AZ UTOLSÓ ÚT.

I.

(Az utazás. - Münchenben. - A hauptwyli társalgások. - Találkozás Fröhlichhel.)

Hencsey tehát elindult utolsó utjára hű kisérőjével, Béla Józseffel, hogy fölkeresse és szinről-szinre lássa Fröhlichet és a svájczi atyafiakat.

Összes pénzecskéjüket Hencsey vette magához s minden osztozkodás nélkül ő teljesitette az utazással járó közös kiadásokat. E közös gazdálkodás azonban csak Salzburgig tartott. Hencsey gyöngéd figyelő lelke észrevette, hogy az étel és ital szüksége nem egy időben s nem egyenlő mértékben jelentkezett mindkettőjüknél. Ő szülőfölde szokása szerint némi bort ivott, társa pedig a tótos felvidék szokása szerint pálinkát vagy sört az úti fáradalmak ellen. Ámde azon a vidéken a bor sokkal drágább, mint a másik két ital. A közös gazdálkodásból ily módon hű társában kedvetlenség támadhatna. Nehogy tehát a sátán incselkedése viszályt támaszszon köztük, Salzburgban kétfelé osztotta az egész pénzt. Mindegyikük azt tegye pénzével, a mit akar.

- Mert tudja a jó isten, irja Hencsey, hogy én senkit nem kivánok lábam alá vetni, hogy én rajta tapodjak és senki fölött uralkodni nem akarok s azért békességben utaztunk, mert az osztozás nem haragból, hanem szép egyetértéssel esett meg köztünk.

Hencsey meglehetős részletességgel irja le az utazás folyamát. Elégnek vélem, ha ebből csak a főbb részleteket emelem ki.

A bajor határszélen, miként irja, mindegyiküknek külön-külön tiz forintot kellett felmutatni, »mely a mi pénzünk szerint husz forintot teszen«, - annak igazolására, hogy saját erejükkel keresztül tudnak menni az országon s könyöradományokhoz folyamodni nem lesznek kénytelenek.

Münchenben, Bajorország fővárosában ekkor már volt egy kis nazarénus gyülekezet. Meg kell jegyeznem, hogy tagjai se itt, se Svájczban, se Németországban nem nazarénusoknak nevezik magukat, valamint a világ se ugy nevezi őket. Ők magukat ujra keresztelőknek vagy uj hivőknek nevezik, németül Neutäufer vagy Neugläubiger. Mint nálunk is ez idő szerint csak hivőknek nevezik egymást maguk között. Münchenben is főleg iparosok s legények voltak a gyülekezet tagjai. Ugyanitt a különböző irányba induló téritőknek is volt már akkor rendes találkozási helyük.

A kis gyülekezet tanitója itt bizonyos Kohk nevü, eredetileg Svájczi származásu értelmes iparos volt. Ez vezette a gyülekezet ügyeit, adott utmutatást a téritőknek s tartotta fenn az összeköttetést Fröhlichhel.

Hencsey fölkereste őt. Név szerint már ismerték egymást. Kohk a legnagyobb barátsággal és előzékenységgel fogadta Hencseyt, ki itt társával együtt egy napot töltött. Irt is egy levelet innen Imre öcscsének Bécsbe egy épen oda induló téritő által, a kinek azt kézhez kellett volna szolgáltatni. A levél sohase jutott el öcscséhez. Hencsey nem jegyezte föl e téritő nevét.

Münchenből vasuton mentek Augsburgba. Hencsey ekkor utazott először vasuton, otthon levő társai pedig ilyet még csak nem is láttak soha. Meg is jegyzi, hogy azt az utat, mely gyalogszerrel 18 óra járás, a gőzkocsi fél óra alatt tette meg, pedig utközben nyolcz állomáson állapodott meg.

Augsburgból Lindau felé a Westach völgyén mentek, körülbelül azon az úton, melyen ma vasutvonal halad. Schwabmünchenben megállapodtak egy napra, mert e gazdag iparu kis városban volt néhány hitrokonuk, kit meg akartak látogatni. Hencsey kegyes kötelességnek tartotta a külföldi testvéreket mindenütt meglátogatni, a hitben őket erősiteni vagy buzgóságuk láttán uj erőt gyüjteni. Kemptenből nem az Iller völgyén, hanem Isnyn keresztül mentek Lindauba, a hol Hencseyt, a mikor megpillantotta a bodeni tavat, élénk honvágy lepte meg, szomoru ábránddal gondolván vissza a Balatonra s az ennek szomszédságában fekvő kedves szülőföldjére.

- Erőt vett rajtam, irja, az emberi gyöngeség, ugy, hogy alig tudtam mozdulni, meg kellett állapodnom és szememet a vizre szegeztem. Mintha csak azt sugta volna valaki, forduljak vissza és térjek vissza, a hol test szerint való rokonaim laknak. De azért meg ne itéljetek, mégis csak előre mentem, hogy lélek szerint való atyánkfiait láthassam, a melyre el is segit a mi Urunk Istenünk.

Itt gőzhajóra ültek. Hencsey kiszállt Rohrschachnál, mert ő Hauptwyl felé akart menni. Béla is szeretett volna vele maradni, de ő már kijelentette a hajóskapitánynak, hogy ő Konstanzig megy, tehát itt nem mert kiszállni. A két ifju itt néhány napra elvált egymástól és csak Zürichben találkozott ismét október 11-én.

A hauptwyli telepről már szóltam. E kis falu alig számlál két ezer lelket. Thurgau kanton déli határszélén fekszik a bischofszelli kerületben, gyönyörü völgyben s egy kisded patak partján, mely a niederwieli erdőségekben, Szent-Gallen kantonban ered. E patak a hauptwyli határban kis hegyi tavakat alkot. A falu lakosai mind gyárosok és iparosok, szövőiparral és kelmeföstéssel foglalkoznak, de némi szőlőmiveléssel is.

Emlitettem már, hogy itt több év óta állott fenn egy kis ujhivő gyülekezet, melynek tagjai azonban főleg csak egyetlen festőgyár személyzetéből kerültek ki. Innen terjedt a felekezet a szomszéd községekre s különösen Waldkirchre is, mely ide fél óra járásnyira fekszik, de a mely már a szent-galleni kantonhoz tartozik s jelentékeny község.

Hencsey látogatására a hauptwyli gyártulajdonosokat Fröhlich már figyelmeztette s azonkivül Hencseyt Kohk is ellátta ajánló levelekkel. Mégis meglepte őt az a kitünő figyelem s áradozó, noha zajtalan vendégszeretet, melylyel itt fogadták. Az igénytelen magyar fiu, a szegény bujdosó iparos legény minden fáradalmát megjutalmazva érezte e fogadtatásban. A gondviselés áldó kezét ismerte föl abban, hogy ismeretlen létére oly messze földön is oly nagy kitüntetésben részesült. Hitében és törekvéseiben csak még jobban megerősödött.

Sokáig késni nem akart itt, de egy napot s éjszakát mégis el kellett töltenie. Vasárnapon, október 9-én este ért ide. Az isteni tiszteletről már elkésett, de a gyülekezet tagjai mégis összejöttek kedvéért s egymással késő éjszakáig nagy bizalommal és lelki gyönyörrel beszélgettek. A két gyárur s családjuk tagjai a munkások közt annyira elvegyültek, hogy Hencsey köztük a társadalmi és vagyoni különbséget föl nem fedezhette.

Értesitették az uj felekezetnek állásáról. Ismertették előtte hitvallásuknak alaptanait s szertartásaik módját, a mint azokat Fröhlich tanitotta és tanitja. Különös tisztelet látható jelenségei közt emlékeztek Fröhlichről s a többi zürichi és aargaui tanitóról. Önérzettel emlitették, hogy a hivők száma már tetemes s hogy napról-napra szaporodik. Fájdalommal panaszolták el ama soknemü és rettenetes üldözést, melyet a hiveknek régebben Thurgau, Zürich és Bern kantonokban kellett, most pedig folytonosan Aargau s több más kantonban kell szenvedniök.

