ANDALGÁS.

Aug. 29. 1826.

Fõd koszorúit,
Te honni Genius,
Gyászlep takarja,
De arcodon
Csendes hajnal derûl,
És kéjlobogva
Felleng tekinteted
Egy szép jövendõ
Fényárjain
Leszállsz feledség
Éjébe rejteni
A messze századok
Bús képeit:
Ám visszalengnek õk,
Miként az éjfél
Sírlelkei.

   Mohács, Mohács!
Honvér-szentelte sík!
Feltûnsz te némabúsan,
És szétomolva
Elpusztúlt tériden
Királyi trónus
Nagy romjai;
És szétomolva
Bezöldûlt hant alatt
A messze kornak
Nagy õsei.

   Oh szentek, oh dicsõk!
Honförgetegnek
Véráldozatjai,
Az õsz idõk szele:
Szétlengeté
Szent sírotok porát,
De a nemes
Utókor ajkán
Dal kél fölöttetek,
Dal, mely szelíden,
Hevûlve kéjre,
Hevûlve lángra,
Kijegyzi a tett
Magas becsét;
S gyászló kebelben
Mély fájdalommal,
De büszke érzelem
Fellengte közt
A szép Emlékezet
Borong a csendes
Virány felett,
Mint Spárta hamvain
A régi nagyság
Hõs nimbusa.