MIRŐL SZÓL EZ A KÖNYV?

I.

(Ki látott nemzetet támadni, hitvallást keletkezni? -
A Genezáret tava. - Zebedeus két fia hogy lett apostollá?)

Előre meg kell mondanom, miről szól könyvem. A ki olvasásába bele kezd: tudja meg eleve, mit talál soraiban. Ne várjon se mást, se többet.

Okom az, hogy a tárgy különös. Valami sok könyvet nem irhattak róla, mióta irnak az emberek. Efféle könyvet nem olvastam s nem is hallottam, hogy volna efféle. Több, mint százezer könyvet irtak már hitről, vallásról, szentegyházról, de oly módon, miként én, még nem irtak. Én legalább ugy gondolom, ugy tudom. Meglehet: tévedek. Ha irtak is: akkor is meg kell irnom a magam könyvét.

Van felekezet Magyarországban, melyet ugy hivnak: a Nazarénusok. Vallásos felekezet ez. Hivőit a történelmi egyházak hiveiből toborozza. Különösen római katholikusok és kálvinisták voltak kezdő hivei. De más egyházakból is nyert már hiveket.

Ezekről lesz szó könyvemben. Tehát hitről is, vallásról is, egyházról is.

Mi a hit? Mi a vallás? Mi az egyház?

E kérdésekről nem beszélek. Nem bocsátkozom se hittani fejtegetésbe, se bölcseleti álmodozásba. Azt se keresem: van-e, nincs-e igazság a nazarénusok hitében és vallásában. Hitüket és vallásukat se nem ajánlom, se nem kárhoztatom. Se ellenségük nem vagyok, se hozzájuk nem tartozom. Még csak nem is elmélkedem hitvallásuk fölött. Van-e jövendőjük, még e fölött se szerkesztem meg véleményemet.

A hit, a vallás és az egyház együtt fenséges és csodálatos természeti tünemény. Fenségesebb és csodálatosabb, mint a költészet. Sokban hasonlit a csillagok rendszeréhez. Ép oly fenséges és csodálatos, mint a népek és nemzetek lelke közt való különbség. Mikor és miként támadt s miként és miért fejlődött ki ez a különbség? A boncztan, az élettan és a vegytan szerint minden magyar és minden angol ember teljesen egyenlő. S az angolok együtt s a magyarok együtt mégis egészen más-más nemzet: Nyelvük, erkölcsük, természetük, vallásuk, költészetük ég-föld különbség.

Ki látott nemzetet támadni?

Senki. Egyes ember talán nem is láthatott, mert a nemzetek támadásának időkora századokra és ezredekre terjed, egyes ember figyelő ideje pedig csak ötven-hatvan év. Ennyi idő alatt nyelv és nemzet a maga különös lelkének teljességében nem támadhat.

A nemzetek támadásáról s egyéni, társadalmi és állami életük keletkezéséről már sok könyvet irtak. De minden könyv csak bölcseleti rámutatás arról, a mi most van, arra, a mi évezredek előtt volt. Gyönyörü művek; igazak is, de nem teljesek. Meggyőznek bennünket arról, miként támadtak a nemzetek, - de kisérletileg nem tudják szemeink elé állitani, miként támadtak hát valósággal.

Igy vagyunk a vallásokkal.

Ki látott vallást keletkezni, felekezetet támadni, egyházat eredni?

Mind a három kérdésre meg tudunk felelni s a feleletben meg is nyugszunk. Sőt Mózes, Jézus és Mohamed hivei oly tisztán látnak e kérdésekben, hogy szükségtelennek, sőt ártalmasnak tartják a kételkedést és a további kutatást. Ne is kételkedjünk, ne is kutasunk. Hanem azért mégis eszünkbe juthat a kérdés: vajjon napról-napra, óráról-órára s emberről-emberre miként támad, nől, fejlődik és terjed a hit és a vallás?

Gyerek-ifju voltam még, a mikor ez nekem már eszembe jutott. De nem sokat törődtem a kérdéssel. Sőt nevetségesnek tartottam volna, ha törődöm vele.

Azonban ujra és ujra eszembe jutott.

Ha Mózes könyveit olvastam, ha Homérosz hőskölteményeibe elmerültem, ha az évangyélisták és apostolok irásai fölött elmélkedtem: mindig eszembe jutott. Hogy jöhetett hát létre a zsidó vallás? Miként alakult meg a hellenek istenvilága? Mikor és miként támadott a szeretetnek keresztyén vallása?

Különösen sokat tünődtem egy jeleneten, melyet Jézus életéből leirnak az evangyélisták. S nem is egy irja le, hanem három is. Ez a jelenet az, a mikor apostollá lett Zebedeus két fia.

