|
Boldogok
mi, a barátság
Víg seregbe összevont,
Itt borunkat kedvvel isszuk,
Távol elkerûl a gond.
Fel, vitézi a kulacsnak!
Fel, miénk e szép világ!
Most pohárra! mert nem isztok,
A halál ha majd kivág.
Lyányka,
csókot e pohárhoz,
Nyújtsad bíborajkadat!
Te, ki oly szép vagy, miként a
Nyári hajnaltámadat.
S mint midõn két égi villám
Egybe csapva szétenyész,
Csókba lelkünk összecsattan
S a kéj tengerébe vész.
Félre,
vízivó, elõlem,
Mert palackba fojtalak!
Itt szentségtörõt nem tûrnek
A bornak szentelt falak.
Láng-lobogva leng Tokajnak
Itt közöttünk istene.
S borba fojtja, hogyha béjön,
Kit meghitté nem kene.
Éljenek,
kik híresítik
A Tokaj gyönyörnevét,
Éljen, aki ott kapálta
E pohár dicsõ tövét!
Most mi vígan hörpögetjük,
Kéjre, lángra ébredünk,
S minden bút e tágas öblû
Billikomba temetünk.
Üssük
össze kelyheinket,
Bennök égi tûz ragyog!
És vigadjunk - a magyarnak
Vígadalmi nem nagyok:
Míg Mohácsnál nem csatázott
A félholdu büszke tar,
Víg volt addig, hajh azóta
Sírva vígad a magyar.
Ott
leszállott alkonyába -
De minek panaszlok én?
Félre gyászkép! Új korány kel
Árpád honja szent egén.
Félre, szívnek gyilkolói!
Alvilági fajzatok!
Fájdalom, könny, aggodalmak!
Tõlünk messze szálljatok.
Fel,
vitézi a kulacsnak!
Míg miénk e szép világ!
Most pohárra! mert nem isztok,
A halál ha majd kivág.
Üssük össze kelyheinket,
A kancsók ürûljenek;
Fenn kiáltsuk: a hazának
Szép leányi éljenek!
Éljen a magyar szabadság,
Éljen a magyar vitéz,
Aki e dicsõ hazáért
Életét áldozni kész!
Adja Isten, hogy Hunyadvár
Gyászoló gránitfokán
Törje csontját a magyarvért
Lesve szomjazó kaján.
Éljenek szeretteink, e
Drága honnak szentei,
Kik a közjóért buzognak,
Mint a nap tüzfényei!
Adja Isten, hogy hazánknak,
Mint a nagy király alatt,
Három tenger partvidéke
Alkosson határfalat.
Éljünk mink is, akiket most
A barátság egybe font,
És borunkat vígan iszszuk
S távol elkerûl a gond.
Fel, vitézi a kulacsnak,
Pengjen össze a pohár!
Most igyunk, most! mert ki tudja,
Óra múlva mily sors vár.
|