A TÜZES BARÁT.

I.

(Miért hivják a barátot barátnak? - A tüzes barát sorsának
jellemzése. - Hol és mikor született? - Szülõi és testvérei.)

Miért nevezi s mióta nevezi a magyar ember a szerzetest barátnak: nem tudom. Sok száz esztendő óta nevezi annak közbeszédben is, irodalomban is. Ha két férfi testvér gyanánt szereti egymást s teljes bizodalommal osztozik egymás örömében és bujában, segitője és szövetségese egymásnak életre-halálra: az a két férfi barátja egymásnak. Nem testvérek, nem rokonok, más-más szülők gyermekei, mégis szeretik igazán, mélyen, örökre. Ha jó barátok.

A magyar a szerzetest is barátnak nevezi. Pedig a magyar nép sohasem volt vakbuzgó; sorsát, jövőjét, érzelmeit sohase bizta szerzetesre; történelmi nagyjai közt, igazi nagyjai közt sohase volt szerzetes. A nőszerzetest már nem nevezi asszonybarátnak, pedig a nőszerzeteseket egykor talán jobban kegyelte, mint a férfinemen lévőket.

S minden szerzetest barátnak nevez, csak valami jelző szóval különbözteti meg őket. Fehér barát, tarka barát, vörös barát, szürke barát, néma barát, fekete barát, fatalpu barát, cseri-barát, kopasz barát, kolduló barát: mind valamennyi más meg más szerzetnek a neve.

Ismer tüzes barátot is. De ez a szó: tüzes, nem külön szerzet neve. A hogy ismer tüzes asszonyt, tüzes lovat, tüzes nyelvet, tüzes angyalt, tüzes istennyilát, tüzes pallóst: ép ugy ismer tüzes barátot is. A lángszavu, nagy indulatu, gyors igéjü, fáradhatatlan barátot nevezi tüzes barátnak.

Ilyet ismert egyet a magyar függetlenségi harcz 1848-ban és 1849-ben. Tul a Dunán nem is ismerték igaz nevén. De a tüzes barát néven mindenki ismerte.

Különös férfiu volt ez, ki nagy szenvedélyei elől a sorsnak végzetes csapásai alatt félrevonult a világtól és csendes zárdának homályos rejtekében tölté viharos életének legszebb idejét.

Férfiu volt, kinek szivét megrohanta a szerelem s a mikor ez szerencsétlenné vált, kiolthatatlan gyülölet származott belőle a világ ellen s minden ellen, a mi a földön szép, nagy és dicső. Ki eltemette magát, mikor még fiatal volt, de ifju lánggal támadott föl s rohant a nagy koreszmék küzdelmei közé s a csaták véres mezejére, a mikor már nem volt fiatal s fürtei már őszülni kezdettek.

Ki fásult lélekkel, kiégett szivvel istennek ajánlotta föl életét és az életnek minden örömét s a ki mégis pártot ütött az ég ellen s vakmerően idézte önfejére a haragos végzet kegyetlen büntetését.

Ki vad szenvedélylyel ragaszkodott egyházához s mégis nazarénussá lett egy pillanatra. Ki gyülölte a nagy eszméket s mégis szolgálta azokat. Ki kész volt megtagadni a hazát és mégis fegyvert fogott érte, mikor a haza veszedelmének ideje elérkezett; - ki pillanatonként talán gyülölte a magyar fajt s mégis büszkén ment a bitó alá s fenséges önérzettel vallotta magát magyarnak, mikor ez a nemzet elbukott s fölötte két nagy hatalomnak kérlelhetlen dühe tombolt.

Különös férfiu volt ez, kinek élete ellenkezett korával; kinek szenvedélyei ellenkeztek eszméivel; kinek szereplő vágya messze-messze röpködött tul a zárda ama szűk körén, hova széttörhetlen lánczokkal volt lekötözve. Kinek lelkében nagy bűnök csirái fogamzottak meg, s a ki mégis dicsőséges nagy tetteknek végrehajtására volt hivatva. Kinek sorsát tragikussá tették életének kibékithetlen ellentétei s a ki iránt csak akkor engesztelődtek ki a haragvó istenek, a mikor viharokkal teljes életét áldozatul megnyerhették.

És meg is nyerték.

Ki volt már használva ez az élet és tulajdonosa nem becsülte már semmire. Könnyen vetette el magától s talán gyermekkora óta az volt legbensőbb öröme, a mikor a vesztőhelyre kellett mennie. A bitónak megpillantása végtelen kéjjel töltötte el idegeit. Vidáman érezte magát, mint a vőlegény, ki szerelmesének karján lakodalomba megy. Ő volt a vőlegény és a halál volt rá a mosolygó menyasszony. Az összekelés gyorsan megtörtént. De a közönség könyező szemekkel nézte a szomoru menyegzőt. A közönség a leigázott magyar nemzet volt.

E férfiu volt a tüzes barát. Név szerint Gasparich Márk Kilit, szent-ferenczrendi szerzetes.

Kevéssé ismerte őt a világ, mig élt és gyorsan elfelejtette, a mikor meg kellett halnia. A mult század harminczas és negyvenes éveinek kortörténetében neve se fordul elő. Még a nemzet vértanui közt is alig emlékeznek rá. Sirját ma már senki föl nem födözheti. Szerzetes társai nem járulhattak oda s nem akadt hű barát, a ki e sirt egy árva emlékező jellel megmentette volna a feledékenységtől. Rokonai szegény földművesek messze távol Zalavármegye déli határán a Dráva mellett talán csak hónapok mulva hallották meg halála hirét; hű barátai, honvéd bajtársai pedig akkor már föld alatt voltak - a sirban vagy a börtön fenekén. Vagy messze bujdostak már, hová csak a kósza hir juthatott el az elhagyott hazából.

Homályos zárdákban jámbor, istenfélő szerzetesek emlékeznek meg néha a nevéről. Elbeszélik maguk között viselt dolgait, örök bánatát s őrjöngő eszméinek ki-kitörő rohamait. És olvassák eszmékben dús könyveit és megsugják egymásnak a részleteket, melyek haláláról hagyományként szállanak egyik zárdából a másikba s az öreg szerzetesekről a fiatalokra. És keresztet vetnek magukra, valahányszor eszükbe jut, hogy a mikor halálra kellett készülnie, nem ő neki tartott szent szónoklatot a lelkész, hanem inkább ő intézett szép és igaz szózatot a lelkészhez, kit pedig az ő vigasztalására rendeltek melléje.

Én elbeszélem a zárdák némely titkát s megismertetem e férfi életét. Életét is, halálát is. A magyar nazarénusok története csonka lenne e nélkül s Hencsey működésének erejét, a lakatos legény varázsló hatalmát alig érthetnők meg, ha azt a befolyást, melyet a tüzes barát gondolkozására gyakorolt, legalább nagy vonásokban nem ismernők.

Adataim gyüjtésében egykor szerencsés is voltam s kevés ideig fáradhatatlan is. De adataim még se teljesek. Mégis közlöm a tüzes barát élete történetét, a mennyire közölhetem. Meglesz talán az az eredmény is, hogy közléseim nyomán mások figyelme is fölgerjed s talán e zaklatott élet lefolyását sikerül egykor egészben összeállitani s az utókor emlékezetének hiven átadni.

Czirkovlyánban született, Zalavármegyének muraközi járásában. E falu neve most Drávaegyház. Perlaktól alig három kilométernyire fekszik kelet felé a Dráva árterének partján, buja termékenységü vidéken. Lakói horvát ajkuak s buzgó római katholikusok.