Keresztelő Jánost börtönbe zárták. Mikor ezt Jézus meghallotta: Názáretbe ment. De ott se maradt sokáig, hanem elindult észak-kelet felé, a galileai tengerhez, Kapernaumba. Utja közben oktató, fölvilágositó, hitterjesztő lelkes beszédeket tartott uton-utfélen, de a zsinagógákban is.

A galileai tenger nem tenger, hanem tó. Egyik nevén igy is nevezik: Genezáret tava. A szent irásokban tibériási tengernek is nevezik, mivelhogy délnyugati partján fekszik Tiberiás városa.

Körülbelül akkora a tó, mint a Balatonnak az a része, mely Tihany és Kenese közt s Siófok és Füred közt fekszik. Nem sokkal nagyobb tehát, mint a Balatonnak egy harmada. Keresztülfolyik rajta a Jordán vize. A Balatonnál mélyebb s egykor több hala is volt.

Nyugati partja Bethsaidától Tiberiásig: ez az igazi szent föld. Itt élt, itt tanitott legtöbbet Jézus. Itt éltek szülői, testvérei, rokonai. Itt szerették őt legjobban. Itt szerették igazán. Első apostolai itt csatlakoztak hozzá. Emberi elmének nincs oly ragyogó és fenséges költészete, mint Jézus élete itt Názáret körül s a Genezáret tava körül.

Ide jött akkor is, a mikor Keresztelő János elfogatása miatt szive elszomorodott. S lement a tópartra; mint akkor mondták, a tenger partjára. A tóparton halászokkal találkozott. Ott találta Zebedeust is.

Zebedeus egyszerü jámbor halászember volt. Csónakja a part mellett a vizen himbálódzott. Nem maga volt a csónakon, hanem ott volt vele két fia is, az idősebb: Jakab s a fiatalabb: János. De voltak vele még szegődséges halászlegények is, kiket béres szolgáknak nevez a szentirás. Ilyen is lehetett kettő vagy három.

Voltak tehát öten vagy hatan. Többen nem igen lehettek, mert a csónak nem volt nagy, több ember abban nem fért volna el s egymást gátolta volna halászember munkájában.

Igaz, hogy a szentirás se azt nem mondja meg, hány volt a halászlegény, - se azt, mekkora volt a csónak. De azt igenis megmondja, hogy a csónakot, a mikor rajta elvégezték dolgukat, kivonták a száraz partra. Ebből bizonyos, hogy a csónak nem nagy volt, öt-hat emberre valónál nagyobb semmi esetre se volt. A nagyobb csónakot nem szokás, de nem is könnyü s nem is czélszerü a partra vonszolni.

Zebedeus és fiai és emberei épen hálójukat kötözték, igazitották s mosták, a mikor Jézus oda ért. Halászembernek mindennapi rendes munkája ez. A hálón halászás közben szakadás támadhat s mikor kihuzzák, halon kivül más is beleakadhat; rák, kagyló, tüskés sulyom s egyéb. Mind ettől a hálót meg kell szabaditani. De ha a hálónak egyik-másik fonala szines foltot kapott: azt is ki kell mosni tisztára. Mert ha ki nem mossák: meglátja a hal a vizben s nyomban odább ugrik.

Jézus odament Zebedeus csónakjához s oda szólt a két fiuhoz: Jakabhoz és Jánoshoz s hivta őket magához. S a két fiu letette a munkát; kivonszolták a csónakot a partra s akkor a két fiu ott hagyta apját a csónakkal s a halászlegényekkel s elment Jézussal Kapernaum felé. Nem is vált el többé tőle.

Igy beszélik el az evangyélisták ezt a jelenetet. De vajjon hát igy történt-e ez?

Bizonyos, hogy igy történt. De még százszor bizonyosabb, hogy e jelenet igen sok részletét elhallgatják a szent irások. Nézzük csak meg közelebbről.

Az egyszerü tóparti halászember ma is olyan, a milyen Jézus korában volt. Olyan a tava, a vize, a hala, a hálója, a csónakja, a ruházkodása, étele-itala, napirendje, sátora, tanyája, házas élete s minthogy akkor is, most is ezek körül forog elméje gyerekkorától agg koráig, tehát olyan a gondolkozása is.

Ha ma a parton hálóját kötözgeti a halászgazda két fiával s két cselédjével s oda jön egy idegen, eddig soha nem látott kegyes férfiu, akár magánosan, akár tized-huszad magával vagy bár egész embersokasággal s oda szól a két fiuhoz:

- Hejh, jó emberek, hagyjátok ott a munkát s engem kövessetek!