Száz kérdést intéztek ő hozzá is.

Hencsey hasonló bizalommal és őszinteséggel beszélte el a magyarországi hivők számát, személyes viszonyait és messze ható nagy és szent törekvéseit. Mindezek uj dolgok voltak a hauptwyliek előtt.

Eleintén nem könnyen értették meg egymás beszédét. A magyar ifju különben is gyenge és akadozó volt a német nyelvben s a mit tudott is, a svábnak nevezett pesti szójárás szerint tudta. A svájczi ember megint másként beszéli a népies német nyelvet. De lassanként mégis csak összetörődtek. A legtöbb iparos soha hirét se hallotta Magyarországnak s magyar nemzetnek. Volt azonban egy-kettő, a ki olvasott valamit a Bakony erdejéről és Sobriról. Pár éve csak, hogy elmult a Sobri-világ s a német népsajtó tele volt ennek hirével. Azt képzelték, ahány erdei fa: annyi zsivány és utonálló s az egész világ csak erdőből és zsiványból áll.

A min legjobban csodálkoztak, az volt, hogy Hencsey a maga országában történt üldözésekről nem beszélhetett s mindaz, a mi ott vele és hiveivel történt, csak annyiból állt, hogy a páhoki esperes neki erős szemrehányásokat tett s iratait elszedte.

A jó svájcziak azt hitték, hogy ha náluk a művelt helvét földön házassági viszonyukat el nem ismerik, gyermekeiket elszedik, isteni tisztelet szertartását meg nem engedik, összejöveteleiket a rendőrök szétverik, tanitóiknak az állandó lakást és nyilvános tanitást minden kantonban megtiltják s nőiket az állam és az egyház ugy tekinti, mint tilos ágyasság bűnrészeseit: akkor Magyarországban, abban a - mint közülünk sokan hitték - vad, félig barbár, műveltség nélkül való országban a nazarénusokat legalább is kerékbe törik, ha megfoghatják.

Hiába, ők is csak németek voltak, a kik Magyarországról semmit se tudtak igazán, de annál több rémséges dolgot képzeltek el. Annál kellemesebb volt a csalódás, melyet Hencsey előadása után éreztek.

Hencsey másnap korán reggel akart útnak indulni, azonban házigazdái nem eresztették el. Ott tartóztatták ebédre. A szives barátságot lehetetlen volt visszautasitani s azért csak délután indulhatott utnak. Estére Wylig ért s az éjszakát itt töltötte el. Következő napon, október 11‑én huzamos gyaloglás után alkonyatkor Zürichbe jutott s Fröhlichet rögtön felkereste s megláthatta. Nevezetes pillanat volt ez az ő életében.

A mi után oly rég óta vágyakodott; a minek eléréseért még az ő gyöngéd szive is kész volt a szeretett szülők akaratával ellenkezni; a mi után álmadozott és a miről gondolkodni évek óta soha meg nem szünt: meglátogatni a külső országi hitrokonokat, a valódi atyafiakat, a lélek szerint való testvéreket s meglátogatni Fröhlichet, ki tudományával, rendithetlen hitével, üldözött sorsával s nagy szenvedéseivel már régóta világitó oszlop s követendő példa volt ő előtte: ime mindezt sikerült elérnie.

Nagy alázatossággal borult térdre s mély áhitattal adott hálát az ő urának, istenének, a ki érdemesnek találta őt mind e nagy kegyelemben részesiteni.

Fröhlichhel való találkozását igy irja le:

- Örökké való dicséret és dicsőség legyen a mi Urunk Jézus Krisztusnak, ki által fölserkentettünk a mindenható szent Isten nagy nevének dicséretére. Ime az ő véghetetlen kegyelménél fogva megengedtetett nékem, hogy ezen messze földön levő atyafiakat megláthassam és az ő példájukra felbuzduljon az én lelkem, hogy titeket is felbuzdulásra inditsalak és serkentselek az Ur Jézus Krisztusnak szent nevében. Ámen!

- Tudósitlak pedig, édes atyámfia, a mint már tudósitottalak is, hogy a mint én napnyugtakor Zürichbe értem, egy utczán, a mely Niederhofnak neveztetik, kérdezősködtem Fröhlich atyánkfiának lakása felől és a midőn engem erről föl nem tudtak világositani, jött egy kis gyermek, ki nekem megmutatta a lakást és oda elvezetett. Ezt is én a kegyelem jelének vettem, hogy ime a világi férfiak és asszonyok nem tudják az ő lakását és egy kis gyermek mutatja meg nékem azt.

- Midőn én a házba betértem, a mi atyánkfia nem volt otthon, de nemsokára hazajött és azt kérdezte tőlem, honnan való vagyok. Én feleltem, messze földről jöttem, én Magyarországból való vagyok. És ő kérdezte: te vagy-e az a Hencsey Lajos, a kinek társa a tegnapi napon Zürichbe jött? Én feleltem, én vagyok az; azért jöttem egyenesen ő hozzá. Erre ő megölelt engem és ama szent csókkal illetett. Én sem szólni, sem beszélni nem tudtam; ugy éreztem, mintha szivem egészen elszorult volna és szemeimet elboritotta a könyhullatás. Alig tudtam Kohk atyánkfiának levelét és az ő apjának levelét, melyet Hauptwylból hoztam, neki átadni. Nagy szivességgel magánál tartott és nekem lakást adott.

Béla Józsefre hivatkozott Fröhlich, mint a ki tegnapi napon jött Zürichbe. Béla Konstánzból szintén gyalog tette meg ide az utat s ő már hétfőn, október 10-én ide ért. Ugyanazon a napon, melyen Hencsey ide ért, Béla már állandó műhelyt és rendes munkát is kapott.

Fröhlich és Hencsey csaknem az egész éjszakát értekezésben töltötték el. Hencsey különösen tudni akarta, vajjon a tudomány, melyet ő irt és hirdetett, megegyez-e azzal, melyet Fröhlich hirdet?

Az értekezés részleteiről nincs tudomásunk.

Hencsey csak annyit jegyez meg október 12-én kelt levelében, melyet Imre öcscséhez Bécsbe intézett, hogy tudományuk megegyez.

- Hogy pedig, irja, röviden tudósitsalak benneteket az igazságnak velejéről, én értekeztem Fröhlichhel. Azon mód beszél, a mint én irtam a nálatok hagyott könyvemben; ezzel minden rendtartások megegyeznek.

II.

(Zürichi szokások. - Hencsey munkát kap. - Fröhlich oktatja Hencseyt. - Az év végén.)

Később több levélben részletesen is megirta a magyar hivőknek a svájczi gyülekezetek hittételeit, szervezetét s szertartásait. Sőt több kérdésben saját eltérő nézeteit is, de e levelek, fájdalom, valószinüleg mind elvesztek. Hozzám a következő 1843-ik évről két levelénél több nem jutott.

Az éjjeli értekezésnél Fröhlich különös érdeklődéssel kérdezősködött Denkel Jánosról, valamint az uj hitvallásnak Magyarországon miként lett elterjedéséről. Hencsey megadta a kellő felvilágositásokat, valamint Fröhlich is megismerte vele az uj felekezetnek Svájczban és Németországban való állapotát.

Hencsey nem akart sokáig terhére lenni házigazdájának, azért másnap már korán reggel műhely után látott. Végig járta munkáért a szállón kivül a város minden lakatos czégét, valamint ama gyárakat is, hol lakatos munkára szükség lehetett. Mindamellett aznapon munkát még se talált, bár Debruner és más hitrokon is segélyére volt.

