AZ UTOLSÓ ÚT ELŐTT.

I.

(Hencseyt aggodalom bántja. - Nem akarja, hogy öcscse az uj hitre
térjen. - Hencsey Imre áttér. - Utazás Szegzárdra és Lippára.)

Uj alak lép elénk történetünk folyamán. Az uj alak Hencsey Lajos testvéröcscse, Hencsey Imre. Csak Imrének fogjuk nevezni. Föntebb emlitettem már, hogy a mikor Hencsey az 1841-ik év végén s az 1842-ik év elején otthon volt szülőinél, Imre öcscse akkor vándoruton volt s legutóbb Szegeden volt műhelyben. Innen irta leveleit. Nem Lajos bátyjához, a kit alig avatott be terveibe, hanem Béla Józsefhez, Kertész Andráshoz s a Bámer testvérekhez. Béla érintette is Hencseyhez intézett egyik levelében, hogy Imre öcscsétől nagyon gyakran kap szép leveleket.

Hencsey nem akarta, hogy öcscse az uj hitre térjen. Vagy legalább nem akarta, hogy általa térjen arra. Szülőire gondolt.

Ő már annyira elmerült a vallás titkaiba s világjavitó ábrándjaiba, hogy neki visszalépnie vagy csak megállapodnia is már lehetetlen volt. Tapasztalta már maga is, hogy a fennálló hatalmas egyház, mihelyt nyiltan megtudja működését, nem nézi el azt szeliden, sőt talán kemény akadályokat gördit utjába. Fröhlich nem egy levelét olvasta azok közül, melyeket Denkelhez intézett, s melyekben a legrettenetesebb üldözések s bántalmazások voltak leirva, melyeket a téritőnek a szabad helvét földön is az egyháztól és az államtól el kellett szenvednie. Magyarországon az állami hatalom ugyan még meg nem mozdult s ha megmozdulna is, a vármegyéktől nem igen lehetett félni, de az egyház férfiai itt is csaknem olyanok, mint másutt.

Ő borus sejtelemmel, bár nyugodt lélekkel nézett a jövő elé. Elszántsága ép oly mély volt, mint hite. Képzeletében végig élte a legnagyobb szenvedések nyomorait s megbarátkozott a halálnak gyötrelmeivel. Jézusnak szenvedése s az apostolok üldöztetése mindig szeme előtt állott. Ugy érezte, minden hivő nagy léleknek ez az igazi sorsa.

Uj és váratlan nem lehetett volna előtte más, mint a derüs jövő s az akadálytalan életpálya. Tervétől, hogy a külföldre is ki fog menni, soha el nem állott egy perczre sem. Sőt ezt napról-napra sürgősebbnek vélte. E terv végrehajtását mindössze azért késlelteté, mert hitte, hogy erre utóbb szülőinek megegyezését is meg fogja nyerni.

Szülőinek sorsa, az ő elaggott atyjának s az ő hű, jó édes anyjának életük alkonya mélyen meginditotta szivét, valahányszor rájuk gondolt. Jó gyermek volt. S szomorusága annyival nagyobb lőn, mert tudta, hogy szülői ő rá nem támaszkodhatnak, ő a műhelyt otthon fenn nem tudja tartani, ő családi életet nem fog élni s az elerőtlenedett öregeket, a mikor kellene, gyámolitani soha se lesz képes. Rá magasabb hivatás vár. Elébe szentebb kötelességek vannak irva. S neki hivatásához hűtlennek lenni nem szabad, kötelességét rendithetlenül teljesiteni életnek és halálnak kérdése.

De mégis lehetetlennek tartotta, hogy szülői, ha majd egykor a világ és önerejük elhagyja őket, gyermekeiknek ápolását végképen nélkülözzék. Ezért nem avatta ő be Imre öcscsét az uj hit titkaiba. Ezért nem óhajtotta, hogy ez is az uj hithez kösse életét s lelkének minden tevékenységét. Neki egyszerü emberként kell élni, az apai házat, gazdaságot és műhelyt fenn kell tartani s a szülőket aggságukban ápolni kell.

Ha azonban a gondviselés másként határozott: Hencsey a gondviselés utjait ketté nem vághatta.

Mikor a tüzes baráttól elvált s a következő napon Pestre ért, rögtön Nipp Annát, a jó öreg nénit kereste föl s az ő szives egyszerü vendégszeretetét vette igénybe, mig valahol munkába állhat. Nem volt állandó műhelye már hetek óta.

A mint a jó öreg asszony meglátta: csodálkozva nézett rá s kérdezé: vajjon Imre öcscse is visszatért-e vele? Hencsey bámulva felelte: mit jelent ez a kérdés, hova ment vagy hol van az ő öcscse? Hiszen ő ugy tudja, hogy most is Szegeden vagy ha Pesten is, de műhelyben van. Ekkor magyarázta meg Nipp Anna, hogy öcscse az uj hitre tért s hogy kedden, márczius 22-én Pestről eltávozott. Mint mondotta: szüleihez.

- Ugy éreztem magam, - irja Hencsey e jelenetről - mint aki el akar ájulni. Ha én ezt tudtam volna, el nem jöttem volna onnan hazulról. Sőt annyira elszántam magam, hogy a nélkül, hogy nénénken kivül csak egy atyafit is láttam volna, sőt a nélkül, hogy csak le is ültem volna, azon fázva és fáradt testtel vissza akartam fordulni és csak akkor kezdtem egy kissé megenyhülni, a mikor néném azt mondá, hogy öcsém némi ruhákat hagyott ott s azt fogadá, hogy egy pár hét mulva visszajön.

- Azonban jött a Jóska - Béla Józsefet érti - és összeültünk nagy szeretettel beszélgetni. De csak tökéletes kedvem nem lehetett egész hétfőn délután öt óráig, a mikor a szent gyülekezetben mindenek kiengeszteltettek s a mikor azonnal urvacsorát is vettünk s a felséges Ur Isten kimondhatatlan örömöt öntött mindnyájunk szivébe.

- Ti rólatok is magzatjaitokkal együtt és az én vér szerint való testvéremről is Isten előtt buzgón megemlékeztünk mind a német, mind a magyar imádságainkban, - ti is azért megemlékezzetek mirólunk.

- Hidd el szerelmes atyámfia, hogy könnyebb lett volna szomoru lelkemnek, ha csak egy szóra is összejöhettem volna vele s szegény szülőink sorsát lelkére köthettem volna, de részben talán jobb is, hogy igy történt, legalább nem mondhatja édes atyám, hogy én csábitottam el, hanem maga az Ur világositá fel lelkét.

- Azt is hallottam, hogy egy bibliát is küldtek néked az atyafiak. Ird meg, ha megkaptad-e? - És kérlek, ha öcsémmel összejöhetsz, csak tanitsd minden jó dolgokra, majd utóbb bővebben fogok irni, mert most nem vagyok munkában.

- Addig ne jőjj el, mig ujra nem irok.

- Ezzel köszöntenek az atyafiak és ama szent csókolással kivánnak illetni. Ama Budán lakó atyánkfiáról, kiről tudósitást kivántál, azt irhatom, hogy tökéletesen munkálkodik a Krisztus evangyéliumának követésében az ő hites társával együtt. Ezen levelet is nála irom, vagyon már neki három magzatja.

- Irj te is minél előbb. Ird meg, mint van édes atyám és öcsém. Tudod, hogy ez az én lelkemnek örömére lesz. Maradok az Urban szerető atyádfia!

Csaknem fölösleges megjegyeznem, hogy e levelet Kovács Józsefhez irta Hencsey. Ama Budán lakó atyafi alatt Kropacsek Jánost érti, ki Denkellel együtt hozta be az uj hitet Svájczból. Ez is szives vendégszeretettel látta Kovácsékat, mikor Pesten jártak. Talán azért is kérdezősködött utána Kovács.