Vajjon mi történik akkor?

Bizonyos, hogy a két fiu nem hagyja ott szó nélkül apját és munkáját s nem követi a kegyes férfiut.

Hanem előbb megkérdezi a kegyes férfiut: vajjon kicsoda, hogy hijják, mi járatban van, miért hivja őket magához, miért és meddig és hova kövessék őt, mi lesz a munka, mi lesz a fizetés, miből élünk, miből ruházkodunk?

Az öreg Zebedeus is bele szól a dologba. Ő a fiait csak ugy hevenyében eltávozni nem engedi. Az ő gyerekei ezek! Mi lesz a hálóval és halászattal, ha a két munkabiró fiatal eltávozik? Ő már öregszik, gyengül, csupán idegenekkel, szegődöttekkel a munkát folytatni nem tudja, tehetsége sincs hozzá. Abból tehát semmi se lesz, hogy az ő két fia ő tőle bizonytalan életre eltávozzék.

Most ez a jelenet állana elő a legszelidebb alakban is. S bizony másként akkor se volt. A változhatlan emberi természet biztos ismerete bizonyitja, hogy másként akkor se történhetett.

Ha ugyanis a Zebedeus-fiak, Jakab és János, akkor még Jézust nem ismerték.

Hanem hát ismerték!

Jézus is ismerte őket. Különbén majdnem érthetetlen, hogy ott a csónakon dolgozgató öt-hat ember közül épen csak Jakabot és Jánost hivja magához. Szinte természetesebb lett volna, ha magát Zebedeust szólitja vagy csupán a halászlegényeket.

Ugy, a hogy a szentirás elbeszéli: csodaszámba jön a történet. Pedig, ha minden részletét ismernők, nem lenne benne semmi csodálatos.

Mert mikor Jézus odament Zebedeushoz, akkor már volt két állandó apostola. Az egyik Simon-Péter, a másik András, Péternek a testvéröcscse.

Ezek is halászok voltak a Genezáret taván. Ott halászgattak ők is Zebedeus halásztanyájának közelében. Kétségtelen, hogy ők jó ismeretségben voltak már régóta a Zebedeus-fiukkal, valószinüleg barátság és rokonszenv állott fenn köztük s a két fiut ártatlan, jó és nemes szivü férfinak s komoly és világos eszü embernek ismerték s ők tanácsolták Jézusnak, hogy azt a két fiut is szólitsa magához.

Kétségtelen az is, hogy ezek a jámbor halászemberek már korábban is ismerték Jézust s ha talán személyesen nem is, hirből minden esetre. Názáret alig van a Genezáret tavának déli végéhez 28 kilométernyire; a szegény, egyszerü emberek közt Jézus bátorságának, bölcsességének s a papokkal való viaskodásának hire elterjedhetett s akkor már biztosan el is terjedt. S a hir s az együgyü elmék képzelete már a csodatévő hatalom fényével övezte Jézus alakját.

Csak igy lehet megérteni, hogy az öreg Zebedeus szó nélkül oda adta két fiát apostolnak s a két fiu is szó nélkül követte Jézust.

Másként az egész dolog érthetetlen.

Az öreg Zebedeussal a szentirásban másutt nem találkozunk. A mennyire tudniillik én ismerem a szentirást. Hanem feleségével találkozunk. Az öreg Zebedeusné, a két apostol anyja, Jézus halála és föltámadása idején ott van Jeruzsálemben. Az ő lelkében is ott fénylettek már az uj hit sugarai. A mi azt bizonyitja, hogy némi fogékonyság ehhez volt már a Zebedeus családban akkor is, a mikor még csupán csak a galileai tengeren halászgatott.

- Nos hát e két Zebedeus-fiu története okozott nekem nagy tünődést.

S gondolkozni kezdtem a fölött, vajjon a mi életünk, a mi társadalmunk meg tudná-e még egyszer szülni ezt a jelenetet?

II.

(A lelkek nem szabadok eléggé a hithez. - Magányban érlelõdik a hit. - Az én
hitalapitó ismerõseim. - Táncsics. - Mikor kezdtem a Nazarénusok eredetét kutatni?)

Van-e még hit? Van-e még néma rajongás? Tud-e még az emberi lélek mást is érezni, mint örömet és bánatot, boszuságot és unalmat? Van-e még valamink az istenek adományából, a mely fel tudná üditeni az aszú sziveket és a számitó elméket?

