HENCSEY ÉS A TÜZES BARÁT.

I.

(A hitviták. - Hencsey fölkeresi Gasparichot. - Értekezésük s leveleik.)

Hencsey hitalapitó és szelid lélek, Gasparich a római egyház szegény és alázatos szerzetese, de nyugtalan és szilaj lélek. Találkoznak és mérkőznek egymással.

Találkozásuk és mérkőzésük hit fölött való vitát idéz elő.

Nagy hitbeli vitákat ismer a világtörténet. A mikor Jézus verseng a papokkal és irástudókkal. A mikor a keresztyén közönséges egyház ketté válik: napnyugotira és napkeletire. A mikor a hitujitás megkezdődik s diadalra jut. Nagy fejezetek az emberi nemzetség történetéből.

Nálunk Magyarországon nem a hitujitás százada a nagy hitbeli viták kora. A tizenhatodik századból kevés irodalmi emléke maradt e vitáknak. Annál több és élénkebb a tizenhetedik századból, a mikor a római egyház férfiai kezdték a harczot, hogy ez egyház számára visszahóditsák a magyar nemzetet.

Szomoru, de dicsőséges korszak. A szabadságért és nemzeti függetlenségért folytatott háboruk korszaka. Dicsőségéből még az se von le semmit, hogy a hadi tárogatók hangjába belejátszik a hitbeli viták zsivaja.

A mai kor még képzelni se tud üresebb, sivárabb dolgot, mint a minő a hitelvek fölött való vita és versengés. A világ ma nem törődik semmiféle hitelvvel. Nem is érti mi az. Érzéke sincs hozzá. Az irodalom se fogadja be. A tudós társaságok is elzárják magukat a hitelvek fejtegetése elől. Csak néhány hittanár borongós agya foglalkozik még vele a papságra készülő ifjak társaságában.

Felekezeti harcz, vallásos gyülölködés ma is van. De ez utálatos, mert oka nem vallási buzgóság, hanem társadalmi önzés és hatalmi érdek. Sokkal szebb volt a hitujitás korának szószéki és irodalmi vitája, pedig azt is örökre megunta s elfelejtette a világ.

A szelid hittéritő és a tüzes barát közt hitbeli vita támadt. Ugy hat reánk ez, mint régi mohos kődarab összeomlott épületekről, régi korhadt ruhafoszlány sirbolt üregéből. Valami keveset mégis közlök e hitbeli vitából. Hiszen ötven-hatvan év előtt mind a két szellem köztünk élt s korának mind a kettő nagy közmunkása volt.

Emlitettem már, hogy Béla József az 1841-ik év végén meglátogatta Székes-Fehérváron a tüzes barátot s erről értesitette Hencseyt, ki akkor Szent-Péter-Urban, szülői házánál tartózkodott.

Levelében érintette, hogy a tüzes barátnak nem merte előhozni a magyar nazarénusok felekezetének létezését s még kevésbbé azt, hogy neki és Hencseynek mi a szándékuk s életük feladata. Béla József a baráttal szemben nem érezte magát elég erősnek, de bizott abban, hogy Hencsey különösen jártas a szentirásban s olyan kegyes és tiszta életü fiatal ember, hogy egyedül őt illeti meg, hogy a baráttal mind az eszmékben, mind a buzgóságban szembe szálljon. Hiszen ő és társai azért választották Hencseyt vezérül, tanitóul, követendő például.

Bár Gasparich már személyesen ismerte Hencseyt, de valódi és benső érdeklődést iránta mégis csak Béla beszéde gerjesztett. Feltünt a tüzes barát előtt az a majdnem rajongó kegyelet, bizalom és hűség, melylyel Béla József az ő tanitójáról emlékezett. Meg is kérte tehát, hogy Hencseynek adja tudtára az ő czimét, a mely alatt intézze hozzá leveleit s közölje vele óhajtását is, hogy szeretne vele találkozni s értekezni.

Óhajtása teljesedett.

Februári utjában, a mikor Pestre ment, ugyan csak pillanatra látogathatta meg őt Hencsey, de innen márczius 24-én Hencsey kiment Székes-Fehérvárra s a következő napon - pénteken, mint egyik levelében megjegyzi - már korán reggel bejutott Gasparichhoz. Látogatása sokáig tartott. Az egész napon át.

Végre igazán együtt volt hát a tüzes barát és a hittéritő szelid lakatoslegény.