Hencsey nem kapott rögtön műhelyt s nem állhatott hamarjában állandó munkába. Nem is maradt sokáig Pesten. Mire ide ért, leghivebb barátja, Béla József már fel volt készülve arra, hogy Fekete József és neje Bartha Borbálának meglátogatására Szegzárdra ki fog rándulni. Hencsey megragadta az alkalmat, ő is követte Bélát s együtt mentek az uj hivekhez.

Utközben majdnem kettős szerencsétlenség is érte őket.

Egy este valamely csárdában szálltak meg, hogy az éjszakát ott töltsék el. Az idő is esős, hideg és zivataros volt s a napi fáradság és esti imájuk elvégzése után alig várták, hogy nyugalomra hajthassák fejüket.

A csárdának nincs külön szobája, nincs kényelmes vendég ágya. Ha volna is, vándorló iparos legénynek nincs arra való pénze. Vagy egyik szobasarokban teszi le a földre batyuját, fejét arra hajtja, köpönyegével betakaródzik s ugy alszik a földön. Vagy ül a padon, két kezét az ivó asztalra teszi a fejét arra hajtja s ugy alszik az urnak nevében. Nyáron, meleg és tiszta éjszakán át könnyü. Minden csárdának van valamelyes szine, csüre, félszere, akla s valami szalmája. Oda ki lehet feküdni s ott jól lehet aludni. Csillag néz rá a magasból, halk éjjeli szellőcske susog az alvó fülébe, melléje fekszik a házi eb is.

Most erős, szeles, hüvös, áprilisi napok jártak, az ivóban kellett maradni.

Azonban éjjeli tizenegy óra tájban futó betyárok vetődtek a csárdába s halállal és kirablással fenyegették a szegény utasokat.

Mije van a vándorló mesterlegénynek? Pénze nincs. Afféle ruhája sincs, a melynek a mezei betyár hasznát vehetné. Bicskája van, ha van. Csakhogy a betyárnak ennél is különb van. Az egész rémitgetésnek legföljebb az a vége, hogy a két legény hozat, ha fizetni tud, a betyárok számára egy vagy két iczcze bort.

Alig szabadult meg Hencsey és Béla nagy lelki gyötrelem közt a betyároktól s alig hajthatták ujból fejüket álomra: hajnal felé rájuk rontott legényeivel Fejér vármegye egyik csendbiztosa s azon kezdte az ismerkedést, hogy kegyetlen káromkodás közben vasba verette őket. De sőt még utnak is inditotta Fejérvár felé.

Csak akkor kérdezte tőlük, hogy kicsodák, micsodák, mi a nevük, hová valók, mi járatban vannak. Alig tudták a jámborok a mérges komiszáriust meggyőzni arról, hogy ők vándorló mesterlegények és fejöket semmi rosszban nem törik.

- Azt is pedig hidd el édes atyámfia - jegyzi meg levelében Hencsey keserü humorral, - hogy a szegény embernek könnyebb megmenekülni a gonosztévők kezéből, mint a törvénynek kezéből.

Elvégre szerencsésen megszabadulva, április 11-én Szegzárdra értek s Fekete József házánál bőséges kárpótlást s a kiállott fáradság és gyötrődések után nagy lelki enyhülést találtak. Napjaik és estéik folytonos tanitás, értekezés és bibliaolvasásban teltek el.

Mig Hencsey ott volt, kétszer tartottak isteni tiszteletet.

Igy ir házigazdájáról:

- Urunk Jézus evangyéliumának követésében, mely a bűnben levőknek titok, nekünk pedig világos, ez itt lakozó Fekete József atyánkfia az ő hitvesi társával együtt lelkesen foglalatoskodnak, mely dicsőséges indulatokért te is Isten előtt a te mindennapi imádságodban megemlékezzél.

Irja ezen kivül, hogy ő május 3-ikáig ott akar maradni, de akkor Pestre visszamegy, Béla József azonban Feketével és ennek nejével május 14-én vagy 15-én jön Pestre, a mikorra Kovácsnak és nejének is ott kellene lenni.

Ez összejövetel összeesik ama nagy gyülekezet évfordulójával, mely a mult 1841-ik év május 16-án tartatott s melyen oly sok hivőt vettek föl a szent keresztség utján az uj felekezetbe. Ugy látszik, a mostani gyülekezést ennek emlékére tervezték.

Hencsey azonban még se maradt addig Szegzárdon, a meddig először gondolta. Már előbb nyert tudósitást Kertész Andrástól, hogy Lippán már többen vannak, kik az uj tudomány befogadására hajlandók volnának s hogy ott olyan ember, ki az istentől nagyobb tehetséggel van megáldva, mint ő s kiváltképen Hencsey, nagy sikerrel munkálkodhatnék az urnak kertjében. Fölkerekedett tehát Hencsey s ápril 17-én elbucsuzott szives házigazdájától s egyenesen Lippára ment, hol Kertésznél néhány napot töltött s még május közepére jókor visszajöhetett Pestre.

Minő eredménye volt itt Hencsey működésének, hányat és kiket sikerült neki megtériteni, erről biztos tudomásom nincs. Hencsey jegyzetei erről nincsenek birtokomban, Kertész levelei pedig kellő felvilágositást nem nyujtanak.

Kertész András egyébként, mint leveleiből következtetem, mind az irásban gyakorlatlan, mind a fogalmazásban nagyon gyönge s általában egyszerü és lassu észjárásu volt. De Lippán mégis voltak már az uj hitnek követői. Kertész két levelében is bizonyitja ezt.

A májusi nagy gyülekezet után nagy lelki harczban állott Hencsey önmagával. Fiui szeretete összeütközött hittéritő szerepével. Választania kellett a fiui szeretet s magas hivatásának érzete között. Vagy apját kellett elhagynia vagy a hittanitó buzgalomról le kellett mondania. Eddig is meg volt már az összeütközés, de most már a válságnak kellett bekövetkezni.

II.

(Az öreg Hencsey zsémbeskedik fiaival. - Haza parancsolja õket. - Hencsey
tusakodik lelkében. - Utolsó istentisztelete a hazában. - Még egyszer hazamegy.)

Az öreg Hencsey, a mint Imre fia márczius végén hazament, rögtön megtudta, hogy ez a fia is átlépett az uj felekezetbe. Azt is megtudta Imrétől, hogy Lajos egész életét a térités munkájának fogja szentelni s hogy követőit Fröhlichhel s a külföldi nazarénusokkal még szorosabb összeköttetésbe hozza, szándéka a külföldre s különösen Svájczba kimenni.

Mind e hir nehezen esett az öregnek.

Szomorodott szivvel nézett végig műhelyén, szerszámain és kisded gazdaságán és sehogy se barátkozott meg azzal a gondolattal, hogy az ő háza az ő fiaitól elhagyatva maradjon s az ő nevét és nevének emlékét az ő messze bujdosó fiai a szülőföldön fönn ne tartsák. Lajos fiához már kevéssé bizott s nem ok nélkül félt attól is, hogy Imre fia is bátyjának nyomdokait fogja követni. Igaz, hogy volt még egy fia, de vajjon ki állhat arról jót, hogy ha ő szemeit be fogja hunyni, ez is nem veszi-e nyakába a világot, mint testvérjei?

Az öreg Kovács sehogy se tudta megérteni fiainak rajongását.

Mit bajlódnak azok vallással, szentirással, hittéritéssel? Ki bizta ő rájuk, hogy az emberek mennybéli üdvösségén törjék a fejüket? Nem az ő dolguk az, hanem a papoké, barátoké. A kit a pap se üdvözit: hogyan üdvözithetné azt kovácslegény? Nem a patkót és kalapácsot rendelte isten üdvösség eszközének.

Nehéz feje volt az öreg kovácsnak.