A léleknek szabadság kell, hogy legyen ideje és módja fölkeresni az életnek, a boldogságnak s az üdvösségnek titkait. Nagy titkok ezek, melyekhez csak a hit segitségével juthatunk el. Pál, a nagy apostol azt mondja, hogy csak az a hit, a mely megvalósitja reményeinket s megmutatja a láthatatlan dolgokat. Én azt hiszem, neki van igaza s nem annak a sok papnak, tudósnak és bölcselőnek, a kik Jézus óta mind másként magyararázzák a hitet s a kik nehéz, hosszu, elmefárasztó és lélekölő tudományt csináltak a hitből. S nevezik azt hittannak, egyházi törvények s hitelvek rendszerének.

De hát hol van a léleknek ma akkora szabadsága?

Ma mindenkit szorosan megszabott munkára kényszerit az élet. A szegényt kenyere, ruhája, hajléka, egészsége, asszonya és gyereke után izzadni s a gazdagot arra ösztönözni, hogy vagyonát védje és szaporitsa, - élvezeteit gyakorolja, - országának, községének, vállalatainak ügyeit elintézze s a napoknak el nem foglalt óráit tárgytalan fecsegésben töltse.

Ma már nincs szabadság.

A birót nem köti ugy a törvény, mint a hogy a sziveket és lelkeket megköti ma a divat, a közhangulat, a társaság szokásai s a tudományok tantételei. A hogy megszokott módon kell öltözködni: ép ugy megszabott módon kell gondolkozni. Sőt még érezni is. Minden érzésre van műszó, minden műszónak van tudós meghatározása s minden cselekvésnek szigoru törvénye. A gyermeket attól kezdve, a mikor már futni tud, mind ezek szigoru megtartására oktatják. Mintába gyurják az agyagot, hogy szabályos tégla legyen belőle. Ily téglából áll az épület. S mintába gyurják az emberi lelket, hogy rendes közpolgár legyen belőle. Ezekből áll a korszerü társadalom. Kórságos elme, gonosztévő vagy nagy ur legyen az, a ki ennek törvényeit megszegheti.

Hogy hit támadjon bennünk: a léleknek önmagába kell szállania, önmagával kell foglalkoznia. Távol a világtól, a várostól, a zsibongó sokaságtól, a zakatoló gyáraktól, a kufárok viaskodásától, a papok szemforgatásától s a tudósok feleselésétől. Erdők magányában, vizek partján, sivatagnak rónavidékén: ott készül az ábránd, a sejtés, a szeretet vágya, a gondolatok szárnyalása, az érzések igazsága, a költészet, a végtelennek imádása s ha mindezek együtt vannak a lélekben: ott készül a hit. Az erős hit, a mely méltó erre a névre.

Keresztelő János, a mikor növekedett s lelkében erősödött: kiment a pusztába. Ott élt évekig a sivatagon. S mikor érezte magában istennek hitjavitó sugallatát: akkor tért meg a pusztából s ment az emberek közé. Igy mondja az irás.

Hát Jézus hol töltötte azt a husz esztendőt, a melyről életének történetéből a mi szentirásaink semmit se tudnak? Nem ott-e, a hol Keresztelő János?

Hiába kutatjuk.

Sok időt kellett magányban töltenie, mély tünődésekbe s erős érzésekbe elmerülnie, hogy megváltója lehessen az emberi nemzetségnek. Ha mindig emberek közt van, ha folyton a papokkal és irástudókkal vitáz: az emberszeretet nem fejlődött volna ki annyira szivében. S akkor se, ha Athénbe megy bölcsészeti tanfolyamra s Rómába jogi egyetemre.

A pusztában megszabadul a lélek a korhadt társadalom eszejárásának nyügeitől.

Három embert ismertem, a ki uj hit alapitásán törte fejét. Két fiatalt és egy öreget.

Nem akarok sokat beszélni róluk. Nem volt sikerük.

Az egyik pécsi tanuló volt az ötvenes években. Katholikus papnak törvénytelen gyereke. Hatalmas agy, erős elme, nagy szorgalom és buzgóság a tudomány megszerzésében, de keserüséggel teljes lélek. Csak gyülölni tudta az egyházat, s a hitnek egyéb külső intézményeit. Csak azért a Jézusért rajongott, a ki a templom csarnokából kiverte a kufárokat. Szellemét megülte a sötétség, hiányzott belőle a szeretet napvilága. Nálam idősebb volt s többet is tudott. Egész éjszakákon át magyarázta nekem világjavitó eszméit. Se gondolkozni, se érezni nem tudtam vele. Eltünt nyomtalanul.

A másik kecskeméti fiu volt. Szegény özvegy asszonynak gyereke. Apja takács volt valamikor s ő is megtanulta apja mesterségét. De erős vágy rohanta meg lelkét, a magasra törés vágya. A kálvinisták kecskeméti gimnáziumát és jogi főiskoláját végig járta. Engem nagyon kedvelt, nagyon ragaszkodott hozzám. De valami titkot mégis őrzött keblében, melyet nem akart velem közölni.

