|
Az utolsó út bevégződött.
Hencsey elaludt örökre. Elérte czélját. Hivő és áhitatos lelke fölszállt
az ő jó istenének trónusához.
Lélek szerint való atyafiai ott
zokogtak hidegülő teste mellett. Nem hallotta már a zokogás hangját. Ha
hallotta volna: megtiltotta volna a szomoruságot. Hiszen a jó atyafinak örülni
kellett a fölött, hogy ő eljutott már istennek közelébe. Csakhogy a sziv,
ha igaz fájdalommal tele, nem tud szót fogadni. Maga Jézus is sirt, mikor
meglátta Jeruzsálemet, melyre pusztulás vár.
Az uj hivők gyülekezete
gondoskodott a temetésről. Összeadta a temetés költségét. Semmi fényüzést
se engedtek meg a temetésnél. Ellenkeznék hitükkel a holtak körül való
fényüzés.
A temetés napját márczius
17-ikére határozták.
Nem a nagy köztemetőbe,
hanem az idegenek temetőjébe eresztették sirba. A hogy utolsó óhajtása
volt.
- Ott nem tiporják le a füvet!
Az idegenek temetőjében is
volt néhány diszes siremlék. De azon a részen, a hova a szegényeket, a
vagyontalan átutazókat, az ismeretleneket, a vándorló kézműves legényeket
temették, nem voltak költséges és ragyogó emlékkövek. Hencsey nem szerette
volna, ha sirja ezek közt domborul. A szegények, az átutazók, az ismeretlenek
sirját ritkán keresik föl. Messze földről, idegen országból nem jönnek a
rokonok és jó barátok időszakonként a sirokat látogatni. A város lakossága
se jön. Mindenki csak a maga kedveseinek sirját látogatja. A hol legkevesebb
ember jár: oda kellett Hencsey porladó tetemét elhelyezni. Ott nem tiporják le
a füvet. Ott oly buján és zölden virul a fű, mint szülőföldén, mint
Szent-Péter-Ur völgyein s erdeinek tisztásain.
Az egyszerü koporsót hetvennégy
hivő atyafi és néne kisérte. Fröhlich nem volt köztük. Ő már akkor
mint számüzött Straszburgban lakott s ha akart volna, se érhetett volna oda a
temetésre. De ott volt Debruner és a két Aschmann testvér s ott volt öcscse
Imre és Béla József. Fájdalmát lebirni egyik se tudta. Zokogásuk hangja
betöltötte a temetőt.
Elpihent tehát a forró sziv s
elnémult az ajk, melyről oly édesen folyt az istenige s az emberszeretet
szózata. De a láng, mely az ő szivéből lobbant föl, nem aludt ki
többé. A hit, mely szavára támadt, ma is él Magyarországban.
Felnő-e, mily erős
lesz, meddig él: ki tudná azt megmondani?
Nagyot változott azóta a világ.
De az emberek lelke, a tömegnek szelleme ma még nyugtalanabb, mint akkor volt.
Csakhogy a nyugtalanság ma nem Jézus tanaiból, nem a szentirás igeiből
táplálkozik. Erőt nem onnan merit s végső czélul nem ama tanok és
igék győzedelmét jelöli ki.
A haladás művein ma nem
csak a szeretet dolgozik, mint Jézusnál s követőinél. És a mint Hencsey
lelke által is dolgozott. Ma nagy erőt és hatalmat képvisel a harag és a
gyűlölet, mely a vagyon és jóllét aránytalan feloszlása miatt az osztályok
keblében izzódik egymás ellen. Mi lesz a küzdelem vége? Lehetetlen, hogy más
legyen, mint a mit Jézus a szeretet által akart elérni.
Hencsey emléke elhalványult.
Talán a multak ködébe egészen elmerült is. Szülőföldjén még lehetnek
öregek és vérrokonok, a kik emlékeznek rá s a kik, ha később születtek is,
hallhatták hirét s a kik hallhattak valamit hittéritő buzgalmáról,
szenvedéseiről és haláláról. De a mai magyar nazarénusok nevét se ismerik.
Élt régebben Pacséron egy
meglehetősen iskolázott férfiu. Neve Kalmár István s néhányszor futólag
emlitettem is már. Ő az uj-szövetségi szentirást latinból és németből
leforditotta magyarra és mikor engem 1873-ban fölkeresett, megmutatta könyvét s
átnézés végett heteken át nálam hagyta. Szerettem volna ezt a könyvet a Nemzeti
Muzeum számára megszerezni, de erre nem tudtam rábeszélni. Egyetlen kézirati
példánya volt belőle szép apró irással, szilárd kötéssel. Őt akkor a
nazarénusok egyik helyi püspöküknek ismerték el. Később elégedetlenek
voltak vele s ő tanitói állásáról lemondott s félrevonult. Több mint tiz
év előtt meghalt.
Azért látogatott meg, mert
olvasta Hencseyről szakadékosan irt följegyzéseimet s tudni akarta, honnan
meritem értesülésem adatait? Megmondtam neki. Csodálkozott s azt felelte:
- Mi sohase hallottuk Hencsey
hirét-nevét.
Ez közel harmincz év előtt
történt. Azóta megint egy uj nemzedék kora tünt el. A feledés nem az évek
arányában nő, hanem minden ujabb évvel százszorosan válik nagyobbá. Ha már
akkor se emlékeztek Hencseyről: miként emlékezhetnének ma?
