerepe lesz még a külföldi téritések körül is. Még sokszor fogunk róla beszélni.

Likhardus erkölcse utóbb meglazult. Pár év mulva a szent gyülekezet kizárta kebeléből.

A Magyar testvérek, Hegner, Fülöp és Vitkovszki, valamint Halnáék is szerényebb szerepet játszottak. Időnként még visszatérünk rájuk.

V.

(Kovács József megvigasztalása. - Fölveszi a keresztséget. - A szent gyülekezet tagjai
szétoszolnak. - Hencsey térit a szõlõhegyeken. - Az öreg Hencsey a szénégetõn.)

Hencsey nem feledkezett meg pillanatra se börtönben szenvedő hivéről. A mint az isteni tiszteletet, keresztelést és urvacsorát elvégezte, még ugyanazon az estén, február 7-én irt Kovács Józsefnek a zalaegerszegi börtönbe.

- Oh bár meggyőzhetném - irja a többi között - a te hervadozó lelkedet Istennek ama hathatós beszédével, a melyben megmondotta, hogy semmi kinzó szerszám nem fog az ő hiveinek ártani.

- Vajha meg tudnád gondolni az Istennek rajtad való elvégezését a lélek szerint elhinnéd, hogy az Isten csak hozzád való szeretetét akarja megmutatni. - Mi pedig tégedet annál inkább fogunk szeretni, mert e naptól fogva társa lettél ama sok szenvedéseket kiállott régi szent embereknek. Kérlek azért tehát a mi megtartó Ur Jézus Krisztusunkra, hogy még gondolatodban is az Istenhez való szeretetben meg ne csüggedj!

Vajjon miként hatottak e szavak a szenvedő lelkére ott a börtön mélyén, a sötétben, az éhség és nélkülözés és meggyaláztatás szomoru tanyáján, az orvok, gyilkosok és mindenféle gonosztevők társaságában?

Kovács Józsefet én személyesen nem ismertem. Mikor ezelőtt harmincz évvel megérlelődött bennem a gondolat: a nazarénusok történetének első napjaira világosságot hinteni: ő már nem élt, csak özvegye élt. De ugy emlékeztek meg róla, mint holtig-talpig becsületes, jámbor, derék falusi gazda emberről. Nem is volt a törvénynyel többé semmi baja.

Ugyane hó 25-én ismét ir neki Hencsey Pestről egy buzditó levelet, melyben érinti, hogy ha márczius 5-én kiszabadul, rögtön menjen Keszthelyre a postára, ott már akkor majd másik levele fogja várni.

E levélben arra is kéri, hogy minél előbb jőjjön Pestre, az atyafiak már óhajtva várják, ne hallgasson test szerint való atyafiaira, kik otthon vannak és torzsalkodnak ellene, hanem inkább hallgasson Istennek fiaira, kik őt Pesten várják.

- Azt a tüzet pedig - folytatja, - mely benned hitvestársaddal együtt meggyulladt, hiában való beszédek által eloltatni ne hagyd, hanem inkább te gyujtsd meg másokban a kegyes élet szövétnekét. Azért is jó volna, hogy ha Pestre jönnél, mert ha netalán az Isten néked is adna juhokat, az itt való tapasztalás után jobban el tudnád Isten segitségével a szent élet legelőjén vezérelni.

- Tisztelnek az atyafiak mindnyájan; szerető csókkal maradok igaz atyádfia az Ur Jézus Krisztusban.

E levélnek meglett foganatja. Kovács József nejével együtt elkészült az utra s Hencseynek megirta, hogy május hó közepére Pestre megy, óhajtaná akkor a szent keresztséget is fölvenni, de óhajtana az urvacsorával is élni.

Hencsey örömmel egyezett bele s a keresztelés ünnepét május 16-ára tüzte ki.

Kovács József e napon csakugyan elért Pestre és pedig nejével, született Pap Novák Annával együtt. E napon tizenhatan vették föl a keresztséget. Ők ketten ugyanis s ama tizennégy uj hivő, kikről föntebb emlékeztünk.

Voltak az isteni tiszteleten ujonnan megtértek is, kiket azonban Hencsey még keresztségre nem bocsátott. Ezek közül Rajki János, Bámer Ferencz és özvegy Véber Katalin pesti lakosokat emlithetem föl. Bámer Ferencz testvére volt Bámer Józsefnek. Ő is, Véber Katalin is állandó pesti lakos volt. Rajki János azonban itt csak vándoridőt töltött s később Pestről eltávozott.

Kovács Józsefék két hétig maradtak Pesten. A szent atyafiak adtak nekik nagy szivességgel szállást és ellátást. Özvegy Kovács Józsefné idős korában már nem emlékezett tisztán vendégszerető gazdáikra, csak arra, hogy azok részint a Király-utczán, részint a Kalap-utczán laktak.

Ezután a gyülekezet tagjai nem sokáig voltak együtt.