A kolduló barát lakása szegényes. Kis szobácska egy ablakkal, ajtaja a folyosóra nyiló. Falai egyszerü meszelt falak. Egy ágy, durva szürke pokróczczal leteritve, egy kis asztalka s rajta a feszület, egy szekrény s néhány festetlen és fényezetlen fa-szék. Ebből áll a kolduló barát lakása.

Hencsey jóval fiatalabb. Talán tiz-tizenöt évvel. Mind a kettő valamivel magasabb a közepes termetnél. Egyiknek arczképét se láttam, talán nem is volt nekik soha. Mindkettő sovány a sok munkától, nagy buzgóságtól és sok álmatlan éjszakától.

Hogy a tüzes barátnak minő volt alakja 1842-ben: nem tudom. Hogy minő volt nyolcz-tiz évvel később: azt hallottam ismerőseitől. Előre hajlott termet, gyöngén lehajtott fej. Sovány redős arcz, szegletes arczcsontok, sovány áll. Nem szép férfiarcz, de nagy sötét szemek, melyekben a lélek nagy indulatainak lángjai égtek.

Értekezésük, a két különös lélek érintkezése rendkivül érdekes lehetett. Beszélgetésüket szórul-szóra nem közölhetem. Csak fenmaradt leveleikből ismerhetjük azt. Végtelen kár, hogy e levelek nem bővebbek.

Hencsey ekként ir a találkozásról Kovács Józsefnek:

- Kedves szeretett atyámfia!

- A mint mindig mondottam, ugy mondom most is, hogy nincs e földön ember, ki eléggé meg tudná hálálni az Istennek az ő hozzá való irgalmasságát. Mert ő azoknak, kik őt szeretik s buzgó könyörgéssel hozzáfordulnak, teljesiti az ő akaratjukat még kivánságukon fölül is és ezért ő tőlünk, mint teremtéseitől csak annyit kiván, hogy életünk utolsó órájáig csak egyedül ő neki adjunk dicsőséget és tisztességet. Ámen!

Megjegyzem, hogy Hencsey minden levele efféle bevezetéssel kezdődik. Ez után e levelét, mely Pesten 1842. évi ápril 1-én kelt, igy folytatja:

- Óhajtok irni s alig várom, hogy tudomást végy róla, az itteni atyafiakról és önmagamnak idáig való szerencsés elérkezéséről. Légyen hála az Istennek, ugy nyujtá nekem kegyelmét, a mint csak kivánhattam volna.

- Pénteken reggel, 25-ik márcziusban fölmentem a baráthoz és ő engem ismét barátságosan fogadott. Kérdezte, hogy mi az én szándékom ő vele? Én mondottam, hogy jó hirét hallottam az atyafiaktól, a kik hozzám jöttek s ezért bátorkodtam neki levelet irni. És ő mondá: Maga az a zalavármegyei ember, a kiről mi olyan hirt vettünk, hogy a bibliát olvassa és a népet tériti? És én feleltem: igen is, én vagyok. Azonnal leültetett és ő is mellém ült és jobb kezünket egymáséban tartottuk és ugy beszélgettünk. Elkérdezte, hogy miképen ment otthon sorsom és mi bajom volt a páhoki esperessel? Én rendről-rendre elmondottam néki mindent és mondottam, hogy már igen el voltam csüggedve. Ő nékem e bátoritó szóval felelt: azért ne csüggedjek el, emlékezzem rá, hogy Urunknak Jézusnak is a papok által kellett elveszni. Mert - ugymond - valamint már Urunk Jézus idejében a törvénybeli papok elhidegültek a törvénytől, mely Mózestól fogva volt a Krisztusig: ugy most el vannak hidegülve az évangyéliomtól mely fennáll a Krisztustól fogva máig. Ezért tehát ne csodálkozzam, hogy igy cselekesznek velem.

- Ő engem ezzel nagyon megbátoritott.

- Továbbá olyan távolról kezdtem előtte a keresztségnek hit nélkül való fölvevéséről szólani. Ő egy kissé ellenkező véleményben volt, de nem sokat ellenkezett velem. Hanem azt mondá, hogy ő is már az ő lelkében rég óta tusakodik az embereknek tökéletlen hite felől. Erre én kérdeztem tőle, ha lélek szerint igazán tusakodik-e vagy csak betü szerint? Ő arra igy felelt: én nem magasztalom magamat, hanem a Jézustól el nem állok, ha meg kell is halnom.