További élményeiről hadd beszéljenek saját sorai:

- Jóskának vagyon munkája, de nékem nincs, de azért mai napon, ugymint október 12-én irom Fröhlich szobájában nektek e levelet. Ez utolsó időben az isten ő általa kezdte el az ő gyülekezetét épiteni és ő is kér titeket általam, csak maradjatok meg abban, a mit a szentirás tanit és a mit elkezdettünk.

- Bár én most munka nélkül vagyok, azért vasárnapig mégis itt maradok, mivel még a vasárnapi gyülekezetben szeretnék részt venni, ha az isten megengedi.

- Eddig irtam október 12-én, de mai napon az az október 13-án nekem a jó isten ismét megmutatta az ő segitségét. Történt, hogy én, a midőn reggel fölkeltem, el akartam menni a rendőrségre tartózkodási czéduláért. És a midőn oda mentem, onnan elküldöttek a doktorhoz, hogy megvizsgáljon, ha egészséges vagyok-e vagy sem, mivel itt ugy a szokás, hogy ha valaki munkát akar venni vagy a városban akar maradni, magát a doktornál meg kell vizsgáltatni és ha valami baja van, kórházba viszik és csak akkor állhat munkába, ha kigyógyul.

- Igy tehát, a midőn én mentem a doktorhoz, ime jön eleibém egy lakatos mester, a kinek műhelyében voltam is 12-én, de hiába. Igen barátságosan beszélt velem, mivel ő is sok ideig dolgozott Bécsben és mondtam már neki, hogy én is onnan jövök. Igy a midőn kérdezi, hogy hová megyek, mondottam, hogy a doktorhoz, mivel itt akarok maradni vasárnapig. E közben mondja nékem, hogy ő nála volna munka s hétfőn elkezdhetek dolgozni. - A nevét is nékem mindjárt átadta irásban, hogy a rendőrségnél csak jelentsem mint hozzája tartozója magamat, mivelhogy, mint mondá, itt a vándorkönyvet mindjárt el szokják venni s egy jegyet kap az ember reá.

- Igy tehát, édes atyámfiai, a jó isten nékem munkát rendelt, pedig már azt akartam irni, hogy visszamegyek rövid időn hozzátok. És vissza is mentem volna, ha az isten munkát nem rendelt volna, de most már hétfőn, azaz október 17-én elkezdek dolgozni.

- Meddig maradhatunk, azt csak a jó isten tudja; de ha a tavaszig megmaradhatunk is, mi azért mégis utazásunkat tovább nem folytatjuk, hanem egyenesen hozzátok térünk. Ti pedig, kérlek az istenre benneteket, ha csak lehet, megmaradjatok műhelytekben, mert erre szörnyen nehéz munkát kapni és a mint halljuk, nagyon kevés a fizetés. A kinek két forintja van, annak igen jó legénynek kell lenni; ez pedig a mi pénzünkben csak négy forint, mert az itt való ezüst forint a mi pénzünkben két forint és olyan pénzek vannak itt, hogy ki nem ismerjük velük magunkat.

A lakatos mester, kit Hencsey e levélben emlit s kinek műhelyében munkát kapott, Michel Jakab zürichi lakos volt s lakása és műhelye a Kisvárosban Niederdorf-utczán 515. szám alatt volt. Sok iparos czégnek és műhelynek volt akkor s van talán ma is Zürichben czime és czimere is, mint nálunk szokás a vendéglőknél s boltoknál, de csak elvétve szokás a műhelyeknél. Michel Jakab műhelye a Nagy Hajóhoz (»beim grossen Schiff«) volt czimezve s egy kopott, fakó árboczos hajót ábrázoló mázolás az ajtó fölé ki is volt függesztve. Ezt is megirta Hencsey az ő Imre öcscsének.

Később Michel Jakab is áttért az uj hitre. Hencsey téritette át s ő e jó emberben nemcsak munkaadót, nemcsak házigazdát, hanem egyszersmind jó barátot is nyert.

A zürichi dolgokról más észrevételei is voltak Hencseynek, mint a melyeket föntebb közöltünk. Azt irja egyik későbbi levelében Kovács Józsefnek:

- Tudd meg azt, szerelmes atyámfia, hogy itt nincs császár, nincsenek mindenféle fejedelmek és herczegek, mint Bécsben, sem pedig palatinus és egyéb mágnások és fényüzésben dobzódó papi fejedelmek, mint Magyarországon, de még nemesek sincsenek. Itt minden ember egyenlő polgár s mindenki a munkája után él. A vármegyének a neve kanton, annak van egy tanácsa s a városi tanács is megvan s ezek végezik el a közönség dolgát. Nincsenek itt katonák se, csak bizonyos napokon katonáskodnak az emberek. Hanem van rendőrség, a mit policzájnak neveznek; ez mindenre ügyel s a jövők, menők, utazók az ő szemeit el nem kerülhetik. Otthon mi nálunk ilyen nincs, ott úti passzust se kérnek senkitől; azt se keresik, kinek mennyi pénze van a zsebjében, egészséges-e, beteges-e? Az én elmém sokat hánykolódik e fölött. Azért van‑e e nagy vigyázás emberekre, mert szeretik őket, vagy pedig azért, mert félnek tőlük?

E fölött bizony már tapasztaltabb elmék is tünődtek, mint e szegény fiatal magyar kézműves elméje.

Hencsey és társa Béla József, mielőtt Bécsből elindultak volna, Likhardussal és Hencsey Imrével ugy beszéltek össze, hogy a mint majd a körülmények változása hozza magával, s a mint majd a svájczi munkás viszonyokat megismerik s Likhardussal és Imrével is megismertetik: ezek is utánuk fognak menni Zürichbe. Ezt azonban Hencsey itt tartózkodásának első idejében egyáltalán czélszerütlennek látta s azért sietve intette Likhardust is, Imre öcscsét is, hogy Bécsből ki ne mozduljanak.

- Édes atyámfia Likhardus - irja egyik hosszabb levelében - Béla József is köszönt és kér általam, hogy a midőn mi visszamegyünk, ha nekünk nem is, tehát a pesti szegény atyafiaknak iparkodjál segitségére lenni és azért ne próbálkozzál megindulni, hanem megmaradj a te műhelyedben, mert mi is csak alig, hogy el tudtunk idáig jönni.

- Továbbá édes testvérem Imre, téged is kérlek, ha csak lehet, megmaradj műhelyedben, hogy segitségemre lehess, ha szükség lesz rá, mert nem tudom, mikor vetődöm vissza. Ne keveseld a fizetésedet, mert én se kapok itt talán többet, pedig itt minden drágább, mint Bécsben.

- Arra pedig különösen serkentelek, hogy a könyvirásban szorgalmasan foglalatoskodjál, mert most már látom, hogy könyvem jól van megirva. Majd irok én te néked bővebben is levelet, mivel már megtudakoztam, ha vajjon lehet-e itt magyarul nyomtattatni? Azt mondották, lehet és nem is kerül sokba. Tehát a nyomatás árát megtudhatom és ha az atyafiak is segitenek, akkor majd értesitlek, hogy te nékem az én könyvemet apró betükkel egyes levelekben megküld és én azt ismét itt könyvnek összeirom és kinyomattatom.

- Kérlek pedig édes öcsém Imre arra is, hogy mentül előbb felelj levelemre, mert szomoru az én szivem, mivel egyszer azt álmodtam utazásomban, hogy szegény édes atyámat eltemették s minden jószága prédára ment s mikor én hazamentem, semmit nem találtam. Kérlek tehát, ird meg, mit irt édes atyánk és azt is, ha él-e vagy meghalt? Ha meghalt, menj el haza és maradj otthon.

- Ajánllak pedig mindnyájatokat az ur Jézus Krisztus oltalmába. Legyetek békességben és jó egészségben!

Szinte feltünő e levélben, hogy csak most jutott eszébe a vagyon kérdése. Igaz, hogy most is csak ugy álmodta, hogy apjának minden jószága elpusztult. Eddig az üdvözülés biztositásán s a hitbeli igazságok ábrándjain kivül sohase jutott eszébe semmi más czélja az életnek. A vagyon épen nem.