Azt se akarta felfogni: mit keres magyar ember külső országokban? Nem kucséber, nem drótos tót, nem mágnás, nem kengyelfutó a magyar ember. Hogy lehet ennek elhagyni a szülőföldet, az apai hajlékot s az erőtlen szülőket? Nem illik ez szegény ember fiához. Szegény embernek kenyér után kell látni, nem pedig csavarogni. Tegyék ezt azok, a kik a tisztességes kenyeret nem találják meg otthon.

S aztán arra gondolt, miért nem házasodnak fiai. Körülnézett a falubeli lányok közt. S jól összehordta s leczáfolta az egész falu férjhez menő leányait, mivelhogy nem találkozik köztük egy is, ki az ő fiait itthon tartaná. Micsoda leányok ezek? Mire várnak, kire várnak? Az ő fiai csak elég szemre való legények. Hát nincs már a szent-péter-uri leányoknak édes szavuk, csillagos szemük, vonzó mosolygásuk?

Folyton zsémbelt, örökké zsörtölődött ama fiatalság fölött, mely csak imádkozik, zsoltárokat énekel s a parasztoknak az isten igéjét magyarázza a helyett, hogy a dolga után látna s lányok után áhitoznék. Micsoda világ ez! Tisztes öregséget ért, de soha ilyen ostobaságot ő nem látott. Hogy fiai, kivált Lajos, már csak testtel jártak a földön, de vágyaik és ábrándjaik messze túl a csillagok fölött keresték az üdvöt: ezt az öreg Kovács agya semmiképen fel nem foghatta.

El is határozta, hogy most már erősen nyul a dologhoz s rendet csinál gyermekei között.

Először is azon kezdte, hogy Imre fiát nem eresztette vissza Pestre.

- Itthon maradsz kölyök, nálunk is találsz itthon elég munkát.

Hiába mondta ez, hogy neki áprilban Pesten kell lenni, ruhája is ott van és szentül meg is igérte a jó öreg nénének, Nipp Annának. Azt nyerte vele, hogy apja összeteremtette vele együtt a jó lelkü özvegyet is. Mit keveredik ez a vén asszony az ő dolgába s az ő fiainak ügyeibe? Az kellene még, hogy ne ő parancsoljon gyermekeinek, hanem az a Nipp Anna vagy kicsoda. Ő is csak tiszteli az öreg asszonyokat, nem is kiván nekik semmi rosszat, hiszen minden asszonynak meg kell előbb-utóbb öregedni, de már azt ő még se nézi el, hogy vén asszonyok kormányozzák a világot. Imádkozzanak, szőjjenek, fonjanak, aludjanak, áldja meg őket az isten, de az ő fiait ő tőle el ne csábitgassák.

Imrének hallgatni és engedelmeskedni kellett.

Ez azonban az öreg kovácsnak nem volt elég. Rögtön irt Lajos fiának is, hogy menjen haza, álljon a műhelybe s hasztalan dolgokon fejét ne törje. S mivel hogy Lajos nem ment haza hamarjában, egyik levelet a másik után küldözgette hozzá s egyik levele parancsolóbb volt, mint a másik. Bármily erős volt is Lajosnak elhatározása: lelkének szelidsége s gyermeki szeretete mégis erős harczot vivtak kebelében a hite iránt való kötelesség parancsaival.

Azt irja május 23-án kelt levelében:

- Tudtodra adtam, édes atyámfia, hogy az én atyám irt nékem most is levelet, és oly tüzeset, mely az én lelkemet keserüségre inditotta. Azt kivánja, hogy hazamenjek. De ti jól tudjátok, édes atyámfiai, mily nehéz volt nékem az otthon való létel, hogy egészen mintegy bezárva voltam az igazságnak követésében és hogy néktek is hányszor mondottam, hogy már csak az isten egyszer kiszabaditana helyzetemből. - Ime most kiszabadultam s hogy menjek ismét oly hirtelen vissza azon sinlődésre? Itt legalább, ha másokat nem serkenthetek is, de magamat serkenthetem és emlékezzetek csak vissza édes atyámfiai, hogy miként el voltam én már odahaza gyengülve.

Az elgyengülés alatt nem testi, egészségbeli elgyengülést ért. Hanem azt, hogy Szent-Péter-Urban a napi munka bevégzése után nem volt senkije, nem volt hitbeli atyafia, a kivel együtt az alkonynak vagy estnek idején együtt imádkozhatott volna, együtt elmélkedhetett volna a szentirás igazságai fölött. E miatt lelkileg volt elbágyadva.

Panaszkodik ezen kivül e levélben, hogy Pesten nem kap munkát s e miatt is, de még azért is, mert apjának levelei Pesten mindig keseritik, elhatározta, hogy Bécsbe fog menni s Béla József is vele menend. De mivel pénze nincs s a mi lett volna is, szegzárdi, lippai s egyéb utjában elfogyott, Kovács Józseftől kér kölcsön.

- Azt tudod édes atyámfia - irja, - hogy most mindenemtől meg vagyok fosztódva és nincsen semmim, mint a Jézus Krisztusban való reménységem, azért ha cselekedheted, cselekedd meg s ha segithetsz, segits meg Isten után néhány forinttal, hogy legalább utravalónk legyen. Nem kivánom tőled örökösen; ha Isten engedi, vissza fogom adni, de több hasznodra válik, ha vissza nem adhatom.

Az összeg, melyet kért, öt pengő forint volt, a mai pénz szerint tiz korona és ötven fillér. Mind az összeg nagysága, mind a kérelem módja élénk világot derit a kis felekezet tagjainak egymásközt való hitelviszonyaira.

Hencsey azonban még sem ment ekkor egyenesen Bécsbe.

Még egy levelet kapott apjától s erre elhatározta, hogy apját ki fogja engesztelni s ha lehet, nagy terve iránt megnyugtatja. Oly messze útra még sem akart akként megindulni, hogy őt útjában az apai átok vagy csak a szülőknek megtört szive is kisérje. Még egyszer látnia kellett szülőföldjét, még egyszer meg kellett ölelni a jó apát és anyát, mielőtt tőlük, mielőtt honától örökre elbucsuzott volna.

- Mást nem tehettem volna, - irja május végén. - A nagy lelki tusakodás már majdnem elvette erőmet. Atyám minden áron azt akarta, hogy hazamenjek s én az én dicsőséges teremtőm intését láttam, hogy még előbb, mint messze útra elindulnék, atyámat meglátogassam. Azt is pedig elgondoltam, hogy mig kisded csecsemők voltunk, addig a mi testünk ápolásánál és életünk fentartásánál a mi vér szerint való szülőink pótolták az isteni gondviselést. És az én lelkem arra s hajtott engem, hogy erről háladatos szivvel megemlékezzem és eleget tegyek atyám kivánságának.

Közölte hazanéző szándékát Béla Józseffel is. A két jóbarát könnyen megértette egymást. Megállapodtak abban, hogy mihelyt a viszonyok engedik: rögtön Bécsbe indulnak és erről levélben értesitik egymást. Addig Hencsey hazamegy, Béla pedig Liptóvármegyében rokonai közt néz körül s ott erősiti meg azokat, kik már az uj hitnek ismerősei voltak és szerez ezen kivül, a mennyire lehetséges, uj hiveket.

Május utolsó napján tartottak Nipp Anna lakásán egy szent gyülekezetet, a hol mindazok, kik ismerték és szerették már egymást, együtt voltak. Éneklés és ima után Hencsey tartott egy szép tanitást, alapul vevén ama szomoru szavakat, melyeket Pál apostol Timotheushoz intézett s melyek második levelének negyedik részében vannak megirva.

- Prédikáljad az igét, rajta légy mind alkalmatos, mind alkalmatlan időben; feddődjél, dorgálódjál, intsed a hallgatókat minden szelidséggel és tanitással.