Szerény fiu volt; lehajtott fejjel, lassu járással ballagott az utczákon és sétáló utainkon. Beszéde is lassu és vontatott. A mindenség legmélyebb kérdéseiről szeretett álmodozni.

De voltak napok, a mikor nem keresett föl. A mikor az egész délutánt magánosan töltötte el otthon vagy a szőlők közt való bolyongásban. Bevallotta, a mikor kérdeztem.

Nem nő után ábrándozott. Nem készült költőnek se, tudósnak se. Mit jelentett tehát e gyakori magános bolyongás?

Egyik sétánkon félig komolyan azt mondtam neki:

- Te pajtás, te valami nagy bolondságon töröd a fejedet.

Fejét fölvetette s kérdő merevséggel nézett rám.

- Ugy van az; te bizonyosan valami uj hitet akarsz alapitani.

Megrezzent. Mosolyogva figyeltem lelkének zavargását. Utóbb azt kérdezte: honnan tudom én ezt?

- Sehonnan, de azért mégis tudom. Nehéz, nyomasztó ábrándok vesznek rajtad erőt igen gyakran, titokként rejtegeted előttem tünődésed tárgyait. Más nem ragadhatott el magával, csak a hitbeli kétség.

Bevallotta.

Valami különös nagyravágyás fesziti keblét. De ő szegény s nem is daliás alak, hóditó jövő a nők közt nem mosolyog rá. Gazdag nem lehet, hadvezér nem lehet, költő nem lehet, de ő mégis nagygyá akar lenni. A szegény nép millióinak hite oly gyönge, oly hézagos, annyira tele van babonával s tévedésekkel, hogy a ki e hitet megtisztitja s megedzi: az szent munkát végez s megörökiti nevét. Erre akar vállalkozni.

Szerettem ezt a fiut s megsajnáltam. Napokon át beszéltem lelkére. Az ifju lélek ábrándok nélkül nem élhet. De ha szertelen az ábránd: akkor az már betegség. Nem hiszem, hogy a gondviselés őt a hitalapitó tehetségével felruházta volna. Hanem kis ember, jó ember és boldog ember lehet belőle, csak várja be nyugodtan, mig ábrándjai lassanként elszállanak s helyüket lassanként elfoglalja a munkavágy és a kötelességérzet.

Huszonöt éve, hogy utoljára meglátogatott itt Budapesten. Valami nagyon kis hivatalnok volt akkor itt. Itt van-e és él-e még: nem tudom.

- A harmadik volt az öreg jó Táncsics Mihály. Őt már nagyon sokan ismerték; országos neve, országos szerepe volt; függetlenségi harczunk azzal kezdődött 1848-ban, hogy őt erővel kiszabaditottuk sajtófogságából; tagja volt a törvényhozásnak is. Az első magyar szoczialista, de olyan szoczialista, a ki mindenkit szeretett és senkire se haragudott. El is hagyta e miatt utóbb minden követője.

Irt egy három kötetes hosszabb munkát, melynek czime: Józan ész. Ennek egyik kötete a Vallásról szól. A vallást akarja ebben a mindennapi józan ész törvényeire áthuzni s ekként - mint szokta mondani - megtisztitani. Az ő uj vallása is keresztyén vallás volna, de inkább csak erkölcstan, mint hit. Az egyházaknak csaknem minden történelmi intézményét eltörölné s hit nélkül való, de józan, egyszerü, jó erkölcsü, szelid emberekké alakitaná át a megromlott emberi nemzetséget.

Fiatal koromban gondosan átolvastam ezt a munkát. S igaz, hogy sok egyszerü, világos elméjü s jóra való földmives embert találtam, a ki körülbelül ugy gondolkodott, mint az öreg Táncsics munkája.

Agg korában gyakran beszélgettem vele e kérdésről. Kérdeztem tőle, mennyi idős volt, mikor a hitjavitásra adta fejét? Vágy és rajongás birta-e erre őt vagy az elmének komoly fontolgatása? Tett-e kisérletet arra, hogy egyenként nyerje meg az embereket az ő uj hitvallásának vagy megelégedett könyve megirásával? Akadtak-e követői, apostolai, a kik tűzbe, vizbe, halálba is készek voltak menni uj hitükért?

Az öreg Táncsics bizony nem tudott hivőket gyüjteni. Tisztelték, becsülték, meg is hallgatták, vitatkoztak is vele, pajkos emberek gyakran ki is nevették, de állandó követői nem akadtak.

Nem is lehet másként.