De megmagyarázza ezt is az a komolyság, melylyel az uj hitről irt könyvét a magyar hivők számára mindenképen ki akarta nyomatni. Ehhez bizony pénz kellett. Gondolt ugyan az »atyafiak« segitségére is, de a teher nagyobbik sulya mégis csak az ő vállaira nehezedett volna. Ki nem kerülhette tehát, hogy a vagyon kérdésére is egyszer-másszor ki ne röppenjen gondolata.

Ezt a levelét különben Imre öcscse és Likhardus sietett közölni a magyarországi hitrokonokkal. Ezeknek nagy megnyugvásukra szolgált, hogy Hencsey azt a tudományt, melyet ő tanitott, Fröhlichnek és a svájczi atyafiaknak tudományával megegyezőnek találta.

Hencsey, mielőtt állását Michel Jakab műhelyében elfoglalhatta, csaknem egész hetet töltött Fröhlich házánál és társaságában. Ez idő alatt mondta el Fröhlich neki életének egész történetét. Megismertette családjával, de a zürichi, wiedikoni s több zürich-környéki gyülekezetekkel s tanitókkal is. Ezek közt főleg Debrunerrel. Közölte vele iratait és könyveit, melyek már nyomtatásban megjelentek.

Fröhlich ekkor irányozta Hencsey figyelmét János apostolnak Jelenésekről irt csodálatos könyvére. Fröhlichben nagy csodálkozást gerjesztett Hencsey tudatlansága.

Jánost ama szent káprázat, melyet könyvében leir, Páthmósz szigetén lepte meg. Beszélgetés közben Fröhlich többször emlitette e sziget nevét. Hencsey azt kérdezte:

- Hol lehet az a sziget?

- Hogy kérdezheted azt édes testvérem? Hiszen ott van az égei tengerben Görögország és Kis-Ázsia között.

Csakhogy Hencsey az égei tengernek se hallotta hirét soha. Se nem járt ott, se nem tanult vagy hallott róla semmit.

Fröhlich faggatásaira aztán lassanként kitünt, hogy Hencsey a kis falusi iskola elemi tudományánál többet, irásnál, olvasásnál s némi imádkozásnál egyebet soha nem tanult. A földrajzról azt se tudta, mi fán terem. De ez neki nyugtalanságot nem okozott. Azt felelte Fröhlichnek:

- A mi urunk Istenünk engem arra választott ki, hogy én csak az ő szent igéjét ismerjem s ahhoz ragaszkodjam.

Fröhlich nagyon elmerült János álomszerü látományaiba s nem egy korabeli eseménynek s nem egy vallásos eszmének magyarázatát egyenesen a Jelenések könyvéből származtatta. Ezt csak rejtélyes, titkos, kegyeskedő fejtegetésekkel tehette. Órák számra beszélt ezekről Hencseynek. Benne azonban ehhez semmi fogékonyságot nem talált. Hencsey csak a szentirás egyszerü igéihez s itthon megirt könyvének tanaihoz ragaszkodott.

A legközelebbi vasárnapon, október 16-án részt vett Hencsey az istentiszteleten, vagy mint mondani szokták, a szent gyülekezetben.

Ezt egy bérelt háznak tágas szobájában tartották s közel százan voltak jelen. Zürich kanton ekkor már elnézte az uj hivőknek, hogy bent a városban magánosoknál, vagy bérelt helyiségben rendes istentiszteletre összegyülekezzenek. Aargauban például még ekkor sem engedték meg ezt, a mint már erről megemlékeztem.

Másnap munkába állott Hencsey s a következő hónapokat egész az év végéig s azontul is szorgalmas munkában, szentirás olvasásban s a német nyelv tanulásában töltötte el. Egyelőre nem tanitott. Itt nem is volt arra szükség, hogy tanitson. De erre alig is lett volna képes.

A vallásos nyelvnek megszabott és megszokott szólásai, igéi és mondatai vannak, melyeket magyar nyelven Károli Gáspár, német nyelven Luther bibliaforditása alkotott. A magyart ismerte Hencsey, de a németet nem. Mig a német nyelven századok óta megszokott igéket és mondatokat meg nem tanulta: addig a bibliaolvasásban jártas svájcziak előtt félreértések nélkül tanitó beszédet nem mondhatott.

Szorgalmasan részt vett a vasárnapi gyülekezetekben s türelmetlenül várta naponként Denkelnek s a többi pesti atyafiaknak leveleit, kikhez nemcsak ő, hanem Fröhlich és Debruner is irtak még október első felében.

III.

(Hencsey sürgeti hazulról a leveleket. - A két Aschmann testvér. -
Hencsey Langnauban. - Debruner élete története. - Hogy vannak otthon?)

A levelek ritkán jöttek Magyarországból. Ez kissé türelmetlenné tette Hencseyt. Az 1843. évi január 9-iki levelében némi szelid szemrehányással illeti hiveit. E levelét özvegy Véber Katalin asszonyhoz czimezte. Kegyes, jólelkű nő volt s szintén hivő. Utolsó itthonlétekor téritette meg Hencsey. A József-téren lakott Pesten a Hanzély-házban. Azért intézte hozzá levelét, mert azt hitte, hogy talán egyéb hiveihez intézett levelei nem jutottak kézhez.

- Elgondolhatjátok, - igy ir, - hogy az igazat nekem meg kell vallanom, itt az atyafiak tudakol-ják tőlünk, irtatok-e hozzám levelet s nekem azt kell felelnem, a mi igaz, hogy nem. Csodálkoznak rajta velem együtt, hogy miért nem irtok. Kivált Denkel János, a ki pedig tanitó.

Különösen Bámer Ferenczet inti e levélben s kéri meg egyuttal, hogy a magyarországi gyülekezetek dolgairól nyujtson részletes tudósitást. A mit Bámer meg is tett, a mint később majd rátérünk.

Az uj évet, az 1843-ikit, Hencsey szorgalmas műhelybeli munkával s tanulással töltötte el. A mellett arra törekedett, hogy a jelesebb svájczi atyafiaknak, kiváltképen a tanitóknak és téritőknek élettörténetét följegyezze s ezt például, intésül, oktatásul magyar hiveivel közölje.

Mi mindenre ki nem terjedt e buzgó fiatal ember figyelme! Hátha még a mindennapi kenyérért mindennapi nehéz munkát nem kellett volna végeznie.

Talán emlitettem már, hogy Zürichben és környékén ekkor négy tanitó, négy téritő működött. Az idegenek némi gúnynyal püspököknek is nevezték őket. Fröhlich, a két Aschmann testvér és Debruner János volt ez a négy »püspök«.

Fröhlich életét már ismertettem vázlatosan s működésének és szenvedéseinek történetét is. Fröhlichnek ebben az évben végkép el kellett hagynia Zürichet, mint állandó lakost nem türte meg ott a hatóság, átköltözött Straszburgba, mely akkor Francziaországhoz tartozott s téritő munkáját ott folytatta. Csak annyit engedtek meg neki, hogy svájczi gyülekezeteit vagy legalább a zürichit meglátogathassa. Meg is tette gyakran s ilyenkor néhány napot hivei s Hencsey társaságában tölthetett el.

A két Aschmann testvérről Hencsey följegyzései után ennyit tudunk:

Gazdag molnármester és malomtulajdonos volt Zürichben az öreg Aschmann. Sok gyors vizű folyó van Zürich körül: a Limmat, a Sichl s ezek mellékfolyói. Melyiken volt a malom, Hencsey nem jegyezte föl. Volt a gazdag molnárnak háza, telke, boltja is a városban. S volt három fia és egy leánya.