Szülői egykori jobbágyok, derék, munkás és józan mezei gazdák voltak. Öt gyermekükről tudok. Egyik a tüzes barát, eredetileg Márk néven. A másik: György, a ki 1871-ben halt meg. Nyolcz gyermeke maradt, kik mind kegyelettel emlegették vértanu bátyjukat. Volt még két férfi testvér: Boldizsár és Jakab, - a mult század hetvenes éveiben még éltek, de azóta nem hallottam róluk. Volt egy nőtestvér is, Borbála, férje után Kutnyákné, szintén drávaegyházi lakos. Él-e még, nem tudom. Ha él: a nyolczvanadik életév körül járhat. Szakasztott mása volt a vértanunak. Arcza, szemeinek tüze, lelkének rajongása, szellemének nyugtalan természete mind-mind a tüzes baráté. Könyv nélkül tudta azt a levelet, melyet a vértanu a siralomházból testvéreihez intézett. Mikor kis leány volt is: végtelenül szerette őt a tüzes barát.

Születésének idejére nézve egymástól eltérő két adat van birtokomban.

A Máriáról nevezett szent-ferenczrendi szerzet 1830-ik évi névkönyvében s ettől kezdve 1847-ig a szerzeti évkönyvekben akként van bevezetve, hogy 1810-ik évi április 7-én született. Ugyanez adatot nyertem egy öreg hitszónoktól is, ki szerzetes-társa s ismerőse volt, de ő tudását kétségtelenül az évkönyvekből meritette.

Halálos itéletében s a hadi törvényszék előtt tett vallomásaiban, melyek 1853. évi augusztus hóban keltek, az van állitva, hogy 49 éves. Ezt ő maga állitotta s az irásokba az ő előadása után vették igy föl. E szerint ő nem 1810-ben, hanem 1804-ben született volna.

A két évszám közül melyik felel meg a valóságnak: nem tudom elhatározni. Mindakettő hitelesnek látszó forrás s mindakettő az ő tudtával s befolyásával készült. Többnemü okból azt hiszem, inkább az az adat helyes, melyet halálos itélete nyujt s igy születési évének inkább 1804-et fogadom el. Volt egy gyermekkori jó ismerőse, Chernel Ignácz, nagy miveltségü, előkelő uri ember. Ez utoljára 1848 őszén Nagy-Kanizsán látta a tüzes barátot. De meg se ismerte hamarosan, annyira tele volt redővel az arcza. Az pedig nem valószinü, noha bizony nem lehetetlen, hogy 38 éves egészséges és jól élő ember arcza tele legyen redővel. Van más körülmény is, mely nyom valamit. A tüzes barát 1831-32 körül rövid ideig kolduló barát volt. Ha 1810-ben született volna: 21-22 éves korában küldték volna ki kolduló barátnak. Ezt alig lehet hinni. Ellenkezik az általános szokással.

Szülői és testvérei, mint emlitettem, horvát ajkuak voltak s a magyar nyelvet alig tudták beszélni. Falujuk határos a Dráván tul fekvő Varasdmegyével, a mely már a társországhoz, Horvátországhoz tartozik. Itt a bécsi osztrák udvar már évek óta szakadatlanul izgatta 1848 előtt a horvátokat Magyarország ellen, de ez az izgatás a muraközi horvát ajku magyarokra nem igen hatott. A tüzes barát különben sem engedte volna meg, hogy rokonai Magyarország ellen fegyvert fogjanak. Ő már 1847-ben lelke szerint igaz magyar volt s ez időtől kezdve gyakran megfordult szülőföldén.

Hogy azonban a magyarság iránt még se a legmelegebb érzés lakott szivükben: kitünik az a tüzes barát egyik elbeszéléséből. Elmondja, hogy mikor ő már a gimnáziumban jól megtanult magyarul beszélni, testvérei szintén kedvet kaptak e nyelv megtanulásához s azért megkérték apjukat, fogadjon a házhoz magyar cselédet, kitől majd a nyelvet együtt-lakás és közös munka közben elsajátitják.

- Jó apám - mondja a tüzes barát - ezt nem engedte meg, mert mint buzgó vallásos férfiu azt állitotta, hogy a mig ő él, a tisztességesen és becsületesen beszélni nem tudó magyarok nyelvével nem fogja bemocskolni házát és földjét, melyet ő annyi buzgó sóhajjal és fáradsággal szerzett.

Talán van valami tulzás a tüzes barát szavaiban. Az is igaz, hogy az öreg Gasparich a magyar nemes ember nyelvét s különösen káromkodó nyelvét gondolta olyannak, a mely bemocskol, de bizony a puszta vallásosság még se elég ok e némileg gyülölködő felfogásra.

Ilyen gondolkodásu apa házában bizony a gyerekek is hasonló gondolkozásuak lehettek eredetileg. És a kis Márknak sokáig távol kellett lenni az apai háztól s nagyon elszokni annak légkörétől, mig benne tiszta öntudattá s lángoló önérzetté válhatott az a gondolat, hogy ő magyar s hű fia a hazának a halálig.

A kis Márk - ez volt keresztneve, a Kilit nevet a zárdában vette föl - Drávaegyházán végezte az elemi iskolákat. És végezte ugy, hogy tanitója s plébánosa nem mindennapi tehetséget födöztek föl benne s azért apját arra beszélték rá, hogy a fiut tanittassa, küldje tudós iskolába s neveljen belőle papot, orvost, barátot vagy jegyzőt, talán ügyvédet. Köztisztviselővé nem nevelhette, minthogy nem nemes ember volt.

A gondos apa szivesen hallgatott e rábeszélő szavakra s örömmel nyugodott meg, mikor a plébános ismeretsége s befolyása következtében a gyereket a szombathelyi gimnáziumba fölvették. Itt valamelyik székeskáptalanbeli kanonok, ki a plébánossal barátságban állott, vette magához a gyereket a gondoskodott szükségleteiről a további kiképeztetéséről.

Hogy hivták a plébánost s ki volt a kanonok: nem tudom. Általában a tüzes barát életében az a leghomályosabb rész, a melyet iskolában töltött. Kevés följegyzést hagyott erről ő maga is hátra.

II.

(A tüzes barát kortársai. - Szerelme. - Mária eltünik örökre. -
Gasparich kétségbeesése. - Regék és hagyományok.)

Társainak is keveset beszélt ifju-koráról s ha beszélt is, régen elfeledték azt már utolsó szóig. Valószinüleg senki se él ma már társai közül. Ferenczrendi szerzetes, de semmiféle szerzetes se szokott naplót vezetni. Sok század óta alig volt szerzetes, a ki másról, mint legföljebb zárdája dolgairól jegyzeteket készitett volna. Ha ugynevezett világi dolgokat, egyéni viszontagságokat jegyez föl emlékül: halála után jegyzeteit bizonyára megsemmisitik szerzetes-társai.

Mikor az esztergomi és pozsonyi konventben a hittant végezte, egyik tanulótársa s legbizalmasabb barátja Dank Agapusz volt. E nevet ösmeri a nagy közönség. Ő volt egyik szerzetes, ki 1849-ben az osztrákok által kivégzett magyar miniszterelnöknek, Batthyányi Lajos grófnak holttestét a szent-ferenczrendiek budapesti sirboltjába elrejteni segitett. Ő a tüzes barát ifjukori életének sok rejtekébe be tudott volna világitani. Mikor én megismerhettem, ezelőtt negyven évvel, már a szerzet provincziálisa volt. Nem hittem, hogy közölje velem Gasparichra vonatkozó emlékeit, kisérletet se tettem nála.

Harmincz év előtt határoztam magam el arra, hogy a tüzes barát multját földeritem.

Akkor még élt két elaggott szerzetes, ki Gasparichcsal egy napon lépett be, ezelőtt mintegy nyolczvan évvel, a szemináriumba. Az egyik Ambrus Ferdinánd Anaklétusz volt, a pozsonyi konvent tagja s gróf Batthyányi József házi káplánja, a másik pedig Magyar Ignácz András, a szombathelyi zárdának egyik nyugalomba vonult egyházi szónoka. Ezek bizonyosan ismerték Gasparichot fiatal korában s ugy hittem, oly adatok birtokában vannak, melyek a tüzes barát megismerésére érdekesek és fontosak. Levélben fordultam hozzájuk. Öreg emberek voltak már, nem emlékeztek biztosan semmire.