Rég elmult már negyven éves, a mikor hitjavitó könyvét megirta. Keresztül ment már akkor az életnek keserves iskoláin, meg is nősült, gyermekei is lettek, vérré vált benne az a meggyőződés, hogy csak munkával és okossággal lehet megélni, nem pedig rajongással s a hit szent ábrándjaiba való elmerüléssel. Szeretettel mindig tele volt a szive, de az a szent láng, mely a hitterjesztéshez szükséges, nem lobogott ereiben.

Elmondtam neki mindezt. Ezt felelte:

- Igazad lehet, de az emberek se olyanok ma már, mint Jézus idejében.

De hát nem olyanok-e?

Ez én előttem a nagy kérdés!

Mindig hallottam, hogy Oroszországban és Amerikában egyre-másra keletkeznek uj vallásfelekezetek. Oroszországban a legszegényebb és a tanulatlan nép közt, de Amerikában a tanult, eszes, vagyonos és iparos nép közt is. Talán nem állandók se itt, se ott e felekezetek. Talán csak futó tünetek társadalmunk felszinén, mint az elsuhanó felhőnek árnyéka a földön. De mégis tünetek, melyek nem ok nélkül vannak. S minden uj hitnek kell apostolának lenni. De hát miként tud sikerre jutni, habár csak egy időre is, az apostol?

Hogy a közvélemény valamely nagy kérdésben miként támad s miként terjed el s mily mélyen nyomakodik az elmékbe és érzésekbe: ezt gondos figyeléssel kikémlelhetjük. A nagy nemzeti költők hatását is nyomrul-nyomra kisérhetjük.

De miként támad az uj hit?

Ime: itt vannak nálunk a Nazarénusok. Uj felekezet, még pedig keresztyén. Jézust vallja ő is hite alapitójának. Háromszáz év óta nem támadt Magyarországon uj felekezet más, csupán ez. S főleg a magyar fajta népben támadt.

Mi ennek az oka?

Jobb vagy rosszabb lett a népnek sorsa? Szegényebbé vagy gazdagabbá vált a nép szelleme, mint az előtt volt?

Minő szép dolog volna mind ezt tisztán látni, mind e kérdésre tökéletes feleletet nyerni!

Harmincz év óta foglalkoznak már az állami hatóságok a Nazarénusokkal. S már harmincz év előtt keletkezett bennem a vágy: lenézni a nép lelkének mélységeibe, hogy ama kérdéseket megvizsgáljam. Föl kellett keresnem az első apostolokat, a kik az uj hitet megalapitották s lassanként elterjesztették. Meg kellett ismernem egyéniségüket, lelküket, buzgóságuk erejét a hatásuknak eszközeit és sikereiknek mértékét.

Nem találtam meg mindent, a mit kerestem. De sokat találtam s a mit találtam, azt el nem hallgathatom. Az a magyar ifju, az a szegény iparoslegény, a ki a magyar Nazarénusok felekezetét megalapitotta, megérdemli, hogy szavait és cselekedeteit följegyezzem. Régen meghalt már; idegen földön, bujdosásban hunyta be örök álomra szemeit, felekezetének tagjai közt talán egy sincs már, a ki nevére is emlékeznék. De én följegyzem nevét s őrzöm emlékezetét. Nem keresem: tévelygés vezette-e utjain vagy igazság, mert látom, hogy mély és igaz érzés vezette.

A mit e könyvem tartalmaz: annak egy részét, körülbelül majdnem felét ez előtt közel harmincz évvel már megirtam. De töredékesen és sok helyütt nem összefüggőleg. De a mit megirtam is: ujra átdolgozom s talán itt-ott igazitok is rajta.

A mai Nazarénusok nem a hitalapitó Hencsey Lajos nazarénusai. Erkölcsük az, de hitük sokat változott. De ez az én vizsgálódásomon kivül esik. Hitük tartalmának birálatába nem bocsátkozom.

III.

(A nazarénusok kis száma és nagy buzgósága.- Meddig terjed
az én elbeszélésem? - Mit jelent a nazarénus szó? - Pál apostol bünpöre.)

De birálták hitük tartalmát mások. Egyházi és világi hatóságok, katonaság, lelkészek, sajtó, emberei. Sokat irtak, sokat beszéltek róluk, de engem se irás, se beszéd ki nem elégitett és az én érdeklődésem kellő kielégülést, kellő megnyugovást nem talált.

Ismertették és tárgyalták tanaikat; dicsérték és kárhoztatták erkölcseiket; kicsinyelték vagy magasztalták az erőt, mely a felekezet lelki buzgalmában rejlik s a jövendőt, melynek a felekezet eléje néz. De sem a dicsérők, sem a kárhoztatók nem ismerték a felekezet belső életét. Nem ismerték kisded egyházaik s tanaik keletkezésének s kifejlődésének történetét.