Idősebb fia János s második fia Jakab. Ezek 1837-ben áttértek az uj hitre s magukhoz vonzották leánytestvérjüket is. Apjuk, anyjuk s a harmadik fiu tudni se akart az uj hitről. Fájdalmas jelenetek törtek ki a család kebelében. Az öreg Aschmann törhetetlen volt. Egyházának lelkes hive s valami előljárója is. Buzgó kálvinista. Mikor szép szava, intése, könyörgése, parancsolása nem használt: legsulyosabb apai jogához folyamodott. Fiait testileg fenyitette s mikor az se használt: megvont tőlük minden segitséget. Az apai háztól s a malomból elverte őket.

A két fiu, tele az uj hit legyőzhetetlen buzgalmával, istennek ajánlta lelkét, szó nélkül türt mindent s apjának sujtó kezét is megáldva, elhagyta a közös hajlékot s ment a világba két kezével keresni a kenyeret s tanulni és tanitani. Vitték magukkal hugukat is, a kinek nemsokára szerencséje is akadt s 1842-ben férjhez ment.

Az apa elbusult, elkeseredett családjának e szétesésén. Nem volt maradása se a malomban, se a háznál, se a boltban. Otthona siralomházzá vált. Utóbb eladta mindenét s józanul, becsületesen, tékozlás nélkül, de szomoruan töltötte napjait és éveit. Találkozott vele Hencsey is s a fiatal ember tapasztalatlanságával s a mély hitnek bátorságával törekedett kiengesztelni ő is. Eredménytelen volt buzgósága.

- A mi urunk Istenünk ugy akarta, hogy szive kemény maradjon.

E sóhajtással hagyta abba kisérleteit.

Annál buzgóbb tanitó lett a két testvér. Tehetséges, eszes és komoly fiu volt mind a kettő; János is, Jakab is. Nagy elemi tudással s a szentirás csodálni való ismeretével, szelid és komoly lélekkel téritett és buzgólkodott mind a kettő. Annyira, hogy már Hencsey oda menetele előtt tanitóknak ismerték el őket mind a zürichi, mind a környékbeli gyülekezetek Neumünszterben, Wytikonban, Zollikonban, Wollishofenben és Dietlikonban s másutt is. Mind e helyeken megfordult hol az egyik, hol a másik Aschmann kiséretében vasárnaponként Hencsey is.

Elment Hencsey távolabbra is.

Bernhez nem messze van Langnau az Emmenthalon. Népes és iparos városka.

- Akkora gyülekezet van ott, irja Hencsey, csak nénéink többen vannak kétszáznál, az atyafiak pedig még többen.

Kegyes és buzgó tanitó volt itt is. Nevét nem jegyezte fel Hencsey. Azelőtt Bernben volt városi elemi iskolaigazgató. Áttért, uj hivő lett s megkeresztelkedett. De nyomban bejelentette a följebb való hatóságnak s egyuttal ajánlkozott továbbra is s még nagyobb buzgósággal a tanitásra. A tanács ezt nem engedte meg, sőt állásától nyomban felfüggesztette. De minthogy kitünő tanitó volt, derék buzgó embernek ismerték s a városban általában szerették: nem akarták elkergetni s kenyerétől megfosztani: egy évi időt engedtek neki, hogy megtévelyedett gondolkozásától megszabaduljon s az egyházhoz ismét visszatérjen. Hiában volt. Nem tért vissza, sőt annál lelkesebben tanitotta az uj hitet. A vége az lett: számüzték a városból. Mikor Hencsey ott járt: akkor Langnauban volt tanitó »püspök«.

Nagy lelki örömmel fogadta Hencseyt. Az idegent, a messze földről ide bujdosó testvért, a pogány magyarok ivadékát. Ime az erős hit megmozditja a hegyeket s isten akarata kiterjed mind az egész föld kerekségén!

Ily szavakkal mutatta be a tanitó Hencseyt a gyülekezetnek. Hencseyt könyekre fakasztotta a gyülekezet áhitatos szent éneke.

Ő maga is tartott egy kis beszédet.

- De nem szólhattam sokáig, - irja. - A mint szeretett atyánkfiainak és nénéinknek a mi Urunk Jézus Krisztushoz szálló lelkét láttam, erőt vett rajtam is az érzés és eszembe jutott, hogy én vagyok itt a legkisebb és a legerőtlenebb!

A negyedik tanitó az Aschmann testvéreknél, talán még Fröhlichnél is nagyobb tanitó volt Zürichben ekkor Debruner, a kit már néhányszor név szerint emlitettem. Ezzel volt együtt legtöbbet Hencsey. Ennek életéről a következő adatokat jegyezte föl:

Debruner János Thurgauban született iparos szülőktől 1808-ban. Mint ifju iparos legény Aargauba költözött s ott telepedett meg 1830 körül. Ott vette föl az uj hitet, »ott született ujjá« 1833-ban s mindjárt a következő évben elkezdett tanitani, szent gyülekezeteket tartani s keresztelni. S nemcsak a kanton székhelyén Aargauban, hanem a környékbeli falvakban is. Megnősült 1830-ban, felesége 1810-ben született, aargaui lány volt s már mint menyecske tért az uj hitre 1835-ben. Sok gyerekük lett. Hatalmas, szép, erős alak volt mind a férj, mind a feleség. Mikor Hencsey megismerkedett vele, tiz évi házasságuk alatt már hét szép egészséges gyerekük született, három fiu és négy leány, - de két leánytestvér ikrekként jött a világra 1836-ban. Ez áldásos szaporaságot mint Debruner, mind Hencsey s utóbb Béla József és Hencsey Imre is ismételten megirta Magyarországba az itteni atyafiaknak. S mindig azzal az intéssel, hogy Istennek különös áldása a sok gyerek. A házas felek hűséggel és szeretettel legyenek egymás iránt, egymást igazán megbecsüljék, erejükre s egészségükre vigyázzanak; - akkor várhatják istennek különös kegyelmét, ugymint az egészséges és sok gyermeket s a földi boldogságot. Kövessék Debruner Jánosnak és hitvesének ragyogó példáját.

Tanitásaira az első napokban nem ügyelt a hatóság. De a mikor már öt gyülekezetet, öt istentiszteletet tartott: beidézték a városházához a tanács elé. Városi hajdu élőszóval hozta az idézést. Ott kihallgatták, maga igazolására fölhivták s azután megpirongatták. Egyuttal kimondták határozatban s kiadták irásban is, hogy a tanitást, keresztelést, gyülekezettartást egyenesen megtiltják s ha a tilalmat megszegi: mind őt, mind azt, a ki házában az istentiszteletet megengedi, száz forinttól négyszáz forintig terjedő birsággal, mint büntetéssel sujtják. Egyuttal lelkére kötötték, hogy tévelygéseit hagyja abba, az egyháznak jámbor bárányait tilos legelőre ne terelgesse, térjen vissza apáinak igaz hitére s legyen az egyháznak hű fia.

Ő azonban ragaszkodott a maga mélységes hitéhez s tovább tanitgatott és téritgetett. Csakhogy most már nagyobb óvatossággal.

- Ez után a város pandurjai, - igy ir Hencsey, - mindig keresték, mindig leskelődtek utána, hogy őt elárulhatnák, de az Isten megerősitette őt s ily módon két egész esztendeig tudta az évangyéliomot hirdetni. Mig végre Isten rábocsájtotta a város pandurjait.

Panduroknak nevezi Hencsey a város közbiztonsági szolgáit. Más nevüket magyarul nem tudta.

Debrunert s másik négy hivét 1836-ik évi márcziusban épen istentiszteleten lepték meg a hajduk s vitték a tanács elé. Azt az itéletet kapta, hogy a város területéről kiutasittatik, sőt örökre számüzetik, de az elköltözésre, műhelye és vagyona kimozditására négy heti időt kap.