- Mert lészen oly idő, melyben az igaz tudományt el nem szenvedik; hanem az ő tulajdon kivánságuk szerint maguknak gyüjtenek tanitókat, mivelhogy az ő füleik viszketnek.

- És az igazságtól az ő füleiket elforditják, fordulnak pedig hiába való beszédeknek hallgatására.

- De te vigyázz mindekben; szenvedj; az evangelistának munkáját cselekedjed; a te szolgálatodat bizonyosképen megbizonyitsad.

Ezek Timotheushoz, az efézusi fiatal püspökhöz intézett tanitások és oktatások. S ezeket közeli halálának sejtelmével szenteli meg a nagy apostol e szavakban:

- Mert én immár megáldoztatom és az én halálomnak ideje közel vagyon.

Akkor vitték a nagy apostolt a kegyetlen Nero császár elé másodszor, mikor e levelét megirta. E szavak sok egyházi szent beszéd alapigéjét képezik hazánkban. Az öreg lelkészek, ha halálukat érzik vagy nyugalomba vonulnak s hiveiktől elbucsuznak: gyakran használják e szavakat.

Ez volt alapigéje Hencsey szent beszédének is. Olyan szomoru szó ez: Az én halálomnak ideje közel vagyon. Öregtől is szomoru, hát még fiataltól.

Midőn hazájának földén utolsó szent gyülekezetét tartotta Hencsey: végig borongott lelkén a sejtelem, hogy ő sem e földet, sem azokat, kik e földön az ő lelkének társai, többé nem fogja látni soha. Talán azért választotta a nagy apostolnak eme bölcs és bánatos szavait. Talán érezte, hogy ő most örökre bucsuzik. Talán azt is érezte, hogy távozásával megbomlik a szent gyülekezetnek eddig oly szépen virágzott lelki egyetértése.

Fehér kendővel leteritett kis asztal mellett állott. Előtte a szent könyv, arra tette imára kulcsolt kezét s mikor az utolsó igét felolvasta: szavait elfojtotta zokogása. Ott voltak a gyülekezetben az asztal körül Béla József, Nipp Anna, Magyar Ferencz és Magyar Francziska, Halna János, a két Bámer testvér, Kropacsek János nejével, Denkel János és Terézia nővére, Klein és mások is többen. Hencsey szavai mindenki szeméből kisajtolák a könyeket. A zokogás hangjai betölték a kis homályos szobának üregét. A gyülekezet tagjai sirva borultak egymásra s némán rebegték el az imát, mely az urvacsorát előzte meg.

Minő különös jelleme a keresztyén vallásnak a szomoruság! Érzékeny lelkü emberek hányszor fakadnak könyre az isteni tiszteletek alatt. Valami bánatos komorság vonul végig az uj-szövetségi szentirás összes könyvein. Mintha csakugyan siralom völgye volna a földi élet a boldogság nem volna másutt csak a túlvilágon. A keresztyénségnek még szentegyházai is homálylyal és árnyékkal teljesek. Pedig a hellen és római istentiszteletek csapongó örvendezéssel teljes szertartásokat is ismertek. A magyar ősvallásnak is voltak áldomásai. A keresztyén egyház nagy szervezői az első századokban nagy tévedéseket követtek el. Jézus tanaiból más is következik, nemcsak a szent bánat és kegyes szomoruság.

Az első keresztyének is kis emberek és szegény emberek voltak. Illett hozzájuk a komolyság és a könyező szeretet. Kis emberek és szegény emberek a nazarénusok is. Igazi példák erre Hencsey és társai is.

A vallásnak mennyei szelid vidámsága csak akkor tért vissza sziveikbe, midőn az Urnak szent vacsoráját kenyérben és borban magukhoz vették. A megváltó önfeláldozásának emlékezete, az üdvözülés boldog reménysége szelid mosolylyal vonta be az előbb még siró arczok vonásait. Ama »szent csók«, mely egyetlen családdá olvasztá össze a kis felekezetet, volt az utolsó cselekmény, melylyel az isteni tiszteletet bezárták s melylyel társaitól Hencsey örökre elbucsuzott.

Az isteni tisztelet befejezése után a férfiak közül többen ott maradtak s késő éjszakáig együtt beszélgettek.

III.

(Mit felel a tüzes barát Hencsey hitvalló könyvére? -
Hencsey megy a maga utján. - Készülõdés az utolsó utra.)

A következő napon, junius 1-én Hencsey utnak indult s utoljára tette meg az utat, mely Pestről Szent-Péter-Urba vezetett.

Szinte csodálatos, talán hihetetlen is, hogy Hencsey pénz nélkül oly hosszu utazásra oly gyakran vállalkozott. Pesttől az ő szülőföldje több mint kétszáz kilométer távolság. A vasut korában most pénzes embernek az út könnyüség, három-négy órai időtöltés, de hajdan és pénztelen embernek három-négy napi erős gyaloglás.

De az ifjuban mély meggyőződések s szilárd elhatározások lángoltak. Unalmassá se válhatott semmi utja, minthogy lelke nagy gondolatokkal s erős érzésekkel volt tele. Segitséget is kapott az útban rendszerint. Pest és Fehérvár közt élénk volt a kocsiközlekedés. A magyar paraszt ember, ha kocsija könnyü teherrel volt, szivesen felvette kocsijára a fáradt utast s nem kért s nem fogadott el érte fizetést, legföljebb valamely útszéli csárdában egy iczcze bort, melynek ára akkor 10, vagy legföljebb 12 fillér volt.

Ez utjában Hencsey fölkereste még egyszer a tüzes barátot s kérte tőle vissza a kéziratos könyvet, melyet birálat vagy legalább áttekintés végett nála hagyott. De Gasparich most még nem akarta örömest visszaadni a kéziratot. Azt mondta, még nem ért rá kedve szerint áttanulmányozni s különben is több megjegyzése lesz, melyeket levélben közöl majd Hencseyvel. Hencsey könnyü szerrel nyugodott meg a feleletben. A kézirat megvolt már külön két példányban is. Az egyik Kovács Józsefnél Nemesfaluban, a másik Bámer Ferencznél Pesten.

Alig volt otthon Hencsey egy hétig, a tüzes barát levele már eljutott hozzá.

E levél junius 10-én kelt és sok tekintetben rendkivül érdekes eszméket tartalmazott. E levél különös világot vet arra a felfogásra, melyet a tüzes barát önmagában az uj felekezet iránt táplált és talán ama messzeható tervekre is, melyeket az alakuló uj felekezethez kötött.

Lényegtelen részeinek elhagyásával a levél következőleg hangzik:

- Édes fiam, - irja Gasparich, - a te tudományodban és azok tudományában, a kik veled egy véleményben vannak, két nagy fogyatkozást veszek észre, melyet ha meg nem igazitasz, te ugyan önnön lelki boldogságodat megszerezheted, de arra nem számithatsz, hogy az emberiség nagy része a te hiteddel higyje s a te vallásoddal vallja az istent és annak mindenható erejét. És ha e fogyatkozások fentartatnak: hited csak addig él, mig te és ismerőseid élnek, de tovább nem.

- Te édes fiam, a vallás titkait csak annyiban akarod megismerni, a mennyire azokat a gyarló emberi elme felfoghatja. Pedig elgondolhatnád, hogy az emberi lélekben is vannak oly tulajdonságok és tünemények, a melyeknek nyitjára és földeritésére talán soha el nem juthatunk. Hát még az isteni létezésben, hogy ne volnának?

- És a szentirás szavainak és tételeinek megértésére és megmagyarázására is erőtlen a mi elménk, mert azok az isteni kijelentésnek kifolyásai; - tehát azokat csak az értheti igaz jelentőségükben, kinek lelkére az isteni kijelentés épen ugy kitöltetett, mint az apostolok és évangyélisták lelkére, a kik ezeket nékünk megirták és hátrahagyták.