A tüzes barát eredetileg déli szláv vérből eredt. Nagy mértékben megvoltak benne fajának és származásának erényei és hibái. Élénk, gyors elme; erős képzelet konok ábrándokkal s hirtelen fellobbanó s nagy szenvedélyekkel párositva: ime a déli szlávok jelleme. Rokonszenvei és ellenszenvei végletekig menők. Büszke és önérzetes. Vágyai és érzelmei nem állanak arányban nyomasztó és szegényes társadalmi helyzetével s azért keresi a magányt, félrevonul a kisded odujában vagy erdők sürüjében önkeblét emészti s komor gondolatoknak s vakmerő ábrándoknak él.

A tanulás vágya, az eszmék szeretete és hatalma nem vonzzák őt eléggé. Mégis tanul s mégis elmerül pillanatonként a nagy eszmékben. Mert lelkének munka, foglalkozás és fáradság kell. E lélek csak önmagával foglalkozik s ha ebben elgyötrődött, kifáradt, akkor tér át a világra; akkor kezdi észrevenni a világot s felölelni a tudomány és bölcselet vivmányait.

Azt irja Hencseynek 1842-ben:

- Mily boldognak kell neked lenni, édes fiam; te nem gondolsz egyébre, mint Istenre és előtted égen és földön nincs egyéb tudomány, mint a szentirás tudománya. Mikor én olyan fiatal voltam, mint te, az én lelkem örökké birkózott és mindig legnagyobb ellenségével, önnönmagával. Én csak magamat ismertem, semmi mást.

Ilyen lélek számára csak a szerelem volt még hátra, hogy vagy nyugodt legyen vagy őrjöngővé váljék.

Megjött a szerelem is.

A tüzes barát szerelme a suhancz kor szerelme. Minden részletén a homálynak köde lebeg. Ha elbeszélem: inkább fölingerli, mintsem kielégitené a kiváncsiságot és a képzeletet. Mégis elbeszélem ugy, a hogy az alaktalan hagyományból, Gasparich néhány töredékes jegyzetéből s Hencseyhez intézett néhány leveléből összeállithatom történetét.

Mint 17-18 éves ifju találkozott egykor egy szép, fiatal leánynyal. A leánynak keresztneve Mária volt. Vezetéknevét nem tudom.

A leány apja herczeg Batthyányi Fülöp valamelyik vasvármegyei falujában szegény iskolamester vagy községi jegyző volt, vagy talán mind a két hivatalt is vitte. A község nevét se találtam meg bizonyosra.

Az ifju már az első találkozásnál olthatatlan szerelmet érzett a lány iránt. Nem is szerelem, nem is a mindennapi szenvedélynek egyszerü fellobbanása volt az. Láz volt az, mely keresztül hatolt a csontokon. Őrjöngés, mely izzóvá tette az agyvelőt. Nem is lehetett az más. Hiszen az első találkozás akkora örvényt ásott az ifju szivében, hogy abban végre egész élete is elmerült. Élet, boldogság, nyugalom és minden. Van ilyen eset, noha szerencsére ritkán.

Ő maga igy ir e szerelemről:

- A föld is mély és az ég is magas, de még sem oly mély, hogy az én szenvedésem elrejthetné és az ég sem oly magas, hogy az én kinos érzéseim oda föl ne hatolnának.

- Oh te leány, a te életed és halálod szült engem az örök kárhozatra. Miért jöttél te az én utamba? Miért nem tudtam én veled együtt elenyészni?

- Mikor én téged először megláttalak, miért nem vette el az Isten az eszemet, hogy őrülten futkostam volna be utánad a világot és az én lelkem, mint a feneketlen örvény, örökké te körülötted forgott volna?

- Akkor nyerném én csak meg a boldogságot, ha elmém tőled soha el nem szakadhatna s ha még sem tudnék sem magamról, sem terólad semmit.

- Mit ér nekem a te halálod és mit ér nekem az én életem?

Mikor e sorokat irta, már régen szerzetes és meglett férfiu volt a tüzes barát, mikor pedig a lányt utoljára látta, akkor még csak gyermek volt. Minő mély szenvedélynek kellett annak lenni, melynek fénye vagy talán árnyéka ily messze eláradhatott.

Az irói nyelven ne akadjon fenn a nyájas olvasó. A tüzes barát szellemében erős költői ér lüktetett. Iróképessége pedig oly erős és szép, hogy az ő korában az ő irói nyelvét kevés magyar iró érte el s talán csak Kölcsey multa felül.

Az 1838-ik évi pesti árviz alkalmával a szerencsétlenek mentésében és ápolásában tevékeny részt vett. Midőn látta a nyomorult, kiéhezett, elgémberedett, siró alakokat: lelkének régi sebje megint erősen kiujult. Még ott is a lány emléke rajzott lelkében.

- Ha most - irja ez időből - a sárból és a vizből, a jéghalmoknak fenekéről vagy összedőlt házak omladékaiból Máriának megtört testét kimenthetném! Ha százak és ezerek közt fölismerném őt vagy láthatnék hozzá hasonlatost! Lenne bár megaggva, vagy lenne hervasztó betegségnek rettenetes hatalmában: lelkemmel melengetném föl és ápolnám őt. Ide hoznám e boltozatok alá s az oltárra tenném reszkető testét!

Száz meg száz változatban egész életén át ekként emlékezett Máriáról.

Az első találkozást csakhamar követte több is, Gasparich gyakran eljárt a leány szülőihez és mint jegyzeteiből következtetem, alapos reménye volt ahhoz, hogy a leány, a szülők beleegyezésével, oda ajándékozza neki kezét s szive hajlamait.

Hónapokig, vagy talán egész éven át tarthatott ez a viszony s az ifju ernyedetlen szorgalommal látott tanulmányai után s el volt szánva megérdemelni a leányt s méltóvá lenni ahhoz, kit az ég és a föld minden teremtménye között a legmagasabbra becsült.

Hanem hát valami véletlen, rá nézve valami borzasztó szerencsétlenség csakhamar véget vetett a viszonynak s a boldog jövendő ábrándképeinek.

A legközelebbi őszi szünidőt otthon töltötte Gasparich a szülői háznál. Mikor ennek leteltével Szombathelyre visszament s a leány szülőit meg akarta látogatni: nem találta otthon se a lányt, se a szülőket. Kérdezősködéseire azt a feleletet kapta, hogy pár hét előtt a faluból valahová elköltöztek. Hova, merre: erre felelni senki nem tudott.

Az ifju nem esett kétségbe, noha lelkén kinos aggodalmak nyilaltak át. Később ismét kereste Máriát s ismét nem találta. Várt hetekig. Azt hitte, hogy Mária szülői csak ideiglenesen távoztak el, s hogy késő őszre vagy télre vissza fognak térni. Gyakran megfordult a háznál s gyakran kérdezte a háznál levőket, de oly feleletet, mely megnyugtathatta volna őt, nem kapott.

A várakozás mindig kinosabb lett. A leányról, akihez lelkét és életét kötötte, még csak hirt sem hallott. Az epedés hatalma lassanként erőt vett rajta, buskomorság kötözé le lelkének ruganyosságát s szivszaggató fájdalmak czikáztak át forrongó érzelmein.

Bejött a tél - hidegével, förgeteges zivatarával. De őt se tél, se zivatar nem gátolta. Napokon és éjszakákon át bujdosott s szökött önmagától s járt a faluban, honnan szerelmese örökre eltávozott.

Minden hiába volt.