Felesége épen várandós volt, a négy hét elteltével nem mozdulhatott. Nosza fogták fülön Debrunert s vitték a börtönbe. Mikor felesége szült: akkor kieresztették s a költözésre hét heti haladékot adtak neki. De akkor aztán feleségével s öt gyerekével kénytelen volt utra kelni. A két legkisebb gyereke a két iker lányka volt, hét hetes csecsemő.

Hová menjen? Hol hajthatja fejét nyugalomra?

Szülőföldét Thurgaut jelölték ki számára. Odament.

Ott se szivesen látták, mint uj hivőt. A mint oda ért: azonnal behivták fegyvergyakorlatra. Nem ment be, feleségét és kis gyerekeit nem hagyhatta. Karhatalommal bevitték s börtönbe zárták. Innen hamar kiszabadult ugyan, de maradása még se volt otthon, ez év deczember havában Zürichbe költözött. Ez nagy város volt, a téritők ellen még se fenekedett ugy, mint a kis városok.

Lelke és buzgósága nem hagyta nyugodni. 1838-ban ellátogatott Aargauba régi hiveihez. Két hajdu nyomban lefülelte s vitte a tanács elé. Öt heti börtönt kellett e miatt szenvednie. Két év mulva 1840-ben ujra visszatért, ujra elfogták s a börtönbe kisérték. A miért megszegte a tilalmat s ujra hirdette az igét.

Nem nyugodott meg az itéletben. Fölvitte az ügyét a legfelső biróságig. Nyilvános tárgyaláson maga fejtette ki igazságát. Nem sértette a közerkölcsöt s a köztársaság törvényeit, Isten igéjét hirdette csupán, a hogy azt a szentirásban találta. Mi hát a bűne? Miért kell neki üldöztetést szenvednie?

Mind nem használt semmit. A legfelső biróság elitélte kilencz heti fogságra s 70 frank pénzbüntetésre. A hatóság iránt engedetlennek lenni nem szabad. Hogy pedig a hatóság mit tilt vagy mit parancsol: azt a legfelsőbb biróság nem birálgatja. Igy származott büntetése.

Azóta nyugalma van.

Zürichben nem bántják. Ott megelégedtek Fröhlich számüzetésével. Azóta kétszer megfordult Aargauban is de az Isten egyszer sem szolgáltatta át a fogdmegek kezébe.

Ime ez Debruner élettörténete Hencsey szerint. Utódai ma is élnek Svájczban.

Hencsey folyton aggódott, hogy otthon Magyarországon elszélednek hivei, mint a nyáj, a melynek nincs őrizője s meggyöngülnek hitökben. Debrunert is rábeszélte tehát, hogy ő is irjon leveleket a magyarokhoz. Irt is. Természetesen németül. A pestiek aztán leforditották a leveleket magyarra s ugy küldözték szét a németül nem tudó hiveknek.

Hencsey arra is szakadatlanul intette hiveit, hogy őt a magyarországi gyülekezetek és egyes atyafiak állapotáról gondosan értesitsék. Hogy addig is, mig hazamehetne: intést, oktatást, jó tanácsot, buzditást nyujthasson levél utján, a mennyire szükségesnek látja.

A jelentések minden oldalról beérkeztek hozzá.

Legbuzgóbb, legszorgalmasabb tudósitó volt Bámer Ferencz, a székesfehérvári születésü nazarénus. Kovács József is rendesen irt ugyan Nemesfaluból, de ő az összes hivek és téritők sorsát onnan a Balaton partjáról nem tudhatta, de Bámer Pesten és Budán lakott, az ország központján, ő mindent tudhatott.

Ihász Gyuri és Rajki János még az 1842-ik év végén elhagyták Bécset s lementek Pestre. Hencsey Imre azonban ott maradt s ő onnan kimozdulni nem is akart. Lelke csak azzal a vágygyal volt tele, hogy Lajos bátyja után mehessen Zürichbe. Annak kezétől akarta a szent keresztséget elvenni. Visszatérni Magyarországba egyelőre nem akart. Ha visszatér: szülőit ki nem kerülheti. Attól pedig méltán tarthatott, hogy ha egyszer hazamegy: szülői őt többé hazulról el nem eresztik. Idegen országba, messze földre semmi esetre. Neki pedig bátyját látnia kell.

Szegény jó fiu, alig sejtette azt a magasabb végzetet, mely őt Lajos bátyjának fölkeresésére unszolá.

Bámer levelei tiszta képet nyujtottak a magyar nazarénusok állapotáról.

IV.

(Bámer Ferencz és a lánczhidépités. - A szétszóródott hivek. - A pesti hivek. -
Likhardus. - Hencsey szomorusága. - Öcscse Zürichbe megy.)

Bámer Ferencz az öreg Nipp Annának volt öreg legénye és munkavezetője. Ő igazgatta a műhelyt, ő szerezte a megrendeléseket, ő hajtotta be a kintlevőségeket, ő szerezte be az anyagot s ő ült ki a vásárba is a sátor alá. Szóbelileg bizalmasan abban állapodtak meg, hogy Nipp Anna örökösen is átadja neki a műhelyt és szerszámokat s azért Bámernak nem is volt rendes fizetése.

Azonban valami távoli rokonok kerültek elő valahonnan, ezek megsejtették öreg nénjük szándékát, nyakára mentek s addig sugdostak a fülébe, hogy a jó Nipp Anna a műhely átadásáért utóbb ötszáz váltó forintot, a mai pénzben 420 koronát kért Bámertől. Ennek nem volt pénze. Nem takarithatott, mert hiszen fizetést se kapott. Szülői is szegények voltak Fehérváron, nem lehetett mást: ott kellett hagynia a műhelyt.

A lánczhidépitésnél kapott alkalmazást és pedig a budai oldalon.

Azon a helyen, a hol most a lánczhid van, egészen más képe volt akkor a Duna partjának, mint most.

Az alagut még nem volt meg. A budai várba fölvezető Albrecht-út is egészen más volt, mint most. Akkor is a Vizikapuhoz vezetett föl, de meredekebben. A lánczhid körüli paloták helyén üres parti telkek állottak. A hajóvontató lovak járása volt a mostani korzó helyén. A hol most a kereskedelmi miniszterium palotája áll: majdnem azon a helyen állt egy alaktalan régi, de nagy raktárépület magánosan. A várhegy oldala gondozatlan és szabályozatlan gyep, tele apró bokorral; kökény, bodzafa, vadmeggy cserjével. Gyerekek mászkáltak ott s malaczot, bárányt, kecskét legeltettek.

A lánczhid lánczai mélyen a föld alatt lévő üregben vannak megkötve. Mikor a lánczhid épült, a partnak jó nagy részét magas keritéssel elkeritették. A bekeritett részt nevezték épitő udvarnak. Itt dolgoztak a kőfaragók. Ide hordták a lánczhid lánczainak Angliából szállitott aczéldeszkáit. Itt állitották össze a lánczszemeket. Itt volt az épitő mérnökök s különféle munkavezetők irodája. Itt ásták a lánczok végeinek földalatti üregeit is. Száz és ezerféle furó, faragó szerszámnak, kötélnek, emelő csigának, targonczának volt ez az udvar állandó raktára.

Bámer Ferencz itt nyert munkát eleinte mint lakatos, utóbb mint az épitő udvar felügyelője.

Télen azonban munkaszünet volt s 1842-ik évi november 1-én harminczad magával elbocsátották. Csak a külföldi idegen munkásokat tartották meg. A magyar munkás menjen, a hova tud.

A fővárosban költséges volt az élet s kivált műhely és munka nélkül maradt kézművesnek. Bámer tehát hazament szegény szüleihez Fehérvárra. De uj év után 1843 elején ujra feljött a fővárosba munka után nézni, néhány napot testvéröcscsénél töltött, a ki Kropacsek malmában volt molnárlegény s aztán február végén ujra elfoglalhatta tavalyi helyét a lánczhid épitő udvarában.

Ez évben meg is nősült.