- Ha pedig te azt gondolod, hogy te istennek e czélra való kiválasztottja vagy - de hátha más is azt gondolja és utoljára mindenki ugy vélekedik és mindenki másként magyarázza a szentirásnak szavait: ki tesz akkor a nyavalyás emberek között igazságot? Olyan keresztyén felekezet pedig, melynek minden hivő lelke másként hisz és vélekedik, sokáig fenn nem állhat.

- Azon kivül gondold meg édes fiam, hogy a közönséges anyaszentegyház nemcsak hitből és kegyes életből áll, hanem a hivőknek egymáshoz való keresztyéni viszonyából is. A hol pedig sok hivőnek mind a földi életben, mind a más világra való készülődésben egymás mellett békességesen és egyetértésben kell lenni, ott kell lenni előljáróknak. És az előljárók kezében kell lenni törvénynek és hatalomnak, melylyel a gyöngeséget istápolhassák és az egyenetlenséget eltávoztassák. Ki parancsol ti nektek? Ki uralkodik ti köztetek? És ki hirdeti ti előttetek istennek igéjét? Hol van az a kapocs, mely nálatok az ország egyik részét a másikkal s egyik világi birodalmat a másikkal összekösse?

- Azt mondtad nekem, a gyülekezetekben mindig találkozik valaki, ki istentől az ő lelkében világosságot nyer. De hátha nem találkozik? Hátha az isten egyet se tart méltónak arra, hogy felvilágositsa: mire való akkor a gyülekezet?

- Az igaz édes fiam, hogy a világnak rendje már megbomlott és hogy az anyaszentegyház se képes már se önmagán, se a világon, se a lelkeken uralkodni. De ne felejtsd el, hogy mind e világnak, mind az egyháznak kezében nagy hatalom van és mig ez le nem győzetik, addig a veszedelmeket elháritani nem lehetséges.

- A hatalmat pedig csak hatalommal lehet legyőzni. Te pedig rosszul vélekedel, ha azt hiszed, hogy a hatalmat a sokasággal megnyerheted; mert nem a sokaságban van az erő, hanem a sokaság egyetértésében, és az egyetértéshez nem elég csak a hitnek mélysége, hanem ahhoz szükséges az is, hogy legyen a sokaságnak törvénye, mely uralkodjék és előljárója, a ki parancsoljon.

- Én, édes fiam, ekként vélekedem és bármennyit gyötrődtem is, semmi hasznát sem látom se te rád, se az én lelki czéljaimra nézve annak, hogy én is köztetek legyek, ha még egy lépéssel előbbre menni nem akartok.

Ekként hangzanak a tüzes barát sorai.

E sorok világosan mutatják, hogy a barát meglehetős gyakorlati felfogást tanusitott az uj felekezet életének megbirálásában. Részint a történelmi egyház hitelvi alapjából, részint a czélszerüség emberi bölcseségéből indult ki birálata. Ily felfogással se Jézus az emberiséget, se Mohamed a sémi és turáni fajokat nem vitte volna át uj hit világába. A hitnek erősebbnek kell lenni az emberi bölcseségnél. Más az egyik, mint a másik.

Soraiból nem tünik ki világosan, mit értett e szavak alatt: »az én lelki czéljaim« s mit értett az alatt, hogy Hencsey még egy lépéssel menjen előbbre.

Valószinüleg azt, hogy Hencsey ne maradjon meg a hitnek és vallásnak érzelmi körében, hanem törekedjék egyházat is szervezni s annak minden szükséges és czélszerü intézményét megalkotni. Sok elégedetlenség volt már a tüzes barátban. Álmodozhatott ő arról is, minő megbecsülhetetlen hatalmi eszköz lenne egy vallásos alapon támadó s az alsó néposztályok tömegeit felölelő titkos vagy nyilt egyházi szövetség a romladozó társadalom összedöntésére s a romok tetején uj világnak megteremtésére. Ki lehetne e szövetségnek igazi lelke, ha nem ő? Ki más lehetne ennek vezére, főpapja, dicsősége, ha nem épen ő? A tüzes barát későbbi élete s halála bizonyitja, hogy lelke terhes volt a nagyra törekvéssel. Nem önzésből, hanem vele született nemes szenvedélyből.

Bármiként gondolkodott azonban a tüzes barát, annyi bizonyos, hogy ekkor még eszméi rendezetlen tünődést, törekvései alaktalan vágyakat képeztek és soraiból ép ugy kitünik a történelmi, egyházuralmi és merev hitelvi álláspont védelme, mint a mélyreható egyházi és társadalmi forradalom általános elmélete.

Hencsey felelete Gasparich levelére nem jutott birtokomba.

Hencsey a maga álláspontján e levélre könnyen felelhetett s az a tény, hogy ő útjából csak egy kissé is félre nem tért, mutatja, hogy a tüzes barát érvei rá semmi hatást nem gyakoroltak. Nem is gyakorolhattak.

Az ő eszménye nem a hatalom volt, hanem a hit és kegyes élet ösvényén való üdvözülés s ő az egyházat és társadalmat nem romba dönteni, hanem javitani akarta - talán öntudatlanul és igénytelen tehetséggel, de minden esetre szent igyekezettel.

Talán nem is felelt Gasparich levelére. E levélnek hátán Hencsey kezeirásával egy kis jegyzet áll e négy szóból: 89-ik zsoltár 35-ik vers. Ki a szentirásban ez idézetnek utána néz, e szavakat találja meg:

- Nem rontom meg az én szövetségemet és a mi kijött az én számból, el nem változtatom.

Nagy elszántságot, de nagy lelki nyugalmat is jelentenek Dávid királynak e szavai. Hencseynek méltán juthattak ezek eszébe. Ha felelt a tüzes barátnak, feleletében ott lehetett ez a kijelentés.

Hencsey gyöngéd figyelemmel s lehető kimélettel adta apjának tudtára azt az elhatározását, hogy külföldre akar menni s a külföldön levő hitrokonokat meg akarja látogatni. Megmutatta s megmagyarázta az öregnek Fröhlich egyik levelét, melyet Denkelhez intézett s melyben nagy szivességgel hivja ki őt magához. Imre fia miatt se legyen apjának aggodalma. Igaz, hogy belépett az uj felekezetbe, de keresztségre még nem bocsátották s ha megkeresztelik is, külföldre nem fog menni s közel marad az apai házhoz. Legföljebb még vándorolni fog rövid ideig. S aztán végkép elbujdosni ő se akar. Hazáját és hitfeleit ő se akarja örökre elhagyni. Az ő lelke őt is visszavonja. Más iparos legény is elmegy külföldre. Sokkal messzebbre is elmennek, mint Svájcz. Elmennek Párisba, Londonba, néha még a tengeren túl levő világba is s mégis visszajönnek. Ő is visszajön minél előbb, de a jövő tavaszra minden esetre. A jó isten oltotta ezt a vágyat szivébe. Ő parancsol, senki más. A mit a jó isten elvégez: abban apjának is kész szivvel meg kell nyugodni.

Közbejött Kovács József is, a ki gyakran átlátogatott Hencseyhez. Ezen kivül Lajos egyik vasárnapra áthivatta Nemes-Káptalan-Tóthiban lakó bátyját is s ez is le törekedett az öreget ellenzéséről beszélni. Végre sikerült is. Az öreg kovács megjuhászodott s utóbb jó szivvel beleegyezett Lajos fia távozásába, sőt még azt sem ellenezte, hogy Imre fia is elkisérje bátyját Bécsig.

Volt az öreg Hencseynének Szent-Péter-Urban egy távoli rokona s annak egy csinos férjhez menő lánya. Hencsey csak Julinak nevezi levelében. Saját szive sugallotta-e neki, vagy az apa biztatta föl: ez a lányka is marasztotta Hencseyt. Édes szóval, könyező szemmel s talán nem is csupán rokoni szeretettel marasztotta.