Faggatódzásaira, őrült esedezéseire mindössze annyit tudott meg, hogy a herczeg az ősz elején uradalmait meglátogatva, megfordult a faluban is s a tanitót és leányát kegyelmesen arra méltatta, hogy velük beszédbe ereszkedett. Azután a herczeg elment s utána egy hét mulva a tanitó is eltávozott családjával együtt.

Most már mindent tisztán látott. Beteg képzelgésében legalább azt hitte, hogy tisztán lát. Izgatott agya s őrült szerelmének rajongása a borzasztó lehetőségek egész seregét rajzolá le előtte. Lelke kinosan tévedezett az önkényes föltevések között. A leányt se hütlennek, se könnyelmünek nem tudta tartani. Ragyogó és szent az a leány. A szülők becsületességében se kételkedhetett. Minden gondolata abban állapodott meg, hogy a szülők bizonyosan el vannak téve láb alól, a leányt pedig valamely rideg, elhagyatott várban a herczeg játékszere gyanánt szigoru őrizet alatt elzárva tartják.

Mesékben, könyvekben ilyeneket hallott, olvasott. Beteg agya ily esetté alakitá át a leány eltünését.

E rettentő gondolat sulya alatt Gasparich elfeledte kötelességeit, el a jó szülőknek hozzá kötött reménységét, elfeledte önmagát s ott hagyva a tanintézetet, szomoru bujdosásban töltötte a napokat és éjszakákat. Föl akarta a leányt keresni - szerelméért s föl akarta a herczeget keresni - boszujáért.

Mi történt tehát a leánynyal voltaképen?

Itt a hagyományok mesések s részben hamisak és valótlanok. A tüzes barát jegyzetei nem nyujtanak eligazodást.

Az egyik hagyomány azt beszéli, hogy herczeg Batthyányi Lajos az apa vitte volna el a leányt, a kibe azután beleszeretett fia s el akarta venni feleségül, de apja ezt ellenezte s a konok és indulatos fiu a leányt apja karjai között agyonlőtte.

A másik hagyomány ugy emlékezik, hogy az ifju Fülöp herczeg vitte el a leányt s annak lett barátnője, de néhány év mulva valaki orvul meggyilkolta s a gyilkos neve sohase tudódott ki.

Arról is beszéltek abban az időben, hogy az ifju herczegnek egyik barátja, egyik osztrák gróf vagy egyik angol lord vitte el a szép leányt örökre, el is vette feleségül s boldogul élt vele késő korig.

Kisértetes mesék támadtak Vasban, Zalában, még Veszprém vármegyében is; a merre csak elterjedtek a herczeg birtokai: mindenütt.

Még mikor én a nazarénusokról csak annyit tudtam, hogy ilyen nevü felekezet is van a világon s mikor Gasparichnak még neve se jutott el hozzám: már akkor is hallottam valamit e csodálatos és rejtélyes esetről.

Az én falum szomszédságában fekszik Enying városa. Ez is a herczeg birtoka volt. Van ott egy görög épitészetü gyönyörü katholikus templom, melyet a herczeg épittetett. Sokszor elnéztem a templom remek homlokzatát. Arany betükkel van rajta a herczeg neve. Erről azt beszélték, hogy vezeklésül, nagy bünének engeszteléseül épittette ezt a herczeg fiatal korában. Ezt is és Rómában egy fogadalmi kápolnát is. Egy szép leány erőszakos halálával hozták azt összeköttetésbe. Ezt hozták föl indokul arra is, hogy Fülöp herczeg soha nem nősült, rideg agglegénységben töltötte el hosszu életét s hogy hosszu élete egész folyamán át soha se telt öröme semmiben.

Se nőben, se a közügyekben, se rengeteg vagyonában. Ugy élt s ugy halt meg, mint boldogtalan szegény ember.

Bizonyos, hogy a köznép együgyü meséinek, a mikor messze lakó nagy urakról van szó, századrésze se igaz.

III.

(Minden mesének van valami alapja. - Lajos herczeg és a szép asszony. -
A szép asszony rejtélyes halála. - Gasparich szenvedései. - Lemondása.)

De a mesének mégis van valami alapja. Eredetének mégis volt valami oka. Térnek messzesége, időnek mulása, emberi képzeletnek játszó szeszélye, könnyelmüség és rosszakarat száz alakba öltözteti, eltorzitja, módositja, nagyitja, homálylyal vagy fénynyel környezi, a mi történt s ránk a történet már csak tündéri alakjában száll, a hogy elhinni semmiképen nem lehet, de azért mégis valósággal megtörtént valami eset, melyből a népmese a maga költészetét fölépiti.

Még a boszorkánynak, a tündérnek, a tátos lónak, a leányevő sárkánynak, a vasorru bábának is van történeti alapja.

Ha regényt irnék, ha a költészet paripáján száguldozhatnám be a képzelet világát s a száz éves multnak homályboritotta tájékait: akkor se apró, se nagy nehézség nem állaná utamat. Soha nem született lények helyett teremtenék költött alakokat, uj élettel ruháznám fel a rég elholtakat, szavakat adnék a némák szájába, felnyitnám a beomlott sirok üregeit s a regevilág dalnokainak példájára életet lehelnék az élettelen kődarabokba.

De én megtörtént s régmult dolgokat akarok elbeszélni. Kötelességem, de jogom is azok titkait kinyomozni. Tévedhetek egyes részletekben. Ha vannak még, a kik emlékeznek, feladatuk a felvilágositás és kiigazitás. Én csak annyit mondok bizonyosnak, a mennyit gondos nyomozás alapján jóhiszemüleg bizonyosnak tartok.

A tüzes barát alakja körül képződött regének valóságos történet volt alapja.

Batthyányi Lajos herczeg 1790 körül nem a legbensőbb viszonyban élt nejével, Pergen Erzsébet grófnővel. Volt egy nagyon szeretett barátnője, Lázár kormányszéki tanácsos és referendárius felesége. Csodálatos szép asszony. A bécsi körök ifjai rajongtak érte.

Lázár öreg ember volt, hunyt szemmel türte a barátságot. A nagyon szép méltóságos asszony szerette az élvezetet, a fényüzést s a hatalmat. Utóbb ellenállhatatlan befolyást gyakorolt a herczegre s a nagy uradalmak tisztjeire. A herczeg kegyeibe csak általa lehetett bejutni. Sok uradalmi tisztet elbocsátott, sok uj tiszt tőle nyerte kényelmes és jövedelmes állását. Sok örömnek, de sok keserüségnek is volt forrása a szép asszony hatalma.

Fülöp herczeg 1781-ben született. Serdülő korában Fuchshofer jezsuita atyát, a Monasterologia hires iróját adták melléje nevelőnek és tanitónak. Ez is a szép asszony befolyására történt. A jezsuita atya is nagy tisztelője volt a szép asszonynak.

Volt Vasvármegyének a 18-ik század végén egy hirneves udvari embere. Mikos László kerületi táblabiró, később magas udvari méltóság, államtanácsos. Báróságot is kapott I. Ferencz magyar királytól. A magyar jogban való jártasságáról mesés hirek szárnyaltak. Minden előkelő család törekedett arra, hogy fia mellette legyen patvarista és juratus. Fülöp herczeget is ő mellé adták 1800-ban s ő ott együtt juratuskodott egy-két évig Ürményi Ferenczczel, a későbbi fiumei kormányzóval s koronaőrrel és Chernel Ferenczczel, Sopronvármegye későbbi nagytekintélyű főszolgabirájával. A három ifjut meleg barátság kötötte egymáshoz.

Egykor egy elbocsátott s talán ok nélkül elbocsátott herczegi tiszt oda ment panaszra Fülöp herczeghez apja barátnője, a szép udvari tanácsosné ellen. Szivreható módon adta elő: milyen szerencsétlenség történt vele, éhező családjával. Átkozta a szép asszonyt. Orvoslást kért a fiatal uraságtól.