Sok hitványságot tartanak
dicsőséges emlékezetben a hazug irások sorai. Sok fenség, sok igaz érdem,
örök dicsőségre méltó sok emberi nagyság pihen a föld alatt jeltelenül,
emléktelenül.
Hencsey halálát s halálos
betegsége alatt ejtett utolsó igéit Béla József és Hencsey Imre gondosan
megirták haza a hivőknek. A hol többen laktak egy helyütt: összejöttek a
hivők s bánatos lélekkel elmélkedtek az utolsó igéken.
Az öreg Hencseynél, a
gyermekevesztett apánál kevésbbé tört ki a fájdalom, mint várták volna. Évek
óta nem látta már bujdosó fiát s szinte számot vetett a végzettel, hogy többé
nem is látja. Ime: teljesült sejtése, aggodalma. Néhány könye hullott Imre fia
levelére.
Kovács Józseféknek Béla József
irta meg. Hosszu levelében hosszasan beszél az elhunytnak egyik utolsó
szaváról. Arról, a melyben int, hogy hivei ne szomorkodjanak, hanem örüljenek
szivükben az ő halálán, mert ezzel isten méltónak tartotta őt arra,
hogy magához szólitsa.
- Azt is pedig megtedd - igy ir
- szerelmes atyámfia, hogy a mi elaludt tanitónknak ez utolsó szavait magyarázd
meg édes apjának, hogy megértse, hogy Lajos csak test szerint volt az ő
fia, de lélek szerint a mi Urunknak Istenünknek volt ő velünk együtt
méltatlan szülöttje, tehát örüljön és örvendezzen az ő lelkében, ne pedig
szomorkodjék, hogy az ő test szerint való fia tőle ugyan elvált, de
bejutott a szentek és boldogok közösségébe, a hová mi is vágyakozunk, a mi
Urunk Istenünk fényességébe.
Kovács József felolvasta e
levelet az öreg Kovácsnak s mikor olvasásközben oda ért, hogy inkább örüljön és
örvendezzen fia halálán, semmint szomorkodjék: erre már nagyon elkeseredett az
öreg kovács s szidalom jött ki száján:
- Csakugyan sok bolondja van a
jó uristennek. Ilyen tanácsot adni nekem, a ki fiamat többé soha nem látom.
*
Tovább ezuttal nem folytatom
nazarénusaink történetét. Más helyen, más időben talán visszatérek rá.
Béla József és Hencsey Imre még
ez évben elhagyták Zürichet s átmentek Straszburgba, Francziaország területére.
Fröhlich szavára törekedtek odajutni az ő közelébe. Téritők lettek
ott ők is. Hencsey Imre 1846-ban, Béla József 1847-ben jött vissza
Magyarországba.
Életük és működésük
egyik-másik részletéről igazán érdemes lesz megemlékeznem.
Az üldözés ellenük
Magyarországon 1850-ben az osztrák önkényuralom alatt kezdődött meg
Budapesten.
Béla József 1850 után
kiköltözött Amerikába s ott nagy sikerrel téritgetett. Volt idő, a
hatvanas években a mult század folyamán, a mikor hivei százezrekre szaporodtak.
1860 után, ugy mondták nekem, minden két esztendőben ellátogatott haza.
Utoljára, a mint én tudom, 1871-ben volt itthon. Bizonyos tekintetben regés
alakká vált. Kalmár István azt mondta nekem, hogy igaz nevét nem is ismerik,
csak »Béla atyafi« néven ismerik.
Mikor haza-hazajött, körutat
szokott tenni a hivők közt Magyarországban. Kalmárt megkértem 1873-ban, ha
ismét haza talál jönni, adja át neki üdvözletemet s kérje meg nevemben, hogy
engem látogasson meg. Szegény Hencseyről szerettem volna nála
kérdezősködni. De bizony azóta hirét se hallottam.
A tüzes barát további
életéről s vértanu haláláról, ha élek, minél előbb be fogok nyájas
olvasómnak számolni. Hiszen ő amugy is történeti alak, mult századi
függetlenségi harczunknak kiváló tüneménye. Szinte csodálni lehet, hogy e harcz
történetbuvárai eddig alig vették észre. A mulasztást pótolni akarom, a
mennyire pótolni tudom.
Bezárom e művemet most
Hencsey könyvének ismertetésével. Művem teljes megértéséhez szükséges ez.
Tökéletes igazságnak tartom,
hogy Jézus közvetlen követői, az évangyélisták és apostolok, a szent
gyülekezet vénei és az első vértanuk mind Hencseyhez hasonló férfiak
voltak. Voltak köztük nagyobb elméjüek is, tudósabbak is, de Hencsey buzgósága,
kegyessége s Jézus szellemében való elmerülése csak olyan volt, mint amazoké.
Az ő országa csak ugy nem e világból való volt, mint az apostoloké és
első vértanuké.
Ne ütközzék meg e szavakon
senki. Jézust az ő atyja vezérelte, de tanitványai emberek voltak.
Egyszerü és szegény emberek. Hencsey életének felmutatásával azt akartam
megbizonyitani, hogy a mi korunk s a mi nemzedékünk is tud még szülni olyan
embereket, a milyenekről az uj-szövetségi szentirás édes, bánatos és
dicső lapjai tesznek tanuságot.
|