Hencsey igy emlékszik e jelenetről:

- Azt is mondotta pedig az én szeretett hugom, hogy hátha az isten ugy rendelte, hogy együtt éljünk, együtt haljunk, elmegyek-e mégis messze földre? Megnyugtattam, a mint erőmtől tellett. Megmondottam neki, hogy az ő szerelme hervadó, az én lelkem pedig hervadhatatlan szerelemmel van tele az én Ur Jézus Krisztusom iránt, nyugodjék meg ő is abban, a mi elvégeztetett. Haza vezérel engem még az Isten.

A női lélek gyöngéd vonzalma se inditotta meg.

A mint apja beleegyezését megnyerte: rögtön irt Béla Józsefnek, ki akkor, mint már emlitettem, Liptó vármegyében Király-Lehotán volt rokonainál. Tudósitotta arról, hogy a külföldi útnak most már semmi akadálya nincs s hogy ő junius végén már Bécsben lesz a szállón vagy valamely műhelyben.

Az útrakészülés néhány napot vett igénybe. Meglátogatta Kovácsékat, meglátogatta a keszthelyi ismerősöket és hiveket és mindazokat, kik Keszthely körül a hegyek közt elszórtan tanyáztak és hozzá ragaszkodtak.

Bármily örömmel gondolt arra, a mikor ő Fröhlichhel, Debrunerrel, Kochhal, a levelekből már jól ismert Svájczi testvérekkel fog személyesen találkozni, mégis minél inkább közeledett az elválás napja, annál nagyobb szomoruság lepte meg lelkét. Mintha előre érezte volna az örökre való elválásnak sejtelmeit.

Borus kedélylyel bucsuzott el kisded szülőházának tájától, gyermekkorának édes emlékeitől, sőt az emlékek oly élénken tolultak lelke elé, hogy egy szép somfabokrot, mely a falu mellett egy domb oldalában virult, kétszer is meglátogatott.

- Mikor kis gyerek voltam, sokat heverésztem ennek árnyékában. Alig tudtam tőle elválni.

Igy ir.

Könnyezve bucsuzott el a helybeli plébánostól. Jegyzetemből ugy látom: Baranyay volt a neve. Még Páhokra is átment s még az ottani uj papnak is elmondta, hogy az Isten áldja meg.

Junius 22-re szerdai napra lett az indulás elhatározva s ő e napon Imre öcscsével meg is indult. Korán hajnalban indultak el Zala-Egerszeg felé s a fölkelő nap már a rádi határban érte őket.

Az előző napon nem ment át Kovácsékhoz. Valami akadály jött közbe, vagy talán édes anyja nem engedte, hogy az utolsó napon is távol legyen. De azt még se mulasztotta el, hogy levélben ne vegyen tőlük bucsut utoljára.

IV.

(Hencsey levélben bucsuzik Kovácséktól. - Bécsbe ér és mûhelybe áll. -
Bámer levele. - A lánczhid alapkövének letétele.)

Levele jun. 21-én kelt Szent-Péter-Urban és igy szól:

- Kedves atyámfia, tudtodra kivánom adni, hogy az én kivánságom annyira beteljesedik, hogy szivem hálaadásra gerjed isten előtt. Hozzád ma át nem mehettem és nem is mehetek; ezt eléggé fájlalom, de tudja az isten, hogy én titeket szeretlek. Nem kell nektek elszomorodni, sőt inkább az istennek kötelesek vagytok ti is hálát adni.

- Örüljetek a ti szivetekben, hogy az isten utat nyitott nekem ama messze földön lakó atyafiaknak meglátogatására s kérlek inkább, hogy valamint én érettetek imádságomban naponként isten előtt megjelenek, ugy ti se felejtkezzetek el érettem imádkozni, hogy legyen az én utam szerencsés, mely ha isten segitségével végbe mehet és egészségesen hozzátok visszatérhetek, hiszem, hogy az Ur Jézus Krisztus által ez nektek örömötökre válik.

- Csak arra intlek benneteket, hogy jól vigyázzatok s a hitben, melyet Isten szivetekben feltámasztott, megmaradjatok s azon hit is bennetek megmaradjon. Az Ur Jézus évangyéliumának követésétől semmiféle nyomoruságban és szenvedésekben el ne álljatok. Ez legyen élteteknek utolsó órájáig a ti zászlótok, mely zászló, mondom néktek, bevezet az Isten országába.

- Kis gyermekeidet pedig, a mint mondottam, el ne hanyagold, hanem tanitsd őket szorgalmasan, hogy ne nőjjenek föl bután, hanem Isten-félelemmel, mely a bölcseségnek kutfeje. Ezek után maradok az Ur Jézus Krisztusban atyátokfia.

Ki az idegentől e szavakkal vált el, minő megható lehetett annak bucsuja az öreg jó szülőktől. Az a bucsu, mely köztük az utolsó találkozás volt.

Utazásuk gyalogszerrel történt, a hogy illett s a hogy szokásos volt. Batyujokat is maguk hurczolták.

Pénze meglehetősen volt, már tudniillik az ő szerény igényeihez s szokott pénzviszonyaihoz képest. Kovácstól öt forintot, Ferencz bátyjától három forintot s anyjától is néhány forintot kapott az akkor divatozó ezüst huszasokban. Imre öcscse is el volt látva eléggé.

Utazásuk öt napig tartott s junius 27-én szerencsésen Bécsbe érkeztek, hol a szállón azonnal bejegyeztették magukat. Julius elsejére már mind a kettőnek volt műhelye, a hol munkába állhatott.

Béla József csak julius 4-én ért Bécsbe. Ő Liptóvármegyéből jött, utjába esett Pozsony, ott Likhardust és Rajkit fölkereste s velük eltöltött egy napot. Valószinü, hogy Ihász Gyurihoz is átrándult, ki akkor Sopronban tartózkodott. Erre is kellett két-három nap.

Első levele Bécsből igy szól Kovácsékhoz.

- Örvendek szivemben és hálát adok az istennek, hogy megengedte érnem azt az órát, melyben tudósithatlak titeket, hol és mikéntlétünkről. - Midőn ide ért József atyánkfia, - Béla Józsefet érti, - elébe terjesztettem a ti hozzánk való szerelmeteket és a ti bőséges alamizsnálkodástokat. Hálákat adott az Istennek, hogy a ti sziveteket azon jóságos cselekedetekre gerjesztette, melyekhez hasonlókat olvasunk a szentirásban a régi atyafiakról. Erre tovább is ébresztelek benneteket, hogy nem épen a mi számunkra, hanem az isten mindenféle szegényeinek számára, kik oltár gyanánt állanak mi előttünk, a ti istentől nyert vagyontokból alamizsnálkodjatok, hogy az isten áldása viszont ti rajtatok is bőségesen uralkodjék. - Mi, ha isten engedi, a mint mondottam és a mint hí az én lelkem, ki fogunk menni a Helvécziabeli atyafiakhoz, a mint csak költséget tudunk munkánk által szerezni.

- Utra való kis pénzünkből se költöttünk sokat, a melyet magunkkal hoztunk. Isten megsegitett.

Igaz, hogy alig került egy forintjukba az öt napig tartó bécsi út. Ennivalót legalább is öt-hat napra valót vittek magukkal. A szülői ház s a jó anya el nem engedte volna a kenyeret, kalácsot, sódart, füstölt szalonnát és sós pogácsát. Hajdan rövid útra se indult ki Magyarországon senki, hogy tetemesen ennivalót ne vitt volna magával.