Ürményi és Chernel föllázadtak a szép asszony ellen. Mindent hallottak s tudtak is már s erélyes közbelépésre izgatták a herczeget. De a herczeg nem avatkozott a dologba.

- Édes apámat szomoritanám meg, ha Lázárné ellen tennék vagy szólnék valamit; - őt szomoritani vagy boszantani pedig nem akarom.

Az ifjak félig komolyan, félig dévajul azzal gyanusitották, hogy ő is benne van a szép asszony varázsló hatalmában. Ez a gyanusitás később még erősebb lett.

Lajos herczeg aránylag fiatalon meghalt 1806-ban. Lázárné befolyása a herczegi udvarban megszünt. De férjének se volt megfelelő vagyona. A szép asszonynak minden hatalomról, minden fényüzésről és sok élvezetről le kellett mondani. Boldogtalannak érezte magát, sokat sirt.

Sorsa meghatotta Fülöp herczeg szivét. Utóbb is szerény, de tisztességes évdijat utalt ki számára központi pénztárából. Kétezer pengő forintot, a mi akkor annyi pénz volt, mint most egy államtitkári fizetés. De azt óhajtotta, hogy Bécset hagyja el. A szép asszony szót fogadott s Zalavármegyébe Reznekre költözött.

Reznek akkor Bernáth udvari ágens birtoka volt, a ki szép távolból szintén legyeskedett a szép asszony körül. Hajdan vár volt, de a mohácsi csata után a törökök ellen gyöngének találták s azért nem is erősitették meg. A régi vár köveiből uj kastélyt épitettek, a falu házsorain kivül nagy kertben, árnyas fák közé. E kastélyba vonult a szép asszony, multján busulni s ha lehet, azt elfeledni. Haszonbérben birta a birtokot s azt beszélték, Fülöp herczeg fizette a haszonbért.

Több éven át lakott már ott, a mikor 1817 körül egy szép reggel cselédei halva találták hálószobájában az élete delén levő, noha még mindig szép asszonyt.

Az asztal mellett feküdt pongyola-ruhában. Vére szétömlött a padlón. Mellén, csodaszép mellén volt keresztül lőve. Ágya felbontva érintetlen. Asztalán kártya Napoleon-pasziánszra szétrakva. Pénzében, ékszereiben semmi hiány.

Nem rablók voltak a gyilkosok.

A vármegye kemény vizsgálatot teljesitett. Azon az éjszakán viharos, esős idő volt. A kert fái zugtak, a kastély ajtajai, ablakai dörömböltek a vihar csapkodásai alatt. A cselédek már lefekvőben vagy nyugodtak is már ágyaikban. A szép asszony egyedül kártyázott. Valaki megzörgette kertre néző ablakát. A szép asszony azt gondolta: valaki a faluból levelet hoz. Kinyitotta az ablakot s oda állt az ablak elé. Kivül egy puskadörrenés s a szép asszony visszaesett az ablak mellől szobája közepére. Kint a kertben felnőtt férfi csizmájának nyomai az ablak alatt. A nyomok a nagyvölgyi patak felől jöttek s arra is távoztak.

A vármegye sohase tudott egyebet kideriteni. Ki volt a gyilkos: sohase tudta meg senki.

A szép asszony halálának esetéből alakultak a rémes mesék. E mesékbe szövődött bele a két herczeg neve. De bele szövődött később a tüzes barát neve is. Ez előtt harmincz évvel némileg magam is hittem a mesékben.

A szép asszony közt és Gasparich eltünt Máriája közt, mint most már tudom, semmi összefüggés nincs. Gasparich még a világon se volt a szép asszony lánykorában s mikor ez meghalt is: Gasparich alig lehetett idősebb 10-12 évesnél.

Keszthely körül egykor egész részletességgel beszélték nekem, hogy a szép asszonyt egyik leánykori megcsalt imádója őrjöngő szerelmi boszuból lőtte agyon. A függetlenségi harcz idején; 1848-ban, az a hir terjedt el Zala-vármegyében, hogy Varasdon haldoklása közben utolsó gyónás alatt vallotta magára valaki a gyilkosságot. A haldokló az öreg Lajos herczegnek volt egykor uradalmi tisztje, kit állásából a szép asszony hatalma mozditott ki. A haldokló utasitotta gyóntatóját, bontsák fel szobájának padlódeszkáit: ott megtalálják bűnének jeleit és bizonyitékait.

Senki se kereste. Régen porrá vált akkor már a szép asszony. Nem is emlékezett rá senki már. Csak Rezneken emlegetik még a rémes esetet.

A római fogadalmi kápolna se engesztelésül épült. Nem is Fülöp herczeg épittette, hanem másodizbeli unokatestvérje, gróf Batthyányi Antal József, függetlenségi harczunk egyik hősének, Magyarország egykori külügyminiszterének, gróf Batthyányi Kázmérnak édes apja. Neje, Roggendorf grófnő, beszélte rá.

Bizonyos, hogy a lányt Gasparich elvesztette. S ő bizonyosnak tartotta, talán később meg is tudta, hogy a lányt valaki a herczeg kiséretéből vitte magával szülőivel együtt.

Vajjon a leány önként és szivesen egyezett-e a viszonyok változatába; - vajjon kicserélhette-e érzelmeit s visszafojthatta-e, elnyomhatta-e az ifju kebel fel-feltoluló ábrándjait s a szüzi lélekismeret önérzetes szavát? Vajjon a suhogó selyemben, kárpitos termek illatos légében elfelejtette-e végkép a szenvedélyes ifjut, kinek szive megtörött utána? Vagy talán néha-néha visszaemlékezett ennek szerelmes szavaira, melyek egykor neki is oly édesek valának? Mindez érdekes dolog lehet a lélekbuvár előtt s hálás tárgy a regényiró számára; - mindez azonban az én elbeszélésem tárgyai közé igen kevéssé tartozik.

Fiatal diákgyerek életében mindennapi eset ez.

Semmi jelet se találtam arra nézve, hogy Mária valaha értesitette volna sorsáról Gasparichot. És semmi nyomot arra nézve, hogy valaha őt még életben látta volna.

Vajjon meddig élt s mikor és hol mult el Mária? Egyetlen megjegyzést találtam a tüzes barát irásai között, melyből azt sejtem, hogy sirját egyszer meglátogatta. Szelidültek-e e siron kínjai vagy ujabb átkokban tört ki az üldöző sors és a haragos ég ellen: ki tudná azt most már?

Megjegyzése egy töredékes szövegü imádság után olvasható sárgult papiroson. Az imádság elhunyt szerelmesünk üdvösségét kéri istentől. A megjegyzés igy szól:

- Sürü fák közt korhadó kereszt; - elfeledték, mikor eltemették. Mit kerestem ott? Bolond voltam.

Hosszu bujdosás után egy napon Gasparich összetört lélekkel s lázban égő testtel tántorogva ment haza Czirkovlyánba a szülői házhoz. Szenvedéseiről nem beszélt még anyjának sem. Beteg lett, ágynak esett, lelkét őrült látások háborgatták s ha néha eszméletre jött, óhajtotta a halált, a mely neki nyugodalmat ad.

A halál nem következett be. Gyermek volt még s ifju ereje megküzdött a testnek és léleknek szenvedéseivel. Gondos ápolás után visszanyerte egészségét.

De lelkének üdeségét nem nyerhette vissza. A nagy rázkódás eltompitotta őt a világ iránt s mintha a vágyak és ábrándok csiráit kiölte volna lelkéből, egyéb gondolata se volt, mint szerzetessé lenni, zárdába vonulni és életét istennek szolgálatára s meghiusult reményeinek eltemetésére használni.