Intézkedtek is már dolgaikban a világi és egyházi hatóságok. S intézkedéseiket hol az elfogultság és hatalom rideg parancsoló szavával, hol a keresztyéni szeretet atyai intéseivel hajtották végre. A nazarénus a hatalom parancsoló szavaitól meg nem ijedt, a szeretet szavaira a szeretet szavaival válaszolt, de hitét és vallási meggyőződését el nem hagyta. Ugy szerette hitét, mint életét s jobban szerette, mint az életnek kényelmeit.

Honnan meriti a vallásnak e bátorságát s a meggyőződésnek e nagy erejét?

Talán a hivők sokaságából? Nagyjainak hatalmából? Multjának történetéből a nagy és fényes emlékeiből? Erős intézményeiből vagy vérré vált szokásaiból?

Egyikből se.

A nazarénusok kevesen vannak. Nagyjaik sincsenek, mert ők mind szegények s közülök még se a tudomány, se a művészet, se a kormányzás és törvényhozás, se a nagy vagyon magaslatára nem emelkedett senki. A felekezet története csak tegnap kezdődött. Vallási intézményei alig vannak s a már meglevők is egyszerüek és kezdetlegesek. Még szokásaik se lehetnek erősek, -hiszen az a nemzedék, mely az uj hitet megalkotta, ma se halt ki még egészen. Még ma is lehetnek élők a legelső hivők seregéből.

És az ő hitük mégis erős, önérzetük mégis teljes s számuk lassan ugyan, de napról-napra szaporodik.

Én e titoknak mélyére akarok hatolni. Keletkezésük történetét s fejlődésük első folyamatát meg akarom ismertetni. Kisérem őket a felekezet bölcsőjétől fogva s igyekszem egyéni és családi életük rejtelmeibe behatolni. De menten attól az elfogultságtól, melyet más vallásom, másféle miveltségem s másféle társadalmi állásom szülhetne.

Különös gonddal fogok irni Hencsey Lajosról. Arról az ifjuról, ki a legszentebb hitnek rendithetlen erejével csüngött az uj felekezet tanain; ki hitelvekké dolgozta föl a homályos sejtelmeket; ki egyházat alkotott a hivők kicsiny, de lelkes seregéből s kinek buzgósága soha meg nem apadt. Ki éjjeleit s nappalait, ifjuságának minden örömét s végre életét áldozá föl nagy gondolatainak s a jövendő élet és a más világ ábrándos képeinek. Kegyelettel emlékezem meg az ápoló kezekről, melyek a szegény fiu szenvedéseit megkönnyitették s a sirról, mely nem honának földjén, hanem távol idegen országban fedi porladó hamvait. És megemlékezem a jó öreg szülőkről is, kik bizalommal, jó remény fejében bocsájtották el gyermeküket, kinek arczát többé nem láthatták soha.

A történet, a melyet e könyvben elbeszélek, az utolsó szóig hű a valósághoz. Az emberek, a kiket megnevezek, élő emberek voltak mind. Harmincz év előtt, mikor történetem egyik-másik részét irni kezdtem, még éltek közülök néhányan. Talán ma is élnek még. Akkor is bizalommal hivtam fel őket, hogy ha soraim kezükbe jutnak, tegyenek tanuságot soraim igazságáról. S ha tévedtem volna valamiben: igazitsák ki a tévedést.

Történetem a magyar függetlenségi harcz végével véget ér. A kor, a melyről irok, a mult század negyvenes éveinek kora. Az események fonalát tovább kisérni szemeimmel nem állott módomban. Tovább kisérni most már nem is vállalkozom. A kisded társaságot, melyből állott kezdetben a nazarénus felekezet s mely az atyafiak szent gyülekezetének méltán nevezheté magát, szétszórták az élet viszontagságai s én a tagokat az ország különböző részeiben és más országban s a tengeren tul is nem követhettem többé figyelő szemekkel.

De felhivok mindenkit, a ki olvassa e sorokat s lelkesül a történeti igazság teljességeért s a kit e titkos felekezet támadásának részletei érdekelnek: vegye föl az általam elejtett fonalat, kövesse az általam megjelölt nyomokat s legyen munkás abban, hogy a nazarénusok történetét levezethessük napjainkig. Egy kis darab ez a mivelődés egyetemes történetéből; egy kis mutatvány a magyar népszellem erőkisérleteiből. Megérdemli a nemesen gondolkozók fáradozását.

*

Mielőtt történetem elbeszélését megkezdeném: a nazarénus szóval kell tisztába jönnünk.