Junius első napjaiban Hencsey Kovács Józsefékkel együtt hazaköltözött Zalavármegyébe. Béla József és Kertész András szintén utra indultak. Amaz Szegzárdra, Tolnavármegyébe, emez Erdélybe.

Hencsey hazamenetelének két oka volt. Édes apja öreg volt már, a mesterséget nehezen folytathatta s bár Imre fia még otthon volt, de már annak is vándorolni kellett mennie s azért Lajos fiát haza óhajtotta. De Hencsey ezen kivül a térités munkáját a Balaton vidékén is meg akarta komolyan kezdeni s Kovácsnak a munka folytatását meg akarta könnyiteni.

Utközben Székes-Fehérváron meglátogatta Gasparichot, a barátot, azonban ekkor még az uj hitet neki elő nem merte hozni. Az összes társalgás közte s a szerzetes között ennek műveire terjedt, melyeknek szebb részeit Hencsey könyv nélkül tudta már. A szerzetes nagyon megörült ennek.

Béla József junius 13-án indult utra. Utrakelését a következő sorokban adta Hencsey tudtára:

- Junius 12-éig vártam Kovács levelére, de mivel az nem jött, tehát 13-án elindultam. Az én elindulásom is nagy örömet hozott szivemnek, mert Pestről az atyafiak átjöttek Budára, Vajdenhof lakására. Tartottunk gyülekezetet. Volt tanitás, éneklés és ima. Ezt az Ur Isten utravalóul ajándékozta nekem. E kincscsel méltán dicsekedhetem. Az atyafiak közül jelen voltak Fülöp János feleségével, Halna feleségével, Bámer József, Vidkovszki, Magyarné s ezeken kivül öreg nénénk Anna.

Irja ezen kivül, hogy Hencsey kéziratainak egy részét Denkel Teréziának átadta s ő majd átadja azoknak, kiknek azt le kell irni.

E kéziratok Hencseynek az uj hitvallásról szóló iratai voltak. Ezeket az irni tudó hivő atyafiak többszörösen leirták. A maguk számára is, de az ujonnan megtérők számára is, a kik esetleg maguk nem tudták volna leirni.

Béla Józseffel egyidejüleg Vajdenhof Fülöp is Békés-Csabára, szülőföldjére távozott. Hencseynek ő is rögtön megirta, minő czimmel s hova küldje neki leveleit.

Ihász és Rajki szintén elhagyták Pestet. Ihász Sopronba, Rajki Pozsonyba távozott. Rajkihoz csatlakozott később Likhárdus is.

Igy oszlott szét egyidőre a kisded gyülekezet. Búcsuzásuk megható volt.

- Kedves szeretett társam - irta Béla József Hencseynek - a te elmeneteled sürü könyhullatásomra esett énnekem. Szomoruan köszöntjük egymást az atyafiakkal. De él az Isten és a mi megváltó Idvezitőnk, és vigasztalásunkra szolgál, hogy te csak test szerint váltál el tőlünk, de lélek szerint velünk vagy!

Minő becses volna az, ha minden levél, melyet társaihoz intézett Hencsey, rendelkezésünkre állana!

Az 1841-ik év eltelt a nélkül, hogy a gyülekezet tagjai ismét összejöhettek volna. Ama nagy elhatározással búcsuztak el egymástól, hogy kiki rendithetlen buzgalommal fogja terjeszteni az uj tudományt.

Alig vetettek számot erejükkel. Alig voltak elkészülve a nehézségekre, melyek utjok elé fognak tornyosulni. Alig hitték, hogy a mai társadalom minden ziláltsága daczára is oly erős szövedéket képez, melynek megbontása majdnem határos a lehetetlenséggel. Talán nem is gondoltak mindezekre. Ábrándos és buzgó lelkük talán csak a hajnal szineit látta, a mely majd rájuk derül. Szent fogadást tettek önmagukban. Egyik se akart Pestre visszatérni a nélkül, hogy azt a vigasztaló hirt ne hozza társainak, hogy az üdvösség utja ismét megnyillott nehány együgyü lélek előtt s az uj tudomány ismét megvilágitá néhány hivőnek lelki szemei előtt istennek országát.

Hencsey az egész nyarat és őszt otthon töltötte s napi műhelybeli foglalkozásán kivül szorgalmasan igazitgatta czikkeit és szorgalmasan dolgozott - mint egyik levelében irja - az urnak kertében, melynek gyomlálása ő reá is, mint egyik méltatlan szolgára rá bizatott.

Munkája nem volt egészen eredménytelen.

Volt Keszthelyen egy fazekas-mester, másként gelencsér, Majcza Ferencz nevü. Ez maga is megtért, felesége is. Később a férj meghalt s özvegy felesége átengedte lakását szent gyülekezet tartására. A kiket a környékben Hencsey és Kovács megtéritettek: időnként itt tartottak isteni tiszteletet.