Azon a papiron, melyen Hencsey irta levelét, Béla Józsefnek is van utóiratként egy levele, mely azonban csak kegyes elmélkedéseket tartalmaz s benne egyébként semmi adat nincs. Általában, mikor Hencsey és Béla együtt voltak, ez utóbbinak minden egyénisége, minden kezdeményező képessége elveszett. Nem ismert nagyobb kötelességet, nemesebb feladatot, mint Hencseyt árnyékként követni, annak visszhangja lenni s szelidségét, tudományát, lelkesülését, rajongását elsajátitani és mindenben annak nyomdokain járni.

Sajátságos ez. Vele érzett és vele gondolkodott. Se kicsiny, se nagy dolgokban vele soha nem ellenkezett. Ellenében, irányában egész önállóságáról teljesen lemondott. Boldog volt, ha elismerését megnyerhette s szerencsétlennek tartotta magát, ha netalán szemrehányásra okot szolgáltatott.

E tünemény is Hencsey roppant hatalmát mutatja, melylyel a gondviselés társai fölött őt felruházta. E hatalom nem állhatott másból, mint lelki fenségből, mely belőle mindenkire sugárzott.

Béla József elvégre önállón gondolkodó és cselekvékeny lelkü férfiu volt. Mérhetlenül nagyobb külső eredményeket ért el, mint Hencsey. Mikor Hencseyt a halál elszólitotta mellőle, fáradhatlannak bizonyult s erős kézzel tartotta fenn a kapcsot a hazai és a külföldi rokon felekezetek közt.

Sőt képes volt nem mindennapi hősiességre is. Mikor jóval később már az osztrák kényuralom alatt a pesti rendőrség faggatni s lassanként üldözni kezdte a nazarénusokat, mikor gyermekeiket erőszakkal elszedeté, magukat kihallgatásokra idézgeté s börtönnel és kiutasitással fenyegette: Béla azok egyike volt, kik rendületlenül állták ki a hatalom merev tekintetét. Ez már 1850-ben volt. Se megijedni nem tudott, se meghátrálni soha nem jutott eszébe. Erős volt, mint rég elhunyt mestere és barátja.

De térjünk vissza az elejtett fonálhoz.

Mihelyt Hencsey Bécsben állandó műhelybe állhatott s a szállót elhagyhatta, maga és öcscse számára akként fogadott lakást, hogy velük együtt ott Béla József is megférhessen. E lakás az uj Wiedenen, egy akkor ugynevezett szabad házban, németül: im freien Hause, volt. Házi gazdájuk Mikoda Tádé nevü rajztanitó, ki azonban nem volt hitrokonuk. Hencsey ide kérte leveleit czimeztetni.

Ő különben, mint fönt idézett levelében emliti, csak addig akart Bécsben maradni, mig itt magának svájczi utjára egy kis költséget szerezhetett. Erre azonban egészen három hónapot kellett forditania. Ugy, hogy ő szeptember vége vagy október eleje előtt innen ki nem mozdulhatott.

Bécsben a munkabér viszonyok jobbak voltak, mint Pesten. Ott az élelmezésen, lakáson, mosáson, apró költségen kivül a lakatos legény szépen megtakarithatott másfél váltó forintot naponként, a mi a mai pénzérték szerint egy korona és 26 fillér, áruérték szerint pedig kétszer annyinál is több. Három hónapi munka és takarékosság után Hencsey mintegy hatvan ezüst forinttal indulhatott Svájcz felé.

Ennyi pénz kellett is.

A Bécsen túl nyugatra fekvő országokban már hatóságilag volt a vendégszeretet szabályozva. Ott úton, útfélen, boglyák tövében, kerti fák árnyékában ismeretlen utazó nem huzhatta át az éjszakákat. Ingyen hálóhelyet se adott senki. Rendőri felügyelet volt mindenütt s fizetni kellett mindenért. Igaz, hogy a segitő intézetek ott is megvoltak a vándorló iparos legények számára.

Időközben Pozsonyból Bécsbe jött át Likhardus József is, ki itt szintén munkába állott. Likharduson már itt mutatkoztak a korhelykedési hajlam előjelei, de Hencsey erkölcsi hatása alatt még Likhardus is jó fiu maradt. Ennek megjövetele után gyakran tartottak isteni tiszteletet s gyakran vettek urvacsorát. Mindig Hencsey volt a tanitó.

Téritésre nem igen volt idejök, mert egész erejükkel munkájuknak éltek, hogy minél előbb szabadulhassanak s czéljukat minél előbb elérhessék. Hencsey ezen kivül sok irányu levelezéssel is el volt foglalva s szorgalmasan gyakorolta magát a német nyelv tanulásában, melyre Bécsben is szüksége volt. Sikerült neki mégis egy Czápári nevü magyar ifjut, ki ideiglenesen Bécsben volt, megtériteni.

Augusztus végén kapott Bámer Ferencztől Pestről levelet. Bámer az öreg Nipp Annának volt az üzletvezetője, de időnként a budapesti lánczhidi munkálatoknál is dolgozott. Önsorsáról s némely pesti dolgokról küldött jelentést Hencseynek.

- Fölserkentett - irja Bámer - a te leveled, minekutána téged a mindenható isten az ő szent igéjének hirdetésére rendelt és minden nagy lelki tehetségekkel felruházott, hogy a mi szomorodott sziveinket megvigasztalnád. Most is a te leveled nélkül édes atyámfia, mely e hónap elején volt irva, az én erőm sokkal lankandtabb volna, mintsem hogy az ur szerelmében munkálkodhatnám.

- A mi pedig azon könyvet illeti, melyet te édes atyámfia nálam hagytál, hogy azt én leirnám és Kovács atyánkfiának Nemesbe elküldeném, erre nézve tudósitlak, hogy irásban naponként szorgalmatoskodom, a mennyire gyönge erőm engedi. Leirtam már a hatodik részt, a mely szól »A külső templomról és Czeremóniákról« és a hetedik részt, a mely szól a »Szent miséről«. A többi részt pedig mind egész a tizenkettedik részig rövid időn bevégzem és a mint meghagytad, József atyámfiának elküldöm.

- Sorsom felől, szerelmes atyámfia, csak annyit irhatok, hogy én öreg nénénkkel az istennek szent kegyelmében most is csak ugy vagyok, mint eddig voltam. Se a műhelyt még át nem vettem, se pedig meg nem feleségesedtem, a mint az én lelkemben régen szándékoztam, de feleséget nem mutatott még az Ur. Hanem egészséggel megáldott és ezért legyen hála ő szent felségének.

- Ama Véber Katalin néne, ki az urnak kegyelméhez és Krisztusnak évangyéliumához már akkor hajlandónak mutatkozott, mikor te, édes atyámfia, itt voltál és vele beszéltél, mind inkább szorgalmatoskodik az üdvösség tudományában és él bennünk a hit, hogy a szent gyülekezetnek igaz lélekkel való tagja lesz az Ur Jézus Krisztusnak segitségével.

- Tudtodra adom, hogy a lánczhidnak talpköve rémitő világi pompával ezen hónapnak 24-ik napján letétetett. Ő felségének bátyja, a Palatinusnak testvérje, főherczeg Károly már előtte való nap Pestre lejött és midőn a talpkő délután letétetett, az ország mágnásainak jelenlétében ő is ott volt. Az egyedül való istennek bölcs rendeléséből én is ott voltam és az urhoz fohászkodtam és az ur azon gondolatot támasztá az én szivemben, hogy ime, valamint e sokaság itt a folyó viznek és a haboknak fenekén a hidnak fundamentumát megveti, hogy ezen egyik partról a másikra veszedelem nélkül lehessen járulni: azonképen az isten is te általad és mindnyájunk által az Ur Jézus Krisztus evangéliomának fundamentumát ujra fölveti, hogy biztos utat készitsen, melyen ama mennyei üdvösségre lehessen eljutni. - És hogy valamint a habok nem ártottak a talpkőnek, ugy a sátánnak gonoszsága és az embereknek vaksága is a mi szent gyülekezetünknek ártalmára nem lészen soha.