- A sok kisértetnek ellent nem állhattam, irja; s ezen felül még az én jó apám s anyám testvérjei is mindig unszoltak a házasságra.

Talált egy magához illő fiatal özvegy asszonyt. Keresztneve Anna volt. Ezt vette el s épen Szent István napja előtt való napon, augusztus 19-én esküdött meg vele. Ez időtől fogva Pesten a Józsefvárosban Koszoru-utcza 791. számu házban lakott. Családi élete boldog volt.

Az uj hit mellett buzgón megmaradt.

Levelei sok szomoruságot okoztak Hencseynek. Hencsey azt értette e levelekből, hogy a hivők lassan szaporodnak, a pesti gyülekezet tagjai szétszóródtak, közös isteni tiszteletre összejönni alig tudnak s még a legbuzgóbbak is lankadoznak.

Bizony szétszóródtak a pesti hivők.

Rajki János nem maradt meg Pesten; elment Szegzárdra, Fekete József lakatos műhelyébe Tolnavármegyébe. Onnan pedig átment Bajára Bács-Bodroghvármegyébe.

Ihász György Czeczére költözött Fehérvármegyébe s ott vert fészket hosszu időre.

Kertész András Meggyesen telepedett le Erdélyben s ott meg is házasodott. Ide jött Filippi is.

Vitkovszky József kőműves Eperjesre költözött Sárosvármegyébe.

Klein János Szebenben állott műhelybe szintén Erdélyországban.

Vájdenhóf még mindig Békés-Csabán buzgólkodott, Kovács József Nemes-Boldogasszonyfán; amaz Békés, emez Zalavármegyében.

Tehát az ország minden részébe messze kerültek el egymástól azok, a kik Hencsey édes szavaiból meritették egykor az uj hit igéit.

Likhardusnak más lett a sorsa. Ez semmire való, korhely emberré vált. Bécsből Pestre jött. Vándorkönyvét valahol elhagyta, beitta, zálogba tette. A vándorkönyv volt akkor a munkakönyv is, az igazolvány is. E nélkül se idegen városban, se a szállókon nem volt helye a kézműves legénynek. A kinek nem volt vándorkönyve, azt hely nélkül való csavargónak tekintették a hatóságok s küldték tovább.

Likhardusnak azonban, mint hivőnek mégis szereztek műhelyt a pesti hivő atyafiak. Szállást és élelmezést kapott s hetenként öt forintot. De a rendes munka nem tetszett neki, otthagyta a műhelyt s Magyarék házánál töltött el három hetet henyélve. Onnan átment a jó Nipp Anna nyakára s annál erőszakoskodott. Sorba járta az összes hivő atyafiakat s Bámer Ferencznek is sok háboruságot okozott.

Intették, jóra kérték. Semmi szép szó nem használt.

- Én is hivő vagyok, testvértek vagyok, kötelességtek nekem lakást, ruhát s enni-inni valót adni.

Ezt az itéletet mondta ki rájuk.

Az atyafiak sokáig türtek, de türelmük utóbb elfogyott. Fogták a gallérját s »átadták a Sátánnak, mivelhogy annak kezéből ugy sem lehetett kiszabaditani«.

Ez volt a magyar nazarénusoknál a gyülekezetből kizárás első esete.

Likhardus eltünt Pestről. Eltünt az országból is. Hogy és hogy nem: egyszer csak Zürichben termett s Hencseynél jelentkezett. Ez 1843-ik évi szeptemberben történt. Hencsey igaz testvér gyanánt fogadta, valamint Béla József is. Bemutatták a zürichi hivő testvérek sok tagjának. Azonban Likhardusnak nem volt se útlevele, se más igazolványa. E nélkül pedig a zürichi rendszabályok szerint 24 óra alatt el kell hagyni a várost. Hencsey nem tudta, minő életet élt Likhardus Pesten. Titkon elhelyezték, műhelybe állitották s adtak neki kenyeret és ellátást.

De megromlott lélek volt már egészen. Zürichben is korhelykedett s henyélt s Hencseyre való hivatkozással csakhamar tizenhét forint adósságot csinált álnokul. Hencseynek volt már egy kis megtakaritott pénze, nem tartozott volna ez összeget kifizetni, de azért mégis csak kifizette. Pirult arra a gondolatra, hogy magyar hivő ilyen ember lehet. De azután levette róla kezét. A városi hatóság nyomban ki is utasitotta Zürich területéről.

Mi lett utóbb belőle? Nem tudom. A magyar nazarénusok jegyzeteiben többé nyomát nem találom.

Kik maradtak hát meg Pesten?

Ott volt Denkel János, a tanitó. Ez Musek nevü mészárosmester házában lakott a Dunaparton a vágóhid mellett. A vágóhid akkor nem ott volt, a hol most, hanem legalább két kilométerrel följebb, közel a mai vámpalotához. Felesége nagybeteg volt, vizi betegségben szenvedett, pár év mulva meg is halt. Talán e miatt is a tanitásban nem buzgólkodott annyira, mint kezdetben s mint akkor, a mikor Hencsey még itthon volt.

Megvolt Denkel Terézia.

Megvolt a jó Nipp Anna. A Terézvárosból, a Nagymező-utczából átment lakni a Lipótvárosba, a templomtéri piaczra. A hol most az óriási bazilika áll: ott állott akkor egy kis templom. Körülötte szabad tér s ezt heti és napi vásártérnek, piacznak használta a közönség. Zöldséggel, baromfival, hentes és sütő árukkal volt tele egész nap. Ennek északi oldalára a 294. számu házba költözött Nipp Anna, de már itt nem volt akkora szobája, a hol istentiszteletet lehetett volna tartani.

Megvolt még az öreg Eichman Margaréta asszony, több mint 90 éves, gyenge, beteges. Lakásából kimozdulni már nem tudott, a hivek jártak hozzá látogatni s az imádkozásban segiteni.

Végül Magyar Ferencz és hitvese s Bámer Ferencz: ime ezekből állott az 1843-ik év végén a pesti hivő atyafiak gyülekezete. Alig heten, nyolczan. Rendes gyülekezetet tartani nem lehetett.

Hencseynek fájt ez az állapot.

Körülötte élet, zsibongás, eleven hitbuzgalomnak csodálatos pezsgése, minden vasárnapon isten tisztelet, a hova nagy számban seregelnek a hivő atyafiak s ha üldözik is őket, annál nagyobb elszántsággal engedik át lelküket az üdvösségkereső áhitatnak.

Pedig üldözik őket.

Fröhlichnek el kellett költözni még az országból is. A többi lelkes tanitót se türik meg otthonában. A kisdedeket erőszakkal keresztelik.

Erre különös gondja van minden világi és egyházi hatóságnak. Számon tartják az ujszülötteket. Ha a szülők késlekednek a kereszteléssel, a végrehajtó hatalom odamegy a házhoz, a gyermekágyas anya kebléről leszakitja a csecsemőt, viszi a templomba s megkeresztelteti a pappal.

E fölött sokat tanakodtak az uj hivők. Mit csináljanak ily esetben?

Ellenállani nem szabad. Erőszakot erőszak ellen szegezni tiltja hitük. De azt maguk számára szoros törvény gyanánt meghatározták, hogy az ily keresztelést még érintéssel se szabad elősegiteni. Ha kérik az anyától a csecsemőt: neki nem szabad a kezét se mozditani. Vegye el kebeléről az idegen. Hitük szerint ugy sincs foganatja az ily keresztelésnek. A hit nélkül való keresztelést ugy se veszi észre az ur isten, a csecsemőnek pedig még hite nem lehet. A sarjadzó lélek a hitnek magasságaihoz föl nem emelkedhetik.

Igy gondolkoztak s e törvényük szigoru megtartását követelték minden hivő atyafitól. A kik ez ellen vétettek, a kik a csecsemőt önkényt vitték a keresztvizre vagy saját kezükkel adták át a végrehajtóknak: azokat kizárták a gyülekezetből.