- Ezen felelet, kedves atyámfia, nagyon jól van, mert azt tudjuk, hogy a Jézustól, a kiben csak egy kis jó érzelem van is, el nem kiván állani. Hiszen a páhoki pap is azt mondotta, hogy ha meg kell is halnia, a Jézustól el nem áll. Nem ám beszéddel, hanem eláll a Jézus Krisztus parancsolataitól cselekedettel.

- Továbbá azt monda a barát, hogy ő könyveket is irt, meg is mutatta nékem könyveit. Erre én azt mondám, hogy én is tusakodtam lelkemben és én is irtam egy kis könyvet, melyet ha keresztül vizsgálna, nagyon szeretném. De mivel akkor arra idő nem volt, könyvemet ott hagytam nála és azt mondottam neki, ha az Isten a pesti atyafiakhoz segit, fogok irni neki és kértem, hogy ő is irja meg, hogy micsoda hibákat talál könyvemben? Én már irtam is neki. Majd csak várom, hogy ő mit fog irni nekem?

- Többet is beszéltem vele, de sok lenne megirni. Majd ha a mi teremtőnk ismét összehoz bennünket: akkor majd elmondom előtted élő szóval.

E levél, melyet Hencsey e találkozásról hátrahagyott, élénk világot vet arra, miként vélekedett Gasparich ekkor már saját egyházának papjairól. Hencsey szavainak igazsága s felfogásának és emlékező tehetségének biztossága kétségtelen. Másfelől az is nyilvánvaló, hogy a tüzes barát szavai épen nem azt jelentik, hogy ő az egész egyházi rendet vagy az egyház minden papját itélte volna meg oly sulyosan.

Nem kevésbbé érdekes, miként vélekedett a tüzes barát e találkozás után Hencseyről s miként adja elő a vitát, mely közte és Hencsey közt az utolsó kenet szentségéről kifejlődött. A háromszáz esztendő előtt lefolyt hitviták nem ily szépek, nem ily szelidek.

A levelet egy papi ismerőséhez s később forradalmi barátjához intézte a tüzes barát. Sághy Vendelnek hivták, derék pap s jeles ember volt, ugy emlékszem utóbb köbölkuti plébános Esztergom közelében.

A levél igy szól:

- Talán még egy esztendeje se mult el, midőn egy sápadt képü mesterlegény fölkeresett itt a klastromban s elém állott, hogy ő egynéhány beszédemet olvasta és azokban nagy gyönyörüségét találja. Még azt gondoltam, alamizsnát akar kérni és engem csak rászedni akar. Nevét is megmondta, de én azután nevét is, magát is elfelejtettem.

- Később András beszélt róla; - itt meglehet Kertész Andrást érti, kivel nem tudom, honnan származott ismeretsége neki is, barátjának is - s ekkor eszembe jutott látogatása, de megint nem adtam az egészre semmit. Ezelőtt pár hónappal meglátogatott egy másik ismerőse s ugy beszélt róla, mintha ő volna Messiás, a kit rég óta várnak a zsidók. Végre levelet is kaptam tőle, valóságos paraszt irással, minden orthográfia nélkül, azonban tele bibliai czitátumokkal, melyekből mindjárt gondoltam, hogy valami szent könyvekben tudákos mesterrel vagy kivel van dolgom.

- Hanem megvallom, a fiatalban nagyon csalódtam. Alig hinné az ember: jobban ismeri a bibliát, mint akármelyikünk. Semmiféle papnak se tanácslom, hogy disputáczióba keveredjék vele, mert ugy is hiába. Valóságos téritő ez s mióta nálam volt, éjjel-nappal tünődöm szavai felett s aztán olyan alázatosan s annyira lélekből beszél, hogy az ember alig tud vele ellenkezni. Mondjanak róla akármit, ez se nem rossz ember, se nem bolond. És ha a gondviseléstől van küldve: nagy dolgokat fog még cselekedni.

- Be akarta előttem bizonyitani, hogy a kis gyermekek megkeresztelése ellenére van az isteni tudománynak és hogy csak akkor szabad a felnőtt embereket megkeresztelni, ha hitvallásukat kijelentik s lélek szerint megvallják. Én nem akartam vele disputálni és csak mosolyogva hallgattam.

