ISTEN HOZZÁD.

Bércrõl visszanéz a vándor,
Vígan int kies hazája,
   Ott mosolyg a róna táj:
De a messze távozónak
   Szíve vérzik, szíve fáj;
Zeng felé a búcsuszó:
   «Isten hozzád, bújdosó!»

Bérc alatt áll völgyek árnyán,
Csak felhõket lát honából,
   Elmerûlt a róna táj:
Ámde búja nem maradt el,
   Szíve gyászol, szíve fáj;
Zeng felé a távol szó:
   «Isten hozzád, bújdosó!»

Bérc és völgy is elmaradtak,
Felhõt sem lát már honából,
   Ábrándkép a róna táj:
Búja mint az ég kíséri,
   Szíve vérzik, szíve fáj;
Mély keservvel zeng szava:
   «Isten hozzád, szép haza!» -

Múlnak évek, fürte õsz már,
Elfeledte rég hazája:
   Ám a kedves róna táj
Sírig képben él elõtte,
   Szíve gyászol, szíve fáj,
S a halónak vég szava:
   «Isten hozzád, szép haza!»