A magyar felekezet tagjai kezdetben a nazarénus szót és elnevezést nem ismerték, önmagukat ekként soha nem nevezték. E nevet a világ adta rájuk.

A hozzáértők, a tudósok azt állitják, hogy a nazarénus név a nazir szótól származik. E szó a héber nyelvben fordul elő s közhasználatú és valóságos jelentése magyarban annak felel meg, melyet nyelvünk a jött-ment, jövevény, kóbor szavakkal jelez.

Senki ezen meg ne ütközzék. A szót gúnyként szokták alkalmazni, tehát jelentése édes és gyöngéd nem lehet.

A régi héber világban nazir szóval jelezték mindazokat, kik családjuk, községük, felekezetük vagy nemzetségük kötelékéből kiváltak s más családba, más felekezetbe vagy más nemzetségbe léptek át. Nazir szóval jelezték a hontalanokat, a bujdosókat, a szakadárokat, a foglalkozás nélkül csavargókat, a tüzhely nélkül valókat és a jövevényeket. E szó: nazir, jelentett igazságot is, jelentett csufságot és megvetést is.

Nazireusnak vagy nazarénusnak nevezte a zsidó, a ki Samariában telepedett meg, vagy samariabeliekkel szoros viszonyra lépett. Nazarénusnak nevezték Zakariás papnak fiát: Keresztelő Jánost, mikor Judea pusztáin tanitott s a Jordán vizében keresztelt. Nazarénusnak nevezték Józsefet, mikor kis fiával Jézussal Egyiptomból visszatérve Galileában megtelepedett. Nazarénusnak nevezték magát az Üdvözitőt is, mikor a pusztában bolyongott, mikor rokonai megvetették s mikor a Golgotán keresztre feszitették. Nazarénusnak neveztek a középkor homályos századaiban száz meg száz apró felekezetet s még napjainkban is nem egy németországi s más országi titkos felekezetet neveznek e névvel.

Nazarénusoknak nevezték az ős keresztyéneket is az első két század folyamán mind a szent földön, mind Rómában. Semmise bizonyitja ezt jobban, mint Pál apostolnak nagy pöre, a mint leirják ezt a szent könyvek.

Nevezetes pör ez. A mai igazságszolgáltatás is sokat tanulhat belőle. Igaz, hogy a mikor lefolyt, a jog Rómában akkor már magas fokra fejlődött.

Ananiás főpap vádolta Pált eretnekséggel és közcsendháboritással. Pál azonban római polgár volt, a zsidók birósága ellen kifogást emelt, s azért áttették ügyét a római birósághoz. Rómának czezáreai helytartója akkor Felix volt, neki kellett első fokon biráskodni.

Ananiás nem bizott magához. Nem hitte, hogy Pál apostol nagy elméjével, lánglelkével a nagy igazságaival meg tud birkózni. Ügyvéd után nézett.

Volt Jeruzsálemben egy hires ügyvéd. Római jogász, a neve volt Tertullus. Ezt fogadta meg a főpap vádló ügyvédnek s vitte magával Czezareába Felix helytartó elé.

Gyönyörü volt a bűnügyi tárgyalás, de nem irom le. Nem tartozik ide. Hanem az igenis ide tartozik, hogy a vádló ügyvédnek első szava is az volt a helytartó előtt Pál apostol ellen:

- Ime, ez az ember a nazarénusok felekezetének főembere!

Vád is volt, gunyolódás is volt e szóban. De e jelenet azt is bizonyitja, hogy akkor az első keresztyéneket a törvényszékek és hatóságok előtt is nazarénusoknak nevezték.

A magyarországi nazarénusok maguk közt ezt az elnevezést nem használják. Kezdetben legalább nem használták. »Atyafiak« és »szent gyülekezet« ezek maguk közt a legszokottabb elnevezések.

Ma a közéletben atyafi alatt a testvérnél távolabbi vérrokont értenek, de hajdan csupán csak az édes testvért értették. Még pedig az apul-anyul való testvért, a melyet latinul carnalis és uterinus frater néven neveztek.

Legjobban szeretik magukat a magyar nazarénusok »igaz keresztyének«-nek nevezni. Hitvallásuk könyvében, melyet Hencsey Lajos 1841-ben irt s melynek eredeti kézirati példánya kezeim közt van, e nevet vették föl: »A bűnökből megtért, szentélet-követő, Krisztusnak szent keresztségét a hitnek megvallása után felvett keresztyének«.

Hosszú név. Én ezt nem használom. Maradok a nazarénus szónál. A világ igy ismeri őket. Nálam e szó nem gúnyt jelent.