Kizáratás gyakran fordult elő. Ennek természetes oka volt.

Az anya lelkében, midőn maga mellett látta apró szülöttjét, feltámadt az egyház régi tana. Keresztség nélkül nincs üdvözülés. A boldogok seregébe el nem juthat a kereszteletlen. De hátha kiskorában veszi el isten az ő ártatlan magzatját? Az anya megbirkózhatik a gyehenna gondolatával, de csecsemőjét még a gondolatnak se adhatja át. Hiszen ő felelős annak üdvösségeért.

Gyakori eset volt a régi egyházhoz való visszatérés is. Sok uj hivő erőtlennek érezte magát az üldöztetés közben. Gyakran a tanitók ellen feltámadott a tömeg s véresre verte őket. Maga Debruner két izben alig tudott véres fejjel menekülni a rá zúdult tömeg elől. Kézzel és öklelő szerszámokkal bántalmazták s kövekkel dobálták. Ha nem menekülhet: István vértanu sorsára jut.

Mindezt tudta és látta Hencsey. De azt is látta, hogy ennek daczára folyton szaporodnak az uj hit követői. S az fájt neki épen, hogy hazájában nem üldözik az ő követőit s azok mégis lassan szaporodnak, a pesti gyülekezet is szétoszlott s bánatos lelke ugy látta, ugy képzelte, hogy még a ki megmarad is a hitben, annak hite is lankadoz. Foglalkozott a hazatérés gondolatával.

Egyszer azonban csak nála termett öcscse is. Hencsey Imre otthagyta Bécset s átment Zürichbe. Még nem volt megkeresztelve; Bécsben nem is volt tanitó, a ki megkeresztelhette volna, sietett hát bátyjához.

Műhelyt rögtön kapott. Ugyanott, a hol Lajos bátyja: Michel Jakab lakatosnál.

A nyár végén nyerte el a keresztséget. Buzgalmával, példás erkölcseivel s hitének biztos megvallásával kellett azt kiérdemelnie. Épen a sok visszatérés miatt Svájczban nem könnyen vették be az uj hivők közé az embereket s kivált az idegeneket.

A keresztelés megtörténhetett a szobában is, de kint a szabadban is. Álló viz és folyó viz között nem tettek különbséget. Imrét hajnali négy órakor keresztelték meg a Siehl-folyó egyik szép ligetes partján. Még sötéttel kiindult oda a városból negyven-ötven hivő, férfiak és nők gyülekezetet tartani. Debruner és Hencsey tartott beszédeket. Imre azt szerette volna, hogy bátyja ereszsze rá a keresztelő vizet. De bátyja Zürichben nem tanitó volt s épen ő meg nem bontotta volna a rendet. Debruner volt keresztelő tanitója.

Hárman voltak most már Zürichben magyar hivők. Likhardust nem számitották, csak a két Hencseyt és Béla Józsefet. Hencsey Imre buzgalma és kegyessége ezentul csak oly nagy volt, mint Lajos bátyjáé.

V.

(Vitáz a két testvér. - Hencsey buzgósága és betegsége. -
A jámbor Raschy Anna. - Hencsey halála.)

Sőt még vitába is keveredett Lajos bátyjával s vitájuk a hitnek nem egy tételére terjedett ki. A vita szelid és testvéri volt, a nyilvánosság elé nem is került, de mégis jellemző.

A svájczi hivők közt fölmerült az a kérdés, vajjon a hitetlenekkel, idegen istenek imádóival s a tisztátalanokkal ehetik-e, ihatik-e egy edényből a hivő? Mindenki tudja, hogy e kérdés a zsidók kérdése s nem a keresztyéneké, de Jézus korának szent irásaiban is gyakran szellőztetik.

Pál a nagy apostol azt irja egy helyütt a korinthusiakhoz:

- Ne társalkodjatok azzal, ha valaki, holott atyafiunak neveztetik, parázna vagy fösvény vagy bálványimádó vagy szidalmazó vagy részeges vagy ragadozó. Az ilyenekkel mondom, hogy ingyen se egyetek.

A svájcziak, meglehetősen félreértve az apostol szavait, szigoruan álltak a mellett, hogy ha már valaki hozzájuk tartozott, de bűnös élete miatt a gyülekezetből kirekesztették, azzal egy asztal mellé nem ültek s egy edényből nem ettek-ittak. Más egyházhoz tartozó bűnös ember iránt ezt a vonakodást nem cselekedték.

Imre ehhez a tanhoz ragaszkodott.

Bátyja ezt nem fogadta el. Az ő hite az volt: minden embert egyenlő szivvel kell szeretnünk; azt is, a ki hozzánk tartozik s azt is, a ki más felekezethez tartozik, de még azt is, a ki egykor hozzánk tartozott, de bűnös élete miatt a gyülekezetből ki kellett rekeszteni. Ennek minden büntetése e földön abból állhat, hogy többé a gyülekezetben részt nem vehet s az urvacsorát el nem nyerheti. Egyéb módon haragot, boszut, neheztelést érezni és tanusitani iránta nem szabad.

Volt más vitájuk is.

Svájczban nyakra-főre büntették az uj hivőket. A büntetés a tanitókra nézve számüzetés volt, a közönséges hivőkre nézve pénzbeli birság.

Fölmerült a hivők közt az a kérdés: vajjon pénzbirság esetén a hivő önkényt fizessen-e vagy bevárja a végrehajtást, foglalást, becslést, árverezést, ingó jószág hatósági elhurczolását?

A nagy apostolnak a zsidókhoz irt levelében találtak egy pontot, a hol az apostol dicséri azokat a zsidókat, a kik Jézus követői lettek s e miatt jószáguknak elzsákmányolását örömmel szemlélték. Ugy okoskodtak tehát, hogy a hatósági végrehajtást, mely nem egyéb, mint zsákmányolás, örömmel kell venni, tehát azt önkéntes fizetés által kikerülni nem kell.

Hencsey nem fogadta el ezt a nézetet, Imre öcscse pedig ehhez hajlott. Sok szelid vitában hányták-vetették meg ezt a kérdést. A magyar hivőkhöz intézett leveleiben Hencsey határozottan megállott a maga nézete mellett s ezt ajánlotta hiveinek. Imre öcscse nem ajánlotta a maga nézetét, de bőven ismertette a Svájczi felfogást leveleiben.

Főleg vita közben s esti órákban cserélték ki eszméiket. Velük volt gyakran Béla József is.

Munkanapon, hétköznapon nem jutott idő sétára. Műhely után pihenés s a szentirásnak német nyelven való közös olvasása következett. Mind a kettő serényen törekedett elsajátitani Luther szentirási nyelvét, Hencsey őszre kelve már több izben tartott egyik-másik kisded gyülekezetben egyházi beszédet. Bele akarta magát gyakorolni egészen.

Ünnepnapon korán keltek s már napfeljötte előtt kimentek sétálni. Utjok messze-messze vezetett vagy a tó partján Wollishofen felé, vagy a Limmat partján Wipplingen felé. Valami különös ösztöne vagy vágya volt azonban Hencseynek a temetőben tölteni a reggeli időt.

Az a gyönyörü sétány és fáskert, mely a Rämi-útra dül a melyet ma ó-temetőnek neveznek, akkor még temető volt. Korán se oly diszes, annyi és oly szép siremlékkel korán se behintve, mint az olasz és franczia temetők, de az áhitatnak s a másvilági életre néző gondolatoknak fölkeltésére csak oly alkalmas, mint azok. Ide vonzotta Hencseyt bánatos lelke.

Százszor eszébe jutott: ha ő ide jutna, ha neki itt idegenben kellene maghalni.

De ezzel a gondolattal nem tudott megbarátkozni.

- Hazamegyek, édes öcsém, ugymond, még sok dolgom van otthon. Csak a tavaszt várom, vagy talán meg se várom, hazamegyünk.