- Kikelt azután a szentségek ellen is. Én a többek között azt mondottam neki, hogy olyan keresztyénnek, a ki a bibliát ugy ismeri, hogyan lehet az utolsó kenet ellen beszélni, mely e nyomoruságos földi életből oly szépen viszi át a megterhelt lelkiismeretet a mennyei életbe?

Ő azt kérdezte tőlem, hogyan tudom én ezt a Krisztusnak tudományából megbizonyitani?

- E kérdésre föltettem magamban: megállj nazarénus, majd mindjárt megpróbálom én a te bibliai tudományodat s a te hitednek vagy babonádnak vagy rajongásodnak őszinteségét!

II.

(Gasparich itélete Hencsey fõlõtt. - Hencsey istenre bizza a végsõ döntést.)

S igy folytatja levelét a tüzes barát:

- Elkezdtem neki az utolsó kenet szentségét megmagyarázni. Figyelmeztettem, hogy szent Jakab apostol világosan mondja, hogy ha beteg köztetek valaki, hivassa magához az egyház véneit és ezek imádkozzanak fölötte, megkenvén őt olajjal az Urnak nevében. És a hitből származott imádság megtartja a beteget és fölsegéli őtet az Ur, - ha pedig bűnt cselekedett: megbocsáttatik neki.

- Hencsey rögtön felelni akart. Én nem engedtem. Mondtam neki, várja be a beszéd végét és szépen leültettem s ő komoly képpel meghallgatott.

- Elmondtam, hogy ő is hiszi az örök életet, ő is hiszi a bűnbocsánatot, melyet nyer az igazi keresztyén az által, hogy Krisztus magát érettünk feláldozta. Ha tehát az apostol nem mondaná is: nem volna-e szükséges a haldoklót isten szolgájának meglátogatni, annak hamvadozó lelkét Krisztus tudományához még egyszer visszavezetni a midőn már vállairól kezd az életnek terhe lemaradni s előtte a másvilág kapuja kezd kinyillani, nem szükség-e neki az utolsó áldozat szentségét kiszolgáltatni s őt bűneitől megszabaditván, az őrök élet ösvényére soha el nem veszendő szent utravalóval ellátni?

- Hát még mikor ezt az apostol is világosan parancsolja? Nem vétek-e az utolsó kenet szentségében kételkedni s ennek bűntisztitó voltát eltagadni s ezzel a szerencsétlen beteg lelkeket a koporsó szélén az örök kétségbeesés örvényébe taszitani?

- Képzelheted, minő kiváncsi voltam, hogy mit felel ő mindezekre?

- Szép nyugodtan végignézett s azon kezdte beszédét, hogy ő nem tanit senkit és engem se akar tanitani, miután ez hiábavaló dolog. Mert a tanitás és a hitnek erőssége Istentől van és nem az emberektől.

- Hanem ő ezekről a dolgokról beszélgetni szokott azokkal, a kik ő néki lélek szerint való atyafiai és akként szokott beszélgetni, a mint neki és az ő atyafiainak lelkét megvilágositja az Isten.

- Ő az ő atyafiainak azt mondja, hogy hit által él az igaz ember, a mint ezt Szent Pál apostol tanusitja. A megigazulásra és a bűnöknek bocsánatára az Isten csak egy áldozatot rendelt, a mint Szent Pál apostol mondja.

- Hogy a miképen elvégzett dolog az emberek között, hogy egyszer meghaljanak, azután pedig lészen az örök itélet: azonképen a Krisztus is egyszer megáldoztatván, hogy sokaknak bűneiket elvenné, másodszor a bűnért való áldozat nélkül megláttatik azoktól, a kik ő általa várják üdvösségüket.

- Nincs hát semmi szükség ujabb áldozatra se a halálos ágyon, se akkor, mikor az emberek egészségesek, mert akin az az áldozat, hogy Krisztus érettünk halált szenvedett, nem segit, azon a papnak áldozata bizony még ugy se segit.