- Volt pedig ott egy mágnás, a kiről azt mondták az emberek, hogy gróf Széchenyi István volna és ez kérdezi egy munkás embertől, hogy tudja-e, hogy ez a talpkő, mely a fenékre letétetett, mit fog tartani. És az ember azt felelte, tudja, hogy a hidat fogja tartani. És arra az a mágnás igy szólott: ez az első kő, mely azt fogja tartani, hogy az országban a törvény előtt mindenki egyenlő legyen. Ez szép egy mondás vala.

- Az egyedül való bölcs istennek és a mi üdvözitő urunknak legyen dicsőség, hatalom és tisztesség mindörökké. Maradok a te szerelmes hív atyádfia az urban.

Ki hinné, hogy az egyszerü, tanulatlan mesterlegényekben egykor ily mély érzelmek s ily magas gondolatok fakadtak.

A budapesti lánczhid a világ legszebb és legnagyobb függő hidjainak egyike. Nagyságát tekintve bizonyára a legszebb. Művelt ember meg nem nézheti a nélkül, hogy remekművi szépségei bámulatba ne ejtsék őt. Két kőoszlopa a folyam közepén a világ legragyogóbb diadalkapui közé tartozik.

A Duna itt igen mély. Akkor még a viz alatt nem vasboritékkal dolgoztak. Három soros czölöpkeritést sulykoltak le a hidoszlop helyén óriási fenyőszálakból, a sorok közeit agyaggal kitömték s aztán a kerités belsejéből a vizet kiszivattyuzták. Igy nyertek a nagy folyam tolongó árjai közt a fenéken száraz területet. Ezen vetették meg a hidoszlopok alapjait.

Itt volt az alapkő ünnepe. Itt jelentek meg a magas és legmagasabb uraságok csillogó diszes öltönyökben. Van erről egy kép is a magyar nemzeti gyüjtemények közt. Az a hid nemcsak műszakilag nagy mű, még sokkal nagyobb mű közjogilag. A magyar nemesség az előtt semmi közterhet nem viselt. Még a hidakon, vámokon, réveken se fizetett dijat. Hatalmas törvényhozási viták után a lánczhidnál állitották fel először az egyenlőséget, mert itt mondták ki, hogy e hidon a nemes ember is csak ugy köteles a hidpénzt fizetni, mint a paraszt.

Ama nagy képen csak a főherczegek, mágnások és épitő főmesterek arczát és alakját lehet fölismerni. De a közmunkásét nem. Szét a szegény nazarénus lakatos legényét sem, a ki ott dolgozott épen akkor s a ki erről pár nap mulva jelentést tett Hencseynek.

Bámer ugyan e tájban irt Kovács Józsefnek is.

- Öreg nénénk - igy irja - öregség miatt gyenge és beteges, de a mellett kész teljes szivéből a világot elhagyni s az örökkévaló nyugalomba átköltözni, melyet a kik élünk, mindnyájan remélünk a mi üdvözitőnk szent pecsétje alatt hitben, reménységben és szeretetben.

Nipp Anna halála azonban még nem volt közel.

V.

(Hencsey elindul utjára. - Az utazási vágy. - Pál apostol kézmûvessége. -
A magyar sátor és a zsidó sátor. - Pál apostol példáját követi Hencsey.)

Szeptember hava folytonos és erős munka közben telt el. Hencsey és társai a rendes munkaidőn kivül is dolgoztak, hogy a szükséges uti költséget annál inkább a lehető gyorsan beszerezhessék. Hencsey Imre és Likhardus is szives áldozatkészséggel takaritották meg keresményük fölöslegét, hogy Hencsey és Béla József az uton ne szükölködjenek.

E hó közepén kapta Hencsey Kovács József levelét, melyben a többi közt igy buzditja őt a levéliró:

- Kedves, édes atyámfia, Lajos!

- Köszönöm a te hozzám való szeretetedet, a melyet az urtól vettél irányunkban és köszönöm a te jó, ösztönző szavaidat. Áldjon meg téged az atya, áldjon meg téged a fiu, áldjon meg a szentlélek, ki tégedet az ő szent igazságának hirdetőjévé választott. Vezéreljen téged a te utaidban, a melyben most is ama mennyei Kanaán felé zarándokoskodol, hogy győzedelmeskedhessél az urnak karjai által a te szent igyekezetedben. Kérlek, emlékezzetek meg mi rólunk is a ti naponként való imádságaitokban, mert mi is nagy fogyatkozásban vagyunk, ugy hogy estélenként az álom miatt az imádságra is alkalmatlanok vagyunk.

Végre elérkezett az indulás ideje, melyet szeptember végére tüztek ki. Az isteni tisztelet bevégeztével lefeküdtek s rövid ideig tartó nyugalom után a négy ifju magyar kézműves érzékenyen elbucsuzott egymástól s Hencsey Lajos és Béla József még napfölkelte előtt kora hajnalban elhagyta a nagy császári várost, mely ugy is csak utjuk közben való ideiglenes tanyájuk volt, hogy átköltözzenek Svájczba, ama bérczes országba, hova lelki rokonaik ölelésére már oly régóta vágyakoztak.

De hát miért vágyakoztak?

Mi az a titkos vágy, mi az a szentséges ösztön, mi a léleknek az a kitanulhatatlan rebegése, mely Hencseyt hajtotta, mely nem engedte meg, hogy egy helyben maradjon, mely elzaklatta őt a szülői hajlék édes árnyékából s honának ismert és szeretett tájékiból?

Jézus is attól kezdve, a mikor a Jordán vizében Keresztelő Jánostól fölvette a keresztséget, egészen a Golgotáig mindig költözött. Bujdosás volt élete, mig szent igéit hirdeté.

De ne hasonlitsuk ő hozzá Hencseyt. Jézus a napnak örök ragyogása, Hencsey csak felvillanó s eltünő fénynek egyetlen sugára.

Ott van Pál, a nagy téritő apostol. Vajjon megirták-e már az ő életét? Megirták-e szárazon, tárgyiasan, vallásos ábrándoktól menten? Lehetne-e költőnek szebb alkotása, mint az ő élete?

Csak bujdosásaira akarok emlékezni.

Mikor Damaskusban megtér: soha nem szünő, még csak soha nem is csillapuló vágy hajtja őt attól kezdve országokon keresztül. Végig járja a Földközi-tengernek ázsiai partjait. Elkezdi utját Judeában és Sziriában. Folytatja Kis-Ázsia belső tartományain keresztül Czilicziában, Frigiában, Miziában Trójáig és még azon túl is. Átmegy a görög tenger szigeteire. Nincs maradása ott se. Átmegy Maczedóniába és Görögországba. Átmegy utóbb Rómába is. Sok helyütt bántják, sokszor üldözik, kínozzák, halállal fenyegetik, börtönre hányják. És ő még se a nyugalmat keresi, hanem a munkát és fáradságot. Hirdeti az igét, tanubizonyságot tesz Jézus életéről és haláláról s tanitja az uj tudományt. S ha valahol kipihente magát: megy tovább, hogy Jézusban való testvéreit mindenütt láthassa és ölelhesse.

Ez a csodálatos szent ösztön volt meg Hencseyben!

Kisértsük meg a mai ember mai nyelvén és mostani felfogása szerint az ő ösztönének megmagyarázását.

Azt mondaná a mai ember, hogy az, a ki örökké bujdosik: keresi szerencséjét s kerüli a nehéz és rendszeres munkát. Igaz, hogy vannak buzgó kutatók és nagy tudósok, a kik ma is éveken át mindennap életükkel játszanak, de tudományra szomjuhozó lelkük még se enged nekik pihenést. S nem ismernek veszélyt mely utjokban őket visszariaszthatná.