Főleg a szőlőhegyi falvakban szereztek hiveket.

Kovácsék fészke, Nemesfalu is szőlőhegyi falu; nem egymás mellé épitett lakóházakkal, hanem szétszórt szőlőhegyi hajlékokkal, melyekben állandóan ott laknak a tulajdonosok. Többnyire kis vagyonu emberek és családok, a kiknek a hajlékon, szőlőn és szőlő lábján kivül alig van valami más birtokjuk. Boruk, gyümölcsük elég terem, eladásra is jut. Nyáron Somogyvármegyébe mennek át arató munkára. Őszszel, tavaszszal eljárnak napszámba szőlőmunkára, télen erdei munkára. Kenyerük, ruházatjuk megvan, a tél nagy részét munka hiján elmélkedésben, szomszédokkal való társalgásban, jámbor mulatozásban töltik el. A téritő szava könnyen lelkükhöz fér.

Ilyen szőlőhegyi falvak Keszthely közelében északon Tomaj és Cserszeg, keletre Gyenes, Diás, Vanyarcz s még tovább Badacsony hegyétől keletre Kis-Örs, Ábrahám. Az ábrahámi szőlőhegységben seregesen akadt hivőre Hencsey.

Oka az, hogy a közel szomszédságban van Nemes-Káptalan-Tóti falva, hol Ferencz nagybátyja lakott, kinél sokszor megfordult s kinek beszédei után a jámbor szőlőhegyi egyszerü nép őt már jó hirből ismerte. A páhoki pap esetét is mesés változatokban regélték itt az emberek.

Első híve Ábrahámban Kenyeres Juliánna asszony lett, Károly Péter felesége. Ez asszony monoszlói származásu kálvinista nő volt, megtéritette utóbb férjét és sok ismerősét. Nem volt már fiatal asszony, 1796-ban született, tehát 45-46 éves volt Hencsey téritése idejében. Nagyon kegyes, beszédes és szentirásismerő asszonynak mondják. A többi hivő közül Tóth András kékfestőt s Horváth Ferencznét, születési neve szerint Csigó Sárát emlitem föl. Tóth András tanitóvá is lett a nazarénusok közt, de később hitetlenségben találták s a gyülekezetből kirekesztették.

Apjának és anyjának alig merte Hencsey az uj hitre térést ajánlani. Imre öcscse, mint felszabadult iparos legény, vándorolni ment s a nyár óta már Szegeden volt műhelyben. A család kebelében tehát nem volt tér.

De nem is igen lehetett. Apja, a falu öreg kovácsa, bár hajlott és gyengülő korban, még mindig nagy szellemi felsőbbséget gyakorolt a fia fölött. Megállapodott falusi észjárása, elmés ötletei s határozott modora előtt meg kellett hajolni az ifju szelid lelkének, költői kedélyének s vallásos ábrándjainak. Mindezt az öreg üres, hiába való érzékenykedésnek tekintette. A sok imádkozásról, könyvolvasásról, szentirás magyarázatról és kegyes beszédről ugy vélekedett, hogy az csak paphoz, baráthoz, öreg uri dámához illik, de paraszthoz, lakatos legényhez életre való emberhez nem illik. Ha valami effélét fiánál észrevett: kinevette vagy jól összeszidta őt. De fia eszejárásán valami dicsérni vagy méltányolni valót nem talált.

Az öreg eszejárásának ismertetésére maga Hencsey ir le egy esetet szeptember 11-én kelt s Kovácshoz intézett levelében.

Künn voltak az erdőn szenet égetni. A rokolányi erdőszélben égettek szenet a Csányra vezető ut közelében. A szénégető-gödröt és katlant egész nap, egész éjjel szemmel kell tartani. Az eltakart tűznek kilobbanni nem szabad, mert akkor kialszik s a faág nem szenesedik meg. Éjszakára két embernek kell ott lenni, hogy ha az egyiknek szemét elneheziti az álom, ébren legyen a másik.

Egyedül voltak az erdőn az apa és a fiu. Az ég csillagos, de a lombtól alig lehetett látni. Az erdő némaságát nem zavarta hang. Csak a gétyei, nemesszeri, rokolányi kakasok hangját lehetett hallani a közeli és távoli szomszédságból. Az erdőnek és az éjszakának sötétségében némán bámulta apa és fiu a szénkatlan kupaczából gomolygó, alig látszó füstöt.

Végre megnyilatkozott a fiu szive és szája. Elmondta apjának a pesti szent gyülekezet dolgait. Elmondta az uj tudományt, megismertette a hivők kegyes életét s elárulta a rendithetetlen elszántságot, mely szivüket eltölti. Lerajzolta a jövendőt, melynek az uj egyház eléje néz. S beszéde végén, bár burkoltan, arra kérte apját, legyen ő is tagja az uj gyülekezetnek.