Igy ir egy későbbi levelében:

- A világnak szerencsétlen szülöttei azon boldogtalan hitben lélekzenek, hogy az ő életük nyom valamit az örökkévalóságnak folyamában. De én azt kérdem magamtól és az emberektől, a madár repülésének marad-e nyoma a levegőben és a madárnak utját megjegyzi-e magának a levegő? És az örökkévalóságban az embernek nyomorult élete több-e, mint a madár röpülésének elmulandó nyoma? Én már boldogtalan gyermekkoromban tudtam ezt és a mióta élek, csak mindig jobban megtanultam!

Ily gondolatok közt határozta el megmásithatlanul a zárdába lépést.

Miért lesz ma baráttá valaki? El se lehet szinte képzelni, honnan kerül a barátok ama nagy száma, mely egyik-másik országban feltünő már? A tanitó és betegápoló barátokat értjük. Mivelik a tudományt, van dolguk minden napra s egész életre, az élet csöndes örömeihez is eljuthatnak, pályájuk a korszerü ember felfogásával s életczéljával nem ellenkezik.

De miért léphet valaki fiatalon oly szerzetbe, melynek tagjai szegények, vagyontalanok, koldulásból élnek, semmit nem dolgoznak, hanem csupán elmélkednek és áhitatoskodnak? Egykor, régen, századok előtt, a vallásos rajongás korszakában fenséges tünet lehetett az az élet, mely egyéb czélt nem tüzött maga elé, mint hogy istennek gondolatában örökre elmerüljön. Öreg embernél, törődött léleknél ma is érthető. De a fiatal lélek előtt ott van, ott tombol, ott tolong az egész élet minden vágya, minden szenvedélye, minden munkakedve, minden alkotó ösztöne. Mit csinál ezekkel? Miként szabadul ezektől?

Azt mondják: lemond, letér az élet országutjáról, félre áll.

Csakhogy a lemondás ifju embernél a léleknek megcsonkitása. Mintha kivágnák belőle az erélyt. De lehető-e ez? Nem nől-e ki ujra a kivágott rész?

Gasparichot a lemondás vezette. A méltatlanul kiállott rettentő szenvedésnek vagy harczban és boszuban kell kimulni, vagy a csöndes lemondás sivatagán elenyészni.

IV.

(Hol tanult Gasparich? - A Barthodeiszky-ház Mihályiban. -
A tüzes barát Pestre kerül. - Kezd önmagával meghasonlani.)

A lemondás érzete oly mélyen vésődött lelkébe, hogy fajának szenvedélyes vérmérséklete s egyéniségének végletekre hajló heve hosszu évekig nála tartósan soha ki nem tört s jelleme fölött zsarnoki uralmat sokáig nem gyakorolhatott. A mikor szenvedélyei később más alakban ujra fellángoltak: azok akkor már a hosszu elfojtás után oly erőre emelkedtek, hogy azoktól már csak a halál menthette meg.

De ez sokkal később következett be. Betegsége s fölépülése után annyira képes volt a tudományokba elmerülni s föltétlen lemondása oly csodálatos szelidséget kölcsönzött gondolkozásának és magaviseletének, hogy a hol zárdában vagy magánházaknál megfordult, azonnal megnyerte magának az ismerősök szeretetét mindenütt. Szűk beszédü, alkalmazkodó, kedves és szelid ifju emlékezetét hagyta magáról néhány uri családnál, a hol több időt töltött, a mint majd rá fogok térni.

Szerzetéül a szent Ferenczrendi atyák zárdáját választotta. E szerzet szent Mária különös tiszteletére áll fenn s husz zárdája van Magyarországon. Szombathelyen is van, a hol a gimnáziumot végezte. Gyanitom, hogy itt jelentkezett először. 1827-ben október 23-án öltözött be barátnak. Ha csakugyan 1810 áprilban született: ekkor lett volna tizenhét és fél éves. Igazán suhancz koru még.

Semmi sem lehet bizonyosabb, mint az, hogy a mikor elhatározta a szerzetbe lépést, rendületlenül szánta el magát arra, hogy a zárda homályos falai közé fogja eltemetni ifjuságát, egész életét, szárnyukszegett vagy alaktalan vágyait s szétfoszlott reményeit. Alig juthatott ekkor még eszébe, hogy az a korszak, melyet át kell élnie, nagy eszméket fog szülni s hogy az eszmék áthatolnak még a zárdák falain is s az ő egyéniségét hosszu szunnyadása után is uj életre ébresztik, cselekvési vágyát ujra felköltik.

Szombathelyen nem maradt meg.

Az első évi hittan-folyamot mint klerikus 1830-ban a nagyszombati konventben végezte. Jó messzire szülőföldjétől, kinzó emlékeinek szinhelyétől. Talán igyekezett is ettől távol lenni.

A másod évi hittant az esztergomi s a harmad és negyed évit a pozsonyi konventben végezte.

Sajátságos, hogy klerikus korában a magyar nyelvet rendkivüli szenvedélylyel tanulmányozta s a magyar irodalom akkori termékeiben egész lélekkel elmerült. Az illir-délszláv izgatás akkor még alig kezdődött s az ő lelkéhez soha el nem jutott.

Azt irja 1844-ben megjelent Szózatában:

- Magyar vagyok, annak érzem és tartom magamat, habár más ajku honpolgárnő tejét szivtam is, habár csak jó későn kezdém szorgalmam által magamévá tenni a magyar nyelvet.

Irályáról azt következtetem, hogy gróf Széchenyi István műveit előszeretettel olvasgatta. Mintha irásain az ő irályának nyomait fedezném fel. Kevesebb eszme, kevesebb tartalom, vallásosabb irány, de csaknem hasonló erő, hasonló szakadozottság, a közbeszorult mondatok bősége s ama gondolatalakitások mintegy erőltetett keresése, melyek az uj eszmeáramlatok, az uj gondolkozás biztos jelzésére az akkori irodalmi nyelvben még alig voltak eléggé kifejlődve.

Az iskolai tanulmányok elsajátitásában talán középszerüen haladt előre. E tanulmányok leginkább vallásos tárgyuak voltak. Ezek helyett örömest olvasott történelmi műveket. Olyanokat természetesen, a minőket az ő idejében szerzetes és klerikus ifju kézhez kaphatott. Szép ismeretekre tett szert igy is, melyekkel mivelt körök is szivesen látták őt kebelükben. Hiteles közlések után tudom ezt. Érdekes véletlenből jutottam e közlésekhez.

A soproni lyceumban az ágostai vallásuaknál végeztem 1859-ben a VIII-ik gimnáziumot. A német nyelv kedvéért kerültem oda. Volt egy kitünő tanárom, Domanovszky Endre, a hirneves bölcseleti iró. Nagy összeütközésbe jutottam vele. Ő is heves volt, én is hibás voltam, siettem ott hagyni Sopront s visszamenni Pápára.

A mely napon összeütköztem vele: azt a napot már nem akartam Sopronban tölteni. Vasut nem volt, uri fogatra pénzem nem volt, Pápa messze fekszik, kimentem a vásártérre, vajjon kapnék-e Pápa felé menő alkalmi kocsit.

Egy jóképü magyar gazdaember azt mondta, ő Mihályiba való, rögtön indul, hajnalra haza akar érni, odáig szivesen elvisz egy vagy két forintért.

Mihályi! Emlékeztem, hogy ilyen nevü falu épen Pápa közelében fekszik. Felrakodtam kocsijára.

Mulatságos csalódás lett a vége. Pápa közelében Mihályháza fekszik s nem Mihályi. Csak másnap tudtam meg, a mikor fuvarosom házánál már jól ki is aludtam magamat. Pápához azonban nem sokkal jutottam közelebb.

Sebaj. Diákgyerek ilyesmi fölött nem busul, ha kevés is a pénze. E véletlen nélkül sohase hallottam volna talán a tüzes barát hirét s nem irnám most e sorokat.