- Beszélt még sokat és Isten bocsássa meg, mondhatom, a mily gőgösen néztem először e fiatal emberre, olyan figyelemmel hallgattam később. Utóbb egy kis könyvet vett elő, melyet azután nálam is hagyott, melyet ő irt. Ebből megmutatott és felolvasott egy darabot, mely igy szól:

»Igaz, hogy ugy mondják, hogy a keresztség az eredendő bűnt törli el, de hát a keresztség után elkövetett bűnöket mi törli el?«

»Azt mondják: a bérmálás. De hát a bérmálás után fölvett gonosz cselekedeteket mi töröli el?«

»Azt mondják: a gyónás. De hát a gyónás után szabad akarat szerint való bűnöket mi töröli el?«

»Utoljára oda jutnak, hogy a pénzért való miseszolgáltatás. A kinek pedig pénze nincsen, az bűnben marad, vagy annak messze el kell fáradni csodálatos képek látogatására.«

»A ki pedig innen megjön és ujra bűnt követ el, annak az utolsó gyónás és a szent kenet használ.«

»Ime, ezért van a bűn elterjedve az emberi nemzet között, mivel egyik szentségről a másikra támaszkodik s halálos ágyáig a bűnt követi.«

»Pedig a halálos betegnek nem használ már, ha az egész patikát odaviszik is, mert neki meg kell halni.«

»Ugy azoknak, kik halálos ágyukig a bűnt követik, nem fog az utolsó gyónás Isten előtt mentségül szolgálni.«

Ezeket beszélte és olvasta én előttem Hencsey. Ezekből meg lehet itélni, hogy ki ez az ember. Én ugyan nem vagyok barátja annak, hogy műveletlen, tudatlan emberek a vallás felett sokat tanakodjanak, mert erre az ő lelkük nem elég erős és gyenge értelmük a legvilágosabb bibliai igazságot is félremagyarázza s az Apokalipszisben is mindennapi dolgokat fedez fel. De annyi bizonyos, hogy ha az ember el akarja felejteni azon egyháznak szervezetét, melyet 1800 esztendő épitett és azon érdekeket, melyek az egyházhoz füződnek és ha nem akarnak többek lenni, mint hivők és emberek: akkor e szegény fiatal embert és ennek tudományát s rendithetlen hitét elkárhoztatnunk nem lehet!

Ime a tüzes barát levele.

E levélben nem szórul-szóra, de azért hiven idézi azt, a mit Hencsey a római egyház szentségeiről az ő könyvében a 30-ik és 31-ik lapokon irt.

Hogy a katholikus hitoktatásban fölnevekedett lakatos legény ezt a birálatot se önmagától, se csupán a szentirás olvasása után meg nem alkothatta: bizonyosnak tartom. E hitvitán Fröhlich Henrik Sámuel elméjének nyomait látom. Ez Kalvin tanain nőtt fel Svájczban s a hitujitás korának hitvitató könyveit ismerhette. Ismerte is bizonynyal.

Gasparich e levelében sok más, kevésbbé fontos jegyzés is van, melynek közlését fölöslegesnek tartom. A magyar olvasóközönség tulnyomó része talán azt is sokallja, a mit közöltem. De ezt ugy a tüzes barát, mint a szelid téritő gondolkozásának megismertetésére szükségesnek véltem.

Hogy a tüzes barát mikor és mennyiben lett nazarénussá: ez későbbi kérdés.

Annyi bizonyos, hogy az első találkozás őt nazarénussá nem tette. Ezt nemcsak épen most közlött levele bizonyitja; ez abból is kétségtelen, hogy ő még sok ideig, még öt-hat évig egyszerü szerzetes maradt s habár utóbb a hitszónoki működést megtiltották is neki, a zárdából s az egyház kebeléből nem lépett ki. Ha nazarénussá lett volna vagy akart volna lenni, minden esetre volt benne annyi elszántság, hogy a szerzetet azonnal sietett volna elhagyni. E nélkül a nazarénusok se vették volna fel gyülekezetükbe.

Abban is kételkedem, hogy ő később is valóban s egész lélekkel átment volna a nazarénusok felekezetébe, vagy hogy őt a felekezet alkalmasnak tartotta volna arra, hogy benne édes testvért lásson. Ha csatlakozott is hozzájuk: csak rövid időre.

De kétségtelen s történetünk folyamában adatokkal igazolom, hogy ő Hencseyvel, mig ez élt, folytonos összeköttetésben s bizalmas levelezésben állott. Sőt utódjaival is. Hencsey munkáját megbirálta, e munkára sokféle megjegyzést tett, ezeket Hencseyvel közölte s ő volt az, ki Hencseynek azt tanácsolta, hogy munkájának kinyomatását kisértse meg Németországban, ha erre ideje, módja és alkalma lesz.

Ugy látszik, Hencsey is nagyrabecsülte Gasparich ismeretségét és barátságát.