Itt megismerkedtem egy későbbi jó barátommal Lendvai Fekete Józseffel, ki mint királyi táblabiró halt meg itt Budapesten. Szülőhelye Kisfalud volt, a nagy Kisfaludy-nemzetség ősi fészke, e falu pedig csaknem össze van épitve Mihályival. Ő elvitt engem látogatóba a mihályi Barthodeiszky-családhoz. Jó birtoku, magas miveltségü, előkelő, uri család volt ez s engem is szivesen látott. Kik vannak ma e családból Mihályiban, nem tudom. Negyvenkét éve mult ennek s én azóta nem jártam e vidéken.

Itt hallottam igen sokat a tüzes barátról. A mit hallottam, abból sokat elfeledtem, de sok dolog eszembe is jut, a mint most a betüket papirra rakom. Gyerekkorát, ifju korát, Mária eltünte fölött való szenvedéseit, függetlenségi harczunkban való nagy dolgait s szomoru halálát itt jól ismerték.

A tüzes barát itt sok időt töltött. Neki is kellett kolostora számára alamizsnát gyüjteni, neki is kolduló barátnak kellett lennie, őt is kiküldötték ugy is mint klerikust, ugy is mint ifju szerzetest e czélból. Igy jutott 1832-ben vagy 1833-ban először Mihályiba a Barthodeiszky-házhoz. Később többször is, sokáig majdnem minden évben megfordult ott.

Akkor még élt az öreg Barthodeiszky Mihályné. Özvegy asszony volt s igen koros lehet már. Onnan gondolom ezt, mert Terézia leánya már 1805 körül férjhez ment Chernel Ferenczhez, pedig nem ez volt első gyereke. Ott vezette gazdaságát fiával, Barthodeiszky Pállal, a ki előkelő miveltségü férfiu volt, sokat utazott, sok nyelvet ismert s a páviai egyetemen hittanfolyamot is végzett.

Nagyon kedves katholikus család volt ez. Az agg urnő megkövetelte a plébánostól, hogy minden kolduló barátot, a mikor jön, hozzá vezessen el. Bőkezü volt a zárdák iránt s minden barát bő alamizsnával távozott tőle.

Igy került hozzá a tüzes barát is.

Fiatalsága, halvány arcza, nemes miveltsége, áhitatos beszéde által kedvessé lett az urnő előtt. De Pál ur előtt is. Gyakran heteket töltött az uri háznál. Különösen kedvelték azért is, hogy a magyar nyelv titkait a család körében is törekedett elsajátitani. A Rába-vidéki magyarság nyelve végtelen gazdag nyelvanyagban, közmondásokban, példabeszédekben, vidám fordulatokban egyaránt. Nagyon sokkal gazdagabb, mint bármely más magyar vidék nyelve. Okát alig tudnám megmondani. Gazdagsága az irodalom számára még nincs összegyüjtve.

A tüzes barát a Barthodeiszky-háznál sokat jegyezgetett. Nagyon örült ezen az urnő. Meg is igérte a barátnak, hogy primitiájának ünnepét ő fogja rendezni, ő viseli költségeit.

Igy is lett.

A primitia a katholikus egyházi rend tagjainak életében emlékezetes egyházi cselekmény. Mint pap és mint áldozó és áldó, ekkor jut az egyik szentség birtokába. A tüzes barát az 1834-ik év végén vagy az 1835-ik év elején tartotta Mihályiban ez ünnepet.

Nem tudom bizonyosan, hogy ezután két évig hol tartózkodott. A szerzet ama korbeli évkönyveiből megtudható. Ugy rémlik előttem, ugy hallottam Mihályiban, hogy a Mariano-Pratensis Conventusban, a mosony-megyei Boldogasszonyfalvai zárdában volna egy-két éven át. Ha csakugyan ott volt: 1835-ben és 1836-ban lehetett ott.

Az 1837-ik évben már mint szerzetes és hitszónok az alkantarai szent Péternek felajánlott pesti zárdában volt. E zárda a belvárosban, a Ferencziek-terén és a Kossuth Lajos-utczában van. Temploma a régi, de a zárda-épület csak harmincz év előtt épült. A régi zárda egyszerü kis emeletes ház volt nagy kerttel, melynek helyére időközben a Ferencziek uj zárdája, bazár-épülete és az egyetemi könyvtár palotája épült.

Itt volt a tüzes barát a régi egyszerü zárdában az 1838-ik év végeig. Itt érte őt a nagy árviz is. Szerzetes társai név nélkül élt s név nélkül elhalt barátok voltak.

Itt tünt fel mint hitszónok legelőször. Gyönyörü nyelven, erősen és tisztán csengő hangon, szentséges hévvel és buzgósággal, gyakran nagy szenvedélylyel tartotta beszédeit. Beszédei nem egyszerü hitviták, nem az egyházi szószék általános szólásai, nem a szent atyák ismeretes közmondásai voltak. Kora irodalmi magaslatain szárnyalt gondolkozása. Egy öreg szabómesterrel még találkoztam, a ki egy szónoklatát se mulasztotta el s a kinek az volt véleménye, hogy olyan nagy szónok se előtte, se utána nem volt a Ferencziek templomában.

Lehet, hogy igaza volt.

Hanem a tüzes barát vérének lázongása, szenvedélyes természetének zsarnoki önkénye a kedélyének szinte beteges izgalma itt már ismét elő-előtört. Szerzetének előljáróságával itt már esetenként meg-meghasonlott s forrongó eszméi s a serkedező cselekvési vágyak már alig tudtak a zárdának falai, feladatának korlátai s szerzetes állásának kötelességei között megmaradni.

Egykor keserü boszu töltötte el lelkét a nagy urak ellen s a végletekbe rohanó lélek kiterjesztette gyülöletét az egész nemesi osztály, sőt pillanatonként a magyar faj ellen is. Erre is van bizonyság irataiban. Betegsége, tanulmányai, a zárdának nyugalma s csöndje s a szentirásnak isteni tanai hosszu időn át elvonták lelkét a boszu és gyülölet emésztő érzeményeitől. De betegsége elmult. A szentirás tanai egyéniségét, a vad természetnek e sajátságos remekét végkép át nem idomithatták. Tanulmányai mind magasbra szárnyaltak a nélkül, hogy egyuttal az örökkévalóság törvényeinek mélyébe hatoltak volna. A zárdának nyugalma lassanként háborgó lelkének nyügévé és gúnyjává vált. Harmincz éves életkorának minden testi és lelki izma feszülni kezdett. Az ellentétek, melyek vágyai és társadalmi állása, eszméi és szenvedélyei közt voltak, teljesen megalakultak lassanként s ugy látszott, nem lehet köztük béke és kiengesztelődés.

Pesten annyi könyvhöz juthatott, a mennyihez csak akart. A véletlen szeszélye Yung éjszakáit, Benthamot és Rottecket juttatá kezébe.

Yung éjszakáiban a világ nem egyéb, mint a siralom völgye. S még ez se nappal, hanem éjszaka. Dante pokla ez, de nem tűzzel, kínokkal és fogcsikorgatással, hanem a könyeknek örök hullatásával. Báró Eötvös is e könyvből merithette Karthauziájához a sötét eget, a bánatos lelket s a kiapadhatatlan könyeket. A vallás se deriti föl ez éjszakákat. Istennek igéi csak ugy világitanak be a sötétségbe, mint a csillagok, ha fekete felhők takarják el őket.

Bentham is homályos. Különösen homályos az olyan elme előtt, a ki a mindennapi élet ezer változatát nem közvetlenül szemléli s azokat minden nap át nem éli.

V.

(Bentham és Rotteck. - A szószék varázsa. - Az árviz. -
A templom falai megrepedeznek. - Az angol szüzek kolostora.)

Bentham könyve egy bölcseleti rendszer, melynek tárgya a legnehezebb tárgy. Az állam és a társadalom erőviszonyai önmagukban s egymás ellen. Miként lehetne s kellene e viszonyokat a joggal szabályozni? Bölcseleti rendszer, melyet egészében se a tudomány, sem az államélet terén soha el nem fogadtak. Be sincs talán fejezve. Befejezését az alkotó halála meggátolta. Részeiből műegységet alkotni s ezt a világ rendjével összhangzásba hozni, mind máig senki se vállalkozott.

Mit csináljon ily művel a barát, kinek elméje sohase fárad el, de a titkok mélyéig se tud jutni?

Rotteck eszményi világtörténet. Korának bölcseleti felfogását keresi s találja meg háromezer évnek történelmi eseményeiben. S a jelen kor eszméit nem a multnak történetéből vonja le, hanem a multnak történetét is a jelen kor eszméi szerint alakitja át. Amaz eszmék szerint, melyeket a hegeli rendszer áramlatai vetettek fölszinre. Ellenkezik a mű egész iránya a római katholikus egyház sok százados szilárd felfogásával is. Vagy az egyik, vagy a másik iránt támad kétségünk, vagy mind a kettő iránt, ha igazán belemerülünk.

E műveket olvasgatta Gasparich s olvasgatta a nélkül, hogy a kellő ismeretekkel s előtanulmányokkal rendelkezett volna. S a nélkül, hogy a művekben tárgyalt eszméket a gyakorlati élet napfényes mezején a helyes birálat legjobb látó-távolából szemlélhette volna. Benthamot olvasá, holott egész életét a zárda falai közt töltötte s a társadalmat csak messze távolból ismerheté. S Rottecket buvárolta, holott neki egy szegény szerzetes gondolatköréből kitekinteni alig volt szabad és alig volt lehetséges.

S mindezen felül még a szószék titkos varázsló erejének is hatalmába került.

Sajátságos hatalom a szónoklat. Oly alkotmány ez, melyhez a tudomány, a szinpad, a költészet, az egyéniség és a véletlen adja az anyagot s a melyben mindez csodálatos vegyülékben van együtt s versenyez az egymás fölött való uraságért. E verseny, e soha el nem dönthető verseny az, mely a szószéknek titkát képezi s hatalmát alkotja.

A tudomány tulsulya értekezéssé, a szinpad tulsulya szinijátékká, a költészet tulsulya képzelődéssé, az egyéniség tulsulya társalgássá s a véletlen tulsulya adomázássá teszi a szónoklatot. Pedig a szónoklat egyik se és valamennyi. Kevesebb, mint akármelyik s több, mint mindegyik összevéve.

Gondolat, mely lángol; szenvedély, mely gondolkodik; egyéniség, mely eszmévé magasul; költészet az önérdek szolgálatában s önérdek, mely a világot öleli magához. Visszanéz a multra, előre tekint a jövőbe s szeme mégis mindig a jelenen függ. Ismeri a történetet, a tudomány érveit, az erények és bűnök vonzó erejét, a természet szépségeit s a vallásnak titkait és nagyon ismeri az emberek gyöngeségét. Ismeri és felhasználja mindezeket s ha szükség: el is használja. Eszközeiben nem válogat, vagyis mindig azokat választja, melyek a czélra biztosan vezetnek. Si nequit superos, Acheronta movebit. Ha a magasság nem elég, a poklot hivja segitségül: Az égben, a földön és a föld alatt levő hatalmak közt a legnagyobb hatalom, - ugy mondta Stephenson György. De csak akkor, ha sikert arat. Ha sikert nem arat: elveszett, eltünt, mintha soha nem is történt volna. Gúny vagy közöny és feledés moha nyomban eltemeti.

A szószék gyakran azt a hatást gyakorolja a szólóra, a melyet a mámoritó italok gyakorolnak. A szónok agyában a gondolat gondolatot kerget; eszmék gyulnak ki s tünnek el nagy hirtelen; képeket rajzol, miként az álom; költészetet teremt, mint az ifjuság s szenvedélyeket kelt, mint a gyülölet, szerelem, boszu, csatariadás, őrültség s vallási düh. Szerencsés ember, ki a szószéken komoly, nyugodt, a fontolgató értelemnek s teljes öntudatának ura. Még szerencsésebb, ki ezen felül ura önmagának, birtokosa az emberek és a világ titkainak s ki az önbizalom és önérzet rendithetlen alapjáról mosolyogva beszél a mindenséggel. Ez a vidám komolyság, melyet humornak nevez az irodalom.

A tüzes barát ama szónokok közé tartozott, kik elől, mihelyt a szószékre felállanak, elvesz a világ s kik akkor önnön létezésüket is elfelejtik. Azok közé, kiken az öntudatlanság mámorában vad gondolatok s lobogó szenvedélyek uralkodnak. Kik a szónoklat végével testben, lélekben kimerülve ugy érzik magukat, mintha mély, lázas álomból most ébredtek volna fel.

Férfias alakja, erőteljes hangja, eszméinek élénk csapongása, szokatlan bátorsága s merész gondolatai csakhamar ismeretessé tették Pesten. Beszédeinek meghallgatására, mint emlitettem már, özönlött a sokaság a Ferencziek templomába. E beszédeknek akkor nemcsak a fővárosban, hanem messze vidéken is nagy hirük volt.

Pesten találta őt az 1838-dik évi nagy árviz.

Az árviz leirása történetünk folyamával semmiképen össze nem függ. De én Gasparich életét a rendelkezésemre álló adatokból lehetőleg megismertetni akarom, tehát röviden az árvizet is érintenem kell, a mennyiben ez Gasparich életére s szerzetesi cselekményeire vonatkozik.

A tüzes barátot a nagy árviz, az elemeknek e romboló szeszélye rendkivüli izgalomba hozta. Azon a négy napon és négy éjszakán át, mig az ár folyton hullámzott s mig egyes városrészek viz alatt voltak, alig aludt valamit s igénytelen szükségleteiről alig volt képes gondoskodni.

Szerzetének temploma és zárdája szárazon maradt. A templom küszöbe majd két ölnyivel fekszik magasabban, mint a hogy a régi központi városház kapuküszöbe. A városház terén jégtáblákat himbált a szél által zaklatott mély áradat. A régi Kigyó-utcza végén, az ugynevezett Kigyó-patikánál szünt meg a viz. A Ferencziek kolostora körül egy kis keskeny szabad tér volt.

Tele a menekülők ezreivel.

A templom és a zárda a vész kezdetétől fogva menedéke volt azoknak, kiket tanyájukból a jeges áradat kiszoritott. Annyian menekültek oda, a mennyien a falak közt megférhettek.

Azt irja Gasparich:

- Telve volt a vész ideje alatt az egész templom. Földön és padok között helyezte el magát kiki. Itt volt ágyuk, itt a vizes ágynemü között sirtak a gyermekek, itt nyögtek a betegek.

Bár a kolostor szárazon volt, azért a föld meglágyulása s a viznek a csatornákon áthatolása mégis éreztette romboló hatását a szerzettel is. A templomnak sanctuariuma megrepedt s az egyik keresztoltár lesülyedt s derékben kettészakadt.

Rettenetes jelenet volt ez. Március 16-án történt nap közben, a mikor ébren volt mindenki. Zsufolva volt menekülő tömeggel a templom. Agg férfiak és asszonyok üldögéltek a falak tövében. Kisdedekkel tele voltak rakva a padok könyöklő deszkái. Álló ember alig kapott már helyet a padokban, a padok közti folyosókon, az oltárok mellett s a nagy oltár közelében. A tömeg lassu beszédének zugása betölté a boltozatok üregeit. Mindenki a maga inségét s menekülését emlegette s azokról beszélt, kik szerettei közül távol voltak, ide nem juthattak. Borzadva gondoltak az elmult napokra és éjszakákra s reszkettek a jövő napok rémségeitől.