Hencsey később levelezésbe bocsátkozott Fröhlichhel. Csak másodkézből, Kovács József és Denkel János utján, mert ő se latinul nem tudott, se németül. Németül utóbb tudott ugyan beszélni, de irni nem. Fröhlichhel is közölte a tüzes baráttal való érintkezését. Fröhlich komolyan intette, hogy pappal, baráttal bizalmas viszonyba ne bocsátkozzék, s az uj hitvallás titkait ne közölje. De Hencsey még ez intés daczára is fentartotta a tüzes baráttal ismeretségét. Pedig Fröhlich szavait ugyan nagyrabecsülte.

Ez ismeretség s a gyakori eszmecsere a tüzes barát lelkén is hagyott nyomokat. Másként nem is lehet. Ugy is tehernek találta már helyzetét és se vérével, se csapongó eszméivel, se a világ fölött kiképződött nézetével nem volt már összhangzásban szerzetesi élete. Szerepre vágyott, cselekvésre hajszolta ösztöne. A zárda szűk fala s a szószék szigoru korlátai nyomasztók voltak immár rá nézve.

Lelke a zajos világgal élt együtt. Képzelete le-leszállott már a vallásnak egéből, hol mérhetlen magasságban szerényen tündökölnek a hitnek csillagai s fölkereste a földet, hol füsttel és zsarátnokkal keverve szerte lobogtak a politikai szenvedélyek tűzhalmai. Erősebben kötötte le figyelmét a társadalmi érdekek forrongása, mint az a fenséges forradalom, melyet a Megváltónak bujdosó tanitványai az emberiség öntudatában egykor előidéztek. Harczot óhajtott már az ő nyugtalan szelleme, nem a kolostor nyugodalmát. Harczot, a melyben diadalt vivjon ki vagy hősiesen bukjék el.

A végzet ekkor küldötte utjába Hencseyt.

Mit láthatott ő Hencseyben?

Ime egy vagyontalan fiatal bujdosó iparos legény. Álla alig pelyhedzik, tudása semmi, nem támaszkodik semmire, nincs szövetségese sehol, utja töretlen, a melyen halad; végső czélja a láthatatlan messzeségben. És mégis előre tör, mégis az egyházak ezer éves alapjait akarja felforgatni. Semmivel mással, csak azzal a titkos hatalommal, mely lelkében él.

Azt irja egyik levelében Sághynak.

- Nem megy ki fejemből ez a különös ifju ember. Nem bolond ez, nem őrjöngő, nem is ördöngős. Hitére, vallására semmit se adok, elmulik az vele együtt, miként a szellő fuvalma. De micsoda erő van lelkében. Mekkora eltökélés! Ha ismernéd, velem együtt téged is elfogna a csoda.

Ime mit bámult ő Hencseyben.

Sokat eltanult tőle, ugy látszik. Nem a hitet, hanem annak mélységét. Nem a meggyőződést, hanem annak tisztaságát. Talán nem is az elszántságot, hanem annak rendithetetlenségét.

Ujra meg ujra visszatért rá gondolataiban és leveleiben. Még akkor is, a mikor már Hencsey nem élt és csak halálos ágyáról küldött izenete rezgett lelkében.

Ideje azonban, hogy Hencseyhez visszatérjünk s kövessük őt téritő utján, mely utóbb a hazából kivezette, de többé oda vissza nem vezette.

Mihelyt Pestre ért: a tüzes baráttal való találkozását rögtön tudatta hitsorsosaival. Azt a levelet, melyet Kovács Józsefhez irt, már közöltem. Egy másik levelében igy nyilatkozik:

- A mi Urunk Istenünk végezése az, hogy felvilágositsa a barát lelkét. Mi bennünk nincs se erő, se hatalom, hogy siettessük vagy késleltessük azt, a minek történni kell. Nekünk nagy lelki alázatossággal és békességes türéssel kell arra várakoznunk. Nem is nyugtalankodik az én elmém a fölött. Én mindent elmondottam neki, a mit Isten sugallott és a kezeiben hagytam könyvemet. Megigérte, hogy sorról-sorra elolvassa könyvemet és azután megirja rá a maga tudományát. Ha megirja: azt is tudatom veletek mindnyájan szerelmes atyámfiai!

A nazarénusok, Hencsey társai azonban semmi jót se vártak a baráttól. Lassanként elszaporodtak köztük azok, kik előbb kálvinisták voltak. Ők már az előtt is némi elfogultságot éreztek a barát iránt. Nem volt hozzá bizodalmuk.